Hídverés rovat

Leonardo da Vinci földtani megfigyelései

Dr. Tasnádi Kubacska András
geológia, földtan, földtörténet, Leonardo da Vinci

„A múltnak és a Föld rétegeinek ismerete
tápláléka és dísze az emberi szellemnek.”

Tudjuk, hogy Leonardo da Vinci foglalkozott földtani kérdésekkel. Az Észak-Appenninek és a Monferrato tengeri eredetű fosszilia előfordulásait, ellentétben kortársaival és a következő három század tudósaival, helyesen értelmezte és a kövületek eredetét helyesen magyarázta. Ám, a magyar irodalom sehol sem ismerteti részletesebben Leonardo természettudományos följegyzéseit. Földrajzi és földtani vonatkozású megfigyeléseiről pedig szakembereink sem írtak többet néhány általánosan idézett közhelynél.

Mindez nem a magyar szakirodalom elmaradottságának következménye. Az ok egyszerűen az, hogy Leonardo da Vinci titkos írással írt, kéziratos feljegyzései sokáig nem voltak hozzáférhetők. Torino, Milano, Páris, London, Windsor, Oxford múzeumai és könyvtárai őrzik kéziratait, amelyeknek mai napig is csak részleteit fordították le és nyomatták ki. Megértjük, ha tudjuk, hogy hatezer oldalnál többre rúg Leonardo feljegyzéseinek a tömege. Nem valamely egységes, befejezett műnek a maradványai ezek, hanem töredékes vázlatai, hellyel-közzel kidolgozott részletei az egykor tervezett hatalmas munkának. Alig áttekinthető halmazai a bölcselkedések óriási tömegének. De még így, töredékesen is, olyan szellem nyilvánul meg bennük, amely erejével, tudásának nyomasztó súlyával, gondolatainak alig felfogható mélységével minden emberi nagyság fölé emeli őt.

Leonardo feljegyzéseiből nyilvánvaló, hogy korát háromszáz évvel megelőzvén, az aktualizmus alapgondolatának szellemében kutatott. Az a gondolatvilág, amelyet Hutton és Playfair csupán érintett és utánuk Lyell világított meg első ízben a műveiben, Leonardónak magától értetődő volt, noha ő, korának megfelelően, a Biblia tanítását szó szerint értette. Ezért azután a Szentírás természettudományos vonatkozású részleteiben sokszor kételkedett. Érdeme, hogy kétségeit, ha burkoltan is, de kimondotta. Ne csodálkozzunk azon, hogy nem beszélt mindig nyíltan. Munkássága a XV–XVI. századfordulóra esik, amikor az ilyesfajta gondolatok hirdetéséért máglyahalál járt. Hiszen jóval később, 1593-ban hurcolják máglyára Rómában Giordano Brunot és vetik börtönre 1633-ban Galileit.

Leonardo kételkedett például az özönvízben. Kételyeit a következőképen okolta meg: A Biblia szerint az egész földön 40 nap és 40 éjjel esett az eső. A víz végül 10 rőffel magasabban állott a legmagasabb hegy csúcsánál. Ilyen körülmények között többé sehová sem folyhatott le.

„Józan ész nem hiheti a Földnek az özönvízből való kiemelkedését, hacsak csoda nem történt, vagy ami éppoly valószínűtlen, hogy a Nap melege az egész víztömeget gőzzé változtatta volna.”

Vihar egy alpesi völgy fölött
Leonardo da Vinci · kb. 1508–1510 · vörös kréta, papír · 19,8 × 15,0 cm
Windsor Castle, Royal Library

Fokozza csodálatunkat Leonardo ama eljárása, hogyha egyik megfigyelését földtani magyarázatokkal akarta megvilágítani vagy egy feltevéssel próbálkozott, akkor összekapcsolta azokat a jelenkori viszonyokra vonatkozó észleléseivel. Utazásai közben, a legváltozatosabb vidékeken rendszeresen végzett észleléseket, kereste az okot, fejtegetett, magyarázott, kombinált. A megfigyeléseknek soha nem lankadó készsége végigkísérte egész életén.

Élő és élettelen, szerves és szervetlen egyképpen érdekelte. Ahol lehetett, nem mulasztotta el a kettő közti kapcsolat megvilágítását. A szerves és szervetlen világ ismerete jelentős mértékben segítette földtani megfigyelései közben. Csak a ma is folyamatban lévő jelenségek helyes értelmezése után juthatott el a homályba süllyedt múlt küszöbéig. Lángeszű rátermettséggel tudott látni, megfigyelni és gondolkozni. Íme egy példa:

„A nevezett sziklákat teljesen beborítja az osztrigák törzse és családja, amiből következik, hogy nem változtatják a helyüket. Sőt egyik héjukkal rendszerint hozzánőttek (t. i. a sziklához). Másik héjukat kinyitották, hogy azokból az állatkákból táplálkozzanak, amelyek a vízben úszkálnak és jó táplálékot remélvén, ők maguk lesznek a nevezett kagyló tápláléka.”

