Humor rovat

Egészségügyi utazás

Voyage de santé
Guy de Maupassant
orvoslás, pandémia, járvány

Panard úr óvatos férfiú volt, és mindentől félt. Rettegett, hogy tégla esik a fejére, vagy ő maga esik el, félt a fiákerektől, a vonattól, minden elképzelhető balesettől, de főként a betegségektől.

Módfelett előrelátó ember lévén megértette, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, állandóan fenyegeti az életünket. A lépcsőről tüstént ínrándulás, láb- és kartörés jutott az eszébe, az ablakról különböző csúnya sebek, amit az üveg hasíthat rajtunk, a macskáról a kikapart szem, így hát minden lépését aprólékos, megfontolt gondosság, szívós és mindenre kiterjedő elővigyázatosság irányította.

Feleségének, ennek a derék asszonynak, aki türelmesen kiszolgálta férje hóbortját, azt mondogatta:

– Gondold csak meg, drágám, jön egy semmiség, s az ember nyomorék lesz, vagy elpusztul. Ijesztő elgondolni, hogy makkegészségesen lépsz ki az ajtón, átvágsz az úttesten, és jön egy jármű, elgázol; hogy öt percig álldogálunk egy kapu előtt, barátunkkal beszélgetve, nem is érezzük, hogy a huzat megcsapta a hátunkat, és máris itt a tüdőgyulladás. Csak ennyi kell. És már végünk.

Az újságok egészségügyi rovatát mindig nagy érdeklődéssel olvasta, ismerte az átlagos halálozási arányszámokat évszakok szerint, a járványok terjedésének szokásos menetét, az ingadozásokat, a tüneteket, a lefolyás hozzávetőleges idejét, a megelőzés, az elszigetelés, az ápolás módjait. Egész kis könyvtára volt; a népszerű orvosi könyveket, amelyeket gyakorlatias érzékű doktorok írnak a nagyközönség számára, ő egytől egyig megvásárolta. Esküdött Raspailra1, a homeopátiára2, a dozimetriás kúrára3, a fémterápiára4, a villanyozásra5, a masszázsra, szóval azokra a kezelésekre, amelyeket egy fél esztendeig valamennyi betegség ellen csalhatatlannak tartunk. Újabban egy kissé megrendült a bizalma, és nagy bölcsen úgy gondolta, hogy a betegségeket úgy kerülhetjük el leginkább, ha elszaladunk előlük.

  • 1 François-Vincent Raspail – (1794–1878) francia kémikus, botanikus és politikus.
  • 2 homeopátia – Samuel Hahnemann által 1796-tól kezdődően kidolgozott alternatív gyógymód.
  • 3 dozimetriás kúra – Adolphe Burggraeve (1806–1902) genti orvos által feltalált, a hatóanyagok nagyon pontos adagolásán alapuló orvoslás.
  • 4 fémterápia – fémekkel való gyógyítás: szájon át bevéve vagy bőrön elhelyezve.
  • 5 villanyozás – Az 1800-as évek elejétől kezdett el fokozatosan terjedni, amit Christine Blondel a könyvében így jellemez: „Azt gondolhatnánk, hogy az elektroterápia franciaországi elismerése – legalábbis a diskurzusban – tudományos alapokon, az élettani laboratóriumokban végzett munkán alapult. Ezt szorgalmazta 1867-ben a Tudományos Akadémia egyik bizottságának az elektromosság terápiás alkalmazásáról szóló jelentése. Ez a jelentés, amelyet Edmond Becquerel fizikus írt alá, kiemelte az elektromosság orvosi hatásaira vonatkozó statisztikai adatok hiányát, megbélyegezte az orvosok közötti nézeteltéréseket, és megállapította, hogy az elektrofiziológiai munkát fejleszteni kell. Azonban csak néhány orvos, mint például Léon Danion, jelentette ki, hogy »az elektroterápia igazi útmutatójának az elektrofiziológiának kell lennie«, hozzátéve, hogy az elektroterápia messze nem ilyen, csak az empirizmusra támaszkodott.” = La reconnaissance de l’électricité médicale et ses « machines à guérir » par les scientifiques français (1880–1930) = Dans Annales historiques de l’électricité 2010/1 (N° 8), pages 37 à 51.

Tavaly, a tél elején Panard azt olvasta újságjában, hogy Párizsban felszökött a tífuszos megbetegedések száma; azon nyomban nagy nyugtalanság fogta el, és aggodalma hamarosan kényszerképzetté fokozódott. Reggelenként két-három napilapot is vásárolt, hogy az ellentmondó adatokból leszűrhesse az igazságot, és hamarosan megállapította, hogy a járvány főként az ő városrészében terjed.

