Bevezetés
I.
A régebbi századok ifjúsági irodalmáról túlzás nélkül el lehetne mondani azt, amit a népköltészetről s a népi muzsikáról. Rendesen „gesunkenes Kulturgut”, uraságoktól — a mi esetünkben: felnőttektől — levetett művek és műfajok torkollottak a gyermekszobába, ahol nem volt számukra hely s ahol nem egyszer tragikomikus szerep várt rájuk. Még leginkább a Perrault ajánlásával belopakodott, kétes származású tündérmesék érezték magukat jól változott környezetükben, bár akkor is, azóta is nem egyszer rosszallóan néztek le rájuk a gyermekszoba faláról a nagy pedagógusok arcképei.1 Viszont éppen a pedagógusok2 voltak elragadtatva Robinson példátlan hódításától, mert ő minden különösebb felhatalmazás nélkül egyszerre birtokába vette a női szalont, a dolgozószobát és a kicsinyek szentélyét. De azért ne felejtsük el, hogy Defoe nem a gyermekszobára gondolt, hanem kora legirodalmibb köreire. Az, hogy La Fontaine érett élettapasztalatot föltételező mesekölteményei, Cervantes Don Quijote-ja vagy pláne az embergyűlölet paroxizmusáig ágaskodó swifti Gulliver egy időben csak a gyerekek könyvespolcán ékeskedtek, nemcsak azt mutatja, hogy az apróságok a megelőző korszakok felnőttjeinek divatjamúlt limlomján élősködtek, hanem azt is, hogy mennyire nem gondoltak szüleik a határozott célú, autonóm ifjúsági irodalomra. Még akkor is, amikor földerengett az ifjúsági irodalom eszméje s legalább mesék készültek közvetlenül a gyermekek számára, a céltudatosságon és a jó szándékon felül rendesen semmit sem jegyezhetünk a fejlődés rovatába. Mert Andersen meséi vagy Bechstein meséi költemények, balladák, felnőtteknek való fantáziatáplálék.
Mindezt pedig nem azért mondtuk el, mintha az ifjúsági irodalom történetét akarnók vázolni. A „lesüllyedt” termékek históriájára mindössze egy következtetés kedvéért van szükségünk: abban az olvasmány anyagban, amelyet a felnőttek a gyermekszobába utasítanak, jogosan kereshetünk „magasabb rendű” irodalmat. „Nem minden gyermekolvasmány, amit annak tartanak”, – mondaná a modern – sajnos, ritmustalan – közmondás.
Így aztán nem fog meglepni bennünket, ha az „ifjúsági” irodalomban lépten-nyomon találunk fölemelni, „rehabilitálni” való3 könyveket; többé-kevésbé megcsonkított, kócbélű, porlepte figurákat, amelyekről a szalonban eleinte nem szokták elhinni, hogy kis remekművek s megérdemlik a restaurálást.
Jules Verne sem volt mindig gyermekolvasmány. Azok közé a ritka írók közé tartozik, akik minden rendű, rangú és korú embert egyszerre tudnak magukkal ragadni, Az első regények megjelenésekor sokkal több volt a felnőtt olvasója; később az ifjúság percentje emelkedett a nagyokénak rovására. Itt is a felnőttek irodalma süllyedt volna le a gyermekek szintjére? És viszonylag nagyon hamar: pár évtized alatt…
Erre a kérdésre nem tudunk, de nem is akarunk sommásan válaszolni. Inkább más kérdőjeleket sorakoztatunk az előbbihez. Hogyan „szállt le” Verne, a modern tudomány és technika regényírója, éppen abban a korban, amely a tudománynak és a technikának középponti helyet jelölt ki? Talán azért, mert túlszárnyalta, a valóság? Vagy sikerrel licitállak rá tanítványai, a modern regényírók?
Ilyen kérdésekre is szeretnénk megfelelni ebben a tanulmányban. De hogy igazoljuk vállalkozásunkat azok előtt, akik Jules Verne-t másodrangú írónak tekintik, ide kell iktatnunk egy megállapítást meg egy választ a sok kérdés közül egyre.
Azok, akik az irodalmi műben csak finom lélekelemzést és művészi stílust keresnek,4 nem fogják az első pillanatra átlátni Verne világirodalmi, jelentőségét. De mindazok az írók és olvasók, akik évtizedek óta aggódva látják a lélektani fölfedezés forrásának apadását, s érzik, hogy kisebb és nagyobb írók a cselekvény, a mese újjászületésében5 vagy a kollektív jellemzésben sejtik az új eredetiség forrását, Verne-ben elődöt és mintát köszöntenek, aki a múló évtizedek lépcsőfokain nagynak tartott utódai fölé emelkedik.
Hogy Verne-t ma kevesebb felnőtt olvassa, mint régen, nem az elévülés jele. Verne biztosabb utat választott a halhatatlanságra, mint nagy vetélytársai: átment egy nemzedék vérébe; álmai, eszméi valósággá váltak, tempója mások temperamentumában lüktet tovább. A mai nemzedéknek, amely tegnap Verne-t szívta magába, minden porcikája tele van Verne-nel, s maga éli azt a hőskölteményt, melynek heroikus eszményét a nagy francia író teremtette meg. A mai emberek azért olvassák – valamivel – kevesebbet Verne-t, amiért a nagy karmesterek könyv nélkül dirigálják azt az operát, amely a „vérükben van”. És ebben az értelemben a „nagy” Verne egyúttal igazi ifjúsági író, olyan, amilyen nincsen több. Nem az ő regényeit éljük-e meg ma azok által, akik tegnap, gyermekkorukban, az ő lázas szemű olvasói voltak?!
Amikor Verne-t tanulmányozzuk, saját szellemi családfánk titkait kutatjuk.
II.
A Verne-kutatás egészen fiatal. Eddig [1929 – A szerk.] mindössze két könyv jelent meg róla. Az elsőt Charles Lemire írta s rövid, de érdemes munkájában összegyűjtötte a Verne életére, műveire s különösen az amiens-i évekre vonatkozó adatokat, annyit, amennyit az ilyen első úttörő tanulmányok összegyűjthetnek.6 Nélkülözhetetlen kiindulópontokat ad minden vonatkozásban. Míg erre a munkára Verne halála s szobrának felállítása szolgáltatott aktualitást, a másik munkát a centenárium ünnepi levegője termelte. Allotte de la Fuÿe a nagy író rokona, s így könyve elsősorban biográfia, kiadatlan levelekkel és ismeretlen adatokkal. Címe ellenére, amely Verne életét és műveit ígéri,7 emezekről, különösen a későbbi korszak alkotásairól, kevesebb érdemleges mondanivalója van.8
A két könyv között húsz év van. Közben semmi sem történt a Verne-kérdés tisztázására. Csak az idő végezte el a maga feladatát lassan, egykedvűen, de tökéletesen. Nem az emberek érdeme, hanem az időé, hogy a Verne-probléma ma érett, ízes gyümölcs. Csak le kell szakítani.
III.
Milyen részt vállalhat magára ez a tanulmány a Verne-kutatásból? Addig, míg a nantes-i, de különösen az amiens-i adatok nincsenek feltárva, az irodalomtörténeti kutatás életrajzi része nem lehet hálás munka.
Nem vállalkozhatunk arra a feladatra sem, hogy a mai természettudomány világánál mérlegeljük írónk álmait és ötleteit. De ez igazában véve nem is fontos. A „tudományos” regények írója nem szabadalmazható terveket bocsát olvasója elé, hanem sokkal nagyobb szolgálatot tesz neki: tudományos gondolkozásra szoktatja s így képessé teszi arra, hogy saját tervei szülessenek. A tudományos fantázia, a tudománynak, mint hétköznapi célkitűzésnek és gondolat fókusznak népszerűsítése: ez a nagyszabású tudományos regény hivatása. Hogy számításai pontosak-e, hogy az Albatrost meg lehet-e építeni, hogy vezet-e út a Sneffelsből a Föld középpontja felé, mindez mellékes. Verne regényei előkészítik azokat a természettudósokat, utazókat és technikusokat, akik nemcsak meg tudják majd kritizálni az ő ötleteit, hanem be tudják helyettesíteni a végleges megoldásokat is.