Ezek után megkísérlem röviden összefoglalni mindazt, ami Leonardo da Vinci földtani tudásának a lényege.

„…A tárgyak sokkal idősebbek a feljegyzéseknél. Semmi csodálatos sincs hát abban, ha hiányoznak a tudósítások a tengerekről, amelyek annyi országon átáradtak … De eljutott napjainkig a tengervízben született dolgok (t. i. állatok és növények) tanúbizonysága, amelyeket magas hegyeken, tengerektől távol találunk.”

Ezek

„a kagylók, osztrigák és más hasonló állatok, amelyek különben a tenger iszapjában élnek, bizonyítják, hogy a szárazföld helyzete változik a Föld központjához viszonyítva. Bizonyítja ezt, hogy a főfolyók (t. i. amelyek a tengerbe torkollanak), mindig zavarosak, földdel színezettek, amit a víz a mederfenék és a part súrolása közben ragad magával. A koptatás föltárja a rétegfejeken a kagylókat, amelyek a tengeriszap felszínéhez közel vannak. Ezek akkor éltek, amikor még a sós ár borította el őket. Ezekre a rétegfejekre időről időre különböző vastagságú iszaprétegek települnek vagy a változó erejű folyamok árvízével a tengerbe sodródnak. Így ezek az iszaprétegek olyan magasságra halmozódnak, hogy a tenger fenekéről kinyúlnak a levegőre. Ennélfogva a tengerek feneke olyan magasságba kerül, hogy dombokká vagy hegyekké válik … És így a folyók, melyek a hegyek oldalait rombolják, föltárják a kagylós réteget és így a földgolyó megkönnyített része állandóan a magasba emelkedik, az ellenlábasok pedig közelebb esnek a Föld központjához és a régi tengerfenekek hegyhátakká válnak.”

Vízalakzat tanulmány
Leonardo da Vinci · kb. 1507–1509 · toll, tinta · 20 × 20,2 cm
Windsor Castle, Royal Library 12660v

Leonardo érdeme, hogy a földgolyó egyensúlyi állapotának zavaraival magyarázza a tengerből kiemelkedő szárazulatok keletkezését. Ez a magyarázat tehát korai előfutára a modern epeirogenetikus elméleteknek.

Tengeri eredetű rétegek nagy tengerszintfeletti magasságban való előfordulását akkor magyarázta először, amikor egy alkalommal Piacenza vagy Parma környékéről az Appenninekből nagy zsák csigát és korallt hoztak neki. Ugyanebben az időben foglalkozott a milánói Gran Cavalloval, a Sforzák monumentális lovas szobrával. A példányok között sok pompás megtartású darab volt. Olyanok, „mintha éppen most gyűjtötték volna őket a tengerből”. Ismeretes, hogy Leonardo bőven nyilatkozott erről a kérdésről s az újabb korban először ő adta helyes magyarázatát. Bizonyításainak módja annyira érdekes, hogy legalább néhány fontosabb részletét idejegyzem.

Miután felemelte szavát az özönvízelmélet ellen, szemközt fordul azokkal, akik – a természet játéka feltevés értelmében – azt hitték, hogy a csillagok befolyására a földkéregben alakok keletkezhetnek, amelyek állati maradványokhoz hasonlóak, de szervetlen származásúak.

Következőképen szövegezi meg az ellentábor állítását: A kagylók szeretnek a tengerpart közelében élni. Amidőn tehát az özönvíz árja emelkedett, elhagyták eredeti tatózkodási helyüket, követték az emelkedő víz szintjét a legmagasabb hegyek tetejéig.

„…Az ember erre azt válaszolhatja – írja tovább Leonardo –, hogy a kagyló lassú mozgású állat, nem gyorsabb, mint a vizicsiga a szárazon, sőt még ennél is lassúbb, mivelhogy nem úszik. A kagyló mászásnyomot hagy a homokban. E barázdák mentén mérve egy nap alatt három-négy rőfnyit mászik. Ezzel a sebességgel tehát nem fog negyven nap alatt az Adriai tengertől Monferratóig mászni, mert ez a távolság 250 mérföld.”