Felkereste hát az orvosát, és tanácsot kért. Mit tegyen? Maradjon, vagy inkább utazzon el? A doktor kitérő válaszaiból arra következtetett, hogy Párizsban veszélyben van, s elhatározta, hogy útnak indul. Hazament, hogy megbeszélje a dolgot a feleségével. El kell dönteni, hová utazzanak.

– Gondolod, drágám, hogy Pau megfelelne? – kérdezte az asszonytól.

Panard-né szerette volna Nizzát látni, ezért így felelt:

– Azt mondják, ott a Pireneusok közelsége miatt elég hűvös az idő. De Cannes talán még egészségesebb, hiszen az orléans-i herceg mindig oda megy a családjával.

Ez az okfejtés meggyőzte a férjet, ám azért még habozott.

– Igen, csakhogy a Földközi-tengernél két esztendeje kolera van.

– Télen sosincs kolera, szívem. Gondold csak meg, hogy az előkelő társaság mindig azon a partvidéken gyűlik össze.

– Igazad van. Mindenesetre csomagold be a fertőtlenítőszereket, és legyen gondod rá, hogy a házigyógyszertárból semmi ne hiányozzék.

Hétfő reggel indultak. A pályaudvaron az asszony férje kezébe nyomta a kézitáskát.

– Nesze, a gyógyszereidet mind beleraktam szép rendben.

– Köszönöm, szívem.

Beszálltak.

Panard végigböngészett egy csomó kiadványt a Földközi-tenger üdülőhelyeiről – valamennyit helybeli orvosok írták, és a saját városuk tengerpartját magasztalták a többi rovására -, így hát csak nagy tétovázás után döntött Saint-Raphaël mellett. Elhatározásának a végső lökést az adta meg, hogy az előkelő villatulajdonosok neve között a párizsi orvostudományi kar több professzora is szerepelt.

Ha azok ott laknak, a vidék nyilván egészséges.

Így hát kiszálltak Saint-Raphaëlben, s az állomásról egyenest abba a szállóba tartottak, amelyet az útikalauz melegen ajánlott.

Csakhogy Panard urat máris újfajta aggodalmak rohanták meg. A szállodák egyáltalán nem megnyugtató helyek, főként ezen a vidéken, ahol csak úgy nyüzsögnek a tüdőbajosok. Hány beteg, és csak az isten tudja, milyen beteg feküdt azokon a matracokon, párnákon, az alatt a takaró alatt, ahová ő kerül, s a gyapjúba, a tollakba, az ágynemű vásznába a bőrük, a lélegzetük, a lázas testük nyomán beleette magát ezer meg ezer láthatatlan bacilus. Ebbe a gyanús ágyba feküdjön bele, s aludjon, azzal a szörnyű tudattal, hogy néhány órája talán az ő fekhelyén haldoklott valaki.

Mentő ötlete támadt. Északra nyíló szobát kér, ahová nem süt a nap: egészen bizonyos, hogy ott nem lakott tüdőbeteg.

Jéghideg szobába vezették, olyan fagyos, szinte lakhatatlan helyiségbe, hogy úgy vélte, itt aztán nem kell fertőzéstől tartani.

Tüzet gyújtott. Aztán felszállították a csomagjait.

Gyors lépésekkel járt fel-alá a szobában, egy kissé aggódott, hogy talán majd megnáthásodnak itt, s a feleségéhez fordult:

– Tudod, szívem, ennek a vidéknek ez a veszélye: a hűvös, ritkán lakott szobák. Az ember könnyen felszedhet valami reumafélét. Légy olyan szíves, csomagolj ki!

Az asszony kinyitotta a koffereket, és javában rakosgatta a holmikat a szekrénybe, mikor férje hirtelen megállt, és szimatolni kezdett, mint a vadszagot érző kutya.

Aztán nyugtalanul megszólalt:

– De hisz itt… itt… betegszag… orvosságszag van… igen, ez kétségkívül orvosságszag… egészen bizonyos, hogy… egy… egy… tüdőbeteg lakott itt. Nem érzed, szívem?

Most Panard-né is szaglászott.

– Igen, csakugyan, én is érzek valamit… a… a… Nem tudnám pontosan megmondani, de valami orvosságnak a szaga.

Férje a csengőhöz rohant, meghúzta, és mikor a hotelszolga benyitott, azt mondta neki:

– Mondja meg a főnökének, hogy kéretem, de azonnal.

Kisvártatva már jött is a szállótulajdonos, mosolygó arccal, hajbókolva.

Panard úr a szeme közé nézett, és nekiszegezte a kérdést:

– Ki lakott ebben a szobában utoljára?

A tulajdonos meghökkent, szerette volna kifürkészni, milyen szándék, gondolat vagy gyanú vezeti a vendéget, de minthogy felelnie kellett, és a szobában már hónapok óta senki sem lakott, azt mondta:

– Roche Limonière gróf úr.

– Aha! Egy francia gróf?

