A melodráma szomszédságában
Ha az ember egyfolytában olvassa Verne műveit, elcsodálkozik az egyformának híresztelt író változatosságán. Mint a trópusi égen, itt is könnyen űzi el az olimposzi derűt lánggal bélelt viharfelhő. De azért a Chancellor (Le Chancellor, 1875) mindenképpen egyedül áll Verne oeuvre-jében, borzalmas, grand-guignolszerű alapötletével s ehhez méltó bonyodalmaival. A romlás elve itt kezdettől fogva bele van oltva a regénybe, mert egymás után tudjuk meg, hogy
1. a hajó kapitánya, aki nagyon különösen viselkedik, rossz irányban vezeti a „Chancellor”-t;
2. a hajó gyapotrakománya hat nap óta ég és nem lehet eloltani;
3. hogy az egyik utas poggyászában robbanóanyag van és nem lehet hozzáférni.
Eddig csak az első személyben beszélő utas s a talpraesett másodkapitány tudott a veszélyről; a gonosz sejtelmek alig dagadnak bizonyossággá, máris szétömlenek a gyanútlan, önző és gyáva utasok közt. A pikrit tulajdonosa megőrül és a tengerbe ugrik, a hajó zátonyra fut, s bár a víz eloltja a tüzet, most már az elsüllyedés ellen küzd a „Chancellor”. Árulás, éhhalál, betegség tizedeli a hajó, majd a belőle készült tutaj kétségbeesett utasait. A lázadó matrózok feje cink-szulfát mérgezésben hal meg, amikor az ivóvízzel visszaél; még a naplóíró „én”1 is bűnt követ el: ellopja a steward félretett szalonnáját s ezzel az öngyilkosságba kergeti a szerencsétlent. Végül elkerülhetetlenné válik az eleven húsra való sorsolás, s Letourneur, a francia apa feláldozza magát fia helyett. De amikor már a karját le akarják vágni, rájönnek, hogy a tenger vize édes:2 az Amazonas torkolatához közelednek.
Ha e sok szörnyűség legközelebbi okát keressük, Edgar Poe-ra és Arthur Gordon Pym kalandjaira kell rámutatnunk,3 amely pregnáns összefoglalásban, néhány új elemmel megtoldva tálalja föl a XVIII. század tengeri kalandregényeinek borzalmait. A hangulat kétségkívül Poe-é s a regényen megérzik, hogy nincs Verne szívéből írva. De ha már vállalkozott rá, nem marad nagy elődje mögött, sőt, ami az alapötlet meglepő részleteit illeti, eredetibb is tud lenni nála. Ezt az ötletet alighanem abban a két anekdotában találta, amelyeket Curtis Róbert szájába ad: az egyik a „Juno” húsz napig elhúzódó süllyedéséről szól;4 a másik azt bizonyítja, hogy égve is mehet s célhoz érhet a hajó. Ezt a két adatot valahol olvashatta szerzőnk; az égés motívumához a robbanóanyagot már nem volt nehéz kitalálni.5
A regény alakjai is nehezen kényszeríthetők bele a verne-i típuskeretekbe. Az eszelős kapitány, a gőgös és önző milliomosok.6 s a Smith Cyrus után különösen feltűnő materialista mérnök, William Falsten ritka színek Verne palettáján. A poe-i hangulaton csorbát ejt az az egy-két eszményi alak, akik inkább a romantikus regényre emlékeztetnek, mint az amerikai elbeszélőre. Letourneur, aki önmagát vádolja azért, hogy fia nyomorék, az apai önfeláldozás eszményképe; fiának titkos ábrándja, az elnyomott cselédként kezelt társalkodónő, Miss Herbey a legerősebb lélek a tutaj nyomorultjai közt s a kötelesség parancsa fenntartja gyönge testét. Ezek az alakok már Mrs. Branican és Strogof Marfa családfájához tartoznak.
Mert a kötelességteljesítés hőse már a szentpétervári téli palota előszobájában áll. Michel Strogof (1876) nemcsak úti kalandjaival gyújtott, hanem erkölcsi bravúrjával is. A megalkuvásban elmerült emberek még sokkal odaadóbban tudják élvezni a minden poklokon keresztültörő hűség ábrándját. A valószínűség nyert azzal, hogy a hős a még töretlen hierarchia országának fia, a főpap-fejedelem gárdistája.
A kezdet kezdetén álló Verne-kutatás még nem derítette ki, hogy előbb a hősi eszmény gyúlt-e ki költőnk lelkében, azután keresett annak megfelelő környezetet az Atyuska birodalmában; vagy – ami talán valószínűbb – a franciabarát III. Sándor cár népszerűsége terelte figyelmét Oroszországra,7 s ekkor alkalmas ürügyet kellett találnia egy kalandos szibériai utazáshoz. Miért utazzék valaki Szibériába, ha nem száműzött?8 Mert száműzöttekről sokat beszélni nem lett volna barátságos cselekedet… Így született meg az elvágott telegráfvezeték s a lázadókkal mérkőző rettenthetetlen futár története.
A kötelesség hőséről írt regény olyan belső intenzitástól izzik, hogy lépten-nyomon drámai formába ömlik.9 Erről tanúskodnak többek közt a regény elején és végén, de sok más jellemző pontján is kirobbanó párbeszédek:
„– Felség, új sürgöny.
– Honnan?
– Tomszkból.
– Azon túl, hallom, a távíró fonala meg van szakítva.
– Meg, tegnap óta.
– Tábornok, küldjön sürgönyt Tomszkba. minden órában, kívánjon választ s értesítsen engem folytonosan.
– Parancsa szerint, felség – felelt Kissoff tábornok.”
Nagyszerű expozíció, amelyben az a technikai szabály sem felejtődik el, hogy a szereplők egymást mintegy észrevétlenül bemutassák a közönségnek. Az „első felvonás” egyébiránt a francia társadalmi drámából megszokott bálon történik, ahol sok embernek van joga összekerülni. A II. fejezet – vagy, ha úgy tetszik, jelenet – a két újságíróé, akik feltűnés nélkül egészíthetik ki az expozíciót. A III–V. fejezet is csupa párbeszéd, mert könnyű különválasztani a Szibériára vonatkozó magyarázó részleteket. Strogof Mihály, a cár futárja, elindul, hogy hírt vigyen az Irkutszkba zárt nagyhercegnek; útjának legnagyobb akadálya nem materiális, hanem erkölcsi természetű: ki kell kerülnie Szibériában lakó édesanyját, Marfát.
A „második felvonás” (V–XVII. fejezet) nagy eseményei:
1. Strogofnak hozzá méltó társa támad Nadiában, akinek apja száműzött orvos és Irkutszkban él. Mikor a vonat kisiklik, Mihályon kívül csak Nadia marad ülve nyugodtan. „Erélyes természet” – állapítja meg hősünk.
2. Feltünedeznek az ellenfél cselszövői.
3. Majd, érdekes, de inkább regényes epizódok után, a „felvonás” nagyjelenetéhez érünk: Ogareff Iván korbácsütését nem viszonozhatja Strogof s megalázkodását csak Nadia érti meg.10
A „harmadik felvonás” (XVIII–XXV. fejezet) tempója gyorsabb. Főjelenete szembesíti a fiút az anyjával: Marfa felismeri fiát, de az visszautasítja s most már az anya is azt mondja, hogy tévedett. Ám az áldozat hasztalan: az ellenpárt figyelme fel van híva. Az utolsó jelenet a koliváni postahivatalban játszik, ahol a két újságíró visz egy kis humort a tragikus hangulatba. Az amerikai bibliai szöveget telegrafál, a francia Béranger-dalokat, hogy a maguk számára tartsák fönn a vonalat, míg a csata el nem dől.11 Végre valóságos „coup de théâtre”: a postát összelövik s a riporterekkel együtt Strogof is a lázadók fogságába kerül.
