Fent az északi sarkvidék régióiból, Alaszkából indul hosszú útra egy hatalmas hegyláncolat, rangra és hatalomra második a földgömbön. Amerikának, a kényesre befűzött derekú kisasszonynak – hajh, szegénynek a zsigereiben már ott dolgoznak az olasz és kínai bacilusok, akik ássák a Panama-csatornát – a keleti, vagy ha úgy tetszik, baloldali bordarendszere ez a kietlenül hosszú és nagyhatalmú hegyláncolat. Nagy kiáltással indul neki a futásának, mint ahogyan a görög palaisztrák versenyfutói rugaszkodtak neki a vetélkedésnek. Ez a kiáltás hatezerkétszáz méter magasságra hangzik fel a levegőbe és Mount Mac Kinley a neve. Ez az a nevezetes hegycsúcs, amelyet Cook szintén nem mászott meg. Eldob magától két kisebb hegyfickót, az ötezerekilencszáz méteres Mount Logant, meg az ötezer-száz méteres Szent Illés-hegyet és rája parancsol a kövekre: „most pedig szaladjatok”.
S a kövek elkezdenek szaladni. Először kettős irányban futnak egymással versenyt. A tenger partján szalagódzik végig az egyik. A természet és a föld akarata szerint egységes ez a vonal, csak az emberi kicsinylátás, nagyot egyszerre érezni nem bírás adott neki háromféle nevet is. Legfent, még az ötvenedik szélességi fokon felül Tengeri Alpesek a neve, azután Cascade-hegységnek nevezik, végre Sierra Nevada lesz a neve s így szalad bele Los Angelesnél Észak-Amerika kígyónyelvébe, a tengerbe nyúló Kaliforniába, hogy annak a végén hirtelen megálljon és a Szent Lukács-fokba meresztve bele még egyszer az erejét, tiltakozzék az óceán hatalma ellen. A másik ág már a Logannál elválik tőle és befelé veszi az útját. Ez az óriási Rocky Mountains, a Sziklahegység, amely, hogy elhagyja az angolszász területet és Kalifornia mellett kikanyarodik a tengerpartra, felveszi a Sierre Madre nevet. Jelzi, hogy most mindjárt spanyol területre ér, de már ott is van, Mexikóban.
Acapulco felett megint magasra felnéz a haragos fehér fejével, amelyet itt ősbenszülött nyelven Popokatepetlnek neveznek és ötezer-háromszáz méter magasságból kémlel körül, hogy merre szaladjon tovább, Yucatannál leli meg az útját és ott szalad tovább, most már óvatosan, keskenyen, egyes szűk helyeken szinte úgy, mint a kötéltáncos ott két óceán vízsivatagja között. De azután hirtelen megnagyobbodó erővel csap le Dél-Amerikára. Apró hegység álruhájában átpanamázta magát a Panama-földszoroson és most már Venezuelában van, jó földön, kreol földön” vad földön: égnek ökleli tehát megint a fejét. Felujjong örömében megint ötezer méteres magasságokra és amikor legyőzte az Egyenlítőt, akkor hatezerháromszáz méter magasságból, a Csimboraszó tetejéről kiáltja bele Dél-Amerika spanyol-portugál világában, hogy: itt az igazi hódító, aki erősebb Corteznél.
És ő, aki fent a Rocky Mountainben az angol–szász földhódítás fegyvereivel, a vassal és a kőszénnel dolgozott, most áttér a spanyol hódítás rendszerére: tűzzel és emberpusztítással rohan tovább. Tűzhányó hegyek sorozatává válik, hogy megfeleljen a spanyollá vált nevének, Cordilleras de los Andes, a karakterével is. A Csimboraszó, a Cotopaxi, az Illimani és végül a rettenetes Aconcagua, a melyik hétezer méter magasságban dühöng lánggal és kénnel, mint egy-egy lángtorka a spanyol conquestadorrá átvadult hegyláncolatnak.
