Megcsapottak rovat

Az Horla útja

Le voyage du Horla
Guy de Maupassant
technika, repülés, léggömb

Július nyolcadikán reggel a következő táviratot kaptam:

„Az idő kedvező. Ahogy elterveztem. Belga határ. Felszerelés és személyzet délben indul a főtelepre. Felszállás előkészületeit háromkor kezdjük. Öt órától az üzemben várom. Jovis.”

Pontosan ötkor beléptem a villette-i gázművek üzemébe. Ilyennek képzelem az óriások városának romjait. Az ormótlan gáztartályok roppant csonka oszlopokként, egyenetlenül meredeznek egymás mögött, komor, hosszú utak vezetnek el köztük, s úgy rémlik, ezek az oszlopok valaha bizonyára ijesztő vasépületet tartottak.

A léggömb a bejárat udvarán fekszik: hatalmas, sárga vászonlepény lapul a földön, háló alatt. Ezt az állapotot nevezik hálóvetésnek: a léggömb most valóban olyan, mint egy szárazra vetett, behemót nagy, élettelen hal. Kétszázan vagy háromszázan is összeverődtek körülötte, ülnek vagy állnak, nézik a léggömböt meg a gondoláját, ezt a csinos négyszögletes kosarat, amelybe hamarosan embertestek kerülnek; oldalán mahagóni táblán a neve: Horla.

Mindenki előrenyomul, mert a gáz a földön fekvő hosszú, sárga vászoncsövön át most tódul a léggömbbe; a cső megduzzad, s óriási gilisztaként vonaglik. De képzeletünkben más gondolat, egy másik hasonlat is felmerül. A természet is így táplálja a magzatot a születésig. Ez a lény itt, előttünk, amely hamarosan felrepül, most duzzadozik, és míg az Horla egyre nő, Jovis kapitány emberei kibontják és elrendezik a léggömböt borító hálót, hogy a nyomás megfelelő legyen, egyenlően oszoljék meg a felület minden pontján.

Ez a művelet igen kényes és igen fontos, mert a léggömb vékony pamutvásznának ellenállását úgy kalkulálták, hogy arányban legyen a léggömb burka és a gondolát tartó sűrű háló érintkezési felületével.

Az Horlát egyébként Mallet tervezte, az ő állandó irányításával készítették el. Az összes munkálatokat a gáztársaság buzgó személyzete végezte el Jovis műhelyeiben, semmit sem hagytak másokra.

Azt is meg kell említeni, hogy a léggömb minden része vadonatúj, a lakktól kezdve a szelepig, és hogy mindkettőnek lényeges a szerepe a léghajózásban. A lakk megakadályozza, hogy a gáz kiszivárogjon a vásznon át, ahogy a hajók fáját is megóvja a víz behatolásától. A lenolajból készült régi lakkoknak kettős hibája volt: erjedtek, és elégették a léggömb vásznát, amely rövid idő múlva úgy szakadt, mint a papír.

A szelepek gyakran tökéletlenül csukódtak, ha a kinyitás után lehullott róluk az a kataplazmának nevezett réteg, amellyel bevonták őket. L’hoste lezuhanása, aki a múlt héten, éjszaka, a tengerbe esett, bebizonyította a régi módszer gyarlóságát.

Állíthatjuk, hogy Jovis kapitány két felfedezése, de kiváltképpen az újfajta lakk, felbecsülhetetlenül fontos a léghajózásban.

Egyébként a tömegben is erről beszélnek; egyesek, akik szakértőknek látszanak, nagy határozottsággal állítják, hogy utazásunk még az erődök előtt véget ér. Sok mindent kifogásolnak ezen az új típusú léggömbön, amit mi oly lelkesen és sikeresen fogunk kipróbálni.

A léggömb lassan dagadozik. Apró hasadásokat fedeznek fel rajta, szállítás közben sérülhetett meg, s a szokásos módszerrel, benedvesített újságpapírral tömik el a réseket. A munkálat nyugtalanítja, aggasztja a nézőket.

