Megcsapottak rovat

Plutonizmus versus neptunizmus Goethe Faustjában

Goethe, Faust, geológia, plutonizmus, vulkanizmus, neptunizmus
Forrás: Goethe im Streit zwischen Vulkanismus, Neptunismus und Plutonismus

Ezek után ne tétovázz hát,
vár a nagy tenger, ott indul a pályád!
Előbb kicsinyben kezded el,
s öröm lesz kisebbet lenyelni,
majd lassan fölcseperedel
s magad dicsőbb tettekre képezed ki.”

Ha így van, jó lesz igyekezned:
A végtelen tengerben van a kezdet!
Ott kicsiben kezdi a lény,
Örül minden elnyelt paránynak,
Aztán nagyra növeszt a szövevény,
És fejlett formát vehetsz fel, aránylag.”

Második felvonás – hatodik jelenet
A felső Péneiosznál, mint azelőtt

Szereplők Időpont Helyszín
Mefisztó / Mephistopheles
Homunculus / Homunculus
Szeiszmosz / Seismos
Anaxagorasz / Anaxagoras
Thalész / Thalés
A phorkidák / Phorkyasok
Szirének / Szirének
Sphinxek / Szfinxek
Oreiád / Oreas
Lamíák / Lamiák
? Felső Péneiosz

Goethe ebben a jelenetben szembe állítja korának két nézetét a Föld és az élet keletkezéséről: a plutonizmust (vulkanizmus) és a neptunizmust. Ezek a Goethe korabeli geológia két ellentétes álláspontját képviselik: a neptunizmus szerint a Föld kialakulásában a víz lassú alakító ereje játszott szerepet, míg a plutonizmus szerint a Földet a vulkánok gyors, hirtelen kitörései és a miattuk bekövetkező földmozgások alakították.

A jelenet megértését nehezíti, hogy Goethe – aki egyébként a neptunizmus pártján állt –, a két álláspontot ókori mitológiai szereplőkön keresztül meséli el.

A jelenet elején a szirének rémülten veszik észre, hogy egy földrengés nyomán egy hegy kezd kiemelkedni a földből. A hegyet Szeiszmosz, a földrengés megtestesítője nyomja alulról.”

(Földrengés)

Szirének
Megfordul az ár pezsegve,
ágyában nem hömpölyög le;
víz torlódik, föld remeg,
part s meder füstől, reped.
Gyertek mind! Fussunk tova!
Nem hoz ránk jót e csoda.


Borzadály ül e helyen.

(Földrengés)

SZIRÉNEK
A víz medréből kicsordul,
Tajtékozva visszafordul,
Duzzad a hab, reng a föld,
Partfal hasad, félredőlt.
Fussunk! Támad az elem!
Csoda, mely veszedelem!


Itt a rettentő földrengés;

Szeiszmosz (a mélyben morogva és dübörögve)
Most még egy nyomást serényen,
toljuk vállal is keményen!
Hogyha a felszínt elérem,
nem lesz ott ellenfelem.

SEISMOS (lent a mélyben harsog és dörömböl)
Na még egyszer megtaszítjuk,
Erőinket ráuszítjuk,
És a felszínt áthasítjuk,
Hol tőlünk mindenki menekül!

Sphinxek
Mily riasztón reng a föld, és
mily szörnyű e rút dübörgés!
A talaj remegve ing már,
s minket jobbra-balra himbál!
Mily kegyetlen gyötrelem!
A pokol bár ellenünk tör,
mégse mozdulunk helyünkről.
Csudamódon domborodva
földpúp támad. S föl ki tolja?
Az az agg, ki rég, de rég
ősz már, s Délosz szigetét,
egy szülő nőt pártfogolva,
víz alól magasba nyomta.
Küzdve gyúrja, gyűri, tolja,
görcsösen feszül a karja,
görnyedt Atlaszként emel föl
altalajt s földet gyepestől,
kő, agyag, homok kifordul,
míg e békés partokon dúl.
Ferde sávot tép eként e
völgy nyugalmas felszinébe.
Szörnyerővel, meg se rogyva
– hátán roppant kőkolonca –,
mint gyámszobrok óriása
áll, mellig még földbe ásva;
följebb hasztalan hatolna,
sphinxek súlya visszanyomja.

