Gulliver utazásai

A Szerkesztő előszava

Furcsán alakult a 2026-ban háromszáz éves Gulliver utazásainak itthoni sorsa. Sokszor kiadták, van közöttük színvonalas szépirodalmi fordítás (Wildner Ödön, 1923; Szentkuthy, 1952) de olyan kiadás tudtommal nem született, mely akár lábjegyzetekkel, akár egy megfelelő terjedelmű utószóval eligazítaná az olvasót Swift politikai és társadalmi szatírájának rejtelmeiben, hiszen némi túlzással nincs olyan mondata, mely ne utalna korának valamely sokak által személyére, eseményére, kifejezésére stb. Persze a korabeli érdeklődő és művelt olvasó viszonylag könnyű helyzetben volt ezen a téren. Ugyanakkor

„[m]aga Swift lett volna az utolsó, aki tiltakozott volna a »későbbi utazók« azon kísérletei ellen, hogy felismerjék szatírájának konkrét forrásait. Ő, aki gyönyörködött a rejtvények felállításában, némi sajnálkozással írta: »Bár a jelen korszak elég jól megértheti az apró célzásokat, a párhuzamokat, melyeket vonunk, és a jellemeket, melyeket leírunk, de mindez a következők számára elvész«. Mégis reménykedve tette hozzá: »Ha azonban ezek az írások történetesen megélik unokáink férfikorát, remélem, lesz bennük elég kíváncsiság ahhoz, hogy az évkönyvekből és a történelmi dátumok összehasonlításával kiderítsék.«”

Bár az eltelt évszázadok elhalványították a szükséges ismereteket, van lehetőségünk a felelevenítésükre. Arra gondoltam, hogy megpróbálom a Magyar Elektronikus Könyvtárban fellelhető, Karinthy nevéhez társított fordítást (1914) a vonatkozó jegyzetekkel kiegészíteni. Elsőként a fordítást kellett némileg korszerűsíteni. Az archaikus szóalakokat korrigáltam, a ma már nem használt szavakat lecseréltem, de a szórenden többnyire nem változtattam. A jegyzetek összeállításához forrásként a különféle angolszász nyelvterületen megjelent Gulliver-kiadásokat, és a műről írt alábbi cikkeket használtam fel:

• The Scientific Background of Swift’s ‘Voyage to Laputa’
• Jonathan Swift’s Voyage to Laputa
• The Geography of Gulliver’s Travels
• Swift’s Caricatures of Newton: ‘Taylor,’ ‘Conjurer’ and ‘Workman in the Mint’
• Die unkritische Masse in Gullivers „site visit“ der Akademie von Lagado
• Swift’s Satire on Science and the Structure of Gulliver’s Travels
• Physiological essay on Gulliver’s Travels: a correction after three centuries
• The Science of Gulliver’s Travels
• Angol nyelvű Wikipedia

Az első lökést a Virginia University néhány diákja által összeállított körülbelül 500 jegyzet adta, melyek egy része nyelvészeti jellegű, melyet a régies angol indokol, a többi főleg személyekre, politikai eseményekre és földrajzi nevekre vonatkozik. A tudományos háttér magyarázatában a további öt forrás nyújtott segítséget. A munka hosszú ideig tartott és nem volt könnyű, de én nagyon élveztem.

Visontay György

Gulliver kapitány levele
unokatestvéréhez, Sympsonhoz

Remélem, hogy készen lesz nyilvánosan is bevallani, mikor csak arra kerül sor, hogy Ön gyakori sürgetésével rávett, hogy adjam ki utazásaim igen laza és helytelen beszámolóját, azzal a tanáccsal, hogy fogadjak fel egy fiatal egyetemi úriembert, hogy tegyen rendet és javítsa ki a stílust, ahogyan unokatestvérem, Dampier² tette az én tanácsomra az Utazás a világ körül című könyvében³. De nem emlékszem, hogy felhatalmazást adtam volna önnek, hogy a beleegyezésével, hogy bármit kihagyjanak, és még kevésbé, hogy bármit beillesszenek; ezért az utóbbit illetően itt lemondok a szerzőségről minden ilyen jellegű részletről; különösen egy bekezdésről, mely őfelségéről, Anna királynőről⁴ szól, a legjámborabb és legdicsőbb emlékű királynőről; noha jobban tiszteltem és becsültem őt, mint bármelyik emberi fajtársamat. De Önnek vagy az Ön beillesztőjének figyelembe kellett volna vennie, hogy nem volt hajlandóságom, így nem is volt illendő, hogy bármilyen állatot dicsérjek a mi összetételünkből nyihaha gazdám előtt. És különben is, az állítás teljesen hamis, mert tudomásom szerint – mivel őfelsége uralkodásának egy részében Angliában voltam – egy főminiszterrel kormányzott, sőt egymás után kettővel is. Az első Godolphin lordja volt, a második pedig Oxford lordja; úgyhogy olyasmit mondatot velem, mely nem volt igaz. Hasonlóképpen a Tervkészítő Akadémiáról szóló beszámolóban és a nyihaha gazdámhoz intézett beszédem több szakaszában vagy kihagyott néhány lényeges körülményt, vagy pedig olyan módon megkurtította vagy megváltoztatta azokat, hogy alig ismeremtem rá a saját művemre. Mikor korábban egy levélben utaltam önnek erre, készségesen válaszolt, félt, hogy megbotránkoztatunk valakit; hogy a hatalmon lévők nagyon vigyáznak a sajtóra, és hajlamosak nemcsak értelmezni, hanem büntetni is minden olyan dolgot, mely célzásnak látszik (ahogyan, azt hiszem, ön nevezi). De, kérem, hogyan lehetne azt, mit oly sok évvel ezelőtt, és mintegy ötezer tengeri mérföldnyi24 000 km távolságban, egy másik uralkodóházban mondtam, bármely jehu-ra alkalmazni, akik most állítólag a nyájat kormányozzák; különösen akkor, mikor még alig gondoltam, vagy féltem, hogy boldogtalanná válik az alattuk való életem? Hát nincs-e okom a legnagyobb panaszra, mikor látom, hogy éppen ezeket a yehu-kat nyihahá-k hordozzák egy járművön, mintha ők lennének az állatok, és azok az értelmes teremtmények? És valóban, hogy elkerüljem ezt a szörnyű és utálatos látványt, ez volt az egyik fő indítékom arra, hogy magányba vonultam.

Ennyit tartottam helyesnek elmondani önről és az önbe vetett bizalomról.

A következőkben panaszkodom a saját ítélőképességem nagyfokú hiányára, hogy az ön és mások könyörgése és hamis érvelése miatt, a saját véleményemmel nagyon is ellentétesen, rávettem magam, hogy megengedjem utazásaim közzétételét. Kérem, jusson eszébe, hányszor kértem, hogy fontolja meg, mikor a közjó indítékára hivatkozott, hogy a jehu egy olyan állatfaj, mely teljesen képtelen arra, hogy parancsra vagy példára megváltozzon és ez be is bizonyosodott; mert ahelyett, hogy legalább ezen a kis szigeten minden visszaélésnek és romlottságnak véget vetettek volna, ahogyan azt okkal vártam, íme, több mint hat hónapos figyelmeztetésem után sem tudok arról, hogy könyvem csak egyetlen egy, a szándékaimnak megfelelő hatást is elért volna. Azt kértem, hogy levélben tudassa velem, hogy mikor szűntek meg a pártok és szűnt meg a pártoskodás; mikor lettek a bírák tanultak és egyenesek és a védőügyvédek becsületesek és szerények, a józan ész némi árnyalatával; mikor lángolt Smithfield a törvénykönyvek piramisaitól; mikor változott meg teljesen a fiatal nemesek nevelése; mikor száműzték az orvosokat; mikortól bővelkednek az erényben, becsületben, igazságban és józan észben a női jehu-k; mikor gyomlálták meg és söpörték ki alaposan a miniszterek udvartartását és páholyait; mikortól jutalmazzák az észt, az érdemet és a műveltséget; mikortól ítélik arra a sajtó minden gyalázatos prózában és versben íróját, hogy ne ehessen mást, csak a saját írásait, és szomját a saját tintájával oltsa. Ezekre és ezernyi más reformra szilárdan számítottam az önök bátorításával; ahogyan azok valójában egyértelműen levezethetők voltak a könyvemben közölt tanácsokból. És meg kell hagyni, hogy hét hónap elegendő idő lett volna minden olyan bűn és ostobaság kijavítására, melyre a jehu-k hajlamosak, ha természetük a legcsekélyebb hajlamot is mutatta volna az erényre vagy a bölcsességre. Mégis, oly távol állt attól, hogy bármelyik levelében válaszoljon várakozásomra; ellenkezőleg, minden héten rágalmakkal, kulcsokkal, elmélkedésekkel, emlékiratokkal és második részekkel terhelte meg a postaládámat, melyekben azzal vádol, hogy kritizálom a nagy állami embereket, hogy lealacsonyítom az emberi természetet (mert még mindig van merszük így nevezni), és hogy gyalázom a női nemet. Azt is tapasztalom, hogy ezeknek a köteteknek az írói nem egyeznek meg egymással; mert némelyikük nem engedi, hogy saját utazásaim szerzője legyek; mások pedig olyan könyvek szerzőjévé tesznek, melyek számomra teljesen idegenek.

Azt is tapasztalom, hogy az ön nyomdásza olyan hanyag volt, hogy több utazásom és visszatérésem időpontját összekeverte és eltévesztette; sem az igazi évet, sem az igazi hónapot, sem a hónap napját nem adta meg; és úgy hallottam, hogy az eredeti kézirat teljesen megsemmisült könyvem megjelenése óta; nekem sem maradt meg egyetlen példányom sem; azonban küldtem önnek néhány javítást, melyet beilleszthet, ha valaha is lesz második kiadás; de nem ragaszkodom hozzájuk; hanem meghagyom ezt az okos és őszinte olvasóimnak, hogy értelmezzék azokat tetszésük szerint.

Hallom, hogy néhány tengeri jehu kifogásolja a tengeri nyelvezetemet, mivel sok helyen nem megfelelő, és most nem használatos. Nem tehetek róla. Első útjaim során, mikor még fiatal voltam, a legidősebb tengerészek oktattak, és megtanultam úgy beszélni, ahogyan ők. De azóta azt tapasztaltam, hogy a tengeri jehu-k is hajlamosak, akárcsak a szárazföldiek, a szavaikban az újdonságokra, melyeket az utóbbiak minden évben megváltoztatnak. Emlékszem, hogy minden hazámba való visszatérésemkor a régi nyelvjárás annyira megváltozott, hogy alig értettem az újat. És megfigyeltem, hogy mikor valamely jehu kíváncsiságból Londonból meglátogat a házamban, egyikünk sem volt képes a másik számára érthető módon előadni a gondolatainkat.

Ha a jehu-k elmarasztalása bármi módon is érintene engem, sok okom lenne panaszkodni, hogy néhányan közülük olyan merészek, hogy az útikönyvemet puszta kitalációnak tartják, mely az agyamból született, és odáig mentek, hogy célzásokat tettek arra, hogy a nyihahá-k és a jehu-k nem léteznek jobban, mint Utópia lakói.⁵

Valóban be kell vallanom, hogy ami Lilliput, Laputa és Brobdingrag népét illeti, (mert így kellett volna írni a szót, és nem tévesen Brobdingnagnak), még soha nem hallottam olyan szemtelenséget, hogy jehu vitatta volna létüket, vagy a velük kapcsolatos tényeket, melyeket elmondtam; mert az igazság minden olvasót azonnal meggyőz. És van-e kisebb valószínűsége a nyihahák-ról vagy jehu-król szóló beszámolómnak, mikor nyilvánvaló, hogy ez utóbbiakból még ebben az országban is sok ezren élnek, akik csak abban különböznek a nyihaha-országi testvéreiktől, hogy egyfajta fecsegést használnak, és nem járnak meztelenül? A megjavításukért írtam, nem pedig a jóváhagyásukért. Az egész faj egyöntetű dicsérete kisebb jelentőséggel bírna számomra, mint annak a két degenerált nyihahá-nak a nyihogása, akiket az istállómban tartok; mert ezektől, bármilyen degeneráltak is, még mindig javulok néhány erényben, anélkül, hogy vétek keveredne velük.

Ezek a szerencsétlen jehu-k azt hiszik, hogy én annyira elfajzott vagyok, hogy megvédjem az igazamat? Jehu, amilyen vagyok, az egész nyihaha-országban köztudott, hogy jeles mesterem útmutatásai és példája alapján két év alatt (bár bevallom, a legnagyobb nehézségek árán) képes voltam megszüntetni a hazugság, a csalás, a tévelygés és a kétértelműség pokoli szokását, mely olyan mélyen gyökerezik minden fajtám lelkében, különösen az európaiakéban.

Más panaszaim is lennének ebből a bosszantó ügyből kifolyólag; de nem fárasztom tovább sem magamat, sem önt. Nyíltan be kell vallanom, hogy legutóbbi visszatérésem óta, elkerülhetetlen szükségszerűségből, az ön fajtájának néhány tagjával, és különösen a saját családom tagjaival való beszélgetés során jehu-természetem néhány romlottsága újjáéledt bennem; különben soha nem próbálkoztam volna olyan abszurd tervvel, mint a jehu-fajta megreformálása ebben a királyságban – de most már örökre lemondtam minden ilyen látomásos tervről.

1727. április 2.

This text is based on a translation by DeepL.

A Kiadó az Olvasóhoz

Az eredeti kiadásban megadottak szerint

Ezen utazások szerzője, Lemuel Gulliver úr, régi és bizalmas barátom; anyai ágon is van köztünk némi rokonság. Körülbelül három évvel ezelőtt Gulliver úr megunta a redriffi⁶ házába látogató kíváncsi emberek tömegét, és egy kis földet vásárolt egy kényelmes házzal együtt Newark közelében, Nottinghamshire-ben⁷, a szülőföldjén, ahol most visszavonultan él, de a szomszédai körében jó hírnévnek örvend.

Bár Gulliver úr Nottinghamshire-ben született, ahol apja lakott, hallottam tőle, hogy családja Oxfordshire-ből származik; ezt megerősítendő, a megyében található Banbury temetőjében több Gulliver-sírt és emlékművet is láttam.

Mielőtt elhagyta Redriffet, rám bízta a következő iratok őrzését, azzal a szabadsággal, hogy úgy rendelkezzek velük, ahogy én jónak látom. Háromszor gondosan átnéztem őket. A stílus nagyon egyszerű és világos; az egyetlen hiba, mit találok, hogy a szerző az utazók szokása szerint kissé túlságosan körülményes. Az egészet áthatja az igazság levegője; sőt a szerzőt annyira megkülönböztették igazságtartalmáért, hogy redriffi szomszédai között egyfajta közmondássá vált, mikor valaki valamit állított, azt mondták, hogy az olyan igaz, mintha Gulliver úr mondta volna.

Több tiszteletre méltó személy tanácsára, akikkel a szerző engedélyével közöltem ezeket az írásokat, most merem őket a világba küldeni, remélve, hogy legalább egy ideig jobb szórakozást nyújtanak fiatal nemeseinknek, mint a politika és a pártok közönséges firkálmányai.

Ez a kötet legalább kétszer akkora lett volna, ha nem vettem volna a bátorságot, hogy kihúzzam belőle a számtalan, a szelekre és az árapályokra, valamint a különböző utak változásaira és irányváltoztatásaira vonatkozó részeket, a hajó viharban való vezetésének aprólékos leírásával együtt, a tengerészek stílusában; hasonlóképpen a hosszúsági és szélességi körökről szóló beszámolót; mellyel kapcsolatban okom van azt feltételezni, hogy Gulliver úr kissé elégedetlen lehet. De elhatároztam, hogy a művet a lehető legjobban hozzáigazítom az olvasók általános képességeihez. Ha azonban a tengeri ügyekben való tájékozatlanságom miatt hibákat követtem el, azokért egyedül én vagyok felelős. És ha bármelyik utazó kíváncsi a teljes műre, ahogyan az a szerző kezéből kikerült, készséggel teszek eleget a kíváncsiságának.

Ami a szerzővel kapcsolatos további részleteket illeti, az olvasó már a könyv első lapjain elégedettséggel fogadja.

Richard Sympson

This text is based on a translation by DeepL.

I. rész
Utazás Lilliputba

1699. május 4.–1702. április 13.

ELSŐ FEJEZET

Atyámnak csekély birtoka volt Nottinghamshire-ben és öt fia, én a harmadik közöttük. Tizennégy évesen Cambridge-be küldött az Emmanuel College-ra¹⁰¹, ott három évet töltöttem, szorgalmasan tanultam. Apám vagyonkájából azonban még arra a kis zsebpénzre sem futotta, mely a fenntartásomhoz kellett, így hát beadtak tanoncnak Mr. James Bateshez, aki jeles sebész¹⁰² volt Londonban. Négy évig éltem nála.¹⁰³ Atyám néha küldött valami kicsiny pénzt, ebből a navigációt és a matematika más területeit tanulmányoztam, csupa olyan dolgot, amire az utazó embernek szüksége lehet, mert szentül hittem, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a sorsom. Mr. Batest elhagyva, visszautaztam atyámhoz, ahol John nagybátyám és még néhány rokonom hozzájárulásával negyven fontot kaptam¹⁰⁴, azon kívül azt is megígérték, hogy évente további harminc fontot juttatnak nekem, mely elég lesz, hogy Leydenben¹⁰⁵ éldegéljek. Két évig és hét hónapig tanultam ott az orvosi¹⁰⁶ fakultáson¹⁰⁷, tudva, hogy a hosszú utakon mindig szükség van orvosra.

Kevéssel azután, hogy Leydenből visszatértem, jó mesterem Mr. Bates ajánlatára felvettek seborvosnak a Swallow nevű hajó fedélzetére Abraham Pannel kapitány mellé. Három és fél évet időztem ezen a hajón, néhány utat tettem Levantéba¹⁰⁸ és máshová. Visszatérve elhatároztam, hogy letelepszem Londonban, amire jó mesterem, Mr. Bates is biztatott, néhány előnyös ajánlattal könnyítve sorsomon. Az Old Jewry-ben¹⁰⁹ kivettem egy kis lakást, majd, hogy a legényéletet meguntam, elvettem Mrs. Mary Burtont¹¹⁰, Mr. Edmund Burton harisnyakereskedő második leányát, aki a Newgate Streeten lakott. Négyszáz font hozományt¹¹¹ kaptam.

Sajnos két évvel ezután meghalt jó mesterem, Bates, és kevés barátom lévén, jövedelmem kezdett megcsappanni¹¹², lelkiismeretem pedig nem engedte meg, hogy társaim módjára gonosz praktikákkal kíséreljem növelni. Éppen azért, miután feleségemmel és néhány ismerősömmel alaposan megbeszéltük a dolgot, elhatároztam, hogy újból tengerre szállok. Egymás után két hajón voltam seborvos és több utat tettem meg¹¹³ hat év leforgása alatt. Voltam Elő- és Hátsó-Indiában¹¹⁴ és némileg megnöveltem vagyonkámat. Szabad óráimban a legjobb szerzőket olvastam, régieket, újakat vegyesen. Könyvekkel mindig el voltam látva, szép számban. Ha valahol partra szálltunk, a nép erkölcseit és szokásait tanulmányoztam, valamint megtanultam a nyelvüket. Ez utóbbihoz, kitűnő emlékezőtehetségem lévén, különös kedvet éreztem.

Utolsó utam nem volt túl szerencsés, ki is fáradtam a vízen és elhatároztam, hogy most már otthon maradok, nőm és családom körében. Az Old Jewry-ből Fetter-Lane-be költözködtem, innen Wappingba, reméltem, hogy a tengerészek között munkához jutok, de a számításom nem vált be. Három évi várakozás után William Prichard kapitány, az Antelope tulajdonosa, aki a Déli-tengerre készült, előnyös ajánlatot tett nekem, mit elfogadtam. 1699. május 4-én Bristolból¹¹⁵ futott ki hajónk. Utunk igen kellemes volt.

Nem akarom az olvasót kalandjaink részletezésével untatni. Annyit jegyzek csak fel, hogy Hátsó-Indiához közel heves szél ragadott el bennünket és Van Diemen¹¹⁶ földje felé sodort. A mérésnél kiderült, hogy a déli szélesség 30° 2'-én vagyunk. Tizenkét emberünk a túlfeszített munka és az elégtelen táplálkozás következtében meghalt, a legénység maradék része is teljesen kimerült. November ötödikén – ezen a vidéken a nyár kezdete ez a dátum – igen borús idő volt. A matrózok félcsomónyi92 m távolságban sziklát jeleztek, de a szél olyan erős volt, hogy már nem tudtuk kikerülni. Egyenesen nekimentünk és hajónk abban a pillanatban kettéhasadt. Hatodmagammal csónakot bocsátottunk a vízre és megkíséreltük kikerülni a sziklát. Számításom szerint mintegy három tengeri mérföldet14,5 km evezhettünk, de ekkor végleg kifáradtunk és a hullámokra bíztuk magunkat. Fél óra múlva a hirtelen érkező heves északi szél felborította a csónakot. Hogy társaimmal mi történt, nem tudom. Azt hiszem, hogy egytől-egyig odavesztek, akik a sziklára kerültek, meg azok is, akik a hajóroncson maradtak. Úszni kezdtem, a szél és az árapály sodort magával. Gyakran tapogatóztam lábaimmal, de nem értem feneket. Már éppen elhagyott minden erőm és úgy tűnt, hogy elmerülök, mikor a lábam hirtelen szilárd talajt ért és egyidejűleg a vihar is csillapult. Azonban a part, melyre sorsom vetett, olyan lejtős volt, hogy csaknem egy mérföldet1,6 km tocsogtam a vízben, amíg a szárazra értem, ami – úgy tudom – este nyolc óra tájt lehetett. Még egy fél mérföldet0,8046 km gyalogoltam, de nem láttam semmi lakhelyet és nem találkoztam senkivel; olyan fáradt és gyenge voltam, hogy talán nem is vettem volna észre. Kimerülten lihegtem, a levegő forró volt és az a pohár brandy is dolgozni kezdett, mit még a hajón ittam. Szóval nagy kedvet éreztem, hogy elaludjak. Lefeküdtem a fűbe, mely csodálatosan gyengéd és rövidszárú volt és elaludtam, azt hiszem, soha még ilyen mélyen. Világos nappal volt, mire felébredtem. Fel akartam kelni, de kiderült, hogy képtelen vagyok mozdulni – karjaimat és lábaimat kétoldalt a földhöz erősítették. Hosszú és sűrű hajam is le volt kötve. Testemen, a vállamtól egészen sarkamig, számos vékony kötelék húzódott. Csak felfelé nézhettem. A Nap forróvá kezdett válni, a fénye máris bántotta a szememet. Valami zsivajt hallottam, de helyzetemet tekintve nem láthattam egyebet a kék égnél. Kis idő múlva valami élő dolgot éreztem a bal lábamon, mely lassan mozgott előre és közeledett a mellemhez. Csaknem az államig ért már, mikor lesütve szemem, amennyire csak bírtam, piciny emberi lényt pillantottam meg, mely alig volt hat hüvelyk15 cm magas. Kezében íj és nyíl, hátán tegez. Ugyanakkor legalább negyven társát éreztem, ahogy az elsőt követik. Meglepetésem példátlan volt. Olyan hangosan kezdtem ordítani, hogy mindnyájan ijedten megfutamodtak, mint azt később megtudtam. Ez alkalomból néhányan meg is ütötték magukat, mikor sietségükben kétoldalt leugráltak rólam. De csakhamar visszatértek, és az egyik, aki addig merészkedett, hogy megláthatta az arcomat, két kezét az ámulattól magasba emelve éles, de tiszta hangon ezeket a szavakat kiáltotta: Hekinah degul. Társai többször megismételték ezeket a szavakat, melyeknek az értelmét akkor még nem fogtam fel. Helyzetem, mint az olvasó elképzelheti, igen kényelmetlen volt. Végül azonban, hosszas vergődés után szerencsésen elszakítottam a köteléket és kihúztam a cövekeket, melyekhez a bal lábam erősítve volt – mert cövekekhez kötöttek – majd egy heves rántással, mely jelentékeny fájdalommal járt, meglazítottam a hajamat letartó köteléket úgy, hogy fejemet két hüvelyknyire5 cm elfordíthattam. De a kis teremtmények újból elfutottak, mielőtt egyet is megfoghattam volna. Ekkor éles és erős ordítás hallatszott, majd az egyikük így kiáltott: tolgo phonac. Ugyanabban a percben legalább száz nyíl hegye érte a bal kezemet, mint megannyi finom varrótű. Egy második vezényszóra testemre és arcomra irányultak az íjak. Ez utóbbit eltakartam a bal kezemmel. Mikor ennek a nyílzápornak vége volt, fájdalmamban felnyögtem és újból megkíséreltem eltépni kötelékeim. Erre újabb sortűz következett, még hevesebb, mint az előző. Néhány bátrabb legény dárdáját megpróbálta az oldalamba döfni. Szerencsémre bőrzubbony volt rajtam, min a vékony rudak nem hatolhattak át. Úgy véltem, legjobb, ha szép csendben fekszem. Az volt a tervem, hogy így maradok estig, mikor is bal kezem szabadon lévén, könnyen letéphetem kötelékeimet. Ami a bennszülötteket illeti, azokkal majd csak elbánok, ha mégakkora hadsereget küldenek is ellenem, ha csak akkorák, mint az, akit láttam. De sorsom másként rendelte. A kis népség, látva, hogy megnyugodtam, abbahagyta a nyilazást. A növekvő zaj tudatta velem, hogy egyre többen vannak. Bal fülemtől mintegy három lábnyira91 cm állandó kopogást hallottam, egy egész órán át, mikor odafordultam, amennyire a kötelékek és cövekek engedték, másfél láb45,7 cm magas emelvényt pillantottam meg, melynek tetején négy vagy öt bennszülött fért el, akik létrákon jutottak fel. Az emelvényről egyikük, aki tekintélyes személynek tűnt, hosszú beszédet intézett hozzám, amiből egyetlen szót sem értettem. Meg kell jegyeznem, hogy mielőtt belefogott volna, háromszor így kiáltott: Langro dehul san. A szavak értelmét csak később tudtam meg.

Erre mintegy ötven bennszülött nekem esett, elvágták a kötelékeket, melyek fejem leszögezték, úgyhogy most oldalt fordulhattam és láthattam azt a személyt, aki beszélt hozzám, szavait taglejtésekkel kísérve. Középkorú férfinak látszott, magasabb volt, mint az a másik három, aki kíséretét alkotta. Ezek egyike, aki apród módjára, uszályát tartotta, valami kevéssel lehetett nagyobb, mint a középső ujjam. A másik kettő, amennyire kivehettem, kétoldalt foglalt helyet. A beszélő férfi minden tekintetben a gyakorlott szónok eszközeivel élt: hangjából hol fenyegetődzést, hol ígérgetést, hol könyörgést, hol szelídséget vehettem ki. Kevés szóval válaszoltam, de a legalázatosabb hangon, bal kezemet és szemeimet az égre emeltem, mintegy tanúként idézve a Napot. Tekintve, hogy emellett halálosan éhes voltam, nem állhattam meg, hogy parancsoló étvágyamat közöljem velük (talán a tisztelet rovására) egyik ujjamat ismételten szájamhoz emelve. A hurgó (így hívták a szónokot, mint azt később megtudtam) azonnal megértette mozdulatom. Leszállt az emelvényről és parancsot adott, hogy támasszanak létrákat oldalamhoz. A létrákon mintegy száz bennszülött futott fel rám, egészen a szájamig és ételekkel megrakott kosarakat hoztak. Mindez a király akaratára történt, rögtön azután, hogy tudomást szerzett vágyamról. Többféle állat húsát különböztettem meg, de csak látásból, ízéről nem. Voltak itt lapockák, combok, szegycsontok, ürühús formájúak és jól lehettek elkészítve, de akkora volt minden, mint egy pacsirta szárnya. Kettőt-hármat ettem meg egy harapásra, hozzá három cipónyi kenyeret, ezek meg akkorák voltak, mint egy-egy muskétagolyó¹¹⁷. A kis emberkék mindent megtettek, hogy éhségemet csillapítsák, közben a csodálkozás és bámulat kitöréseit hallottam, annyira meglepte őket étvágyam és terjedelmem. Ezután jelekkel tudattam, hogy szomjas vagyok. Most már tudták, hogy valami kis adagról nálam nem lehet szó. Igen értelmes népség volt ez, ügyesen hengergettek egy nagy hordót, kezemre gurították és beverték a fenekét. Egyetlen kortyra kiittam, ami persze nem volt nagy dolog, fél pint2,36 dl lehetett az egész és íze a gyenge burgundiéhoz hasonlított, de annál finomabb volt. További hordó következett, melynek tartalmát az első után küldtem és jeleztem, hogy még szeretnék – de már nem volt több. Miután ezeket a „csodákat” végrehajtottam, örömkiáltásokban törtek ki, körbetáncoltak és többször hallottam, mint a „Hekinah degul” szavakat harsogják. Jelt adtak, hogy dobjam le a hordókat, de előbb hangos kiáltásokkal figyelmeztették az alant állókat, hogy húzódjanak félre az útból. Borah mevolah, ezt kiabálták, majd mikor a hordókat ledobáltam, megint: Hekinah degul. Bevallom, csaknem kísértésbe jöttem, hogy negyven vagy ötven kis legényt hirtelen elkapva, mint mellemen járkáltak fel és alá, odaverjek a földhöz. De a nyilacskák emléke, meg annak megfontolása, hogy feltehetően ez még nem a legveszedelmesebb fegyverük, meg azután előbbi ígéretem és alázatos hangom felidézése csakhamar lecsillapították ezt az ösztönt. Különben is, most már úgy kellett tekintenem magamra, mint akit a vendégszeretet törvényei kötnek, hisz ez a kis népség igazán nagylelkűen és bőkezűen bánt velem. Magamban mindazonáltal nem keveset csodálkoztam e piciny halandók vakmerőségén, hogy ilyen félelem nélkül és bátran járkálnak testemen, amíg az egyik kezem szabadon van anélkül, hogy megremegnének ilyen csodás lény látására, amilyennek tűnnöm kellett a szemükben. Kis idő múlva, mikor látták, hogy már jóllaktam, egy magas rangú személy jelent meg, a császári felség küldetésében. Őexcellenciája jobb lábam bokáján szállt fel, arcomig jött előre, mintegy tizenkét főből álló testőrségével. Felmutatta a király pecsétjével ellátott megbízólevelét és mintegy tíz percig beszélt, harag nélkül, de igen határozottan, gyakran előre bökve kezével, mint azt később megtudtam, a főváros irányában, mely fél mérföldnyire0,8046 km volt innen. Megértettem, hogy őfelsége kívánságára oda kell szállítaniuk. Kevés szóval feleltem, szabadon lévő kezemet a másikhoz illesztve (közben vigyáztam, hogy meg ne üssem véletlenül őexcellenciáját, vagy a kíséretét) majd fejemre és testemre mutatva, jeleztem, hogy szeretném szabadságomat visszakapni – de eredménytelenül. Úgy látszik, elég jól megértett, mert tagadólag rázta a fejét és mutatta, hogy el kell szállítaniuk és hogy fogoly vagyok. Más mozdulatokkal viszont azt adta értésemre, hogy kapok elég enni- és innivalót és hogy jó bánásmódban lesz részem. Ezek után még egy kísérletet tettem, hogy letépjem kötelékeim, de rögtön megindult a nyílzápor, arcomon és kezemen apró, kellemetlen szúrásokkal. Mikor láttam, hogy ellenfeleim száma egyre növekszik, jelt adtam, hogy megadom magam. Erre a hurgó és kísérete visszavonult, de udvarias modorban elbúcsúztak előbb. Néhány perc múlva üdvrivalgás tört ki körülöttem, többször hallottam ezeket szavakat: peplom selan. Éreztem, hogyan lazítják meg kötelékeim olyan mértékben, hogy jobb oldalamra fordulhattam és kiüríthettem a hólyagomat. Nagy megkönnyebbülésemre szolgált, de a kis nép csodálkozása nem ismert határt. Mihelyt mozdulatomon észrevették, mit akarok, kétoldalt szétváltak és utat hagytak a zuhatagnak, mely olyan hevesen és ellenállhatatlanul áradt belőlem. Ezután bekenték arcomat és kezemet valami kenőccsel, melynek igen jó szaga volt, és néhány perc alatt elmulasztotta a nyilak kellemetlen csípését. Ezek után elálmosodtam és elaludtam. Nyolc órát alhattam, mint ahogyan később az értésemre adták. Nem csoda, mert az orvosok, a császár kívánságára, altatószert kevertek a borba.

Úgy látszik, megérkezésem után kevéssel felfedeztek, mint a földön aludtam, futárt menesztettek a császárhoz, aki tanácsot hívott össze és parancsot adott, hogy kötözzenek meg, lássanak el étellel-itallal és csináljanak valami szerkezetet, mellyel a városba szállíthatnak.

Ez a határozat talán vakmerőnek és veszedelmesnek tűnik, és azt hiszem, hasonló alkalommal Európa kevés fejedelme járna el hasonlóképpen, de ahogy később végiggondoltam, nagyon bölcsnek láttam ezt az intézkedést. Mert tegyük fel, hogy megkíséreltek volna azonnal megölni nyilakkal és dárdákkal. Nagyon valószínű, hogy az első döfésre felriadok és a düh valószínűleg elég erőt ad, hogy széttépjem kötelékeim és akkor kegyetlenül összetaposom a védtelen társaságot.

