Szintézis
I.
Sokan kérdezték magukban, mennyi szerepe van Verne életének regényeiben. Voltak, akik az örök utazót látták benne, s olyanok, akik szerint soha ki se mozdult szobájából, a glóbusz és a földrajzkönyv mellől. S bár tudjuk, hogy a három Saint-Michel kapitánya sokat köszönhet utazásainak, amelyek pihenést, ábrándozást és hangulatot adtak neki, s hogy a Great-Eastern utasa többször is visszatért regényeiben a Niagara nagy impressziójához, az is bizonyos, hogy Verne a képzeletbeli utazást és utaztatást nem helyezte a valóságos utazás mögé. Paganeltől Dél-Amerikában megkérdik, hogy járt-e már ezen a vidéken, melyen, úgy látszik, minden bokrot ismer. „Persze! – felel a tudós. – Öszvéren? – Nem, a támlásszékemen.”1 Verne legtöbb utazása is „voyage dans un fauteuil”. De nem mellékes-e, hogy szerzőnk körülutazta-e a Fekete-tengert, vagy akár a Földet, amikor úgysem kívánhatjuk, hogy megtegye Ardan Mihály, Nemo kapitány vagy a Hódító Robur útjait?!
És mégis minden benyomása, minden ismerőse, minden olvasmánya tisztult alakban műveibe kerül.2 Minden tárgyilagossága alatt ott vibrál a líra, csakhogy diszkréten, szemérmesen, mélységesen, mint a kor parnasszista költeményeiben. Az Úszó sziget finom rengéseit is csak az értelmezi helyesen, aki tud a csavarjairól.
II.
Verne nagy ötlete: a tudomány értékesítése a szépirodalom javára. Balzac és a naturalisták módszert kértek kölcsön a természettudományoktól s mert koruk emberei akartak lenni, a regényt a természettudomány kikerülhetetlennek látszó szolgaságába hajtották. Verne a másik utat választja: a tudomány anyagát használja föl, de megőrzi az irodalom módszerét s a maga világnézetét. Balzacnál és Zolánál előszavakból, tudós elemzésekből derül ki a regény összefüggése a tudománnyal; Verne boldogan merül bele a tudományba s át- meg átitatja vele regényének irodalmi szövetét.
Sem a realisták, sem a naturalisták nem tartották szükségesnek behatóan tanulmányozni a természettudományokat. Verne annál nagyobb gonddal és kedvvel mélyed beléjük. Ellenőröket konzultál: Paul Verne-t, Henri Garcet-t vagy Badoureaut. Felhasználja az utazók és a szemtanuk értesüléseit: Aragóét Dél-Amerikáról, Chaffanjonét az Orinocóról. Rengeteget olvas, főleg szakkönyveket, de újságokat is.
Benne van a tudományos élet árjában s gyönyörűséggel úszik vele. Hogy mennyire komolyan veszi,3 mindjárt rájövünk, ha modern utódaival hasonlítjuk össze: Jesus de Aragónnal, André Armandyval, Toudouze-zal, akik alig vetik teherpróba alá „tudományos” ötleteiket. Nekik mindez fantasztikum, olyan ország, ahol szerintük a költői szabadság anarchiája pótolja a törvényt. Verne birodalmában a természet törvénye még a fantázián is uralkodik. Hogy a mai, vagy akár a tegnapi tudomány ítélőszéke előtt egyik-másik tétele nem igazolható, semmit sem bizonyít ellene, hiszen maga a valódi tudományosság is ki van téve a próbálgatásoknak s az elméletek változásának. Viszont helyünk se volna felsorolni azokat a kiváló tudósokat és technikusokat, akik nagyra becsülték Verne-t4 – vagy pláne azokat, akik az ő szellemének tanítványai. Nem foglalkozhatunk itt azzal a kérdéssel sem, amit a „jövő század” regényíróival szemben mindig fel szoktak vetni: mit jósolt meg Verne a mai technika vívmányaiból?5 Inkább azt vizsgáljuk meg: mi érdekelte a tudományból?
Legelsőbben is: a földrajz és a technika. Miért? Mert fantáziája az utazásban, a nagy helyváltoztatásokban találta meg a neki legmegfelelőbb formát, s az utazás síkja két ponton metszi a tudomány síkját: a leíró geográfia és a közlekedési eszközök technikája kettős pontján. Verne egy nagy térképen évekig jelölgette a hősei által bejárt utakat s csak akkor hagyta abba, mikor már nem volt rajta hely. Átfogó terve volt, mint Balzacnak, Victor Hugónak, vagy Zolának: a Voyages extraordinaires szivárványabroncsai lassankint az egész Földet körülölelték volna. Írónk csak kivételes esetben tért vissza új regénnyel olyan vidékre, amelyről már egy megelőző regénye szólt. S néha, különösen a sor végén érezhető, hogy most már a hiányokat igyekszik kitölteni.
Legtöbbet Amerika és Európa földjét járja; aránylag gyakran jut el Óceániába, míg Afrika és különösen Ázsia bővelkedik fehér foltokban. Igaz, hogy Ázsiának legjellemzőbb vidékeit azért sorra keríti: Indiát (Gőzház), Kínát (Egy kínai viszontagságai), Szibéria északi és déli részét (Strogof, Bombarnac). Ezeken kívül állnak a sarki expedíciók regényei (Hatteras, Jégszfinx stb.), a Föld középpontja felé irányított fantasztikus utazás története és a kozmikus regények (Utazás a Holdba, a Hold körül, Servadac Hector). Egy-egy vidéknek szentelt, csak értük íródott regények (Fekete India, Zöld sugár: Skócia, Szigettenger, Sándor Mátyás: Földközi-tenger, Sorsjegy: Norvégia, Senki fia: Írország, Jangada: az Amazonas; Az Orinocón fölfelé, Antillák világa stb.) mellett vannak nem annyira földrajzi, mint inkább utazási típusok;6 ezek többé-kevésbé természetes láncba foglalnak össze távol eső pontokat.7
A topográfia játssza a főszerepet. A Különös végrendelet földrajzi társasjáték az Egyesült-Államok topográfiájának megtanítására. A Föld felszínének ismerete haszon, nem ismerése gyakorlati kár okozója lehet. Milyen jó, hogy a Francia zászló Simon Hartja megismeri a Back-Cup szigetet; és milyen kár, hogy Paganelnek nem jut eszébe a Mária Terézia-sziget másik neve. A politikai földrajz kisebb-nagyobb csattanókkal szolgál a regényírónak: Cascabelék Alaszka határán örömmel látják az Unió lobogóját s ebből tudják meg, hogy ez néhány napja már nem orosz birtok; az Antilian School svéd diákja lesújtva pillantja meg Szent Bertalan-szigetén a várt svéd zászló helyett a francia trikolort: a szigetet Svédország eladta…
A „legmagasztosabb tudomány”, a csillagászat8 nagyon sokat foglalkoztatja szerzőnket. A Hold-regények és Servadac mellett Fogg Phileas egészen földi utazásának is asztronómiai csattanója van. A Három orosz és három angol regényesített trigonometriai lecke. Geologizáló alkalmak sorát adja az Utazás a Föld középpontja felé vagy a Fekete India szerencsés alapötlete. A kémiai kísérletekbe nem mélyed el annyira Ox doktor, a Bégum vagy a Dél csillaga szerzője.
A Föld mágneses sarkáról lehet beszélni a Jégszfinx kapcsán, s a Káspi-tenger színén úszó petróleumról Bombarnac Claudius eldobott szivarja nyomán. A fizika egyik tapasztalati tételének illusztrálására a kis Nina gráciáját veszi igénybe Servadac Hector szerzője, amikor követ dobat vele a tengerbe, mely erre pillanatok alatt befagy. Melegített levegővel emelik fel Fergussonék a petyhüdt Victoriát, s komprimált levegővel fagyasztják meg Hobson Gáspárék szétmálló jégtáblájukat. Hangtani kuriózumok: a kétszer is szereplő Dionysos-fül9 s a vízbe süllyedt holttestet fölemelő ágyúlövés.10 A Rejtelmes-sziget lakói először a fényképlemezen veszik észre a feléjük közeledő kalózhajót s a nagyított fénykép adja a Két Kip-testvér megoldását is. Az elektromosság természetesen méltó képviselethez jut. Marcel Camaret népszerű leckéket ad az elektromosságtanból. A villám kardba, körzőbe vagy gyémántba csap, ahogy parancsolják,11 s a villanyos tűzgolyó bolondítja meg Lidenbrock professzor iránytűjét. A villanyos lépcsőkorlát és a villanyos csók kitűnő védelmi fegyverek; báró Gorth Rudolf Edison minden fölfedezését hasznosítja a telefontól a fonográfig és a vetítőgépig;12 s egy 2890-ben élő amerikai újságíró napi munkájának legfőbb eszköze, a „Phonotéléphohote”, Korn professzor távolba fotografáló készülékének (1907 – A szerk.) alapelvét előlegezi.13
A Mission Barsac hősnője dróttalan táviratban kér segítséget ideáljától, az afrikai kapitánytól, – igaz, hogy Marconi után. De már a legmodernebb fizika kutatási irányát érzi meg előre a regény mérnöke, az elektromos toronyból irányozható lövedékek („guêpes”) feltalálója.
