A Szent István Egyetem szarvasi Pedagógiai Karának munkatársai 2012-ben – az évek során kialakult nemes hagyományt folytatva – ismét rendkívül érdekes témát felölelő konferenciát rendeztek a geológia, a filozófia és az irodalom kapcsolatáról. A konferencia előadásai a 18–19. századra összpontosították a figyelmüket, ebben a bevezető tanulmányban azonban tágabb keretbe szeretném illeszteni a fenti kérdéskört.
A geológia és a filozófia kapcsolata egyidős az emberi gondolkodás kezdeteivel, és amióta írásról beszélhetünk, ez a kapcsolatrendszer az irodalomban is tükröződik. A geológia és a filozófia fogalmát itt a legtágabb értelemben használom; az egyiket úgy, mint ami az égitestünk vagy a földkéreg egészére vonatkozik, a másikat úgy, mint az emberi bölcselkedést a világegyetem, a természet, az élet okáról és céljáról.
A Föld, avagy a föld mibenléte, keletkezése és mozgása a kezdetektől érdekelte és gondolkodásra serkentette az embert. Az egyszerű, ősi teremtésmondák sem kerülik meg ezt a kérdést. Egyes népek felfogása szerint a világtengerben úszkáló hal hordja hátán a Földet. Más népek szerint a világtenger felszínén egy csodálatos madár saját tollaiból rakott fészket; ehhez lassan homok és por tapadt, így kezdett a föld kialakulni. Az ókori hindu világkép bonyolultabb és kifinomultabb: egy óriási teknős nyugszik egy hatalmas kígyón; a teknős hátán pedig elefántok állnak és tartják a hármas világot, amelynek középső szintje a Föld.
Ezekhez képest a bibliai teremtéstörténet elvont és letisztult; a Deus ex machina jegyében az oksági és egyéb összefüggéseket nem érinti. Érdemes azonban felfigyelni a föld teremtésével kapcsolatos kettősségre. A teremtés első napján:
„Kezdetkor teremtette az Isten az eget és a földet.”
a teremtés harmadik napján pedig:
„Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre, és emelkedjék ki a száraz. Úgy is történt. Isten a szárazat földnek nevezte…”
Itt tehát – különösebb belemagyarázás nélkül – világosan elválik egymástól a Föld mint égitest, és a föld mint szárazföld (kontinens) teremtése. A kettő egymást követően, két „nap” különbséggel születik meg, ami meglepően jó egyezést mutat mai tudásunkkal: ismereteink szerint a két eseményt évmilliárdok választották el egymástól.
Ami a Föld alakját illeti – részben a lakonikus bibliai teremtéstörténet skolasztikus értelmezése következtében –, az ókori és középkori európai gondolkodást a „lapos, korong alakú föld” elképzelése hatotta át. Pedig a legkiválóbb hellenisztikus filozófusok és természetvizsgálók már feltételezték, hogy a Föld gömb alakú, sőt Eratoszthenész a Kr. e. III. században már a Föld átmérőjét is kiszámította. Ötletes mérési módszereinek eredményeképpen mai szemmel is szinte pontosnak mondható adatokat nyert. Minden esetre, a gömb alakú Földre vonatkozó tudás csak búvópatak jelleggel élt tovább; a közgondolkodásban és a „hatalmi szférában” egészen a középkor végéig a „lapos föld” nézet uralkodott. Még Kolumbusz nagyszerű vállalkozása is hazárdjátéknak minősülhetett, hiszen ő a gömbölyű Földet kívánta körülhajózni. A sors iróniája, hogy éppen az általa felfedezett kontinensen, a földgömb túloldalán ütötte fel a fejét a legújabb korban, és virágzik ma is az internetes oldalakon a „Flat Earth Society”, ami a véleményszabadság túlburjánzásaként bátran hirdeti rögeszméit.
A Föld, avagy a föld mozgásai közül most csak az utóbbira térnék ki röviden, mert ezek tartoznak a tágabb értelemben vett geológia tárgykörébe. A földrengések félelmetes hatása különös hiedelmeket szült az ősidők emberének gondolkodásában. A földfelszín időnkénti, véletlenszerű megrázkódásait könnyű lehetett egy olyan világképpel összekapcsolni, melyben az egész földet egy hatalmas állat (hal, teknős, elefánt, sárkány) hordozza a hátán.