SZFINXEK
Mily visszataszító rengés!
Rémséges, ocsmány kilengés!
Milyen szörnyű ingás-bingás,
Részeg ide-oda ringás.
Melyet mindenki megkeserül!
De mi nem mozdulunk mégse,
Jöjjön bár pokol vetése.
Most a föld felpúpozódik,
Egy aggastyán felhúzódik,
Az a vénség – jaj de furcsa!
Ki a tengert addig túrta,
Míg Délos-szigetté vált a teknő,
Hogy ott vajúdhasson egy nő.
Nyomva, tolva és gyötörve,
Karja izmos, háta görbe,
Mint Atlas, vállára föltett
Követ, fövenyt, gyepet, földet,
Sziklát, márgát, agyagot,
Üledékes anyagot.
Így tépi szét – az áldóját! –
A völgy pázsittakaróját.
Fáradhatatlan csoda:
Órjás kariatida.
Szörnyű kőállvány a vállán,
Derékig még földben állván,
De ha idejön, beintek:
Foglalt a hely! Itt mi vagyunk, a Szfinxek!

Az újonnan keletkező hegy a szfinxeket is megzavarja, de ők nyugodtabb természetű jószágok, mint a szirének, nem menekülnek el, nyugodtan ülnek tovább, mondván, hogy ők már sok mindent láttak és átéltek, ez is el fog múlni.

Közben Szeiszmosz „elkészül” a heggyel és dicsekszik, hogy az egész Földet ő alakította, neki köszönhetőek a hegyek, többek között az Olümposz, az istenek lakhelye is.”

Szeiszmosz
Mindezt egyedül én csináltam,
ki fog derülni érdemem:
lehetne a világ ily szép s hibátlan,
ha én nem rázom s rengetem? –
Övezhetné a hegytetőket
a tisztán tündöklő azúr,
ha egykor nem tolom fel őket
festői szép látványokul?
Az Éj s a Káosz megcsodálta,
e két nagy ős, virtuskodásomat,
a Péliont s Osszát dobálva
labdáztunk, én meg a titáncsapat.
Így tomboltunk ifjú hévvel, de végre
megúntuk ezt, és két hegyet
odacsaptunk a Parnasszosz fejébe
galádul, mint egy dupla süveget…
Most Apolló elidőzik ottan,
s boldog múzsák veszik körül.
Sőt Juppitert is a magasba toltam,
ki trónján villámolva ül.
Erőm ma is felszínre tör még
a mélységből hatalmasan,
s új életre hívja e környék
víg lakóit harsány szavam.

SEISMOS
Beláthatja bárki, ha töpreng:
Az én érdemem, másé semmiképp!
Talán nem attól, hogy a föld reng,
Lett a világ ennyire szép?
Hogyan állnának hegygerincek,
Könyökölve a kék egen,
Ha kőzetet nem tekerintek,
Hogy festői hegység legyen?
Látván, hogy ott a sok nagy Ős,
A Káosz és az Éj: nagy erővel kiálltam.
Játszmám a Titánokkal volt közös.
Ossát és Péliont mint labdát hajigáltam.
E víg őrjöngés volt az ifjak jussa,
S mikor tomboltunk eleget,
Odanyomtuk hetykén a Parnasszusra,
Mint egy dupla sapkát, a két hegyet.
Szabad idejét Apolló ott tölti,
Maga köré gyűjtve a sok Múzsát;
Még Jupiternek is, ki villámát kiölti,
Megemeltem a trónusát.
Most hát, minden erőmet latba vetve,
Felnyomultam, látom a fényt,
És új hegyemen új életre
Buzdítok állatot, növényt.

Sphinxek
Azt hinnénk, e tornyosuló
hegy ősrégi a javából,
de láttuk, hogy a vajúdó,
föld mint lökte ki magából.
Bozótos erdő lepi a hegyet,
de szikla még sziklára hengereg;
a sphinxek rá ügyet se vetnek:
szent helyzetünkben semmi se rendíthet meg.

SZFINXEK
Azt hinnénk, ősrégi kőzet,
Mely most felnyomult a földből,
De minket is megigézett,
Amint szemünk előtt föltör.
Máris erdőt növeszt a kaptató,
Bár még sziklát sziklára csaptató.
Hát, egy Szfinx nem törődik ezzel!
Minket itt marasztal a szent hely.