De az óceán azt mondja: csitt! Két oldalról siet elő, hogy megállítsa a hatalmas dühöngőt és Patagónia csúcsánál elfogja. Az óriás beleharap sziklafogával ellenségébe, a sósvízbe és a Magelhaes-szorosnál keresztülmarcangolja magát rajta, de a két óceán még egyszer megszólal, segítségükre jön már a déli sark jégvidéke is és a Hoorn-foknál belefojtják a vízbe a zsarnokot. Talán a déli sark két dühöngő örege, a Shackleton-látta két jeges tűzhányó, az Erebusz és a Terror hörgik ki a halála utolsó hangjait…
Ez az óriási hegylánc, ez a keskenyen és nyugtalanul futó kőfolyó gazdagabb, változatosabb és rejtelmesebb a kebelében még ama leghatalmasabb folyónál is, amelyet egy nagy magyar utazó, név szerint valami Petőfi Sándor fedezett fel és így ír le: „Szerelem, te nagy folyó, mely egyszer szemetet, máskor virágot hordasz vizeden s mind egy helyről: az emberek szívéből”.
Virágot s szemetet, jót és gonoszat, hatalmasat és ártalmasat, mindent visz magával végig ez a sziklafolyó a leghosszabb világrészen, Amerikán át való futásában. Először ólmot és antimónt ád, becsületes parasztjait a fémeknek. De rettenetes gyorsasággal kivicsorítja a foga sárgáját: már Alaszkában, Klondykenál aranyat vigyorog. A higgadtság és a munka földje, a brit Kanada és a már kulturált része az Egyesült Államoknak, elhallgattatja a vigyorgását. Ott kőszén, vagy és a nagy Sóstó vidékén só az, amit ád. Alább azután jön az emberpusztítás két segítőtársa, ami a mesterséges tűzhányónak, az ágyúnak is a tápláléka: a kén és a salétrom.
Hanem abban a nagy földöbölben, amit a kettészakadásakor, a Logantól le Mexikóig ölel körül, kígyót táplál s azt szaporít az emberek számára. Ez az óriási földdarab az aranyvidék. A régi elmondások Eldorádója. Klondyketől elkezdve, le egészen Mexikóig, tele van arannyal a földje, a sziklája, a homokja, még a vize is. Azaz hogy: már csak volt. Mert Mexikó és Peru aranyát elhordták már mind a spanyolok, Kalifornia aranymezein világszerte szedték szét a Bret Harte emberei, Klondyke maradt még csak a mi korunknak, de hála a technika tökéletes vívmányainak, ezt is hamarosan összeszedtük és odább álltunk vele.
De most újabb hír érkezik és arról szól, hogy a hegység kebele kimeríthetetlen. Kanada legnyugotibb részében, Brit-Kolumbiában, ott ahol a Rocky Mountain kezdődik, egy kis hegynyúlványban, a Bitter-Creek keserűforrásokban is gazdag hegyeiben új, nagyon gazdag aranyterületet fedeztek fel, Új-Kaliforniát, Eldorádónak azt az igazi szívét, amely már nem is csak csepegteti, hanem teli áradattal ontja a sárga vérét, az aranyat…
És itt ér véget a földnek és a természetnek az erejéről, haragjáról és incselkedéseiről szóló történetnek a fenséges, a magasztos, az imponáló része és elkezdődik a rútságok, alacsonyságok, kicsinyes gazságok fejezete. Mert fellép az ember. A természetnek mindenen hatalmaskodó istenei sem bírnak egy démonnal: a komiszsággal. És ahol az ember megszagolja az aranyat, ott ebből a szagló-nászból virulenciára kapnak a komiszság baktériumai.
Alig ment még híre az új aranymezőknek, már elárasztották szennyes áradattal a világ söpredékének a legsötétebb hullámai Brit-Kolumbiát. Kanadából is, az Egyesült Államokból is odakergette az auri sacra fames a kalandortömeget az új Kaliforniába. És ahogyan a hírek jönnek, az új terület már a legrémesebb dulakodás helye, véres csaták folynak ott s ezeknek már áldozatává lett a kerület főnöke és sok más ember, akiket a jó öreg brethartei és marktwaini revolver rövidesen eltett a mohóbbak lábai elől.
Megkezdődött tehát a Far Westen megint, a régi aranykorszak, a kaliforniai idők jönnek vissza megint. De ahogyan ma látjuk a dolgokat, – „eszembe jut Peru s hazám” – az a kaliforniai arany csak olyan koldus-éhséget jelentett, olyan otromba tülekedést, mint a klondykei földrablás és mint most a Bitter Creek megrohanása. A különbség csak az, hogy a Roaring Camp-et most Stewart citynek hívják, az áldozatul eső hős Kentucknak pedig most Burbridge a neve. A történet a régi és arany, mindnyájunk számára való, igazi arany belőle csak egy marad: az a poézis, amivel Bret Harte aranyozta meg a kaliforniai történeteit.