A második részt is könnyű lenne két felvonásra osztani. Az első (I–IV. vagy I–IX. fejezet) látszólag minden reményt megsemmisít: Ivánt anyja felismerésére kényszerítik s tüzes karddal megvakítják. A világtalan ember reménytelenül, kötelességből folytatja szörnyű útját. A másik (X–XIII. fejezet) Irkutszkban történik. Ogareff Iván Strogof nevében behatol a várba s ki akarja nyitni a kaput cinkosának. Mihály is megérkezik s az áruló rémülettel fedezi föl, hogy a vak – lát. Ez a rémület bénítja meg: maga szalad Mihály késébe.12 A nagyjelenet vége is jellegzetes. A nagyherceg belép és szigorúan kérdi:
„– Ki ölte meg ezen embert?
Kérdje inkább, fenség, ki volt ez ember, aki itt megölve fekszik.
– Ismerem őt: a cár futárja,
Nem, fenség, ez az ember nem a cár futárja, ez Ogareff Iván.
– És Strogof Mihály?
– Az én vagyok, fenség.”13
A tudomány része a nagy drámában: leírni a sokat változó színfalakat. E földrajzi feladat megoldásán kívül a végső meglepetés ötletének van köze valami tudományos kuriózumhoz. Mihály azért nem vakult meg, mert a szemébe lopózott könny miatt a tüzes kard kiszárító hatása nem érvényesülhetett…
Strogof Mihály igazi dráma volt; a Fekete Indiá ról14 (Les Indes Noires, 1877) jellemző hasonlattal azt mondhatjuk, hogy a melodrámához áll közel; de a rémregény, a bűnügyi regény éppoly közeli rokona. Színhelye is a rémdrámában szokásos földalatti boltozat, csakhogy természetes: egy nagy skóciai szénbánya. Az aberfoyle-i bánya kimerült, de Simon Ford, a hűséges munkavezető nem akar hinni a bánya halálában. Ott marad a föld alatt s új tárna nyomait fedezi fel. Hiába működnek titokzatos ellenséges erők, az új bánya minden veszélyt kikerül. Ebben nagy része van a kis Nellnek. Harry Ford menyasszonyának is. A bánya gonosz szelleme Nell nagyapja, a félőrült Silfax, aki a Davy-lámpás feltalálása előtt a bánya utolsó „vezeklője”15 volt s az új tárnát a maga tulajdonának tekinti.
A rejtelmes ellenség és a rokonszenves jó szellem banális meséje16 új értelmet kap a bánya eredeti miliőjében, de meg abban a néprajzi és történelmi hangulatban is, amely Walter Scott és Ossian Skótországából Verne felé árad.17 A skót az ő szemében babonás, dalos, ábrándos lény, olyan, mint Jack Ryan, aki a dundonaldi várrom lángjait tündéreknek látja s mint vérbeli operett alak, hosszabb betétet ad elő. Ő a humor képviselője a melodrámában; ő a földfeletti, a költői Skócia képviselője a földalatti, munkás Skóciában.18
Úgy látszik, életszükséglet írónk számára, hogy a föld mélyéből visszajövet magasabbra szálljon. A Föld középpontja után a Holdba; a skót szénbányából a világegyetem magasságaiba. Servadac Hektor (Hector Servadac, 1878) a Hold körüli utazás merészebb folytatása más személyekkel és más ugródeszkával. Hector Servadac, a mostagenemi francia kapitány19 ugyan nem fog Columbiádot öntetni, hogy a világűrt beutazza! Egyelőre szerelmes s párbajra készülődik vetélytársával, Timaseff orosz gróffal. Szerelmes vers faragása közben borzasztó földrengés temeti el, de aztán magához tér és elindul a párbaj színhelyére. Hogy aztán lova szokatlanul nagyokat ugrik, hogy a nap gyorsabban kering és nyugaton kél föl, hogy a kő könnyebb, mint szokott lenni: mindez kevéssé érdekli a fiatal tisztet és hű szolgáját, a Montmartre után áhítozó Ben-Zoufot. Végül az egészen megváltozott vidéken megtalálják az orosz grófot; az ő hajóján körülhajózzák a megkisebbedett Földközi-tengert s összeszedik azt a pár, különböző nemzeteteket reprezentáló embert,20 aki még megmaradt. Rátalálnak Rosette Palmyrinre, a csillagászra, aki Servadacot a gimnáziumban tanította s aki megoldja a rejtélyt: egy üstökös ragadta magával a Földközi-tenger környékének egy részét s ezt az üstököst ő Galliának nevezte el.
Az új világnak nemcsak a fizikai élete újszerű. Erkölcsi életében is vannak hálás nézőpontok. Hogy az angolok Gibraltárban tudni se akarnak Servadacról és társairól, az csak természetes. Sőt, amikor földközelbe ér a Gallia s léghajóval lehet visszatérni az anyaföldre, az angol tisztek továbbra is a Gallián maradnak, mert Anglia majd gondoskodik róluk… A nemzetek közti szolidaritásnak egyik legnagyobb akadályát az angol „splendid isolation”-ben látja a francia regényíró.21
A másik ellenséges nagyhatalomról, Németországról, nincs közvetlenül szó. Hiszen az nem földközi-tengeri hatalom. De azért félig-meddig az ő számlájára írják Hakabut Izsákot, a német Shylockot,22 aki minden nyelven beszél és nagyon szeretné kihasználni a konjunktúrát: ő az egyetlen kereskedő a Gallián! Persze neki is meg kell tanulnia a súly relativitásáról szóló törvényt. Viszont úgy akar segíteni magán, hogy hamis mérleget használ. S a szatírának ez a céltáblája nem marad egész epizódszerű: Rosette azért számította ki rosszul a Gallia pályáját, mert Izsák hamis mérlegen mérte meg!
A Hold-regényekkel szemben Servadac Hector utazása csak a fantázia gyeplőjének meglazítása, nem tudományos eredménytöbblet. Nagyszerű alkalom csillagászati és fizikai ismeretek közlésére, de nem kíván emberi beavatkozást, nem jelent emberi kezdeményezést. A Hold szerényebb célpont volt, de emberi ötletesség, emberi gép és emberi bátorság vette célba. A Gallia utasai – az egy Rosette kivételével – önszántukon kívül jutottak az üstökösre és a tudós nem csinált semmi mást, mint hogy fölfedezte azt a helyet, ahonnan valószínűleg fölszippantja az üstökös.23 De a valószínűtlen ugródeszkáról törvényszerű valóságokba ugrott föl Servadac nemzetközi válogatott csapata és ezzel a regény egy szárnycsapással felülemelkedett a szatirikus fantazmagóriák műfaján.
