Panard úr óvatos férfiú volt, és mindentől félt. Rettegett, hogy tégla esik a fejére, vagy ő maga esik el, félt a fiákerektől, a vonattól, minden elképzelhető balesettől, de főként a betegségektől.
Módfelett előrelátó ember lévén megértette, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, állandóan fenyegeti az életünket. A lépcsőről tüstént ínrándulás, láb- és kartörés jutott az eszébe, az ablakról különböző csúnya sebek, amit az üveg hasíthat rajtunk, a macskáról a kikapart szem, így hát minden lépését aprólékos, megfontolt gondosság, szívós és mindenre kiterjedő elővigyázatosság irányította.
Feleségének, ennek a derék asszonynak, aki türelmesen kiszolgálta férje hóbortját, azt mondogatta:
– Gondold csak meg, drágám, jön egy semmiség, s az ember nyomorék lesz, vagy elpusztul. Ijesztő elgondolni, hogy makkegészségesen lépsz ki az ajtón, átvágsz az úttesten, és jön egy jármű, elgázol; hogy öt percig álldogálunk egy kapu előtt, barátunkkal beszélgetve, nem is érezzük, hogy a huzat megcsapta a hátunkat, és máris itt a tüdőgyulladás. Csak ennyi kell. És már végünk.
Az újságok egészségügyi rovatát mindig nagy érdeklődéssel olvasta, ismerte az átlagos halálozási arányszámokat évszakok szerint, a járványok terjedésének szokásos menetét, az ingadozásokat, a tüneteket, a lefolyás hozzávetőleges idejét, a megelőzés, az elszigetelés, az ápolás módjait. Egész kis könyvtára volt; a népszerű orvosi könyveket, amelyeket gyakorlatias érzékű doktorok írnak a nagyközönség számára, ő egytől egyig megvásárolta. Esküdött Raspailra1, a homeopátiára2, a dozimetriás kúrára3, a fémterápiára4, a villanyozásra5, a masszázsra, szóval azokra a kezelésekre, amelyeket egy fél esztendeig valamennyi betegség ellen csalhatatlannak tartunk. Újabban egy kissé megrendült a bizalma, és nagy bölcsen úgy gondolta, hogy a betegségeket úgy kerülhetjük el leginkább, ha elszaladunk előlük.
Tavaly, a tél elején Panard azt olvasta újságjában, hogy Párizsban felszökött a tífuszos megbetegedések száma; azon nyomban nagy nyugtalanság fogta el, és aggodalma hamarosan kényszerképzetté fokozódott. Reggelenként két-három napilapot is vásárolt, hogy az ellentmondó adatokból leszűrhesse az igazságot, és hamarosan megállapította, hogy a járvány főként az ő városrészében terjed.
Felkereste hát az orvosát, és tanácsot kért. Mit tegyen? Maradjon, vagy inkább utazzon el? A doktor kitérő válaszaiból arra következtetett, hogy Párizsban veszélyben van, s elhatározta, hogy útnak indul. Hazament, hogy megbeszélje a dolgot a feleségével. El kell dönteni, hová utazzanak.
– Gondolod, drágám, hogy Pau megfelelne? – kérdezte az asszonytól.
Panard-né szerette volna Nizzát látni, ezért így felelt:
– Azt mondják, ott a Pireneusok közelsége miatt elég hűvös az idő. De Cannes talán még egészségesebb, hiszen az orléans-i herceg mindig oda megy a családjával.
Ez az okfejtés meggyőzte a férjet, ám azért még habozott.
– Igen, csakhogy a Földközi-tengernél két esztendeje kolera van.
– Télen sosincs kolera, szívem. Gondold csak meg, hogy az előkelő társaság mindig azon a partvidéken gyűlik össze.
– Igazad van. Mindenesetre csomagold be a fertőtlenítőszereket, és legyen gondod rá, hogy a házigyógyszertárból semmi ne hiányozzék.
Hétfő reggel indultak. A pályaudvaron az asszony férje kezébe nyomta a kézitáskát.
– Nesze, a gyógyszereidet mind beleraktam szép rendben.
– Köszönöm, szívem.