Jovis kapitány és az emberei jóformán befejezték a munkát, csak néhány apróság maradt még hátra, az utasok, ahogyan ilyenkor szokás, addig megvacsoráznak a gáztársaság étkezdéjében.

Mire kijövünk, a léggömb ott himbálózik előttünk, óriási és átlátszó, mesebeli aranyszín gyümölcsre emlékeztet, csodálatos körte, amelyet a nap utolsó tüzes sugarai még érlelnek.

A léggömbre ráerősítik a gondolát, kihozzák a légmérőket meg a szirénákat, amelyek éjszaka sivítani és rikoltani fognak, kihozzák a két kürtöt is, az ennivalót, a kabátokat, az egész felszerelést, ami az embereken kívül belefér a repülő kosárba.

A szél a gáztartályok felé hajtja a léggömböt, többször is vissza kell húzni, nehogy baleset történjék, mikor felrepül.

Aztán Jovis kapitány beszállásra szólítja az utasokat.

Mallet főhadnagy kúszik fel elsőnek a hálóba, a gondola meg a léghajó közé, onnan fogja megfigyelni egész éjjel az Horla útját a levegőben, akár a hajón az őrt álló tiszt, aki a parancsnoki hídon állva figyeli a hajó futását.

Most a következő sorrendben szállunk fel: Étienne Beer, utána Paul Bessand, majd Patrice Eyriès és végül én.

Csakhogy mi hosszú útra készülünk, s a léggömb túlságosan meg van terhelve, így hát Eyriès úrnak, nagy sajnálatára, le kell szállnia.

Jovis kapitány a léghajó kosarának a szélén áll, és igen udvariasan arra kéri a hölgyeket, húzódjanak kissé hátra (ugyanis attól tart, hogy felszállás közben homok hull a kalapjukra), aztán kiadja a parancsot:

– Elengedni! – s elvágja a nehezékeket tartó köteleket.

Az Horla szabad, már semmi sem köti a földhöz.

Egy szempillantás alatt útra keltünk. Semmit se érezni, lebegünk, egyre magasabbra szállunk, repülünk, siklunk. Barátaink odalent kiabálnak és tapsolnak, alig halljuk, és csak elmosódva látjuk őket. Messze vagyunk! Fenn a magasban! Hát lehetséges, hogy az imént váltunk el ezektől az emberektől odalent? Alattunk Párizs kékesen sötét, óriási folt, amelyet utcák hasogatnak keresztül-kasul, s itt is, ott is kupolák, zömök vagy vékonyan felszökellő tornyok ágaskodnak fel belőle, majd körös-körül kitárul a síkság: a földeket, a halvány- vagy sötétzöld mezőket hosszú, keskeny utak szabdalják fel, s az erdők szinte feketének látszanak.

A Szajna, akár egy nagy kígyó tekeredve kúszó teste, amelynek sem a fejét, sem a farkát nem látni; messziről jött, messzire megy, de közben átvág Párizson; körös-körül a vidék rétekkel és erdőkkel borított, óriási földteknő, s a távoli látóhatár szélén alacsony hegység szegélyezi.

Lent a nap már eltűnt a szemünk elől, de itt ismét előbukkant, mintha újra felkelt volna, léghajónk gömbje szinte lángol a fényben; akik a földről figyelnek bennünket, mintha csillagot látnának. Mallet főhadnagy másodpercenként egy-egy cigarettapapírt dob le, és nyugodt hangon közli:

– Emelkedünk, egyre emelkedünk.

Jovis kapitány arca sugárzik örömében, s a kezét dörzsölgetve, egyre azt ismétli:

– Hát igen, ez a lakk! Ez a lakk!

