A Mars a sci-fi irodalomban

S. Sárdi Margit
fizika, csillagászat, űrkutatás, sci-fi

Az alábbiakban összefoglalom a jegyzeteket, amelyeket a Tudós Klub 2012. november 14-i, a Marsról szóló kerekasztal-beszélgetésére készítettem.

Mindenekelőtt szögezzük le: valójában a Marson játszódó science-fiction-művek nem képeznek külön csoportot a sci-fi irodalmon belül. A tudományos kutatás természetes módon magára a helyre irányul, a hely, helyszín azonban a sci-fi irodalom számára szinte soha nem releváns. Hogy egy mű a Marson játszódik, általában nem több, mint a mesék elején a „Hol volt, hol nem volt”: azt jelzi, hogy fikció következik.

S van még egy alapvetően fontos megjegyeznivaló. A sci-fi irodalom egy művészeti ág része, s mint ilyennek, nem feladata a tudományos eredmények tükrözése vagy akár a tudományos hitelesség. A sci-fi szerzők általában minden időben igyekeztek a kor tudományos fogalmai szerint ábrázolni a Marsot, ez azonban nem jelenti azt, hogy művészi célból ne rugaszkodhatnának el a tudományos hitelességtől, pl. Roger Zelazny a közelmúltban is marslakókkal népesítette be a bolygót, hogy egy nagymúltú, túlfinomult kultúrájú, de már terméketlen népesség fejlődésének végső szakaszát ábrázolhassa (A Mars rózsája, Galaktika 62 (1985). 3–21. p.).

Egyébiránt a tudomány nézetei sem voltak változatlanok az elmúlt másfélszáz évben, vagyis az egykori tudományos hitelesség vagy elképzelhetőség mai szemmel akár naivitásnak is tűnhet. Percival Lowell (1855–1916) és Giovanni Virginio Schiaparelli (1835–1910) elképzelései a marsi csatornákról a 19. század utolsó, a 20. század első évtizedeiben komoly hatással voltak a közgondolkodásra, egyben a sci-fi írókra is. Erre a korabeli tudományos háttérre támaszkodott Edgar Rice Burroughs tucatnyi kötetből álló Mars-sorozata (1912–1964, az első kötet A Mars hercegnője címmel), bármennyire fantasy-szerűnek tűnik ma, és erre támaszkodott H. G. Wells is a Világok harca (1898) megírásakor (az ebből Orson Welles által készített rádiójáték váltott ki tömeghisztériát 1938-ban).

A marsbéli csatornák feltételezése alakította ki a sci-fi irodalomban a Marsról az első képet. A csatorna magas technikai tudást, azaz magas kultúrát feltételez, a magas kultúra nagymúltú népet. Attól függően, hogy ezt a kultúrát pozitív vagy negatív irányúnak látták, keletkezett az a polaritás, amely a Wells—Burroughs szembenállásban is megmutatkozik.

Ha pozitívnak látták a marsi kultúrát, kifinomult művészetet, légies teremtményeket, esetleg telepatikus képességeket feltételeztek/feltételeznek, mint a már említett Zelazny, aki szerint a nagymúltú marsi filozófia és művészet a tánc rendkívül kifinomult művelésében érett be. Asimov Űrvadásza a sorozat (1952–1958) első kötetében a mély talajrétegekben, már anyagtalanul, tiszta energialényekként élő őslakos marsiaktól kapja azt az űrruhaként és személyes erőpajzsként működő védőruhát, amellyel a következő kötetekben sikereit aratja. Nagy kultúrájú, telepátiára képes lényekként ábrázolja a marsiakat Ray BRADBURY (Marsbéli krónikák, magyarul: Európa, 1982. (Európa Zsebkönyvek)), sőt a kaján hajlandóságú Fredric Brown is (Kapcsolat, Galaktika 13 (1975). 24–25. p.; itt a telepata és gondolatolvasó marsiak a társadalomtudományok fejlesztésére fordították energiáikat, erkölcsöt, parapszichológiát, empátiát és telekinézist tökéletesítettek; sajnos a leszálló földi űrhajó telibe találja utolsó városukat).