Ami ezek után feladatul megmarad számunkra, az maga a lényeg: Verne műveinek, az egész Verne-nek tanulmányozása irodalomtörténeti, irodalomelméleti és szellemtörténeti szempontból. Hogyan jött létre a Verne-regény? Mi a műfaji jelentősége? Mennyiben jellemzi korát s a mienket? Ezekkel a kérdésekkel szoríthatjuk mederbe a kutatásnak sokfelől hömpölygő áramlatait.
Harmincnégy éves utazás a siker küszöbéig
Jules Verne 1828. február 8-án látta meg a napvilágot Nantes-ban, annak is a szívében, a furcsa Île Feydeau-n, melyet a város gazdag kereskedői cölöpökre állítottak a Loire vizébe. A bretagne-iak ennek a tengerparti környezetnek írják javára Verne géniuszának kifejlődését. Maga az Île Feydeau is izgatta a kisfiú képzeletét. Hajónak képzelte a szigetet s várta, mikor indul meg a Loire tavaszi áradatával ki, a tengerre…9 A tengerre, amelyről annyit beszéltek a város vitorlái, a halárusok és a fűszeresek, a rokonok és az ismerősök: hiszen minden jóravaló nantes-i családban kellett egy-két tengerésznek lennie. (Verne öccse és életének leghívebb társa, Paul is gyermekkorától fogva erre a pályára készült.) Nagybátyja, Châteaubourg, az öreg festő unokatestvéréről, a nagy Chateaubriand-ról mesél a gyermeknek. S nem az író dicsősége ragadja meg a kis Jules képzeletét, hanem az, hogy Chateaubriand Amerikában járt, az irokézeknél, hogy az angolokat megelőzve fölfedezze az északnyugati átjárót. A romanticizmus keresztapjának amerikai útja ma sem áll egészen tisztán előttünk, s nehéz megmondani, hogy mennyi benne a valóság s mennyi a fantázia része. De a vén festő jóhiszemű családi tódításai termékeny talajra hullottak. Allotte de la Fuÿe, aki Verne gyermekkoráról hangulatos képet varázsol elénk, gondosan összeszedegeti a későbbi hivatás gyermekkori előjeleit. Nagynénjétől kis játéktelegráfot kér, megbámulja a Loire-on közlekedő első gőzhajókat, a „pyroscaphe”-okat, büszke Nantes specialitására, a fehértestű, fehér ló vonta omnibuszra és az iskolában elefántalakú gőzvasutat rajzol.
Egy napon aztán el kell következnie a kikötővárosokban elkerülhetetlen szökésnek: a kis Verne elszegődik hajóinasnak a „Coralie”-ra, de mire aggódó apja megtalálja, már félig-meddig ki is ábrándult s könnyen ígérheti meg édesanyjának, hogy „ezentúl csak álmában fog utazni”.10
Eddig minden gyönyörűen össze van hangolva: bretagne-i származás,11 tengerparti gyermekség, a technika vívmányai iránt való érdeklődés, sőt egy nagyon lényeges lépés is: korai belátása annak, hogy minden valóságnál teljesebb kielégülést hoz a fantázia, De bármennyire csábító is ez a taine-i harmónia, nem szabad elhallgatnunk a másik Verne-t, aki első szerelmi csalódása után a bohózat lengeruhájú múzsájához szegődik s azután sem mond soha búcsút a bohémeskedő humornak, de az ezzel hadilábon álló nyárspolgári, örökölt józanságnak sem.
Amikor szerelmének tárgya férjhez megy, a húszéves Verne vidékre megy felejteni, majd leteszi első jogi vizsgáját és Párizsba költözik (1848). A jog mellett – és előtt – az irodalom kápráztatja el. Dumas père apródjainak sorában történeti drámát ír a Théâtre-Historique számára, de e helyett verses vígjátékát (Les Pailles rompues) adják elő, melyet szülővárosában is bemutatnak (1850).12 Apja félti az elbohémesedéstől, s mikor a jogi vizsgákon túl van, színt kell vallania. Becsületesen bevallja, hogy nincs kedve a nantes-i irodához, s most sovány esztendők következnek, az irodalmi remények lassú lehervadásával. A Colin-Maillard13 sikere nem elégíti ki s több mint háromévi titkárkodása Séveste, a „Troisième Théâtre-Lyrique” igazgatója mellett csupa fáradságos útkeresés, jóformán elvesztett idő. Séveste hirtelen halála (1856) után feljogosítva érzi magát arra, hogy hátat fordítson az operának, amelynek ezután már csak messziről áldoz.14 És mégis tizenöt évi párizsi kísérletezésre volt szüksége, míg megtalálta önmagát.
Az első nyolc esztendőnek (1848–1856) alig volt érdemleges eredménye. A színházak körül forgolódó s apró pecsenyével beérő fiatal írót a gyakorlati érzék a bevált műfajok sablonjának gyors elsajátítására bírta, de rendkívüli fantáziája lázadozott minden sablon ellen. Hogy mégis többé-kevésbé vidáman s több-kevesebb életfilozófiával élte át ezeket az éveket, annak két magyarázata is van. Az egyik Verne egészséges temperamentuma, mely a bohóckodástól és a szójátéktól a humoron keresztül a nemes méltóságig és az egyszerű hősiességig minden életnyilvánulásában benne van. A másik: önállósága, műfajokat repesztő eredetisége; ez mentette meg a hosszadalmas irodalmi iskolázástól, a romantikus és naturalista klikkektől, s ez engedte szabadon csapongani a nem mindig magasrendű műfajok színpadán. A Théâtre-Lyrique titkára pedig akkor sem fog megfeledkezni a zenéről, amikor majd az Úszó sziget vonósnégyesét ereszti diadalútjára.
Sorsának fordulatot ad egy új szerelem. 1856 májusában Lelarge barátja esküvőjére Amiens-be utazik s beleszeret ennek sógornőjébe, Mme Morelbe.15 S mert oly régóta szenved „szíve ürességétől”, most mindent hajlandó feláldozni a gyors és biztos családalapításnak. Ráveszi apját, – aki már-már megszokta, hogy fia író lesz – hogy vásároljon számára egy börzeügynöki jogosítványt. Ehhez a pályához leendő sógorától kapott kedvet, de ekkor már egy pillanatig sem mond le arról, hogy akármilyen foglalkozást fog űzni, igazi célja eredeti irodalmi terveinek megvalósítása lesz. Megnősül; fia születik, többé-kevésbé jó üzleteket köt a börzén, de közben mindig arra az ötletre gondol, amely évekkel ezelőtt annyira elragadta Dumas-t.16
Míg Dumas, a Théâtre-Historique igazgatója a történelem és a művelődéstörténet területeire szabadította be az ifjú írókat, addig Verne még váratlanabb arany vidékeket akart felfedezni számukra. A természettudomány regénye17 volt az ő életének nagy ötlete, mely lassan forrt, kavargott, tisztult képzeletében. A Tudomány és a Fantázia titokban ugyan régen, kezdettől fogva házasságra léptek, de ezt a frigyet Verne hozta nyilvánosságra s ő biztosított neki megbecsültetést.