Az emelkedéseket és eséseket valóban csak úgy érzékeljük, ha időnként cigarettapapírt dobunk le. Valahányszor azt látjuk, hogy a papír, amely valójában egy helyben lebeg, lefelé esik, akár a kő, a léghajó emelkedik, ha meg a papír az ég felé száll, akkor léghajónk lefelé tart.

A két légmérő körülbelül ötszáz métert mutat, lelkesült csodálattal pillantunk le a földre; elszakadunk tőle, már semmi se köt hozzá, a magasból színesre festett térképnek, óriási tervrajznak látszik. De a hangok meglepően tisztán és kivehetően érkeztek el hozzánk. Főként a kerekek zaját hallani az országutakon, az ostorok pattogását, a kocsisok „Hó!”-ját, a vonat dübörgését, a mozdony fütyülését s a szaladgáló, játszó gyerekek kacagását. Valahányszor elsiklunk egy falu fölött, a többi hangot túlszárnyalva, mindig a gyereklárma üti meg legélesebben fülünket.

Emberek kiáltoznak felénk, mozdonyok fütyülnek, mi a szirénával válaszolunk, vékony, panaszos, szörnyű nyögéseket hallat; ez a hang illik ehhez a föld felett kóborló fantasztikus lényhez.

Itt is, ott is fények gyúlnak ki, magányos világosság a tanyákon, gázlángok fonala a városokban. Hosszú ideig lebegtünk a kis Enghien-tó felett, most északnyugat felé tartunk. Folyó bukkan fel: az Oise. Vitázunk, hogy vajon hol vagyunk. Az a fényes város ott Creil vagy Pontoise? Ha Pontoise felett lennénk, látnánk a Szajna és az Oise találkozását; és az a tűz, az az óriási tűz, balra, az talán Montataire kohóinak fénye.

Csakugyan Creil felett járunk. Meghökkentő látvány: a földön sötétség, de idefent, bár tíz óra elmúlt, még világos van. Most a mezők neszét is idehallani, különösen a fürjek kétszer ismétlődő füttyét, aztán a macskák miákolását meg a kutyavonítást. A kutyák nyilván megszimatolták a léggömb szagát, észrevették, és most riadtan csaholnak. Az egész síkságon mindenfelől hallani, ahogy megugatnak minket, és vonítanak, mint mikor a holdra ugatnak. A marhák is felébredhettek az istállókban, mert bőgnek, az állatok mind felijednek, ahogy az égi tünemény elsuhan felettük.

Édes illatok szállnak felénk a talajról, a széna, a virágok, a növényekkel borított nedves föld illata szétárad, s a levegő oly tiszta, enyhe és üde, hogy soha életemben nem lélegeztem be ilyen jólesően. Még sosem éreztem ezt a boldogságot, amely most testemet-lelkemet elfogta; van benne nemtörődömség, végtelenül nagy nyugalom, önfeledtség, közöny minden iránt, s az az ismeretlen élmény, hogy a levegőben suhanok, és mit se érzek a mozgás kellemetlen velejáróiból, hogy zaj, zökkenő és megrázkódtatás nélkül utazom.

Hol a magasba lendülünk, hol lefelé szállunk. A pókhálójában függő Mallet lépten-nyomon odaszól Jovis kapitánynak:

– Lefelé megyünk, dobjon ki egy fél marokkal.

Jovis, aki egy zsák homokot tart két térde közt, és jókedvűen beszélget velünk, kivesz egy kevés homokot a zsákból, és leszórja.

A léghajó irányításánál szórakoztatóbb, izgalmasabb és finomabb munkát el se tudok képzelni. Ez az óriási, szabadon szálló játékszer készséges, meglepő érzékenységgel engedelmeskedik, de elsősorban a szél rabszolgája, a szélnek pedig mi nem tudunk parancsolni.

Ha kidobunk egy csipetnyi homokot, egy újság néhány lapját, néhány vízcseppet, vagy az imént elfogyasztott sült csirke csontjait, máris hirtelen felszökik.