Ha az író negatívként akarja/akarta ábrázolni ezt a kultúrát, magas technikai szintre fejlődött, militarizált, totalitárius rendszerként ábrázolta, mint Wells vagy Barsi Ödön (Az űrhajó, Budapest, Forrás, 1944), akinél a marsiak a földi nőkkel kívánják orvosolni terméketlenségüket.

A tudomány előrehaladtával azonban egyre ritkábban fordul elő, hogy sci-fi író különösebb művészi cél nélkül marslakókkal népesítené be a Marsot, hacsak nem alkalmaz valami narratív trükköt hozzá, pl. Galántai Zoltán (W. Hamilton Green, Mars 1910, Budapest, Valhalla, 1997), aki – hogy a tudomány mai állásával összebékítse a marsbéli civilizáció feltételezését – alternatív földi történelembe ágyazza a cselekményt, amelyhez jogosan járulhat egy alternatív Mars-történelem is. (Hősei azonban igen jól tájékozódnak a valóságos Mars-kutatásban a maga választotta időhatár, 1910 előtt:

A helyiség falait tömörfa könyvespolcok borították, rajtuk az aerográfia, a Mars tudományának minden fontosabb műve. Ott volt Giovanni Virgilio Schiaparelli első, Mars-csatornákról szóló beszámolója olaszul és angolul, 1877-ből; Flammarion költői leírásai a vörös bolygó lakóiról; Leo Brenner jegyzőkönyvei a marsi szélviharok időtartamáról és Percival Lowell összes művei stb.

A Mars planetológiai föltárása a 20. század harmadik harmadában zavarba hozta a sci-fi írókat, akik korábban már tettek közzé művet a Marsról, és feltételezéseik tévesnek bizonyultak. Így pl. Gardner DOZOIS, Jack Dann és Michael Swanwick elbeszélésük bonyodalmának elindítójaként ábrázolták a megrendítő eseményt, hogy a Marsról kapott képeiken hegyeket látnak, holott „a Marson nincsenek hegyek” (A Mars istenei = Galaktika 89 (1988). 80–90. p.); emiatt a későbbi kiadásokban mentegetődzni kényszerültek.

A Mars föltárása másként is megváltoztatta a Marsról szóló sci-fi művek jellegét. A Mars elvesztette titokzatosságát, nyílttá és lapossá vált, ellentétben a Holddal, amelynek túlsó, nem látható feléről még egy ideig lehetett meséket költeni, a Vénusszal, amelynek felhőpaplanja alá akármit lehetett képzelni (s képzeltek is, Botond-Bolics György trópusi őserdőt, Asimov az Űrvadász-sorozat megfelelő kötetében vízivilágot, ami miatt neki is mentegetődznie kellett a későbbi kiadásokban), nem is beszélve az óriásbolygók titokzatos világáról. A Mars ehhez képest titoktalan volt: nemigen lehetett róla fölfedező kalandtörténeteket írni, mint a Vénuszról (Lem, Botond-Bolics stb.). Több lehetőséget enged meg az egyelőre ismeretlen marsi élővilág fölfedezése, ebben még nyitott szinte minden lehetőség (Bihari Péter (Peter Sanawad), A Mars gyöngye = Új Galaxis 3 (2004). 101–106. p.).

Sajátos módon amennyire nem lehet fölfedező kalandokat játszatni a Marson, ugyanilyen arányban vonzza a Mars a társadalmi problematikát.