Ezek az emberek a legkiválóbb matematikusok, és a császár támogatásával és bátorításával, aki a tanulás híres pártfogója, a mechanikában is nagy tökéletességre jutottak.¹¹⁸ Többféle szerkezetük van, kerekekkel és emelőkkel, melyek nagy fák és terhek szállítására szolgálnak. Legnagyobb hadihajóikat, melyek között négy láb1,2 m hosszúak is vannak, az erdők közelében építik, ahol nagy szálfák teremnek, ezeket azután ilyen alkalmatosságon leviszik a tengerpartra, néha három-négyszáz yardnyira274-364 m. Ötszáz ács és építész azonnal munkába fogott, hogy előkészítsék a legnagyobb szállítószerkezetet. Nagy fakeret volt ez, három hüvelyknyire7,6 cm emelve a föld fölé, hosszában hét láb2 m, széltében négy1,2 m. Az egész huszonkét keréken mozgott. Velem párhuzamosan helyezték el. De a legnagyobb nehézség mármost abban volt, hogyan emelnek rá erre a szerkezetre. Nyolcvan rudat emeltek, lábnyi30,48 cm magas mindegyik, erős kötelekből horgokat csináltak, ezeket nyakamra, kezemre, lábamra akasztották. Kilencszáz erős ember húzta azután ezeket a köteleket, csigákon – három óra kellett hozzá, hogy ráemeljenek a szekérre és odakössenek. Mindezt csak elbeszélés után tudtam meg. Közben, amíg ezek történtek, én mélyen aludtam az italomba kevert altatószer hatása alatt. Most a császár méneséből ötszáz erős ló állt elő, négyhüvelyknyi10 cm állatok; ezek szállítottak be a fővárosba, ami, mint már említettem, fél mérföldnyire0,8046 km volt innen.

Négy órával azután, hogy útra keltünk, különös, mondhatnám nevetséges eset riasztott fel álmomból. Egy percre megállt a szekér, valamit meg kellett igazitani. Ez alkalmat felhasználva három vagy négy fiatal bennszülött kíváncsiságból felmászott az arcomra, szerették volna látni, hogyan nézek ki, mikor alszom. Ezek egyike, gárdatiszt, fegyverének éles végét egyik orrlyukamba dugta és úgy csiklandozott, mint holmi szalmaszál, tüsszentenem kellett, mire visszahúzódtak. Csak három hét múlva tudtam meg, mi volt az oka, hogy felriadtam. A nap többi részében nagy utat tettünk, éjszakára ötszáz embert helyeztek el kétoldalt, fáklyákkal és nyilakkal, készen arra, hogy lőjenek, mihelyt megmozdulok. Másnap hajnalban folytattuk utunkat, délben kétszáz yardnyira182,9 m jutottunk, a város falai elé. A császár elénk jött egész udvarával, de a főurak semmiképpen nem engedték meg őfelségének, hogy felmásszon testemre és személyét veszélyeztesse.

A téren, ahol szekerünk megállt, egy öreg templom magasodott, állítólag a császárság legmagasabb épülete. Néhány éve természetellenes gyilkosság¹¹⁹ szennyezte be. A nép jámborsága úgy tekintette, mint megszentségtelenített hajlékot, ezért minden díszét és berendezését eltávolították és közhasználatnak adták át. Úgy döntöttek, hogy ebben az épületben szállásolnak el. Az északra nyíló kapu négy láb1,2 m magas volt és csaknem két láb60,9 cm széles, könnyen átmászhattam rajta. A kapu mindkét oldalán keskeny ablak volt, hat hüvelyknyire15 cm a föld felett, a bal oldalába a király kovácsa horgonyt és kilencvenegy láncot helyezett el. Mindegyik olyan vastag, mint az európai hölgyek óralánca és a láncokat harminchat kulccsal bokámhoz erősítették. A templomon túl, az országút szélén, mintegy húsz lábnyira6 m, öt láb1,5 m magas torony emelkedett. Ezt mászta meg a császár, hogy láthasson engem. Én magam nem láttam az udvart, csak elmondták nekem. Kiszámították, hogy mintegy százezernyi tömeg vonult ki a városból, megtekintésemre. Ezek közül legalább tízezer őreimmel dacolva megmászta testemet, a létrák fokán. Csakhamar azonban halálbüntetés terhe alatt megtiltották ezt a mulatságot. Mikor kiderült, hogy a láncokat nem tudom eltépni, kötelékeimet elvágták, végre felállhattam, de szomorú és kétségbeesett voltam továbbra is. A nép csodálkozása határtalan volt, ahogy így járkálni kezdtem. A láncok mintegy fél stang5 m¹²⁰ hosszúak lévén, annyi mozgást sem tehettem, amennyivel félkörben fel és alá járhat az ember, csak éppen arra voltak elegendők, hogy letérdelve bemászhattam a templom kapuján és teljes hosszában végig heveredhettem.

MÁSODIK FEJEZET

Mihelyt talpamra állhattam, első dolgom volt körülnézni. Be kell vallanom, soha ilyen mulatságos látványban nem volt részem. A vidék egy nagy kertnek tűnt, amint egy pillantással áttekintettem. Minden egyes körbekerített föld – egyenként negyven négyzetláb3,7 m² területű –, mint megannyi virágágyás. Ezek a földek körülbelül negyed stangnyi677 m² erdőkkel váltakoztak. A legmagasabb fák, amennyire kivehettem, hét láb2 m magasnak tűntek. Bal kéz felől a torony olyan volt, mint a betlehemes gyerekek kis színháza.

Néhány órája hevesen kínoztak bizonyos természetes szükségletek – nem csoda, hiszen két napja nem volt alkalmam könnyíteni magamon. A kérdés sürgős volt, de restelltem magam. Végül mégis bemásztam házamba, becsuktam az ajtót és amennyire láncom engedte, megszabadítottam testem a kényelmetlen tehertől. De ez volt az első és utolsó ilyen tisztátalan cselekedetem – remélem, hogy az olvasó megbocsát nekem érte, ha elfogulatlanul és részrehajlás nélkül megfontolja helyzetemet és kétségbeesésemet. Ettől a naptól kezdve rendes szokásommá vált, felkelés után szükségletemet a szabad ég alatt elvégezni, amennyire láncomtól tellett. Ezt követően a kellemetlen hulladékot – mielőtt még a város felébredt volna – kerekes targoncán elszállították. Erre két szolga ügyelt. Nem időztem volna olyan hosszasan e tárgy körül, mely első percben kevéssé fontosnak tűnik, de felhasználtam az alkalmat, hogy az olvasó figyelmét felhívjam tisztasági ösztönömre, melynek létezését rosszakaróim, egy és más alkalommal, kétségbe vonták.

Ezután a kis kaland után kijöttem odúmból friss levegőt szívni. A császár akkor már leszállt a toronyból és most lóháton közeledett, amiért csaknem drágán megfizetett: az állat megriadt a szokatlan látványtól, hogy egy hegy járkálni és mozogni kezd, megtorpant és hátsó lábaira emelkedett, de a császár, aki nagyszerű lovas, nyergében maradt, amíg testőrei odafutottak, megragadták a zablát és őfelsége leszállt a nyeregből. Ezután nagy álmélkodással vizsgált meg tetőtől-talpig, vigyázva, hogy láncom körzetébe ne lépjen. Parancsot adott szakácsainak és a csaposoknak, gondoskodjanak ételről és italról. Kerekes targoncákon hoztak mindent közelembe, amíg elérhettem. A targoncákat a kezembe véve ürítettem ki. Húsz ételes-targonca volt és tíz italos. Az ételekkel néhány harapásra végeztem, az italokat, melyek agyagedényekben illatoztak összeöntöttem és egyszerre ittam ki. A császárnő és a kis hercegek, mindkét nemből, székeken üldögéltek körben, csekély távolságban. Mikor a ló megbokrosodott, egy pillanatra felugrottak és odafutottak urukhoz, akinek külsejét le fogom most írni. Majdnem körömszélességnyivel magasabb, mint bármelyik udvari embere. Ez már önmagában is elég ahhoz, hogy a szemlélőkben félelmet keltsen. Vonásai erősek és férfiasak, osztrák ajkakkal és ívelt orral¹²¹, arcbőre olajbarna, arca egyenes, teste és végtagjai arányosak, minden mozdulata kecses, viselkedése fenséges. Ekkor már túl volt fénykorán¹²², huszonnyolc és háromnegyed éves volt, ebből körülbelül hét évet¹²³ uralkodott nagy boldogságban, és többnyire győztesen. Hogy jobban láthassam, úgy feküdtem az oldalamra, hogy arcom szembekerült az övével – mintegy három yardnyira2,7 m állt tőlem – azóta persze sokszor a kezemben tartottam őfelségét és így leírásom megbízható. Ruhája egyszerű és tiszta, az európai és ázsiai divatok sajátságos keveréke. Fején könnyű aranysisakot hordott, mit drágakövek ékesítettek és melynek egy nagy kócsagtoll volt a taréján. Kardját kezében tartotta, mintegy védekezve, arra az esetre, ha mégis eltépném láncaimat. A kard csaknem három hüvelyk7,6 cm hosszú volt, hüvelye és markolata gyémánttal tűzdelt arany. Hangja éles, metsző, de tiszta és tagolt. Tisztán kivehettem szavait, állva is. A hölgyek és az udvaroncok pompázatos ruhákban tündököltek. A hely, ahol összegyűltek, olyan tarkának és színesnek tűnt, mint holmi női szoknya, arany és ezüst hímzésekben dús, mit a földön szétteregettek. A császári felség több ízben megszólított és én feleltem, de természetesen, nem értettük egymást. Papok és törvénytudók is voltak ott, akik szintén hozzám fordultak és én mindazon nyelven beszéltem hozzájuk, amin csak tudtam: magas és alacsony hollandul¹²⁴, latinul, franciául, spanyolul, olaszul próbálkoztam, még a lingua francát¹²⁵ is bevetettem – hiába. Két óra múlva az udvar visszavonult. Engem erős őrség védelmére bíztak, mert a csőcselék ordítozva és szemtelen kíváncsisággal tolakodott felém. Voltak pimaszok közöttük, akik nyilakkal lődöztek rám, mikor a házam kapuja alatt feküdtem, az egyik csaknem a bal szememet találta el. De a parancsnok ezek közül hatot elfogatott és a legmegfelelőbb büntetésnek azt találta, ha egyszerűen megkötözve a kezeim közé adja a hencegőket, mit a katonák azonnal végre is hajtottak. Dárdahegyekkel belökdösték a hat legényt abba a körbe, melynek területét elérhettem. Jobb kezemmel összefogdostam mind a hatot, ötöt betettem a zsebembe, a hatodikat magam elé tartottam és úgy tettem, mintha elevenen meg akarnám enni. Szegény kis ember borzalmasan üvöltött – még a parancsnok és a tisztek is zavarba jöttek, látva, hogy előszedem zsebkésemet – de csakhamar megnyugtattam őket. Szelíden néztem szét, a késsel elvágtam a vékony köteleket, melyekkel megkötözték, gyengéden letettem a földre és a kis ember elfutott. Így bántam a többi öttel is. Egyenként szedtem ki szegényeket a zsebemből és észrevettem, hogy a katonák és a nép el voltak ragadtatva irgalmasságom jeleitől. Ez az eset nagyban növelte tekintélyemet az udvarnál.

Estefelé némi nehézségek árán behúzódtam hajlékomba és lefeküdtem a földre. Tizennégy napig háltam a földön, ezalatt a császár parancsára fekvőhelyet készítettek nekem. Hatszáz ágyat hoztak szekéren, százötvenet hosszában helyeztek el, négyesével összevarrva, – ez volt a derékalj – ugyanilyen módon paplant, vánkost és lepedőt is kaptam. Mindez elég tűrhető fekhely volt az olyan ember számára, aki hozzám hasonlóan nélkülözésekhez edzette magát.

Abban a percben, amint megérkezésem híre a császárságban elterjedt, a gazdagok, kíváncsiak és léhűtők serege zarándokolt a fővárosba, hogy megtekintsen. Sok falu egészen kiürült, kezdték elhanyagolni a gazdaságot és a földművelést. Mindez addig tartott, amíg a császári felség néhány kemény rendelettel és proklamációval helyre nem állította a rendet. Elrendelte, hogy mindazok, akik már megtekintettek, térjenek azonnal haza és udvari engedély nélkül ötven yardnál45 m közelebb ne merészkedjenek többé házamhoz. Ezzel az intézkedéssel az udvari titkárok szép mellékkeresetre tettek szert.

Közben őfelsége több tanácskozást hívott össze, megbeszélni, mitévők legyenek velem. Később egy jó barátom, magas állású udvari hivatalnok, elbeszélte nekem, hogy az udvart alaposan zavarba hozta ez a nehéz eset. Féltek, hogy kiszabadítom magam, attól is tartottak, hogy élelmezésem túl sokba kerül és általános ínséget idézhet elő. Egyszer-kétszer az is szóba jött, hogy éhen kellene veszejteni engem, vagy mérgezett nyilakkal megsebesíteni arcom és kezeim, ami hamar végezne velem, de azután meggondolták, hogy egy ekkora hulla bűze döghalált okozhatna az egész országban. A tanácskozások folyamán a csapattisztek, akik a tanácsterem ajtajánál álltak, bebocsáttatást kértek és beszámoltak már említett magatartásomról, ahogy a hat bűnössel bántam. Ez az elbeszélés olyan kedvezően hangolta irányomban őfelségét, hogy azonnal császári rendeletet küldetett szét, mely szerint mindazon falvak, melyek a főváros kilencszáz yard819 m körzetében fekszenek, reggelenként hat ökröt, negyven juhot és más élelmiszereket tartoznak szolgáltatni eltartásomhoz, ehhez megfelelő mennyiségű kenyér, bor és egyéb ital jár. Őfelsége ezeket a termékeket utalványokkal fizette ki, melyeket a kincstár terhére íratott. Az uralkodó ugyanis főleg birtokainak jövedelméből tartotta fenn az udvarát – adót csak nagyon ritkán, rendkívüli esetekben, vetett ki népére. Ezzel szemben, ha háborút viselt, a katonáknak saját költségükön kellett résztvenniük a hadműveletekben.

Szolgálattételre hatszáz embert osztottak mellém. Ezek megfelelő zsoldot kaptak és kényelmes sátrat rendezhettek be hajlékom ajtaja mellett. Nemkülönben háromszáz szabót bíztak meg, hogy tisztességes ruhát szabjanak számomra, az ország divatja szerint valót. A császár hat legkitűnőbb tanárát pedig kirendelték, hogy az ország nyelvére oktassanak. Még arra is volt gondjuk, hogy a császár és a főemberek lovai gyakran előttem gyakorlatozzanak, melynek során hozzászokhatnak jelenlétemhez. Mindezeket a rendeleteket pontosan végrehajtották. Három hét alatt szép előmenetelt tanúsítottam a nyelvtanulásban. Őfelsége ez idő alatt gyakran megtisztelt látogatásával és nagy érdeklődéssel figyelte a tanítást. Nemsokára rövid társalgások kezdődtek. Az első szavak, melyeket kimondtam, abbéli vágyamat fejezték ki, hogy őfelsége adja vissza kegyesen szabadságomat. Ezt naponta, térden állva, megismételtem előtte. Válasza, ahogy kivehettem, annyiból állott, hogy ez idő kérdése, hogy tanácsosaival kell beszélnie erről és előbb lumos kelmin pesso desmar lon emposo – vagyis, hogy előbb esküt kell tennem az ország törvényeire. Viszont ezt az időt nyugodtan kivárhatom, hiszen ők barátságosan bánnak velem és javamat akarják. S azt tanácsolja, „nyugodt és türelmes modorommal szerezzem meg ő és alattvalói becsülését”. Ama kívánságát fejezte ki, hogy: „ne vegyem rossz néven, ha néhány derék tisztjét megbízza, kutassák át a zsebeimet, mert nyilván fegyvereket hordok magamnál, melyek – feltéve, hogy arányban állnak csodaszerű termetemmel – veszedelmes eszközök lehetnek.” Erre azt feleltem: „Felséged nyugodjék meg és legyen kívánsága szerint, hajlandó vagyok kifordítani zsebeimet a jelenlétében.” Ezt félig szavakban, félig jelekben adtam tudtára. De ő azt felelte, hogy:

„Az ország törvényei szerint a kutatást két tisztnek kell elvégezni, mely – érzése szerint – az én beleegyezésem nélkül nem történhet meg, és hogy becsületességemben és jóságomban annyira megbízik, miszerint nyugodtan (és szó szerint) kezeimre bízza két embere életét és hogy bármit kobozzanak el tőlem, minden tárgyat visszakapok abban a percben, mikor el óhajtom hagyni országukat, vagy kifizetik azt az összeget, melyet a tárgyak értékéül megállapítok.¹²⁶”

Tehát tenyeremre emeltem a két tisztet, először zubbonyom zsebébe, azután a többi zsebbe süllyesztettem őket, csak nadrágom két kis rekeszét, meg egy titkos zsebet hagytam ki, ezekben apró, csak nekem szükséges tárgyak voltak, melyek őket nem érdekelhették. Az egyik ilyen rekeszben ezüstórám volt, a másikban néhány arany, erszénybe kötve. A két tiszt tintát, tollat és papírt szedett elő; rendes leltárt vettek fel, később megkértek, üljek le velük, hogy őfelségének felolvashassák. Ezt a leltárt később lefordítottam magamnak, így a következőkben szóról-szóra közölhetem:

Miután ezt a leltárt őfelségének felolvasták, szelíden, de határozottan felszólított, hogy szolgáltassam ki a felsorolt tárgyakat. Elsősorban szablyámat kérte hüvelyestül, minden tartozékkal. Közben három ezred katona bizonyos távolságban felállt körülöttem, íjak és nyilak készenlétben, de akkor ezt észre sem vettem, mert minden figyelmemet őfelsége kötötte le. Azután felszólított, hogy húzzam ki a szablyát. A tengervíztől kissé megrozsdásodott a penge, némely része azonban ragyogó volt még. Amikor kirántottam, a csapatok a rémület és meglepetés kiáltásában törtek ki. A Nap ugyanis erősen sütött és amint a pengémbe ütközött, szinte elvakította szemeiket, különösen azután, hogy egyet-kettőt suhintottam a pengével. Őfelsége kevésbé ijedt meg, mint ahogy vártam volna, felszólított, hogy tegyem vissza a kardot hüvelyébe, azután olyan óvatosan, ahogy csak tőlem tellett, le kellett raknom elébe a földre, hat lábnyira1,8 m láncom végétől. Azután az üres vascsöveket kérte, pisztolyaimat értette ezalatt. Kihúztam zsebemből és amennyire módomban állt, elmagyaráztam, hogyan kell használni. Most megtöltöttem lőporral – a lőporom ugyanis szárazon maradt a tökéletesen csukódó szelencében (ilyennel minden okos tengerész ellátja magát). Előbb figyelmeztettem őfelségét, ne ijedjen meg, azután tüzeltem, a levegőbe. A meglepetés ezúttal jóval meghaladta az iméntit. Száz meg száz ember elvágódott, mintha villám csapta volna le őket, maga a császár, bár állva maradt, percekig nem tudott magához térni. Ezután átadtam a pisztolyokat is éppúgy, mint a kardomat, majd lőporos szelencémet és golyóimat, figyelmeztetve, hogy az előbbit óvja tűztől, mert egyetlen szikrától meggyullad és palotáját levegőbe röpíti. Átadtam zsebórámat is, amire őfelsége igen kíváncsi volt. Két nagytermetű gárdistát utasított, hogy vállukon hozzák el, rúdra lógatva – így viszik Angliában a söröshordókat, ászokfán¹²⁹. Nagyon meglepte az állandó zaj és a percmutató mozgása, mit nálam jobban megfigyelhetett – ez a kis nép mindent tisztábban lát. Megkérdezte az írástudóinak véleményét, a válaszok annyira különbözők és távolesők voltak, hogy az olvasó nyilván megbocsát, ha nem sorolom fel mindegyiket, különben nem is értettem világosan, mit beszéltek. Elég az hozzá, hogy átadtam ezüst és rézpénzeimet, kilenc arannyal teli erszényemet, késemet és borotvámat, fésűmet és ezüst tubákszelencémet¹³⁰, zsebkendőmet és naplómat. Szablyámat, pisztolyomat és lőporos dobozomat kocsira tették és beszállították őfelsége raktáraiba, a többit visszakaptam.

Mint már említettem, volt egy zsebem, mely kikerülte figyelmüket. Ebben szemüvegemet tartottam, melynek gyenge szemem miatt gyakran szükségét érzem, valamint egy zsebmesszelátót és más apró kellékeket. Ezek igazán nem érdekelhették őfelségét és így lelkiismeretfurdalás nélkül elrejthettem. Különben is tartottam tőle, hogy elrontják, ha kiadom a kezemből.

HARMADIK FEJEZET

Szelídségem és jó modorom annyira megnyerte őfelségét, udvarát, a hadsereget és általában egész népét, hogy remélni kezdtem, nemsokára visszaadják szabadságomat. Minden módot felhasználva tápláltam ezt a kedvező hangulatot. Fokról-fokra kevésbé féltek ama veszélyektől, melyeket képviseltem. Sokszor lefeküdtem és öt-hat kis ember akár a fejemen táncolhatott. A kisfiúk és kislányok csakhamar odáig merészkedtek, hogy bújócskát játszottak a hajamban. Már kezdtem egészen jól érteni és beszélni a nyelvüket. Egy napon a császárnak az az ötlete támadt, hogy szórakoztat engem néhány honi mutatvánnyal, melyekben minden általam ismert nemzetet felülmúltak, mind ügyességben, mind pompában. Különösen a kötéltáncosok mulattattak módfelett. Vékony fehér cérnán szaladgáltak, tizenkét hüvelyknyire30 cm a talaj felett. Az olvasó engedelmével erre a pontra bővebben kitérek.

Ezt a mulatságot, a kötéltáncolást, ugyanis azok a személyek űzik, akiket valamilyen magas hivatalra jelöltek, és kegyben állnak az udvarnál. Őket gyermekkoruktól fogva tanítják erre művészetre, gyakran nem kell hozzá nemesi rang se, vagy műveltség. Mikor valami magas állás megüresedik, akár halál, akár kegyvesztés miatt – ez utóbbi gyakori eset – öt vagy hat e jelöltek közül kérvényt nyújt be az udvarhoz, hogy engedtessék meg nekik őfelségét és udvarát kötéltánccal mulattatni. Aki a legmagasabbra tud ugrani, anélkül, hogy leesne a kötélről, megkapja az állást. Igen gyakori eset, hogy a főminisztereknek is be kell mutatniuk ügyességüket, meggyőzni az uralkodót, hogy mozgékonyságukat még nem vesztették el. Flimnap, a kincstárnok, egyedül volt képes a kötélen legalább hüvelyknyivel2,54 cm magasabbra szökkenni, mint bármelyik másik főúr az egész birodalomban. Láttam többször szaltót csinálni egy olyan kötélen, mely nem vastagabb, mint az angliai közönséges csomagolófonal. Reldresal barátom, a király személye körüli miniszter, véleményem és részrehajlást nélkülöző meggyőződésem szerint, a második a kincstárnok után. A többiek nagyjából azonos szinten vannak.

Ezt a mulatságot sokszor végzetes baleset zavarja meg. Több ilyenről hallottam, sőt magam is tanúja voltam két-három olyan esetnek, hogy a jelölt karját-lábát törte. A veszély persze sokkal nagyobb olyankor, mikor minisztereknek kell bemutatni, hogy mit tudnak! Ezek ugyanis folyton versengenek, és az erőlködéstől, hogy a többiek közül kiváljanak, annyira megfeszülnek, hogy alig van közöttük egy is, aki ne zuhant volna már le egyszer, de akár kétszer-háromszor is. Elmondták nekem, hogy egy vagy két évvel ideérkezésem előtt, Flimnap biztosan kitörte volna a nyakát, ha véletlenül nem fekszik ott a király egyik vánkosa a földön és nem tompítja az esés erejét.

Vannak más szórakozások, melyeket szintén csak kiváló alkalmakkor, a császár, a császárné és a legfőbb miniszterek jelenlétében űznek. A császár három finom hat hüvelyk15 cm hosszú selyemszálat helyez az asztalra – az egyik kék, a másik vörös, a harmadik zöld.¹³¹ Ezek a fonalak jutalmul szolgálnak olyanok számára, akiket a király ki akar tüntetni kegyeinek jelével. A szertartás őfelsége tanácstermében folyik le, ahol a jelöltek ügyesség-próbán mennek át. Ez a próba egészen másfajta, mint az előbbi. Sokat jártam az Új- és Ó-világ tartományaiban, de ehhez hasonlót még nem láttam. Szóval a dolog úgy történik, hogy a császár egy pálcát tart ki a kezében, vízszintesen, ekkor a jelöltek közelednek a pálca felé és néha átugranak rajta, néha alatta bújnak át, aszerint, hogy őfelsége emeli vagy süllyeszti a pálcát. Sokszor úgy játszák ezt, hogy a pálca egyik végét őfelsége, másik végét a miniszterelnök tartja – de sokszor maga a miniszterelnök, egyedül. Aki ebben a játékban a legügyesebb és legtovább bírja az ugrálást és bujkálást, azt kitüntetik a kék színű selyemfonállal, a második legügyesebb kapja a vöröset, a harmadik a zöldet. Az urak kétszer a hasuk köré tekerve hordják ezt a kitüntetést – nagyon kevés úr van az udvarban, akik még nélkülöznék.

A hadsereg és a királyi istálló lovai lassanként hozzám szoktak, nem riadtak meg, egészen a lábamig léptettek, ösztökélés nélkül. Voltak lovasok, akik átugrattak a föld fölé tartott kezemen. Őfelsége egyik lovasa egyszer, az egyik nagy versenyen, átugratott a cipős lábfejemen, mely igazán szép mutatvány volt. Egy napon nagyon sajátságos módon volt alkalmam mulattatni őfelségét. Megkértem, hozasson nekem két láb60,9 cm magas rudakat. Őfelsége azonnal utasította erdészeit, tegyenek eleget kívánságomnak. Másnap reggel tíz erdész jött, nyolcfogatú kocsival mindegyik. Fogtam kilenc ilyen pálcát és négyszögben a földbe dugdostam, további négy pálcával két láb60,9 cm magasságban összekötöttem az előbbiek végét, azután a mereven álló kilenc pálca fölé kifeszítettem a zsebkendőmet, leszorítva, mint a dob fedelét. A négy vízszintes pálca, öt hüvelyknyire12 cm a zsebkendő fölött, kerítette be az egészet, kétoldalt. Mikor készen voltam, arra kértem őfelségét, hogy legjobb lovai közül huszonnégyet tehessek rá a megfeszített zsebkendőre, őfelsége beleegyezett; egyenként fogtam meg a felnyergelt lovakat, lovassal együtt. Alighogy zsebkendőt értek, két részre oszlott a kis sereg, színlelt rohamokat indított, tompa nyilakkal lövöldöztek, kardot rántottak, támadtak és visszahúzódtak: röviden, a legszebb katonai fegyelem látványosságát nyújtották őfelségének, aki annyira el volt ragadtatva, hogy kívánsága szerint több egymást követő napon meg kellett ismételnünk a játékot, sőt egy alkalommal kegyesen részt is vett benne, vezényelt. Nagy rábeszéléssel még a császárnét is rávette, engedje meg, hogy zártszékestül felemeljen őt a színpad magasságáig, ahonnan az egész teret áttekinthette. Szerencsém volt, hogy semmiféle baleset nem zavarta meg ezeket a szórakozásokat csak egyszer történt, hogy egy tüzes mén – valamelyik kapitányé – patájával dobogva kilyukasztotta a zsebkendőmet. Fel is bukott lovasával együtt, de gyorsan felemeltem mindkettőt és egyik kezemmel befogva a lyukat, másikkal leszállítottam az egész társaságot. A ló megsebesült, a lovasnak viszont semmi baja sem történt. Zsebkendőmet befoltoztam, amennyire lehetett, de többé nem mentem bele ilyen veszélyes játékba.

Két-három nappal azelőtt, hogy szabadságomat visszanyertem, éppen effajta mulatságokkal szórakoztattam az udvart, mikor futár érkezett őfelségéhez, hírül hozva, hogy az egyik alattvalója, azon a helyen, ahol engem találtak nagy, fekete tárgyat látott a földön. Nagyon különös alakja van, szélei körben elnyúlnak és olyan szélessek, mint őfelsége hálószobája, középen olyan magas, mint egy ember. Eleinte azt hitték, hogy élő állat, de nem az, mert mozdulatlanul feküdt a füvön, néhányan többször körüljárták, fel is másztak a tetejébe, mely sima és egyenletes, dobogtak rajta és kiderült, hogy belül üres. Azt hiszik, hogy az Emberhegyhez tartozik, és ha őfelsége megengedi, öt lóval idevontatják. Én azonnal tudtam, miről van szó és örültem a hírnek. Úgy látszik, a hajótörés után partot érve, olyan zavarodott voltam, hogy megfeledkeztem kalapomról, melyet zsinórral erősítettem fejemhez a vízben. Valahogyan leszakadt nyilván, én meg azt hittem, a tengerben vesztettem el. Kértem őfelségét, adjon ki rendeletet, hogy minél előbb hozzák ide. Elmagyaráztam természetét és rendeltetését. Másnap meg is kaptam, de nem valami ragyogó állapotban. A karimájába két lyukat fúrtak, hogy horgokat akasszanak bele, a horgok köteleken lógtak, közvetlenül a lovak szerszámjához kötve, így hurcolták a kalapot fél mérföldön804 m keresztül. Hála istenek a talaj ezen a vidéken egyenletes és igen puha, így mégsem ment annyira tönkre, ahogy vártam.

Két nappal e kaland után a császár, seregének egy részét készenlétbe helyezve a város különböző pontjain, különös ötletét közölte velem. Azt kívánta, álljak fel, mint valami kolosszus és terjesszem szét a két lábam, amennyire csak tudom. Munt tábornokot (kitűnő, tapasztalt katona és nekem jó barátom) felszólította, vezesse fel zárt sorokban a csapatokat, és vonultassa el a két lábam között. A gyalogság huszonnégyes, a lovasság tizenhetes sorokban, dobokkal, zászlókkal, előre szegezett dárdával. Ez a hadtest háromezer gyalogosból és ezer lovasból állott. Őfelsége halálbüntetés terhe alatt megparancsolta, hogy a felvonuló katonák személyem iránt a legnagyobb tiszteletet tanúsítsák, mely nem tartott vissza néhány fiatal tisztet, hogy fel ne pislogjanak, mikor alattam elléptetett a sereg, és az igazat megvallva, nadrágom olyan rossz állapotban volt ekkoriban, hogy az így feltárult látvány okot szolgáltathatott a derültségre és csodálkozásra.

Annyi kérvényt és emlékeztetőt nyújtottam be szabadlábra helyezésem céljából, hogy őfelsége végül foglalkozni kezdett ezzel a kérdéssel. Előbb a minisztertanácson említette fel, azután a gyűlés elé terjesztette. Nem ellenezte senki, csak egy Skyresh Bolgolam nevű tanácsos, aki minden érthető ok nélkül halálos ellenségem volt¹³², de tiltakozása nem használt, a tanács elhatározta és őfelsége szentesítette a kérésem teljesítését. Ez a Bolgolam az ország tengernagya volt, igen beavatott férfi, jártas az államügyekben, de mogorva és savanyú természet. Végül azonban engednie kellett, annyit köthetett csak ki, hogy azokat a feltételeket, melyeknek alapján szabadon bocsátanak, ő maga ellenjegyezhesse. A feltételekről szóló határozatot, amire esküdnöm kellett, maga Skyresh Bolgolam hozta el, két titkár és több bizalmi férfi kíséretében. Miután felolvasták nekem, esküt tettem; előbb saját hazám módján, másodszor ama szertartások szerint, melyeket a törvényeik előírnak: jobb lábamat meg kellett fognom bal kezemmel, miközben jobb kezem középső ujja fejem búbjára került, hüvelykem pedig jobb fülem szélére. Az egész cikket, szóról-szóra lefordítottam, abban a reményben, hogy az olvasót érdekelni fogja ennek a népnek sajátos stílusa és kifejező modora, meg az is, hogy milyen feltételek mellett nyertem vissza szabadságomat. A határozat tehát így hangzott:

„Golbasto Momarem Evlame Gurdilo Shefin Mully Ully Gue, Lilliput országának legdicsőségesebb fejedelme, a világegyetem öröme és megfélemlítője, akinek országa ötezer blustrug (tizenkét négyzetmérföld31 km²) terjedelmű és így a földkerekség széléig ér, az uralkodók uralkodója, nagyobb minden emberfiánál, akinek lábai a Föld középpontjáig hatolnak, feje pedig a Napba ütközik, akinek intésére a Föld minden fejedelme térdet hajt, aki kellemetes, mint a tavasz, bőséges, mint a nyár, gazdag, mint az ősz és félelmetes, mint a tél. Ő legmagasabb felsége felszólítja az Emberhegyet, aki mennyei birodalmunk területére ért, tegyen ünnepélyes esküt a következő feltételekre, melyek alapján szabadságát visszanyeri.

1. Az Emberhegy nem hagyhatja el országunkat, nagy pecsétünkkel ellátott engedélyünk nélkül.

2. Külön, sürgős parancs nélkül nem léphet a főváros területére, mely előtt két órával a lakók figyelmeztetendők, hogy ne lépjenek ki a házaikból.

3. Fent nevezett Emberhegy sétáit országútjainkra korlátozva, ne sétáljon és ne feküdjék le rétjeinken, földjeinken.

4. Az országúton járva a legnagyobb figyelemmel legyen, nehogy szeretett alattvalóink valamelyikére rálépjen, lovat, kocsit el ne taposson, kezébe ne vegyen senkit, aki ebbe előbb bele nem egyezett.

5. Ha egy futár rendkívüli megbízatást kap, az Emberhegy tartozik vinni őt, a zsebében, lovastól együtt, hat napi járóföldön, minden holdhónapban egyszer. Nevezett küldöncöt épségben visszaszolgáltatni tartozik (ha úgy kívánjuk) királyi személyünkhöz.

6. Ellenségeinkkel szemben az Emberhegy szövetséget köt velünk, főleg Blefuscu-sziget ellen. Minden tőle telhetőt elkövet, hogy hajórajukat, melyet most építenek a meghódításunkra, tönkre tegye.

7. Fent nevezett Emberhegy szabad óráiban segít munkásainknak, köveket emel, melyekkel a királyi kertet kövezzük és palotát építünk.

8. Fent nevezett Emberhegy tartozik két holdhónap alatt körüljárni birodalmunkat és annak kerületéről nekünk számot adni, megszámolva lépteit.