A földre visszaereszkedett Verne egyenesen a tengerre száll. Új tudományos ötlete van, ezúttal természetrajzi. Így lehetne fogalmazni: „Ha valaki Dél-Amerika helyett Afrikába jut, miről veszi észre tévedését?” Válasz: az állat- és növényvilágról. Hogy a tévedést motiválja, fölteszi, hogy a hajó elvesztette kapitányát s a parancsnokság egy tizenöt éves hajósinasra maradt. Dick Sand derék gyerek, helyén van a szíve s érzi a felelősséget: hiszen a hajótulajdonos feleségét és kisfiát akarja hazavinni Amerikába. De nem tud megbirkózni a fekete tekintetű hajószakáccsal, a portugál Negoróval, aki vasat dug az iránytű alá és meghamisítja az útirányt. Az afrikai rabszolgavadászok kezeiből egy hatalmas néger szabadítja meg a társaságot, amely egy hajóroncsról őt mentette meg. Negoróval végez régi ellenfele, az okos kutya,24 akinek urát valamikor meggyilkolta.
Az epizódok közül legértékesebb a termeszkúpokban, vízáradás idején töltött éjszaka leírása. Mikor a víz a kúp belsejében egyre emelkedik s a megmaradt levegő élvezhetetlenné válik, a menekülőknek arra kell határozniok magukat, hogy megfúrják a kúp csúcsát, ami esetleg halálukat okozhatja, ha a víz magasabban áll a kúp tetejénél. Aggodalmuk nem válik valóra, de kinn várják őket a bennszülöttek…
Dick Sand és a kis Jakab bájos gyermekalakok, bár jóval kevesebb az egyéni vonásuk, mint az angol gyermekregényekben vagy Daudet Kis Izéjében. A regény tudósa, Benedek szórakozott zoológus, aki legkevésbé veszi észre, hogy Afrikában jár s az afrikai állatokat nagy örömmel fedezi fel Amerikában. Megérdemli, hogy végül szégyenbe jusson a „Hexapodes Benedictus”-szal, amelyről csak későn derül ki, hogy pók s úgy lett hatlábú, hogy Herkules erősen markolta meg s letörte két lábát.
Herkules és néger társai, akik a hányódó roncsról kerültek át a „Vándor”-ra, olyan eszményi négerek, amilyenekkel a szecessziós háború kora szolgált. Az öreget Tamás bácsinak is hívják, mint Beecher-Stowe hősét. Az afrikai rabszolgakaravánok borzalmai után majd az amerikai rabszolgakérdésre is sort kerít a szabadság rajongója, tíz évvel később.
A kilenc esztendeig elfojtott nemzeti keserűség váratlanul kirobban A bégum 500 milliója (Les Cinq cents millions de la Bégum, 1879) című regényben, valószínűleg annak a látogatásnak a hatása alatt, amelyet a két Verne a Balti-tengeren s a kieli arzenál környékén tett.25 Tökéletes objektivitást nem lehet várni a megalázott nemzet fiától, s így a regény nem is annyira jellemzésével és meséjével köt le, mint inkább a modern civilizáció kegyetlen háborúskodásának megjóslásával. Egy indiai bégum örökségén egy francia orvos és egy német vegyészprofesszor osztozik.26 Az első Amerikában nemzetközi eszményi várost épít, a másik Krupp-szerű ágyúöntődét emel, s mert az emberi élet megnyújtását természetellenesnek tartja, gázzal akarja elpusztítani Franceville-t, a higiéné városát.27 Az elzászi Bruckmann Marcel mint munkás Stahlstadtba kerül s addig ingerli Schultze professzort, míg az minden tervét elárulja neki. Igaz, hogy halálra ítélik, de megmenekül s Franceville-be szökik. Az első lövedék számítási hiba folytán elkerüli a várost és – Verne-nek kedvenc gondolata szerint – bolygóvá válik. A második lövedéket meg kell előzni. Marcel és társai behatolnak Stahlstadtba s ott halva találják Schultzet, akit saját lövedékének gyilkoló szénsava ölt meg.
Ha eltekintünk attól, hogy a németeknek nemcsak a kezdeményezés felelőssége jut,28 hanem a nehéz ütegek és a gázháború egész ódiuma is, akkor sok igazságot találunk a részletekben. Hiszen azóta, különösen a világháborúval kapcsolatban, többé-kevésbé elterjedtek az olyan elméletek, amilyenekkel Schultze megnyugtatja magát: Úgyis sok az ember, a háború tehát nem árt. „Az emberiség javára van, ha a dekadens népek pusztulnak” stb. Schultze a franciák állandó és öröklött dekadenciájáról beszél, de ebbe az elméletbe minden soviniszta behelyettesítheti a maga ellenségeit.29 Ugyanilyen veszedelmes a technika mindenhatóságának önérzetét a végletekig fokozni, mert a tömjénfüsttől elkábulva enged a kísértésnek és nemcsak Victoriákat és Columbiádokat épít, hanem Stahlstadtokat is… S akkor az idealista tudomány rémülten vonul vissza öldöklő csemetéjétől, a technikától, amelyet segített nagyra növelni. Jellegzetes, hogy a Bégum Verne-je Franceville-ban olyan várost álmodott, amelyben alig van technikai ötlet, hacsak azt nem számítjuk, hogy a gyűléseket telefonon bonyolítják le az otthon ülő tagokkal. A technika helyét egy új elem: az egészségügy foglalja el, amely majd az Úszó sziget utópiájában is olyan nagy szerepet játszik. Ne felejtsük el, hogy Verne ötven éves; abban a korban van, amikor az ember egyre szeretőbb gonddal fordul szorgalmas, de kíméletre szoruló teste felé. Franceville nyugdíjasoknak, üdülőknek való hely; csakhogy Nemo, Robur és társaik nem akarnak ágyban, párnák közt meghalni.
Vidám intermezzo
A nemzeti fájdalom ördögi látomásaiból hosszú utazásra szabadul a fantázia. Könnyű, játékos szelek dagasztják a vitorlát s halk operett dallamokat fújnak. Az érett férfi oeuvre-jében szaporodnak a vígjátéki témák; a tapasztalatok vésője sokszor előkerül, hogy legömbölyítse a drámai sarkakat. Ox doktor hóbortos ötlete után, amely az első tizenöt éves periódusban egyedül képviselte a víg műfajt, Egy kínai viszontagságai Kínában (Les Tribulations d’un Chinois en Chine, 1879) következik. Kínáról ebben az időben nagysikerű operettek jutottak az ember eszébe, vagy porcelán tornyocskák, könnyed teáscsészék, tipegő asszonyok. (Még messze vagyunk a szentimentális Távol-Kelettől, a Madame Chrysanthème és a Madame Butterfly világától, amely ismét csak egyoldalú lesz.)
Ilyen körülmények közt nem lehet kívánni, hogy Kin-Fo, az életunt, gazdag mandarin története tőrőlmetszett keleti probléma körül forogjon. Sőt nagyon hasonlít Augier szellemes Ciguë-jéhez, amely görög mezben a nyugati fáradtságot példázza. Kin-Fo nevelője, Wang, aki forradalmárból lett filozófus, felhőt kíván kedvence egére.30 A felhő hamar fel is vonul, de látszólag túl korán: Kin-Fo tönkremegy, de nem hajlandó küzdeni az élettel, hanem öngyilkossá akar lenni, miután életbiztosítást köt menyasszonya, Lé-u javára. Az öngyilkosságtól azonban rafinált izgalmakat vár, ezért Wangot ráveszi, hogy ölje meg akkor, amikor nem is sejti. Ekkor jön a fordulat, a „felvonásvégi” nagy meglepetés: Kin-Fo megtudja, hogy nem ment tönkre, sőt gazdagabb, mint valaha.31 Most már élni akar szerelméért. De Wang eltűnt s így a veszély továbbra is fenyegeti. A második felvonás: nagy utazás Kínán keresztül, Wang nyomában. Az útitársak itt is operettfigurák: a biztosító társaság ügynökei, Craig és Fry, az egymás beszédét kiegészítő unokafivérek, akik Kin-Fo életére vigyáznak. Nagy coup: Wang átruházza a gyilkossági kötelezettséget hajdani barátjára, Lao-Szenre, a rettenetes tai-pingek főnökére. Kin-Fo most már a rablóvezért keresi, hogy visszavegye tőle Wang ígéretét. Erre a részre is jut egy meglepetés: amikor a legveszélyesebb vidéken járnak, Craig és Fry magára hagyja Kin-Fót, mert a biztosítási kötvény lejárt s nem újíttatott meg. A szerencsétlen mandarin persze a rablók kezébe kerül s halálra ítélik. De azért nincs baj: az egész kalandot Wang rendezte, hogy megbecsültesse növendékével az élet értékét.