Ám itt már át is siklottunk a technika terére. A fantasztikus utazások feltétele az volt, hogy tökéletesebb közlekedési eszközöket képzeljünk el. Az utazási regény számára a technika elsősorban közlekedési technika. Így jönnek sorra: a léghajó (újításokkal, Öt hét, 1863), lövedék (Hold-regények, 1865, 1870), tengeralattjáró (Nemo, 1870 és A francia zászló, 1896), nagy gőzhajó (Az úszó város, 1871), gőz automobil, olyan, amilyennel később Ford is kezdte (Gőzház, 1880), óriás tutaj (Jangada, 1881), tökéletes villanyos motorcsónak (Sándor Mátyás electric-je, 1885), repülőgép (Robur, 1886), csavarokkal hajtott mesterséges sziget (1895), egyesített repülőgép-hajó-automobil (Világ ura, 1904), Camaret „planeur”-je (Mission Barsac)… A rakéta-repülőgép, a Verne-regényeken nevelkedett aviátorok aeroplánjai, a hidroplán, a tengeralattjáró, mind olyan találmányok, amelyek a Verne képzeletbeli járműveivel benépesített égről kerültek át a realitások világába. Amikor Byrd az északi sark felé indul, azt mondja: „Jules Verne visz engem oda.” Simon Lake, a tengeralattjáró fölfedezője gyermekkorában lelkes olvasója volt Nemo kapitány utazásának s azt mondja: „Verne fantáziája a ma nagy ténye.”14
Nagyon leköti a ballisztika, az amerikai Gun-Club specialitása;15 de mindenfajta ismeretből tud ugródeszkát faragni képzeletének.16 Jogi tudnivalók: a hajóroncsok tulajdonjogára, a válásra vagy az örökbefogadásra vonatkozó törvények játszanak fontos szerepet a Senki fia, az Úszó város vagy Dardentor Clovis cselekvényében. Mint Karl May, Verne is sokra becsüli a nyelvtudást s itt-ott idegen idézetek jelennek meg szövegében. Paganel spanyolnak szánt portugál beszéde ennek a nyelvi érdeklődésnek humoros példája, de Grant kapitány háromnyelvű segélykérő irata is méltán sorakozik melléje. A rejtvénymánia is mi egyéb, mint játékká felhígított fejmunka, tréning a tudományos kutatásra?
III.
De nagyon hamis volna képünk Verne és a tudomány viszonyáról, ha regényeit tudományos irányregényeknek vagy ismeretterjesztő szépirodalomnak tekintenők. Az író alig nézett szembe a tudománnyal, máris kialakult fantáziájában a tudós. A tudomány elvontsága az irodalom síkjában eleven egyéniségként jelentkezett, megtestesült. Nem az a fontos, hogy milyen tudóseszmény, tudóstípus vagy tudóskarikatúra fejezi ki Verne viszonyát a tudományos gondolkodáshoz.
Verne a vígjáték irodalom szökevénye. S a vígjáték „pédant”-ja a reneszánsz óta torzalak. A magasztos professzor a drámában csak Verne kortársainál és utódainál jelentkezik, ő még a nevetséges, hibákkal átszőtt tudósfiziognómiánál tartott. Molière országában nem is fognak sohasem szemet hunyni a tudóstípus hibái fölött. Ezek között a szórakozottság a legkisebb, Paganel, Benedek, Palander, Maston J. T. kedélyes hibája. Ehhez járul Hatteras chauvinizmusa és féktelen ambíciója, Robur ellenfeleinek elfogultsága, a nem gyakorlati, tudását véka alá rejtő Lidenbrock „önzése”.17 Zakariás mester egetverő gőgje még romantikus sablon, de a tény elől nem lehetett mindvégig kitérni. Robur, Verne legmerészebb hőse, valamikor a Világ Urának fogja magát nevezni s az ég villáma sújtja agyon. Az egyoldalúság, mely az őrülethez vezethet: ez az optimista Verne egyetlen tragikumformája. Hatteras, Roch és Robur bukásának forrása.
Eszményi alakjai nem is teremtő tudósok vagy nagy feltalálók, hanem mérnökök, utazók, a tudományos szellemtől átitatott tehetséges és bátor emberek: Smith Cyrus és Banks, Ardan és Pierdeux. Mérnök – Smith Cyrus – fejezi ki Verne gondviseléshitét, amikor a korallszigetek keletkezését próbálja magyarázni.18 Isten előre dolgozik a majdan kihűlő földnek az egyenlítő felé özönlő embereiért. Verne gyakorlati emberei nem engednek rést ütni azon a teleologizmuson, amely az ember számára munkát és méltóságot jelöl ki itt e földön. Szerénység19 és önérzet nem ellenkeznek egymással.
Akinek missziója van, annak egészséges, csorbítatlan hitre van szüksége a haladásban, a kitűzött célban s önmagában. Verne-nek nem juthat eszébe, hogy Voltaire-ral, vagy Swifttel a vadembert vagy az állatot a civilizált ember fölé helyezze, de az sem, hogy az idill tudatlan emberét a modern tudományos eposz hősével megirígyeltesse.20 Az állatoknál, mondja Cascabel Cézár költője, „nincs tapogatózás, de haladás sem. A mai hódok éppoly tökéletességgel építenek, mint ahogyan a legelső, amely a földön megjelent”… „A tökéletesedés nem az állatok tulajdonsága, hanem az embereké; csak ők emelkednek fokról-fokra a művészet, ipar és a tudományok terén.”21 Mit szólna ehhez Rousseau? De hogy nem neki van igaza, abból is kitűnik, hogy ő is rajongott Robinzonért, akárcsak Verne. Amikor a Gőzház a Himalája lábához ér, William Banks, a mérnök, előadást tart az emberiség jövő teendőiről.22 Sok fölfedezni való van még: az északi és a déli sark, a tenger mélye, a Föld középpontja, a planéták. Mert „az embernek nemcsak ki lehet ismernie és aknáznia a földet, de ez kötelessége is. Mindent, ami a valóság határain belül van, el fognak érni és el kell érni.” E kötelesség23 teljesítéséhez bátorság, néha nadari vakmerőség, mindenesetre önfeláldozás kell. Fantázia nélkül nincs eredmény. „Minden igazán nagy dolog, ami történt a világon, túlzott remények nevében történt”24 – mondja írónk. S ezt a heroikus túlzást a maga igazolására is igénybe veszi. „Ez a történet – írja a Várkastély elején – nem fantasztikus, noha regényes. De bevallott valószínűtlenségéből nem következtethető, hogy nem is igaz. Ez tévedés volna. Olyan korban élünk, amelyben minden megtörténhetik, sőt csaknem jogunk volna azt mondani, hogy már minden meg is történt. Ha elbeszélésünk ma valószínűtlennek látszik is, holnap már, a tudományok állandó fejlődése és forrásai következtében valószínű lehet. Ma lehet még valami legendás és holnap már valóság.”25
Verne vezető elméi26 nem a „lángész vagy őrült” felírású romantikus cellában élnek,27 hanem a hétköznapi élet közepén tevékenykednek. Regényeinek igazi hőse nem is a tudós, hanem a tudományos szellem, a belülről látott és természetesnek érzett tudományos világ. Verne tudósai nem színpadi laboratóriumban dolgoznak, amely előtt és mögött nagy üresség tátong. Hanem a tudományos élet tényezői sorakoznak körülöttük: terveikről a regényben a világ ismert obszervatóriumai és nagy napilapjai adnak szakvéleményt; itt-ott valóban élt tudósok és fölfedezők kapcsolódnak a regénybe. A gothai Petermann levelezésben áll Lidenbrockkal. Nemo megtalálja La Peyrouse ládikáját és iratait, Hatteras pedig azoknak a fehér rókáknak egyikét, amelyeket Ross nyakörvvel látott el. Az illusztrációk sokszor valószerűek, a helyszínen rajzoltak, különösen Benettéi. A Tizenöt éves kapitány egyik képe Livingstone és Stanley találkozását ábrázolja. Az a tudományos levegő, amely az olvasót körülveszi, nem unalmas, hanem vérpezsdítő, mámort hozó. Megértjük az amerikaiak őrjöngését Ardan lábainál, amiben van valami a mai sportlázból. S megértjük, hogy Verne legnagyobb érdeme nem a tudományos anyag népszerűsítése, hanem a tudományos atmoszféra elterjesztése szerte e világon.
És mégis: Robur bevallja, hogy túl korán érkezett. Megküzdött az anyag ellenállásával, de nem bír szembeszállni a szellem előítéleteivel. A tudós koronája állhatatlan korona: minden pillanatban legördülhet a fejéről. Mások fantáziáiból tudjuk, mennyi ellenséget vagy talán bajt is szerezhetne társadalmunkban az, aki olcsó mesterséges aranyat vagy gyémántot állítana elő.28 Verne úgy látja, hogy Robur repülőgépének korszerűtlensége abban is van, hogy nagyon közel hozza egymáshoz a nemzeteket. Hogy igaza volt-e, ma még nem lehet megállapítani. A repülőgép még nem vált a mindennapi ember közlekedési eszközévé. De hogy a közlekedés átalakulása valamilyen – kedvező vagy kedvezőtlen – változást fog hozni a nemzetek viszonyába, az már ma is valószínűnek látszik.
IV.
S az utazási regénynek magának nem volt-e ilyen hatása? Verne a nagy játékban nem csip-csup egyéneket mozgat, hanem nemzetek sorakoznak sakktábláján. S a nemzeteket jellemezve, idegen hősökért is aggódva, írónk kénytelen megérteni más fajokat, ami a nemzetközi szellem első, legrokonszenvesebb lépése. Tökéletes tárgyilagosságról Verne korában s a vesztes háború után nem lehet szó, de máskor és más írónál sem igen lehetne, feltéve, hogy a nemzeti differenciálódás értékét felismeri. (Nemzetköziség csak ott lehet, ahol nemzetek vannak.)