Végül, ha ünnepélyes esküt tesz a fent említett pontokra, az Emberhegy részére kiutalunk annyi ételt és italt, amennyi 1724¹³³ alattvalónk táplálékát képezi; királyi személyünk színe elé bármikor járulhat és kegyeink egyéb jelével kitüntetjük.

Kelt belfaboraci palotánkban, uralkodásunk kilencvenegyedik hónapjának tizenkettedik napján.”

Aláírtam ezt a szerződést és letettem az esküt. Mindenki meg volt elégedve velem, bár voltak, akik nem viselkedtek személyem iránt olyan tisztelettel, ahogy elvártam volna. Ezt Skyresh Bolgolam tengernagy rosszakaratának köszönhettem. Ezek után levették láncaimat és szabad voltam. Az egész szertartást személyesen végignézte őfelsége is. Hálámat úgy akartam kifejezni, hogy lábai elé vetettem magam, de ő felszólított, álljak fel és több kegyes szó után, melyeket ismételni szerénységem tiltja, még megjegyezte, reméli, hogy „az országnak hasznos szolgája leszek és kiérdemlem mindazt a kegyet, mellyel irányomban volt eddig és lesz a jövőben is.”

Az olvasó bizonyára észrevette, hogy őfelsége a felszabadító okirat utolsó passzusában annyi táplálékot utaltatott ki számomra, amennyi 1724 lilliputi alattvalónak elég. Később egyszer megkérdeztem egy udvari személyt és barátomat, hogy állapíthatták meg ezt a számot ilyen pontosan. Ő azután elmagyarázta, hogy a császári matematikusok megmérték magasságomat, kvadránssal¹³⁴ megállapították, hogy az arány köztem és közöttük egy a tizenkettőhöz, mármost, testünk hasonlóságából arra következtettek, hogy a számítás, mely szerint köbtartalmam 1724-szer akkora, mint az övék, helyes, következésképpen ennyivel több eledelre lehet szüksége testemnek. Ebből az olvasó képet kaphat ennek a népnek a leleményességéről, valamint egy ilyen nagy fejedelem körültekintő és pontos gazdálkodásáról.

NEGYEDIK FEJEZET

Szabadságom visszanyerése után legelső kérésem az volt, hogy megtekinthessem Mildendót, a fővárost. Őfelsége ebbe szívesen beleegyezett, de előbb újfent a lelkemre kötötte, nehogy valamelyik alattvalójában, vagy a házakban kárt tegyek. A népet falragaszokon figyelmeztették, hogy meglátogatom a várost. A város fala két és fél láb76,2 cm magas és legalább tizenegy hüvelyk28 cm széles, úgyhogy egy szekér kényelmesen végig haladhat rajta. Tíz lábnyi3 m távolságokban erős állványok támogatják ezt a falat. A nagy nyugati kapu fölött léptem át és óvatosan mentem végig a főutakon, zubbonyban, nehogy a házak ereszét kabátom szárnya letördelje. Nagy körültekintéssel sétáltam, nehogy rálépjek valakire, aki esetleg ott maradt az utcán, bár mindenkit figyelmeztettek, hogy a saját érdekében, óvakodjék kilépni a házából. A padlásablakok és a háztetők persze tele voltak kíváncsiakkal, soha ennyi embert nem láttam együtt. A város alakja szabályos négyzet, minden oldala ötszáz láb152 m hosszú. Két nagy út keresztezi és osztja négy részre, öt láb1,5 m szélességben. Az utcák és az átjárók, melyekbe nem hatolhattam be, tizenkét-tizennyolc hüvelyk30-45 cm szélesek csak. Ebben a városrészben ötszázezer lélek lakik, a házak három és ötemeletesek, sok a bolt és árucsarnok.

A királyi palota a város közepén áll, ott, ahol a két főút keresztezi egymást. Két láb magas60,9 cm fal veszi körül, az épülettől tizenkét lábnyi3,7 m távolságban. Őfelsége engedelmével átléptem ezt a falat, és elég helyem lévén még az épületig, kényelmesen áttekinthettem az egészet. A külső udvar negyven láb12 m széles négyzet, belül még két udvar van, legbelül a császár lakosztálya, mit nagyon szerettem volna látni, de egy kicsit nehezen ment, mivel a legnagyobb kapuk tizennyolc hüvelyk45 cm magasak és hét hüvelyk17 cm szélesek. A külső udvar épületei legalább öt láb1,5 m magasak, ezeket nem lehetett átlépni, anélkül, hogy peremüket megsértsem, bár a falak faragott kőből valók és négy hüvelyk10 cm vastagok. De őfelsége nagyon szerette volna, ha kastélyának pompáját megszemlélhetem és így három napot fáradtam azzal, hogy a császári parkban, száz yardnyira91 m a várostól, zsebkésem segélyével néhány nagy fát kivágjak. A fákból azután három láb91 cm magas zsámolyokat szerkesztettem, melyek elbírták súlyomat. Miután a falragaszok újra megjelentek, megint bementem a városba, kezemben tartva a két kis zsámolyt. A külső udvar széléhez érve ráálltam az egyik zsámolyra, a másikat kézbe vettem, áttettem a másik udvarba. Így az egyik zsámolyról kényelmesen át tudtam lépni a másikra, majd a kampós botommal a másik zsámolyt felhúztam. Így jutottam be a legbelsőbb udvarra, oldalamra feküdtem és úgy néztem be a középső emelet ablakain, melyeket ez alkalommal nyitva hagyták. A legragyogóbb berendezés kápráztatott el. Láttam a császárnét és a fiatal hercegeket, mindegyiküket a maga lakosztályában, kíséretük főbb tagjai között. Őcsászári felsége kegyes volt igen szívesen mosolyogni rám és az ablakon keresztül csókra nyújtotta a kezét.

Ezúttal nem bocsátkozom további leírásokba, tekintettel arra, hogy megfigyeléseimet inkább egy nagyobb műben akarom összegyűjteni, mely sajtó alá kerül nemsokára. Ebben a császárság részletes leírása foglaltatik, megalapításának és uralkodóinak története, különös tekintettel háborúikra, törvényeikre, vallásukra, leírom növényeiket, állataikat, erkölcseiket és szokásaikat, más hasznos és tanulságos adatokkal egyetemben. Jelen művemben csak azokat az eseményeket akarom vázolni, melyek ebben a birodalomban töltött, mintegy kilenc hónap folyamán velem kapcsolatban az olvasót érdekelhetik.

Egy reggel, mintegy két héttel azután, hogy szabadságomat visszanyertem, egyetlen szolga kíséretében meglátogatott Reldresal, a császár személye körüli államtitkár. Meghagyta kocsisának, hogy várja be és kért, hogy beszélhessen velem egy óráig. Szívesen rendelkezésére álltam, részint személyes érdemeire, részint arra való tekintettel, hogy sok jó szolgálatot tett nekem az udvarnál, kérvényeim ügyében. Hogy könnyebben beszélhessen a fülembe, mondtam, hogy majd lefekszem, de ő azt kérte, hogy inkább vegyem a tenyerembe. Azon kezdte, hogy gratulált szabadlábra helyezésemhez. Megjegyezte, hogy némi érdeme neki is volt benne, legalábbis abban, hogy ilyen hamar elintézték az ügyet, de be kell vallania – mondta –, hogy az udvar jelenlegi helyzete szerepet játszott ebben a kérdésben.

„Bármily virágzónak látszik birodalmunk egy idegen ember szemében, két nagy baj nyugtalanítja huzamosabb idő óta, belső pártvillongások és egy külső támadás alakjában, mely ama hatalmas, tengeri nép részéről fenyeget. Ami az első kérdést illeti, tudnia kell, hogy hetven hónapja immáron két hevesen küzdő pártra szakadt az ország politikai tábora, a Trameksan és a Slameksan pártokra. Az egyik párt alacsony cipősarkot visel¹³⁵, a másik magasat¹³⁶. A magassarkúak a régi rendszer hívei, de őfelsége inkább az alacsonysarkúakat alkalmazza a kormányzásban és minden állást velük tölt be, ahogy bizonyára észre is vette már. Őcsászári felsége sarkai legalább egy drurr-ral alacsonyabbak, mint az udvaroncoké (drurr, ez egy hüvelyk tizennegyed része1,814 mm). A feszültség a két párt között ott tart már, hogy nem esznek, nem isznak együtt, nem is beszélnek egymással.¹³⁷ Jelenleg úgy áll a dolog, hogy a magassarkúak száma meghaladja a mienkét, a hatalom azonban a mi részünkön van. Viszont attól tartunk, hogy őcsászári felsége, a trónörökös, nem ellenszenvez a magassarkúakkal, legalábbis lehetetlen volt nem észre vennünk, hogy a felség egyik sarka valamennyivel magasabb, mint a másik, melynek következtében kicsit bicegve jár.¹³⁸ Mármost, ezen belső viszálykodás közepette mind komolyabban fenyeget Blefuscu-sziget felől a támadás. Blefuscu, a világ másik nagy birodalma, csaknem olyan nagy és hatalmas, mint a miénk. Ami ugyanis az ön állítását illeti, hogy még más, hatalmas államok és birodalmak is léteznének a világon, olyan terjedelmű lakókkal, mint ön, nos, ezt a feltevést tudósaink kétségbe vonják és inkább úgy vélik, hogy uraságod a Holdból pottyant közénk, vagy valamelyik csillagról, hiszen nyilvánvaló, hogy száz olyan ember, mint ön, rövid idő alatt fölenné őfelsége birodalmát. Különben is, történelemtudósaink, akik hatezer holdhónapot írtak le, nem említenek meg Lilliput és Blefuscu-n kívül más császárságokat. Ez a két nagyhatalom harminchat hónappal ezelőtt már heves és makacs háborúban állt egymással. Az ellenségeskedés így kezdődött: hosszú ideig a két ország megegyezett abban, hogy a tojást, mielőtt megesszük, vastagabb felén kell feltörni. Dicsőséges uralkodónk nagyatyja azonban, még gyermekkorában, egyszer feltörve a tojást vastagabb végén, megvágta az ujját. Atyja, a császár, ekkor rendeletet adott ki, mely szigorú büntetés terhe alatt megtiltotta a népnek, hogy a tojást a vastagabb felén törje fel. A népet annyira felbőszítette ez a rendelet, hogy hat ízben lázadás tört ki. Ezen forradalmak alatt egyik császárunk az életét, egy másik pedig a trónját veszítette el. Blefuscu uralkodói állandóan szították ezeket a polgárháborúkat és ha elfojtották őket, a száműzöttek rendesen Blefuscuba menekültek. Feljegyezték, hogy tizenegyezer ember szenvedett inkább kínhalált, semhogy a hagyományok ellenére a vékonyabb felén törje fel a tojást. Többszáz kötetet írtak erről a kérdésről: a vastagvégűek műveit hosszabb időn át betiltották és elkobozták, törvény mondta ki, hogy a vastag végűek nem választók és nem választhatók. Ezen villongások során Blefuscu nagykövetei többször felszólaltak, azzal vádolva bennünket, hogy megszegtük Lustrog, a nagy próféta alapvető tételét, a Blundecral ötvennegyedik fejezetében (ami az ő Koránjuk), mely szerint »mindenki ott törje fel a tojást, ahol neki kényelmesebb«.¹³⁹

Mármost a vastag végű száműzötteket szívesen fogadták Blefuscu-szigetén, addig bátorították és támogatták őket, amíg véres háború nem tört ki, a két nagyhatalom között, mely változó szerencsével folyt sokáig. Közben negyven nagy hadihajót, sok kisebbet és harmincezer embert vesztettünk. Az ellenség oldalán valamennyivel nagyobb volt a veszteség. Mégis, az ellenség annyira összeszedte magát, hogy igen tekintélyes hajórajt épített és jelenleg éppen azon vannak, hogy megtámadjanak bennünket. Őcsászári felsége az ön erejét és értékét igen nagyra becsüli, kegyesen megbízott, terjesszem elő ügyét és kérjem véleményét.”

Válaszomban megbíztam az államtitkárt, adja át őfelségének legalázatosabb hódolatomat és tudassa vele, hogy „nem illene hozzám, idegenhez, pártügyekbe avatkozni, de ha a személyének és birodalmának védelméről van szó, rendelkezzen életemmel és véremmel”.

ÖTÖDIK FEJEZET

Lilliput szárazföldi tartomány. Blefuscu északkeleti fekvésű sziget, a két országot nyolcszáz yard728 m széles csatorna választja el egymástól. Blefuscut nem láttam még. A part arra néző oldalán nem akartam megjelenni, nehogy a blefuscui hadihajókról észrevegyenek, mivel tudomásom szerint, eddig még nem hallottak rólam. A háborús időkre való tekintettel a két ország között megszakadt az érintkezés, mert őfelsége blokádot terjesztett ki a hajókra is, halálbüntetés terhe alatt. Közöltem őfelségével tervemet, mellyel az ellenséges hadihajókat elfoghatjuk. Vitorlásaink értesítése szerint a blefuscui hajóraj a kikötőben horgonyozva várja a kedvező szelet, hogy rajtunk üssenek. Egy tapasztalt tengerésztisztet megkérdeztem, milyen mély a csatorna, tudva, hogy többször megmérték. Középen – mondta – ár idején a mélység hetven glumgluff, európai mértékre átszámítva ez hat lábat1,8 m jelent. Átsétáltam az északkeleti partra, lehasaltam egy domb mögé, kivettem messzelátómat és vizsgálni kezdtem a horgonyzó hajóhadat. Mintegy ötven darab lehetett és sok szállító hajó. Azután haza mentem és parancsot adtam (rendelkezésre kaptam jogot), hogy készítsenek sok erős hajókötelet és vasrudakat is. A hajókötél olyan vastag volt, mint a csomagoló-madzagunk, a rudak hossza és vastagsága, mint egy-egy varrótű. Három-három kötelet összesodortam, hogy erősebb legyen, a rudakat is hármasával összekötöztem, a végüket kampóba hajlítottam, ötven horgot ugyanannyi kötélre erősítettem, azután elmentem az északkeleti partra. Ott levettem a kabátom, cipőm, harisnyám és bőrnadrágomban félórával az ár előtt bementem a vízbe. Sietve lépkedtem, amíg lehetett, majd úszni kezdtem, harminc yard27 m után földet értem megint. Félóra alatt értem el a hajóhadat. Az ellenség úgy megrémült, mikor meglátott, hogy egyszerűen kiugráltak a hajókból, partra úsztak, ahol legalább harmincezer lélek szorongott. Ekkor fogtam a horgokat, és a kampókat egyenként, egymásután beleakasztottam a hajók elejébe, végül a kötelek végeit összekötöttem. Amíg ezzel foglalatoskodtam, a partról sok ezer nyilat lőttek ki felém. Sok nyíl érte arcomat és kezemet és a kellemetlen csípések igencsak zavartak a munkámban. Legjobban persze a szemem világát féltettem, el is vesztettem volna, ha jó előre nem gondoskodom védelemről. Már említettem, hogy titkos nadrágzsebemben egy szemüveget tartogattam, mely elkerülte motozóim figyelmét. Ezt most elővettem, jó szorosan orromra erősítettem. Így felfegyverkezve, frissen ment a munka, a nyilak sűrűn pattantak vissza szemüvegemről – hatástalanul. Végre minden kampót felerősítettem. Ekkor kezembe fogva a csomót, húzni kezdtem, de a hajók nem mozdultak, mivel le voltak horgonyozva. Így hát eleresztettem a kötelet, a kampókat rajta hagytam a hajókon. Kést szedtem elő és bátran nekimentem a horgonyköteleknek. Ezalatt nyilak százai zuhogtak arcomra, kezemre, de nem engedtem, amíg valamennyit el nem vágtam. Akkor újra megragadtam az összecsomózott kötélvégeket és könnyedén magam után húztam az ötven nagy hadihajót.

Mikor túl voltam minden veszélyen, megálltam egy percre, hogy kihúzzam az arcomba és kezeimbe ragadt nyilakat, azután bekentem magam ugyanazzal a balzsammal, amiről már korábban beszéltem. Azután levettem a szemüvegem és vártam vagy egy órát, hogy az ár apadjon. Épségben jutottam vissza Lilliput partjára, miközben terhemet vontattam magam után.

A császár egész udvarával, ott állt a parton, a nagy manőver kivitelezését szemlélve. Csak a nagy félkörben úszó hajósort láthatták, mivel nyakig a vízbe merültem. Meg is ijedtek, mikor, a csatorna közepén elvesztettek szem elől. Azt hitték, hogy megfulladtam és a közeledő hajórajt az ellenség vezeti, támadásra. Csakhamar nagy öröm váltotta fel a félelmet, mert mikor elég közel voltam a parthoz, felemeltem azt a kezemet, amire a kötélcsomót erősítettem és jó hangosan így kiáltottam: „Sokáig éljen Lilliput dicső királya!”. Az uralkodó öröme határtalan volt. Azon a helyen, ahol partra szálltam, elém jött és nyomban Nardac-nak nevezett ki, mely a legnagyobb cím és rang Lilliputban.

Őfelsége később azt kívánta, hogy az összes ellenséges hajót vontassam be a kikötőjükbe. És íme, az uralkodók határtalan becsvágya: nem kisebb tervet dolgozott ki magában, minthogy egész Blefuscu-t annektálja, és alkirályt nevez ki élére, népét leigázza és kényszeríti, hogy a tojást vékonyabb felén törje fel és ezzel elérje, hogy ő legyen a világ egyetlen ura. De én igyekeztem rávenni, mondjon le erről a szándékáról. A méltányosság és nagylelkűség számos érvével tiltakoztam az ellen, hogy „eszköz legyek, mellyel egy szabad és derék népet rabszolgává tesznek”. Mikor ez a kérdés a tanács elé került, a kormány bölcsebb fele osztotta véleményem.

Sajnos, ez a nyílt és bátor fellépés ellentétben állott őfelsége politikai nézeteivel, becsvágyával és soha többé nem tudott nekem megbocsátani. Később hallottam, hogy a minisztertanácsban – igen finoman és diszkréten bár – beszélt erről. Végül a bölcsebb államférfiak hallgatással jelezték, hogy már nincsenek az én álláspontomon, mások viszont, titkos ellenségeim, nem rejthettek el néhány megjegyzést, burkolt célzással támadva személyem. Intrika kezdődött őfelsége és a miniszterek egy csoportja¹⁴⁰ között, akik rosszindulatúan ellenem fordultak, mely csaknem teljes bukásommal végződött. Ilyen csekély a súlya a legnagyobb szolgálatoknak is, ha a mérleg másik oldalán császári szenvedélyeknek való ellenszegülés nehezül.

Ez események után mintegy három héttel ünnepélyes követség érkezett Blefuscuból, békekötésért esedezve. A békét csakhamar meg is kötötték, Lilliputra nézve igen előnyös feltételekkel. A részletekkel nem untatom az olvasót. Kilenc nagykövet jött, mintegy ötszáz emberből álló kísérettel, igen ünnepélyes és nagyszerű bevonulást tartottak, amilyen királyunkat és ügyünket megillette. Az udvarnál kiérdemelt, legalábbis látszólagos tekintélyemmel a követeknek igen szép szolgálatokat tettem. Arról is értesültek, privátim, hogy barátságos indulattal védtem ügyüket, távozásuk előtt, éppen ezért ünnepélyes látogatást tettek nálam. Bókokkal kezdték, hogy mennyire méltányolják nagylelkűségem, királyuk nevében meghívtak országukba és kérték, adjam jelét csodálatos erőmnek, melyről annyit hallottak. Eleget tettem kérésüknek, a részletekkel nem akarom untatni az olvasót.

Mikor legnagyobb álmélkodásukra és megelégedésükre befejeztem mutatványaimat, abbeli óhajomnak adtam kifejezést, hogy adják át legalázatosabb hódolatomat uralkodójuknak, és közöljék vele, hogy mielőtt visszatérek hazámba, királyi színe elé járulok. Mikor legközelebb Lilliput császárával beszéltem, megkértem, adjon engedélyt, hogy Blefuscu fejedelmét meglátogassam, mit kegyesen jóváhagyott, de igen hideg modorban, melynek okát nem foghattam fel. Később súgta meg nekem valaki, hogy „Flimnap és Bolgolam a nagykövetekkel való tárgyalásomat a hűtlenség jelének tüntette fel”. Képzelhető, mennyire fájt ez, hiszen minden effajta gondolat távol állott tőlem. Akkor kezdtem először homályosan megérteni, mit jelent az, hogy ’udvar’ és mit az, hogy ’miniszter’.

Meg kell még jegyeznem, hogy a nagykövetek tolmács segítségével beszéltek hozzám, a két ország nyelve éppen úgy különbözik, mint ahogy két európai országé szokott. Mindkét nemzet igen büszke nyelvének szépségére, régiségére és erejére, a szomszéd ország nyelvét ellenben megvetik. Császárunk tehát, azon előnyökre támaszkodva, melyeket neki az ellenséges hajóraj meghódítása biztosított, arra kényszerítette Blefuscut, hogy üzleti ügyeiket lilliputi nyelven bonyolítsák le. Az is igaz, hogy a kereskedők és a matrózok, szóval a partlakók, mindkét nyelvet beszélik. Ennek oka főleg a két nemzet között fennálló nagy mértékű kereskedelmi forgalomban keresendő, továbbá abban, hogy a száműzöttek átmentek a szomszéd országba, valamint abban, hogy a rang- és pénzarisztokrácia ifjai szívesen rándultak át a csatornán, új embereket, új erkölcsöket ismerni meg. Az említett kölcsönös nyelvismeretekről néhány héttel később győződtem meg, mikor Blefuscu császárát meglátogattam. Ez a látogatás az ellenségeim áskálódása okozta bánatom közepett, gyönyörűséges emlékemmé vált, amiről, megfelelő helyen, még beszélni fogok.

Az olvasó még emlékszik, hogy abban a bizonyos fogadkozásban, mit aláírtam, és melynek alapján szabadságomat visszaadták, voltak pontok, melyek sértettek, nagyon is szolgai jelleget kaptam ezek által és csak nagy és sürgető szükség kényszeríthetett rá, hogy ezeket a pontokat elfogadjam. Most, hogy Nardac voltam, magas rangú államhivatalnok, ezen pontok betartása méltóságomon alul állt és a császár (hogy igazságos legyek) egyszer sem említett előttem ilyesmit. Nemsokára alkalmam volt – nézetem szerint – jelentős szolgálatot tenni őfelségének. Éjfélkor riasztottak fel: sok száz ember ordítozott kapum előtt, „burglum, burglum” hangzott szüntelenül. A tömegen átfurakodva néhány udvari személy törtetett hozzám és könyörögtek, jöjjek azonnal a palotába: őcsászári felsége lakosztálya lángokban áll! Egy udvarhölgy meggondolatlanul elaludt olvasás közben és a gyertya égve maradt. Pillanat alatt talpon voltam, a népet elhajtották utamból. Holdvilágos éjszaka volt, hamar elértem a kastélyt, anélkül, hogy útközben eltapostam volna valakit. Mire odaértem, a falakhoz már létrákat támasztottak, vödrök is lettek volna, csakhogy a víz messze volt. Ezek a vödrök akkorkák, mint egy-egy gyűszű – az emberek annyit adtak fel nekem, amennyit csak lehetett, de a lángok olyan hevesen csapkodtak már, hogy ezzel nem sokra mentünk. Könnyen elolthattam volna az egészet a kabátommal, csakhogy azt szerencsétlenségemre otthon felejtettem nagy siettemben: csak bőrnadrágom volt rajtam. Egészen kétségbeejtő és siralmas helyzet volt és a nagyszerű palota feltétlen porrá ég, ha a nálam szokatlan lélekjelenlét nem sugall egy váratlan ötletet. Megelőző este bőségesen ittam glimigrim-et. Ez egy kitűnő borfajta, de a vesékre erősen hat. Ehhez járult a hőség, mit a lángok és az oltás fáradalma idézett elő, a bor dolgozni kezdett a vesémben, melynek tartalmát bőven és ügyesen ürítettem ki magamból, vigyázva, hogy a legveszedelmesebb pontokra zuhogjon az áradat. Három perc alatt kialudt a tűz és a kastély többi része, annyi év fáradtságos munkája, meg volt mentve a pusztulástól.

Már nappal volt, mire hazajutottam, anélkül, hogy bevártam volna a császárt. Bár nagy volt a szolgálat, mit tettem, az a mód, ahogy végrehajtottam, bizonytalanná tette a császár háláját. Szigorú törvények szólnak ugyanis arról, hogy a lilliputi császár palotájában senkinek sem szabad azt tenni, mit én tettem. Kissé megnyugtatott őfelsége követe, aki tudtomra adta, hogy „őfelsége átíratott a táblához, hogy eszközöljenek ki számomra kegyelmet”. Azt csak titokban közölték velem, hogy a császárné, elborzadva azon, mit tettem, a kastély legfélreesőbb sarkába vonult vissza, kijelentve, hogy soha nem lépi át a megszentségtelenített szobák küszöbét és hogy legbelsőbb bizalmasai körében bosszút esküdött ellenem.¹⁴¹

HATODIK FEJEZET

Az áskálódások és a civakodások olyan megszokottak az udvaroknál, hogy nem időzöm tovább azon ármányok vázolása mellett, melyekkel irigyeim a király még mindig haragos szívét ellenem ingerelték. Más tárgyra térek.

A lilliputi ember hat hüvelyknél15 cm valamennyivel kisebb, az állatok és a növények aránya pontosan megfelel ennek a méretnek. A legnagyobb ló, vagy ökör például négy hüvelyk magas, a juh másfél hüvelyk3,8 cm, a ludak akkorák, mint egy verébfióka, és így lefelé, a legparányibb lényekig, melyeket szabadszemmel alig tudtam észrevenni. Ezeket csak a lilliputiak láthatják, akiknek látása rendkívül éles. Igen tisztán látnak, persze csak csekély távolságra. Egyszer nagyon mulattam egy szakácson, aki valami pacsirtát rántott ki, az egész nem volt akkora, mint egy szúnyog, máskor meg egy fiatal leányt figyeltem meg, aki egy láthatatlan tűbe láthatatlan selyemfonalat fűzött.

A legmagasabb fáik hét láb2 m magasak. A királyi parkban láttam néhányat, melyek tetejét éppen hogy elértem. Így aránylanak más növények is. Az olvasó képzeletére bízom a többit.

A lilliputiak műveltségéről itt csak futtában szólhatok. Az írásukat kell megemlítenem: nem balról-jobbra írnak, mint az európai népek, nem jobbról-balra, mint az arabok és a zsidók, nem fentről lefelé, mint a kínaiak, nem lentről felfelé, mint a cascagians¹⁴², hanem átlósan, a papír egyik sarkából a másik felé. Effajta írást eddig csak Angliában tapasztaltam, ahol hölgyeink alkalmazzák, mikor leveleznek.

Halottaikat függőlegesen, fejjel lefelé temetik el, azt hiszik ugyanis, hogy tizenegyezer holdév¹⁴³ múlva mindenki feltámad és hogy abban az időszakban a Föld (mit laposnak képzelnek) fejjel lefelé lesz fordulva. Így azután a Feltámadás talpra állítja egész Lilliputot. Maguk között a tanult emberek már régen felismerték ennek a tételnek a tarthatatlanságát, de a nép tartja magát hozzá és a gyakorlat ma sem egyéb.

Van néhány igen sajátos törvény és szokás a császárságban, melyeket, ha nem volnának szeretett hazánk törvényeivel ellentétben, még magyarázni és mentegetni is tudnám, hozzátéve, milyen kívánatos lenne, hogy ezeket törvényeket végre is hajtsák. Az első ilyen törvény a besúgókra vonatkozik. Az állam ellen elkövetett bűnöket itt igen szigorúan büntetik, de ha a megvádolt személy ártatlanságát nyilvánvalóan bebizonyítja, a vádlót azonnal szégyenteljes halálbüntetés éri, az ártatlan vádlottat pedig négyszeresen kárpótolják. Először az elvesztett idejéért, másodszor a veszélyért, mit kiállt, harmadszor a börtönért, mit elszenvedett és negyedszer ama költségekért, melyeket védelmére kiadott. Ezen kívül a császár nyilvános módon kegyeibe fogadja őt és ártatlanságát az egész városban falragaszok hirdetik.

A csalást nagyobb bűnnek tekintik, mint a lopást, és többnyire halállal büntetik. Úgy okoskodnak, hogy éberséggel, óvatossággal és némi józan ésszel meg tudjuk óvni javainkat a tolvajoktól, de a csaló ravaszsága ellen semmi sem védi a becsületes embert. Viszont a kereskedelemben az örökös adás-vétel hitelezést tételez fel, és ha itt nem büntetnék szigorúan a csalást, a becsületes kereskedő mindig pórul járna, a szélhámos pedig előnybe kerülne. Emlékszem, egyszer jelen voltam egy tárgyaláson, a bűnös nagy összegű pénzzel károsította meg a gazdáját, mit rábíztak és mellyel megszökött. Én őfelségének odavetőleg megjegyeztem, hogy hiszen ez csak bizalommal való visszaélés, de ő azt válaszolta, hogy kegyetlenség volna a legsúlyosabb minősitést alkalmazni a bűnös ellen, mire meglepetten és zavartan csak annyit tudtam mondani, minden nemzetnek más a szokása és bevallom, igen restelltem magam.¹⁴⁴

Mi az uralkodás tengelyének a büntetést és a jutalmazást tekintjük, de még nem láttam egy nemzetnél se, hogy ezt az elvet alkalmazták volna, Lilliputot kivéve. Aki bizonyítani tudja, hogy hetvenhárom holdéven át az ország törvényeit szigorúan betartotta, bizonyos előjogokat élvez, életviszonyainak és képességeinek arányában, valamint egy erre szolgáló alapból megfelelő pénzösszeget is kap. Felveszi a Snilpall azaz a ’törvényes’ címet, mit a nevéhez kapcsolnak, de a cím nem örökölhető. Nagyon csodálkoztak, mikor elmondtam, hogy a törvényeink betartására büntetésekkel kényszerítik az embereket, ellenben betartásukat nem jutalmazzák. Bírósági épületeikben az Igazságot éppen azért hét szemmel ábrázolják a lilliputiak, kettő elől, kettő hátul, fent is, kétoldalt is egy-egy, jelezve, hogy az Igazság körültekintő: jobb kezében nyitott aranyzacskó, bal kezében hüvelyes kard jelezni, hogy inkább szeretne jutalmazni, mint büntetni.

Hivatalok betöltésénél inkább a jó erkölcsökre, mint a képességekre figyelnek. Úgy okoskodnak, hogy az átlagos emberi értelem bőven elegendő bármelyik hivatal betöltésére, ha már az embereknek kormányzásra van szükségük. A közügyek intézése nem lehet valami mélységes rejtély, mit csak néhány lángész foghat fel, hiszen ilyen alig három születik egy emberöltő alatt. Ezzel szemben felteszik, hogy kell hozzá igazságosság, méltányosság, türelem, olyan erények, melyek minden ember birtokában vannak. Jóakarattal és gyakorlattal ezek az erények bárkit képesíthetnek állami szolgálatra, kivéve, ha külön tanulmányok kellenek hozzá. Szerintük erkölcsi tisztaságot sohasem pótolhat a szellem élessége vagy emelkedettsége, mert sohasem lehet olyan veszélyes az a hivatalnok, aki tudatlanságból valami hibát követ el, mint az, aki ügyes és ravasz eszével ezt a hibát takargatni, rendezni, sokszorozni, szépíteni tudja.

Hasonlóképpen nem kaphat hivatalt az sem, aki nem hisz az isteni Gondviselésben. A lilliputiak úgy okoskodnak, hogy az ilyen ember saját magát tekinti a Gondviselésnek, szolgálatába hajtja a többieket és a császár nem alkalmazhat olyasvalakit, aki az ő tekintélyét tagadja.

Én ezen törvények felsorolása alkalmával mindig az eredeti rendelkezéseket idéztem, de az ember természetétől fogva, romlásra hajlik és megrontja törvényeit. Ha az olvasó emlékeztet rá, hogy beszéltem a kötéltáncolásról, a bot fölött átugrásról, illetve átbújásról, mellyel Lilliputban magas állásokat érnek el, emlékezzék arra is, hogy ezt a szokást a császár nagyapja hozta be és jelenlegi fejlettségét a pártoskodás talajából szívta.

A hálátlanság náluk főbenjáró bűn. Úgy okoskodnak, hogy aki rosszal fizeti meg a jót, szükségképpen ellensége azoknak az embernek is, akik részéről nem részesült semmi jóban, vagyis az egész emberiségnek, ezért nem célszerű, hogy tovább éljen.

A szülők és gyermekek egymásiránti kötelességeikről is merőben másként vélekednek, mint mi. A férfi és nő viszonyát, mondják ők, éppen úgy a természet határozza meg, mint az állatvilágban. Férfi és nő az ösztön sugallatára szeretkezik, a gyermekek iránt érzett gyöngédség is ugyanilyen okokra vezethető vissza. Éppen azért természetellenes és ostoba dolog, hogy a gyermek hálás legyen apjának, amiért az nemzette őt, vagy anyjával szemben kötelességei legyenek, amiért az a világra hozta, hiszen az emberi élet nyomorúságát tekintve, ez magában nem jótétemény. Nem is indult annak, a szülők egészen mással voltak elfoglalva, szeretkezés közben, eszükbe sem jutott, hogy ők most jótéteményt gyakorolnak. Innen magyarázható az is, hogy a lilliputiak sohasem bízzák szülőkre a gyermeknevelést, vagy csak a legvégső esetben. Minden városban nyilvános bölcsődék vannak, ahová a szülők tartoznak mindkét nembéli gyermekeiket elküldeni, ahol nevelik őket, huszhónapos korukig. Felteszik, hogy ebben a korban már alakítható a gyermek. Innen iskolákba kerülnek, nemek és pályák szerint. Ügyes tanárok készítik elő a gyermekeket hajlamaiknak, képességeiknek, lehetőségeiknek megfelelően.¹⁴⁵

Az arisztokraták gyermekeit tudósok és komoly professzorok nevelik. A gyermekek ruházata, táplálkozása egészen egyszerű. A becsület, bátorság, szerénység, alázatosság, hazaszeretet és vallásosság jegyében nevelkednek. Mindig el vannak foglalva, keveset alszanak, két órát szórakoznak és sok testgyakorlatot végeznek. Négyéves korukig öltöztetik őket – innen kezdve maguk öltözködnek – és a cselédek csak a legszükségesebb szolgálatokat végzik. Szolgálókkal nem szabad érintkezniük, együtt mulatnak, együtt járnak, mindig a tanár vagy segédje kíséretében, ezzel óvják a gyermekeket mindama fenyegető bolondság és gonoszság ellen, mely a fejletlen lelket könnyen megrontja. A szülők évente kétszer tekinthetik meg gyermeküket, egy órára – megcsókolhatják a gyermeket, kétszer, mikor jönnek és mikor távoznak, de a jelenlévő tanár őrködik, nehogy sugdolózzanak, kényeztessék a gyermeket, vagy ajándékot, édességet adjanak át.