Craig–Fry, az operett komikusok mellett Szun, a lusta szolga szolgáltatja a nevetséges elemet. Kin-Fo éppen azért szereti, mert tulajdonságai ellentétesek az övéivel. De Szun lassú víz: csak színleg óbégat, amikor büntetésből le-lenyisszantanak a varkocsából. A harmadik felvonásban ugyanis kiderül, hogy álcopfot hord.
Az ismeretterjesztés része: utazás Kínában; Boyton kapitány kaucsuk lebegőöltözetének bemutatása; a fonográf hasznának illusztrálása a cselédség ellenőrzésére: a szerelmesek így tudják meg, hogy mit beszélt hátuk mögött Nan, a hűtlen komorna. Míg a tanulnivaló vékonyan csörgedez, a tanulság annál értékesebb s az élethez való ragaszkodást példázza. Az erkölcsi leckéből egyébiránt nem hiányzik a helyi színezet: a kínaiaknak – mondja Verne – csak passzív bátorságuk van, de ez aztán megvan bennük, a legfelsőbb fokban.32
Gyermekkori technikai ábránd33 ölt testet az elefántalakú lokomotívban, amely a Gőzház kocsijait húzza végig India tartományain (La Maison á vapeur, 1880). A közlekedési problémával párhuzamosan fut egy indiai bosszú históriája, amilyenre könnyen ihlethette szerzőnket az 1857. szabadságharc nyomában támadt irodalom annyi terméke. Az indiai regények és drámák 1857 óta kötelező sablonba kényszerülnek: hindu hercegek és fakírok lihegnek bosszút a hódító angolok ellen, aminek nem lehet jó vége.34 És bár a legtöbb szerző igazat ad a bennszülötteknek, végül – talán a való helyzet analógiájaképpen – az angolságé marad a diadal. Verne azzal teszi még izgatóbbá ezt a küzdelmet, hogy a két ellenfél egyike maga Nana-Sahib, akinek tévesen költötték holt hírét; és annak a Hector Munrónak egyik utóda, aki 1760-ban az ágyú elé kötés büntetését először alkalmazta a hindu lázadók ellen.35 Edward Munro felesége az 1876-i khanpuri vérengzés alkalmával Nana-Sahib áldozata lett;36 viszont ő Nana-Sahib szövetségesét, a gwaliori királynőt ölte meg. Nana-Sahib árulót csempész a Gőzházba s Edward Munro az utazás végén az ágyú elé kötve várja a halált. De megmentik s ugyanakkor feltalálja elveszett nejét a hegyek őrült szellemében, aki lángoló ággal jár-kel s valakit keres.37
Hogyan lehetett angolpártivá Nemo kapitány megalkotója? Talán forrásainak hatása alatt, akik a faji szolidaritást tanítják s arról beszélnek, hogy a francia Duprat is ellenállt a spáhik csábításának s hű maradt a fehérekhez, bár azok angolok voltak. A béke záloga is az, hogy a francia Maucler, aki a történteket elbeszéli, Munroék barátja s az angol Gőzház utasa.
Munro ezredes útitársai közt van egy mérnök, a Gőzház építője; egy vadász,38 – ezt a típust nem mellőzhette a tigrisek országában –; három különböző árnyalatú szolga, köztük egy hindu, akit az angol tiszthez köt a hála s aki hűségével ellensúlyozza a másik hindu árulását.39 Az epizódalakok közül kiemelkedik Van Guitt, a hollandi állatkereskedő, a szenvedélyes vadászok józan ellenlábasa, aki tudákos szaknyelven beszél s saját tigriscsapdájában fogja meg magát.
A regény első részében alig van komolyabb epizód.40 A második részben, az áruló Kâlagani föllépésétől kezdődnek a gyorsabb tempójú, komolyabb kalandok; a történet vége drámai zuhatagként rohan a katasztrófa felé. Művészi szempontból figyelemreméltó, hogy az akadályok egy része a lokomotív elefánt-alakjából származik. Majd egy büszke rádzsa eleven elefántjai ellen kell küzdenie;41 majd elefántcsorda veszi körül, de végül is győz az acélszörnyeteg. Mintha azt mondaná a Bégum írója: íme, acéllal, a jövő nagyszerű anyagával ezt is lehet csinálni!
Különös jármű a címszereplője a következő regénynek is. A Jangada (La Jangada: 800 lieues sur l’Amazone, 1881) óriási tutaj, amelyen Joam Garral és családja hajózik le az Amazonason Iquitostól Manaóig. Itt mint halálraítélt, de megszökött gyilkost letartóztatják. Az a bíró, aki tudott ártatlanságáról, meghalt s most egyetlen mentsége az a titkos írás, amely zsaroló ellenségének, Torresnek kezében van. Csapás csapásra zúdul: a vádlott fia megöli Torrest, aki az Amazonasba zuhan s így az írást csak nagy nehezen tudják megkeríteni. Viszont a rejtvényekért rajongó új bíró, Poe Aranybogárjának buzgó olvasója, hiába próbálja a titkosírást megfejteni. Végre Fragoso, az új kiadású Figaro, akit Garral komornája mentett meg a haláltól, megtudja a gyilkos nevét s ezzel, mint kulccsal megfejtik a rejtvényt.
A regény a rejtvény csillagzata alatt született. Legelső sorai – minden bevezetés nélkül – értelmetlen betűk. A titkosírás siet bejelenteni igényét érdeklődésünkre. A megfejteni, tisztázni való kettős. Az egyik a bűnügyi regény titka: mi ad Torresnek hatalmat Joam Garral fölött, illetőleg mi van Joam Garral múltjában? A másik a rejtvény megoldása – a Poe-tól örökölt és továbbfejlesztett nemes tudomány szabályai szerint. Míg amaz a regény első felén uralkodik, emez a második részt foglalja le magának.
De mi lenne mindez a földrajzi téma nélkül s a különös jármű költészete nélkül? Az Amazonasról Agassiz, Durand abbé, Paul Marcoy és mások művei tájékoztatták Verne-t, a családi tutajt ő rendezte otthonossá. Az Amazonas őserdei szolgáltatták a komikus mellékszereplők cselekvényének eredeti alapötletét. Az őserdőről legelőször az jut eszébe az embernek, hogy áthatolhatatlanul össze-vissza van bogozva óriási hosszúságú liánokkal. Mi lenne, ha valaki végére akarna járni egy ilyen eleven kötélnek? Az ifjú Verne nagynevű barátja, Jacques Arago próbálta meg ezt Rio de Janeiro dombjain.42 Hátha olyan érdekes valamit találna, mint Lina, a vidám kreol komorna: akasztott embert. Ha már most levágjuk a kétségbeesett fiatalembert, akkor könnyen felhasználhatjuk két irányban is: mint szerelmest (ha az életmentő hölgy) és mint háládatos adóst (ha az, aki magához fogadja hősünket, veszélybe kerül). Ilyen lehetett vagy lehetett volna a „Jangada” genezise.