Franciát jó darabig nem igen szerepeltet, csak Ardan Mihályt vetíti bele a harmadik regény telivér amerikai környezetébe. Éppígy vendég csak, de fontos vendég Paganel; Arronax és inasa már passzív nézők, keretfigurák Nemo kapitány utazásában. Jellegzetes második főszereplő Passepartout, s ha a Chancellor-ban lehetne fontosabb és kevésbé fontos személyekről beszélni, a francia apa és fia a „drame bourgeois” hősei volnának. Francia tulajdonságokat igényel az újságíróskodás is s Alcide Jollivet mester benne. Az első francia „hős”: Servadac kapitány (1877) és eszményre volt szükség a Bégum műfajában: Sarrasin doktorra és az elzászi hősre (1879). Most már szaporodnak a francia nemzetiségű főalakok:29 egy hősszerelmes, a Dél csillaga mérnöke (1884), egy katonatiszt, aki más nép szabadságát segít kivívni (Szigettenger, 1884); két külföldi francia: a Németországból hazatérő Keller János (1887) és a kanadai Névtelen János (1889), akik már a saját fajtájukért kénytelenek küzdeni. Köztük egy reprezentatív gyermek: Briant (Kétévi vakáció, 1888). Majd főképp tréfás jellemalakok sora indul meg: a normandiai Cascabel (1890), agascogne-i Bombarnac (1892), a bretagne-i Antifer (1894), a perpignani Dardentor (1896), a Le Havre-i Cabidoulin (1901). Közben egy hazafias regény két komor hőse: Roch Tamás és Hart Simon (1896). A franciák előtérbe nyomulása eszerint a 70-es évek vége felé kezdődik; ettől fogva jóformán minden regényben lényeges szerepet játszanak.
Verne francia alakjai csupa elevenség és változatosság. Ardan Mihály pompás, sőt talán kissé túlságosan pompás kezdet volt: ezt a rokonszenves, bátor, tevékeny, mozgékony szellemű különcöt nehéz volt feledtetni. Az egészséges kedély, mely a józanság és a fantázia kettős bástyája mögött nyugodtan virul, nemcsak őt jellemzi, hanem Dardentort, Cascabelt, Servadacot, Ben-Zoufot s legtöbb társukat, magát Verne-t is. A lovagiasságot a szerelemben és a küzdelemben egyaránt javukra írja Verne, Corneille örököse. Bár az írói ökonómia arra készti, hogy a legkülönbözőbb vidékek és foglalkozások által árnyalt franciát fesse, rendszerint önmagából és a közfelfogásból meríti „a francia” jellemző vonásait. Ezért francia alakjai különösen alkalmasak arra, hogy Verne életeszményét s egyúttal énje legmélyét is megismerjük. A komoly ember és a bohém, a tudós és a bohózatíró, a szabadsághős és a komédiás, a racionalista és a misztikus, a patrióta és a pacifista jól megférnek Verne francia-portréjában és gazdagon színezik az általánosan ismert vonásokat.30 A két Tartarin keveréke ezúttal igazán jól sikerült.
Amikor Ardan Mihály először szemléli meg a csillogó-villogó Columbiádot, ezt a megjegyzést kockáztatja meg: „Csak annak érzem a hiányát, hogy nem karcsú az alakja, nem elég kecses a csúcsa; csokorral, ércdíszítményekkel kellett volna felékesíteni, kimérával, vagy például egy szalamandert is alkalmazhattak volna, amely kiterjesztett szárnyakkal és tátott szájjal jön ki a tűzből.” S mikor a Gun-Club amerikai elnöke azt kérdi tőle, hogy „hát ez mitől jó?” – a Gyermekkocsi című indus színdarabra utal, amely szerint a betörő azon töpreng, hogy a lyukat líra, virág, madár vagy amfora alakban fúrja. S ezt az embert Ardan Mihály a művészi ízlés nevében fölmentette volna.
Míg a franciák jellemzése csak művészi probléma lehetett írónk számára, az angoloké már politikai probléma is volt s egész oeuvre-jére bélyeget sütött. Eleinte szinte természetesnek találja, hogy a nagy fölfedezők és utazók angolok. Fergusson és a chauvin Hatteras az olvasó hősei is. De már e két regény között álló (1865) Utazás a Holdba Greenwich és az angol közvélemény irigységét és zárkózottságát gúnyolja. Grant kapitánytól kezdve (1868) valóságos anglofóbia vesz erőt írónkon, s ez csak itt-ott szakad félbe. Az erős szomszéd, az ősi vetélytárs, az ellenkező vérmérséklet ingerli a francia írót. De ennek az ellenszenvnek egyik legmélyebb oka az az öntudatlan érzés, hogy a nagy tudományos és fölfedező munkát, a nagy kooperációt az „önmagának is elég” Anglia akadályozza. Toliné, az ausztráliai bennszülött fiú földrajzkönyvében minden nemzet Anglia rabszolgája s Párizs is el van sikkasztva.31
Gibraltár védői nem akarják elhinni, hogy elkerültek a Földről s nem akarnak együttműködni a többi, alacsonyabb rendű néppel.32 Uralom vágyuk és gőgjük a Kétévi vakáció angol diákjaiból is kiütközik. Figyelemreméltó az egyszerű Cascabel gyűlölete Napoleon rabtartói ellen, ami Victor Hugo lelki rokonánál, Verne-nél is sokat megmagyaráz. Meg aztán Anglia a Verne-nek oly kedves nemzetiségi eszme legfőbb ellenfele: ezért olyan ellenszenves Nemo kapitánynak (indiai kérdés), a Senki fiának (ír kérdés)33 s főkép a francia Névtelen Jánosnak (kanadai kérdés).34 A skótokkal annál jobban rokonszenvez Grant kapitány, a Fekete India és a Zöld sugár szerzője. A skótok sérelmeiről is tudni vél és Grant kapitánnyal önálló skót gyarmatot alapíttat. Később, úgy látszik, maga is rájött e jámbor önámításra, mert a Világfelfordulás skót tisztje mindenben szolidáris angol főnökével, ha Nagy-Britannia hírnevéről van szó. Ha Verne ma írna az angolokról, bizonyára több megértéssel viseltetnék irántuk, különösen a dominionok önkormányzata miatt, amely a verne-i szellem politikai következményeivel annyira egybevág.
De tévedés volna azt hinni, hogy írónkat elvakítja a szenvedély s nem jellemzi jól angol hőseit. Az ellenszenv itt-ott szatirikusra színezi az angol közmondásos vonásait, de a brit erények mindenütt kitündökölnek. Fergusson Sámuel, Hatteras kapitány és különösen Fogg Phileas tiszteletet keltenek az angol szívósság, pontosság, önuralom és akarat iránt. Még a hindu kérdésben is megtaláljuk a Húszezer mérföld ellendarabját a hódító angolokkal rokonszenvező Gőzházban. A két regényt tíz év választja el egymástól.
Az amerikaiak talán éppen a visszahatás kedvéért nagyon rokonszenvesek. Amerika a Great-Eastern utasának, a Niagara bámulójának elsősorban a nagy méretek országa. Az utazási regények írója nem hagyhatta ki Angliát, a fantasztikus ötletek kieszelője nem kerülhette el Amerikát. Az első regényekben Amerika a löveggyártási mánia rabja s humoros kezelésben részesül; de ebben van egy adag elismerés is. Barbicane, Nicholl, Maston különcök, gépies emberek s a Bergson előtti francia is komikusaknak találja őket. De azért van bennük nagyvonalúság, sőt hősiesség is.35 Az amerikai epizódalakokban36 már csak a különcség maradt meg, a tiszteletreméltó elem elpárolgott, a Humbug című novella pedig határozottan szembefordul az amerikanizmussal.37
A Gun-Club és a North-Polar Practical Association amerikai vezérei és ezerfejű tömege mellett egy sor regény a szecessziós háború glóriájában ragyogó amerikaiakat választja hőseiül. Tárgyuknál fogva is idetartoznak: A zártörők (1870), a Rejtelmes sziget amerikai ideálalakjaival (1875), Észak Dél ellen (1887) az emberiesség erőslelkű hőseivel. A józanság, önállóság, erkölcsi bátorság jellemzi az amerikai gyermeket (Gordon) és nőt (Paulina Barnett, Mrs. Branican) is.38
A németek nem szerepelnek annyit, mint az angolszászok. Bár már a második regényben színre lépnek s olyan rokonszenves fogadtatásban részesülnek, mint a romantika idején, 1870 után sokáig nincs szó róluk. Verne-t nyilván feszélyeznék. De hiányuk ekkor még nem jelenti a világkép elrajzolását. A németek sem a tengeren, sem a fölfedezések terén nem játsszák még azt a szerepet, amelyet a XX. század elején. A Bégumban benne van az egész elfojtott keserűség (1879). Schultzét és két valószínűtlen óriását öt év múlva követi a halvány Friedel (Dél csillaga, 1884). Még egyszer szakad gátja az elkeseredésnek (Haza, Franciaországba, 1887), azután ritka, kevéssé megvilágított alakokkal találkozunk.39 Hogy a zenekedvelő Verne nem szereti Wagnert,40 azt nem kell szükségképpen a nemzeti elfogultság rovására írni.41
Ellenszenvesebb németjei természetesen poroszok, mert e korban a francia közvélemény nem igen hajlandó a történteket az egész németségnek tulajdonítani. Egyébként is mindent megtesz Verne, amivel letompíthatja hazafias szubjektivizmusát. Ő maga is érzi helyzete nehézségeit, s minden dicséretet megérdemel az a lojalitás, amellyel feltárja őket. Servadac Hector és Timaseff gróf beszélgetése során az orosz megjegyzi, hogy a Gallia lakosságában Hakabut Izsák Németországot nem képviseli a legszerencsésebben. „Minden okos ember igazat ad önnek. – feleli a kapitány – de francia létemre én nem tehetem.” Melyik író, pláne „ifjúsági író” lett volna képes erre a vallomásra?42
Az oroszok kezelésén mindvégig megérzik a francia külpolitika hatása. A Három, orosz és három angol kalandjaiban (1872) még jóindulatúnak sem mondható semlegességet őriz meg velük szemben az író. Később mindent elnéz nekik, nemzete leendő szövetségeseinek, még a zsarnokságot is, amely ellen más területeken annyit küzd.