Az egyik ilyen sokszor tematizált probléma a terraformálás vagy alkalmazkodás dilemmája, vagyis a kérdés: a Marsot formáljuk a magunk számára élhetővé, vagy a telepesek alkalmazkodjanak a Mars adottságaihoz (Robert Silverberg, Új kolónia = Új kolónia, Hajja és Fiai, é.n. (Science Fiction & Fantasy, 37). 135–185. p.; Arthur C. Clarke, A Mars titka, Budapest, Metropolis Media, 2011. (Galaktika Fantasztikus Könyvek); Walter M. Miller Jr., Crucifixus etiam = Gyilkos idő, Budapest, Maecenas, 1988. 18–41. p.). Többségük számára valamiféle középutas megoldás látszik rokonszenvesnek. Az amerikai szerzők visszatérő megoldása az alkalmazkodásra a perui munkások betelepítése, akiktől két-három nemzedék múlva a Mars ritka levegőjében megélni képes lakosság várható. (Sajátos, hogy csak a peruiak jutottak eszükbe, holott a nepáli és tibeti népek éppolyan jók lennének erre a célra; Galántai Zoltán alternatív világában a marsiak szintén nemzedékek óta rabolják az indiókat, hogy rabszolgaként dolgoztassák a Marson.) Többük viszont aggódik a Mars lehetséges „amerikanizálódása” miatt, mint pl. Bradbury (a Marsbéli krónikák jelentős részben éppen erről szól, lásd a hot dog árust, aki a marsi épületek kristályoszlopait töri össze, hogy bádogbódéja elé üvegcserepeket hintsen). Nem egy szerző véli úgy, hogy az emberi elme eredendő korlátoltsága miatt a Marsra látogatók képtelenek is lesznek fölismerni a másféle (marsi) alkotást, így Bradbury, illetve Valerij Ciganov (Marsbéli elbeszélések, Galaktika 40 (1980). 111–119. p.).

Gyakran bukkan föl a sci-fi művekben a társadalmi ellentétek újratermelődése a Marson. Ez jelentheti a szegények és gazdagok ellentétét: Miller imént említett művében a marsi vasút építése, akárcsak a nagy amerikai vasútépítés, talpfánként egy emberéletet követel; Eric Vinicoff novellájában (A nagy marsbéli vasúti verseny = Galaktika 123 (1990). 66–74. p.) a vasutat kínai munkások építik fillérekért, az érte kapott föld reményében. A szigorú körülmények között újjáéledhetnek a faji ellentétek: A. E. van Vogt novellájában (Az első Mars-lakó = Galaktika 180 (2005). 86–94. p.) a marsi vonatra perui segédmozdonyvezetőt osztanak be (hiszen az lélegeztető készülék nélkül is megél), s a fehér vasutas sorozatos szabotázsokkal igyekszik őt ellehetetleníteni, utóbb megölni, hogy megakadályozza az indiánok beáramlását, illetve hogy megőrizze a fehér faj elsőbbségét. Kialakulhatnak nemzeti ellentétek is (pl. az Egyesült Államok és a többi országot tömörítő ENSZ között, Philip K. Dick, Időugrás a Marson, Budapest, Agave, 2006). A legsúlyosabb és legkevésbé megoldható az ellentét a nyersanyagokban szegényedő, túlnépesedett Föld és az új kolóniák között (ez más bolygókolóniák viszonylatában szintén nem ritkán előbukkan a sci-fi művekben). Egyik oldalról a telepesek kiszolgáltatottnak érzik magukat, szűkölködnek, nagy fegyelmet kénytelenek tartani a szabadnak és gazdagnak tartott Föld lakóival szemben; másik oldalról a Föld úgy érzi, saját nehézségei között kénytelen eltartani az új telepeket gazdasági viszonzás, haszon nélkül (Asimov, Silverberg, Clarke, Miller stb.). Az ellentétet felelőtlen politikai erők a maguk céljaira, bűnbakképzésre is fölhasználhatják, nagyobb összeütközéseket generálva. (Jegyezzük itt meg, Botond-Bolics György Vénusz-trilógiájában éppígy ellentét keletkezik a Vénusz és az anyabolygó között a felelőtlen politikusok működése nyomán.)

És természetesen szólhatnak a Marson játszódó művek erkölcsi problémákról is, bár ezeknél a Mars valóban csak esetleges színhely. Ilyen az ember felelősségét tárgyaló Brown- és Ciganov-novella, az ember hivatását fölvető Bradbury-novella az automatizált vágyteljesítő marsi városról (Eltűnt város a Marson = Kaleidoszkóp, Budapest, Móra, 1974. 215–263. p.) vagy akár az emberi hibákat, bűnöket ábrázoló munkák (pl. Dmitrij Bilenkin, Hullámverés a Marson = Hullámverés a Marson, Budapest – Uzsgorod, Móra – Kárpáti Kiadó, 1969 (Kozmosz Fantasztikus Könyvek). 75–87. p.).