A neveléshez szükséges összeget, amennyiben a szülők nem fizetik be, a császár tisztviselői szedik be.

Kereskedők, kézművesek, polgárok gyermekeiket körülményeik arányában, de ugyanígy nevelik. Kiskereskedők gyermekei tizenegy éves korukban tanonciskolába kerülnek, mások tizenöt éves korukig tanulnak, a három utolsó évben fokozatosan csökken az elfoglaltság.

A leánynevelő intézeteikben éppúgy nevelik a jómódú leányokat, mint a fiúkat, csakhogy itt női cselédek veszik körül a gyermeket, mindig a tanár felügyelete alatt. Ötéves koruktól fogva maguk öltözködnek. Nyilvánosan háromszor megkorbácsolják az olyan cselédet, aki bolondos, vagy rémes meséket mond a gyerekeknek. Aki erkölcstelent, egy évi börtönt kap és száműzik az ország egy elhagyatott vidékére. A fiatal hölgy nem cifrálkodik, művelt és értelmes, mint a férfiak és úgy nevelik őt, hogy feleségként kellemes, értelmes élete párja legyen a férfinak. Mikor a leány házasodhat – náluk tizenkét éves korukban már érettek a nők – szüleikhez hazakerülnek, rendesen könnyezve és búsan hagyják el az intézetet.

A polgári leánynevelőkben mindenféle foglalkozásra, munkára oktatják a gyermekeket. A tanulólányokat hétéves korukban üzletekbe adják, mások tizenegy évig ott maradnak. Minden szülő tartozik jövedelme arányában hozzájárulni gyermeke neveltetéséhez. A módosabbaknak egy bizonyos összeget kell letétbe helyezniük, mit az állam okos és méltányos gazdasággal kezel, hogy átadja a gyermeknek, mire az felnő. A parasztok és földművesek gyermekei otthon maradnak, ők a földet művelik, nem kell tanulniuk. Az öregeket és munkaképteleneket azonban kórházba viszik. Náluk a koldulás ismeretlen fogalom.

Talán érdekelni fogja az olvasót, hogyan éltem Lilliputban, kilenc hónapot és tizenhárom napot. Némi műszaki hajlamom lévén, meg a szükség is kényszerített rá, csináltam magamnak egy elég kényelmes asztalt, meg egy széket, a park legnagyobb fáiból. Kétszáz varrónő készítette ingemet és ágyneműimet, amilyen durva és vastag anyagból csak lehetett, de még így is négy rétegre volt szükség, hogy a gyolcsunkhoz hasonló vásznat kapjak.

A varrónők úgy vettek rólam mértéket, hogy lefektettek a földre, majd az egyik a nyakamra állt, a másik a hasamra. Hosszú kötelet feszítettek ki, melynek hosszát egy harmadik mérte le. Azután megmérték a mutatóujjam kerületét és kijelentették, hogy kész a mérték. Egy matematikai számítás alapján, miszerint a hüvelykujj kerületének kétszerese, az egy csukló, a két csukló kétszerese, az egy nyak, a nyak kétszerese, az egy derék, pontosan rámszabták. Ruhámat ugyanilyen módon készítette el háromszáz szabó, csak a mértéket vették másképp. Letérdeltem és létrát támasztottak a nyakamhoz, az egyik felmászott ezen a létrán, függőónt bocsátott le a földig, mely éppen a kabátom hosszának felelt meg. Derekamat, karjaimat magam mértem le. Mikor azután elkészült (a házamban készítették, csak itt volt elegendő hely), úgy nézett ki, mint az angol hölgyek által készített patchwork.¹⁴⁶

Élelmemről háromszáz szakács gondoskodott. Házam körül kényelmes kis kunyhókat építettek, itt éltek családostól. Ebédkor húsz pincért a tenyeremre vettem és felraktam az asztalra, ezalatt száz pincér lent várakozott, az asztal alatt, húsos tálakkal, tálcákkal, itallal. Szellemes módszerünk volt mindezt köteleken húzni fel, mint ahogy a vödröt húzzuk fel a kútból. Egy-egy tál étel egy-egy harapást jelentett, egy vödör bor vagy más ital egyetlen kortyintásra volt elég. Az ürühúsunk jobb, de a marhahúsuk kiváló. Egyszer kaptam egy akkora marhacombot, hogy hármat is haraptam belőle, de az ilyen ritkaság. Szolgáim állandóan csodálkoztak azon, hogyan eszem meg mindent csontostól, ahogy nálunk a pacsirtacombot eszik. A libát és a pulykát egyszerre kaptam be. Be kell vallanom, ízletesebbek, mint a mieink. Kisebb szárnyasokból húszat-harmincat szúrtam fel villámra egyszerre.

Egy napon őfelsége abbeli óhaját fejezte ki, hogy „boldog lenne” (így szokta mondani), „ha egész családjával egyszer szívesen látnám ebédre”. Pontosan jelentek meg és én karszékekben helyeztem el az egész családot az asztalomon. A kíséretben volt Flimnap kincstárnok is, gyakran láttam, hogy alattomos és savanykás tekintettel néz rám, de úgy tettem, mintha nem venném észre és annyit ettem, amennyi csak belém fért, az udvar mulattatására. Van okom feltételezni, hogy ez a látogatás Flimnapnak jó alkalmat adott az ellenem folytatott aknamunkákra, ugyanis mindig titkos ellenségem volt. Bár külsőleg a legmesszebb menő udvariassággal bánt velem, de a császárnak a kincstár¹⁴⁷ kiürüléséről beszélt és hogy nagyobb kölcsönt kell felvenni, hogy az állampapírokat kilenc százalékkal a névérték alatt jegyzik, hogy már eddig másfél millió sprug-ba kerültem (ez a legnagyobb aranypénzük, akkora, mint egy halpikkely) és hogy pénzügyileg, legjobban tenné őfelsége, ha az első kínálkozó alkalmat felhasználva, elbocsátana.

Ezen a helyen kell elégtételt szolgáltatnom egy kitűnő és magas rangú hölgynek, aki ártatlanul szenvedett miattam. A kincstárnoknak egy napon az a képtelen ötlete támadt, hogy féltékenykedjék a feleségére. Gonosz nyelvek besúgták neki, hogy a kegyelmes asszony heves vonzalmat érez irányomban. Tartotta magát az udvarnál az a botrányos pletyka, hogy egyszer egyedül meglátogatott a lakásomon. Ünnepélyesen kijelentem, hogy ez rosszakaratú rágalom. Annyi igaz, hogy a kegyelmes asszony gyakran tüntetett ki barátságának jeleivel. Sokszor meg is látogatott, de mindig legalább negyedmagával – többnyire nővérei kísérték, vagy kis leánya kísérte el – de ez nem volt szokatlan az udvari hölgyek részéről. Szolgáimra is hivatkozhatok: láttak-e valaha kocsit megállni a kapum előtt, melynek gazdáját nem ismerték volna. Szokás szerint, ha a szolga jelezte, hogy látogatóm érkezett, azonnal az ajtóhoz kúsztam, udvariasan kezembe vettem a kocsit, lovastól (ha hat lóval jöttek, a kocsis rendesen négyet lekapcsolt) és letettem az asztalra, melynek a baleseteket elkerülendő, kis farácsa volt három oldalon. Sokszor négy kocsi is volt az asztalomon, tele vendégeimmel, amíg én székemen ültem az asztal mellett. Mikor az egyik vendégemmel beszélgettem, a többi kocsis szépen áthajtatott az asztal túlsó felére. Sok kedves délutánt töltöttem ilyen látogatások fogadásával. De felszólítom a kincstárnokot és besúgóit (igenis, megnevezem őket, hadd szégyelljék magukat) Clustrilt és Drunlot, bizonyítsák be, hallgassák ki szolgáimat, jött-e hozzám valaki inkognitóban, kivéve Redresalt, az államtitkárt, akit őfelsége küldött és akinek látogatásáról már beszéltem. Nem foglalkoznék ilyen behatóan ezzel kérdéssel, ha nem egy magas rangú hölgy jó hírnevéről volna szó, nem is beszélve az enyémről, hiszen akkor már Nardac-i méltóságom volt, mely még a kincstárnokot sem illeti meg. Mindenki tudja, hogy ő csak Glumglum, mely egy fokkal alacsonyabb rang. Szóval, ezek a rágalmak idézték elő – mint ahogy egy véletlen, melyet nem illik elmondani, meggyőzött róla –, hogy egy ideig a kincstárnok rosszul bánt a feleségével és velem nagyon hidegen. Később ugyan megtudta a valóságot és kibékültek, én azonban minden bizalmát elvesztettem. Természetesen őfelségére, aki a bizalmasainak szavára szívesen hajlott, átragadt a gyanú és rosszindulat.

HETEDIK FEJEZET

A császárságból való távozásom összefüggött azzal az ármánnyal, mit két hónapja szőttek ellenem.

Egyszerű nevelésű és alacsony származású ember lévén, mindeddig idegen volt nekem minden udvari élet. Sokat olvastam és hallottam uralkodókról és miniszterekről, de a valóság még bonyolultabbnak bizonyult.

Éppen előkészületeket tettem, hogy Blefuscu császárát meglátogassam, mikor az udvar egy jelentékeny személye, akinek szolgálatokat tettem, mikor kegyvesztett volt az udvarnál, egészen egyedül, éjnek idején meglátogatott. Zárt kocsiban jött, nevét sem jelentve be, és kért, hogy azonnal fogadjam. Elküldtük a kocsist, a kocsit pedig őméltósága kívánságára, zsebre vágtam. Meghagytam a szolgámnak, hogy gyengélkedem és lefeküdtem, bereteszeltem az ajtót, majd szokásom szerint letettem a kocsit az asztalra és eléje ültem. A kölcsönös üdvözlések után, látva, hogy őméltósága milyen felindult, megkérdeztem, mi történt. Arra kért, hogy „hallgassam meg türelemmel, egy olyan ügyben, mely becsületemmel és életemmel függ össze”. Szavait távozása után azonnal leírtam, úgyhogy szó szerint idézhetem.

„Tudja meg – mondta –, hogy több tanácsülést hívtak össze a napokban, szigorú titoktartás mellett. Önről volt szó és két napja őfelsége végleges határozatot hozott.

Tisztában kell lennie azzal, hogy Skyresh Bolgolam tengernagy, önnek halálos ellensége, csaknem azóta, mióta megérkezett. Okait nem ismerem, de azt tudom, hogy gyűlölete csak növekedett, mióta önnek azok a sikerei voltak, Blefuscu-val szemben, mely sikerek a tengernagyi dicsőségét erősen elhomályosították. Ez az úr, szövetkezve Flimnappal – aki a felesége miatt haragszik önre – Limtoc tábornokkal, Lalcon kamarással és Balmuff kancellárral, felterjesztést dolgoztak ki, mely önt hazaárulással és más, főbenjáró bűnökkel vádolja.”¹⁴⁸

Ez a bevezetés, érdemeim és ártatlanságom tudatában, annyira feldúlt, hogy csaknem közbekiáltottam, mire intett, hogy várjak és így folytatta:

„Hálából azokért a szívességekért, melyekkel nekem szolgált, utánajártam a dolognak és megszereztem a vádirat másolatát. A fejemet kockáztatom ebben percben, hogy önt megmentsem.

»Vádirat Quinbus Flestrin, az Emberhegy ellen

Első cikkely.

Dacára a törvénycikknek, melyet őcsászári felsége Calin Deffar Plune szentesített, és mely szerint az az egyén, aki a császári palota területén belül vizeletet ürít felségsértést követ el, és mint ilyen halállal büntetendő. Quinbus Flestrin, nyíltan ellenszegülve ezeknek a törvénynek, azzal az ürüggyel, hogy eloltja őcsászári felsége felséges nejének lakosztályában kitört tűzvészt, áruló és ördögi módon ürítette ki szükségét, eloltva ama palotarész tüzét, mely a királyi vár területén belül lévén, ahhoz tartozik, miáltal a fentemlített törvénycikkelyben jelzett bűn ismérvei fellelhetők.

Második cikkely.

Quinbus Flestrin, miután a blefuscui császári hajóhadat bevontatta kikötőnkbe, őcsászári felsége által felszólíttatott, hogy az említett Blefuscu többi hajóját is hasonlóképpen hozza el. Ezáltal elértük volna, hogy Blefuscu Lilliput tartományává váljon, egy alkirály uralkodjék rajta és népét kényszeríthettük volna a vékonyabb tojásvég feltörésére, halállal sújtva a száműzött vastagvégűeket. Említett Quinbus Flestrin, áruló módon, vonakodott teljesíteni a bölcs császári parancsot, azzal az ürüggyel, hogy nem akar egy ártatlan nép szabadságának megrontásában eszközül szolgálni, és ezért nem hajlandó engedelmeskedni.

Harmadik cikkely.

Midőn pedig Blefuscu udvarából nagykövetek érkeztek, hogy békét kérjenek őfelsége színe előtt, nevezett Quinbus Flestrin, áruló módjára, nevezett nagyköveteket mulattatta, fogadta, tárgyalt velük, jóllehet tudnia kellett, hogy azok egy olyan császár szolgái, aki kevéssel azelőtt nyílt ellensége volt még őcsászári felségének és ellene nyílt háborút szándékozott viselni.

Negyedik cikkely.

Nevezett Quinbus Flestrin, megszegve a hűséges alattvaló kötelességét, meglátogatni készül Blefuscu országot és annak udvarát, jóllehet erre őcsászári felsége részéről eddig csupán szóbeli engedélyt kapott. Ezen engedély ürügye alatt, álnok és áruló módon segélyezi, támogatja Blefuscu császárát, aki nemrég nyílt ellensége volt még őcsászári felségének és ellene nyílt háborút szándékozott viselni.«

Van még néhány más cikkely is, de ezek a legfontosabbak, melyekből felolvastam egy kivonatot.

A vádaskodással kapcsolatos viták során be kell vallanom, hogy őfelsége sok jelét adta kegyességének. Gyakran mondogatta, milyen nagy szolgálatokat tett ön neki és bűnének jelentőségét kisebbíteni próbálta. A kincstárnok és a tengernagy azonban ragaszkodott hozzá, hogy ön csúfos és szégyenletes halált érdemel, hogy éjnek évadján fel kell gyújtani az ön házát, a tábornok meg várjon kint húszezer emberrel, mérgezett nyilakkal, hogy összelövöldözze önt, ha kitör. Úgy volt, hogy szolgái utasítást kapnak, öntsék le ágyneműjét és ingét folyós méreggel, mely leeszi a húst és borzalmas kínok között öli meg. Ez volt a tábornok véleménye is. Hosszú ideig a többség ön ellen volt, csak a kamarás nem szavazott, látva, hogy őfelsége kímélni akarja az ön életét.

Őfelsége ekkor Redresalhoz, a személye körüli miniszterhez fordult, aki mindig jó barátja volt önnek, hogy mondana véleményt ő is. Mondott is és érdemesnek mutatta magát az ön barátságára. Elismerte ugyan, hogy az ön bűnei nagyok, de kijelentette, hogy van helye kegyelemnek, hogy a kegyosztás legszebb erénye az uralkodónak és ebben az erényben őfelsége dicsőségesen kivált mindenkor és mindenütt. Hozzátette, tudja, hogy a közte és az ön között fennállt barátság azt a gyanút keltheti a nagyra becsült gyülekezetben, mintha ő nem tudna pártatlanul ítélni, de őt megkérdezték és ő legjobb érzése szerint válaszolt. És ha őfelsége – megfontolva az ön szolgálatait és követve saját irgalmas szívének sugallatát – megkíméli az ön életét és megelégszik azzal, hogy például kitolatja az ön szemeit, ezáltal a törvénynek is eleget tettünk, és a világ emellett tapsolni fog a császár kegyességének éppúgy, mint azok bölcsességének és becsületességének, akik boldogok, hogy ennek nagy császárnak tanácsosai lehetnek. Viszont az, hogy a szeme világát elveszíti, nem fogja testének erejét csökkenteni, úgyhogy őfelségét azután is szolgálhatja majd. Hogy a vakság csak növeli a bátorságot, elrejtve előlünk a veszélyt. Hogy éppen szeme világát féltette ön legjobban akkor is, mikor a hajórajt áthozta, és éppenséggel jó lesz, ha ön majd a miniszterek szemeivel lát – hisz a legnagyobb uralkodók sem különben.

Ezt a javaslatot az egész tanács nagy hevességgel szavazta le. Bolgolam tengernagy nem tudott uralkodni indulatain, dühösen felugrott és kijelentette, hogy nagyon csodálja, hogy miniszter lehet, aki egy áruló életét védelmezi; hogy az ön által tett szolgálatok minden valóságos államérdek¹⁴⁹ szerint az ön bűneinek súlyosbítását jelentik; hogy ön, aki olyan szégyenletes módon oltotta el a tüzet, mely őfelsége lakosztályában kitört – (borzongás nélkül említeni sem lehet) – máskor, ugyanilyen módon, majd árvízbe fojtja az egész palotát. Hogy ugyanazzal az erővel, mellyel áthozta az ellenséges hajórajt, majd egyszer, ha megharagszik, vissza is viheti. Hogy alapos oka van hinni, hogy ön, a szívének mélyén, a tojást a vastag végén szeretné feltörni. Hogy az árulás a szívben kezdődik már és nem a tettekben. Hogy tehát ön áruló és hogy ő ragaszkodik ahhoz, mit kijelentett: halál az árulóra!

A kincstárnok szólt most, ő is osztja ezt a nézetet. Rámutatott, milyen mértékben csökkent őfelsége jövedelme, mióta az országnak el kell tartani önt – soká ez nem tarthat így –, és hogy erre nem orvosság, ha a titkár tanácsára kitolatjuk az ön szemeit, sőt csak bonyolítja a helyzetet. Megfigyelték ugyanis, hogy sok szárnyas, ha a szemeit kiszúrják, sokkal többet eszik és akkor kezd el hízni; hogy őcsászári felsége, az egész tanáccsal egyetemben, bőségesen meggyőződhetett az ön bűnösségéről, mely elég ok a halálbüntetésre, bár nincsenek formális bizonyítékok, melyeket azonban csak a törvény szigorú betűje követeli meg.

De őfelsége, aki ellene volt a halálbüntetésnek, kijelentette, hogy hiszen, amennyiben a tanács az ön szemeinek kitolatását könnyű büntetésnek ítélné, később esetleg súlyosabbat is alkalmazhatunk. Redresal erre alázatosan szót kért és vitatva a kincstárnok érveit, hogy az ön eltartása milyen teher, felvetette hogy ez ellen a kincstárnok, aki ezeknek az a ügyeknek vezetője, sokat tehet. Csökkenteni kell fokozatosan az ön élelmezését, mire ön, elegendő táplálék hiányában, elgyengül és elerőtlenedik, elveszti étvágyát és néhány hónap alatt elemészti önmagát. Ebben még az is jó, hogy holtteste azután nem áraszt majd akkora bűzt, ha ön a felére fogy le. Ha azután meghalt, őfelsége öt vagy hatezer alattvalója azonnal levagdalhatja csontjairól a húst, elviheti targoncákon és eltemetheti különböző helyeken, hogy elkerüljék a fertőzést. A csontvázat később fel lehet állítani, emlékoszlopul, az utókor ámulatára.

Így azután a miniszter szavaira, az egész dolog elsimult. Elhatározták, hogy az ön fokozatos elemésztését szigorúan titokban tartják, azt az ítéletet ellenben, mely szerint ön a szeme világától megfosztandó, vita nélkül bevezették a törvénykönyvbe, csak Bolgolam haragudott, aki a császárné bizalmasa lévén, makacsul az ön halálát követelte. Tudnia kell, hogy a császárné kérlelhetetlen ön iránt, ama csúfos és törvénytelen eset óta.

Mármost úgy áll a dolog, hogy három nap múlva barátja, a miniszter, megjelenik önnél és felolvassa a vádiratot, majd őfelsége és a tanács kedves jóindulatát tolmácsolva, közli önnel, hogy csupán szeme világának elvesztésére ítélték. Őfelsége nem kételkedik benne, hogy ön hálásan és engedelmesen aláveti magát az ítéletnek, mire őfelsége húsz sebésze jelenlétében azt végrehajtják. Ön lefekszik a földre szépen és tűri, hogy szemeibe kiélesített, mérgezett nyilakat lövöldözzenek.

Belátására bízom, mi legyen ezek után a teendője. Most pedig távoznom kell, elővigyázatosan, ahogy jöttem, nehogy gyanút keltsen távollétem.”

Őméltósága elment és én magamra maradtam, nagy zavarommal és bánatommal.

Ez a császár egy új szokást hozott be, mit az előbbiek nem ismertek. Ez a szokás abban áll, hogy ha a tanács valami kegyetlen ítéletet hajtott végre, akár azért, hogy a császár bosszúvágyát kielégítse, akár valamelyik udvaronc fondorlatából kifolyóan, a császár összehívta a teljes ülést és nagy beszédet tartott, a kegyességét és irgalmasságát¹⁵⁰ emlegetve, melyet az egész világ elismer. Ezt a beszédet azután kinyomatták és szétküldték az országba, a nép azonban mindig megrémült, mikor egy-egy ilyen falragasz megjelent, mert rájöttek, hogy minél bővebb és fellengzőbb volt a dicshimnusz, mely a császár kegyességét zengte, a büntetés mindig annál kegyetlenebbnek bizonyult és annál ártatlanabb volt az elítélt. A magam részéről be kell vallanom, lehet, hogy azért, mert sem születésem, sem neveltetésemnél fogva nem vagyok udvaronc, nem tudtam az ítéletben sem kegyet, sem irgalmasságot felfedezni, sőt azt (talán tévesen) inkább keménynek és igaztalannak éreztem. Gondoltam arra is, hogy bíráim elé állok. Lehetetlen, hogy ne találnának módot az ítélet enyhítésére. De azután eszembe jutott, hogy ahány felségsértési pert eddig tanulmányoztam, mindig a bírák tetszése szerint dőlt el az ítélet, így hát nem tanácsos effajta veszélyes kísérletet kockáztatnom ilyen hatalmas ellenségekkel szemben. Azután ellenállásra gondoltam, mert hiszen, ha szabadon mozoghatok, aligha bánnak el velem és néhány jókora kővel lerombolhatom az egész fővárost – de gyorsan elvetettem ezt a csúnya ötletet, eszembe jutott esküm, őfelsége sok kegyessége és a Nardac cím, melyet viselnem engedett. Ahhoz, hogy a császár mostani szigorúsága által magam minden hála alól felmentettnek érezzem, még nem voltam elég udvaronc.

Végül elhatároztam magam. Megértem, ha ezt az elhatározást sokan kárhoztatják majd, talán nem alaptalanul, de szemeim világát és szabadságomat éppen a gyors cselekvésnek és gyakorlatlanságomnak köszönhetem. Mert ha akkor ismerem az uralkodók és fejedelmek természetét, mint azt később más udvaroknál alkalmam volt megismerni, ha már akkor tudom, hogy nálam sokkal kisebb bűnösöket hogy ítéltek el szigorúbban, bizonyára készséggel és halogatás nélkül vetem magam alá ilyen könnyű büntetésnek. De ifjú voltam még és életvágyó és tekintve, hogy különben is engedélyem volt meglátogatni Blefuscu császárát, felhasználtam az alkalmat. Írtam Redresal barátomnak egy levelet, jeleztem, hogy ma reggel Blefuscuba utazom. A választ nem vártam be, hanem szépen kimentem a tengerpartra, oda, ahol hajórajunk állott. Fogtam egy nagy hadihajót, az elejére kötelet kötöttem, felszedtem a horgonyt, levetkőztem, ruháimat a hajóra tettem, letakartam egy lepedővel, azután gázolva és úszva, magam után vontattam az egészet. Blefuscu partján már vártak, két embert adtak mellém, ezek kísértek az ország hasonnevű fővárosába. Természetesen a kezemen vittem őket. Kétszáz yardnyira182 m a város kapujától előre küldtem a két embert, „tudassák őfelségével, hogy megérkeztem és várom parancsait”. Egy óra múlva jött a válasz: „őfelsége egész udvarával maga jön elém fogadtatásomra”. Száz yardnyit91 m haladtam előre. Csakhamar meg is érkeztek, a császár és kísérete leszállt a lóról, a császárné és hölgyei felálltak, sem zavart, sem félelmet nem vettem észre viselkedésükön. Lefeküdtem, hogy kezet csókolhassak az őfelségeknek.

„Eljöttem – mondtam azután – ígéretemhez híven, uram és császárom engedélyével, hogy láthassam őt és hogy felajánljam szolgálataimat, amennyire erőmből telik és összeütközésbe nem kerül saját uramnak esküdt fogadalmammal.”

Arról nem beszéltem, hogy kegyvesztett vagyok, hivatalosan nem értesítettek még és nem voltam köteles tudni. Másrészt nem volt valószínű, hogy a császár, amíg ekként hatalmán kívül állok, felfedi a titkot. (Ez utóbbi pontban, mint kiderült, tévedtem.)

Nem untatom az olvasót a fogadtatás ünnepélyes részleteivel, sem azzal, milyen kényelmetlenül kellett aludnom a földön, takarómba burkolva, nem lévén ágyam és házam.

NYOLCADIK FEJEZET

Három nappal később félig kíváncsiságból, félig unalomból, a sziget keleti partján sétáltam. Ekkor fél tengeri mérföld2,4 km távolságban valami úszó tárgyat pillantottam meg, mely felfordult csónaknak tűnt. Levettem a cipőm és a harisnyám. Két-háromszáz yardnyit182–273 m gázoltam a vízben, ekkor az emelkedő ár közelebb hozta azt a tárgyat. Kiderült, hogy valóban csónak, valami vihar ragadhatta el a hajóról. Azonnal visszatértem a városba és őfelségét arra kértem, adna mellém húsz nagy hajót a maradék rajból és háromezer tengerészt, egy altengernagy vezényletével. Magam ismét a partra futottam, a csónakot addigra még közelebb hozta az ár. A tengerészek bőven el voltak látva hajókötéllel, mit előzőleg többszörösen összesodortam. Mikor a hajók megjelentek, levetkőztem és száz yardnyira91 m a vízbe gázoltam, majd úszni kezdtem, amíg elértem a csónakot. A tengerészek áthajították nekem a kötél végét, mit beleerősítettem a csónak elején egy lyukba, a másik végét egy hadihajóba, de nem nagy sikerrel járt a művelet, mert lábam nem ért le a fenékig. Mögötte úsztam hát és löktem magam előtt az egyik kezemmel. De az ár kedvezett és csakhamar földet ért a lábam. Pihentem két percet, azután komolyan munkához láttam. Kilenc hajóhoz kötöttem a magunkkal hozott köteleket. A szél kedvezett és a tengerészek derekasan vontattak. Negyven yardnyira36 m a parttól megvártuk, amíg beáll az apály, ekkor a csónakhoz mentem és kétezer ember segítségével, kötelekkel és gépekkel megfordítottuk a csónakot. Kiderült, hogy nem rongálódott meg nagyon.

Nem untatom az olvasót ama nehézségek részletezésével, hogy tíz napi megfeszített munka során csigák és emelők segítségével hogyan vontattam be a csónakot Blefuscu kikötőjébe. A parton nagy sokaság várta már érkezésem és mindenki álmélkodott a csodás alkotmányon. A császárnak kifejtettem, hogy „jó szerencsém vetette utamba ezt a csónakot, melyen visszatérhetek szülőhazámba. Kértem, adna útravalót nekem és engedélyt, hogy útra kelhessek”, mit sok nyájas marasztalás után meg is ígért.

Az egész idő alatt nagyon meglepett, hogy Blefuscu császárához nem érkezik semmiféle követ, vagy futár az uram részéről, aki ügyemben felvilágosítaná. Később magánúton értesültem, hogy őfelsége nem is sejtette szándékaimat. Ő azt hitte, Blefuscuba csak azért megyek, hogy ígéretemet az engedélye alapján beváltsam és hogy néhány nap múlva, ha a szertartásos fogadtatás megvolt, szépen visszamegyek. Hosszú elmaradásom később kínosan érintette, tanácskozást tartott kincstárnokával és a többi, ellenem áskálódó miniszterrel és abban állapodtak meg, hogy egy tekintélyes követet küldenek a rám vonatkozó vádirat másolatával. A küldöttség azt kellett közölje Blefuscu császárával, hogy

„Az ő császárjuk nagy kegyessége dacára, aki csak arra ítélt, hogy a szememet kitolják, kivontam magam az igazságszolgáltatás alól és ha két óra leforgása alatt nem térek vissza, akkor megfosztanak Nardac címemtől és árulónak nyilvánítanak.”

A küldöttség továbbá kijelentette, hogy

„A béke és barátság fenntartása végett elvárja Blefuscu császárától, hogy kezemet és lábamat összekötözve, visszaküld Lilliputba, ahol úgy bánnak majd velem, mint egy árulóval szokás.”

Blefuscu császára három napos tanácskozás után udvarias és mentegetőző választ küldött.

„Testvérem jól tudja – mondta –, hogy nem lehet őt megkötözve visszaküldeni, miután hajórajától megfosztotta az országot, ugyanakkor bár megfosztotta az országot, hálával tartozunk neki a béke körül tett jószolgálataiért.”

Különben pedig nemsokára mindketten megszabadulnak tőlem, mert valami csodálatos járművet találtam a parton, ő parancsot adott, hogy vezetésem és segédkezésem mellett javítsák ki ezt a járművet és reméli, hogy néhány hét múlva mindkét császárság megszabadul ettől a veszedelmes és tarthatatlan tehertől.

Ezzel a válasszal visszatért Lilliputba a küldöttség. Blefuscu császára elmondott nekem mindent, ugyanakkor szigorúan bizalmas hangon felajánlotta védelmét, ha volna kedvem nála maradni és szolgálatába állni. Elhittem, hogy jóhiszeműen szól, de már elhatároztam, hogy nem bízom többé uralkodókba és miniszterekbe, ezért alázatosan megköszönve kegyes jóakaratját, kértem, engedne utamra. „Ha már a sors – mondta – akár jóvégre, akár rosszra, hajót küldött nekem, rábízom magam a tenger kényére inkább, semhogy két ilyen hatalmas uralkodó között állandó viszály oka és eszköze legyek.” A császár nem haragudott meg és egy véletlen eset alkalmával felfedeztem, hogy tulajdonképpen örül elhatározásomnak ő is, meg a kormánya is.

Ezek a körülmények csak siettették utamat. Az udvar türelmetlenül, de szívesen segített mindenben, csakhogy menjek már. Ötszáz munkást bíztak meg, hogy készítsenek két vitorlát, tizenhárom-rét vastag erős vászonból. A köteleket húsz, harminc erős hajókötélből sodortuk egybe. Horgonyul egy jókora kődarab szolgált, mit hosszas keresés után véletlenül találtam a tengerparton. Háromszáz tehén faggyúját használtam fel hajóm bekenésére, és egyéb célokra. Hihetetlen fáradsággal vágtam ki a legnagyobb fák közül néhányat evezőnek és árbocnak. Azonban nagy segítségemre voltak őfelsége hajóácsai, akik segítettek a lesimításban, miután elvégeztem a durva munkát.

Egy hónap alatt készültünk el. Ekkor megüzentem a császárnak, hogy indulásra készen várom parancsait. A császár és családja kijött a partra, hasra feküdtem és kezet csókoltam neki, nemkülönben nejének és a kis hercegeknek. Őfelsége megajándékozott: ötven erszényben kétszáz sprug-ot kaptam, életnagyságú arcképével egyetemben, mit azonnal elrejtettem kesztyűmben, nehogy megsérüljön. A szertartások leírásával nem untatom az olvasót.

Hajóm rakományát száz levágott ökör és háromszáz bárány alkotta, italt és kenyeret is vittem, továbbá annyi sült húst, amennyit négyszáz szakács készíthetett. Vittem magammal hat élő tehenet és két bikát, ugyanannyi juhot és kost is azzal, hogy otthon tenyészteni fogom az állatokat. Egy zsák búzát és egy nagy köteg szénát is hoztam magammal, hogy a hajón éhen ne vesszenek. Szívesen hoztam volna vagy egy tucat bennszülöttet is, de a császár ebbe semmiképpen sem egyezett bele, még a zsebeimet is megmotoztatta és becsületszavamat vette, hogy saját beleegyezésük és kívánságuk ellenére nem viszek magammal egyet sem az alattvalói közül.