Strogof Mihályban (1876) az emberi hűség romantikájának csak doktriner tudna ellenállni; ha a franciának nem is tetszenék a „milliók egy miatt” rendszere, a költőt lenyűgözné az önfeláldozó férfiasság látványa. Servadac Hector (1877), majd Bombarnac Claudius (1892) orosz grófja és őrnagya minden fenntartás nélkül rokonszenvesek; Cascabel Cézár (1890) száműzött grófja is kegyelmet kap és így nem lehet tehertételül felhasználni. Ne felejtsük el, hogy a békecár korát írjuk és hogy III. Sándor milyen nagy szerepet játszott az 1889-i párizsi világkiállításon. Orosz nagyherceget sejtünk a rejtelmes Kaw-djer, a tűzföldi ideális anarchista inkognitója mögött is.43
A többiek közül külön érdeklődés illeti meg azokat a népeket, amelyek szabadságukért küzdenek. Ilyenek a görögök (Lángban álló szigettenger, 1884) és a magyarok (Sándor Mátyás, 1885). A hungarofilia különösen a nyolcvanas években divatozik a francia írók és tudósok körében, de legtöbbet olvasott, legnagyobb hatású terméke kétségkívül Verne Mathias Sándorfja. A Château des Carpathes szereplői inkább román nyelvű erdélyiek, akiknek szabadságharcairól sok szó esik ugyan, de nem a magyarok ellen küzdenek, hanem velük együtt a nemzetiségi elv érvényesüléséért; egyik főhősük éppen – Rózsa Sándor. De úgy látszik, ezeket nem is tekinti románoknak írónk, mert következő regényében (Bombarnac Claudius, 1892), ahol minél tarkább nemzetközi társaságot zsúfol a vagonba, román szerelmespárral dolgozik, amit semmi esetre sem tenne meg, ha előző regényében „elintézte” volna a románságot. Dél-Magyarországon játszik a Le Secret de Wilhelm Storitz című bűnügyi regény, A dunai hajós és az Hier et demain című novellakötet egyik darabja, mely magyar orgonajavítót, őrült lángészt szerepeltet; neve: Effarane…
Sok nagy nemzet nem kap annyi reflektort, mint a magyarok. A spanyolok44 s részben amerikai fajrokonaik is45 megvetést aratnak. A portugáloknak46 s az olaszoknak47 sincs jobb dolguk. A skandinávok,48 különösen a norvégek, akikhez Verne-t úti emlékek fűzték, több megértésre találnak. Határozottabb vonásokkal vannak jellemezve a hollandusok: a kényelem, a jóltápláltság, a nyárspolgáriasság szakértői. Van Mittent és Brúnót49 a jóindulatú humor mártásában tálalják elénk, míg Van Guittet50 kissé keserű lében. A Telelés Grönlandban hollandusa pláne cselszövő, a két Kip-testvér viszont drámai áldozat.
A régi típusú törökökről halhatatlan arcképet rajzolt Verne Kérabanjában. A kínairól az a véleménye, hogy csak „passzív” bátorsága van, de az aztán a legmagasabb fokon. Mintha az öngyilkosság vetne a kínaiakra legjellegzetesebb világosságot, mert ezzel kacérkodik Kin-Fo is, Li is.51 Az amerikai kínaira szegénysége és szívóssága a jellemző; ezért lesz „potyautas” a Robinzonok iskolája kulija.
A négerek mindig rokonszenvesek Verne regényeiben, mint a zsidók a Sue-Augier korszakban. A négerek felszabadítása mintegy az általános emberiesség szimbóluma; ezért minden néger dolgos, jóindulatú, kedélyes, az igaz ügy lovagja.52
A Grant kapitány gyermekei és a Jonathan tűzföldi indiánjai becsületes, hűséges nép.53 A zsidókat viszont nem idealizálja Verne. Egy ideig nem esik róluk szó, 1875-ben megjelenik nála egy idegen, aki rá akarja sütni, hogy lengyel zsidó volt, neve is csak az Olschewitz fordítása.54 Verne nevet ezen a filológiai játékon, de a Servadac Hector Hakabut Izsákja (1877) mégis csak ennek az epizódnak az emlékéből táplálkozik. Bár Izsák német zsidó, mindenféle nyelven beszél és a nemzetek között áll. A Dél csillaga zsidó kocsmárosa (1884) is kétértelmű szerepet játszik, míg a Várkastély házalója és kocsmárosa inkább genre-alakok (1892).
Nem a mi feladatunk levonni Verne nemzetjellemzésének sok-sok politikai következményét. Legfőbb motívumai: a maga francia volta, a szabadság és nemzetiség eszméje; ez a két irányzat gyakran kerül összeütközésbe (orosz kérdés). Más ellenmondások abból az érzésből származtak, hogy az európai civilizáció érdekei nem azonosak a nemzetiségi érdekekkel (hindu kérdés). Ezek az ellentmondások megoldhatatlanok és a nemzetjellemzés pártatlanságát automatikusan teszik lehetetlenné.
De több reményt nyújt-e a nemzetjellemzés művészi oldala? A közvélemény55 minden nemzetről megalkotta a maga képét. Ahogy Uncle Samnek, John Bullnak, Marianne-nak, Michelnek megvan a maga csúf neve és ruházata, úgy megvan a komolyabb árnyalatú, de mindig erősen stilizált arcképe is Ezek az arcképek szükséges rossz, s a sok festék és hiba ellenére is van mélyükön valódi, tapasztalati vonás. Ezek az arcképek a nemzetközi érintkezésnek akadályai is, elősegítői is egyszerre. Hangsúlyozzák az elválasztó, a taszító vonásokat, de ugyanakkor tájékoztatást is nyújtanak s lehetővé teszik a megértést. Verne stilizált nemzetképeiben figyelemreméltó törekvést látunk a kollektív jellemzésre. Még akkor is, amikor megfigyelései megerősítik az előítéletes képet, mindig elevenné teszi, a lehetőségig egyénivé gazdagítja az elvont tulajdonságokat. Igaz, ma már sokan közelebbről ismerjük a többi nemzetek egy csomó egyedét s aprólékosabb, itt-ott talán méltányosabb képet tudnánk rajzolni róluk. De az olvasók átlagát a más nemzetek megértésének küszöbére ma is Jules Verne vezeti el, aki ezt a küszöböt művészi gonddal választotta meg és formálta ki.
V.
Diderot-nak azt a kívánságát, hogy a „caractére” helyett ezentúl a „condition” álljon a dráma középpontjában,* Verne a regényben megvalósította. A nemzet sem egyéb, mint egyik legfontosabb „condition”, életviszony. A tudósalakok különleges jellemvonásai foglalkozásukból származnak, nem megfordítva. Ugyanígy vagyunk a bírákkal, orvosokkal, mérnökökkel, tengerészekkel; de ha egy foglalkozásnak több képviselőjét rajzolja meg szerzőnk, akkor gondoskodik róla, hogy mellékes vonásaik minél élesebben megkülönböztessék őket egymástól.56 Már Hatteras kapitány legénységében mennyi tengerész-árnyalatot ismertünk meg. Mennyire egyénieknek látszanak egymás mellett Ned Land, a szigonyvető, Clawbonny, a hajóorvos; Antifer, Hurliguerly és Cabidoulin, a három komikus tengerész; a zártörő kereskedő-kapitány vagy a tizenöt éves kapitány.
A foglalkozások felfogásában persze van némi egyoldalúság, sőt romantika. Míg a bankárok jóformán mind ellenszenvesek, a bohémvilág eszményi rózsaszínbe van öltöztetve, anélkül, hogy valószerűtlenné válnék.57 Mikor Verne az amiens-i szenátusba kerül, őt bízzák meg a vásári komédiások ellenőrzésével, mert ismerik gyöngéjét: a cirkuszt. Cap-Matifou és társa, a Cascabel-család, a Caterna-házaspár gyöngéd kezelésben részesülnek: a Capitaine Fracasse szerzője sem szerethetné őket jobban.58 A Jonathan hajótöröttjei (Les Naufragés du Jonathan) „mintaállamának” feje, igaz, megrója azt a két gyereket, aki utcai hegedüléssel s virágárulással akar pénzt keresni – produktív munka helyett. A táncmesterek, a Jangada megszelídített Figarója rokonszenves figurák, a zenészek meg pláne a teremtés koronái.59 Az, aki az újságpolémiát olyan közvetlen csatornán ömlesztette a regénybe, aránylag gyakran szerepelteti az újságíró különböző árnyalatait.60 Adolphe Brisson azt mondta Verne-ről, hogy próféta és riporter. Ferdinánd Beauval francia ügyvéd, a Hoste-sziget első elnöke (Naufragés du Jonathan), a marxista demagóg típusa. Mint Courteline híres Barbemolle-ja, ő is alkalmazkodik a változott helyzethez és ügyvédből a kolónia legfőbb bírája lesz. A szokottnál sokkal finomabb árnyalatokkal jellemzi Verne Barsac képviselőt, a reálpolitikust, aki néha egészen közel áll a nevetségességhez, néha meg – saját szavaitól megmámorosodva – hőssé magasztosul. A politizáló Verne tapasztalatai s a Tartarin-típus hatása együtt hozták létre ezt az egyedülálló figurát.