A szfinxek szerint ez nem olyan nagy dolog, őket nem hatja meg Szeiszmosz teljesítménye.

Nem úgy a griffeket, akik a kiemelkedő hegyben újabb kincsek (arany) szerzésének lehetőségét látják. Rögtön utasítják a hangyákat, hogy termeljék ki az újonnan keletkezett hegyből az aranyat.

A hangyáknak segítenek a daktüloszok, akik a mitológia szerint ujjnyi nagyságú, emberszerű lények, ügyes kovácsok.

Itt a hangyákkal együtt a pügmaioszokat, azaz a törpéket szolgálják, nekik termelik ki a hegy ásványkincseit. A törpék ezután majd fegyverekké és értéktárgyakká kovácsolják őket.

A törpék elkeseredett harcban állnak a darvakkal és a kócsagokkal.

A daktüloszok és a pügmaioszok a vulkanizmust jelenítik meg, míg a kócsagok és a darvak, amik alapvetően vízi madarak, a neptunizmus képviselői.

A hegy kiemelkedését Mefisztó is észleli, el is csodálkozik rajta. Kezdi magát kényelmetlenül érezni ezen a furcsa helyen, mondván, hogy északon, ahol otthon van, ismer minden boszorkányt és teremtényt, tudja, hogy mi miért történik, de ezen a helyen nem ismeri az okokat és a válaszokat sem.

Az még neki is furcsa, hogy egy síkságon csak úgy kinő egy hegy.”

Mefisztó (a síkon)
Észak boszorkahadát még ráncba szedném
itt nem tart tőlem a sok idegen rém.
Jobb tanya a mi Boszorkány-hegyünk:
ott eligazodunk, bárhol legyünk.
Ilse asszony kövén ül, s ránk ügyel,
csúcsán gubbaszt Henrik, s nem alszik el,
a két Horkantó rádörrent Elendre,
de ennek ezredévig ez a rendje.
Míg itt ki tudja, hogy alatta nem
hólyagzik-e fel a föld hirtelen?…
A völgyi sík úton vígan megyek,
s egyszerre csak mögöttem fölmered
egy hegy; túlzás hegynek neveznem,
de sphinxeimtől elválaszthat engem –
A völgy mentén alácikázva, lángok
lobogják még körül e furcsaságot…
Táncol, lebeg, hátrál, majd csalogat
s kacéran bűvöl a ledér csapat.
Csak okosan! Bárhol lel jó falatra
a vérbeli ínyenc, el nem szalasztja.

MEPHISTOPHELES (a sík terepen)
Német boszorkákkal jól boldogultam,
De ezekkel itt állok elfogultan.
Csak jobb az ördögnek a Block-hegyen:
Ott jól érzi magát, bárhol legyen.
Ilsensteinen Ilse néni vigyáz,
Heinrich-magaslaton Heinrich csatáz,
Két Schnarcher-csúcs zaja Elend faluig ér le,
És mindez készült ezer évre.
De itt szegény ördög nem tudja,
Hogy fejét a talaj magasba mikor dugja.
Jókedvűen sétálgatok a völgyben.
És egyszer csak felmagaslik mögöttem
Egy hegy!… Na jó, hegynek nevezni túlzás,
De ahhoz épp elég e turzás,
Hogy Szfinxeimtől elválasszon,
S a völgyben itt meg ott tüzet fakasszon! –
Még izgat – nedves tőle minden pórus –
A bevállalós, pajzán kórus.
Gyerünk, nyomulni! – Mert aki nyalánk,
Bárhol van is, felszed valami lányt.

Mefisztó bajban van, mert az újonnan keletkezett hegy teljesen átrendezte a tájat, vagyis Mefisztó eltévedt.”

Mefisztó
(Eltéved a sziklák között)
Hol is vagyok hát? Merre térjek?
Itt ösvény volt, most törmelékhegy.
S ahol jövet sík volt a pálya,
a görgeteg utamat állja.

MEPHISTOPHELES
(Eltéved a sziklák között)
Most hol vagyok? Ebből mi lesz?
Ösvény volt itt, most kőgörgeteg ez!
Sima úton jöttem idefelé,
De azt ez a kőhalom elfedé.

Szeretne visszajutnia a szfinxhez, de nem találja az utat.”