Ekként felkészülve, vitorlát bontottam és útra keltem 1701. szeptember 24-én reggel hat órakor. Északi irányba indulva négy tengeri mérföldet19,2 km tettem meg, ekkor délkeleti szelet kaptam és este hat órakor északnyugatra, fél tengeri mérföldnyi2,4 km távolságban szigetet pillantottam meg. Első pillantásra lakatlannak látszott. Kikötöttem és horgonyt vetettem. Ezek után ittam, ettem és lefeküdtem aludni. Mintegy hat órai mély álom után felébredtem, a Nap még nem kelt fel. Megreggeliztem és újra tengerre szálltam, iránytűm vezérlete alatt. Jó szelem volt, ugyanakkora utat tettem, mint az előző napon. Az volt a szándékom, hogy megközelítem ama szigetek valamelyikét, melyek Van-Diemen földjétől északkeletre fekszenek. Aznap nem láttam szárazföldet. Másnap, délután három órakor, mikor számításom szerint huszonnégy tengeri mérföldnyire115 km lehettem Blefuscu szigetétől, a délkeleti láthatáron vitorlát pillantottam meg. Integettem, de nem válaszoltak. Ekkor, hála istennek, csendesedett a szél. Félóra múlva mégis észrevettek, felhúzták az árbóclobogót és egy ágyú dördült. Örömöm leírhatatlan volt, hogy íme, újra láthatom majd a hazámat és az enyéimet. A hajó bevonta vitorláit, szeptember 26-án, este öt és hat óra között értem el és szívem majd kiugrott, látva lobogóján az angol színeket. Kis teheneimet és báránykáimat zsebre tettem és csekély felszerelésemmel együtt behajóztam. Angol kereskedőhajó volt, Japánból jött, kapitánya Mr. John Biddel kitűnő tengerész és valódi úriember. A déli szélesség 30-ik fokán voltunk, ötven tengerésze volt, közöttük nagy örömmel ismertem fel régi pajtásomat, Peter Williamst, aki beajánlott a kapitány jóindulatába. A kapitány nagyon szívélyesen bánt velem, kikérdezett, honnan jöttem és ki vagyok. Kevés szóban elmondtam élményeimet, de azt hitte, félrebeszélek és hogy a kiállott veszélyek megzavarták az elmémet. Ekkor elővettem zsebeimből kicsiny nyájamat, mire nagy álmélkodással elhitte már szavaimat. Az aranyakat is megmutattam és még néhány ritkaságot. Két erszény sprug-gal megajándékoztam és megígértem, hogy mihelyt partra szállunk, adok neki egy tehenet és egy vemhes juhot.

Nem untatom az olvasót utazásunk részleteivel. 1702. április 13-án vetettünk horgonyt Downs-ban¹⁵¹. Sajnos, egyik juhomat elvesztettem. Nyilván a fedélköz patkányai rabolták el, mert egy lyukban megtaláltam tisztára kopasztott csontjait. A többit épségben partra szállítottam és Greenwich mellett, ahol olyan finom a pázsit, meglegeltettem. Csakhamar megkedvelték az új abrakot, mely nagyon meglepett (nem tudtam volna őket ilyen hosszú úton megőrizni, ha a kapitány nem engedett volna át nekem a legjobb kekszéből, melyet porrá dörzsölve és vízzel elkeverve állandó táplálékuk volt). Angliai tartózkodásom során szép hasznot hajtottak, néhány kiváló személynek megmutattam őket és mielőtt újra útra keltem volna, hatszáz fontért eladtam az egész nyájat. Mint hallom, azóta szépen tenyészik ez a fajta, de különösen a juhok. Gyapjúiparunknak szép szolgálatokat tehet ez a finom és ritka termék.

Nőmmel és családommal két hónapot töltöttem csak együtt. Csillapíthatatlan vágy űzött új országokat és idegen vidékeket látni. Ezerötszáz fontot hagytam otthon és feleségemet elhelyeztem Redriffben, egy csinos kis házban. Fennmaradt készletemet magammal vittem, részint pénzben, részint egyéb javakban, remélve, hogy megsokszorozom vagyonomat. Legidősebb nagybátyám, John, Epping közelében évi harminc fontot jövedelmező birtokot hagyott rám, kibéreltem Fetter-Lane-en a Black Bull¹⁵² fogadót is. Nem kellett aggódnom, hogy családomat az eklézsia kell, hogy eltartsa¹⁵³ majd. Johnny fiam – nagybátyjáról nevezték így – elemi iskolába járt még, tanulékony és szorgalmas gyerek. Leányom, Betty (ma már férjezett, gyerekei is vannak) akkor varrni tanult. Könnyek között elbúcsúztam nőmtől, leányomtól és fiamtól, és behajóztam az Adventure fedélzetére. Háromszáz regisztertonnás kereskedőhajó volt ez, kapitánya John Nicholas, Liverpoolból. Rendeltetési helye Surate¹⁵⁴. Ennek az útnak történetét könyvem második részében beszélem el.

II. rész
Utazás Brobdingnagba

1702. június 20.–1706. június 3.

ELSŐ FEJEZET

Mivel a természet és a sors aktív, nyugtalan életre ítélt, hazatérésem után két hónappal újból elhagytam hazámat. Downsban hajóztam be 1702. június hó 20-ik napján az Adventure fedélzetére. Kapitányom, John Nicholas, Cornishból²⁰¹ indulva Surate-be vezényelte a hajót. Jó erős szelünk volt, egészen a Jóreménység fokáig, ahol horgonyt vetettünk, hogy friss vizet szerezzünk be. Ekkor észrevettük, hogy a hajónk léket kapott. Kihordtuk a rakományt és átteleltünk, miután a kapitányunk heves lázban²⁰² megbetegedett. Csak márciusban folytattuk utunkat, jó széllel, egészen Madagaszkár-szorosig²⁰³, ahol szembe kerültünk a passzát-széllel, mely decembertől májusig tart. Április 19-én a szél igen hevessé vált és húsz napon keresztül nyugat felé sodort bennünket. Ez idő alatt kissé keletre elhagytuk a Molucca-szigeteket²⁰⁴. Május 2-án hirtelen szélcsend állt be, melynek nagyon örültem, azonban kapitányunk, aki gyakorlott és különösen ezeken a vizeken járatos tengerész volt, figyelmeztetett bennünket, hogy heves vihar várható, mely másnap be is következett, ugyanis feltámadt a déli szél, az úgynevezett déli monszun.

Attól tartva, hogy a szél felborít bennünket, bevontuk középvitorlánkat. De ahogy egyre hevesebb lett a vihar, megvizsgáltuk, hogy eléggé meg vannak-e erősítve ágyúink és kifeszitettük az első-vitorlát. A hajó az oldalára feküdt, ezért beláttuk, jobb lesz, ha rábízzuk magunkat az áramlatra, mintha lavírozunk. Nagyon nehéz dolga volt a kormánynak, de a hajó derekasan viselte magát. Végül kifeszítettük a vontatóvitorlát, de kettéhasadt, ezért gyorsan leoldottuk és leszedtük az egészet. Igen heves volt a vihar, idegen, veszedelmes a szél. Mindnyájan a kormányost segítettük. Főárbocunkat nem engedtük le, tudván, hogy így jobban bírja hajónk a vihart. A nyílt tengeren – ha nem kell zátonytól félni – ez a szokás. Nyugat-északnyugat felé haladtunk, két vitorlán. Számításom szerint a vihar, melyet erős délnyugati szél követett, a hajónkat ötszáz tengeri mérföldre2414 km ragadta magával. Hajónk legöregebb tengerésze sem sejtette, melyik részén vagyunk a világnak. Készletünk kitartott, hajónk nem károsodott és a legénység jó egészségben volt, csak a vizünk fogyott el, majdnem teljesen. Úgy találtuk, hogy az lesz a legjobb, ha ezt az irányt tartjuk, ahelyett, hogy északnak fordulnánk, a Nagy Tatárország²⁰⁵ felé, a Jeges-tenger veszedelmes vizeire.²⁰⁶

1703. június 16-án az árbóckosárban figyelő hajósinas földet kiáltott. 17-én egy nagy szigethez vagy szárazföldhöz értünk (magunk sem tudtuk, mi az), a keleti partról keskeny földnyelv nyúlt ki a vízbe, mögötte öböl, mely azonban száz regisztertonnásnál nagyobb hajónkat nem fogadhatta be. A földnyelvtől mintegy tengeri mérföldnyire4,8 km horgonyt vetettünk. Kapitányunk a hosszú csónakban²⁰⁷ tizenkét embert küldött hordókkal, hogy ha találnak, hozzanak vizet. Engedélyt kértem, hogy velük tarthassak, mert érdekelt a vidék. Partot érve sem folyót, sem forrást nem találtunk, emberi lénynek nyoma sehol sem volt. A matrózok visszatértek a partra, azzal, hogy a tenger közelében majd csak találnak friss édesvizet, magam pedig beljebb sétáltam. Kopár, sziklás talaj terpeszkedett előttem mindenütt. Elfáradtam és látva, hogy semmi látni vagy felkutatni való nem kínálkozik, visszafordultam az öböl felé. Ekkor megpillantottam a tengert és rajta a csónakot, melybe kísérőim beszálltak már és olyan sebesen eveztek a hajó felé, mintha valami veszedelem üldözné őket. Kiabálni akartam, de abban a pillanatban egy rémisztő alakot pillantottam meg, mely térdig a vízben gázolt és a csónak felé kapkodott. Óriási léptekkel haladt, de a embereink fél tengeri mérföldnyi2,4 km előnyben voltak, másrészt a tenger itt tele van hegyes sziklákkal és a szörnyeteg így nem érhette utol a csónakot. Ezt utóbb tudtam meg, mert akkor nem volt bátorságom végignézni a hajszát, visszafordultam és futni kezdtem, felkapaszkodtam egy dombra, ahonnan beláthattam a vidéket. Mezőket láttam és földeket. Ami először lepett meg, az a fű volt (legelőn voltam, mint később kiderült), mely húsz láb6 m magasságban csapott össze a fejem fölött.

Végig futottam egy széles országúton, én legalábbis annak tartottam, bár ahogy később elmondták, ez csak egy árpaföldön átvezető gyalogösvény volt. Futottam és nem láttam semmit magam körül. Aratás ideje volt és a kalászok legalább negyven láb12 m magasságban lengedeztek.

Nagyjából egy óráig tartott, amíg a tábla végére jutottam, ahol egy legalább százhúsz láb36,5 m magasságú sövényfal állta el utamat. A fák tetejét nem láttam, nem is mondhatom meg, mekkorák voltak. Átbújtam a sövény alatt, melyet egy lépcső követett, ez a másik földre vitt. Csak négy foka volt, tetején kődarabbal²⁰⁸, de nem tudtam rajta felkapaszkodni, mivel a fokok magassága hat1,8 m, a kődarabé húsz láb6 m volt. Azon voltam, hogy elrejtőzzem a sövényben, mikor a szomszéd földön egy bennszülöttet vettem észre, éppen akkorát, mint az a másik volt, aki a csónakunkat üldözte. A lépcső felé tartott. Első pillanatra körülbelül toronymagasságúnak becsültem, egy-egy lépése harminc lábnyi9 m. A legnagyobb rémület és ámulat meresztett kővé. Magamhoz térve újból az árpa közé futottam, hogy elbújjak. Ekkor láttam, hogy felemeli kezét és a másik föld felé kiált valamit. A hang olyan magasan szállt, a levegőben, hogy első pillanatban azt véltem, a menny dörög. Hét hasonló nagyságú szörnyeteg tűnt fel, odajöttek, kaszával a kezükben. Ezek ruházata durvább volt az elsőnél, szolgái vagy munkásai lehetnek, mely abból is kiderült, hogy intésére átjöttek arra a földre, ahol én bujkáltam és kaszálni kezdték a termést. Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamat, azonban az egyik helyen a szél és az eső lefektette a gabonát és mikor át akartam bújni közöttük, a kalász szálai olyan hegyesek és kemények voltak, hogy átlyukasztották ruhámat és megsértették a bőrömet. Ugyanakkor száz yardnyira91 m hallottam az aratókat. Végleg kimerülten, eltelve keserűséggel és bánattal, lefeküdtem két barázda közé és csak azt kívántam, hogy itt haljak meg, békében. Szegény, elhagyott özvegyem jutott eszembe és apátlan gyermekeim. Jajgatva átkoztam gonoszságom és ostobaságom, mely addig zargatott, amíg barátaim és rokonaim intelme dacára másodszor is útra keltem. Ezekben a szörnyű percekben nem tudtam nem gondolni Lilliputra, Lilliputra, melynek lakói úgy néztek rám, mint a világ legnagyobb csodájára, ahol egész hajórajt vontattam el egy kézzel és más olyan cselekedeteket vittem véghez, melyek az ország történetében örökké fel lesznek jegyezve és az utókor mégis alig hiszi el majd ezeknek a feljegyzéseknek a valóságát, bár milliók tanúskodnak mellette. Elgondoltam, milyen kétségbeejtő helyzet, olyan jelentéktelennek tudni magam, mint amilyen holmi lilliputbeli kis legény volna közöttünk. De ez még kisebbik bajom volt. Borzasztó volt gondolni rá, hogy az embert, terjedelme arányában, kegyetlenebbnek és vadabbnak mondják, és hogy mit várhatok egyebet, minthogy ezen szörnyű barbárok valamelyike egy harapással végez velem, ha kezébe kerülök? A tudósoknak igazuk van, mikor azt állítják, hogy nincs nagy és nincs kicsi, csupán az egybevetésben. Ha a végzet úgy akarja, a Lilliput-beliek egyszer egy olyan országra bukkannak, ahol az emberek akkorák hozzájuk képest, mint amilyenek hozzám képest ők voltak. És ki tudja, valami távoli országban, ahol magunkfajta ember nem járt még soha, nincsenek-e halandó lények, melyek ezekhez a szörnyű óriásokhoz képest akkorák, mint én hozzám képest ezek a szörnyű óriások?

Efféléket gondoltam zavartan és rémülten, mikor az egyik arató olyan közel ért hozzám, hogy láttam, a következő lépéssel vagy szétloccsant talpa alatt, vagy kettészel a kaszával. Abban a pillanatban, mikor a lábát felemelte, félelmemben torkom szakadtából felordítottam. A szörnyeteg megtorpant és miután néhány percig csodálkozva keresgélt tekintetével a földön, meglátott, ahogy ott heverek. Pár pillanatig habozott, olyan ember óvatos modorában, aki valami veszedelmes kis állatkát szeretne megfogni, de úgy, hogy az ne haraphassa meg az ujját. Mezei egeret magam is fogtam így odahaza. Végül az óriás hirtelen megragadott a derekamnál, mutatóujjával és hüvelykjével, három yardnyira2,7 m szemei elé emelt, hogy megszemléljen. Láttam, mit akar és volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne moccanjak, hatvan láb18,2 m magasságban a föld felett, bárhogy szorította a derekam, nehogy kiessek az ujjai közül. Csak annyit tehettem, hogy felnéztem az égre és kezeim könyörögve kulcsoltam össze. Néhány szót is ejtettem, alázatos és bús hangon, helyzetemhez illőt, miközben minden pillanatban attól tartottam, hogy ledob a földre, mint ahogy mi cselekszünk, ha valami utálatos féreg kerül a kezünkbe. De jó csillagom úgy akarta, hogy mozdulataim és hangom megtetszettek az óriásnak, csodálkozva hajolt fölém és nagyra meresztette szemét, tagolt szavakat hallva szájamból, bár azokat nem értette. Közben hangosan nyögtem és sírtam is, fejemet oldalt kapkodtam, mintegy értésére adva, amennyire tőlem tellett, hogy nagyon fáj két ujjának szorítása. Egyszerre, úgy látszik, megértette, mi a bajom, hirtelen szelídebben fogott meg és becsúsztatott a zsebébe. Rögtön a gazdájához futott, aki földbérlő volt, ugyanaz, akit először láttam a mezőn.

Ahogy kivehettem szavaikból, a gazda csodálkozva vette tudomásul cselédje zavart beszédét. Azután mikor meglátott, elővett egy szalmaszálat (sétapálca nagyságban), azzal próbálta emelgetni kabátom szárnyait, valami természetes bőrnek, vagy bogárszárnyaknak vélte nyilván. Félre fújta a hajamat, hogy az arcomba láthasson. Azután odahívta a többieket és megkérdezte tőlük (mint utóbb megtudtam) „láttak-e már ilyen kis teremtést a mezőn?”, majd vigyázva, négykézlábra állítva, letett a földre, de én azonnal felálltam és járkálni kezdtem, jelezve, hogy nincs szándékomban elfutni. Mindnyájan leültek körém a földre, hogy jobban láthassanak. Ekkor kalapot emeltem és mélyen meghajtottam magam, a földbérlő felé, majd térdre estem, felemeltem kezeimet és olyan hangosan, ahogy csak tőlem tellett, néhány szót ejtettem. Végül aranypénz-tartó erszényemet kivettem a zsebemből és felajánlottam neki. A tenyerébe vette és a szeméhez emelte, hogy megnézze, mi az, kabátujjából gombostűt szedett ki és a hegyével többször megforgatta. Jelt adtam, hogy helyezze kezét a földre. Ráléptem és kinyitva az erszényt, tartalmát kiszórtam. Hat darab, egyenként négy pistole²⁰⁹ értékű spanyol érme volt, mellette húsz vagy harminc kisebb érme. Ekkor megnyálazta kisujját és így szedegette fel a pénzdarabokat, de úgy láttam, fogalma sincs róla, hogy mi az. Jelt adott, hogy tegyem vissza az erszénybe, mit meg is tettem, miután még néhányszor eredménytelenül felajánlottam neki.

A bérlő közben meggyőződött róla, hogy értelmes lénnyel van dolga. Beszélt is hozzám, de a hangja olyan durva és sértő volt, mint valami malomnak a dübörgése, bár azt kivehettem, hogy tagolt szavakat mond. Többféle nyelven próbáltam válaszolni, olyan hangosan, ahogy csak a torkom bírta. Ő fülét lehajtotta két yardnyira1,8 m, de hiába, nem értettük meg egymást. Ekkor elküldte szolgáit, elővette a zsebkendőjét, kétrét hajtotta, rátette tenyérrel kifelé fordított kezére, majd kezét a földre helyezte és jelt adott, hogy lépjek rá, mit könnyen megtehettem, mert a kendő egy lábnyi30,48 cm széles volt csak. Engedelmeskedtem és egész hosszában ráfeküdtem a zsebkendőre, melynek a másik felével betakart és a biztonság okából a két végét összecsomózta a fejem fölött. Így vitt haza magával.

Otthon azonnal hívta a feleségét és megmutatott neki, de az asszony felsikított és elszaladt, mint az angol nők, ha varangyosbékát, vagy pókot látnak. Kis idő múlva, látva viselkedésemet és hogy milyen szépen szót fogadok, mégis kibékült velem és lassanként igen gyöngéd és kedves lett hozzám.

Déli tizenkét óra lehetett ekkor és a szolga ebédre tálalt. Csak egyetlen tál étel volt, jóféle hús, mint az az egyszerű földműves népekhez illik. A család hat tagból állt: a bérlő, a felesége, három gyermek és egy idős nagymama. Mikor leültek, a bérlő csekély távolságra maga elé tett az asztalra, mely harminc lábnyi9 m magasságban meredt a föld felett. Borzasztóan féltem és távol tartottam magam az asztal szélétől, nehogy leessek. Az asszony apró darab húst metszett le, fatányéron kenyeret morzsolt össze és elém tette. Mélyen meghajtottam magam, kést és villát szedtem elő és enni kezdtem, melynek kimondhatatlanul örültek. Azután a szolgával kicsiny poharat hozatott, amibe négy pint1,9 l fért bele, ezt megtöltötte. Nagy erőlködéssel szájamhoz fordítottam a hordónyi edényt és ittam a gazdasszony egészségére. Jó hangosan néhány angol szót kiáltottam, mely a kis társaságot olyan vidám kacagásra fakasztotta, hogy csaknem megsüketültem a zajtól. Az ital olyasmi ízű volt, mint az almabor és igen jól esett. Azután a gazda jelt adott, hogy jöjjek oda a tányérja széléhez, de ahogy odasiettem, nagy zavaromban belebotlottam egy kenyérmorzsába és orra buktam. Nem ütöttem meg magam, azonnal felpattantam és láttam, hogy megijedtek és aggódnak értem. Ekkor kalapomat háromszor meglengetve fejem felett, háromszoros „hurrá”-t kiáltottam, jelezve, hogy nincs semmi baj. De amint tovább haladtam gazdám felé (ezentúl így nevezem), a legkisebb fiú, tízéves kamasz, egyszerre lábamnál fogva elkapott és olyan magasra emelt a levegőbe, hogy minden tagomban reszkettem. Az apja azonnal kivett a kezéből és egy akkora pofont adott neki, mellyel földhöz vághatott volna holmi európai lovasságot, azután elkergette az asztaltól. De én féltem, hogy a gyerek ezért haragudni fog rám, másrészt az is eszembe jutott, hogy miképpen bánnak vásott gyerekeink verebekkel, nyulakkal, macskákkal, térdre estem hát és a fiú felé böködve ujjammal, megérttettem gazdámmal, hogy szeretném, ha megbocsátana a fiúnak. Az apa engedett és a gyerek újból visszajöhetett az asztalhoz, amire én odamentem, megcsókoltam a kezét. Gazdám erre kezébe vette a fiú kezét és kényszerítette, hogy óvatosan simogasson meg.

Ebéd közben történt, hogy az asszony kedvenc macskája felugrott az ölébe. Hangot hallottam a hátam mögött, mely olyan volt, mintha egy tucat szövőszék kezdene munkába egyszerre. Megfordultam és rájöttem, hogy ez a hang a macska dorombolása. Körülbelül négyszer akkora volt, mint egy jól fejlett ökör. Csak a fejét láttam és az egyik lábát, ebből gondoltam. Az állat megpillantása nyugtalanná tett, bár az asztal másik végén álltam, az asszony jó erősen tartotta, nehogy kiugorjon az öléből és körmei közé kapjon. De kiderült, hogy nincs veszély: a macska nem törődött velem, észre sem vett, mikor gazdám eléje állított. Különben pedig sokszor hallottam és számos utazásaim közben tapasztaltam is, hogy megfutni egy állat elől vagy félelmet elárulni arra jó csak, hogy megtámadjon bennünket, így hát elhatároztam, hogy nem mutatok semmi nyugtalanságot ezen veszedelmes szemtől szembe való találkozás alkalmával. Ötször, vagy hatszor vakmerően elsétáltam a macska feje előtt, fél yardnyira46 cm a bajuszától, amire a macska lassan visszahúzta a fejét, mintha jobban félne tőlem, mint én tőle. Azért kevésbé féltem a kutyáktól. Három vagy négy jött be a szobába, az egyik buldog, nagyságra körülbelül akkora, mint négy elefánt, egy másik juhászkutya, valamennyivel nagyobb, de keskenyebb a buldognál.

Ahogy asztalt bontottak, egy dajka jött be a szobába, karján egyéves gyerekkel, aki rögtön észrevett engem és visítani kezdett, de úgy, hogy Londontól Chelsea-ig8 km meghallották volna. Gyereknyelven ez a visítás azt jelentette, hogy adjanak engem oda, játszani akar velem. Az anya csupa nyájasságból megfogott és a gyerek feje elé tartott. A kis óriás azonnal derékon kapott és fejemet bevette a szájába, amire akkorát ordítottam, hogy a kis szörnyeteg megijedt és kiejtett a kezéből. Feltétlenül kitörtem volna a nyakam, ha az anya nem tartja alám a kötényét. A dajka, hogy lecsendesítse a porontyot, nagy lármával rázni kezdett egy csörgőt, mely egy nagy hordó volt, tele hatalmas kövekkel, mit spárgával erősítették a gyerek derekára. De hiába, a gyerek csak visított, mire az utolsó orvosság következett: a dajka megszoptatta. Be kell vallanom, soha olyan ellenszenves és undorító valamit nem láttam, mint ezek a rengeteg keblek. Nem tudom, milyen hasonlattal éljek, hogy az olvasónak fogalma legyen ezeknek a kebleknek a nagyságáról, alakjáról, színéről. Hat láb1,8 m magasak voltak, körvonaluk legalább tizenhat láb4,8 m. A bimbók akkorák, mint a fejem; felületük, mint az egész kebleké, tele foltokkal, óriási szeplőkkel és dudorokkal. Hihetetlenül undorító volt, ráadásul közelről láttam, mert a dajka leült az asztal mellé, melyen én álltam. Eszembe jutott az angol hölgyek szép, fehér bőre, mit olyan elragadónak tartunk, mivel a mi szemünkhöz mért arányokban láthatjuk csak. A hibákat csak nagyító üveggel vesszük észre, de azon keresztül azután nincsen az a fehér lágy és finom bőr, mely durvának, rücskösnek és foltosnak nem látszana.

Emlékszem, mikor Lilliputban voltam, az apró népség arcbőre milyen végtelenül finom és gyöngéd hártya érzését keltette bennem. Erről beszéltem is akkor egy igen tanult és művelt emberrel, aki barátom volt és ő azt mondta, hogy alulról nézve az arcom sokkal finomabb és egyenletesebb, mint közelről. Bevallotta, hogy nagyon megrendült, mikor először emeltem tenyerembe és tettem az arcom elé. Elmondta, hogy „a bőrömön nagy lyukakat lát, hogy a szakállam szőrei négyszer olyan vastagok, mint a sündisznótüske és hogy arcbőröm mindenféle tarka színek igen kellemetlen keveréke”. Hozzá kell tennem, hogy otthon szép férfinak számítok és arcom csak kevéssé napbarnított. Máskor, mikor az udvarhölgyekről beszéltünk, gyakran említette, hogy „ennek vagy annak nagyon nagy szája van, amaz tele van szeplővel, emennek az orra tömpe”, mindebből én nem vettem észre semmit. Ezek a megfigyelések elég helyénvalóak. Szóvá kellett tegyem ezt a kérdést, mert az olvasó különben azt hinné, ezek az óriások formátlan és rút emberek, bár abszolút értelemben ez nem áll, hiszen igen kellemes külsejű fajta ez. Az én gazdám vonásai például, bár csak egyszerű bérlő volt, nagyon szabályosnak és csinosnak tetszettek hatvan láb18,2 m magasságból nézve.

Ebéd után gazdám kiment a munkások közé, és ahogy a hangjából és mozdulataiból kivehettem, szigorúan meghagyta a feleségének, hogy nagyon vigyázzon rám. Én igen fáradt és álmos voltam, mit az asszony észrevett, betett a saját ágyába, majd tiszta fehér zsebkendővel betakart. Elég jó takaró volt, olyan vastag, mint egy hadihajó fővitorlája.

Két órát alhattam. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok a feleségemmel és gyermekeimmel. Nagyon szomorúan ébredtem fel, egyedül találva magam egy hatalmas szobában, melynek szélessége háromszáz, magassága kétszáz láb61 m. Az ágy, amiben feküdtem, húsz yard18 m hosszú. Gazdám felesége házi teendőit végezte és engem bezárt. Az ágy nyolc yardnyira7,3 m magasodott a padló fölött. A természetes szükségletek arra indítottak volna, hogy leszálljak. Kiabálni nem mertem, hiába is tettem volna, ekkora szobában, ilyen messzeségben a konyhától, ahol a család tartózkodott. Amíg ezen tűnődtem, egyszercsak két patkány bújt be a függönyök között és szimatolva futkároztak végig az ágyon. Az egyik majdnem rám lépett, mire ijedten felugrottam és kirántottam szablyámat, hogy védjem magam. A borzasztó állatok erre kétoldalt rámtámadtak, az egyikük mellső lábát már galléromra tette. Odadöftem és szerencsésen felhasítottam a beleit, mielőtt leharaphatta volna a fejem. Hörögve omlott le lábaimhoz, mire a másik látva ennek sorsát, megugrott, jókora vágással a hátán, mit futás közben ejtettem rajta. Ezen hőstett után lassan járkáltam darabig az ágyon, szaporán lihegve, hogy zakatoló szívverésem megnyugodjék. Ezek a patkányok akkorák voltak, mint egy-egy hatalmas véreb, de még vadabbak és gyorsabbak. Ha szokásom szerint leoldottam volna a kardomat, mielőtt lefeküdtem, feltétlenül darabokra tépnek. A döglött patkány, lábaimnál, két yard1,8 m hosszú volt. A gyomrom nem bírta, hogy lecipeljem az ágyról, melyen még vérezve feküdt. Még élt, azonban egy hatalmas vágás a nyakszirtjére végleg elhallgattatta.

Kevéssel azután bejött az asszony és látva, hogy egészen véres vagyok, odafutott és kezébe vett. Mosolyogva mutattam a döglött patkányra és jeleztem, hogy nincs semmi bajom. Ennek végtelenül örült, hívta a cselédet, aki a döglött patkányt kidobta az ablakon. Azután megint az asztalra tett, ahol megmutattam neki véres szablyámat, melyet azután, megtörölve kabátom szárnyába, visszadugtam hüvelyébe. Most újból hevesen jelentkezett a kényszer, egy olyan cselekedetet végezni, mit más nem intézhetett el helyettem. Igyekeztem megértetni az asszonnyal, hogy szeretném, ha letenne a padlóra. Ezt meg is tette. Szemérmem nem engedte meg, hogy érthetőbben fejezzem ki magam, az ajtóra mutattam hát és többször meghajtottam magam. A asszony nagy nehezen felfogta végre, mi a bajom, újra a kezébe vett és kivitt a kertbe, ahol a földre helyezett. Kétszáz yardnyit183 m mentem, ekkor visszafordultam, intettem, hogy ne nézzen oda és ne jöjjön utánam, majd elrejtettem magam két sóskalevél közé és elvégeztem szükségletemet.

A nyájas olvasó remélem, megbocsát, hogy effajta részletek mellett olyan hosszan időzöm. Alantas, közönséges lelkek előtt ezek a részletek jelentéktelenek és közömbösek talán, de a gondolkodó képzeletét és értelmét fejlesztik bizonnyal és megsegítik úgy a nyilvános, valamint a magánéletben. Útleírásaimban egyetlen cél lebeg szemeim előtt: mindig az igazságot keresem, minden cicoma és írásművészkedő sallang nélkül. Ennek az utamnak emléke olyan mélyen hatott reám és olyan erős volt, hogy papírra vetve nem hagyhattam el a legparányibb részletet sem. Sőt, átvizsgálva kéziratomat, kénytelen voltam kihúzni sok passzust, attól tartva, hogy unalmas és kicsinyes részletezőnek ítélnek majd. Ez a vád, talán nem igazságtalanul, gyakran éri a lelkiismeretes útleírót.

MÁSODIK FEJEZET

Gazdámnak volt egy kilencéves kislánya, aki igen ügyesen bánt a varrótűvel és pompás babaruhákat tudott csinálni. Ez a kislány megegyezett az anyjával, hogy ezentúl a bababölcsőben fogok aludni. Ezt a bölcsőt betették egy szekrényfiókba és a fiók elé szabadon lógó deszkát tettek, hogy a patkányok ne férhessenek hozzám. Ebben az ágyban aludtam, egész ott-tartózkodásom ideje alatt. Helyzetem lassanként tűrhetőbbé vált, fokról-fokra, ahogy megtanultam nyelvükön beszélni és kifejezhettem szükségleteimet. Ez a kislány olyan ügyes volt, hogy néhányszor végig nézve vetkőzésem és öltözködésem, ő maga is fel tudott öltöztetni, bár én sohase kértem tőle, ha magam is megtehettem. Varrt nekem hét inget, fehérneműimet saját kezűleg gyakran kimosta. Ő volt egyúttal a tanítóm is, tőle tanultam meg a nyelvükön beszélni. Ez úgy történt, hogy rámutattam valami tárgyra, mire ő megmondta annak nevét. Néhány nap múlva már magam kérhettem, ha valamire szükségem volt. Nagyon derék kislány volt és alig negyven láb12 m magas, korához képest igen kicsi. A kislány Grildrignek nevezett el engem – ezt a nevet felkapta a család és később az egész ország. Ez a szó latinul körülbelül nanunculust, olaszul homunceletinot jelent, én törpének fordítanám. Ennek a kislánynak köszönhetem, hogy abban a kietlen országban nem pusztultam el. Amíg ott voltam, nem váltunk el egymástól. Őt az én kis Glumdalclitchemnek, vagyis dajkámnak neveztem. Nagy hálátlanság volna részemről, ha nem említeném fel irántam táplált szeretetét és jóságát. Szívemből kívánom, bár lett volna módomban meghálálni jótéteményeit, ahogy megérdemelte, de ehelyett, attól félek, inkább szerencsétlen, bár ártatlan okozója voltam későbbi balsorsának.

Lassanként elterjedt a hír, hogy a gazdám milyen furcsa állatot talált a mezőn: akkora csak, mint egy splacknuck, de különben emberformája van, emberi mozdulatai, beszél is, már sok szót megtanult az ország nyelvén, két lábon jár, szelíd és kedves, jön, ha hívják, szót fogad, finom kis tagjai vannak és az arcbőre lágyabb és finomabb, mint egy hároméves grófkisasszonyé. Egy másik bérlő, gazdám szomszédja és jó barátja, eljött, hogy meggyőződjék, mi igaz a meséből. Mindjárt megmutattak, feltettek az asztalra, ahol járkáltam, ahogy parancsolták, kardot húztam, bókoltam a vendég előtt, saját nyelvén megkérdeztem, hogy van, üdvözöltem őt, ahogy kis dajkámtól tanultam. Vendégünk öreg, rövidlátó ember volt, szemüveget vett fel, hogy jobban lásson. Ezen hangosan kacagnom kellett, mert olyan volt a szeme, mintha a telihold világítana üvegablakon keresztül. Gazdám családja rájött derültségem okára és hangosan velem nevettek, melyen az öreg fickó elég bolondul méregbe gurult. Ez az ember nagyon zsugori volt. Szerencsétlenségemre azt a gonosz tanácsot adta gazdámnak, hogy mint látványosságot mutogasson az országos vásáron, a szomszéd városban, félórányira (ami huszonkét mérföldet35 km jelentett). Mindjárt gondoltam, hogy valami baj van, látva gazdámat és barátját hosszan sugdolózni, közben ugyanis gyakran rám mutatott, úgy rémlett, néhány szót is megértettem. Másnap Glumdalclitch, az én kis dajkám, elmondta nekem, miről volt szó. Ravaszul kikérdezte anyját, úgy tudta meg. A szegény kislány mellére szorított és bánatában sírva fakadt. Félt, hogy a durva és otromba népek még valami kárt tesznek bennem, agyonszorítanak, vagy eltörik a lábamat. Azt is észrevette nyilván, hogy természettől fogva milyen szerény vagyok, hogy vigyázok becsületemre, és milyen méltatlanságot éreznék a gondolattól, hogy nyilvánosan pénzért mutogassanak a csőcseléknek. A papa és a mama – mondta – azt ígérte, hogy Grildrig az övé lesz, de most már úgy látja, éppúgy lesz, mint tavaly, mikor egy kisbárányt adtak neki, azt mondták, az övé, és azután, mihelyt a bárányka meghízott, eladták a mészárosnak. A magam részéről, hogy őszinte legyek, nem féltem annyira, mint kis dajkám. Erősen éltetett a remény, hogy majd csak visszanyerem szabadságomat. Ami pedig azt a méltatlanságot illeti, hogy mutogatnak, mint holmi szörnyszülöttet, megnyugtattam magam, hogy hiszen idegen vagyok ebben az országban és hogy ezt a balesetet nem vethetik a szememre, ha visszatérek Angliába. Szerény véleményem szerint Nagy-Britannia királya, az én helyzetemben, ugyanígy járt volna el, mint én.