Detektívjei – ez is romantikus vonás – rendszerint alul maradnak,61 s amikor politikai szolgálatot teljesítenek, az olvasó ellenszenvét is kiérdemlik.62 A gonosztevők foglalkozásszerűen űzik a gonoszságot: kalózok, szökött fegyencek,63 anyagi hasznot vagy jóleső bosszút arató árulók,64 rabszolga kereskedők,65 kalandorok,66 keleti kényurak.67 Regényesebb a várkastély bosszúálló grófja a bánya féltékeny „vezeklője”, a gázháborút előkészítő, kegyetlen professzor.
Daudet Petit Chose-a (1868) Dickens gyermekábrázolását meghonosította a francia irodalomban is. Az elfásult felnőttek nem értik meg a gyermek ezerszerte finomabb érzékenységét s fájdalmat okoznak neki. Ez a Kis Izé tragikuma s ez fenyegeti a Senki fiát is. De Verne, aki jól tud angolul s közvetlen Dickens-hatásnak is ki van téve, dickensi módra végül megedzi gyermekhősét: Senki fia üzletember lesz s nem szorul senki megértésére; ő támogat másokat. A gyermekolvasók különben is jobban szeretik férfias tulajdonságokkal felruházni a gyermekhőst: tizenöt éves kapitánynak elképzelni, vagy kétévi vakációra berendezkedő gyermekgyarmat elnökének. A Pál utcai fiúk kétfelé néz: a gyermekek és a felnőttek felé; amazok a harcot, a gittegyletet élvezik, ezek a tüdőbajt és Nemecsek kis tragédiáját. A legtöbb gyermekregényben azonban vagy az aktivitás optimizmusa teng túl (Defoe, Cooper, Verne, Karl May stb.), vagy a megindult ábrándozás, amellyel a felnőtt tekinti a gyermek sorsát (Dickens; a Koldus és királyfi stb.)68
Az erőteljesen, koncentrált vonásokkal jellemzett „conditions” mellett persze nem hiányozhatnak a sablonos alakok, a „szerepek” sem. A parvenük69 és a szívtelen arisztokraták,70 az amazonok71 és a vénleányok,72 a bonviván73 és a rezonőr,74 a naturalizmus nyárspolgári Prudhomme-jai és Perrichonjai75 és a romanticizmus szelíd óriásai76 – az antitézis kedvéért, – az uránál előkelőbb szolga s a gyáva szájhős. S a „jeunes premiers” szerepköre kissé fakult rózsaszínével: a germán érzelmesség, az angol tartózkodó gyöngédség, a szláv hűség, a skót költészet, a kínai exotizmus árnyalásában.
Így hát még a megszokott szerepek is húznak valami hasznot írónk nagy tervéből. Ha például a szerelem nem is kap tőle széles piedesztált s tökéletes mikroszkópot, egyénibbé válik azzal, hogy a nyugati társadalmi élet egyenruháját a szélességek és hosszúságok árnyékrostélya díszíti. Mások függőleges irányban differenciálnak s a szív mélységeibe ereszkednek alá; Verne vízszintesen különböztet meg, hiszen övé széles e világ.
Ezért jellemzése inkább vonalas rajz, mint színfoltokból álló kép. Mint Molière s általában a vígjáték, gondos számítással ellenőrzi, korrigálja, egyezteti megfigyeléseit. Típusokkal dolgozik s nem szereti megtagadni a rég bevált tapasztalatokat. „Meg kell jegyeznünk, – és ez senkit sem fog meglepni – mondja a Várkastély szerzője, – hogy Patak orvos igen gyanakvó természetű ember volt, amint azokhoz illik, akiknek hivatásuk, hogy embertársaikat gyógyítsák”.77 A fényt az árnyék emeli ki, a jellemet az ellenkező jellem. A csökönyös Kéraban mellé a flegmatikus Van Mitten illik, a tengeri medvéhez a puha édesvízi „dereglyés”. A dörmögős házi zsarnoknak gyöngéd szíve van: Kéraban titokban megérti a szerelmes Achmedet s Nicholl őrnagy elkésik a párbajról, mert egy kismadarat szabadít ki a pókhálóból.
A főalakok jellemzése drámába vagy eposzba illenék, azért Turiello joggal beszél hősökről. De ámbár rendszerint pontosan tudjuk, kiért kell aggódnunk s kit gyűlölnünk, „ördögök” és különösen „angyalok” nem hemzsegnek Verne regényeiben. Az epikus hangulatot nem a stilizálás túlsága, nagyméretűsége biztosítja, hanem megint csak az a „levegő”, amelyben a szereplők kicsinyes érdekei és jellemvonásai elmosódnak az Eszme ragyogásától. Kollektív hangulat ez: az Ügy mindig magával ragadja, elbódítja, alárendeli az Egyént. Ezért éppoly botor dolog volna érzéketlenséggel vádolni Verne-t, mint túlságosan egyszerűnek találni jellemeit.78 A Roland-énekben a nő csak a hősköltemény végén jelenik meg rövid időre, hogy vőlegénye halála hírére az ő szíve is halálra dermedjen. Mi lehet a legönfeláldozóbb szerelem is Nemo, Robur vagy Sándor Mátyás feladata mellett? Ha Fogg Phileas rideg porhüvelye alatt meleg vonzalom parázslik a szép Auda iránt, ezt is szabadalmazott úti braseróban tartja hősünk mindaddig, amíg Londonba visszatérve áthelyezheti a nyílt kandallóba. Verne nem tartja a szerelmet gyöngeségnek, mint Corneille, de nem tekinti végzetesnek sem, mint Racine. A féltékenység, a szenvedélyes szerelem csak a Várkastély románjait teszi tönkre; Gorth az egyetlen Svengali. Viszont a „point d’honneur”n, a kor francia drámájában felmagasztalt önérzet, a szerelmesek duzzogásáig, párbajok küszöbéig vezető „nemes büszkeség” elmaradhatatlan kelléke a hősöknek, akárcsak Jókai vezéralakjainak. A geográfus nem retteg a vihartól, hanem elkészül rá. S akkor a vihar is csak egy „tényező” a sok közül.
A tettek forgatagában a jellemek egy-egy oldalukat mutatják, mindig a legfontosabbat. Nem érnek rá elemeztetni magukat s rágombolják a harci lábpáncélt a „tudatalatti” Achilles-sarkaira. Fontos-e, hogy Marconi mire gondol, amikor nem gondol a dróttalan távírásra? Az igazi életegység, amit elevenen, megkapóan kell jellemezni, úgysem az egyén, hanem a nagy Munka. Ha a tengeren vihar dühöng, a tenger medre eszünkbe se jut: a vihar a fontos.
VI.
Elevenség, érzelmesség, hangulat, differenciáltság: mindezt megtaláljuk, de nem az egyéni életviszonyokhoz tapadva, hanem a nagy Mű, a közös Ügy köré sűrűsödve. Verne fantáziája sokkal nagyobb munkát végez, mint általában hinni szokták s nem merül ki a tudományos-technikai-utazási alapötlet kieszelésében. Hogyan teremt ez a fantázia s mi szab neki határt? Erre a kérdésre kell megfelelnünk, ha a Verne-regény geneziséből annak lényegét akarjuk megérteni.
A szokásos források és kiindulópontok nála sem hiányoznak. Élettapasztalatainak minden porszeme köré irodalmi gyöngy rakódik le, de Verne fantáziája sokkal nagyobb szabású, semhogy ilyen lírai anyag kielégíthetné. A földrajzkönyvek és az útleírások, az újságcikkek79 és a történelmi anekdoták80 neki is csak azt adják, amit annyi más írónak, akikből sohasem lett Jules Verne. Az irodalmi hatásokat regényről-regényre kimutattuk, de csak azért, hogy végül még nyíltabban álljon előttünk az a tény, hogy szerzőnk számára minden anyag jó, de tapasztalat, tudományos tény vagy szépirodalmi emlék közt nincs különbség. Mindez csak anyagot vagy formát ad, amelyet mohón használ fel, alakít át Verne sajátos fantáziája. Poe81 és Cooper,82 Scott83 és Dickens,84 Dumas85 és Hugó,86 Moliére87 és Labiche:88 olyan sokféle elemből összeválogatott társaság, hogy nem lehet őket mintáknak, tanítómestereknek tekinteni, csak anyagnak. A hatások problémájának megoldását megkönnyíti az is, hogy valószínűleg kevés „kedvenc könyve” volt; ezeket nagyon jól ismerte, sokat idézte s jóformán csak ezek hatottak rá; a korában divatos irányzatokon kívül maradt. „Ses livres de prédilection étaient Walter Scott, Fenimore Cooper, Dickens, qu’il lisait en leur langue et citait souvent, et d’autre part, Homére, Virgile, Shakespeare et Montaigne”.89 Az utolsó négy, akiknél kézzelfogható hatását nem is próbáltuk meg kimutatni, hosszú harcokat és utazásokat megörökítő epikusok és mély emberismerők. Az ő hatásuk észrevétlenül szántotta a költő lelkét, mint a Nautilus a tenger félhomályát.