Addig is, míg nagy terve érlelődött s helyet és alakot változtatott, a meggondolások és nehézségek szitáin, barátja Charles Wallut folyóiratába, a Musée des Familles-ba, két hosszabb novellát írt. Martin Paz-on (1852) megérzik Jacques Arago, a vak utazó hatása, akit a fiatal Verne sokszor fölkeres s akinek társaságában annyi érdekes idegennel lehet találkozni, annyi egzotikus kalandot lehet hallani. S bár a novella a romantikus szerelmi történetek banális formáiban feszeng színhelye már Peru,18 hőse indián, hősnője zsidó környezetben nevelkedett spanyol leány, intrikusa néprajzi patinát érdemlő félvér. A második novella, Maître Zacharius (1853) már inkább E. T. A. Hoffmann hatására vall.19 Zakariás mester, az ördöggel cimboráló, lángelméjű genfi órás rémülten veszi észre, hogy remekbe készült órái mind elromlanak. A romlás oka az, hogy az ő lelke, élete is lefelé hajlik, s eljön érte a démon, hogy az utolsó óra szabályszerű mozgásáért nagy árat kérjen: a mester lányát, aki pedig az órássegéd jegyese. Mikor a templomóra, Zakariás büszkesége is megáll, a mester éjnek idején az andernatti kastélyba rohan, Pittonaccióhoz, az ördögi törpéhez, akinél ott van az ő első remeke az erkölcsi mondásokkal ékes vasóra. Amikor az órán ez a mondás jelenik meg: „Aki hasonló akar lenni Istenhez, elkárhozik”, a gőgös tudós, Zakariás meghal, félreérthetetlen erkölcsi tanulságot hagyva hátra történetében. Hoffmann modorának hatása nyilvánvaló. Az ördöggel való cimborálás; a félőrült lángész, aki emberfölötti gépet konstruál; a Zakariás és a Pittonaccio név20 s az előadás hangja, mind rá emlékeztetnek. De azért mégis meg kell állnunk egy pillanatra ennél a nem közönséges romantikus novellánál.21 Különös, hogy éppen a tudósgőgtől, az emberi természet sorompóit forgácsoló lázadástól óv az író, akinek egész élete a merész Tudás szolgálatába van állítva. A vallásos és harmonikus Verne leibnizi órás, aki sem most, sem később nem engedélyez egyenetlenséget a nagy emberi törekvések közt. Nemo, Robur, meg a többi vakmerők nem Istennel húznak ujjat, csak náluk korlátoltabb emberekkel. Zakariás mester volt az első és utolsó tudós, aki az ördöggel szövetkezett: a többiek mind Isten szövetségesei lesznek.
Egy hétvégi kirándulás az Északi-tengert láttatta meg a nagyon is szárazföldivé vált Verne-nel. Rajongásának gyümölcse a Hatteras kapitány előfutárja: Un hiver dans les glaces, histoire de deux fiancés dunkerquois (1855).22 A szép Marie, mint később Mrs. Branican, eltűnt vőlegénye, Louis Cornbutte keresésére indul. Vele megy Louis vetélytársa, a hollandi André Vasling is. Nagy szenvedések – jégrianás, behavazás, skorbut23 – után megtalálják Louis-t s a két vetélytárs közt küzdelemre kerül a sor. Ennek – költői igazságszolgáltatásként – egy jegesmedve vet véget, aki a hollandust megöli. A többi medvék is megteszik kötelességüket a lázadó matrózok felkoncolásával.
A fiatal író egyre szűkebb körökben kering leendő műfaja körül s úgy közeledik hozzá, mint a Mefisztó-kutya céljához, Fausthoz. Egyik novellája sem irányul egyenesen a cél felé, de mindegyikben van valami, ami rokonságot mutat a későbbi Verne-regényekkel. Két utazást is tesz: Skóciába, Glenarvan lord hazájába (1859), a Fekete Indiák és a Zöld sugár színhelyére, majd Norvégia partjaira (1861),24 ahol az Egy sorsjegy izgalmas története játszik.
Megismerkedik Poe-val is Baudelaire fordítása alapján s a „Contes extraordinaires” műfaja annyira izgatja a „Voyages extraordinaires” jövendő írójának képzeletét, hogy a Musée des Familles-ba, cikket ír a nagy amerikai fantasztáról, akivel annyi a bensőséges érintkezőpontja.25 Csak azt kifogásolja, hogy Poe oly keveset törődik a természettudomány törvényeivel és eredményeivel s nem akarja valószínűvé tenni fantáziája termékeit. S ez volt a Poe-tanulmánv legnagyobb értéke Verne eszméinek tisztulására. Poe fantáziája költői, művészi fantázia, mint Hoffmanné volt. Verne-é pozitív, tudósi fantázia. Neki a tudomány nem játékszer, hanem a jövő mezője, amelyet meg kell nyitni, amelyen tevékenykedni kell. Legelő, repülőtér, vagy csatamező: mindegy, de élet és halál egyetlen színtere, amelyet még tréfa közben is komolyan kell venni.
S talán éppen a Poe elleni visszahatás tisztította meg későbbi műveit attól a beteges, balladás elemtől, amelyet a késői romantika novellistái kötelezőnek tartottak magukra nézve. Verne – ismételjük – csupa egészség, és első novelláinak tragikus vagy szentimentális elemei úgy csökkennek erőteljes vérében, mint az utolsó baktériumok. Túlságosan bacilusmentes lesz ez a vér: emberfölötti immunitást kap, mely kizárja a mélyebb aggodalom lehetőségét, sőt a múló „gyöngeségekét” is.26
Poe egyik novellája (Kacsa a léghajón) a kormányozható léghajó eszméjét veti föl, de Verne nincs megelégedve az ő megoldásával. A levegőbeli közlekedés a XIX. század végének reprezentatív jövő-problémája. Még ma is félig-meddig az, bár a rádió komolyan veszélyezteti hegemóniáját. Verne még 1851-ben írt egy Voyage en ballon című novellát. A 60-as évek elején megismerkedik Nadarral,27 a „nap hősével”, akiben megtestesült a vállalkozó szellem, a találékonyság és az elpusztíthatatlan önbizalom. Rokonszenves különcségét és viharzó népszerűségét a Holdba utazó Ardan Mihályban28 fogja megörökíteni a hű barát. S ha kétséges is, hogy tőle, a Géant tervezőjétől indult-e ki Verne első regényének eszméje,29 annyi bizonyos, hogy a Cercle de la Presse scientifique termében együtt töltött órák meggyorsították Verne kiforrását, hozzászoktatták ahhoz a gondolathoz, hogy lehetetlenség nincs. Nem Ardan talpraesettségének köszönhetjük-e azt a visszavágást, hogy: „Nem tudom, laknak-e a holdban, s minthogy nem tudom, felmegyek és megnézem”?30
S míg Nadar, férfiak és nők körülrajongott kedvence, a Géant-ra gyűjt, azalatt barátja elkezdi írni első nagy művét, a Cinq semaines en ballon-t. A képzeletbeli léghajó nemcsak előbb készült el (1862. május), hanem szellemesebb konstrukciót is kapott. Hetzel kiadóé az érdem, hogy a nagyon is tudományos anyagból valódi regényt gyúratott az íróval s ledöntötte azt a válaszfalat, amely eddig Verne nagyvonalú, tudományos érdeklődése és könnyűsúlyú irodalmi munkássága közt állt. Hetzel jó szeme és tapintatossága a legeslegutolsó pillanatban mentette meg a már-már végleg elkedvetlenedő írót. Az átdolgozás bámulatos gyorsan megtörtént; Hetzel 20 évre lekötötte Verne munkáságát s a Voyages extraordinaires nagyszabású terve kialakult.