Barátja tanácsát követve, gazdám betett egy skatulyába és elvitt a szomszéd városba, ahol az országos vásár volt. Kislányát is magával vitte, hátul ült, a nyeregvánkoson. Zárt doboz volt, amiben laktam, kis ajtóval oldalt, hogy ki és bejárhassak és néhány légzőnyílás is volt a tetején. Kis dajkám babaágyából kivette a kis dunyhát, hogy arra feküdhessek. Ami engem illet, az út nagyon megviselt, bár félóráig tartott csak, de vegyük hozzá, hogy a ló egyetlen lépésre kitett negyven lábat12 m, emellett állandóan emelkedett és süllyedt alattam, úgy éreztem, mintha hajón volnék, egy dühöngő orkán közepette. Utunk valamivel hosszabb volt, mint Londonból St. Albansba35 km. Egy kis kocsmánál gazdám leszállt a lóról. Tanácskozott a kocsmárossal, előkészületeket tett, bérelt egy grultrudot, vagyis kikiáltót, adjon hírt a városban, hogy csodálatos teremtmény látható a Green Eagle-ban. Akkora csak, mint egy splacnuck (hat láb1,8 m magas kis állatkája ennek a vidéknek), másképp azonban egészen olyan, mint egy ember, több szót hibátlanul kiejt és számos szórakoztató és mulatságos tréfát mutat be.

A kocsma legnagyobb szobájában, egy körülbelül háromszáz négyzetláb27 m2 területű asztalra helyeztek. Kis dajkám az asztal mellett állt egy alacsony széken, hogy vigyázzon rám és igazgasson. Hogy tolongás ne támadjon, gazdám úgy intézkedett, egyszerre harminc embert eresszenek csak be. Mikor megtelt a szoba, becsukták az ajtót és én járkálni kezdtem az asztalon, ahogy kis dajkám parancsolta. Kérdéseket tett fel, vigyázva, hogy csak olyat kérdezzen, amire felelni tudok és én feleltem is, olyan hangosan, ahogyan tőlem tellett. Többször a nézők felé fordultam, hajlongtam, üdvözöltem őket és beszéltem hozzájuk. Szesszel töltött gyűszűből – Glumdalclitchtől kaptam – ittam az egészségükre. Kirántottam a szablyámat és vagdalkoztam vele, mint a vívók. Kis dajkám egy szalmaszálat nyújtott át nekem, mit lándzsának használtam és szabályosan bökdöstem vele a levegőt, ahogy fiatalon tanultam. Naponta tizenkétszer harminc embernek mutattak be, annyiszor kellett ugyanazt a szerepet, ugyanúgy végigjátszanom. Végül halálosan kimerültem és bosszús is lettem, de egyre többen jöttek, mert a híremet szétvitték, és végül csaknem betörte már az ajtót a nép. Gazdám a saját érdekében vigyázott, hogy senki ne nyúlhasson hozzám, csak a kislány. Óvatosságból padokat helyeztek el az asztal körül, olyan távolságban, hogy kézzel nem érhettek el a nézők. Mégis egy vásott iskolásfiú egyenesen fejemre célzott egy mogyoróval, hajszálnyira repült el a fülem mellett, feltétlenül szétloccsantja az agyvelőmet, ha eltalál, mert akkora volt, mint egy úritök. Elégtételül láthattam, hogy a kis csirkefogónak jól ellátják a baját és kilökik a szobából.

Gazdám kihirdette, hogy a legközelebbi országos vásár alkalmából újra mutogatni fog. Közben megfelelőbb járművet szerkesztett számomra, melynek ideje volt már, mert az első út és a nyolc órai munka úgy kimerített, hogy alig álltam a lábamon és szólni sem tudtam. Három napba is beletellett, amíg egy kicsit magamhoz tértem. Addigra száz mérföldnyi161 km szomszédságból mindenhonnan zarándokoltak már az emberek, hallva a híremet, hogy megtekintsenek. Harminc emberből állt az első csoport. Egyébként gazdám a teljes szoba árát követelte olyankor is, mikor csak egyetlen család nézett meg, úgyhogy hosszú időn keresztül egész héten dolgoztam, szerdát kivéve, mely a pihenőnapjuk.

Gazdám, meggyőződve róla, milyen szép keresetre tehet szert általam, elhatározta, hogy elvisz az ország legtekintélyesebb városába. Miután elintézte ügyeit és ellátta magát a hosszú útra, elbúcsúzott feleségétől és 1703. augusztus 17-én, két hónappal partraszállásom után, útnak eredtünk a főváros felé, mely az ország közepén, mintegy háromezer mérföld4800 km távolságban fekszik. Glumdalclitch gazdám mögött ült a lovon, ölében tartva kis lakódobozom, melyet előzőleg dereka köré erősített. Ezenkívül még csak egy szolgáló jött velünk, aki hátunk mögött lovagolt és a poggyászt hozta.

Gazdám úgy gondolta, hogy útközben mutogat majd a városokban, melyek mellett elhaladunk, vagy előkelőbb birtokok házaiban, ahol lehet számítani közönségre. Naponta körülbelül 140–160 mérföldet224-256 km tettünk meg.²¹⁰ Glumdalclitch azzal az ürüggyel, hogy fáradt, sokszor megállította a lovat. Sokszor kivett a dobozból levegőzni, megmutogatta a környéket. Öt vagy hat folyón is keresztül gázoltunk, mélyebb és szélesebb víz mindegyik, mint a Nílus vagy a Gangesz, de ők csak pataknak nevezték. Tíz hétig voltunk úton és tizennyolc nagyobb városban mutogattak, nem is szólva a magánbirtokokról és néhány faluról.

Október 26-án elértük a fővárost, mit ők Lorbrulgrudnak, vagyis a Világegyetem Büszkeségének neveznek. Gazdám a főúton vett ki lakást, nem messze a királyi palotától. Jegyeket és meghívókat nyomatott, utóbbiak részletesen foglalkoztak velem. Három-négyszáz láb91-122 m méretű szobát bérelt ki. Hatvan láb18,2 m átmérőjű asztalt csináltatott, szélén három láb91 cm magas kerítéssel, ez volt az én színpadom. Naponta tízszer mutogattak, mindenki nagy ámulatára és megelégedésére. Most már tűrhetően tudtam beszélni nyelvükön és minden szót megértettem. Különben az ábécéjüket is megtanultam és itt-ott írásban segítettem magamon. Glumdalclitch volt a tanítóm amíg otthon voltunk, és szabad óráimban az utazás alatt. Egy kis könyvet hordott a zsebében, nem sokkal nagyobbat, mint egy Sanson-atlasz²¹¹. Ez egy közönséges, fiatal lányok használatára szánt értekezés volt, mely röviden ismertette a vallásukat; ebből tanította nekem a betűket, és értelmezte a szavakat.

HARMADIK FEJEZET

Egy ilyen munka nap-nap után, nem maradhatott hatástalan. Néhány hét múlva jelentékeny változás állott be egészségemben. Minél többet keresett rajtam a gazdám, annál telhetetlenebb lett. Elvesztettem az étvágyamat és úgy lefogytam, hogy csak úgy lötyögött rajtam a bőr. A bérlő végre észrevette ezt és arra következtetett, hogy nemsokára meghalok, így hát azon volt, hogy utolsó napjaimban minél több bevételre tegyen szert általam. Amíg így számolgatott, egy sardral, vagyis kamarás jelent meg, akit az udvar küldött azzal az utasítással, hogy azonnal vigyenek fel őfelsége a királyné és hölgyeinek mulattatására. A hölgyek között volt, aki már látott engem és csodákat mesélt őfelségének szépségemről, jó modoromról, értelmességemről, ízlésemről. Őfelsége el volt ragadtatva tőlem. Térdre estem és azt a kegyet kértem, hogy királyi lábát megcsókolhassam, de ő kegyesen a kisujját nyújtotta felém, mit két kézzel öleltem át és csücskét ajkaimmal illettem, nagy áhítatot tettetve. Őfelsége azután kérdéseket intézett hozzám, hogy hol lakom, hol van a hazám, merre jártam a világban. Világosan, néhány szóban válaszoltam. Megkérdezett, „volna-e kedvem az udvarnál maradni?” Hajlongva válaszoltam, hogy „gazdám rabszolgája vagyok, de ha tőlem függne, boldog és büszke volnék, ha életemet őfelsége szolgálatára szentelhetném”. Ekkor megkérdezte a gazdámat, „eladna-e neki jó áron?” Gazdám, aki különben is tartott tőle, hogy hamarosan elpusztulok, kész volt megválni tőlem és ezer aranyat kért, mit azonnal ki is utaltak neki. Minden egyes darab körülbelül nyolcszáz moidore²¹² nagyságú volt, de figyelembe véve az ország és Európa közötti arányokat, és az arany magas árát, aligha volt akkora összeg, mint amekkora ezer guinea²¹³ lenne Angliában. Ekkor azt kértem még, hogy „tekintve, hogy ettől a perctől fogva őfelsége legalázatosabb alattvalója és vazallusa vagyok, engedtessék meg, hogy Glumdalclitch, aki olyan gyöngéden és hűen és annyi hozzáértéssel bánt velem, szintén szolgálatában maradhasson, mint dajkám és tanítóm.”

Őfelsége ebbe is beleegyezett, gazdám is szívesen látta, hogy leánya udvarképes lesz, a szegény kislány pedig alig tudta elrejteni örömét. Volt gazdám elbúcsúzott tőlem, megjegyezve, hogy íme, milyen jó állást szerzett nekem, amire egy szóval sem válaszoltam, csak könnyedén biccentettem a fejemmel.

Őfelsége észrevette hideg magatartásom és mikor a bérlő távozott, megkérdezte, mi okom volt erre. Alázatosan válaszoltam, hogy

„Nem tartozom hálával volt gazdámnak, ha csak azért nem, hogy nem csapott agyon egy tehetetlen és ártatlan teremtést, melyet a földjén talált és hogy ezért a szívességért bőségesen megszolgáltam neki azzal a vagyonnal, mit a mutogatásom árán és eladásommal szerzett. És hogy az a munka, mit szolgálatában végeztem, elég lett volna ahhoz, hogy nálam tízszer erősebb igavonó állatot elpusztítson. Egészségemet különben erősen megviselte a robot. A nap minden órájában mulattatnom kellett a csőcseléket és ha gazdám nem tartott volna tőle, hogy hamarosan elpusztulok, őfelsége nem kapott volna meg ilyen olcsón. De most, hogy nem kell félnem többé, egy ilyen nagy és nemes királyné pártfogása alatt, aki valóban ékessége a természetnek, kedvence a világnak, gyönyörűsége az alattvalóknak és a teremtés főnixmadara – úgy érzem, volt gazdám feltevése alaptalan – máris éledni érzem erőimet, legfelségesebb jelenlétének jótékony hatása alatt.”

Ez volt beszédem summája, melyet nagy erőlködések között és sok dadogással voltam képes elmondani. A beszéd utolsó része ennek a népnek sajátos stílusában történt. Glumdalclitch-től tanultam néhány megfelelő mondatot, amíg ideértünk.

A királyné, aki nagy elnézéssel hallgatta végig erőlködésem, meg volt lepve, hogy ennyi szellemet és modort tapasztal egy ilyen apró állatkában, mint én vagyok. Kezébe vett és bevitt a királyhoz, aki a szobájába volt visszavonulva. Őfelsége, igen komoly és fenséges magatartású uralkodó, első pillanatra nem méltatva behatóbb vizsgálatra, hidegen azt kérdezte a királynétól: „mióta mulattatja magát splacnuck-ok tenyésztésével?” – annak nézett, ahogy őfelsége tenyerén feküdtem, hasmánt. De a királyné, akinek rendkívül jó humora volt és igen éles észjárása, szépen talpra állított engem az íróasztalon és meghagyta, számoljak be magamról a királynak. Néhány szóban megtettem ezt is és erre beengedték Glumdalclitchet, aki addig az ajtó előtt állt és alig tudta türtőztetni magát, annyira féltett. A kislány igazolta őfelsége előtt szavaimat, hogy miként érkeztem atyja házához és hogy mi minden történt azóta.

A király, műveltség dolgában bármelyik alattvalójával vetekedő férfi, különösen a filozófiában és matematikában képezte magát szokatlanul magas fokra. Látva, hogy egyenesen járok (mielőtt még megszólaltam volna), kijelentette, hogy nyilván önműködő kis szerkezet vagyok (Brobdingnag népe igen ügyes az effajta konstrukciókban) és hogy igen nagy művész volt, aki szerkesztett. De mikor hallotta a hangomat is és rájött, hogy szabályszerű és helyes mondatokban beszélek, értelmes szavakkal, akkor alig tudta elrejteni álmélkodását. Azzal a beszámolóval, melyet idejöttemről adtam, semmiképp sem volt megelégedve, azt hitte, hogy ezt az egész történetet Glumdalclitch sütötte ki az apjával, ők tanítottak meg beszélni is, hogy annál nagyobb árat kapjanak értem. Ezzel a feltevéssel több kérdést intézett hozzám, de én mindig értelmes válaszokat adtam, mely válaszok hiánytalanok voltak,²¹⁴ eltekintve rossz kiejtésemtől és leszámítva néhány közönséges és parasztos szót, melyeket a bérlő házában tanultam, és melyek az udvar pallérozott beszédmodorához nem illettek.

Őfelsége hívatta három kiváló tudósát, akik ezen a héten ügyeletet tartottak. Ezek az urak nagy figyelemmel és tüzetesen vizsgálták egy ideig a testemet. A végén nagyon különböző véleményeket alkottak. Abban mind a hárman megegyeztek, hogy nem jöhettem létre szabályszerű és természetes úton, ugyanis nem találnak rajtam szerveket, melyek alkalmasak létfenntartásomra, azaz sem fára mászni, sem lyukat fúrni a földbe nem tudok. Fogaimat hosszan vizsgálták és arra következtettek, hogy húsevő állat vagyok, másrészt azonban sokkal gyengébb vagyok a legtöbb négylábúnál. A mezei egér, mely nagyságban hasonlít hozzám, sokkal fürgébb nálam, így hát igazán nem tudják elképzelni, miből élek – hacsak nem csigákból és bogarakból. De hozzátették, hogy tudományos szempontból nagyon kétes ez a megoldás is. A nagytudású urak egyike úgy vélte, hogy egyszerűen embrió, vagy koraszülött lehetek. Társai azonban elvetették ezt, mert tagjaim fejlettsége ellentmond effajta feltevésnek. Továbbá el kellett fogadniuk azt a tényt, hogy már több év óta élek, szakállam szőrei tisztán kivehetők nagyítóüveg segítségével. Az sem lehet – mondta –, hogy törpe vagyok, mert az ilyen apró termet nem hasonlítható semmihez és nem származhatott az ő fajtájukból. A királyné kedvenc törpéje, a legkisebb ember az egész birodalomban, harminc láb9 m magas volt. Hosszas tanácskozás után végül egyhangúlag abban állapodtak meg, hogy Relplum Scalclath vagyok mely latinul „Lusus Naturæ”-nak, vagyis a „Természet Játéká”-nak felel meg. Ezzel az eredménnyel, úgy vélem, Európa modern filozófusai is tökéletesen meg lehetnek elégedve, akik szakítva Arisztotelésznek²¹⁵ a természetfölötti okok mögé csupa tudatlanságot rejtő követőivel, minden nehézséget ezzel a nagyszerű kifejezéssel oldottak meg, a tudomány és emberi megismerés kimondhatatlan dicsőségére.

Miután ekként befejezték a vitát, szerényen néhány szó meghallgatását kértem magam is. A királyhoz fordulva biztosítottam őfelségét, hogy olyan országból jövök, ahol sok millió hozzám hasonló ember él mindkét nemben, ahol a fák, az állatok és a házak velünk arányosak, ahol tehát éppen olyan rendesen élhetek és táplálkozhatok, mint őfelsége bármelyik alattvalója ebben az országban. Ez a válaszom a tudós urak véleményére. A tudósok, hallva beszédemet, csak megvetően mosolyogtak és gúnyosan megjegyezték, hogy „a bérlő, akitől őfelsége megvett, alapos oktatásban részesített”. A király azonban értelmes ember volt, elküldte tudósait és odarendelte a bérlőt, aki szerencsére még nem hagyta el a várost. Először őt hallgatták ki, azután szembesítették a leányával, végül őfelsége meggyőződhetett róla, hogy hinnie kell szavaink valóságának. Megkérte a királynét, intézkedjék, hogy különös gonddal bánjanak velem, hogy Glumdalclitch gondozói állását továbbra is megtarthassa, miután meggyőződött róla, hogy milyen bizalmas és jó viszonyban vagyunk egymással. Az udvarnál kényelmes szobát rendeztek be neki, melléje rendeltek egy nevelőt, aki gondoskodott az oktatásáról, egy szobalányt és két szolgálót, neki csak rólam kellett gondoskodnia. Az udvari asztalosnál kis dobozt rendeltek, mely hálószobául szolgált nekem, Glumdalclitchal együtt én adtam meg a méreteket. Ez az asztalos kitűnő mesterembernek bizonyult, mikor vezetésemmel három hét alatt csinált fából egy kis szobát ajtóval, mellékhelyiségekkel, alvófülkével. Fedelét a szobának fel lehetett emelni, a szép kis ágyat, melybe őfelsége kárpitosai derékaljat és vánkosokat csináltak, felülről engedték be esténkként. Glumdalclitch reggel szépen kivette az ágyat, kiszellőztette, azután saját kezűleg megvetette, beeresztette felülről és lezárta a tetőt. Egy másik ügyes asztalos, aki híres volt a játékbútorok készítésében, magára vállalta, hogy csinál nekem két szép kis széket, támlával, karokkal, meg két asztalt, egy szekrényt, mindezt valami finom, elefántcsontszerű anyagból. A szoba minden oldalát, alul is, fölül is puha vánkosokkal kitapétázták az esetleges rázkódtatásokat elkerülendő, melyek az ügyetlen szállítással járhattak, vagy kocsin, útközben veszélyeztettek. Az ajtómra kulcsot is kértem, egerektől és patkányoktól tartva. Számos eredménytelen kísérlet után végre csinált a lakatos egy akkorát, amilyet Brobdingnagban még nem láttak. Dicséretére legyen mondva, nagyobbat magam sem láttam a londoni kapukulcsok között. Ezt a kulcsot a zsebemben hordtam, attól való félelmemben, hogy Glumdalclitch el találja veszíteni. A királyné rendelt még ruhákat is nekem, a legfinomabb selyemből, bár az is vastagabb volt, mint nálunk holmi nyári ágytakaró, és eleinte nagyon kényelmetlenül állt rajtam, de azután hozzászoktam. A ruha a helyi divat szerint készült félig kínai, félig perzsa modorban, de igen komoly és méltóságteljes öltözet volt.

Hovatovább a királyné annyira megkedvelte a társaságomat, hogy nem is tudott ebédelni nélkülem. Asztalára odaállították az asztalkámat, székestül, amíg evett, Glumdalclitch egy zsámolyon állt az asztal mellett és kiszolgált engem. Volt teljes ezüst evőkészletem, ezüst tányérom és tálam, mindez a királyné edényeihez képest akkora volt csak, mint amilyeneket londoni játékkereskedésekben láttam a babaszoba bútorai között. Az én kedves kis dajkám mindezeket a tárgyakat a zsebében hordta, kis ezüst dobozban és ebéd közben egyenként adogatta át nekem, miután saját kezűleg megtisztított mindent. A királynéval különben csak a két királyi hercegnő étkezett együtt. Ezek egyike tizenhat éves volt, a másik tizenhárom éves és egy hónapos. Őfelsége rendesen maga vágott le nekem egy darab húst, melyet azután a tányéromra tett és nagy élvezettel figyelte, hogyan aprítom fel és hogyan eszem meg. Ő maga (bár gyenge étvágyról panaszkodott) egy harapásra annyit kapott be, mint amennyiből tizenkét angol földműves megebédel. Eleinte meglehetősen undorító volt nekem ez a látvány. Egy pacsirtát, mely kilencszer akkora volt, mint holmi hízott walesi tyúk, csontostól, szárnyastól evett meg, hozzá kenyérdarabkákat tördelt, cipó nagyságú falatokban, majd aranykehelyből ivott, kortyonként egy pintet4,7 dl. A kés, mellyel evett, akkora volt, mint egy kasza. Így aránylottak a villa, a kanál és más evőeszközök. Emlékszem, egyszer kíváncsi voltam rá, milyen lehet az, mikor egy egész társaság ebédel együtt és Glumdalclitch el is vitt a nagy ebédhez, ahol legalább egy tucat ilyen kés és villa hadonászott és villogott egyszerre. Be kell vallanom, soha ilyen borzalmas látványban nem volt részem.

Udvari szokás, hogy szerdán (mint említettem, ez a pihenőnapjuk) a királyné és a mindkét nembeli királyi hercegek a királlyal ebédelnek (őfelsége időközben igen megkedvelt). Az ilyen alkalmakkor őfelsége tányérjától balra, egy sótartó mellett terítettek nekem. Az uralkodót nagyon mulattatta társalgásom. Érdeklődött, hogy milyenek a szokások, erkölcsök, törvények és a tudományok Európában és én minden tehetségemmel felelgettem. Igen világos értelmű és helyes ítéletű férfiú lévén, néhány kitűnő megjegyzése volt mindarra, mit előadtam neki. Azonban be kell vallanom, hogy egyszer, mikor belemelegedve nagyon részletesen kitértem a tengeri és szárazföldi hadiállapotainkra, őfelségére, nyilván neveltetése hiányainál fogva, olyan furcsán hatott előadásom, hogy felemelt, a jobb kezére tett, majd hangosan és szívből hahotázni kezdett, a másik kezével gyengéden megfricskázott és megkérdezte, „milyen párthoz tartozom: a Whig-hez vagy a Tory-hoz?²¹⁶” Azután a miniszterelnökéhez fordult, aki egy fehér pálcával²¹⁷ állt a háta mögött (ez a pálca akkora volt, mint a Royal Sovereign²¹⁸ főárbóca) és így szólt: „milyen ostoba dolog minden emberi nagyság, ha ekkora férgek, mint ez itt, ilyen tökéletesen tudják utánozni”. „És mégis – tette hozzá – ezen piciny lények között is bizonyára vannak cím- és rangkülönbségek; kis fészkeket és vakondtúrásokat készítenek, melyeket azután házaknak és városnak neveznek el; ruhákban és hintókban parádéznak; szeretnek, harcolnak, verekednek, csalnak és árulkodnak.” Így beszélt őfelsége hosszasan, amíg én zavaromban és bosszúságomban elsápadtam, így hallva beszélni édes hazámról, Európa uráról, Franciaország ostoráról, az erény, a jámborság, az igazság és a becsület fészkéről, a világ irigyelt büszkeségéről. Miután azonban nem voltam abban a helyzetben, hogy elégtételt kérhessek ezekért a káromlásokért, volt rá időm, hogy érett megfontolás után rájöjjek, tulajdonképpen nem is történt sérelem. Hosszú hónapok folyamán ugyanis hozzászoktam az óriások látásához, minden tárgyat az ő arányaikhoz mérten láttam hovatovább és így lassanként elmúlt az a borzongás, mit először éreztem. Lassanként kezdtem úgy nézni őket, mintha holmi angol társaságban ülnék, urak és hölgyek között, akik hajlonganak, bókolnak, fecsegnek. Hogy őszinte legyek, sokszor kísértésbe estem, hogy éppen úgy kinevessem őket, mint ahogy a király nevetett mirajtunk. Viszont nem állhattam meg, hogy ne mosolyogjak magamon is, mikor őfelsége a királyné tenyerére téve a tükör elé állt velem, mely mindkettőnk alakját teljes életnagyságban adta vissza. Roppant mulatságos látvány volt és sokszor, hozzászokva a méreteikhez, szinte úgy rémlett nekem, mintha alakom valóban százszorosan összezsugorodott volna.

Azonban semmi nem bosszantott és bántott annyira, mint a királyné törpéje. Ez az emberke, tekintve, hogy eddig ő volt a legkisebb ember a birodalomban (valóban, azt hiszem nem volt harminc láb9 m magas), állandóan felfújta magát és peckesen ellépkedett előttem, mikor az előszobában megjelent és én, az urakkal és hölgyekkel társalogva, az asztalon álltam, és nem állhatta meg, hogy néhány gúnyos célzást ne tegyen az alakomra. Én úgy bosszultam meg magam, hogy öcsikémnek neveztem és kihívtam, jönne velem birkózni. Egy nap ez a szemtelen, modortalan tacskó úgy felbosszantotta magát valamin, mit mondtam neki, hogy felkapaszkodott őfelsége karszékére, hirtelen, mielőtt védhettem volna magam, derékon kapott és beledobott egy tejfölös kannába, azután uzsgyi, elszaladt onnan. Fejjel lefelé buktam a tejfölbe és ha nem lennék jó úszó, életemmel fizethettem volna ezért a tréfáér. Glumdalclitch a szoba másik felében volt éppen és őfelsége annyira megrémült, hogy elvesztette a fejét, kis dajkám azonban odafutott, kimentett és megrázott, miután jó fél liter tejfölt lenyeltem. Azonnal lefektettek, a ruhám tönkrement, más bajom, hála istennek nem esett. A törpét megkorbácsolták és büntetésből még ki kellett innia a tejfölt, amibe beledobott. Ezúttal el is vesztette a királyné kegyeit, nemsokára az eset után, nagy örömömre, odaajándékozták egy magas rangú hölgynek. Így nem bosszulhatta meg magát, melytől tartottam.

Ez a kis törpe már egyszer űzött velem effajta tréfát, melyen a királynénak, dacára bosszúságának, kacagnia kellett. Már akkor elkergették volna, ha nem vagyok nagylelkű és nem kérek kegyelmet számára. A dolog úgy történt, hogy őfelsége velőscsontot evett, és miután kiürítette, az üres csontot álló helyzetben rátette a tányérjára. A törpe azt az alkalmat használta ki, mikor Glumdalclitch háttal állt az almárium mellett, felkapaszkodott a zsámolyra, melyen kis dajkám szokott állni, hogy nekem szolgáljon és hirtelen derékon ragadva, két lábamat összeszorította és bedugott derékig a csontba, ahonnan nem tudtam kikecmeregni és nagyon tréfás látványt nyújtottam. Percekig nem tudták, hová lettem, mert méltóságomon alulinak véltem, hogy kiabáljak. Szerencsére a csont már nem volt meleg és így combjaim nem sültek össze, csak a cipőm és harisnyám ment tönkre. Közbelépésemre a törpét csak néhány korbácsütéssel büntették meg.

A királyné gyakran tréfálkozott félénkségemen és többször nevetve kérdezte, hogy a hazámban mindenki olyan gyáva-e, mint én? Ennek az volt az oka, hogy nyáron az ország tele van legyekkel és ezeknek a gyűlölt állatoknak mindegyike akkora, mint egy-egy dunstable-i pacsirta. Örökös döngésükkel egy percnyi békét sem hagytak nekem, gyakran ráültek az ételemre és undok ürüléküket és tojásaikat otthagyták, melyeket csak én láthattam, a bennszülöttek nem, az apróbb tárgyakkal szemben látásuk meglehetősen tompa. Néha meg rászálltak az orromra és a homlokomra, példátlanul kellemetlen érzés volt ez, pláne, ha hozzávesszük utálatos bűzüket, melyet magukkal hoztak. Azt a ragadós anyagot is láthattam, melynek segítségével, természettudósaink szerint, képesek a mennyezeten mászkálni.²¹⁹ Ezeknek az utálatos állatoknak elzavarása sok fáradságomba és bosszúságomba került. Mindig összerázkódtam, mikor rám szálltak. A törpe sokszor mulattatta magát azzal, hogy elkapkodta a legyeket a levegőben, ahogy nálunk az iskolásgyerekek, azután az orrom alá eresztette őket, hogy megijesszen és a királynét szórakoztassa. Én viszont némi gyakorlattal odáig vittem, hogy zsebkésem segélyével a levegőben felnyársaltam a legyeket. Hovatovább olyan ügyességre tettem szert ebben, hogy mindenki megbámult.

Egyszer Glumdalclitch dobozommal együtt kitett a nyitott ablakba, hogy friss levegőt szívhassak. Ahhoz sohasem volt bátorságom, hogy dobozomat spárgán kilógattassam az ablak elé, mint ahogy nálunk a kanári-kalitkákat szokták. Kinyitottam egyik ablakomat és asztalhoz ültem, hogy reggelire elfogyasszak egy darab édes kalácsot. Ekkor vagy húsz darázs röpült be az ablakon, melyeket a cukor illata csalt be és olyan dongást vittek véghez, mint megannyi duda vagy trombita. Volt közöttük, melyik megfogta a kalácsomat és elvitte darabokban, mások a fejemre szálltak és elkábítottak lármájukkal, fullánkjaikat nyújtogatták és én borzasztóan megijedtem. Mégis volt annyi bátorságom, hogy felugorjak és késemmel védekezzem. Néhányat megöltem, a többi kirepült és becsuktam az ablakot. Ezek a darazsak akkorák voltak, mint egy-egy fogoly. Néhánynak kihúztam a fullánkját, mely másfél hüvelyk3,8 cm hosszú lehetett és éles, mint a tű. Négy fullánkot szedtem ki, gondosan megőriztem, hazatérve, más ritkaságok között ezeket is mutogattam Európa több városában. Hármat a Gresham College-nak²²⁰ ajándékoztam, a negyediket megtartottam.

NEGYEDIK FEJEZET

Glumdalclitch társaságában eleget utaztam ahhoz, hogy nagyjából számot adhassak az olvasónak a birodalom arányairól és természetéről – legalább is Lorbrulrud, a főváros kétezer mérföldnyi3219 km körzetében. A királyné ugyanis soha nem kísérte el messzebb a férjét, inkább letelepedett és megvárta, amíg őfelsége visszatért a határról.

A király birtoka hatezer mérföld9600 km hosszú és ötezer mérföld8000 km széles.²²¹ Arra kell következtetnem, hogy a geográfusaink nagyot tévednek, mikor azt hiszik, hogy California és Japán között csak tenger van. Mindig is sejtettem, hogy a két part között egy igen nagy szárazföld fekszik, mely Nagy Tatárország tömegét ellensúlyozza. A geográfusok nagyon jól tennék, ha kiigazítanák a térképeiket és Amerika északnyugati partjához közel egy új, nagy földrészt vennének fel, amiben szívesen állok segítségükre.

A királyság egy félszigetből áll, melyet északkeleten egy harminc mérföld48 km magas hegylánc határol, melyen a csúcsain lévő tűzhányók miatt lehetetlen áthatolni. Éppen ezért az ország tudósainak fogalmuk sincsen arról, hogy milyen fajta emberek laknak a hegyláncon túl, ha egyáltalán laknak. A másik három oldalát a félszigetnek az óceán határolja. A folyók torkolata azonban annyira tele van hegyes sziklákkal és a tengerpart olyan zord, hogy egyetlenegy kikötőjük sincsen, a legkisebb csónak sem hagyhatja el a partokat. Így azután ez a nemzet teljesen el van zárva a világ többi részétől. A folyók viszont tele vannak hajókkal és igen sok és jó haluk van. Tengeri halat nemigen esznek: ezek ugyanis akkorák csak, mint az európai tengerekben mindenütt és így nem érdemes halászni rájuk. Mindebből nyilvánvalóan következik, hogy a természet kizárólag ezen a területen alkotott ilyen hatalmas állatokat és növényeket. Ennek a jelenségnek az okát találják meg a bölcsészek! Néha-néha egy bálna vagy cethal kerül a partra, ezt a közönséges halásznép kihalássza és jó étvággyal elfogyasztja. Láttam bálnákat olyan óriásra nőve, hogy egy ember alig bírta el a vállán, az effajta példányokat behozzák látványosságnak Lorbrulgrudba. Láttam egyszer egy ilyen bálnát a király asztalán, ahol csemegéül szolgált, de úgy vettem észre, őfelségének nem ízlett. Azt hiszem, túl kövérnek találta, bár a magam részéről láttam Grönlandon nagyobbakat is.

Az ország igen népes: ötvenegy nagy városa van, száz erődítménye és igen sok falva. Leírom Lorbrulgrudot az olvasó mulattatására. A főváros két egyforma nagy városrészből áll, melyeket egy folyó választ el egymástól. Mintegy nyolcezer háza van és százezer lakója. Hossza három glomglung (körülbelül ötvennégy angol mérföld86,4 km), szélessége két és fél glomglung72 km, ahogy magam is megmértem egy, a király által rendelt térképen, melyet erre a célra szétterítettem a földön (csak száz lábnyira30,5 m terjedt ki). Az átmérőt és a kerületet többször mezítláb bejártam, és a skálával átszámolva elég pontos eredményt kaptam.