Figaro-Fragoso tréfásan érzelmes alakja43 nem idegen a következő regény hangulatától sem, bár a Robinzonok iskolája (L’École des Robinson, 1882) leginkább Kin-Fo tanulságos történetével rokon. A lecke jóformán ugyanaz, csak a kínai életuntat kell áthelyezni Amerikába, a milliomosok világába. A gazdag kínai ifjú után a gazdag kaliforniai ifjúnak van szüksége megpróbáltatásokra, hogy a nyugodt boldogságot élvezni tudja. Nagybátyja, Kolderup W. Vilmos műhajótöréssel az árverésen vett szigetre44 rakatja ki Godfreyt s vele Tartelett mestert, a félénk tánc- és illemtanárt. A robinzoni élet nyomorúságait és veszélyeit ügyesen rendezi meg a Péntek-imitátor, civilben a milliomos inasa. De amikor hősünk kijárta a Robinzonok iskoláját, nemcsak őt éri meglepetés, hanem nagybátyját, a játék rendezőjét is. A sziget vadállatai közt ugyanis voltak „műsoron kívüli számok” is, amelyekről ő nem tud. Ezeket Hagenbeck szállította a Kolderup ellenfelének megbízásából. S hogy az adományokban is van fölösleg, azt meg az érzékeny szívű menyasszonytól nem lehet rossz néven venni. Végül: hogy Verne nem elégszik meg az egyébként nagyon szerencsés alapötlettel, az meg az ő gazdag invenciójának szolgál becsületére. Az „iskola”, a „lecke”45 nyers hatását éppen azok a meglepetések tompítják le, amelyekkel a tanító sem számolt.
De hát nem saját magát paródiázza a Rejtelmes sziget, a Kétévi vakáció írója, amikor a robinzonádot rendezi? Robinzon-idill fásult milliomos csemeték részére: milyen messze estünk Hatteras, Smith Cyrus vagy akár Maston J. T. komolyságától és lelkesedésétől! Ám éppen az ilyen műkedvelő robinzonok megleckéztetése tisztítja meg a terepet az igazi hajótöröttek, az igazi tudósok, az igazi fölfedezők számára. De meg az ilyen végleteknek tréfával való kiküszöbölése hívja föl a figyelmet arra, hogy a teremtő fantázia nem összeférhetetlen a józan ésszel és hogy a játékos túlzás nem Verne kenyere: az ő hősei nem igen érnek rá céltalan szeszélyekre.
Az „iskola” jellegzetes vígjátéki sablon a XVII. és XVIII. század irodalmában. École des maris, École des femmes, School of Scandal s annyi más. A zöld sugár (Le Rayon vert, 1882) váza is a klasszikus vígjátéké, habár más értelemben. A két skót nagybácsi körülrajongott unokahúgát a félszeg és nagyképű „tudósnak”, Ursiclos Aristobulosnak szánja. Miss Campbell, hogy időt nyerjen, látni akarja a nap utolsó, zöld sugarát, amelyről a Morning Postban olvasott. Közben megismer egy csinos, költői lelkű ifjút, aki Fingal barlangjából is kimenti… s mikor végre, sok akadály után megláthatná a sugarat, éppen nem ér rá odanézni. Mondanunk se kell, hogy a „mulattató fizikát” becsmérlő tudákos hoppon maradása éppúgy nem következetlenség a tudós-hősök specialistájától, mint a két fát dörzsölő ál-Robinzonhoz tapadó komikum sem hazudtolta meg Verne rajongását az igazi robinzonizmus iránt.
Az egyébként kisigényű történet komikuma sztereotip ismétlődése a zsákutcának. Mindig valami közbejön – rendesen Ursiclos ügyetlenségéből – s elszalasztják a zöld sugarat. Először Olivért kell kimenteni az örvényből a napnyugta pillanatában; majd a tudós vitorlája takarja el a napot; aztán meg az ő lövésétől felrebbenő madarak takarják el a nyugvó fényt. Ezek után következik a szerencsés, mert lélektani tanulsággal járó csattanó: amikor már semmi akadály sincs, a két szerelmes a zöld sugár helyett egymás szemébe néz.46
De a vígjátékok királya Verne élete művében mégis csak Kéraban, a vasfejű (Kéraban le Têtu, 1883). Mint Strogof Mihály regénye, Kérabané, az ótörök dohánykereskedőé is felvonásokba és jelenetekbe kívánkozik. A hős olyan állandó jelzőt kapott, mint a XVII. és XVIII. század jellemvígjátékainak többé-kevésbé mániákus főalakjai. Kéraban „le Têtu” sok derék ősre akadhatna Destouches, Dufresny s a többiek vígjátékaiban. Csakhogy az ő csökönyössége nem „általános emberi”, hanem szerencsés kézzel lokalizált tulajdonság. La Fontaine a pókról meg a köszvényről szóló meséjében olvasható, hogy minden bajnak megvan a maga legalkalmatosabb környezete. A „vasfej” is legjobban mutat a konzervatív török turbánja alatt. Kéraban a szélsőségesre stilizált makacs maradi, aki Sztambulból szokása szerint áthajókázni óhajtván kisázsiai házába, azt találja, hogy az új kormány rendelete értelmében tíz parát kell fizetnie az átkelésért. A jogtalan adókivetés feletti dühében elhatározza, hogy „csak azért is” eljut Szkutariba anélkül, hogy átkelne a Boszporuszon. Az elv kedvéért nekiindul hát megkerülni a Fekete-tengert. Éspedig kocsin, mert a vígjátékhős mániája végletes: vasúton nem akar utazni, a hajó meg árt neki.
A vígjáték ökonómiája kívánja meg, hogy a világ legcsökönyösebb és legvérmesebb emberének a jámbor és akarat nélküli hollandus legyen a tükörképe. Ám a két vérmérséklet között nem fejlődhetnék komoly küzdelem, ha a gyöngébb fél nem kapna új meg új serkentést szolgája, Brúnó részéről. Ez az új kiadású Passepartout azért követte urát Keletre, hogy pihenjen és – hízzék, mert ez Hollandiában a tekintély alapfeltétele.47 S mivel a váratlan utazás éppen ellentéte a hizlalókúrának, Brúnó nem szűnik meg lázítani urát Kéraban zsarnoksága ellen.
Mint a régi vígjátékban,48 itt is minden az utcán folyik le. Az első felvonás színhelye Konstantinápoly. Ügyesen exponálja a miliőt: az ótörökök talaját az, hogy – Ramadán böjt lévén – Van Mitten és szolgája nem kapnak enni, inni. 2. jelenet: más szereplőpár lép színre, a cselszövők. Scarpante és Yarhud kapitány beszélgetéséből megtudjuk, hogy megbízójuk, Saffar úr el akarja raboltatni Kéraban unokaöccsének, a költőnek menyasszonyát, Amasiát. Az esküvőnek pontos időben kell megtörténnie, mert ettől függ egy gazdag örökség. Minden szál szorosra van húzva, mint a vérbeli vígjátékban. Ezek után fölléphet a hős49 szolgájával, a mindent ismétlő, félénk Nizibbel (3. jelenet).50 Itt, a felvonás végén jöhet a vita a rendőrtiszttel (4. jelenet), megszülethetik a fantasztikus útiterv, Kéraban legyőzheti az ellenérveket s a józanabb megoldási lehetőségeket (5. jelenet). Aztán: „Kéraban uraság elutazott, Allah óvja őt!”