Poe, Cooper, Scott, Dickens, Dumas, Hugó meg a többi mégis megegyezik valamiben, ami ugyan még alig fonhatná őket egy „iskola” füzérébe. A maguk módja szerint mind az eredeti miliőt szomjúhozzák, vagy az eredeti cselekvényt. Verne mind a két szomjúságot érezte és ki tudta elégíteni. Nála – láttuk – a miliő az elsődleges: a tudományos, technikai atmoszférában keresi az eredetiséget. S hogy ezzel aztán sokszor egészen eredeti mese is jár, az csak következmény. Az Utazás a Holdba legfőbb eredetisége: elsősorban az a legtöbb Verne-regényre álló eredetiség, hogy tudósok, ágyútervezők, utazók és csillagászok társasága is lehet érdekes miliő. Ez teszi lehetővé a regény saját alapötletét s ezzel az érdekes mesét; a meséből megint újabb eredeti miliők következnek (a csillagvilág és a lövedék belseje). Ezekben az újfajta miliőkben tombolja ki magát szerzőnk képzelete. A leghatásosabb végletek szezámajtói nyílnak meg előtte. A lövedék utasai ablakukon keresztül lesújtóan fönséges látványt élveznek: az egész csillagvilág az övék arra a pár órára, ameddig életük biztosítva van. Másfelől átadhatják magukat a „kuckó-költészet” gyönyörének: a végtelen űrben le van kerekítve számukra egy kicsi zug, a Columbiád belseje, ez a puha, rejtelmes fészek. Nemcsak a szerelemnek, a családi érzésnek, a hazafiúi lelkesedésnek van hangulatárasztó ereje, hanem a környezetnek is. Legismertebb formája ennek a hajtásnak az úgynevezett természetérzék. De a megszokott folyó látványánál sokszorosan erősebb hangulatrajokat csal ki az Amazonas vagy az Orinoco látása, vagy csak nevük említése is. Verne regényeinek egy része az útleírás vagy pláne a térképnézés hangulataiból90 táplálkozik. Minden utazási irodalom hangulata két főforrásból csurog: a helyváltoztatás s az ismeretlen vidék egzotikumából91 és a járműhöz fűződő ragaszkodásunkból. Az úti regény hőse nem mindig az út célja vagy környéke, hanem sokszor a „train bleu”, a „D-Zug”, a postakocsi, a jangada, a gőzház. Az út célja lehet akármi, az utazás célja maga az utazás.
Az úti hangulatok elég mélyről jönnek-e? Gyökérszálaik összefonódnak-e valahol az ember nélkülözhetetlen érzéseivel? Nem nagyon önzőek-e? Nem lehet-e őket a fényűzés kategóriája alá vonni? Ezekre a kérdésekre minden utazási és kalandregényíró közül Verne felel a legmegnyugtatóbban.
Ahogyan a tudóst belekényszerítette az emberi élet rendjébe, a legbonyolultabb úti hangulattól is megköveteli, hogy az emberi szolidaritás tisztultabb alkalmait teremtse meg. Minden jármű Noé bárkája: menekülés a régi világból az újba, az eszményibe. A Columbiadba lépés két ellenség kibékülésének záloga; az útitársak mindenütt az emberek egymásrautaltságából kapnak felejthetetlen leckét. A családtagok, a barátok, a szerelmesek könnyebben találnak egymásra a közös utazás alatt. Minden közlekedési eszköz a magába szállás cellája, a robinzonok iskolája. Az utazás tartamára letörnek a hétköznap lappália-bilincsei: mindenki „ráér” ember lenni.92 A „csoport” gyönyörét Jules Romains „copain”-jei előtt fenékig ürítették Glenarvanék, Smith Cyrus társai, a Gőzház lakói vagy a Kétévi vakáció diákjai. S a csoportjellemzésből fakadó hangulatokat az olvasó örömmel fűzi az utazási hangulatokhoz.
Verne fantáziájával tehát nemcsak kulisszákat lehet festeni, hanem arcképeket, hangulatos enteriőröket is. De bár az ő világnézetének mélyén is Corneille vagy Victor Hugó energiakultusza van, fantáziája nem ül zablája vesztett pegazusra, hanem még a világűrben is törvények és határok között kering. Már megfigyeltük, hogy szívesen keres kapcsolatot való adatokkal, például ismert nevekkel, ami nemcsak a hangulatot teszi melegebbé, hanem a valószerűséget is emeli. Minden regényének végén, amikor a könyvet becsukjuk s elviseljük a Valóság első ellentámadását, óvatosan megsemmisíti azt, ami regényében nem egyezett a valósággal. Ennek az egyébként olyan egészséges fantáziának minden alkotása magában viseli a romlás csíráját.93 A világfelfordulás nem sikerül; a Gun-Club lövedéke visszaesik a Földre, a Gőzház elpusztul a „Rémület” elpusztul, a Nautilus vízzel tele pihen a tenger mélyén. A realizmusnak vagy a szerénységnek olyan jele ez, amely gondolkodásra késztet. Pedig Verne annyi ötlete már az első pillanatban is józan és értelmes volt; nagyszerű, de nem „lehetetlen”. Ellopni a Golf-áramot, vagy gép segítségével visszamenni a múltba: ezek „fantasztikus” ötletek, játékötletek. Megkísérelni az összeköttetést a Holddal, eljutni a sarkokra, tökéletesíteni a járműveket: ezek az emberi ábrándozás programszerű ötletei, munkaötletek. A két kategória közt nincs határ és ez így is van jól.
A tudományos fantázia és a művészi fantázia is összeomlik; e nélkül nem lenne Verne-ünk.
A fantázia röptének más oldalról is van határa. A bohózatíró Verne sohasem engedi magát egészen elnémítani s pajkos arcával sokszor átkandikál a komoly Verne válla fölött. Ez a tréfacsináló néha egészen gyermekes s ilyenkor többé-kevésbé merész szójátékokban, Kéraban-szerű ötletekben tombolja ki magát.94 De vannak igazságok, amelyeket csak a tréfán keresztül lehet meglátni. Verne az „angolos” humornak is mestere. S nagy megnyugvás a mi számunkra, hogy ezzel biztosítva vagyunk a lelkesedés pátosza és egyoldalú látása ellen. Nyugodtan engedhetjük át magunkat Verne optimizmusának, az ő vidéki francia szemével nézett becsületes és áttekinthető világának,95 sőt fantasztikus ötleteinek is. Tudjuk, hogy az, aki annyiszor fölteszi a humorista éles szemüvegét, nem vetheti el a sulykot. A robinzonádok mestere a kellő pillanatban tud paródiát írni a robinzonizmusról, s Antifer mester is mintha csak a Grant kapitány fonákja volna.96
Legkedvesebb eszméi sincsenek biztonságban kritikus szemétől. A tudomány kedvéért nem idealizálta a tudósokat s bár hisz a haladásban, elmondatja a gyanútlan s már-már Ayrton árulásának árnyékában élő Paganellel, hogy (Ausztrália erkölcsjavító hatású”. A házasság jármáról megszokott keserű-édes tréfákat nem tagadja meg magától. Paganel „legutolsó szórakozott tette” az, hogy megnősül; Van Mitten két asszony között hányatva rájön, hogy az ismert és civilizált rossz még mindig jobb az ismeretlen és egzotikus rossznál. A kisvárosi élet lappáliáiról rokonszenvező humorral tud beszámolni Ox doktor írója, aki ritkán fog nagyszabású szatirikus korképbe. Nagyon is tevékeny és termékeny ahhoz, hogy nagy fontosságot tulajdonítson az örök emberi hibáknak, amelyek széttépik ugyan az Úszó szigetet, de nem akadályozhatják meg, hogy egy elpusztult utópia helyében kettő ne épüljön.
A végletes fantázia így mindig egyensúlyban tud maradni. „Nehezebb a levegőnél”, mint Robur Albatrosa. Nem billenti föl a lelkes képzelődés s nem fordítja bukásra a kiábrándult szatíra. A lelkesedés és a kritika, a fantázia és az értelem, a pátosz és a humor éppúgy ellensúlyozzák egymást, mint az egyik nemzet a másikat, a konzervativizmus a liberalizmust, a tömegfeladatok az egyén életcéljait. Verne nevelő hatását ez a páratlan kiegyensúlyozottság biztosítja. Más íróknak leckékre, „tézisekre” és szócsövekre van szükségük; ő egészséget terjeszt, mert maga az egészség és az összhang. Aki nem hiszi, olvasson közvetlenül egymás után egy Verne- és egy Wells-regényt, ahol pedig az aktualitás előnye egészen Wells oldalán lesz.
VII.
Elég dicsőséget szerzett a tudománynak ahhoz, hogy a materialista természettudományos világnézet idején is súlya legyen egyszerű, de határozott vallásosságának és gondviseléshitének. A Gondviselés a regényíró számára nemcsak egyéni meggyőződés kérdése, hanem művészi stílprobléma is. A lehetséges események közül a regényíró stilizál – sőt sokszor idealizál – olvasóinak egy javított eseménysort: a személyek összetalálkozása, kedvező befejezés, a „költői igazságszolgáltatás” úgyis föltételez valami ésszerű rendet; mennyivel egyszerűbb és szervesebb ez az olyan költőnél, akinek lelkében amúgy is él az ilyen rend realitásának hite. A „bolond véletlen” nem szerepel Verne világában. Mint a hermelin, a végsőkig óvja hősei tiszta bundáját a bemocskolódástól. Schultzét a maga gyártotta szénsav öli meg, így Bruckmann Marcellnek nem kell kezet emelnie rá. Drake Harryt nem riválisa sújtja le, hanem a villám. Még Antekirtt doktort, a „justicier”-t is megkíméli Verne attól, hogy maga robbantsa föl az elítélt bűnösök szigetét: a három szerencsétlen valamelyike lép rá a villanyos akna gombjára.