„Azoknak, akik állítják, hogy a kagyló távol a tengertől a hely és az ég (t. i. az asztronómiai konstellációk) befolyására keletkezik és az utóbbiak egy-egy ilyen helyet hasonló teremtésre kényszerítenek, a következőképen válaszolhatunk: Ilyen módon nem teremne minden állat ugyanazon a szinten és korban. Alakra is valamennyinek hasonlónak kellene lennie. Mi azonban öreg állatot fiatallal vegyest találunk, az egyiket fedőhéjjal, a másikat anélkül, az egyiket törött állapotban, a másikat sértetlenül vagy tengeri homokkal és más kagylók kisebb-nagyobb törmelékével megtöltve, mely a sértetlen és nyitva maradt héjjakba belékerült. Megtaláljuk a rák ollóját, de nem találjuk testének többi részét. Látunk különböző nemhez tartozó kagylókat, melyek úgy ülnek egymáson, mint az olyan állatok, amelyek egymásra tapadva végzik mozgásukat. Megtaláljuk a kagylóhéjon a másik írtjának nyomát is, amit ez az idegen állat, hasonlatosan a faszúhoz, kirágott. A kagylók között halak csontját és fogait találjuk, amelyeket egyesek nyilaknak, mások kígyónyelvnek neveznek. Nem találnánk ennyi különböző állattól származó maradványt, ha nem a tenger partjáról kerültek volna oda. Az özönvíz sem szállíthatta őket fel, mert hiszen azok a tárgyak, amelyek súlyosabbak a víznél, nem úszhatnak.”

Említésre méltók Leonardonak a kivájt (eróziós) völgyek kialakulására vonatkozó feljegyzései:

„A folyók a nagy hegyek valamennyi részét fűrészelik és elválasztják egyiket a másiktól. A hegy csúcsáról a folyó felé nézve látjuk, hogy a rétegek mind a két parton pontosan megfelelnek egymásnak.”

„A réteges kőzetek valamennyien iszaprétegek, a folyók áradása alatt egymásra rétegződnek. Különböző vastagságú kőzetrétegek a folyó más és más áradásából származnak, kisebb vagy nagyobb áradásokból.”

Teljesen mai felfogást vall Leonardo, amikor azt mondja, hogy „a tengerek sótartalma a szárazföldiből származik” de azt is mondja, hogy a tengeri sórétegek a tengerfenék emelkedése folytán újra föloldódnak és így tulajdonképpen kört futnak be.

„A folyók – mondja – kilúgozzák a szárazföld sórétegeit és a tengerbe viszik… Ha a végtelen idő a tengert kiszárítja … a só a szárazföldnek ismét visszaadatik a szárazföld fölszabadulásával és az a tengerből elvont sójával fölemelkedik.”

Végezetül hadd álljon itt egy utolsó példa arra, hogy Leonardo mennyire tisztában volt a tengerek és a szárazföldek egymásközti viszonyával. Valóságos paleogeográfiai képe a Földközi-tengernek ez a néhány sor:

„A Földközi-tenger, mint beltenger egykor az őt körülzáró földrészeknek: Afrikának, Ázsiának és Európának főfolyóit fogadta magába. E tenger vize a körülfekvő partok hegyeinek lábát mosta. Az Appenninek csúcsai ugyan e tengerben szigeteket alkottak és körül voltak véve sós vízzel. Afrika belseje sem tárta égnek az Atlasz hegységnél elterülő, körülbelül 3000 mérföld hosszú, hatalmas sík vidékének kopár földjét. És Memphis e tenger partján feküdt és Itália síkságain, ahol ma madarak röpködnek, nagy csoportokban halak vándoroltak.”

„Amint a tenger idővel süllyedt és a sós víz lefolyt (az emelkedő helyekről) az iszap elkezdett kővé változni. Egyes kagylók héja, melyből az állat már kiveszett, iszappal töltődött meg. A kagylók héja két kő közé került és be volt zárva, amint sok helyen látjuk. Csaknem valamennyi kagylónak megvan a természetes héja a hegy szikláiban. Különösen azoknak, amelyek fejlettek voltak, hogy keménységüket megőrizzék. A fiatalok nagy része már elmeszesedett, tartós, kövesítő anyag járta át őket.”

Leonardo da Vinci előtt Herodotos is feljegyezte, hogy „Egyiptom hegyeiben kagylók vannak” és a Nílus deltája folyami hordalék. Következtetéseket azonban mindebből nem vont le, még csak azt sem állapította meg, hogy a tenger egykor magasabban állott volna, illetőleg a szárazföldek emelkedtek és süllyedtek. Néhány másik ókori szerző, különösen pedig az indiai gondolkodók egy része, Herodotos-nál jóval tovább jutott ezen az úton, de a megfigyeléseknek azzal a tömegével, a végső következtetések tudatosságával, amivel Leonardo feljegyzései rendelkeznek, egynél sem találkozunk. Kutatásai állandó fejlődésről tanúskodnak. Igazi tudóshoz illően, nem röstellette nézetét megváltoztam, ha meggyőződött felfogása helytelenségéről. Mi sem állott tőle távolabb a kicsinyes, méricskélő lelkek csökönyösségénél. Mindvégig önállóan, új és eredeti módon gondolkodott és akárhány gondolatát csak ma értjük meg igazán, a huszadik század tudásának magaslatán.

Vagy ki tudja? Lehet, hogy egy következő század búvárai még több joggal mondhatják majd ugyanezt.

Özönvíz
Leonardo da Vinci · 1513 körül · fekete kréta · 16,3 × 21 cm
Windsor Castle, Royal Library 12378.