Ha folyó vagy erdő felett repülünk, megcsapja a nedves és hideg levegő, és kétszáz métert is leszáll. Az érett gabona felett megáll, a városok felett a magasba lendül.

A föld most alszik, vagy inkább úgy mondanám, hogy az emberek alszanak, mert a felriadt állatok mindig jelzik közeledtünket. Időnként robogó vonat zaja vagy a mozdony sípolása üti meg fülünket. Lakott helyeken szirénánk felsivít, s az ijedt parasztok ágyukban reszketve arra gondolnak, hogy talán az utolsó ítélet angyala vonul el felettük.

Most erős, állandó gázszag csapja meg az orrunkat; nyilván meleg légáramlatba kerültünk, a léggömb megduzzadt, láthatatlan vére kiáradt a kieresztőszelepen, amely önmagától zárul, mihelyt a tágulás megszűnik.

Fölfelé tartunk. A föld már nem küldi vissza kürtjeink visszhangját, több mint hatszáz méter magasságban vagyunk. Ahhoz sötét van, hogy műszereinket megnézzük, csak azt tudjuk, hogy a kidobott papírdarabok úgy hullnak le, mint a halott pillangók, és mi szállunk, egyre szállunk fölfelé. Már nem látjuk a földet, könnyű ködök választják el tőlünk, fejünk fölött a csillagok hada ragyog.

Világosság támad előttünk, ezüst fény, az égbolt belesápad, és hirtelen, mintha a horizont aljának ismeretlen mélységéből bukkanna fel, egy felhő szélén megjelenik a Hold. Úgy rémlik, odalentről érkezett, mi pedig innen a magasból nézünk le rá, gondolánk szélére könyökölve, mintha erkélyről szemlélnénk. Fényesen, kereken válik ki párás udvarából, és lassan siklik fölfelé az égbolton.

A föld eltűnt, elmerült a tejszínű tengerhez hasonló párában, így hát magunkra maradtunk a Holddal a végtelenben, s a Hold, akár egy másik léggömb, szemközt halad velünk, ám a mi fénylő léggömbünk nagyobbnak látszik, bolyongó világ az égbolt közepén, a csillagok közt. Már nem beszélünk, nem gondolkodunk, mintha nem is élnénk, boldog ernyedtségben utazunk a végtelenben. A levegő, amely visz bennünket, magához hasonló lényekké formált át, némává, vidámmá, bolondossá; mámorosak vagyunk ettől a csodálatos repüléstől, és rendkívül élénkek, bár meg se moccanunk. Az ember nem érzi a saját testét, a húst, a csontjait, a szívdobogását, meghatározhatatlan lénnyé váltunk, madarakká, amelyek szárnyukat se lebbentik.

Minden emlék kimosódott lelkünkből, minden gond az agyunkból, nincs bennünk szomorúság, nem tervezünk, nem remélünk. Csak látunk, csak észlelünk, és féktelenül örülünk ennek a fantasztikus utazásnak, az égbolton csupán mi siklunk, meg a Hold. Kóbor kis világ a miénk, az égbolt vándora, akár testvéreink, a csillagok, s a parányi világ utasa öt ember, akik elhagyták a földet, s már-már el is felejtették. Most olyan tisztán látni, mint napvilágnál, meglepetten nézünk egymásra ebben a világosságban, mert egymáson meg néhány alattunk lebegő ezüstös felhőn kívül nincs más látnivaló. A légsúlymérő ezerkétszázat mutat, aztán ezerháromszázat, ezernégyszázat, ezerötszázat, és a vékony cigarettapapírok körülöttünk még mindig lefelé hullanak.

Jovis kapitány azt állítja, hogy a Hold gyakran a magasba rántja a léghajókat, s még feljebb fogunk emelkedni.

Már kétezer méternél tartunk; kétezer-háromszázötven méter magasságban végre megállunk.