A nagy regények első ciklusa (1862–1875)
A későbbi heves angolgyűlölő ekkor még szinte természetesnek tartja, hogy angolokat válasszon nagy terve szereplőül. Fergusson Sámuel, a „Victoria” feltalálója, aki léghajóval akarja legyőzni az Afrika-utazás leküzdhetetlen nehézségeit, bátor, hidegvérű, szívós angol, s mögötte alig állhatna impozánsabb dekoráció a brit földrajzi társaságnál. Titkát csak a léghajón mondja el társainak, a szenvedélyes vadásznak és a hűséges szolgának: a gáz melegítésével uralkodik a léghajó emelkedésén, illetve süllyedésén.31 A szél járását nagyjában kiszámítják, mert a „Victoria” még nem kormányozható Zeppelin. A tudományos-kalandos alapötlet szerint ezzel az új típusú járművel repülik át Afrikát kelet-nyugati irányban, Zanzibártól a francia Szenegálig. (Így azután mégis csak jut valami szerep a franciáknak: ők helyezik biztonságba a minden segédeszközétől megfosztott, bennszülöttektől üldözött expedíciót.) Az út akadályai teszik a regényt: először Dick Kennedy ellenkezései, amelyeket Fergusson nem vesz komolyan; azután az út kalandjai: a kínzócölöpöz kötött francia misszionárius megmentése villanyos reflektorral, mely elvakítja a vadakat; kínzó szomjúság és szélcsend; oroszlánok; sáskafelhő; gyújtogató galambsereg és rivális sasok, amelyek megsértik a léghajó burkát. Innen kezdődik a ballon dekadenciája, az a pusztulás, amely minden képzeletbeli alkotást fenyeget az író realizmusa részéről. Joe, a derék szolga kétszer is leugrik hogy megmentse a „Victoriát”. De végső válság idején az ilyen romantikus, bármilyen regénybe illő kaland nem elégítene ki bennünket: tudományos ötletre áhítozunk s meg is kapjuk; az üldözők elől menekülő léghajósok gáza vesztett léggömbjüket melegített levegővel emelik utoljára a magasba, a Szenegál gouinai zuhatagja fölé.32
A tudományosság egyébként is túlteng még, az adagolás nem kifogástalan. Hosszú német és angol könyvcímeket idéz a regényíró;33 óriási névsort ad nyomatéknak az I. fejezet végére: az analitikus tudományosság (ötletek) mellé így a szintetikus járul (a tárgyra vonatkozó összes ismeretek egybefoglalása). De a tudománytól a regényhez vezető híd biztos és állandó: Fergusson doktor nemcsak tudós, fölfedező és feltaláló, hanem utazó és „egy kissé Selkirk és Robinson Crusoe dicsőségéről is álmodozott, mivel ez utóbbiak előtte szintén nem látszottak kisebbeknek” a tudósoknál.
A regényes hangulat így nem marad hátrányban. Maga a tudományosság is szolgál pompás, ritka mozzanatokkal. Az angol földrajzi társaság ülése „in medias res” veti az olvasót, s nincs író, aki ennyi sajátos hangulatot tudna ledesztillálni egy közbeszólásokkal tarkított vitából vagy az újságok zajkoncertjéből. A doktor megjelenése szuggesztív: „A tetszészaj és éljenzés csak akkor szűnt meg, midőn Fergusson egy kedves kézmozdulattal csendet kért. A számára készített karszékhez lépett; ott megállott; erélyes tekintettel körülnézett, jobb keze mutatóujját az égre emelé, felnyitá ajkait és csak ez egyetlen szót mondá: Excelsior!” Hogy Verne minden lelkesedése mellett mennyire nem elégszik meg a vaskalappal, kiviláglik ebből a kedvesen ironikus megfigyelésből: „Egy vén londoni hajóskapitány azt indítványozá, hogy… Fergusson doktor beszéde a londoni királyi földrajzi társaság közleményeibe egész terjedelmében felvétessék…”34 Mély „hangulatot” kelt az a jelenség is, amit a valósággal való kapcsolásnak nevezhetnénk. Verne hősei abba a helyzetbe kerülnek hogy egy tényleges tudományos vitában „döntenek”: a Nílus forrásai kérdésében. Mégis csak megdobogtatja az olvasó szívét, amikor a nagy titokról – ha képzeletben is – föllebben a fátyol!35
És hangulat tömjénje száll fel abból a tényből is, hogy egy gondola szűk kuckójában húzódik meg három ember s öt héten át ez az ő világuk.36 Nemcsak gyermekek tapsolnak az ilyen térlehetőségnek, hanem – ha ilyen rendkívüli kuckóról van szó – komoly felnőttek is. Az utazásnak két kifogyhatatlan hangulatforrása van: a hétköznapi lét határainak kitágítása a helyzetváltoztatás és az új miliők révén; s a közlekedési eszköz sajátos enteriőr-hangulata. Az első olyan banális, hogy nem is érdemes szót vesztegetni rá; a második azonban eleddig kevésbé méltányolt, pedig ugyancsak hatalmas a varázsa. Megint a gyermekek izgalmát és extázisát kell tanúul hívni, mert ez nem a helyváltoztatásnak szól, hanem a vasúti fülkének és folyosónak, a hálókocsinak, a hajókabinnak, az autóbusz emeletének. A felnőttekre persze csak a ritka közlekedési eszközöknek van ilyen hatása, s Verne járművei sohasem fogytak ki a ritka impressziókból.37
De már ebben az első regényben összefonódik a földrajzi és a technikai érdeklődés, vagy – helyesebben – az utazás és a természettudományi ötlet. Ennek a frigynek a legegyszerűbb formája az, hogy az utazás újfajta közlekedési eszközökön történik. A helyváltoztatást nem igénylő vállalkozások száma Verne-nél elenyészően csekély…
Míg Verne első munkájáról fel lehetett tételezni, hogy eredeti fogalmazásában talán nem is volt regény.38 az Utazás a Föld középpontja felé (1864) erősen elcsúszott a fantasztikum irányában és olyan értelemben lett „regényes”, „valószínűtlen”, mint Wells regényei. A technika itt alig játszik szerepet s a kiaknázandó tudomány: a geológia. Az előadás is könnyedebb, a felfogás játékosabb lett, hiszen Axel írja le, a szerelmes hamburgi diák, akit akarata és meggyőződése ellenére kényszerített a fantasztikus földalatti útra tudós nagybátyja.39 Axel – szerencsétlenségére – megfejti azt a rúnaírásos kéziratot, amelyben Arne Saknussem az izlandi Sneffels kráterén át a Föld központja felé nyíló utat írta le. Íme az első rejtvény Poe tanítványának műveiben. A meglepő az, hogy a rúnák mellett latinul van a kézirat és így a találékony francia író lehetővé teszi olvasóinak, hogy tevékeny részt vegyenek a rejtvény megfejtésében. A koppenhágai látnivalók40 és Izland leírása után a két tudós Hans Bjelke, a rendületlen flegmájú izlandi kalauz társaságában leszáll a kráterbe, hogy minden vitás kérdést megoldjanak és minden akadállyal megküzdjenek.41 „Kiderül”, hogy a hőmérséklet nem emelkedik egy bizonyos fokon túl; hogy a Föld kérge alatt tenger van s ősállatok élnek. A tengeren vihar tör ki, hőseink tutaját végtére láva ragadja a Föld felszíne felé. Nagy meglepetésükre a Stromboli veti ki őket, s így megtudják, hogy delejtűjük azóta rosszul működött, mióta a földalatti vihar villanyos tűzgolyója a tutajra esete. A számadásba csúszó tévedések nagy szerepét fölösleges magyarázgatni: az ilyen „tévedések” nélkül vagy elérnék céljukat a vakmerő úttörők s ez mégis túlságosan valószínűtlen volna; vagy elpusztulnának s akkor odalenne a „happy end” s a hangulat egysége. Az önző öreg professzor, a szerelmes diák, a férfilelkű Gretchen és a gépiesen hűséges kalauz, aki a Föld gyomrában sem feledkezik meg a bérfizetés napjáról, kitűnő emberi és nemzeti típusok, s a táj és helyzet hangulatok közt sok a ritka csemege.42
A technika és a fantasztikum első nagyszabású szövetsége Verne harmadik regénye: De la Terre à la Lune (1865). Fergusson ballonja után ágyúgolyó, a legsötétebb Afrika beutazása után a Hold meghódítása: nagy, de logikus haladás. A mélységekből visszatért költő újra a magasságok felé fordul. Kitárja karjait a világegyetem felé s a legmodernebb líra feszíti lantját. Hipotézisek, egyenletek, tudományos viták és valószínűségi számítások nagyon bőven alkalmazott eszközei ennek: a lírának, s mégis mennyi ihlet, mennyi egyéni meggyőződés, milyen – most már nemcsak képletesen alkalmazott – kozmikus pátosz tesz tanúságot a költeményről! A Hold és az ember viszonyának történetét már csak azért sem kell megírnunk, mert a regény ezt is elvégzi helyettünk. De az ember idegrendszere is úgy volt alkotva, hogy a holdat ne tudja csak a csillagász tudományos (érdeklődésével, érzelmi hullámzás nélkül nézni. Ám nem volnánk méltók Verne iskolájához, ha a csillagász tudományos rajongását nem találnók legalább annyira érdekesnek és emberinek, mint a szerelmesek vagy a holdkórosok hódolatát.