Itt nyugodtan kihagyhatunk néhány úti regénybe illő kalandot vaddisznókkal, moszkitókkal. A vígjáték második felvonásának színhelye: Amasia apjának, Szelim bankárnak odesszai kertje. Yarhud kapitány szép kelengyéket ajánl a jegyespárnak s Amasia komornája, Nedzseb örömmel karolja föl azt az eszmét, hogy menjenek Yarhud hajójára. A leányszöktető már majdnem célt ér, amikor váratlan fordulat: megérkeznek Kérabanék. Nagy öröm, mindenki gyors esküvőt remél. De Kéraban azonnal továbbutazik, sőt Achmetet is magával hurcolja. Ez beletörődik, de azzal a titkos gondolattal, hogy gyorsabb tempóra fogja hajszolni nagybátyját. Utolsó jelenet, amelybe a cím szerint „némi drámai fűszer is vegyül”: Yarhud hajójára csalja a nőket, Szelim lövést kap a vállába s összerogy. A puska dörrenése után függöny.
Most már rövidebbre foghatjuk az elemzést. A III. felvonásban (a 12. fejezettől az I. rész végéig) Saffar és Kéraban először ütköznek össze s hősünk vereséget szenved: rendőrség kezére kerül s – ami még ennél is rosszabb – vasúton szállítják a határig. Majd Yarhud hajója elmerül a viharban s Achmed megmenti Amasiát.
Új és nem megvetendő szereplők lépnek színre: a Kényszerű házasság hősei kurd köntösben. Yanar kurd úr és nővére, a szép és harcias Saraboul férjvadászatot tartanak. Utasaink beleesnek a hálóba: kompromittálják a szép özvegyet és Van Mittennek kell feláldoznia magát: ő jegyzi el Saraboult. A cél közelében Saffar megtámadtatja a kis társaságot, de Szelim segédcsapatai kellő időben érkeznek és győznek.
Ezek után az utolsó felvonásra látszólag nem marad semmi nevezetes. De csak látszólag. A gazdag szövedék három fonalának mindegyikén van kibogozni való. Ahmed és Amasia boldogsága elé váratlanul új, elháríthatatlannak látszó akadály gördül: mivel Kéraban sztambuli illetőségű, a házassági szerződést csak ott lehet aláírni! Van Mitten végre megemberelné magát s bevallaná a szép Saraboulnak első feleségét, akit Hollandiában hagyott, amikor – íme egy új csomó, ami igazán elismerésre méltó buzgóság egy V. felvonást érő írótól! – sürgönyt kap: felesége meghalt és így a kurd amazonnak tett házassági ígérete érvényes. A harmadik és főfonal, Kéraban utazása is csak látszólag ér véget: most unokaöccse kedvéért vissza kell térnie Sztambulba s arra már nincs idő, hogy újra megkerülje a Fekete-tengert. Az utolsó felvonás közepén tehát mindhárom szálon szorosra húzott csomó éktelenkedik. A fordulat a szerencsés végkifejlet irányában ekkor válik esedékessé. Storchi, az olasz ekvilibrista a Boszporusz fölött kifeszített kötélen éppen ekkor megy át Sztambulba s hőslelkű makacsunkat tolja át talicskáján. Az utazás közben sohase jutott eszünkbe, hogy Kérabannak vissza is kell térnie, s így a meglepetést, az utolsó „coup”-t annál nagyobb hálával fogadjak. Achmedék ügye ezzel megoldást is nyert. Es megoldódik, fölfejtődik, de a szó szoros értelmében, a szerencsétlen hollandus fonala is. A rejtvények és szójátékok kedvelője ezúttal hibás sürgönnyel dolgozott. Van Mittenné nem „décédée”, hanem „décidée”: el van határozva arra, hogy urát felkeresse s visszatérjen hozzá. Így bigámia helyett, ami elképzelhetetlen lett volna Verne tiszta levegőjében, egy össze nem férő házaspár kibékülését hozza meg a pompás vígjáték „happy end”-je.
Kéraban jellemzése a részletekben is a nagyszabású vígjátékíróra vall. Ha nincs oka a veszekedésre, csinál magának. Azt állítja, hogy Van Mitten „megsértette” a Fekete-tengert, mert azt „akarta” mondani, hogy az Óceánhoz képest valóságos fürdőkád. A civódás monológ-csírája néha a valódi veszekedés dialógusává virágzik ki, így akkor, mikor a két nagy dohánykedvelő a tombeki és a latakieh felsőbbrendűségéért száll síkra. És ellenállhatatlan molière-i vonás, hogy Kéraban ekkor Van Mittenről állapítja meg, hogy az a „legbecsontosodottabb makacs”. Kéraban zsarnok, aki elveinek mindenki érdekeit feláldozza. De azért afféle „jótékony zsémbes” virraszt benne;51 szívét és eszét nem bénította meg egészen erőszakos temperamentuma. Hogy az Azovi-tengert meg ne kerüljék, Achmedék azt akarják elhitetni vele, hogy a tengerszoros csak „folyó”. Kéraban úgy tesz, mintha elhinné, – különben elveihez híven kerülnie kellene –, de aztán megmondja, hogy mindig átlátta a jámbor csalást. S ebben a klasszikus vígjátéktól eltávolodva, a XVIII. századi vígjáték megenyhült lelkű hőseihez közeledik.
A Fekete-tenger környékének beutazását egységes tervbe hozni s eredeti módon indokolni: ez Kéraban, a vasfejű írójának tudományos célja. Ha a vasúthálózatot megtekintjük, azt találjuk, hogy ilyen rendkívüli indokolás nélkül nehéz lett volna mindenütt a parton maradni s megtenni az egész kört.
Dél csillaga (L’Etoile du Sud, 1884) is humoros alapfestésű regény.52 A földrajzi feladat itt másodrendű: a dél-afrikai gyémántmezők életének rajzában Dél-Afrika háttérbe szorul a gyémánt mögött. A mesterséges gyémánt izgatja Cyprien Méré francia mérnök és hősszerelmes képzeletét. Azt hiszi, meg is találja a titkot, mert kemencéjéből óriási fekete gyémánt kerül ki. A regény végén kitudódik, hogy a „Dél csillaga” nem mesterséges gyémánt: a mérnök hű kafferje, Matakit csempészte a kemencébe a maga találta természetes drágakövet.53
A gyémánttal azonban még sok minden történik s e közben számos érdekes adatot tanulunk meg a drágakövek bányászásáról és fizikai tulajdonságairól. A „Dél csillaga” eltűnik, majd megtalálják egy strucc gyomrában, ahol rózsaszínűvé változott. Egy vihar alkalmával aztán ezer darabra pattan, s most megtudjuk, hogy a dél-afrikai kövek ritkán maradnak épek: ez is csak azért tartotta magát oly sokáig, mert a strucc gyomornedve védőburokkal vonta be.