A királyi palota nem szabályos építmény, hanem épületek halmazából áll, körzete mintegy hét mérföld11 km. Fő oszlopainak magassága kétszáznegyven láb73 m, vastagsága ehhez mért. Részemre és kis dajkám használatára állandó kocsit tartottak fenn, gyakran kocsikáztuk be a várost és jártuk be a boltokat. Ilyenkor kis dajkám kivett a dobozból, hogy jobban lássak, házakat, embereket, miegymást. Kocsink körülbelül akkora volt, mint a Westminster Hall²²², de nincs olyan magas, biztosan különben sem tudnám ezt megállapítani. Egy napon nevelőnőm megállíttatta a kocsit több bolt előtt, mire a koldusok, kihasználva az alkalmat, odatolakodtak, hogy a legocsmányabb látványt nyújtsák, mely európai szemnek valaha látni adatott. Volt közöttük, például egy asszony, akinek rák volt a mellén, borzalmasan megdagadva és tele lyukakkal. Két-három akkora lyuk volt rajta, hogy mindenestül belefértem volna. Volt egy ember, akinek akkorára dagadt a nyaka²²³, mint öt gyapjú zsák, egy másiknak húsz láb6 m magas falábai voltak. A legutálatosabb azonban a sok tetű volt, mely a rongyaik között mászkált. Ezeknek a férgeknek az alakját és formáit szabad szemmel jobban láthattam, mint mikroszkópon keresztül a mi tetveinket²²⁴. Csúf csápjaikkal úgy tapogatóztak és turkáltak, mint a disznó az ormányával. Először láttam ilyet, egyet-kettőt szívesen felboncoltam volna, ha az ehhez szükséges szerszámokat nem hagytam volna a hajón. A látvány különben olyan utálatos volt, hogy a szó szoros értelmében felfordult a gyomrom.

A királyné különben készíttetett számomra egy kisebb dobozt, tizenkét láb3,7 m átmérővel és tíz3 m magassággal, a kényelmesebb utazás céljából. (Rendes, otthoni dobozomat ugyanis nem lehetett kényelmesen ölben hordani és emellett nagyon rázott.) Ugyanaz a mesterember csinálta; négyszögű szoba volt, három falán három ablakkal, az ablakok előtt vasrácsok, hogy a hosszabb utak esetén valami szerencsétlenség ne történjen. A negyedik falon kívül két fémkapocs volt, ezeken keresztül szíjat lehetett húzni, melyet azután a derekára kötött, aki szállított. Ez rendszerint valami megbízható és hű cseléd kötelessége volt, akit magam jelöltem ki, olyankor, mikor őfelségét kísértem valamelyik útján, vagy a kertbe mentünk, vagy látogatásokat tettem magas rangú hivatalnokoknál, minisztereknél és Glumdalclitch nem jöhetett velem. Itt meg kell jegyeznem, hogy csakhamar megszerettek és igen megbecsültek az államférfiak, mit úgy hiszem, inkább őfelsége pártfogásának, mint saját érdemeimnek köszönhettem. Ha úton voltunk és én kifáradtam már a rázástól, a lovas szolga rendszerint lecsatolt a derekáról és maga elé, egy vánkosra helyezte a dobozt, mire a három ablakon keresztül kényelmesen szemlélhettem a vidéket. Különben rugós matrac is volt kis szobámban, meg egy függőágy, meg két szék, egy asztal. Mindez ügyesen a padlóhoz erősítve csavarokkal, hogy a ló vagy a kocsi mozgása ne dobálja azokat. És mivel már régóta hozzá voltam szokva a tengeri utazásokhoz, ezek a mozgások, bár néha nagyon hevesek voltak, nem zavartak különösebben.

Mikor kedvet kaptam megnézni a várost, Glumdalclitch az ölébe vette ezt az útidobozt és úgy mentünk. Kis dajkám helyi szokás szerint hordszékben ült, melyet négy ember vitt, mellettünk kétoldalt két egyenruhás szolga haladt. A nép, mely igen sokat hallott felőlem, rendesen odagyűlt a hordszék köré. Ilyenkor kis dajkám megállíttatta a szolgákat, kivett a dobozból, tenyerére tett és úgy mutogatott az embereknek.

Egyszer nagyon szerettem volna látni a Nagytemplomot és a hozzá tartozó tornyot, mely állítólag a birodalom legszebb épülete. Kis dajkám odavitt, de be kell vallanom, csalódtam várakozásomban, hiszen ennek a toronynak magassága, a földtől egészen csúcsáig, mindössze háromezer lábat91 m tett ki. Ha a bennszülöttek termetéhez arányítom a méreteket, ez a torony, nagyság dolgában messze mögötte marad a salisbury katedrális tornyának²²⁵. De nem akarok lekicsinyelni egy olyan nemzetet, melynek annyi hálával tartozom, hozzáteszem hát, hogy ennek a híres toronynak a szépsége és pompája teljesen kiegyenlíti magasságának esetleges fogyatékosságát. A falak száz lábnyi30,5 m vastagságú nyers kőből épültek, egy-egy kőkocka átmérője negyven láb12 m, a császárok és istenek pompás szobrait márványból faragták, és a mélyedésekben úgy meredeznek, mint megannyi kolosszus. Megmértem egy ilyen szobornak kisujját, mely letörött és leesett és az omladék között észrevétlenül hevert. Négy lábat és egy hüvelyket122,54 cm tett ki a hossza. Glumdalclitch különben felszedte, zsebkendőbe csavarta és hazavitte a játékszerei közé, nagyon szerette a játékokat, mint a korabeli kislányok általában.

A király konyhája, meg kell adni, előkelő egy épület. Boltozatos teteje hatszáz láb183 m magasságban mered fejünk felett. Legnagyobb kemencéje akkora, mint a londoni Szent-Pál katedrális²²⁶ (tíz lépés7 m 50 cm híja csak). Direkt ebből a célból megmértem az utóbbit, mikor hazatértem. Aligha hinnék el, ha elmondanám, mekkora a tűzhely, mekkorák a lábasok és köcsögök, a koncok, melyeket nyársra húznak, az üstök és más felszerelések. A szigorú kritikus bizonyosan azt mondaná, hogy éppúgy nagyzolok, mint minden útleíró, pedig inkább attól tartanék, hogy a hitetlenségtől való félelmemben a másik végletbe estem, ha netán könyvemet a nyelvükre valaki lefordítja és kezükbe kerül, Brobdingnag királya és népe méltán vetné a szememre, hogy igaztalanul kisebbítettem leírásomban hatalmas arányaikat.

A király ritkán tart hatszáznál több lovat istállójában, ezek ötven-hatvan láb15-18 m magasak. Ha ünnepnapokon kilovagol a városba, rendesen ötszáz lovas kíséri a pompa kedvéért. Szebb, ragyogóbb képet nem láttam soha, mint ez a felvonulás, csak később, egyszer, mikor csatarendbe állítva szemlélhettem a katonákat, amiről még beszélni fogok.

ÖTÖDIK FEJEZET

Alapjában nagyon boldogan éltem volna, ha kicsinységem nem válik néhány nevetséges és borzasztó eset okozójává. Ezek közül néhányat bátorkodom elbeszélni. Glumdalclitch gyakran kivitt a várkertbe, kivett a dobozból, tenyerébe helyezett, vagy letett a földre, hogy járkálhassak. Egy napon a törpe (még mielőtt a királyné elajándékozta) kilopózott utánunk. Kis dajkám letett a földre és összetalálkoztunk egy törpe almafa alatt, melyet brobdingnag-i nyelven is így hívnak, és én nem állhattam meg, hogy goromba célzást ne tegyek, mely közte és a fa között bizonyos szójátékban kapcsolatot fejezett ki. A vásott fickó megvárta, amíg a fa koronája alá kerülök és akkor megrázta: vagy egy tucat alma zuhogott le kétoldalt, mindegyik közel akkora mint egy Bristol barrel~0,7 ≤ ~2,82 hl²²⁷, ijedtemben lehajoltam, mire egy alma a hátamra esett, úgyhogy elterültem a földön. Nem sérültem meg és kérésemre megbocsátottak a törpének, tekintve, hogy én kezdtem az ingerkedést.

Egy másik napon Glumdalclitch letett a puha pázsitra, amíg ő és a nevelőnő kissé távolabb sétált. Egyszerre olyan heves jégeső szakadt ránk, hogy levert a lábamról és ahogy így feküdtem, a jég úgy pufogott a hátamon, mintha kemény teniszlabdákkal hajigálnának. Nagy erőlködéssel négykézláb menekültem és elbújtam egy citrom-kakukkfű szélén, de úgy tele voltam tetőtől-talpig zúzódásokkal és kék foltokkal, hogy három napig nem hagyhattam el a házat. Az olvasó ne csodálkozzék ezen, mert a természet Brobdingnagban mindent olyan méretekben hoz létre, hogy ott egy jégszem ezernyolcszázszor akkora, mint Európában; tapasztalásból állíthatom ezt, mert néhányat lemértem.

Ebben a kertben még egy igen veszélyes kalandon mentem keresztül, mikor egyszer kis dajkám, egy eléggé biztonságosnak látszó helyen letett a földre és magamra hagyott (gyakran kértem erre, hogy zavartalanul átengedhessem magam gondolataimnak). Ezúttal kényelemből nem hozta magával a dobozt, melyben laktam. Néhány hölgy társaságában a kert más részébe ment sétálni. Mikor már olyan messze voltak, hogy nem is hallhatták kiáltásom, jött egy fehér spániel, melynek gazdája az egyik főkertész volt, szájába vett és elszaladt velem a gazdájához, szép óvatosan letett a földre és a farkát csóválta. Szerencsére olyan jól nevelt kutya volt, hogy a fogai között nem sérültem meg, még csak a ruháimat sem tépte el. Szegény kertész, aki igen jól ismert és mindig nagyon jól bánt velem, nagyon megrémült, felemelt a földről és megkérdezte, hogy vagyok, amire én nem tudtam válaszolni, mert egészen elállt lélegzetem az ijedtségtől. Mikor egy kicsit magamhoz tértem, elvitt kis dajkámhoz, aki közben visszament arra a helyre, ahol hagyott és halálosan aggódott miattam, mert nem talált meg és kiabálására nem válaszoltam. Összeszidta a kertészt és a kutyáját. Az esetet különben elhallgatták és nem tudták meg az udvarnál, kis dajkám félt a királyné haragjától, a magam részéről pedig úgy vélekedtem, hogy ez a kaland, ha kiderül, semmiképpen nem öregbíti tekintélyemet.

Ez az eset óvatosabbá tette Glumdalclitch-t. Ettől kezdve, ha házon kívül voltunk, soha nem tévesztett szem elől. Ez nekem kellemetlen volt és sokszor inkább elhallgattam, ha valami történt velem. Egyszer például egy kánya körözött a fejem fölött, le is csapott rám és meg akart ragadni a karmaival. Máskor felmásztam egy vakondtúrásra és nyakig süppedtem a lyukba, amiből az állat kidobálta a földet. Valami említésre sem érdemes hazugságot találtam ki, hogy ruháim mocskos állapotát megmagyarázzam. Egyszer csontomat törtem, mikor megbotlottam egy csigaházban, miközben lehorgasztott fejjel szegény hazámra gondoltam.

Már nem emlékszem rá, vajon örültem-e neki, vagy bosszantott, mikor láttam, hogy a kis madarak egyáltalán nem ijednek meg tőlem, ha útjaink keresztezték egymást. Alig yardnyira91 cm tőlem nyugodtan szedegették a magokat, gilisztákat, mintha senki sem közeledne feléjük. Emlékszem, egy rigó egyszer odáig ment a szemtelenségben, hogy csőrével kikapta kezemből a kalácsomat, melyet csak az imént kaptam Glumdalclitch-től reggelire. Ha meg akartam fogni egy ilyen madarat, vakmerően nekem jött, megcsípte a kezemet, úgyhogy örültem, ha eldughattam előle. Azután nyugodtan folytatta a keresgélést, egyet csipogott és nem törődött velem. Egyszer nagyon méregbe gurultam, fogtam egy erős dorongot és úgy hozzávágtam egy tengelicéhez, hogy menten felfordult. Két kézzel megragadtam és diadallal vittem kis dajkámhoz, hogy majd eldicsekszem neki. De útközben kiderült, hogy a madár csak elkábult. Egyszerre magához tért és dacára, hogy óvatosan eltartottam magamtól, körmeit és csőrét nem használhatta, szárnyaival jobbról-balról olyan hevesen kezdte csapkodni a fejemet, hogy hússzor is azon voltam, inkább eleresztem. Kínos helyzetemből egy szolga mentett ki, kitekerte a madár nyakát és másnap, a királyné parancsára, feltálalták nekem ebédre. A tengelice, ahogy így magam elé képzelem, valamivel nagyobb volt, mint egy angol hattyú.

Az udvarhölgyek gyakran meghívták Glumdalclitch-et és megkérték, vigyen magával, hogy láthassanak és megérinthessenek. Gyakran tetőtől-talpig levetkőztettek és betettek a keblükbe, mely nagyon kellemetlen és ellenszenves érzés volt, mert őszintén szólva, a bőrükből nagyon kellemetlen illatú párák áradtak. Ezt nem azért mondom, mintha pletykálni akarnék ezekről hölgyekről, akiket nagyon tiszteltem és becsültem, de gondoljuk meg, hogy szaglószervem, kicsinységemhez képest, sokkal élesebb volt és hogy ezek az igen tisztelt hölgyek amellett éppen olyan elragadóak lehettek a kedvesük szemében, mint hasonló rangú angol nők. És természetes szagukat még sokkal elviselhetőbbnek találtam, mint illatszereiket, mert ez utóbbiaktól gyakran elájultam. Emlékszem, egyszer Lilliputban, mikor aznap sokat mozogtam, egyik barátom panaszkodott, hogy nem lehet elviselni a szagomat. Pedig ebben a tekintetben sokkal tisztább vagyok, mint a legtöbb angol férfi. Természetesen ennek a barátomnak szaglószerve az enyémhez képest annyival élesebb és finomabb volt, mint az enyém, a brobdingnag-beliekhez viszonyítva. Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy kivételt csak királyném és a kis Glumdalclitch képezett, akiknek illata igen kellemesen és jólesően hatott rám.

A legkellemetlenebb mégis az volt, hogy mikor az udvarhölgyek között tartózkodtam látnom kellett, ezek a nők úgy tekintettek rám, mintha nem lennék se férfi, se nő. Néha meztelenre vetkőztek előttem, miközben ott álltam a toalett-asztalon, alig néhány lábnyiranéhányszor 30 cm meztelen bőrüktől. Meztelenségük különben a legkevésbé sem hozott kísértésbe, vagy keltett más indulatot bennem, mint undort és ellenszenvet, mert bőrük durva, egyenetlen és tarka volt a szememben, tányér nagyságú foltokkal, szeplőkkel, szőrszálakkal, melyek itt-ott madzag vastagságúak voltak, nem is beszélve testük egyéb részleteiről. Azután jelenlétemben minden további ceremónia nélkül szükségleteiket is elvégezték, legalább két boroshordónyi mennyiséget, egy olyan edénybe, melybe több mint tizenkét boroshordó fért. Volt közöttük egy nagyon csinos, vidám, tizenhat éves leány, aki néha szétterpesztett lábakkal ráültetett mellbimbóira és más, sajátságos tréfákat is kieszelt, olyanokat, hogy az olvasónak meg kell bocsátania, ha nem térek ki a részletekre. Annyira ellenszenves volt nekem ez az enyelgés, hogy megkértem Glumdalclitch-t, gondoljon ki valamit, hogy ne kelljen többet találkoznom ezzel a hölggyel.

Egy napon eljött hozzánk a nevelőnő unokafivére és kért bennünket, kísérjük el, mert kivégzés lesz. Az elítélt ennek az úrnak egyik legjobb barátját gyilkolta meg. Glumdalclitch, bár természeténél fogva gyengéd szívű leányka volt, rá hagyta magát venni, hogy velük tart. A magam részéről kíváncsiság fogott el, bár nem szeretem az effajta véres jeleneteket. Az elítéltet székre kötözték, mely a vérpadon állt, és egy negyven láb12 m hosszú pallossal egyetlen csapással szelték le a fejét. Az erek és artériák olyan hatalmas mennyiségű vért spricceltek ki, és olyan magasan a levegőbe, hogy a versailles-i nagy vízsugár²²⁸ sem érte volna el, és a fej olyan dübörgéssel esett a földre, hogy összerázkódtam, bár fél angol mérföldnyi804 m távolságból néztem a kivégzést.

A királyné, aki szívesen hallgatta utazásaim történetét, és aki minden alkalmat felhasznált, hogy felvidítson, ha szomorúnak látott, egyszer megkérdezte, hogy tudok-e bánni evezővel és vitorlával és hogy nem tenne-e jót az egészségemnek az effajta testgyakorlat? Mondtam, hogy értek hozzá, mert bár seborvos vagyok a hajón, veszélyes helyzetekben sokszor kellett úgy dolgoznom, mint egy közönséges matróznak. Azonban nem tudom elképzelni, hogyan mutassam be ügyességem Brobdingnagban, ahol a legkisebb csónak is nagyobb, mint a mi hadihajóink, meg azután akkora csónak, mint amilyen nekem kell, aligha járhatna a folyóikon. Őfelsége erre kijelentette: „ha megadom a méreteket, saját asztalosával csináltat nekem megfelelő csónakot és gondoskodik vízről is, ahol vitorlázhatok”. Az asztalos igen ügyes ember volt és vezetésem alatt tizenegy nap alatt csinált nekem egy pompás kis vitorlás csónakot, teljes felszereléssel, amibe volt hely hat magamfajta embernek. A királyné úgy el volt ragadtatva, mikor meglátta a kis remekművet, hogy ölbe kapta és bevitte a királyhoz, aki rögtön beletette egy vízzel telt ciszternába, beleültettek, de a víz olyan sekély volt, hogy nem használhattam evezőimet. A királyné ekkor csináltatott fából egy tartályt, háromszáz láb91 m hosszút, ötven láb15 m széleset és nyolcvanegy láb24,7 m mélyet, ezt jól bekenték szurokkal, hogy ne folyjon ki a víz és egy külső szoba fala mellé állították. A tartályon oldalt volt egy csap, melyen keresztül levezethettük a vizet, ha megposhadt, két szolga azután kényelmesen megtöltötte újból. Ebben evezgettem ezután a magam és a királyné meg az udvarhölgyek mulattatására. Ügyességemmel és fürgeségemmel nagyon meg voltak elégedve. Néha kifeszítettem a vitorlát és kormányoztam. A hölgyek legyezőkkel hajtották felém a szelet, ha kifáradtak, két szolga fújt levegőt a vitorlák alá, így bizonyítottam be a vitorlák és kormány kezelésében való jártasságomat. Ha meguntuk a játékot, Glumdalclitch visszavitte csónakomat a szobájába és felfüggesztette egy szögre száradni.

Egy ilyen csónakkirándulás alkalmából olyan kalandban volt részem, mely könnyen életembe kerülhetett volna. Az egyik hölgy, mikor jólelkűen felemelt, hogy beletegyen a csónakba, véletlenül kiejtett a kezéből. Negyven láb12 m magasságból estem és feltétlenül ott pusztulok, ha szerencsémre nem áll ki a derék asszony kebléből egy gombostű, amiben fennakadt a ruhám és a nadrágtartóm és így lógtam a levegőben, amíg Glumdalclitch segítségemre nem sietett.

Máskor egy ügyetlen szolga, aki víztartályomat rendesen megtöltötte, a vödörből gondatlanul beleöntött egy véletlenül odakerült nagy békát. A béka elrejtőzött a víz fenekén, de mikor evezni kezdtem, hirtelen feljött, felkapaszkodott a csónakomra és súlyával annyira lenyomta annak egyik oldalát, hogy a másik oldalra nehezedve alig tudtam fenntartani az egyensúlyt. Azután beugrott a csónak közepére, átugrott a fejem fölött, undoritó, ragadós nyálkával borítva be vállaim és arcom. Nagy fejével valami hihetetlenül otromba és rút szörnyeteg volt, mégis arra kértem Glumdalclitch-t, ne segítsen nekem, majd elbánok vele magam is. Egy evezővel addig ütöttem a fejét, amíg megunta és visszaugrott a vízbe.

Brobdingnag-i tartózkodásom alatt azonban legnagyobb veszélybe egy majom döntött, mely az egyik szakács tulajdona volt. Glumdalclitch bezárt a szobájába, valami dolga volt, vagy meglátogatott valakit. Nagy forróság volt, a szoba ablakát nyitva hagyták és nyitva volt annak a nagyobb doboznak az ablaka is, melyben, kényelmi szempontból, tartózkodtam. Hát amint nyugodtan, elgondolkodva üldögéltem az asztalom mellett, egyszerre hallom, hogy valami nagy zuhanással beugrik az ablakon és fel és alá ugrándozik a szobában. Bár igen megijedtem, mégis kinéztem az ablakomon és ekkor egy különös állatot pillantottam meg. Mindenféle furcsa fintort vágott, odajött a dobozomhoz, kíváncsian nézegette, majd bekukkantott az ajtón és az ablakon. A doboz legtávolabbi sarkába húzódtam vissza, de mikor a majom mind kíváncsibban kezdett szimatolni, úgy megrémültem, hogy elvesztettem lélekjelenlétem, hiszen a legegyszerűbb az lett volna, ha elbújok az ágy alá. A majom, miután egy ideig szimatolt és fintorgott, végül kiszagolt engem. Benyúlt az ablakomon, egészen úgy, ahogy a macskák játszanak egerekkel és minden húzódzkodásom dacára, elkapott a kabátom szárnyánál. Kirántott, áttett a másik mellső lábába és a melléhez szorított, mintha meg akarna szoptatni, vagy ahogy a majmok kis macskákat szoktak magukhoz szorítani. Mikor ellenálltam, olyan erővel szorított, hogy jobbnak láttam, ha átengedem magam enyelgésének. Az egyik mellső lábával úgyanis gyöngéden simogatta az arcomat, így alapos okom volt azt hinni, hogy kicsiny majomnak tart. Mikor megzörrent az ajtó, mintha valaki be akarna jönni, a majom megriadt, kiugrott az ablakon, három lábbal kapaszkodva felszaladt az ereszcsatornán, a negyedikkel engem fogott és felmászott a szomszéd ház tetejére. Hallottam, amint Glumdalclitch hangosan felkiáltott az ablakban. Szegény kislány csaknem elvesztette az eszét, az egész kastély felriadt, szolgák jöttek, lajtorjákkal. Az udvarról százan meg százan nézték, hogyan ül velem a majom a háztető legszélső csúcsán, hogyan szorít magához az egyik mellső lábával és hogyan etet a másikkal. Pofazacskójából ugyanis mindenféle magot szedett ki és ha nem akartam elfogadni, beletömte erővel a számba. Sokan nem állhatták meg, hogy ne nevessenek, ezekre igazán nem lehet haragudni, mert ez a látvány valóban nevetséges volt minden szemlélő számára, kivéve engem. Egyesek kövekkel dobálták a majmot, hogy eleresszen, ezt az eljárást azonban gyorsan betiltották, mert könnyen engem érhetett volna egy kő.

Végül lajtorját támasztottak a ház falához és néhány szolga felmászott. Mikor a majom ezt látta, hirtelen eleresztett és ráejtett egy tetőcserépre – három lábbal ugyanis nem tudott elég gyorsan menekülni – és megugrott. Ott feküdtem most a cserépen és minden pillanatban azt vártam, hogy valami szélroham elkap és lesodor. Háromszáz yardnyira274 m a föld felszínétől, vagy hogy elszédülök és fejest zuhanok a csatornán keresztül, de ekkor egy derék fiú, kis dajkám egyik szolgája, odaért, gyorsan belecsúsztatott nadrágzsebébe és épségben leszállított a földre.

Majdnem megfulladtam attól az undoritó kotyvaléktól, melyet a majom a számba gyömöszölt. Kis dajkám tűt szedett elő és kikotorta vele a számat. Utána hányni kezdtem, mely nagymértékben megkönnyített, mindazonáltal olyan gyönge voltam és annyira tele kék foltokkal az ostoba állat szorongatása következtében, hogy tizennégy napig nem hagyhattam el az ágyat. A király, a királyné és az egész udvar naponként érdeklődött hogylétemről, a királyné többször személyesen meglátogatott betegségem alatt. A majmot leölették és szigorú rendeletet bocsátottak ki, hogy semmilyen effajta állatot nem szabad a palota közelébe hozni.

Mikor felépülésem után meglátogattam őfelségét, hogy érdeklődését és jóságát megköszönjem, kegyes volt kalandomon tréfálkozni. Megkérdezte: „milyen gondolataim és elmélkedéseim voltak, mikor a majom mancsában feküdtem, ízlett-e az étel, mellyel etetett és hogy a háztetőn lengedező friss levegő hozzájárult-e étvágyam fokozásához?” Szerette volna tudni, „mit tettem volna hasonló körülmények között, ha otthon vagyok hazámban?” Azt feleltem őfelségének, hogy

„Európában csak olyan majmokat ismerünk, miket látványosságként hoznak idegen földrészekből és hogy ezek olyan kicsinyek, hogy kényelmesen elbánnék egy tucattal, ha vakmerően meg mernének támadni. Ami pedig ezt a borzalmas állatot illeti, mellyel legutóbb szerencsém volt kapcsolatba kerülni (hiszen akkora volt, mint egy elefánt!), sajnos, ijedtemben megfeledkeztem a kardomról (e szónál büszkén kiegyenesedtem, kifeszítettem a mellem és rácsaptam kardom markolatára), különben olyan sebet ejtettem volna a vakmerő támadó mancsán, hogy sebesebben kapta volna vissza, mint ahogy kinyújtotta értem.”

Mindezt annak az embernek határozott hangján jelentettem ki, aki nem óhajtja, hogy bátorságát kétségbe vonják. Szavaim azonban csak hangos hahotát keltettek. Még azok is alig tudták a nevetést elfojtani, akiket őfelsége jelenléte tiszteletteljes hallgatásra kötelezett. Ekkor megfontoltam, hogy olyan emberekkel szemben, akik minden tekintetben annyira felette állnak az összehasonlításnak, mint ők, hiábavaló törekvés becsületünket védelmezni. S mégis, ezt a megfontolást gyakran idéznem kellett, a magam védelmére, mikor Európába visszatérve találtam, olyan inasokat, akik minden születési, szellemi és műveltségi alacsonyságuk mellett fontoskodva egy szintre helyezik magukat az ország legkiválóbb emberével, becsületbeli kérdésekben.

Naponta volt valami adoma, melyet velem kapcsolatban szájról-szájra adtak az udvarnál. Glumdalclitch, bármennyire szeretett is engem, soha nem mulasztotta el, hogy a királynénak besúgja, ha valami tréfás dolog történt velem, a királynét ugyanis nagyon mulattatta az efféle. Egyszer a kislány nem érezte jól magát és a nevelőnője elvitte sétálni jó órányira a várostól, hogy friss levegőt szívjon. Kiszállva a kocsiból, egy kis ösvényre tértek, mely a mezőn kanyargott. Glumdalclitch utazódobozomat letette a földre és én kiléptem, hogy egy kicsit sétáljak. Az úton egy halom tehéntrágya hevert és én nem állhattam meg, hogy ügyességemmel és fürgeségemmel a hölgyek előtt kérkedve, átugrani ne próbáljam. Nekiszaladtam, de túl rövidre vettem az iramot és pont a közepébe estem bele, térdig. Nagy nehezen kikecmeregtem a bajból, de egy szolgának, zsebkendővel, alaposan le kellett törülgetni, annyira tele voltam trágyával. Gyorsan betettek a dobozba és hazavittek, a királyné azonban megtudta az esetet és a szolga is terjesztette, néhány napig azután rajtam mulatott az egész udvar.

HATODIK FEJEZET

Hetente egyszer vagy kétszer részt vettem őfelsége reggeli felkelési szertartásában²²⁹, és gyakran láttam a borbély keze alatt, mely eleinte borzalmas látványt nyújtott, mert a borotva kétszer akkora volt, mint egy közönséges kasza. Egyszer megkértem a borbélyt, adna nekem keveset abból a szappanhabból, melyet leborotvált. Kiszedegettem negyven vagy ötven szőrszálat, majd vettem egy darabka finom fát, kifaragtam olyanra, mint a fésűk fogója és egy tűvel, melyet Glumdalclitch-től kaptam, apró lyukakat fúrtam bele. Ezekbe a lyukakba beleerősítettem az egyes szőrszálakat, végüket késemmel ferdén lefaragtam, és így tűrhető fésűt csináltam, mely éppen jól jött, mert a fésűm fogai annyira letöredeztek már, hogy nem használhattam többé, másrészt nem ismertem az országban olyan ügyes kézművest, aki megfelelőt csinálhatott volna nekem.

Erről eszembe jut egy mulatság, melyben – szabad óráimban – sok örömöm telt. Megkértem a királyné egyik szobalányát, gyűjtse össze nekem őfelsége fésűjéből a hulladékhajat, melyet naponta kifésülnek. Össze is gyűjtötte és mikor egész halom volt már, az udvari kárpitost, aki apróbb bútoraimat készítette, két karosszék kifaragásával bíztam meg. Akkorák legyenek, mint a szobámban lévők és hogy fúrjon apró lyukakat a szék ülődeszkájába. Ezekbe a lyukakba azután a legerősebb hajszálakat befontam és csináltam egy olyan szép, fonott széket, amilyet sokat lát az ember Európában. Mikor kész volt, odaajándékoztam őfelségének, aki nagyon örült, apró csecsebecséi közé helyezte és mindenkinek megmutatta. Nagyon megcsodálta, aki csak látta. A királyné felszólított, üljek rá az egyik karosszékre, de én határozottan vonakodtam és megesküdtem, hogy inkább levágatom a nyakam, mintsem hogy testem e becstelen részével érintsem becses haját, mely azelőtt felséges fejét díszítette. Csináltam ebből a hajból (mindig nagy érzékem volt az ilyen aprólékos munkákhoz) egy öt láb1,5 m széles erszényt is, arany betűkkel belehímezve őfelsége nevét és a királyné engedelmével Glumdalclitch-nek ajándékoztam. Őszintén szólva, inkább szemnek való kis csecsebecse volt, nagyobb pénzdarabokat nem bírt el. Glumdalclitch inkább játékszernek tartotta meg.

A király nagy barátja volt a zenének és gyakran tartott hangversenyeket, mikre többnyire hivatalos voltam. A hangversenyterem asztalára tették a kis dobozomat. A zenéből ugyan keveset vettem ki, az egész holmi fülsiketítő lárma benyomását tette rám. Nem hinném, hogy a királyi hadseregünk minden trombitása és dobosa, ha a fülünkbe trombitálna és dobolna, ekkora zajt keltene. Így hát kis szobámat a terem másik sarkába helyeztettem, lehetőleg messze a zenekartól, azután becsuktam ajtót, ablakot, bevontam az ablaktáblákat. Így bezárkózva, már nem találtam kellemetlennek a zenéjüket.

Fiatal koromban értettem valamit a spinéthez²³⁰. Glumdalclitch szobájában volt egy ilyen instrumentum. Hetenként kétszer jött a zenetanár és oktatta. Spinétnek nevezem ezt a hangszert, mert sokban hasonlít ahhoz és éppúgy játszanak rajta. Egyszer az az ötletem támadt, hogy a királyt és a királynét angol muzsikával mulattatom. Persze, ez nagyon nehezen ment, mert a spinét hatvan láb18,2 m hosszú volt, mindegyik billentyűje egy láb30,48 cm, úgyhogy kinyújtott két karommal alig tudtam átfogni öt billentyűt, másrészt az öklömmel kellett rácsapni a billentyűkre, hogy lenyomjam. Ez kilátástalan munka lett volna. Így hát új játékmodort eszeltem ki. Csináltattam két hosszú pálcát, egyik végükön gömbbel, melyet bevontam patkánybőrrel, hogy ne rongálják meg a billentyűket és ne kopogjanak túlságosan. Ezután a billentyűk alatt mintegy négy lábnyira1,2 m keskeny falécet vonattam, és ezen a deszkán futkostam azután a két pálcával a kezeimben, amilyen gyorsan csak tudtam – ütögetve a megfelelő billentyűket – és így elpengettem egy angol keringőt, mindkét felség nagy örömére. Mondhatom, kemény torna volt és így is csak egy oktávon belül játszhattam, csak éppen a melódiát, a kíséretet, basszusban, már nem mellékelhettem, mint ahogy szokás, mely nagyban csökkentette előadásom értékét.

A király, mint már említettem, rendkívül eszes és értelmes férfiú volt. Gyakran hivatott maga elé és az asztalra tett, kihozatta dobozomból az egyik kis székemet és az íróasztala szélére ültetett le, három yardnyira2,7 m úgy, hogy szembe kerültem arcával. Gyakran beszélgettünk így. Egy napon bátorságot vettem magamnak és megjegyeztem, hogy

„Őfelsége kiváló szellemi képességeivel nincs összhangban az a megvetés, mellyel Európára tekint, azok után, miket tőlem hallott, hogy az értelem ereje nem függ a test nagyságtól, sőt ellenkezőleg, nálunk az a vélekedés járja, hogy legmagasabb személyeknek kevés az eszük, mely áll az állatokra is. Például a hangyákról és a méhekről mindenki tudja, hogy sokkal értelmesebbek, mint sok nagyobb termetű faj, és őfelsége bármily jelentéktelennek tart is engem, mégis remélem, hogy egyszer még jeles szolgálatokat tehetek birodalmának.”

A király, figyelmesen hallgatott végig és kezdett jobban vélekedni felőlem. Kért, hogy

„Beszéljem el pontosan az angol kormányzás természetét, mert bár az uralkodók mindig elfogultak kissé a maguk mesterségében – erre kell következtetnie abból, mit az uralkodóinkról mondtam –, a maga részéről nagyon örülne, ha olyasmit hallhatna, mely követésre érdemes.”

Most gondold el, olvasóm, hányszor volt szükségem egy Ciceró²³¹ vagy Démoszthenész²³² ékesszóló nyelvére, hogy drága hazám dicsőségét olyan szavakban ünnepeljem, melyek összhangban állnak annak nagyságával és érdemeivel.