VIII.
Művészi technikája mindvégig biztosítja a mozgalmasságot. A francia drámában oly fontos szerepet játszó meglepetés nemcsak cselekvényfordító, felvonászáró „coup de théâtre” lehet, hanem sokszor a hangulat kiépítéséhez szükséges szivárványsugár. A polip áldozata halálkiáltásával kilép rejtelmes gépiességéből s elárulja, hogy francia volt; ezzel tér meg emberi mivoltához. Hogy Cascabel cirkuszi ötlettel keríti hatalmába a haramiákat, az éppoly természetes, mint amilyen kellemes meglepetés, hiszen így a meglepetés a jellemképet erősíti meg utoljára: Cascabel ízig-vérig komédiás és játékrendező.
De Verne-nek nemcsak ez az egy húrja van: fölényesen adja ki kezéből a biztos meglepetést, kacérkodik a folytatással s sejteti azt, amit akárhány verejtékező kalandorregény-író görcsösen titkolna. „Hogy az Espérance-erőd nevét a legújabb sarkvidéki térképen hiába keressük, – mondja közönségének a Prémek hazájában – annak megvan a maga oka; ugyanis az új térképírás nagy kárára az Espérance-erődre rémítő sors várt.” Mikor Matakitot gyanúsítják a „Dél csillaga” lenyelésével, a szerző megjegyzi: „Arra, hogy ily óriási követ lenyeljen, Matakitnak olyan gyomrának kellene lennie, mint egy struccnak.” S a megoldás – sok fejezettel később – csakugyan az, hogy a strucc a tolvaj. Az Úszó sziget I. részének vége is ilyen homályos kép a jövőbe, csakhogy sötétebb felhőkkel: „Ha valaki ebben a pillanatban Sarol kapitányt látta volna, bizonyára megijed sötét szemének félelmes villogásától, arcának mord kifejezésétől s kezének fenyegető mozdulatától, midőn malájait az ezerkétszáz lieue távolságra fekvő Új-Hebridákra figyelmeztette.”
Híresek Verne expozíciói s hatásos lendületvétele a regény küszöbén. A Rejtelmes sziget in medias res kezdetének dicsőségét még a paródia bogáncskoszorúja is megerősítette. Párbeszéddel kezdődik a Strogof Mihály is, két párbajpisztoly dialógjával a Hódító Robur; levélcímzéssel a Fekete India; titkosírással a Jangada; hirdetménnyel a Gőzház. A Grant kapitány első fejezetének címe: „Egy cápa”. Az expozíció célja itt, hogy a segélyt kérő palackot a segélyt hozó lordhoz juttassa. De a palackot nem egyszerűen a vízből halásztatja Verne, hanem egy cápa gyomrában találtatja meg; s a palack se hétköznapi példány, hanem hangulatos palack-egyéniség: egy Cliquot-féle pezsgősüveg. Servadac Hector első fejezetének már a címében is párbeszéddé elevenedik a türelmetlen expozíció: „A gróf: Itt a névjegyem! A kapitány: És itt az enyém.”.97
A „happy end” majdnem kivétel nélküli; ez Verne optimizmusából és gondviseléshitéből következik. De akár kedvező a vég, akár nem, mindig meglepetés előzi meg. Az utolsó „coup” néha drámai (például a Strogof-ban stb.), néha komikus s csak hangulatunkra irányul.98 Mikor a tenger magától betört a Szaharába, az expedíció vezetősége előtt megjelenik egy jogásznyelven beszélő teljhatalmú megbízott, aki a társaság likvidálását akarja elrendelni – most, a teljes siker után. „Vegyen inkább Szahara-tenger részvényeket” – feleli Schaller és a függöny legördül. Az I. rész végén rendszerint erős meglepetés csattan. De vannak finomabb záró effektusok is. A Gőzházban a rejtélyes „Vándorló Láng” ráhajol az állítólagos Nana-Sahib holttestére, aztán megcsóválja a fejét. Csak sejtenünk szabad, hogy itt valami nincs rendjén. Az angolok nagy ellensége nem halt meg s a II. részben rettegnünk kell tőle. A nagyon lírai Húszezer mérföld I. részének vége méltó a regény alaphangulatához. A meghalt matrózt korallsírba teszik. „Nemo így szólt Arronaxhoz:
– Nemde, tanár, fönséges sír egy tengerésznek?
– Valóban az – felelé ez. – A tenger örök morajában, mely ott lenn örök csenddé válik, a korallerdők árnyában! Aztán – tevé hozzá könnyedén – a cápák sem bántják legalább.
– Az emberek sem! – egészíti ki Nemo kapitány.”99
A meglepetés „successiv contrast”. A contrast pedig mindennapi kenyere a romantikus művésznek. A „szimultán contrast” sok fajtája érvényesül Verne technikájában. A gonosztevő ikrek testvéri szeretete romantikus drámába illő „antitézis”. De Verne a romantikus technikát sokszor lényegesen javított kiadásban használja. Hernani, Don Carlos és Don Ruy Gomez de Silva lépten-nyomon megmentik egymást, bár az a céljuk, hogy végül elpusztítsák versenytársaikat. De ezt érzelmi-erkölcsi indítóok parancsolja nekik: az „honneur castillan”. Fix (Utazás a Föld körül), Torres (Jangada), Faruskiar (Bombarnac Claudius) is megmentik leendő áldozatukat, de indítóokuk reális: a holnapi biztos zsákmányt óvják, mert ma még nincsenek a legkedvezőbb helyzetben. – A felismerés (anagnorisis, reconnaissance) hatásos motívumáról kétszer is öntudatosan mond le szerzőnk. Senki Fia várakozásunk ellenére sem találja meg a családját; Branicanné pedig nem a kis Watra lel rá; ez – minden regényes reményünk ellenére – a tengerbe veszett. De Branicannéban az elveszett meglepetés helyett jobbat kapunk, mert kiderül, hogy másik fia is született, akire nem emlékszik.
Ezt a szót: kiderül, nagyon sokat kellett használnunk. Minden regényben van titok, amely a tudományos probléma mellett s azt nem zavarva izgatja az olvasót. A titok gyakran tartozik a kriminalitás körébe: ez Poe, Dumas vagy Victor Hugo-hagyomány, de egyszerűen mellőzhetetlen az éles fordulatú, „érdekes” regényben. Rejtett bűn vagy készülő bűn gyakran akad. Hogy a gonosztevő együtt utazik a társasággal, amelyet el fog árulni, a legközönségesebb motívum Verne regényeiben.100 Az inkognitók egy része szintén a kriminalitással függ össze.
Míg a bűnös rejtélyt fejtegető detektívek munkájában nincs köszönet, a rejtvényt fejtegető műkedvelők sokszor ragadják bámulatra az olvasót. Játék! – mondja valaki, aki nem olvasta Poe-t és Conan Doyle-t, s nem érti, hogy a rejtvény, akárcsak a sakkozás, a tudomány és a művészet tréningje, a tudós és a fantaszta szakszerű pihenője.
IX.
Az az író, aki a leggyermekesebb szójátékokban is örömét leli, s jókedve regényeit is gyakran sodorja az operett s a bohózat határára, nem válogat a mese elemeiben s a technikai eszközökben. Éppen azért sokkal kevésbé fél a banális cselekvényelemektől, mint más írók. Sőt az ismétlések is nagyon gyakoriak nála. Molière is ott vette anyagát, ahol találta s nem riadt vissza az elcsépelt megoldásoktól sem. Itt most csak néhány nagyon jellemző „ismétlésre” mutatunk rá:
I. Romantikus motívumok. A kiátkozott áruló bűnét családja egy tagjának áldozata engeszteli ki: Szigettenger (1884), Névtelen család (1889). Leánykérés zsarolással: Jangada (1881), Szigettenger (1884), Sándor Mátyás (1885). Rejtélyes személyiség levelekkel, megmagyarázatlan eredetű parancsokkal dirigálja védenceit: Hatteras (1866), Rejtelmes sziget (1875), Szigettenger (1884) stb. Áruló kalauz: Ayrton (Rejtelmes sziget, 1875), Scarpante (Kéraban, 1883) stb. Egymáshoz megtévesztően hasonló, gonosz testvérek s az ebből származó alibi: Nana-Sahib és Balao-Rao (Gőzház, 1880), Texarék (Észak Dél ellen, 1887).
II. Regényes, modern motívumok. Ellenséges milliomosok és vadállatkaland: Robinzonok (1882), Úszó sziget (1895); vesd össze még: Humbug (Hier et demain), ahol a hős tömérdek állatcsontot hozat egy állítólagos ősállatlelet „előkészítése” végett. A kapitány beteg lesz (Chancellor, 1875), vagy meghal (Tizenöt éves kapitány, 1878), s így a hajó kritikus helyzetbe kerül. A fiatalok házassága függővé téve a nagybácsi megvalósulhatatlannak látszó tervétől: Utazás a Föld középpontja felé (1864), Antifer (1894).