Az ismeretterjesztés, a tudományos ötletesség szelleme uralkodik a regény majd minden fordulatán. Méré leendő apósa, az önző Watkins is úgy szelídül meg, hogy bányáit át kell adnia a jogos tulajdonosnak, a hollandi Vandergaart-nak, mert a térkép rajzolásánál a mágneses elhajlást nem vették figyelembe.54
Bár a hős tudományos tévedése, a strucc szerepe és sok részlet komikus hangulatot áraszt el a regényen, azért van ebben valami keserűség is. A létért való küzdelem szokatlanul kemény s nemzeti önérzetek súrlódása is fokozza. A tudákos Friedel, a heves és lelkiismeretlen Pantalucci, az elbizakodott és iszákos Hilton hibáikkal képviselik a német, olasz és angol nemzetet. Erényeikből semmit se látunk, amit csak az tesz valószínűvé, hogy a gyémántmező szerencsevadászai legtöbbnyire a kétes egzisztenciák közül kerülnek ki s nem jellemezhetnek egy-egy nemzetet. A legkedvezőtlenebbül azonban Anglia van képviselve. Hilton Jakabnál semmivel sem ér többet pártfogója, Watkins, a gazdag bányatulajdonos.
A regény csírája talán az az ismert elbeszélés, amely Durieu de Sancy gyémántjáról és hűséges szolgájáról szól, s amelyet a regényben el is beszélnek.55 Aktuális kiindulópontja pedig talán a mesterséges gyémánt előállításának kísérletei voltak.
A Dél csillaga azért is külön árnyalatot képvisel az eddig tárgyalt regények között, mert a szerelemnek aránylag nagyon nagy szerepet juttat. Cyprien Méré, „az a fura francia” elsősorban szerelmes; Alice Watkins kedvéért vesz bányát, őérte fogad szolgákat, kedvéért próbálkozik a mesterséges gyémánt gyártásával és így tovább. Mint a mesében, vagy egyféle idealista regényben, a lány kezét apja bizonyos feltételek teljesítéséhez köti, s a regény ezután a négy kérő mérkőzésének fogható fel. John Watkins feltétele előbb határozatlanabb: vagyon. Később, mikor Méré a lánynak ajándékozza a „Dél csillagát” s az eltűnik, annak ígéri lányát, aki visszahozza a gyémántot. A három önzőbb kérő, akárcsak a mesében, minden gonoszkodása és árulása ellenére vesztes marad a játékban, s sárkányok helyett elefántok, sasok és baktériumok áldozata lesz, a rokonszenvünket bíró hősszerelmes pedig – mesés módon – elnyeri a pálmát: Alice kezét.
„Sándor Mátyás” és kora
A humoros vagy komikus hangulatú regények sora egyelőre lezáródik. Nem mellékes és nem lehet véletlen, hogy öt éven át csekély megszakítással követik egymást a Kínai viszontagságai, a Robinzonok iskolája, a Zöld sugár, a csúcspontot jelző Kéraban és a már-már megkeseredő Dél csillaga (1879–1884). Éppen ezért azt sem fogjuk véletlennek találni, hogy ezután ismét összefüggő hangulatbeli korszak következik, amely hangsúlyozza a javíthatatlan, sötét intrikus szerepét s könyörtelennek mutatja az igazság karját. Starkos Miklós, a Sándor Mátyásbeli kvintett, a két Texar nem Ayrton és Silfax, hanem Ogareff Iván utódai, nem javulhatnak meg és nem hivatkozhatnak enyhítő körülményre. A közbeiktatott regények közül is az Egy sorsjegy csak érzelmes, de nem vidám, Hódító Robur komolyságában szinte leverő, a Haza, Franciaországba a Bégum-hoz hasonló reváns-regény. A periódus végén (1888) a Kétévi vakáció új hangokat és új elemeket hoz.
Az 1884. év diadalmas és hangulatos földközi-tengeri útja, a „Saint Michel III” kapitányának örökre felejthetetlen marad. Az út főbb pontjai: Nantes, Vigo, Lisszabon, Gibraltár, Orán, Algír, Bône, La Goulette, Szahara, Tunisz, Málta, Catania (az Etna), Nápoly, Civita-Vecchia, Róma (pápai fogadtatás), Firenze, Velence, Milánó… S a ciklus első regényei a földközi-tengeri benyomások hatása alatt íródtak.
A Lángban álló szigettenger (L’Archipel en feu, 1884) mintha előtanulmány lenne a következő Sándor Mátyáshoz. Alapgondolata egyiknek sem tudományos, csak a háttér történelem-földrajzi:56 a görög szabadságharc eseményeit és színterét használja föl. De a történet romantikus. Egyik kettős szálát így lehetne meghatározni: az áruló családja.57 Mert a rabszolga kereskedéssel és kémkedéssel foglalkozó Starkos Miklós bűnét édesanyja, Andronika vezekli le azzal, hogy hősiesen küzd a filhellének soraiban. Viszont a rabszolga kereskedést finanszírozó bankár leánya azzal mossa le a gyalázatot, hogy örökségét elkölti a nemzeti ügy támogatásában. Másik szál: sokat beszélnek egy Sacratif nevű kalózkapitányról s végül megtudjuk, hogy ez Starkos Miklós. Starkos feleségül akarta venni Elizundo bankár leányát – a pénzéért, de ez végül egy filhellén francia tiszté lesz, aki régen szereti.58
A rejtelemregény izgató elemein kívül sok igaz helyi hangulatot találunk a részletekben.
Sándor Mátyás (Mathias Sándorf, 1885) ezeket az elemeket használja föl sokkal értékesebb kompozíciójában. A romantikus regénynek legtökéletesebb példája Verne oeuvre-jében; s a mese háttérbe is szorítja a tudományos érdeklődést. Olvassuk el a Szigettengert és Dumas Monte-Cristoját s akkor aligha marad a Sándor Mátyás meséjében olyan elem, amellyel nem találkoztunk. Mint gróf Monte-Cristo, gróf Sándor Mátyás is néhány haszonleső áruló áldozatává lesz. Ő is megszabadul a börtönből s eltűnik, hogy új név alatt térjen vissza megbüntetni azokat, akik ellene vétkeztek. A két elbeszélés részletei is közeli rokonságban állnak egymással.59 De a Szigettenger hatása is erős. A görög szabadság ügye után természetes folytatásként karolja föl Verne a magyar szabadság ügyét. Sándor Mátyás és derék társai új harcra készülnek az osztrák zsarnokság ellen, amikor elárulják őket. Az árulók itt nem magyarok, hanem nemzetközi kalandorok.60 Itt is szerepel egy lelkiismeretlen bankár, Torontál Simon, aki anyagi előnyökért részt vesz az árulás művében. Az ő állítólagos leánya is ellenségévé válik: szerelmes lesz az egyik vértanú fiába.61 Végül kiderül róla, hogy nem a bankár leánya, hanem Sándor Mátyásé. Starkos mintájára itt is akad kalóz, bandita elég, s a két kalandor, Sarcany és Zirone nem restellik felhasználni őket. Mint Starkos, Sarcany is zsarolással kényszeríti a bankárt, hogy adja neki lányát, akinek pénzére vágyik. Mind a két regényben van egy-egy nagy erejű, jóindulatú kolosszus,62 aki az igazak pártján áll. Mind a két regényben rejtélyes levelek irányítják a küzdőket: amott Hadzsin, itt Antekirtt doktor levelei. De ne felejtsük el azt se, hogy ez a két regény a Földközi-tenger két felét poetizálja: az első a keletit, a második a nyugatit.