– Nem, uram… belga.

– Aha! És jó egészségben volt?

– Igen, azazhogy nem, rossz egészségi állapotban érkezett ide, de mire elutazott, tökéletesen meggyógyult.

– Aha! És milyen betegségben szenvedett?

– Fájásai voltak, kérem.

– Micsoda fájások?

– Hát… hát májfájdalmak.

– Köszönöm, uram, a felvilágosítást. Úgy terveztem, hogy itt maradok egy ideig, de elhatározásomat megváltoztattam. Feleségemmel együtt azonnal távozom innen.

– De… kérem, uram…

– Kár minden szóért, utazunk. Kérem a számlát. Omnibusz, szoba, kiszolgálás.

A megrettent tulajdonos kiment, Panard úr pedig így szólt feleségéhez:

– Ugye, hogy kiszimatoltam, drágám? Észrevetted, hogy tétovázott? Hát… hát… májfájdalmak… a teremburáját a májfájdalmainak!

A Panard házaspár késő este érkezett meg Cannesba. Megvacsoráztak, és nyomban lefeküdtek. De alighogy ágyba kerültek, a férj fölkiáltott:

– Nem érzed újra azt a szagot? De hisz… hisz ez fenilsav, szívem… ebben a szobában fertőtlenítettek.

Kipattant az ágyból, sebbel-lobbal felöltözött, ahhoz már késő volt, hogy becsöngessen valakit, így hát a karosszékbe telepedett éjszakára. De feleségét hiába unszolta, az asszony nem akarta követni a példáját, nem kelt fel az ágyából, és jóízűen aludt reggelig. Panard összetörten gunnyasztott a karosszékben, s csak úgy magának dohogta:

– Micsoda hely! Micsoda szörnyű hely! Ezekben a szállókban csupa beteg ember lakik.

Jókor reggel máris hívatta a szállótulajdonost.

– Ki lakott itt utoljára?

– A badeni és magdeburgi herceg, uram, a… az… orosz cár unokatestvére.

– Úgy? És egészséges volt?

– Igen, uram.

– Teljesen egészséges?

– Teljesen, uram.

– Elég, kérem; a feleségem meg én még délben elmegyünk innen, Nizzába utazunk.

– Ahogy tetszik, kérem.

A tulajdonos dühösen kiment, Panard úr pedig a feleségéhez fordult:

– Micsoda ravaszság! Nem akarta bevallani, hogy a vendége beteg volt, igenis, beteg! De még milyen beteg! Fogadni mernék, hogy itt halt meg! Ugye, hogy érzed te is a fenilsavat, érzed, ugye?

– Igen, drágám.

– Micsoda gazemberek ezek a szállodások! Na persze, az a hulla, ebben a szobában, makkegészséges volt! Micsoda gazemberek!

Az egy óra harmincas vonattal elutaztak. A szag a vonaton is követte őket.

Panard erősen nyugtalankodott.

– Egyre érezni – mondogatta. – Úgy látszik, ez valami általános egészségügyi óvóintézkedés ezen a vidéken. Az orvosok és az elöljáróságok rendeletére az utcákat, a nyilvános helyiségeket és a vasúti kocsikat fenilsavval locsolják végig.

Nizzában, a hotelban már elviselhetetlen volt a szag.

Panard lesújtva ődöngött a szobában, sorra nyitogatta a fiókokat, bekukkantott valamennyi homályos zugba, és a szekrények mélyébe. Az üvegajtós szekrényben egy régi újság akadt a kezébe, találomra olvasni kezdte: „Teljesen alaptalanok azok a rosszindulatú híresztelések, amelyek városunkról elterjedtek. Sem Nizzában, sem a környékén egyetlen kolerás megbetegedést nem jelentettek…”

Panard felugrott.

– Szívecském… szívecském! – kiáltotta. – Itt kolera van! Kolera… Igen… semmi kétség, kolera! Ne csomagolj ki… Azonnal visszautazunk Párizsba… igen, azonnal.

Egy óra múlva már a gyorsvonaton ültek: a fülkét betöltötte a fenilsav fullasztó szaga.

Mihelyt hazaérkeztek, Panard tüstént kinyitotta az orvosságostáskát, hogy koleraellenes kitűnő gyógyszeréből bevegyen néhány cseppet. Lélegzetfojtó szag csapott ki. A fenilsavas üveg eltört, s a folyadék összeégetett mindent, ami a táskában volt.

Panard-néból kirobbant a nevetés:

– Ó!… Ó!… Ó!… Itt a… itt a te kolerád! Itt van, ni… a kolerád!

1886. április 18.

Dániel Anna fordítása

Forrás

Guy de Maupassant összes elbeszélései I–II. 2. kiadás. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966. (Helikon klasszikusok.) 572–576. p. = Magyar Elektronikus Könyvtár.