Szirénánk felharsan, s álmélkodunk, hogy a csillagok nem felelnek rá.

Most lefelé szállunk, nagyon sebesen, bár nem érezzük. Mallet szinte pillanatonként kiáltja:

– Nehezéket kidobni, nehezéket kidobni! – Olyan gyorsan hullunk, hogy a nehezék – homok- meg kavicskeverék – arcunkba csapódik, mintha onnan lentről hajítanák a csillagok felé.

Felbukkan a föld!

Hol vagyunk? Több mint két óra hosszat szálltunk fölfelé. Éjfél elmúlt, jól megművelt, nagy síkság felett repülünk, sok rajta az út, és sok a ház.

Aztán egy város, egy nagy város bukkan fel jobbkézt, egy másik távolabb, baloldalt. Hirtelen káprázatos, tündéri fény gyullad fel lent a földön, kialszik, majd újra felragyog, és ismét eltűnik. Jovis, aki valósággal mámoros a légi utazástól, felkiált:

– Nézzék, nézzék, a Hold a víz tükrében. Éjszaka nincs ennél szebb látvány!

Valóban, minden képzeletet felülmúl, szavakkal ki sem fejezhető, milyen csodálatosak ezek a ragyogó lemezek, nem tűzfények, de visszfényeknek se látszanak, hirtelen megcsillannak itt is, ott is egy-egy pillanatra, és máris eltűnnek.

A kígyózó patakok minden kanyarodójában egyszerre bukkannak fel, de mi csak futólag láthatjuk őket, mert léghajónk úgy megy, akár a szél.

Már elég közel járunk a földhöz, és Beer barátunk felkiált:

– Nézzék csak! Mi szalad ott a mezőn? Kutya lenne?

Csakugyan, valami ott lent csodálatos sebességgel rohan, s oly könnyedséggel veti át magát az árkokon, a fákon, olyan iramban fut az utakon, hogy nem értjük, mi lehet. A kapitány nevet:

– A léggömbünk árnyéka – mondja. – Ahogy lejjebb ereszkedünk, egyre nagyobb lesz.

Most világosan hallom a távolból egy nagy hámor zaját; egész éjszaka a sarkcsillag felé irányítottuk a léghajót – hányszor figyeltem ezt a csillagot a kis jachtom parancsnoki hídján, a Földközi-tengeren, hogy tájékozódjam –, most megállapítjuk, hogy Belgium felé tartunk.

Szirénánk és két kürt szünet nélkül adja a jeleket. Olykor kiáltás felel rá, egy kocsisé, aki megállt a szekerével, vagy a kocsmából nagy későn hazatartó emberé. Mi torkunk szakadtából ordítozunk:

– Hol vagyunk? – De a léggömb oly gyorsan siklik, hogy a megrökönyödött embernek sose marad ideje válaszolni. Az Horla megnövekedett árnyéka kerek, mint a labda, s előttünk lohol a mezőkön, az utakon, a búzaföldeken, az erdőkön át. Fut, csak fut, fél kilométerrel megelőz minket, én meg kihajolok a csónakból, s a szél suhogását hallgatom a fák meg a kalászok között.

– Hogy fúj a szél – mondom Jovis kapitánynak.

– Nem a szél fúj, ez a víz zaja – feleli ő. Én bizonygatom, hogy a szél, a fülem jól ismeri a hangját, sokszor hallottam az árbockötelek között sivítani. Jovis ekkor megbök a könyökével, ő is tudja, hogy vihar hajt minket, de attól tart, hogy jókedvű útitársaink nyugalma odalenne, ha meghallanák.

Egy ember lent végre megértette, hogy mit kérdünk, és felkiabál: – Észak!

Egy másik is ugyanezt a szót kiáltja.

Hirtelen város tűnik fel közvetlenül előttünk, a gázlámpák fényéről ítélve meglehetősen nagy. Talán Lille? Ahogy feléje közeledünk, alattunk olyan csodálatos tűzláva bukkan fel, hogy úgy érzem, meseországban járok, ahol az óriásoknak készítenek drágaköveket.