A Földközi-tenger dicsőítése zeng a III. rész elején, nyitányképpen. Pointe-Pescade és Cap-Matifou, az akrobaták az algíri öböl két pontjától kapták nevüket és jellegüket. De a regény minden lapján a helyi átélés intenzitása érzik. Verne szétszórta szereplőit a partokon és a szigeteken, s így megvan az ürügye, hogy mindenhová elmenjen újra — a mi kedvünkért. Báthory István özvegye Triesztből Raguzába költözik, aztán hű szolgája Carthagóba (La Goulette) viszi — elég különös hely egy magyar tanár családjának. Carpena spanyol létére az osztrák partok szalináiban dolgozik. Később elfogják, hogy a ceutai fogolytelepre kerülhessen, melyet talán Verne is látott s velünk is meg akar nézetni. Az árulók egyik áldozatának, a derék rovigói halásznak árvái Málta szigetén telepszenek meg: ez sem esik meg gyakran a quarnerói halászokkal. A kis Antekirtt-sziget neve adja meg hősünk monte-cristói álnevét. A Madame de Staël Corinne-ja a nagy romantikus útikönyv Itáliáról: Verne Sándor Mátyása a Földközi-tenger regényes bédekkere a XIX. század második fele számára.
Zirone számára a legszebb halálnem az, hogy Cap-Matifou az Etna kráterébe dobja bele s a maffia a „Casa Inglese” ostromában szenved vereséget. Sárkány és Torontál Simon ebül szerzett pénzét is stílusosan pergeti el a monte-carlói kaszinó szerencsekereke.
Nemcsak a magyar olvasók rajongtak érte: világsikere volt. Monte-Cristo nagyszerű meséje itt az utazás még értékesebb lírájával lesz gazdagabb. Így nem lehet csodálni, hogy Dumas és Claretie éppen Sándor Mátyás után biztatták leginkább szerzőnket, hogy jelöltesse magát az Akadémiában.63 Dumas, a régi jó barát, talán a maga korszerűbb folytatását látta Verne-ben, a Prince Zilah írója pedig a magyaros egzotikum kiaknázásában rokonszenves munkatársat.64
Sándor Mátyás tudományos tartalmában — az útleírások földrajzi magván kívül – talán Antekirtt doktor szuggesztiós kísérletei65 és az Electric-ek66 méltók a megemlítésre.
A következő regény hosszú idő után először fordul újra egy közlekedési probléma megoldása felé. S talán ez a nagyobb szabású feladat ihleti egyik legmarkánsabb hősének megalkotására. A „levegőnél nehezebb” repülőgép feltalálója, a Hódító Robur (Robur le Conquérant, 1886) a feltaláló lángelme kemény céltudatosságát és kíméletlen öntudatosságát egyesíti. A neve is „Erő”. Kivételes erejű az értelme, amellyel a sok vízszintes csavartól fenntartott, papírmasé-testű „Albatros”-t életre hívja; de törhetetlen erejű az akarata is, amellyel az emberi törvények fölé emelkedik. Amikor a philadelphiai Weldon Institute-ban a „levegőnél könnyebb” léghajó hívei lehurrogják, elraboltatja a társaság vezetőit,67 s néger szolgájukat, hogy lássák, mire képes az „Albatros”.68 Prudent-t és Phil Evanst a tudomány diadala nem tudja kiengesztelni a rajtuk esett sérelemért. Megszöknek és felrobbantják a remekművet. És aztán – igazi makacs amerikai fejjel – megépítik a „levegőnél könnyebb” léghajót. A „Go ahead” felbocsátásánál váratlanul megjelenik a rekonstruált „Albatros”, de bosszú helyett segítségére siet a mesebeli béka módjára felfuvalkodott és kipukkadt ellenfelének. Aztán nemes rezignációval búcsúzik el Robur: „Polgárai az Egyesült-Államoknak, az én kísérletem végre van hajtva, de arra a meggyőződésre jutottam, hogy semmit sem szabad elhamarkodni, még a haladást sem. A tudománynak nem szabad megelőzni az erkölcsöket.69 Átalakulásokat kell előidéznie, nem forradalmakat. Szóval mindennek a kellő percben szabad csak bekövetkeznie. Ma még sokkal korábban érkezném, hogysem legyőzhessem a megosztott és ellentétes érdekeket. A nemzetek még nem értek meg az egyesülésre.” Súlyos szavak ezek, világnézet és politikai felfogás hordozói. Az „önző” tudós fogalmával régóta viaskodik Verne s modern Richelieu-ként rendszert, sorrendet, fegyelmet kíván. „Értelmi együttműködést”, programszerűséget, szervezettséget. Így kell értelmeznünk az utolsó mondatot is, amely Victor Hugo nemzeti alapon álló egyesült államait juttatja eszünkbe. A nemzetköziség nem a nemzeti individualitás megsemmisítése az ő szemükben, hanem a nemzeteknek az emberi haladás munkájában való együttműködése – lényegében „coopération intellectuelle”.70o
Ez a gondolat, ez a lehangolt programbeszéd dúsan árnyalja az eleven „Erő” jellemét. S most eszünkbe jutnak apró vonások: Robur Dahomeyben szétlő az embert áldozó vadak között; a déli sarktengeren hajótörötteket ment meg. Szíve van, mint Nemonak, pedig mind a ketten az átlagemberiség száműzöttjei. De míg Nemo bonyolult jelleme a halál előtt kitisztul és megenyhül, a Roburéban később a lángész őrülete lobog fel s elhamvasztja a „Világ urát”.
A Robur-regény igazi őse egyébként nem a Húszezer mérföld, hanem az Utazás a Holdba. A Weldon Institute amerikai technikus különcei mintha a Gun-Clubból szabadultak volna el, csak ötletességük csökkent s fonákságaik növekedtek. Köztük is megjelenik a vállalkozó szellemű lángész, de Robur nem talál olyan megértő hallgatóságra, mint Ardan Mihály. Mintha közönsége, az amerikai publikum is megöregedett, nekikeseredett volna. A hírlapok és a csillagdák itt is polemizálnak, de itt az ő berzenkedésük swifti gúnnyal van tárgyalva, nem tisztelettudó lelkendezéssel. Robur úgy jár embertársai között, mint Gulliver a törpék között.
1886 márciusában Verne is fájdalmasan tapasztalja az emberi gyöngeséget: egy megőrült olvasója revolveres merényletet követ el ellene. Ugyanebben az évben jelenik meg az igénytelen Un Billet de loterie (Egy sorsjegy története, Kamp Ole sorsjegye), mely Verne két norvégiai cirkálásának (a második 1880-ban)71 hangulatát őrzi. A hajótörést szenvedő norvég tengerész a sűlyedő hajóról egy sorsjegyet küld szerelmesének. A különös módon hazakerült sorsjegy nagy szenzációt kelt és egy uzsorás keríti karmaiba. A húzásnál aztán minden jóra fordul: a sorsjegyet kihúzzák, a vőlegény megkerül, s a nyeremény nem az uzsorásé, mert a lány által a Rjukanfosból megmentett öreg jogtudós visszaváltotta tőle a csodálatos sorsjegyet. Ezt s A Cynthia hajótöröttje (L’Epave du Cynthia, 1886) című bűnügyi regényt André Laurieval együtt írta. Emennek egy norvég fiú a hőse, akiről kiderül, hogy francia, s szülei – akárcsak Conan Doyle Fekete Péterében – egy haszonleső és gonosz kapitány áldozatai. A detektívregény vékony tudományos ere: az északnyugati átjáró fölfedezése felé fut.