Oreiád (egy természetes eredetű bércről)
Itt hágj fel! Ős bérc az enyém,
ősidőktől így áll helyén.
Tiszteld sziklás meredekét,
mely a Pindosz nyúlványa még!
Így álltam akkor is szilárdan,
mikor Pompeiust futni láttam.
Míg e tévhit-alkotta bérc itt,
ha a kakas szól, elenyészik.
Nem egy ilyen mesét láttam magam,
mely kél s eltűnik nyomtalan.

OREAS (az őskőzet részeként)
Csak hozzám! Az én hegyem ősi rög.
Alakja eredeti és örök.
A tiszteletet megkívánja
A Pindos legvégső nyúlványa!
Már akkor álltam így, változatlan alakban,
Mikor Pompeius menekült alattam.
Ám az a domb, mit téboly buborékol,
Eltűnik, míg a kakas kukorékol.
Láttam már ilyet keletkezni,
Majd éppilyen hamar semmibe veszni.

Mefisztó


Hiába mászom föl s megin le;
hol bukkanok rá spixemre?
Még gondoltnak is bolond:
egy éj alatt ekkora domb!
Ez aztán boszorkánygalopp,
még a hegyük se jár gyalog.

MEPHISTOPHELES


Ez az irány nem jó… Meg ez sem…
A Szfinxeimet hol keressem?
Még elgondolni is nevetség:
Egyetlen éj alatt ekkora hegység!
Ez boszorkány-fuvar lehet:
Ők hozzák ide a Lidérc-hegyet!

Mefisztó ekkor észrevesz egy közeledő, homályos fénypontot, amiről hamarosan kiderül, hogy Homunculus az, végre egy ismerős!

Homunculus örömmel újságolja, hogy nem sokkal korábban találkozott két bölccsel, aki a természet mibenlétéről vitáznak. Homunculus hozzájuk akar csatlakozni, hátha sikerül végre kiderítenie, hogyan szerezhetne testet magának, azaz válhatna végre emberré.”

Homunculus


Megsúgnám, ha köztünk maradna:
kihallgattam imént két bölcselőt.
Természet! Természet! – ezt zengik ők.
Hozzájuk kívánok szegődni,
a földi létnek nyilván ismerői,
tehát kioktathatnak engem,
hogyan kell bölcsen nyélbeütni tervem.


HOMUNCULUS


Viszont veled bizalmasan közölném:
Két vitázó filozófusra leltem.
Természetről volt szó, amíg füleltem.
Mellőlük én nem tágítok:
A földi lét előttük nem titok,
És tőlük talán megtudom majd,
Hogy érjem el, mit szívem óhajt.


Mefisztó
A magad szakállára tedd azt.
Mert hol a kísértet tanyát ver,
a filozófus is hazát lel;
kegyes szakértelemmel aztán
gyárt új kísértetet tucatszám.
Ha nem tévedsz, nem térhetsz soha észhez.
Léteznél? Magad szakállára létezz!


MEPHISTOPHELES
Ha létrejössz, tiéd a felelősség.
Ahol kísértetek nyomulnak,
Ott filozófusok is felvonulnak.
A bölcstől, hogy ne legyen meg nem értett,
Létrejön aztán tucat új kísértet.
Tudásra tévedés a lehetőség:
Ha létrejössz, tiéd a felelősség.


Homunculus
A jó tanácsot sem kell lebecsülni.


HOMUNCULUS
Nem helyes megvetni a jó tanácsot.


Mefisztó
Menj hát oda! S majd meglátjuk, mi sül ki.


MEPHISTOPHELES
Akkor csak menj. Hogy mi lesz, majd meglátod.


A Vezúv kitörése
J. W. Goethe · 1787 nyara · akvarell

Mefisztót pont nem érdekli Homunculus lelkesedése, csak annyit jegyez meg, hogy Homunculusnak nem mástól kéne ellesnie az emberré válás útját és lehetőségét, hanem saját magának kell rájönnie.

Ezután Mefisztó és Homunculus szétválnak, mi pedig Homunculusszal tartunk, aki visszatér a két bölcshöz, Anaxagoraszhoz és Thalészhoz.

A két bölcs személyében Goethe visszatér a jelenetben már korábban is ábrázol ellentéthez: Anaxagorasz a neptunistákat, Thalész pedig a plutonistákat képviseli.

A két bölcs éppen azon vitázik, hogy melyik nézet szerint születik a Föld és az élet, Homunculus csatlakozik hozzájuk.