Némiképp reálisabb, az oksági összefüggések keresésére törekvő elképzelés alakult ki az ősi Japánban. Szerintük egy óriási harcsa, Namazu a tettes, aki a tenger iszapjában él Japán partjai közelében. Időnként, ha a felügyeletét ellátó istenség nem figyel eléggé, Namazu hatalmas farkcsapásokkal igyekszik befúrni magát az iszapba: a furakodás eredménye heves földrengés, a farkcsapásoké szökőár, cunami. (A dolog valóságalapja az a megfigyelés, hogy egy bizonyos harcsafaj előre megérzi a földrengést, és ilyenkor beássa magát az iszapba.) Az ősi japánok nem is sejthették, mennyire közel jártak az igazsághoz. A Japán szigetív alá valóban egy hatalmas test furakodik; és ma már tudjuk, hogy Namazu valódi neve Pacifikus Litoszféralemez, amelynek szakaszos szubdukciója okozza az ottani földrengéseket.
A Biblia sűrűn említi a földrengéseket. Ez nem is véletlen, hiszen a Jordán folyó vonalában húzódik a szeizmikusan rendkívül aktív Holt-tengeri törésvonal, ami – tektonikai szempontból – a Vörös-tenger folytatásaként az afrikai és arábiai kontinentális lemezek divergens (transzform) lemezhatára. A pusztító földrengések számos ószövetségi szerzőt megihlettek. Közülük talán a leginkább költői, és ugyanakkor szemléletes a 114. zsoltárban olvasható leírás, amelyben „Jákob háza” birtokba veszi Izrael földjét. Talán nem terhelem a tisztelt olvasót, ha ide idézem a zsoltár néhány versszakát, Szenczi Molnár Albert veretes átköltésében.
„Az tenger ezt látván, hátraálla,
Az Jordán vize félen fordula,
Mind hátra sietének,
Az hegyek szökdöstek, mint az kosok,
És az halmok, mint az juh bárányok,
Magassan szökdösének.Mi lelt téged, tenger? mit térsz hátra,
Mi lelt téged, Jordán? ki űz vissza,
Hogy elszaladsz illy igen?
Mit szöktetök, hegyek, mint báránkák?
És ti halmok, mint az kis juhocskák,
Miért szöktök illy fönnyen?Az Úrnak haragos színe előtt,
Jákob Istene haragja előtt
Mind ez föld megrettenjen.
Ki az kősziklát tóvízzé tészi,
Az kemény követ vízzé ereszti
Hatalmas ereiben.”
Az értelmezés természetesen az Úr hatalmának megnyilatkozása, és annak bizonyítása, hogy ezt a területet az Úr Izrael népének szánta. Ne feledjük Kánaán birtokba vételének egyik fő eseményét, Jerikó bevehetetlennek látszó falainak váratlan leomlását sem!
A tengervíz hirtelen megmozdulása, a folyó medrének megváltozása, a hegyek „szökdösése”, az új vízforrások feltörése és a várfalak leomlása egytől-egyig a szeizmikus tevékenység jellemző megnyilvánulásai. És valóban, a legfrissebb geológiai kutatások megtalálták a bibliai földrengések kétségbevonhatatlan bizonyítékait a Holt-tenger mélyén. Ebben a csakugyan holt tengerben, a túl sós vízben nincsenek magasabb rendű élőlények; nincs semmi, ami az iszaprétegek folyamatos lerakódását megzavarná, feltúrná a milliméteres rétegecskék egymásra rakódó rendjét. Kivéve a földrengéseket, amelyek felkavarják és zavarossá teszik a rétegződést. A geológusok hat méter mélységig átfúrták a Holt-tenger iszapját, és több mint 12 olyan réteget találtak, melyekben az eredetileg finom rétegződésű iszap fel volt kavarodva. Az egyik ilyen réteg, melynek korát is meg tudták határozni (Kr. e. 1400), Kánaán meghódításának, a jerikói falak leomlásának idején rakódhatott le, tehát az akkori, katasztrofális erősségű földrengés (esetleg földrengéssorozat) tanúbizonysága lehet.
Maradjunk azonban az Úr hatalmának megnyilatkozásánál, mert a földrengésekre sem az ókori görögök, sem a középkori európai gondolkodók nem tudtak igazán elfogadható, ésszerű magyarázatot adni.
Arisztotelész (Kr. e. 330 körül) például úgy képzelte, hogy a föld belső üregeiben végbemenő áramlások okozzák a földrengéseket; őt követve a nagy keresztény filozófus, Albertus Magnus (1193–1280) is a földalatti üregekben felhalmozódott nagy nyomású levegő hatásának tulajdonította a félelmetes jelenséget, de a katasztrófák változatos erőssége, kipattanásuk helye és ideje között senkinek sem sikerült oksági összefüggést találnia. Tovább élt tehát az ókori nézet Isten büntetéséről, az isteni akarat megnyilvánulásáról, melyet a nagyhatású egyháztudós, Aquinói Szent Tamás (1224–1274) is hangoztatott.