III. Utazási vagy kalandregény motívumai; „tudományos” motívumok. A kínai öngyilkossági kísérlete: Kínai viszontagságai (1879), Dél csillaga (1884). Fuldoklás a jég vagy a hó alatt: Telelés Grönlandban, Nemo (1870), Cascabel (1890); a víz alatt, egy csatornában: Bégum (1879), Sándor Mátyás (1885). Ágyúlövés meglepő hatása: felállítja a vízben fekvő hullát (Jangada, 1881), illetőleg kiszabadítja a repülőgépet a víztölcsér forgószeléből (Robur, 1886). Dionysos-fül a falban: Föld középpontja (1864), Sándor Mátyás (1885). A villamosság leszögező hatása: Föld középpontja, Várkastély (1892) stb. Zuhatag mint végső effektus: Öt hét (1863), Tizenöt éves kapitány (1878): Afrika; Úszó város (1871) és Névtelen család (1889): Niagara. A lokomotív felrobbantása menti meg a kétségbeejtő helyzetet: Fogg (1873), Gőzház (1880), Bombarnac (1892). Az arany mint ballaszt, amelyet valakinek nagy szívfájdalmára ki kell dobálnia a léghajóból: Öt hét (Joe, 1863), Rejtelmes sziget (1875), Servadac (Hakabut Izsák, 1877). Utazás közben derül ki, hogy az újsághírekkel ellentétben a vasút nincs egészen kiépítve: Fogg (1873), Bombarnac (1892). A tudós tévedése a Hexapodes Benedictus (Tizenöt éves kapitány) vagy a mesterséges gyémánt (Dél csillaga) dolgában.
IV. Hasonló alakok: Nemo és Robur. A tudós kihívja a laikus világot: Robur és Maston J. T. (Világfelfordulás). Fogg és Schultze pontossága az inashoz intézett kívánalmaikban. A humorosan felfogott vészmadár: Zorn Sebestyén (1895) és J.-M. Cabidoulin (1901). A szórakozott tudós: Paganel és Palander.
V. Hasonló miliő, hangulat. Megközelíthetetlen menhely: Back-Cup (Francia zászló, 1896), Great-Evry (Világ ura, 1904). Babonás, kísérteties hangulat, egy megátalkodott bosszú köré sűrűdve: Fekete India (1877), Várkastély (1892). Történelmi miliő: a szecessziós háború (Zártörők. Rejtelmes sziget, Észak Dél ellen; a déliek fogságából menekülő újságíró az első kettőben!). Humorforrás: a pihenőre készülő szolgának váratlanul nagy utazást kell megtennie: Passepartout (1873), Bruno (Kéraban, 1883); a gyáva táncmester, doktor, tanár, akit útra kényszerítenek: Tartelett (Robinzonok, 1882), Patak (Várkastély, 1892), Patterson Horatio (Antillák, 1903). Hasonló hangulatú (a tréfa és a dráma keveréke), különös megokolású utazás: Kínai (1879), Kéraban (1883), Cascabel (1890).
VI. Nevek. Csak egyetlen, késői regényből (Les Naufragés du Jonathan) hozunk fel példát. A benne szereplő két gyereket Dicknek és Sandnek hívják; e két név együtt Verne legismertebb gyermekhősének, a Tizenöt éves Kapitánynak neve.
Néha aztán erőteljesebb összefüggéseket találunk. Akik sokat írnak, s oly hosszú szerződés sarkallja őket munkára, mint Verne-t,101 könnyen elfelejtik, hogy megírták már egyszer azt, ami most újnak tűnik fel előttük. Mint az elemző részben már indokolt kapcsolatokra, mutatunk rá a következőkre: Fogg (1873), Strogof (1876), Bombarnac (1892); Nemo (1870), Robur (1886); Grant (1868), Branicanné (1891); Szigettenger (1884), Sándor Mátyás (1885); Prémek (1873), Cascabel (1890); Grant (1868), Antifer (1894); Bégum (1879), Francia zászló (1896) stb.
X.
De mindezt nem azért jegyeztük föl, hogy vádiratot béleljünk ki vele, hanem hogy gazdagabb adattárral járuljunk hozzá Verne mesealkotó típusához. Tudományos ötlete majdnem mindig eredetibb és fontosabb is a regényes alapötletnél. De nehogy abba a tévedésbe ejtsen bennünket a romantikus mesesablon, minthogyha a tudományos alapötleten kívül nem is volna semmi eredeti és értékes tényezője Verne alkotásainak. Verne művész és költő. Stílusa nemcsak jellemző, – ezt el is várjak a geográfiai jellemzés mesterétől! – hanem szabatos és harmonikus is. Hogy egy divatos jelzőt használjunk: ez a stílus adekvát, de a tárgyon kívül Verne kettős tehetségéhez is illő: a tudományoshoz és a szépirodalmihoz. A Tudomány és az Irodalom hálás volt az iránt, aki frigyüket létrehozta. A tudományos stílus egyszerűsítő, világosító természete éppoly egészséges hatással volt a francia szépprózára, mint az irodalmi stílus magasabb formai követelményei a tudományos népszerűsítés stílusára. Rabelais minden mondatszálán végigfitogtatott szókincse ma művészi hatást tesz az olvasóra; hát még a Verne modern nyelvújítása! Ez az, amit Guillaume Apollinaire, a költő, így fejezett ki: „Micsoda nyelv!… ha csak a főneveket számítja is az ember…”.
Kora nagy művészei, a parnasszisták is tudományos irodalom után szomjaztak. Leconte de Lisle vallástörténetet sűrített verseibe, Heredia művelődéstörténetet, Sully-Prudhomme filozófiát és így tovább. Kérdés, ki jutott közelebb a művészileg hivatalosan engedélyezett, sőt javasolt célhoz: ők-e a márványlapokkal, finom mozaikkal kirakott, eolhárfától zengő oszlopos folyosó meanderein keresztül, vagy Verne a modern járművek egyenes útján, toronyirányában indulva?
De ha el is ismerik hívei, hogy Verne nem „rafinált esztéta”, a költőt mindenkinek ki kell éreznie belőle. Victor Hugo a Századok mondája végén az ég felé emelkedő léghajó víziójával búcsúzik; Verne már ezzel köszöntött be. Sem az egyiknek, sem a másiknak nem kellett elfeledkeznie arról, hogy költő. Mindegyik a gyermek és a látnok hitével borult térdre az emberi haladás előtt s ezzel elriasztotta magától a gépeket bitorló száraz prózát. Az ő számára a gépek éppúgy muzsikáltak, titkokat beszéltek, hőskölteményt ritmizáltak, mint Victor Hugo kedvéért a mindenség és a természet. A hősköltemény olyan takaró, amit ma minden, egy bizonyos sablontól elütő regényre rá szokás borítani. De Verne eposza teljes. Hőse nagy eszmét képvisel, amelyért életét teszi kockára. Munkára a hit ösztökéli; gondolatvilága csupa tömör nagyság; ellenségei kis gonosztevők, de mögötte nagy kollektivitások állnak. Még a csodás elem sem hiányzik: az ember felsőbbrendűségébe vetett hit, amely simán, de dölyfősség nélkül kapcsolódik bele az istenhitbe. Verne még csüggedt óráiban is, sok óvatos és szabad vizsgálódás után102 is visszakerül annak az acéltengelynek a tövébe, amely a nagy forgás közepette látszólag mozdulatlanul áll.
Verne lírája diszkrét, de eredeti és kifogyhatatlan. A régi húrokon csak a szerényebb kíséretet játssza; de mennyi a friss húrja! Úgy vagyunk vele, mint a nagyon is egyszerűnek, középutasnak ismert költővel: csak második olvasásra vesszük észre, hogy milyen sokrétű, milyen idegen zamatú.
„Senki sem tudta a Hatteras kapitány szerzőjénél jobban kibányászni a tudományból azt, ami benne festői, meglepő s esztétikai szempontból értékes”
– mondta Verne egyik kritikusa. Mi magyarok, akik Jókait ismerjük, a Fekete gyémántok, a Jövő század regénye és sok más rokonszellemű alkotás szerzőjét állítanók melléje.103 A „roman idéaliste”-nak alig is van több olyan csillaga a hanyatló XIX. század egén, mint ők ketten. Jókai sokkal közelebbi rokona Verne-nek, mint a Verne-iskola folytatói, akiknél az eposzból kalandregény vagy swifti szatíra (H. G. Wells) lesz, az idealista regény energiatöltése ki van kapcsolva, a hangulat meleg egysége szétfoszlott.
„Il a de la santé dans le talent” – mondja Claretie. „Quel merveilleux professeur d’énergie!” – kiált fel Hetzel. Egészség a szó etimológiai értelmében teljességet, hiánytalanságot jelent. A verne-i atmoszféra legdrámaibb pillanataiban is csupa egység, logikus összefüggés, tiszta nyugalom. Nem kínoz a tudatalatti forrongás felbuggyanása, a természeti erők legyőzéséért folyó harc frontját nem fenyegeti hátulról a defetizmus támadása. Nem az ostobaság egyszerűsége ez, amelynek nincs problémája, hanem az egészség egysége, amely tudatosan védekezik és fölényesen szelektál. Erőt és gyógyulást ígér, éspedig nem csupán a morális embernek. Az erőben és az egészségben benne rejlik és formába kívánkozik a szépség, ha elmúlnak – mint ahogyan időnkint mindig el-elmúlnak – a „fleurs du mal” divatjának korszakai. S ha a lélekboncolás divatjában a francia költők és regényírók jártak elől, franciák tartják készen az irodalom energiaraktáraiban a leghathatósabb orvosságokat is.