Persze nem sikerül meggyőzniük egymást, sőt a vita kezd elfajulni.”

Anaxagorasz
Szült-e valaha is egy éj alatt
ilyen hegyet, ó, Thalész, mocsarad?

ANAXAGORAS
Egy éj alatt, ó, Thalés, ily hegyet
Szült-e iszapos tengerfeneked?

Thalész
Nincs a természet s alkotó hatalma
órákra, napra, éjre ráutalva.
Formát szabály szerint mindennek ő ad,
s még legnagyobb művében sincs erőszak.

THALÉS
A természet és eleven folyása
Nincs ráutalva az időmúlásra.
Önszabályozva teremt alakot,
S nagyságban sem mutat erőszakot.

Anaxagorasz
De itt volt! Plutón ádáz tüze győzött,
szörnyűt robbanva aioloszi gőzök
törték át a föld ős kérgét, s ezek
nyomában új hegység keletkezett.

ANAXAGORAS
Hát itt mi volt? Dühös tüze Plútónak,
Aiolos robbanása: nem erőszak?
Áttörte a föld régi kérgét.
És új hegyet hoz létre, gyűrve hétrét.

Thalész
De véle a jövőben mit nyerünk?
Nos, itt ál, s végül is nem árt nekünk.
Az efféle vita időt rabol csak
s port hint szemébe a tudatlanoknak.


THALÉS
És ez milyen folyamat folytatása?
Itt a hegy, és kész: bárki lássa!
E vitával az időt vesztegetjük,
És a jónépet pórázon vezetjük.


Anaxagorasz (Thalészhez)
Mégsem hajlik meg makacs elméd?
Hogy jobb meggyőződésre térj, mi kell még?

(Szétválnak)

ANAXAGORAS (Thaléshez)
Nem hajlik benned az ész-tömkeleg!
Mi kell még, hogy meggyőzzelek?

Thalész
Meghajol a hullám a szél előtt,
de a zord szikla elriasztja őt.

THALÉS
A hullám mindig szél szerint dől,
Viszont óvakodik a rideg szirttől.

Anaxagorasz
Tüzes gőzök nélkül e szirt sem állna.

ANAXAGORAS
A sziklát tűz alkotta, lánggal égő.

Thalész
A nedvesség az élet melegágya.


THALÉS
Nedvességből jött létre minden élő.


Anaxagorasz
Szült-e valaha is egy éj alatt
ilyen hegyet, ó, Thalész, mocsarad?

ANAXAGORAS
Egy éj alatt, ó, Thalés ily hegyet
Szült-e iszapos tengerfeneked?

Thalész
Nincs a természet s alkotó hatalma
órákra, napra, éjre ráutalva.
Formát szabály szerint mindennek ő ad,
s még legnagyobb művében sincs erőszak.

THALÉS
A természet és eleven folyásabr
Nincs ráutalva az időmulásra. Önszabályozva teremt alakot, S nagyságban sem mutat erőszakot.

Anaxagorasz
De itt volt! Plutón ádáz tüze győzött,
szörnyűt robbanva aioloszi gőzök
törték át a föld ős kérgét, s ezek
nyomában új hegység keletkezett.

ANAXAGORAS
Hát itt mi volt? Dühös tüze Plutónak,
Aiolos robbanása: nem erőszak?
Áttörte a föld régi kérgét,
És új hegyet hoz létre, gyűrve hétrét.

Thalész
De véle a jövőben mit nyerünk?
Nos, itt ál, s végül is nem árt nekünk.
Az efféle vita időt rabol csak
s port hint szemébe a tudatlanoknak.

THALÉS
És ez milyen folyamat folytatása?
Itt a hegy, és kész: bárki lássa!
E vitával az időt vesztegetjük,
És a jónépet pórázon vezetjük.

Anaxagorasz végül a Holdhoz fordul segítségért. Rögtön meg is ijed, mert ebben a pillanatban egy meteor hullik le az égből és a bölcs azt hiszi, hogy a Hold zuhan le…

A meteor eltalálja a hegy tetejét, amit Szeiszmosz készített.”