A nagy lisszaboni földrengés (1755. november 1.) alapjaiban rázta meg nemcsak a portugál fővárost, hanem a fenti, vallásos nézetet is. A hatalmas erejű földlökések és a cunami következtében egyetlen nap alatt húsz templom dőlt romba, és 60 ezer ember pusztult el. Nehéz lehetett az isteni akarat megnyilvánulásaként elfogadni mindezt, éppen mindenszentek napján. A felvilágosodás vezéralakjai, elsősorban Voltaire, nem is hagyták ki a lehetőséget, hogy gúny tárgyává tegyék a keresztény vallást, vagy legalábbis az isteni jóakaratba vetett hitet. De ez a téma és a többi kortárs filozófus és művész ezzel kapcsolatos vitái már túlmutatnak egy bevezető tanulmány keretein.
A 18. századhoz elérkezve, már át is adhatnám a szót a kötet témáját bemutató részletes tanulmányoknak. Ám geológusként mégis tennék néhány további megjegyzést a 18–19. század geológiai ismereteivel kapcsolatban, mert ebből a szempontból e korszak eleje és vége szinte összehasonlíthatatlan. A 18. században a „földisme” az egyszerű adatgyűjtés és a kezdeti rendszerezés korai szakaszában volt. A hegyek és a kősziklák elragadó természeti szépsége, a bányákból kikerülő ásványok káprázatos gyönyörűsége és az egykori élőlények kőbe zárt maradványainak csodája arra késztette a szabadidővel és pénzzel rendelkező nemest és polgárt, hogy ezeket a jelenségeket és objektumokat művészi alkotásokban örökítse meg, illetve féltve őrzött gyűjteményében helyezze el. Ez tehát Goethe geológiai rácsodálkozásainak, Novalis mágikus „karbunkulusának”, a csodatevő „kígyóköveknek”, valamint a „Mineralienkabinetek”, a „Wunderkammerek” kialakulásának korszaka.
Közben megkezdődött és folyamatossá vált az adatok mélyreható és átfogó rendszerezése és a geológiai „csodák” oksági összefüggéseinek értelmezése a felvilágosodás szellemi hátterére támaszkodva. A 18. század végét a felszínen még a vad csatározások jellemezték: a geológiában a plutonisták és a neptunisták, vagy mondjuk a paleontológiában cuvier katasztrofizmusa és Lamarck gradualizmusa között. A mélyben azonban rohamléptekkel haladt a földkéreg és az egykori élővilág megismerése, és ezzel együtt a szemléletmód fejlődése. Ennek mérföldkő jelentőségű eseménye volt – többek között – Lyell uniformitariánus (azaz magyarul, kedveltebb nevén aktualista) alapelvének (1830) és Darwin evolúciós elméletének (1859) megjelenése.
A 19. század végére önálló fejlődésnek indultak a geológia résztudományai; az ásványtan, a kőzettan, a rétegtan, az őslénytan, és a kor geológusainak tudása alig maradt el a mai ismereteinktől. A szellem napvilágának ragyogása a természettudományt, a filozófiát és az irodalmat is áthatotta, és a nagy írók – például Verne, és különösen Jókai – regényeiben a geológia már kiforrott, szintetizáló, valódi tudományként jelenik meg.
A Szarvason, 2012 áprilisában rendezett konferencia előadásai – melyeket volt szerencsém végighallgatni – a geológia fejlődésének ezt a csodálatos, 18–19. századi szakaszát, vagy legalábbis annak néhány fontos epizódját, jelenségét tárgyalták, főként a filozófia és az irodalom szemszögéből. A jelen kötetben összefűzött tanulmányok még az előadásanyagnál is nagyobb merítést adnak ebből a témakörből. Ezért elsősorban Gurka Dezső tanár urat illeti köszönet, aki nemcsak az említett konferenciát szervezte meg, hanem azt követően lankadatlan kitartással ösztönözte a szerzőket, köztük e sorok íróját is, hogy írják meg, és határidőre nyújtsák be tanulmányaikat, valamint elvégezte a kötet gondos szerkesztői munkáját is. Hálás köszönettel tartozunk a Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészeti és Pedagógiai Karának a konferencia megrendezéséhez és a kötet kiadásához nyújtott nagylelkű anyagi támogatásért.
Betűkkel jelölte meg a köveket, hogy bemutassa az időjárás okozta elmozdulásuk irányát