A három legelső regény közt ennek az ötlete volt a leghatalmasabb. A lehetetlenségek közül ez volt az, amelyre még éppen felcsillanhatott a „Hátha mégis?” remény. S a megoldás eszköze oly eredeti, hogy Fergusson léggömbje nem versenyezhet vele. Az ilyen ötleteket, hatvan év multán, „amerikai ötleteknek” szokás nevezni. Az amerikanizmus a világháború óta sok európai korlátot döntött le s nagy lépésekkel haladt előre hódító útján. De még ma is tapad hozzá valami lenézés, egy kis irónia: talán a gyengébb fél szerény bosszúja, talán a tapasztaltabb, élemedett kultúra óvása a mohó fiatalság túlzása ellen? Verne korában még inkább helyén való volt a bizalmatlanság az amerikanizmussal szemben. Ezt a fantasztikus ötletet csak amerikaiaknak lehetett tulajdonítani,43 akiket a nemrég lefolyt szecessziós háború hozott divatba. Az amerikai háborúviselés minden komikus különössége ellenére is vetett fel nagyszerű mozzanatokat, különösen az ágyúgyártás terén és Verne a baltimore-i Gun-Clubnak a békét unó tagjaival tartatja ki a Holdba irányítandó lövedék eszméjét. A komoly, okos és higgadt Barbicane, a fanatikusan lelkes J. T. Maston, az ágyúművészet vértanúja, akinek egyik kezét vaskampó pótolja, s ellenfelük a páncélgyártó Nicholl őrnagy, megannyi pompás különc-portré. Angolokról vagy amerikaiakról lévén szó, a kontinentális szerző tolla akaratlanul is karikatúrát rajzol. Ám az amerikaiakat mégis túlszárnyalja a még amerikaibb francia: Ardan, akiben Nadar és Verne lelke egyesült. Nem szaktudós, de mindenhez ért; csupa fantázia és optimizmus; bűbájos egyéniség, akit minden tömeg előbb-utóbb a vállára vesz.44 Ő egészíti ki a nehézsúlyú amerikai ötletet, amikor szobát vájat a lövedékbe s elviszi a Hold felé Barbicane-t és Nichollt, akiknek párbaját megakadályozta.
Ennek az utazásnak is az lett a sorsa, mint a megelőzőnek: a lövedék nem esett a Holdra, hanem keringeni kezdett körülötte. A regény folytatásában (Autour de la Lune, 1870) Verne mégis megtalálja a módját, hogy a bátor és oly rokonszenves utasokat épségben visszahozza a földre.
1929. július közepén Goddard amerikai professzor holdrakétája, amelyen tizenhét esztendeje dolgozott, nem tud megválni a Földtől. Goddard újabb tizenhét év múlva, 1946-ban meg akarja ismételni kísérletét…
Közben azonban két új témát dolgozott föl az író s két olyan regényt alkotott, amelyeknek mindegyike nélkülözhetetlen árnyalatot képvisel palettáján. „Hatteras kapitány kalandjai” (Les Aventures du capitaine Hatteras, 1866) a kutatói hősiesség legklasszikusabb célja: az északi sark felé törnek. De Hatteras nem hős sablon, nem tudóseszmény, hanem a nemzeti önérzet hőse. Makacs és vakmerő célratörése nem ismer sem akadályt, sem jogos emberi érdekek John Hatteras olyan veszedelmes hírű hogy idegen név alatt kell összetoboroznia hajója legénységét. Ő maga mint matróz húzódik meg a hajón, s mikor veszély idején átveszi a parancsnokságot ingadozó másodkapitányától, kutyája igazolja kilétét. Az embertelen hidegben lázadás tör ki a kapitány néhányadmagával továbbindul. Legnagyobb aggodalma: nem riválisa-e Altamont, az amerikai kapitány, akit megmentett. S a regény egyik hatásos jelenete, csattanója Altamont; vallomása: ő „csak” az északnyugati átjárót akarta fölfedezni. Végül Hatteras célt ér.45 De Zakariás mesternek ez utódának aki a lehetetlent akarta legyőzni, össze kell roppannia. Megőrül, és igazi verne-i „trouvaille”: az őrültek házában is mindig észak felé megy…
Michel Ardan, a francia után John Hatteras az összeszorított ajkú, erős állú angol remekbekészült típusa. Az akarat paroxizmusában a tudományos cél szinte rögeszmévé torzul: Hatteras úgy magasodik ki a normális emberek közül, mint Balzac maniákusai.46 Utódai: Nemo és Robur – mint nevük is mutatja – elvontabbak és nemzetközibbek nála.
Grant kapitány gyermekei (Les Enfants du capitaine Grant, 1866) az első Verne-regény, amelynek alapötlete nem nagyszabású, nem is tudományos jellegű. „Játékötletnek” nevezhetnők, mert nem földrajzi, tanulságos játék-e az, hogy Grant kapitányt a 37. párhuzamos körön kell keresni, mert a segélyt kérő okmányon a másik adat elmosódott? A jólelkű skót Glenarvan lord tehát elindul híres jachtjával, a „Duncan”-nel, hogy végigjárja a 37. kört.47 Az eltűnt kapitány gyermekein kívül még egy idegen kerül a hajóra, de ez már véletlenül, foglakozására valló szórakozottságból. Paganel, a híres francia tudós, nemcsak beletörődik sorsába, hanem tudományával és szórakozottságával támogatja is az expedíciót. Tudományával kevesebb sikert ér el, mert az okmányt tévesen fejtegeti s sem Patagóniában, sem Ausztráliában nem találnak rá a hajótöröttekre. Sőt Ausztráliában egy gonosztevő, Ayrton48 tönkre is teszi karavánjukat s levelet csikar ki, amellyel a „Duncan”-t kezébe kaparinthatja. De a szórakozott Paganel, aki előtt egy zélandi újság fekszik, a levélben tévedésből Zélandba dirigálja Glenarvan hajóját. Az áruló így nem ér célt, mert cinkosai az ausztráliai parton várnak. A zélandi bennszülöttek elől menekülő lord és hívei váratlanul hajójukra találnak s ott, ahol nem is remélték. Ayrtont kívánságára kiteszik egy puszta szigeten s ott megtalálják Grant kapitányt! A gonosz így válik akaratlanul a jó eszközévé.