Nyilván téglagyárat látunk. És amott még egy, kettő, három. Az olvadásban levő anyagok forrnak, szikráznak, kék, vörös, sárga, zöld fényt lövellnek, mintha óriási gyémántok, rubinok, smaragdok, türkizek, zafírok, topázok csillognának. A közelükben hatalmas hámorok hörgő lélegzetvétele hallatszik, akár egy szörnyoroszlán morgása, a magas kémények füstbóbitáit rángatja a szél, s hallani a görgő, a kongó érc zaját, meg a nagy kalapácsok csattogó ütéseit.

– Hol vagyunk?

Egy hang – fejvesztett, vagy bolondozó emberé – rávágja:

– Léghajóban.

– Hol vagyunk?

– Lille-ben.

Így hát mégse tévedtünk. Már el is tűnik a város, jobbra Roubaix-t látni, aztán gondosan megművelt, téglalap alakú földek következnek, színük a termés szerint más és más, az éjszakában valamennyi sárgának, szürkének vagy barnának látszik. Mögöttünk felhők gyülekeznek, eltakarják a Holdat, de keleten kiderül az ég, világoskékjén piros visszfény játszik. Itt a hajnal. A világosság gyorsan nő, a föld minden apró részletét megmutatja nekünk, a vonatokat, a patakokat, a teheneket, a kecskéket. És minden csodálatos sebességgel suhan el alattunk, nincs időnk szemügyre venni, alighogy megpillantottuk, már újabb rétek, mezők, házak futnak el alattunk. A kakasok kukorékolnak, de a kacsák hápogása elnyomja a kakasszót, mintha az egész világ telis-tele lenne velük, akkora zajt csapnak.

A korán kelő parasztok integetnek felénk.

– Jöjjenek le! – kiabálják. De mi csak megyünk előre, nem emelkedünk, és nem is szállunk lefelé, a léggömb gondolájából kihajolva nézzük az alattunk elsuhanó földet.

Jovis a távolban, nagyon messze, újabb várost lát. Már közeledik, sok-sok régi templomtorony nyúlik fel, gyönyörű látvány így a magasból. Courtrai lenne? Vagy Gent?

Most a közelébe érünk, látjuk, hogy víz veszi körül, és kanálisok szabdalják keresztül-kasul. Észak Velencéje. Mikor a harangtorony felett repülünk, olyan közel, hogy a gondolánk alatt lógó hosszú kikötőkötél csaknem súrolja, a flamand harangok három órát gingallóznak. Ezek a vékony, tisztán csengő, kedves hangok mintha egyenest a mi kedvünkért szállnának fel a kőlaptető alól, amikor vándorutunkon hozzásúrlódunk. Flandria kedves, baráti „jó reggelt”-tel üdvözöl bennünket. Mi a szirénával felelünk, ijesztő hangja végigsivít az utcákon.

Brügge felett járunk, de alighogy eltűnik a szemünk elől, szomszédom, Paul Bessand azt kérdi tőlem:

– Nézze csak, jobbra, és ott elöl. Folyó lenne?…

Előttünk valóban csillogó szalag fut a hajnal világosságában. Csakugyan, mint a folyó, egy óriási folyó, szigetekkel.

– Készüljünk elő a leszállásra – mondja a kapitány. Kiszól Mallet-nak, aki még mindig a hálóban gubbaszt, hogy jöjjön be a gondolába, aztán összekötjük a légmérőket és valamennyi kemény tárgyat, nehogy megsebezzenek, mikor a léggömb majd nagyokat rázkódik.

Bessand felkiált:

– Nézzék, ott balra, hajóárbocok! A tengernél vagyunk.

A köd mostanáig eltakarta. Balra és előttünk mindenütt tenger, jobbkézt pedig a Meuse-zel egyesült Escaut folyó tónál is szélesebb öble egészen a tengerig nyúlik.