Beszálltak.
Panard végigböngészett egy csomó kiadványt a Földközi-tenger üdülőhelyeiről – valamennyit helybeli orvosok írták, és a saját városuk tengerpartját magasztalták a többi rovására -, így hát csak nagy tétovázás után döntött Saint-Raphaël mellett. Elhatározásának a végső lökést az adta meg, hogy az előkelő villatulajdonosok neve között a párizsi orvostudományi kar több professzora is szerepelt.
Ha azok ott laknak, a vidék nyilván egészséges.
Így hát kiszálltak Saint-Raphaëlben, s az állomásról egyenest abba a szállóba tartottak, amelyet az útikalauz melegen ajánlott.
Csakhogy Panard urat máris újfajta aggodalmak rohanták meg. A szállodák egyáltalán nem megnyugtató helyek, főként ezen a vidéken, ahol csak úgy nyüzsögnek a tüdőbajosok. Hány beteg, és csak az isten tudja, milyen beteg feküdt azokon a matracokon, párnákon, az alatt a takaró alatt, ahová ő kerül, s a gyapjúba, a tollakba, az ágynemű vásznába a bőrük, a lélegzetük, a lázas testük nyomán beleette magát ezer meg ezer láthatatlan bacilus. Ebbe a gyanús ágyba feküdjön bele, s aludjon, azzal a szörnyű tudattal, hogy néhány órája talán az ő fekhelyén haldoklott valaki.
Mentő ötlete támadt. Északra nyíló szobát kér, ahová nem süt a nap: egészen bizonyos, hogy ott nem lakott tüdőbeteg.
Jéghideg szobába vezették, olyan fagyos, szinte lakhatatlan helyiségbe, hogy úgy vélte, itt aztán nem kell fertőzéstől tartani.
Tüzet gyújtott. Aztán felszállították a csomagjait.
Gyors lépésekkel járt fel-alá a szobában, egy kissé aggódott, hogy talán majd megnáthásodnak itt, s a feleségéhez fordult:
– Tudod, szívem, ennek a vidéknek ez a veszélye: a hűvös, ritkán lakott szobák. Az ember könnyen felszedhet valami reumafélét. Légy olyan szíves, csomagolj ki!
Az asszony kinyitotta a koffereket, és javában rakosgatta a holmikat a szekrénybe, mikor férje hirtelen megállt, és szimatolni kezdett, mint a vadszagot érző kutya.
Aztán nyugtalanul megszólalt:
– De hisz itt… itt… betegszag… orvosságszag van… igen, ez kétségkívül orvosságszag… egészen bizonyos, hogy… egy… egy… tüdőbeteg lakott itt. Nem érzed, szívem?
Most Panard-né is szaglászott.
– Igen, csakugyan, én is érzek valamit… a… a… Nem tudnám pontosan megmondani, de valami orvosságnak a szaga.
Férje a csengőhöz rohant, meghúzta, és mikor a hotelszolga benyitott, azt mondta neki:
– Mondja meg a főnökének, hogy kéretem, de azonnal.
Kisvártatva már jött is a szállótulajdonos, mosolygó arccal, hajbókolva.
Panard úr a szeme közé nézett, és nekiszegezte a kérdést:
– Ki lakott ebben a szobában utoljára?
A tulajdonos meghökkent, szerette volna kifürkészni, milyen szándék, gondolat vagy gyanú vezeti a vendéget, de minthogy felelnie kellett, és a szobában már hónapok óta senki sem lakott, azt mondta:
– Roche Limonière gróf úr.
– Aha! Egy francia gróf?
– Nem, uram… belga.
– Aha! És jó egészségben volt?
– Igen, azazhogy nem, rossz egészségi állapotban érkezett ide, de mire elutazott, tökéletesen meggyógyult.
– Aha! És milyen betegségben szenvedett?
– Fájásai voltak, kérem.
– Micsoda fájások?
– Hát… hát májfájdalmak.
– Köszönöm, uram, a felvilágosítást. Úgy terveztem, hogy itt maradok egy ideig, de elhatározásomat megváltoztattam. Feleségemmel együtt azonnal távozom innen.