Míg a regény váza jellegzetes kalandos ifjúsági regényé,49 a részletek s a jellemzés megérdemelten helyezi a Grant kapitányt Verne legtöbbet olvasott könyvei közé. A földrajzi „feladat” három fő tétele: Dél-Amerika. Ausztrália, Új-Zéland. A tételek kidolgozása méltó Paganelhez. A fölfedezések történetét itt már erőszakolás nélkül, pompás technikával illeszti be. Legklasszikusabb Paganel és Mac Nabbs fogadása, hogy történt-e 50 kísérlet Ausztrália fölfedésére… Az akadályok jellemzőek. Dél-Amerikában például elmaradhatatlan a gyermekrabló kondor; a vörös farkasok ellen is megvédheti Grant Róbert jótevőjét s az áradás elől fára menekülő expedíció küzdelmes órái is jellegzetesek:
A jellemzés gyöngye ebben a regényben a „szórakozott- tudós” elcsépelt alakjának eredeti kiadása. Az ösztövér Paganel ugyanis nem száraz, gőgös szobatudós, hanem eleveneszű, udvarias, rokonszenves úr, akinek még a szórakozottság is jól áll. És mégis annyi baleset éri! A legnagyobb, amit ellenfele, a skót őrnagy nem is felejt el soha: Paganelnek, a francia tudósnak nem jutott eszébe, hogy a kézirat „abor” töredéke Tabor-szigetet jelentheti – hiszen éppen franciául hívják így Mária Terézia szigetét. Ezek után nem lehet csodálni „utolsó szórakozott tettét”: hogy feleségül veszi Mac Nabbs unokahúgát.50
A szerelem különben itt üti föl fejét másodszor – félénken s a másodrendűség tudatában. John Mangles, a „Duncan” kapitánya és Mary Grant szeretik egymást, ezt mindenki tudja. De vallomásra csak a halál árnyékában, a maorik karmai között kerülhet a sor.51
Könyveinek nagy sikere megengedi a „Rendkívüli utazások” álmodójának, hogy lelke után testét is részeltesse az utazás gyönyörűségében. Ezentúl már a saját hajója, az első „Saint Michel”52 fedélzetén ábrándozik Nemo kapitány tengeralattjárójának az övénél sokkal, de sokkal különb utazásairól. Azután (1866) fivérével. Paullal megjárja Amerikát: mint Chateaubriand, ő is a Niagaráig jut el, amely három regényébe is belekívánkozik.53
Míg a „Saint Michel” kapitánya a Somme torkolatánál levő kis kikötőjéből bejárja a partot, vagy Párizsig megy föl a félig kiszáradt folyókon,54 megszületik – Ardan Mihály és John Hatteras után – harmadik nagyszabású alakja: Nemo kapitány, a hindu Dakkar herceg, a legyőzött szabadsághős, az élőhalott. Romantikus névtelen, „magánbíró”, „justicier”, mint Sue Rodolphe-ja vagy Dumas Monte-Cristo ja. Csakhogy ő egy nemzet, sőt: a szabadságlázban megvonagló egész emberiség bajnoka, nem egyéni igazságtételé vagy bosszúállásé – és ezen a ponton elválik az átlagromantikától. Tengeralattjárójáról megtorpedózza a zsarnok nemzet büszke hadihajóját, de megmenti a szegény hindu gyöngyhalászt s a tengerfenék mesés kincseivel támogatja a szabadság minden megmozdulását. Romantikus alapszínezetű mizantrópba, sem ideges világfájdalom, vagy a szárazszívűség álcája. Az az ember, aki olyan mélyen el tud merülni a tenger vagy az orgonajáték szépségeibe, áhítozza az eszményi embert, de annyi csalódás érte, hogy nem mer többet kísérletezni a hétköznapi emberrel. Amikor Aronnax, a francia tudós és Ned Land, a szigonyvető a bálnának nézett „Nautilus” hátára kerül s Nemo a gentleman tökéletes udvariasságával kimondja a szentenciát: aki az ő hajója titkát megismerte, nem hagyhatja el többé, érezzük, hogy alapjában véve örül az emberi társasának s élvezi Aronnax csodálatát.
Mert Nemo másik, fontosabb fele: a csodálatraméltó feltaláló, aki megoldotta az ideális tengeralattjárót. A technikai megoldás leírása persze elnagyolt: Verne nem feltaláló, csak más feltalálók kitenyésztője. De ötletei és sugalmazásai sohasem játékos fantázia szüleményei, hanem hosszas tudománytörténeti és technikai tanulmányokból kipattanó szikrák, amelyeket érdemes felfogni, mert valamikor mindenesetre hasznukat lehet venni. S a technika a regény tudományos töltésének csak egyik fele, a másik a tenger tudománya. S a két tudomány szövetsége annyi „hangulatot” termel, annyi felejthetetlen hatású helyzetet teremt! A „Nautilus”-szal át lehet surranni a még nem egészen kész Szuezi-csatorna alatt s így belecsöppenni a legizgatóbb technikai aktualitásba;55 Hatteras dicsőségét át lehet plántálni délre, ahol Nemo romantikus, aranynapos fekete zászlaja leng a déli sarkon.56 De az aktualitás izgalmánál nem gyöngébb az az izgalom sem, mely a történelem, a megmagyarázatlan s befejezetlen múlt tapintására fut át rajtunk. Nemo és utasai hogyan is kerülhetnék ki a mesés Atlantiszt vagy a Herkules-templom romjait?! Nagyobb ötletesség kellett ahhoz, hogy Verne hősét a szabadság ügyéért „öngyilkos” hajó a Le Vengeur roncsának aranykészletéből lássa el pénzzel, vagy hogy megtaláltassa vele La Peyrouse, a nagy utazó ládikáját és iratcsomóját.
Komor, nagyszerű líra lengi át Nemo lelkét és homályos birodalmát. A regény romantikus váza ellenére is antik katarzissal szolgál, pedig Nemo tragédiájának csak az utolsó felvonását, vagy talán inkább: az epilógusát kapjuk, amikor a hős szívét már jégpáncél választja el a többi emberi szívektől. A szabadság, a tenger és a zene57 ennek az újfajta tragikus lírának három főhúrja és zengésük elnémít minden kicsinyes emberi hangot.
A Zártörők (Les Forceurs de blocus, 1871) rövid kalandregény, minden verne-i nélkül. Még talán az teszi leginkább érdekessé, hogy a hajdani börzeügynök itt néz el legtöbbet az üzleti szellemnek. Persze nem teszi ezt ingyen: a gyapotkonjunktúráért életét kockáztató kereskedő ráadásul megmenti egy szép leány derék apját, a déliek fogságába került amerikai újságírót.58 Ez az üzlet adója az eszménynek.59
A Húszezer mérföld mellett eltörpül az a regény, amelyet az amerikai utazás jegyzet-anyagából formált ki Verne. Itt nincs tudományos programja, sem Nemóhoz méltó alakja. Hőse az Úszó város (Une Ville flottante, 1871), az a „Great Eastern”, mely az első kábelt valóban lefektette az Atlanti-óceán alatt.60 De mert ezt a hajót nem Verne alkotta, hanem készen kapta, fantáziájának nem volt más tere, mint holmi romantikus, pláne szerelmi történetnek meglepő „ismeret-ötlettel” némi eredetiséget adni. F. Mac Elwin az óceánjáró fedélzetén kísértetkedő őrült „fekete hölgy”-ben régi szerelmére ismer, akit a gonosz Harry Drake rabolt el tőle. A két rivális közt párbajra kerül a sor s a rokonszenves Mac Elwin helyzetét a „Cid”-re emlékeztető dilemma teszi kilátástalanná: vagy ő esik el, vagy megöli Drake-et, de akkor nem veheti el áldozata özvegyét! S most következik a „scientia ex machina”: Drake kardjába villám csap és így Fábián közbejötte nélkül hal meg. A fizikai meglepetésre szerzőnk lélektanival dupláz rá: a Niagara-zuhatag hatalmas látványa meggyógyítja Ellent.
Eddig a fikció. Körülötte jól-rosszul helyezkednek el az epizódok, többnyire az amerikai különcség képviselőinek karikatúrái és anekdotái. Dean Pitserge doktor, aki hajótörést szeretne szenvedni, a hozzá hasonló különcökről vezet naplót: a mormonról, akinek csak egy felesége van, az amerikai papról, aki így kezdi prédikációját: „Kezdetben hat nap alatt teremti Isten Amerikát, s azután pihenőt tartott.”.