Anaxagorasz (némi szünet után, ünnepélyesen)
Eddig a földalattiakat dicsértem,
de most a pártfogást fentről remélem…
Te, ott fent örök életű,
három arcú, három nevű,
fordulj szorongatott népem felé,
Diana, Luna, Hekaté!
Te keblet telítő, mélyekben ismerős,
te békésen sütő, te meghitt és erős,
tárd fel árnyaid rémes üregét,
ne várjon ős hatalmad bűvigét!

ANAXAGORAS (némi szünet után, ünnepélyesen)
Eddig azt dicsértem, mi föld alatt van;
Kit most szólítok, fönt száll a magasban.
Te, fönti asszony! Örökifjú!
Háromnevű és háromarcú!
Szózatom egész megvert népemé,
Diana, Luna, Hekaté!
Fellélegzést adó, tudós-redős, te!
Nyugodtan ragyogó, benső-erős, te!
Mélyedből hívj elő ezernyi rémes árnyat!
Segítségedhez ne kelljen varázslat!

(Szünet)

Imám korán hatott?
Égbe száll,
s megbontja már
a természet rendjét legott?
S az istennő köríves trónja egyre
közeleg, nőttön növekedve.
Elborzadok láttára, oly nagy!
Tüze sötét bíborba olvad…
Állj! vagy ránk hull vészes korongod,
s a földet a tengerrel egyberontod!
Hát igazán gonosz varázs hatott rád?
A thesszáliai boszorkák
ösvényedről dallal lecsaltak,
s kicsikarták ártó hatalmad?…
A fényes pajzsot árny borítja,
most meghasad, s villog vakítva!
Mily recsegés! Minő süvöltés!
Mennydörgés, rá szélvész-üvöltés! –
A trón elé kell, hogy lerogyjam –
Bocsáss meg! Mindezt én okoztam.
(Arcra borul)

(Szünet)

Szavam túl hamar meghallgatva?
Könyörgésem,
Zavart kelteni készen,
A természet rendjére hatna?
Közeledik, a látókört bevonja
Istennőnk félkörívü trónja!
Szememnek iszonyat, ha látja!
Komoran vörösük a lángja!
Állj már meg, állj, fenyegető gömb!
Tengert és földet szétzúzol, te kőtömb!
Így hát igaz, hogy sok thesszál boszorkány
Sötét, bűnös varázslatformán
Pályádról téged Földre lebüvölt,
S gonosz hatalmat tőled örökölt?
A fényes korong elsötétül!
Égszakadás! És villámlás! Végnélkül!
Recsegés! Ropogás! Süvöltés!
Mennydörgés! Bömbölés! Üvölt vész!
Az ember megtörten a trón elé dől:
Bocsánat! Én tehetek az egészről.

Thalész
Mi mindent nem látott s hallott szegény!
Mit sem észleltem, s kétlem én,
hogy bármi történt volna vélünk.
Valljuk be csak, bolond órákat élünk,
s kényelmesen ring fent az égen
Luna, előbbi helyzetében.

THALÉS
Ez itt lát és hall tücsköt-bogarat.
Nekem mindebből semmi sem maradt.
Nem tudom pontosan, mi történt:
Láttunk itt egy tébolyult örvényt,
De Luna, nyugalomban és fenségben,
Mint eddig, most is ott úszik az égen.

Homunculus
Látod, a pügmaiosz-tetőt?
A hegy kerek volt, s csúcsa nőtt.
Éreztem – a föld beledöngött –
a holdból hulló sziklatömböt;
péppé zúzta, akit talált ott,
megölt ellenséget, barátot.
E tudományt mégis dicsérem,
hisz nem volt tréfadolog ám
lentről, fentről rakni serényen
ezt a hegyet egy éjszakán.

HOMUNCULUS
Az nézzétek, ahol megbújt a Pigmeus:
Előbb kerek volt, most hegyes a csúcs.
Hallom, iszonyú dörej tombol:
Egy szikla zuhant le a Holdból.
Ellenség, barát: ilyesmit nem kérdez,
Egyformán agyoncsapja – ugye értesz?
Én dicsérem az olyan tudományt,
Mely egy éjszaka, alkotóan
Alulról és felülről egyaránt,
Ezt a hegytömböt létrehozta. Jól van!

(Kálnoky László fordítása)

(Márton László fordítása)

Ábra John Playfair Illustrations of the Huttonian Theory of the Earth című könyvéből (1802), amely talán a legjobban mutatja be Hutton plutonista keletkezés-elméletét (Theory of the Earth, 1788)