– De… kérem, uram…
– Kár minden szóért, utazunk. Kérem a számlát. Omnibusz, szoba, kiszolgálás.
A megrettent tulajdonos kiment, Panard úr pedig így szólt feleségéhez:
– Ugye, hogy kiszimatoltam, drágám? Észrevetted, hogy tétovázott?
Hát… hát… májfájdalmak… a teremburáját a májfájdalmainak!
A Panard házaspár késő este érkezett meg Cannesba. Megvacsoráztak, és nyomban lefeküdtek. De alighogy ágyba kerültek, a férj fölkiáltott:
– Nem érzed újra azt a szagot? De hisz… hisz ez fenilsav, szívem… ebben a szobában fertőtlenítettek.
Kipattant az ágyból, sebbel-lobbal felöltözött, ahhoz már késő volt, hogy becsöngessen valakit, így hát a karosszékbe telepedett éjszakára. De feleségét hiába unszolta, az asszony nem akarta követni a példáját, nem kelt fel az ágyából, és jóízűen aludt reggelig. Panard összetörten gunnyasztott a karosszékben, s csak úgy magának dohogta:
– Micsoda hely! Micsoda szörnyű hely! Ezekben a szállókban csupa beteg ember lakik.
Jókor reggel máris hívatta a szállótulajdonost.
– Ki lakott itt utoljára?
– A badeni és magdeburgi herceg, uram, a… az… orosz cár unokatestvére.
– Úgy? És egészséges volt?
– Igen, uram.
– Teljesen egészséges?
– Teljesen, uram.
– Elég, kérem; a feleségem meg én még délben elmegyünk innen, Nizzába utazunk.
– Ahogy tetszik, kérem.
A tulajdonos dühösen kiment, Panard úr pedig a feleségéhez fordult:
– Micsoda ravaszság! Nem akarta bevallani, hogy a vendége beteg volt, igenis, beteg! De még milyen beteg! Fogadni mernék, hogy itt halt meg! Ugye, hogy érzed te is a fenilsavat, érzed, ugye?
– Igen, drágám.
– Micsoda gazemberek ezek a szállodások! Na persze, az a
hulla, ebben a szobában, makkegészséges volt! Micsoda gazemberek!
Az egy óra harmincas vonattal elutaztak. A szag a vonaton is követte őket.
Panard erősen nyugtalankodott.
– Egyre érezni – mondogatta. – Úgy látszik, ez valami általános egészségügyi óvóintézkedés ezen a vidéken. Az orvosok és az elöljáróságok rendeletére az utcákat, a nyilvános helyiségeket és a vasúti kocsikat fenilsavval locsolják végig.
Nizzában, a hotelban már elviselhetetlen volt a szag.
Panard lesújtva ődöngött a szobában, sorra nyitogatta a fiókokat, bekukkantott valamennyi homályos zugba, és a szekrények mélyébe. Az üvegajtós szekrényben egy régi újság akadt a kezébe, találomra olvasni kezdte: „Teljesen alaptalanok azok a rosszindulatú híresztelések, amelyek városunkról elterjedtek. Sem Nizzában, sem a környékén egyetlen kolerás megbetegedést nem jelentettek…”
Panard felugrott.
– Szívecském… szívecském! – kiáltotta. – Itt kolera van! Kolera… Igen… semmi kétség, kolera! Ne csomagolj ki… Azonnal visszautazunk Párizsba… igen, azonnal.
Egy óra múlva már a gyorsvonaton ültek: a fülkét betöltötte a fenilsav fullasztó szaga.
Mihelyt hazaérkeztek, Panard tüstént kinyitotta az orvosságostáskát, hogy koleraellenes kitűnő gyógyszeréből bevegyen néhány cseppet. Lélegzetfojtó szag csapott ki. A fenilsavas üveg eltört, s a folyadék összeégetett mindent, ami a táskában volt.
Panard-néból kirobbant a nevetés:
– Ó!… Ó!… Ó!… Itt a… itt a te kolerád! Itt van, ni… a kolerád!
1886. április 18.
Dániel Anna fordítása