A háború61 és apja halála kettős gyászfátyollal vonja be Verne napjait. A hazafi fájdalmát megsokszorozta az idealista csalódást. Bánata sokkal szilárdabb, semhogy mindjárt, könnyed aktualitásként, tollba folyhatna. Csak burkoltan érvényesül a Három orosz és három angol kalandjai (Aventures de trois Russes et de trois Anglais) című regényben (1872),62 ahol a délkört mérő tudósok közé üszköt vet a hadüzenet: Szevasztopol ostroma. Elválnak, de azután belátják, hogy munkájuk befejezéséig egyesülniük kell.63 S amikor sok kaland és nehézség után készen vannak, megint berzenkedni kezdenek és „ellenségeknek tekintik egymást”. Az embernek Voltaire jut eszébe,64 különösen, ha hozzáveszi még a két vezető tudós féltékenykedését. Amikor az angol elnök jobbra, az orosz balra akarja megkerülni az erdőt, busman kalauzuk, Mokoum úgy segít a dolgon, hogy éjjel utat éget az erdő közepébe… A kalandok nagyobb része ismeretterjesztő és Dél-Afrikát akarja jellemezni. De a kalandok ezúttal igazán csak fűszer: az étel – súlyos angol roast beaf – a geodéziai munka, Verne tanárbarátja, a kitűnő Garcet jegyzetei alapján, akit egyébként az ostrom szenvedései sírba vittek. A három pár hasonló foglalkozású férfit nehéz volt művésziesen differenciálni. Munkafelosztásra volt szükség. A két elnöké a nagyképűség és a torzsalkodások; a két fiatal tudósé a szentimentális elem: a barátság; a középsőké az epizódok: Sir John Murray vadászkalandokat hoz terítékre,65 Palander Miklós Paganeltől örökölt szórakozottságával szórakoztat.66
A kommün alatt egy pillanatra attól tart Verne, hogy írói pályájának is vége szakadhat, s megint benéz a börzére. Pedig már a kulissza mögött áll s jelenésére vár – vállán az új aranyzsákkal – leghálásabb hőse: Fogg Phileas. Egy sikerült Cook-plakát hatása alatt fogamzik meg az író agyában a Föld körüli utazás eszméje. A siker hallatlanul nagy. A Temps folytatásos regényét úgy lesi az egész világ, mint annak idején Sue Párizsi rejtelmeit. Az amerikai lapok minden nap kábeltáviratot kapnak a már-már valósággá sűrűsödött utazás állásáról. A hajózási társaságok fantasztikus összegeket ajánlanak a szerzőnek, ha az ő hajójukon fejezteti be hőse útját. A könyv alakban megjelent regénynek (Le Tour du Monde en quatre-vingts jours, 1873) is világsikere van. De mindent felülmúl az a revü, amelyet D’Ennery fabrikál a gyors színváltozásokra csábító regényből (1874), s amely két álló esztendeig foglalja el a Porte-Saint-Martin színház színpadát.67 Sokak szerint az Utazás a Föld körül 80 nap alatt Verne remekműve. Pedig nincs könnyebben korhadó alap a gyorsasági rekordnál s e tekintetben Fogg Phileast még Verne életében túlszárnyalták.68 S ha a regény ma, a repülés korában is friss, azt mutatja, hogy nem az utazás időtartama, hanem a mű hervadhatatlanabb értékei vonzották és vonzzák az olvasókat. Mi minden lett a Cook-plakát ötletéből! Molière-i ösztön kell ahhoz, hogy az eszeveszett utazást két olyan emberrel csináltassuk végig akik közül az egyik a pontos kényelem kéjence, a whistjéhez nőtt klubtag; a másik – bizonyos mértékben ellentéte – ugyan „utcai énekes, cirkuszlovas, kötéltáncos, egyensúlyművész, testnevelő tanár és tűzoltó” is volt, az utazás napján állt be hozzá, hogy végre nyugalmat leljen! A szokás rabja és a nyugalom távoli bámulója egyszerre belesodródik a legkalandosabb, legfárasztóbb utazásba. De az, ami az elhatározás pillanatáig akadály lehetett, azontúl előnnyé válik. Fogg „azokhoz az angolokhoz tartozott, akik az országokat, melyeken átutaznak, inasaikkal nézetik meg”,69 s éppen az ilyen angolok fognak tudni gépies flegmával utazni. S amikor Passepartout beletörődött a változhatatlanba, előbújtak nagyszerű tulajdonságai: az ötletesség, a hűség, a bátorság és a jó kedély. Fogg Phileas az angol, Passepartout a francia erényeket testesíti meg sommásan, de finom egyéni árnyalással.
Passepartout jelleme nemcsak Foggéból következik,70 hanem a cselekvény szempontjából is jól használható. Mert nyilvánvaló, hogy Fogg programját sok helyütt veszély fenyegeti s ez csak ritkán lehet közlekedési akadály71 és sohasem származhat az ő pontatlanságából vagy szórakozottságából. Passepartout hol cipősen lép a templomba s ezért elfogják, hol lehagyja itatni magát,72 s Fogg jószívűségére vall, hogy mások kedvéért késik s kockáztatja a nagy fogadás elvesztését. Hogy Aouda, az elégetésre ítélt özvegy megmentése is időt rabol tőle, az is nagylelkű lovagiasságára vall s végül elnyeri jutalmát.
Azonban akármilyen finom művészettel bogozódik ez az egy szál,73 mégis hasonlíthatatlanul gazdagabbá válik a szövedék azzal a második főfonállal, melyet a kriminalitás fonalának nevezhetünk. Fix, a rossz szimatú detektív a túl gyorsan utazó Foggban az Angol Bank gentleman-betörőjét sejti, s mivel az elfogatóparancs késik, az egész úton követnie kell. A kompozíció nagy szépsége, hogy az utolsó angol gyarmat elhagyása után Fix már nem akadályozza, hanem sietteti Fogg útját; az utolsó fordulat, hogy Foggot Angliában letartóztatja.74
A tudomány szerepe a fajok és tájak rövid jellemzésén kívül főképp a pompás végső csattanóban érvényesül: kelet felé utazva Fogg tudtán kívül megtakarított egy napot s így mégis megnyerte elveszettnek hitt fogadását.
A Prémek hazája (Le Pays des fourrures, 1873) eredeti alapötlete: Észak-Kanada Bathurst-foka földrengés következtében elszakad a kontinenstől s jégsziget lesz belőle, mely a meleg tengerben egyre vészesebben olvad szét a rajta rekedt kétségbeesett emberek lába alatt. A regényes izgalom oka eleinte a veszedelem sejtése; később a tisztán látott katasztrófa. Ennek kettős csúcspont felel meg: a kövér Black Tamás, aki a napfogyatkozás tanulmányozása végett csatlakozott a prémvadászokhoz, nem talál teljes napfogyatkozást s ekkor kiderül, hogy az erőd elmozdult helyéről; az ázsiai parthoz közeledő jégtábla szétmálló széleit az utolsó pillanatban sikerül megfagyasztani. A romlás princípiumát tökéletesebb szemléltetéssel Verne egy regénye sem fejezi ki.