Egy-két percen belül le kell szállni.

A szelep kötelét egy kis fehér vászonzsák óvja, a zsákot úgy helyezték el, hogy szemmel tarthassuk, nehogy valaki hozzányúljon; most előveszik, Mallet főhadnagy tartja, Jovis kapitány pedig megfelelő helyet keres a távolban.

Mögöttünk vihar tombol, egyetlen madár se követné vakmerő repülésünket.

– Meghúzni! – kiált Jovis.

Csatorna felett siklunk. A léghajó gondolája rándul, és nagyot lendül. A kikötőkötél a két part magas fáit súrolja.

Olyan sebesen haladunk, hogy a hosszú kötél, amelynek a vége a földet sepri, mintha nem is fékezné gyorsaságunkat, s akár a puskagolyó, úgy vágódunk egy nagy tanya fölé, ahol a tyúkok, galambok, kacsák rémülten rebbennek, futnak szét, a borjak, macskák, kutyák pedig eszeveszetten menekülnek tető alá.

Félzsáknyi nehezékünk maradt. Jovis kidobja, és az Horla átszökell a tető felett.

– A szelepet! – kiáltja ismét a kapitány.

Mallet a kötélbe fogódzik, és mi nyílsebesen repülünk lefelé.

A horgonyt visszafogó kötelet késsel átvágják, mögöttünk sepri a földet egy nagy fehérrépa-táblán.

Fák következnek.

– Vigyázat! Megkapaszkodni! Védjék a fejüket!

A fákon is átrepülünk, aztán egy erős rázkódás nagyot lök rajtunk. A horgony megakad.

– Vigyázat! Erősen kapaszkodni! Húzódzkodjanak fel! Földet érünk.

A léghajó gondolája valóban földet ér, s aztán ismét a magasba lendül, újra visszaesik, ismét felugrik, és végül megpihen a földön, a léggömb pedig hánykódik a haldoklás vonaglásában.

Parasztok szaladnak felénk, de megtorpannak, nem merészkednek a közelünkbe. Jó időbe telik, míg rászánják magukat, hogy kiszabadítsanak bennünket, mert amíg a léggömb úgyszólván teljesen össze nem lapul, segítség nélkül nem tud az ember a földre szállni.

Nemcsak a rémült parasztok sereglenek körénk – egyik-másik ugrándozik ámulatában, akár a vadak –, hanem a tengerparton baktató tehenek is odajönnek, és közrefogják léghajónkat; furcsa és komikus, ahogy körös-körül szarvak, nagy, kerek szemek meg fújtató orrlukak merednek ránk.

A szolgálatkész és vendégszerető belga parasztok segítségével rövid idő alatt becsomagoltuk felszerelésünket, s Heyst vasútállomására szállítottuk; ott nyolc óra húsz perckor beültünk a Párizs felé induló vonatba.

Pontosan hajnali negyed négykor szálltunk le, csak néhány másodperccel előztük meg a felhőszakadást, a vakító villámokat, a vihart, amely kergetett bennünket.

Így hát, Jovis kapitány jóvoltából – akinek bátorságát Paul Ginisty kollégám szavaiból már régóta ismertem, hiszen Menton közelében együtt és szándékosan ereszkedtek le a nyílt tengerre –, egyetlen éjszaka az égboltról láthattuk a naplementét, a holdkeltét, a virradatot, és közben Párizsból a levegőben utaztunk az Escaut torkolatáig.

1887. július 16.

Dániel Anna fordítása

A Horla léggömb felemelkedése Guy de Maupassant-nal
L’Illustration, 1887. augusztus 20.
Forrás: Wikipedia
Forrás

Guy de Maupassant összes elbeszélései I–II. 2. kiadás. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966. (Helikon klasszikusok.) 777–785. p. = Magyar Elektronikus Könyvtár.