Ox doktor hóbortos ötlete (Le Docteur Ox, 1874) élettani és vegytani játékötletet olt bele egy kis nyárspolgári szatírába. Ox doktor, Quiquendone flandriai falu békés, józan és lusta polgárain próbálja ki, mi lenne, ha a levegő oxigéntartalmát szaporítanók. A kísérlet nagyszerű eredményeket hoz: a város vezetői összevesznek, a lakosság egy tehén miatt háborúra készül, a jegyespár szíve gyorsabban dobog és a Hugenották IV. felvonását a szokott 6 óra helyett 46 perc alatt játssza el a zenekar; szóval: „az andante allegro lesz, az allegro pedig vivace”. S a kis regény olyan humorral s olyan vervvel van megírva, mintha a szerző is a doktor gázával világítana. Meleg és kedves hangulata különbözteti meg Wellstől, aki pedig az ilyes témákat szereti.75
Semmi sem lehet távolabb a szatírától, mint a következő regény, a robinzonádok gyöngye: A rejtelmes sziget (L’Ile mystérieuse, 1875). A magára hagyott ember, aki az élet legelemibb szükségleteiért küzd, mélységesen komolynak érzi ezt az életet. Száz Robinzon közül kilencvenöt imádságból épít palánkot elszigetelt élete köré. Lelke a végletek ünnepélyes csúcsai között lengő hinta. A védtelenségből eredő alázat és a „semmiből” teremtés büszkesége egyformán munkálják a „sursum corda” magasztos hangulatát. Ez a hangulat kizárja azt a cinizmust vagy azt a – bármily tiszta hőforrásból lövellő – elkeseredést, amelyre a szatirikusnak szüksége van. Az átlagos Robinzon misztikus és ösztönös optimista. Fájó honvággyal gondol a többi emberekre, a társadalomra és erőt érez magában minden utópia megvalósításához. A szatirikus süket fülekre találna annál, aki a messziségből jelentéktelennek látja az emberiség apró hibáit, következetlenségeit és gyöngeségeit s csak a nagyvonalú emberi tettek és vágyak emléke sugárzik el hozzá.76 Robinzon úgy van a társadalommal, mint egy halottal az ismerősei: amíg élt, a gyöngeségek és erények összegezéséből próbálták megállapítani értékének mérlegét, s a gyöngeségeket, amelyek annyi súrlódást idéztek elő, többnek látták, mint az erényeket. Abban a pillanatban, amikor meghal, a gyöngeségek lehervadnak a halál leheletétől és az erények diadalmasan világítanak át a porhüvelyen.
A Rejtelmes sziget robinzonjai is csak nagy célkitűzésekre, szívós törekvésekre emlékeznek az emberiség életéből. Nem csoda: ők maguk is eszményi törekvések mártírjai és így a robinzoni lelket nem az elhagyatottságtól kapták, mint a kereskedő Robinzon, hanem magukkal hozták az emberek világából. Smith Cyrus, a mérnök, Spilett Gedeon, az újságíró és társaik a szecessziós háborúban a rabszolgatartó déliek foglyai és viharos éjjel léghajóra bízzák életüket, hogy tovább küzdhessenek az emberszeretet ügyéért. Smith Cyrus, aki a puszta szigeten a civilizáció munkáját irányítja, istenes tudós. Teleologizmusa talán összefügg célszerűségi érzékével is, amely a mérnöki pályára hajtotta. Komolysága természet dolga ugyan, de elmélyíti felelősségérzete: az ő vállain nyugszik a Lincoln-sziget kis kolóniájának sorsa.77
Minden új Robinzon-regényhez, ez az első kérdésünk: „Mi újat hozott a helyzethez?” A Rejtelmes sziget első magyar átdolgozója, Szász Károly így jellemezte Verne regényének eredetiségét a Defoe-éval szemben: „Semmi nélkül jutnak a puszta szigetre”; igaz viszont, hogy öten vannak és hogy a XIX. század gyermekei, ami nagy előnyt jelent. „Verne-nek e regényben célja volt bebizonyítani, hogy a tudomány nemcsak a társaságban élő embernek hasznos, hanem az egyedül-levőnek, a társaságtól elmetszettnek is múlhatatlanul szükséges; s hogy ismeretek, tudomány, képesség: ez a kincs, mellyel az ember (mint mondani szokás) a jég hátán is megél.”78
Az, hogy hőseink öten vannak, annyira megkönnyíti helyzetüket, hogy a robinzoni problémákat már csak ezért is sokkal szélesebb skálára kell kiépíteni; másrészt, mivel így sem biztosítanák a regény eredetiségét, más, a robinzonádon kívül álló témát is be kell kapcsolni. Ez adja meg a regény hármas beosztását. A három kötet mindegyikén a három főprobléma egyike uralkodik. „A lég hajótöröttjei” az expozíción kívül a robinzonád technikai részével foglakozik (tűz, növényzet, lakás stb.). „Az elhagyatott” a Robinzon erkölcsi, lélektani problematikájára tereli figyelmünket, mert hőse Ayrton, Grant kapitány árulója, aki a szomszédos Tabor-szigeten elvadultan élt s Smith Cyrusék mentik meg s melegítik föl szívét. Már az első két rész felszínén is föl-fölbukkantak egy ismeretlen szál „rejtelmes” öltései: a tengerbe zuhant mérnök csodálatos menekülése; az Ayrton hollétéről tanúskodó palack, amely azonban nem tőle származik; az őrtűz, amelyet valaki más gyújtott a hajó irányítására stb. A harmadik rész címével is elárulja, hogy nem a robinzonádhoz tartozik,79 hanem a rejtelemregényhez: „A sziget titka” izgat bennünket80 s ennek már kevés köze van a tudományhoz.
Minden robinzoni idillben benne van a romlás csírája, mint a gyümölcsben a féreg. A Rejtelmes sziget második részének végén észreveszik a kalózhajót és ha a titokzatos protektor föl is robbantja, a kolónia pusztulását ő sem akadályozhatja meg. S azután ő maga is eltávozik az élők sorából: Nemo kapitány – mert ő volt – meghal, s az örökre elsüllyedt Nautilus, a sziget szíve, megszűnik dobogni. Mintha a természet is csak erre várna a sziget gyors feloszlásával. A vulkánba beömlik a víz, a Lincoln-sziget felrobban s csak az a pici szirt marad belőle, amelyen az Ayrtonért jött „Duncan” megtalálja Smith Cyrust és társait.81
A regény harmadik részében mindig közelebb jön s végre – de csak a halál kényszerítésére – előlép az a valaki, aki a regénnyel a „rejtelmes” jelzőt megérdemelteti. A legelterjedtebb Mystères titokzatos hőse is herceg,82 s ő is magánbíróként avatkozik mások ügyeibe, mint Nemo kapitány. De míg a fiatal Nemo, a Húszezer mérföld hőse, inkább büntet, mint jutalmaz, addig öregkorában jótevő remetévé változik. Régen harcba szállt Angliával, a tengerek királynőjével; most alig hagyja el szigetét s megelégszik azzal, hogy gondviselése legyen öt derék embernek. Mint a középkori epikus hősök, ő is megéri a zajos „chevalerie” után a csöndes „moniage” korát, amely sohase lehet el a vezeklés fűszere nélkül. Aronnax nem tudta helyeselni a bosszúálló Dakkar vérengzését, s az öreg Nemo mintha már Aronnax szemével látná a múltat: feloldozást vár utolsó látogatóitól és a fiatal Harbert hálája nyugtatja meg lelkét a fekete küszöbön. A „justicier” életének második felvonása ez, s így válik tökéletesen rokonszenvessé és mélyebben emberivé Verne egyik legjellegzetesebb alakja.83
A „justicier” elcsépelt szerepkörét mégsem érezzük idegen ballasztnak a tudományos regény gondolájában. Hiszen Nemo kapitány maga is tudós és fölfedező, s közbelépése rendszerint alkalmas ürügy az ismeretterjesztésre. Egyébként a regénynek úgysincs egységes tudományos alapötlete, hanem a robinzonád és Nemo bűvészmutatványai ontják a különböző tudományok népszerűsítésének bőséges alkalmait.84
Érdemes megfigyelni, mennyire pontosan illenek egymásba az idealista regény fogaskerekei. A kalózok megtámadják Lincoln-szigetet.85 Ayrton, aki kalózi múltját csak egy nagy áldozattal moshatja le, odaúszik a kalózhajóhoz, hogy kikémlelje. S amikor a sziget katasztrófája egyetlen szirtre korlátozza a kis kolóniát, Ayrton révén menekülhetnek meg, akivel könyörületességet gyakoroltak. De hogyan került a „Duncan” ide? Úgy, hogy Nemo kapitány a Tabor-szigeten hagyott értesítéssel a Lincoln felé irányítottá Grant Róbertet; ez volt a legutolsó, poszthumusz jócselekedete.