Azzal kezdtem, hogy a birodalmunk, leszámítva az amerikai gyarmatokat, egyetlen uralkodó kormányzása alatt két nagy államból²³³ tevődik össze. Hosszan beszéltem éghajlatunkról, földünk termékenységéről. Azután kitértem az angol parlamentre. Elmondtam, hogy két házból áll. Az egyik, a Lordok Háza²³⁴, csupa olyan tagokból, akik nemesi vér származottjai és hatalmas birtokok urai. Leírtam, hogy ezeket milyen gondosan nevelik, tudományokban és fegyverforgatásban, hogy valamikor tanácsadói lehessenek a királynak és az országnak, hogy törvényeket alkothassanak és törvényszéket, melyet nem fellebbezhet meg senki²³⁵, és hogy bátorsággal és hűséggel, mint harcosok, hogy állnak készen mindig megvédeni a királyt és a hazát. Ezek a férfiak az ország ékességei, méltó utódai híres ősöknek, akik rangjukat nagy erényekkel érdemelték ki, és hogy ezeket az erényeket az unokák eddig még nem csúfolták meg. Ezek között néhány szent férfiú is van, akik a püspöki cím alatt tömörülnek, ezek őrködnek a vallásra és tanítják a népet. Ezeket természetesen azon lelkészek közül válogatják a király hűséges tanácsadói, akik szent életükkel és nagy tudásukkal legjobban kitűnnek.²³⁶ Ők az egyház és a nemzet lelkipásztorai.

A parlament másik része – folytattam – a képviselőház²³⁷. Itt csupa művelt férfi foglal helyet, akiket a nép képességeikre és nagy hazaszeretetükre való tekintettel szabadon választ, hogy képviseljék az egész ország bölcsességét. Ez a két magasztos célú gyülekezet a királlyal egyetértésben alkotja a törvényeket. Azután beszéltem törvényszékeinkről, a bölcs bírókról, akik tulajdonjogi és bűnügyi kérdésekben döntenek, valamint őrködnek a közbiztonság védelme felett is. Beszéltem pénzügyeinkről, bátor és fegyelmezett katonáinkról, haditengerészetünkről. Elmondtam, hogyan oszlanak meg a vallási felekezetek és a politikai pártok. Nem feledkeztem meg a sportjainkról és a szórakozásainkról sem, vagy bármely más olyan adatról, melyről úgy gondoltam, hogy hazám becsületére válhat. Mindezt egy rövid történelmi beszámolóval fejeztem be az elmúlt száz év angliai ügyeiről és eseményeiről.

Öt kihallgatás kellett hozzá, hogy mindezt előadjam és mindegyik több órát vett igénybe. A király nagy figyelemmel hallgatott végig, gyakran jegyzetelt, kérdéseket írt fel, melyekkel tisztázta a szóban forgó tárgyat.

Mikor hosszú beszédemet befejeztem, a hatodik kihallgatás vége felé, őfelsége átnézte jegyzeteit és némely kétes pontban újra kikérdezett. Érdekelte az angol nevelésügy.

„Hogyan nevelik főnemeseinket életüknek első, legfogékonyabb korszakában? Hogyan egészítik ki a főrendiházat, ha valamelyik régi család kihal? Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valakit lorddá nevezzenek ki? Nem játszik-e ilyenkor szerepet az uralkodó szeszélye, vagy egy megvesztegetett udvarhölgy, vagy az a szándék, hogy a kormánypártot megerősítsék? Ezek a lordok mennyire ismerik az ország törvényeit? Hogyan jutnak ezekhez az ismeretekhez? Kapzsiságtól, pártoskodástól tiszták-e minden esetben, vesztegetés, vagy még gonoszabb szándék soha célt nem ér közöttük? Hogy azok a szent lordok, akikről beszéltem, azaz a püspökök, mindig vallásos dolgokban való nagy jártasságuk vagy kegyeletes életmódjuk következtében választatnak-e, hogy sohasem alkalmazkodtak-e a korviszonyokhoz, mikor még alacsonyabb rangú lelkészek voltak? Nem volt-e közöttük soha, aki hízelgett a főrendeknek, és azoknak parancsát rabszolga módon teljesítette még akkor is, mikor már a parlament tagja volt?”

Tudni óhajtotta:

„Hogyan választják azokat, akiket képviselőknek neveztem? A pénzes zacskó nem játszik-e szerepet és nem hat-e az alacsony népre olyan módon, hogy inkább annak gazdáját választják meg, mint más valakit? Hogyan lehet az, hogy vannak, akik szeretnének bejutni ebbe a gyülekezetbe, mely annyi fáradsággal és költséggel jár, sokszor családokat tesz tönkre, mert hiszen azt állítottam, hogy külön fizetést nem kapnak? Ez a hazaszeretetnek és az erénynek olyan foka volna, hogy kénytelen kételkedni benne, vajon őszinte-e az ilyen hazaszeretet és erény. Éppen ezért nagyon szeretné tudni, hogy ezek a hazájukért ennyire lelkesülő urak nem abban a hitben választatják-e meg magukat, hogy egy romlott és titokban praktikázó minisztérium szolgálata bőségesen kárpótolja majd őket?”

Röviden, a király számos kérdést tett fel, alaposan kikérdezett, és volt néhány olyan megjegyzése, melyeket megismételni nem látom helyénvalónak.

Abban a tekintetben is bővebb felvilágositásokat kért, mit törvénykezéseinkről beszéltem neki. Hála istennek, ebben a pontban otthon voltam. Néhány évvel ezelőtt volt egy hosszadalmas perem a lordkancellár bíróságán²³⁸, mely csaknem tönkretett anyagilag, nem mintha nem nyertem volna meg a pert. Megnyertem, de nekem kellett fizetni a költségeket. Érdeklődött:

„Mennyi idő kell ahhoz, hogy pontosan megállapíttassék az igazság és igaztalanság és milyen költségekkel jár mindez? Szabad-e az ügyvédeknek olyan gonosztevőket is védeni, akiknek bűne nyilvánvaló? Felekezeti és politikai pártoskodás dobhat-e súlyokat az igazság serpenyőjébe? Az ügyvédeket az általános jogfogalmakra, vagy csak a hazai és vidéki szokásokra tanítják-e az egyetemen? Az ügyvédek és a bírák részt vesznek-e ama törvények megfogalmazásában, melyeket olyan szabadon alkalmaznak? Minden szempontból kellően megbeszélik-e a kérdéseket? Szegény emberek-e és nem szoktak-e néha meggazdagodni? Nem fogadnak-e el pénzbeli jutalmat a védelemért, vagy csak a véleményükért is? Különösen azt a kérdést hangsúlyozta, vajon a bírák és ügyvédek részt vesznek-e az alsóház működésében?”

Majd rátért pénzügyeinkre. Kijelentette:

„Úgy látszik, hogy az emlékezőtehetségem gyenge. Kiadásainkat ugyanis évi öt-hat millióra becsültem, mikor pedig a részletekre kitértem, úgy vette észre, kijött ennek az összegnek a duplája is. Jegyzeteiből kitűnik, hogy kiadásaink kétszer akkora összeget tesznek ki, mint bevételeink. A maga részéről remélte, hogy tanulhat tőlünk valamit, de számításaiból kitűnt, hogy nagy hibák vannak nálunk. Ha hisz a szavaimnak, akkor viszont nem érti, hogy egy állam, mely ebből a szempontból úgy tekintendő, mint akármelyik magánember, hogyan költhet többet, mint amennyi a bevétele? Kik az államunk hitelezői és miből fizetjük ki az adósságainkat?”

Csodálkozását fejezte ki afelett, miket költséges hadviselésünkről beszéltem, „kétségkívül” – mondotta – „nagyon civakodó lehet az ország, vagy nagyon gonosz szomszédai lehetnek, esetleg a generálisok rengeteg pénzt vághatnak zsebre.” Megkérdezte, „mi közünk van nekünk más országok belső ügyeihez, hacsak nem sértik a érdekeinket?” Főképp azon csodálkozott, hogy „minek kell fizetett és költséges katonaság béke idején is?” Hozzátette:

„Nem érti, hogy ha csupa olyan személy felügyelete és vezetése alatt állunk, akiket erre a célra magunk választottunk, akkor kitől és mitől félünk, ki vagy mi ellen kell küzdenünk? Az ember háza táját ő maga, a cselédje és a gyermekei nem védhetik-e meg jobban, mint néhány tucat naplopó, akiket az utcán szedtek fel csekély bérért, és akik sokkal több pénzhez jutnának azzal, ha átmetszik a torkunkat?”

Hangosan nevetett azon a „furcsa aritmetikán”, ahogy ő nevezte, mellyel a lakosságot „felekezeti és politikai pártok szerint beosztottam”. Értetlenkedését fejezte ki:

„Olyan férfiak, akik az államra nézve káros nézeteket táplálnak, kényszeríthetők ezeknek a nézeteknek a megváltoztatására, de arra nem kényszeríthetők, hogy ezeket a nézeteket elhallgassák? Mert ha az első eset zsarnokságot jelent, a második viszont az állameszme gyengeségét. Az embereknek meg szokták engedni, hogy mérget tarthassanak a szobájukban, azt viszont soha, hogy ezt a mérget eladják.”

Megjegyezte:

„Szerencsejátékokról is beszéltem, de nem tettem hozzá, hány éves kortól vehetnek részt az emberek ilyenben? A játékos kedv nem haladja-e meg néha a vagyont? Nem fordul-e elő néha, hogy alacsony és éretlen emberek vagyonhoz jutnak ilyen módon, vagyonhoz és függetlenséghez, hogy azután felsőbb osztályok tagjai közé keveredve, alacsony szokásokat plántáljanak át, azokat megrontsák és káros ügyességükre azokat megtanítsák?”

Végtelenül csodálkozott azon, mit az utolsó század történetéről elmondtam.

„Hiszen az egész történelem – mondta – tele van összeesküvéssel, lázadással, gyilkossággal, felkeléssel, száműzetéssel. Csupa gonosz következmény, mit csak a kapzsiság, pártoskodás, hűtlenség, kegyetlenség, düh, bolondság, gyűlölet, irigység, bujaság, rosszakarat és gonosz becsvágy maga után vonhat.”

Egy ezt követő kihallgatáson őfelsége röviden összefoglalta mindazt, mit addig elbeszéltem neki. Egyeztette a kérdéseire adott válaszaimat, azután a tenyerébe tett, szelíden megsimogatott és a következő szavakat intézte hozzám (sohasem fogom elfelejteni szavait és azt a hangot, mellyel beszélt!):

„Kedves kicsi Grildrig barátom, maga igen tiszteletre méltó dicshimnuszt zengett a hazájáról. Én pedig azt tanultam a beszédéből, hogy a tudatlanság, a lustaság és a bűn a legmegfelelőbb tulajdoságok, melyek révén önöknél törvényhozóvá lehet valaki és hogy a törvényeket azok magyarázzák és alkalmazzák, akiknek minden érdeke és ügyessége azokat elferdíteni, összezavarni, megtagadni. Az önök országában igenis lehettek olyan alapintézmények, melyek eleinte a nép javát célozták, de ezek régen megfogyatkoztak már és mely maradt belőlük, megromlott. Abból, mit előadott nekem, kiderült, hogy valamely nagy hivatal betöltéséhez nem kellenek nagy erények. Az sem igaz, hogy erények révén szereznek nemesi rangot egyesek, vagy hogy a papokat jámborság és tudás, a katonákat bátorság és hűség, a bírákat igazságosság, a képviselőket hazaszeretet és a tanácsosokat bölcsesség révén választják meg. Ami önt illeti, kedves kicsi Grildrig, maga az életének nagyobb részét utazásokkal töltötte el és azért remélem, nem ismeri hazájának bűneit. Mindabból, mit elbeszélt nekem és mit kérdésekkel nagy nehezen és erőlködve kicsikartam önből, arra kell következtetnem, hogy az embereknek az a fajtája, melyből származik, a legromlottabb és nyomorultabb mindazon férgecskék között, melyeknek a természet valaha helyet adott a föld felszínén.”

HETEDIK FEJEZET

Csak az igazság szeretete kényszeríthetett, hogy történetemnek ezt a részét nem hallgattam el. Hiába lázadtam fel és haragudtam meg, csak kinevettek és türelmesen végig kellett hallgatnom, milyen szégyenletes módon káromolják szeretett, drága hazámat. Hogy így történt, nekem éppen úgy fájt, mint kétségkívül olvasóimnak fáj, de a király minden pontban olyan kíváncsi volt és annyi kérdést tett fel, hogy a kötelező tiszteletet és hálát tagadom meg, ha nem válaszolok mindenre bőven és kimerítően. A magam igazolására mégis felhozhatom, hogy sok kérdés elől ügyesen kitértem, másoknál viszont kissé szelídítettem a választ, és olyan dolgokat állítottam, melyek szigorúan véve nem is felelnek meg a valóságnak. Azzal a dicséretre méltó elfogultsággal éltem drága hazámmal szemben, melyet Halicarnassensis Dionysius²³⁹ helyesen követel meg a történelemírótól. Politikánk gyengeségeit és hibáit takargatva kedvezőbb világításba helyeztem szépségeit és erényeit. Ez volt legnemesebb becsvágyam, de az eredmény, sajnos, balul ütött ki.

Persze sokat meg kell bocsátani egy olyan királynak, aki a világtól nagyrészt elzárva él és így egy idegen nemzet szokásait és erkölcseit nem ismerheti, miáltal számos előítélet és hibás felfogás származik szemléletében, melyet a civilizált Európa szerencsésen kiküszöbölt magából. Nagyon szomorú volna természetesen, ha egy ilyen egzotikus uralkodónak az erényről és bűnről alkotott fogalmai mértékül szolgálhatnának az emberi nemnek.

Hogy bebizonyíthassam ezt és hogy a hiányos nevelés szomorú következményeit nyilvánvalóvá tegyem, csak egyetlen példát hozok fel, mit talán el sem hisznek majd. Abban a reményben, hogy őfelsége nézetét mégiscsak megváltoztathatom, beszéltem neki

„Egy három-négyszáz évvel ezelőtt felfedezett találmányról²⁴⁰, mely egy bizonyos por előállítására szolgál, amibe ha egy piciny szikra esik, abban a pillanatban meggyullad és levegőbe repül olyan dörrenéssel és erővel, mint a mennydörgés. Ha ebből a porból megfelelő adagot beletesznek egy sárgaréz vagy vascső végébe, a meggyújtott por a cső másik végébe helyezett vas- vagy ólomgolyót olyan erővel löki ki, hogy annak semmi nem állhat az útjába. Az ilyen golyók között lehetnek akkorák, mik egész hadsorokat semmisítenek meg, de nagy falakat is ledöntenek és pillanatok alatt emberestől, rakományostól egész hajókat süllyesztenek a tenger fenekére,. Ha két ilyen golyót lánccal összekötünk, ezek ledöntik az árbócokat, széttépik az embereket és mindent felborítanak, mely útjukba esik. Gyakran megtöltünk ezzel a porral üres vasgolyókat, miket azután beledobunk a város közepébe, mire a kövezet felszakad és a házak összedőlnek, vasforgácsok és kartácsok röpdösnek mindenfelé és szétzúzza az emberek agyát. Szerényen felhoztam (hogy őfelsége kegyét biztosítsam), miszerint ismerem ennek a pornak az összetételét, hogy nagyon olcsón hozzáférhető anyagok ezek és hogy készíteni is tudok ilyet. Vezetésem alatt a munkások készíthetnek olyan vascsöveket is, melyekbe elhelyezhetjük a port, a brobdingnag-beliek termete arányában, ha őfelsége kegyesen megbízna ezzel. A leghosszabb cső elég, ha száz láb30,5 m hosszú: húsz-harminc ilyen cső, megfelelő mennyiségű lőporral és golyóval felszerelve az ország legnagyobb városát néhány óra alatt rommá lövi, vagy az egész fővárost lerombolja, ha egyszer eszébe jut az embereknek őfelsége parancsának ellenszegülni. Engedje meg őfelsége, hogy hálám csekély jeléül adózzam neki ezzel, amiért kegyes pártfogásába vett és kitüntetett barátságával.”

De a király valósággal elborzadt ajánlatomon és ama szörnyűséges gépezetek leírásán.

„Nagyon csodálkozik – ezek voltak saját szavai – hogy egy ilyen tehetetlen és csúszómászó kukac, amilyen én vagyok – ezt a kifejezést használta –, effajta embertelen és borzalmas gondolatokkal foglalkozik, méghozzá nyugodt hangon beszélek róluk és képes vagyok egészen érzéketlenül leírni effajta szörnyűséges vérontásokat és rombolásokat, mint azon kegyetlen gépek és szerkezetek természetes hatását, melyeket nyilván az emberi faj holmi gonosz szelleme vagy ellensége eszelt ki. Ami őt illeti, inkább elveszti egész birodalmát, minthogy ezeknek a gépeknek a titkát valaha is megismerje, pedig éppen ő az, akit leginkább megörvendeztet a tudománynak vagy művészetnek valami új találmánya, vagy felfedezése.”

Megparancsolta, hogy „soha többé ne beszéljek erről, ha az életem kedves”.

Íme, a korlátolt elvek és fogalmak hatása! Lehet egy uralkodó felruházva minden jó tulajdonsággal, mely tiszteletet, szeretetet, megbecsülést gerjeszt, nagyszerű és bölcs férfi, csodálatraméltó tehetségű és tudású, uralkodó, akiért alattvalói imádásig rajonganak, aki íme mégis zavaros és szükségtelen aggályokat támaszt, miket Európában nem is ismernek és elszalaszt egy ilyen ragyogó alkalmat, mely őt alattvalói élete, vagyona és szabadsága felett korlátlan úrrá tehetné! Ezzel a legkevésbé sem akarom ennek a kitűnő uralkodónak számos erényét kétségbe vonni, bármennyire kevésre kell, hogy becsülje őt az elmondottak alapján minden angol olvasó. Azt hiszem, inkább ez a fogyatékossága egyszerűen a brobdingnagbeliek tudatlanságából származott. Náluk a politikát még nem fejlesztették tudománnyá, mint nálunk az éles eszű államférfiak. Egyszer emlékszem, beszélgetés közben azt mondtam őfelségének, hogy „a kormányzás művészetéről nálunk számos könyvet írtak már”. Ezzel éppen az ellenkezőjét értem el annak, mit akartam, mert őfelsége úgy nyilatkozott, hogy nagyon szomorú véleménye van az eszünk tokjáról.

„Hiszen semmi sem megvetésre méltóbb és utálatosabb, mint mikor egy miniszter vagy uralkodó ravasz, ügyeskedő, ármánykodó. Ő ugyan nem is sejti, mit értek »államtitkok« alatt, olyankor, mikor külső ellenség nem nyugtalanítja az országot. A kormányzás tudománya, szerinte, nagyon szűk korlátok között kell hogy mozogjon. Elég ahhoz egy kis egészséges emberi belátás, értelem, igazságérzés, szelídség. Tudni kell gyorsan elintézni a polgári és a bűnügyeket, továbbá néhány közönséges munkát, melyet felsorolni sem érdemes.”

Véleménye szerint

„Az, aki meg tudja csinálni, hogy két kukoricakalász, vagy két fűszál nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy nőtt csak, nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a politikusok összes pereputtya.”

Ennek a népnek a képzettsége nagyon hiányos; kivételt csak az erkölcs, a történelem, a költészet és a matematika képez, melyekben meg kell hagyni, hogy jeleskedjenek. De ez utóbbit teljes egészében arra alkalmazzák, mely az életben hasznos lehet, a mezőgazdaság és minden mechanikus művészet²⁴¹ fejlesztésére; így nálunk kevéssé becsülnék. Ami pedig az ideákat, entitásokat, absztrakciókat és transzcendenseket illeti, a legcsekélyebb fogalmat sem tudnám a fejükbe verni.²⁴²

Törvényeik szövegezése úgy történik, hogy egy-egy törvénycikkely nem állhat több szóból, mint ahány betűje van az ábécének; náluk ez huszonkettőt jelent, de még ilyen hosszú törvényük is kevés van. Világos, egyszerű szavakkal íródnak ezek a törvények, és mindegyikhez külön magyarázat tartozik. Büntetőjoguk fejlettségével nem nagyon dicsekedhetnek, hiszen olyan kevés bűneset fordult elő, hogy ebben igen csekély ügyességre tehettek csak szert eddig.

Brobdingnag lakói, akárcsak a kínaiak, emberemlékezet óta ismerik a könyvnyomtatást. Könyvtáraik nem terjedelmesek. A királyé, melyet a leggazdagabbnak tartanak, mindössze ezer könyvet tartalmaz, egy ezerkétszáz láb365 m hosszú állványon elhelyezve, melyek közül kérésemre gyakran kaptam kölcsön. A királyné asztalosa készített egy faszerkezetet, melyet két huszonöt láb7,6 m magas lajtorja kötött össze, két mozgatható lépcső képezte alapját, melyet tíz lábnyira3 m a szoba falától helyeztek el. A könyvet, melyet olvasni akartam, a falhoz támasztották, felmásztam a lépcsőre és a tetején, a sor hosszúsága szerint, nyolc-tíz lépést tettem balról jobbra úgy, hogy a betűk szememmel egy vonalba kerültek. A lépcsőn azután mindig lejjebb léptem, egészen addig amíg a lap aljára nem értem. Azután két kézzel átfordítottam a vastag és merev foliólapokat, mikből a legnagyobb sem volt nagyobb tizennyolc-húsz lábnál5.5-6 m²⁴³.

Íróik stílusa világos, férfias és gördülékeny, de képekben szegény. Nem szeretnek szavakat szükségtelenül halmozni, vagy sokféle kifejezést alkalmazni. Több könyvet elolvastam, főleg történelmi és erkölcstani műveket. Nagyon mulattatott egy kis régi értekezés, mely állandóan Glumdalclitch szobájában volt, a nevelőnő olvasta ugyanis – egy idős, komoly hölgy. Ez a könyv az emberi faj gyengeségét tárgyalta és nem sokra becsülték, csak a nők és a nép. A magam részéről kíváncsi voltam, hogy egy brobdingnag-i író vajon mit tud mondani erről a kérdésről. Az író felhasználta mindazokat a közhelyeket, melyekkel az európai moralisták dolgoznak és kimutatta, milyen kicsi, tehetetlen és megvetett állat az ember. Magára hagyva nem viseli el az éghajlat változásait és a vadállatok dühe ellen sem tud védekezni, hogy mennyire felülmúlja őt az egyik állat gyorsaságban, a másik erőben, a harmadik ügyességben, a negyedik szorgalomban. Hozzátette:

„A természet századunkban nagyon elfajzott és a régi időkhöz viszonyítva csak korcs és idétlen lényeket képes létrehozni. Fel kell tennünk, hogy azelőtt nem csupán nagyobbak voltak az emberek, de bizonyos, hogy voltak közöttük óriások is, mint azt a történelem és a hagyomány bizonyítja, továbbá azok a kiásott embercsontok és koponyák, melyekre az ország több vidékén véletlenül rátaláltak, és melyeknek nagysága messze felülmúlja a ma élő, elkorcsosult és összezsugorodott emberek arányait.”²⁴⁴

A szerző azon a nézeten volt, hogy „azelőtt nagyobbak, erősebbek kellett lenniük az embereknek, és ezért nem voltak kitéve például annak, hogy egy a háztetőről leeső tégla agyonüsse őket, vagy beleessenek valami lyukba”. Könyve végén szerző a hagyományos és untig ismert erkölcsi tanulságokat vonta le, melyek a mindennapi életben hasznosak lehetnek, de ismételni nem érdemes azokat. A magam részéről nem tudtam elfojtani a gondolatot, hogy mennyire elterjedt ez a tehetség, mely a természettel való civódásainkból erkölcsi előadásokat, sőt elégedetlenséget és sajnálkozást merít. Ezt a gáncsoskodást, melyet az említett könyv tartalmazott, legalább olyan alaptalannak kellett hogy érezzem, mint az a nép, melyhez íródott.

Ami a brobdingnag-i katonai ügyeket illeti, a következő adatokat szedtem össze. A királyi hadsereg 176 000 gyalogosból és 32 000 lovasból áll, ha ezt egyáltalán hadseregnek lehet nevezni, mert a különböző városok kereskedőiből és földművesekből áll. Gyakorlott és fegyelmezett csapatok, de ez nem nagy érdem, ha meggondoljuk hogy mindegyik parasztot a maga földesura vezényli, vagy a város valamelyik tekintélyes polgára, akit titkos szavazással választanak, mint a velencei köztársaságban.

Gyakran láttam Lorbrulgrud katonaságát gyakorlatozni egy, a város közelében fekvő húsz négyzetmérföld51 km2 nagyságú mezőn. Egy hadtest 25 000 gyalogosból és 6000 lovasból állott, a számukat nagyon nehezen állapíthattam csak meg. Egy-egy lovas magassága kitett kilencven lábat27 m. Nincs az a képzelet, mely olyan nagyszerűt, meglepőt és ámulatba ejtőt maga elé varázsolhatna, mint az a látvány, mikor egyetlen vezényszóra az egész lovasság kardot rántott és megvillogtatta a levegőben, mintha százezer villám csapkodna a derült ég pereméről.

Kíváncsiságból meg akartam tudni, mi célból tart katonaságot az az uralkodó, akinek országát természetes határok védik mindegyik oldalról, és miért szoktatja hozzá népét a katonai fegyelemhez. Csakhamar megkaptam a választ, részint beszélgetésekből, részint történelmi művek tanulmányozása közben. Sok emberöltőn keresztül ezt a népet ugyanaz a csapás gyötörte, mely az egész emberi nem életét megkeseríti. A nemesség hatalomért küzdött, a nép szabadságért, a király korlátlan uralomért. Mindezen körülmények, melyeket az ország törvényei szerencsésen elsimítottak, néha úgy alakultak, hogy a három párt valamelyike megsértette a közjogot és polgárháborút idézett elő. A legutolsó ilyen polgárháború alkalmával, melynek a jelenlegi uralkodó nagyatyja közmegegyezéssel vetett véget, újra szervezték a milíciát, melynek fegyelmezettsége kizár mindenféle lázadást.

NYOLCADIK FEJEZET

Mindig élt bennem a remény, hogy egyszer csak visszanyerem a szabadságomat, bár nem is álmodtam, milyen módon történik meg ez majd és milyen terv alapján érem el célomat. Az a hajó, mely engem ezekre a partokra vetett volt a legelső európai hajó Brobdingnag partjain. A király szigorúan megparancsolta, hogy „ha újból meglátnak egy hasonló hajót, vontassák partra és legénységestől hozzák el, kosarakban, Lorbrulgrudba”. A király nagyon szerette volna, ha talál nekem egy megfelelő és hozzám mért feleséget, hogy fajtámat tovább plántáljuk. A magam részéről, azt hiszem, inkább meghaltam volna, semhogy szégyenletes módon olyan utódokat hozzak létre, akiket azután kalitkában tartanak és mutogatnak, mint a kanári madarakat, vagy idővel csecsebecsének adnak el valami magas rangú személy mulatságára. Nem mondhatnám, hogy rossz sorom volt, hiszen kegyence voltam egy hatalmas uralkodópárnak és kényeztetett kedvence az egész udvarnak, de a viszony köztem és közöttük valahogyan sértette emberi fajtám méltóságát. Azután meg nem tudtam elfeledni drága családomat a távoli Angliában. Jó lett volna már magamhoz hasonlók között élni; járni a mezőkön és a földeken anélkül, hogy folytonosan remegjek valami békától, vagy kis kutyától, mely eltaposhat. Szabadulásom hamarabb következett be, mintsem reméltem és méghozzá egészen sajátságos módon. Az egész történetet részletesen és hűségesen elbeszélem.

Már két évet töltöttem Brobdingnagban. A harmadik év elején történt, hogy Glumdalclitch társaságában elkísértem a királyi párt egy az ország déli partjaira induló utazáson. Szokás szerint utazó dobozomban szállítottak, mely, mint már említettem, nagyon kényelmes kis szoba volt, tizenkét láb3,7 m szélességben. Belül, négy selyemszálon kis függőágy lógott, nehogy túlságosan érezzem a rázkódást, mikor kívánságomra valamelyik szolga lovon szállított. Ebben a függőágyban szoktam aludni, ha úton voltunk. Függőágyam felett, kissé oldalt, szelelőlyuk volt a falban, hogy friss levegőhöz jussak. Ezt a kis nyílást egy vályúban mozgó deszkával tetszés szerint elzárhattam.

Utunkat befejezve, őfelsége kedvet kapott, hogy néhány napot a tengertől mintegy kilenc órányira fekvő Flanflasnic közelében lévő palotájában töltsön. Glumdalclitch meg én nagyon fáradtak voltunk, én meg is hűltem kissé, a szegény kislány pedig nem hagyhatta el az ágyat. A tengert szerettem volna látni, szabadulásom egyetlen lehetőségét, mely a visszatérést jelentette nekem, ha sorsom is úgy akarja. Még betegebbnek tettettem magam, mint amilyen valójában voltam és kértem, engedjék meg, hogy egy bizonyos szolga kíséretében (akit igen kedveltem és akire gyakran rábíztak már) a tengerpartra juthassak friss tengeri levegőt élvezni. Sohasem felejtem el, milyen nehezen és vonakodva bocsátott el Glumdalclitch, hogyan kötötte lelkére a szolgának, vigyázzon, hogyan tört ki könnyekben, mintha sejtette volna, mi történik majd. A szolga, a palotától mintegy félórányira levitte dobozomat a partra, ott letette a sziklák közé. Felhúztam ablakomat és vágyakozással néztem a végtelen vizet. Nem éreztem jól magam és ezért azt mondtam a szolgának, hogy aludni fogok egy keveset a függőágyban, mely bizonyára jót tesz majd. Lefeküdtem, a fiú meg leengedte kívülről az ablaktáblákat, hogy ne érjen a hideg levegő. Azonnal elaludtam. Úgy sejtem, közben a fiú semmitől sem tartva, elsétált a sziklák között, talán tojásokat keresett. Mintha láttam is volna néhányszor, az ablaknyíláson keresztül, hogy lehajol és felemel valamit. Elég az hozzá, hogy egyszer csak arra riadtam fel, mintha valami erősen ráncigálná azt a fémkapcsot, mely dobozom külső falához volt erősítve és amibe, szállítás közben, szíjat fűztek. Úgy éreztem, hogy a dobozt igen magasra emeli valami, azután vízszintesen ragadja tovább. Az első rántásra majdnem kiestem függőágyamból, azután azonban simán és nyugodtan repültünk. Torkom szakadtából kiáltozni kezdtem, de eredménytelenül, kinéztem ablakomon, de csak eget és felhőket láttam. Magasan fölöttem állandó suhogás hallatszott, mintha szárnyak csapkodnának. Lassanként felismertem borzasztó helyzetemet. Egy sas ragadta meg fogójánál a dobozt, nyilván teknősnek nézte, melyet nagy magasságból sziklára szokott ejteni, hogy az összetört teknőből kiszedje és elnyelje az állat testét. Kitűnő szaglása és látása révén ez az állat kisebb tárgyakat is észrevesz, mint amilyen az én dobozom volt.

Csakhamar éreztem, hogy a szárnycsapások fokozódtak, egyidejűleg dobozom hevesen himbálódzni kezdett, mint szélben a lobogó. Azt is hallottam, hogy a sas (majdnem bizonyos vagyok benne, hogy az volt) több lökést és ütést szenved, azután egyszerre nyílegyenesen zuhanni kezdtem, csaknem egy teljes percig olyan gyorsan, hogy a lélegzetem elfulladt. Végül borzalmas sustorgás és robaj következett, hangosabb és félelmesebb, mint a Niagara dübörgése, majd jó egy percig teljes sötétség ölelt körül, azután megint emelkedni kezdtem, végül pedig ablakom felső részén világosság hatolt be. Tisztában voltam vele, hogy a tengerbe zuhantam. Dobozom négy lábnyira1,2 m süllyedt le a vízben. Ennek oka részint a testem és a berendezésem súlya, részint, hogy négy sarka a tartósság miatt meg volt vasalva. Úgy sejtettem és még ma is azt hiszem, hogy a saskeselyűt, mely elragadott, két vagy három társa megtámadta, el akarták venni tőle a zsákmányt és a civakodás közben beejtettek a vízbe. A padlóra erősített vaslemezek összetartották a dobozt és így a víz nem roppanthatta össze. Nagyon erős alkotmány volt, deszkái egymásba illesztve, ajtaja nem zsanérokon forgott, hanem fel- és letolható volt a falban, mint az ablakok, így csak nagyon kevés víz hatolhatott be a doboz belsejébe. Nagy nehezen kilábaltam a függőágyból, megembereltem magam és félretoltam a már említett reteszt a szellőzőlyuk elől, hogy friss levegő csapjon be, mert már csaknem megfulladtam.

Hogy szerettem volna akkor együtt lenni az én kedves, jó Glumdalclitch-emmel, akitől egyetlen óra úgy elszakított! Mennyire sajnáltam őt, hiszen a gondjaira bíztak, és az eltűnésem miatt elveszti a király és a királyné kegyét és füstbe mennek szép és ragyogó pályafutásának minden esélyei! Közben a magam sorsa is aggasztott. Nem hiszem, hogy volt még valaha utas olyan nyomorúságos helyzetben, mint amilyenben akkor én voltam. Minden percben azt vártam, hogy dobozom kettétörik valami zátonyon, vagy egy szélroham, vagy egy hullám felborítja. Ha ablakomnak csak egyetlen üvegtáblája eltörött volna, már halott vagyok. Hála istennek, azok az erős fémrácsok, melyeket az az ablakok elé akasztottam, megvédték az üvegeket. Néhányszor azért éreztem, hogy a víz apró hasadékokon keresztül beszivárog, ezeket azután tőlem telhetően betömtem. Szerettem volna felemelni szobám fedelét, hogy kiülhessek a tetejére, de nem volt hozzá erőm. Helyzetem reménytelen volt, hiszen, ha két, vagy három napig az elemi veszedelmek elkerülnek is, az éhség és a hideg pusztít el nyomorultul. Négy órát töltöttem ebben az állapotban, minden percet úgy tekintve, hogy ez lesz az utolsó, már szinte vágytam is rá, hogy a szenvedéseim véget érjenek.

Már említettem, hogy dobozom ablaktalan oldalán két vaskapocs volt, melyen keresztül bőrszíjat húzott az, aki szállított, a bőrszíjjal derekára erősítve. Többször úgy rémlett, hogy a dobozt beakasztották valamibe; egy-egy lökést éreztem, mire a hullámok ablakom pereméig csaptak fel és elsötétítették a szobát. Mintha valami súrlódott volna dobozomhoz. Halvány remény éledt fel bennem, hogy megmenekülök, bár nem sejtettem, hogyan történhetne meg ez. Nagy nehezen lecsavaroztam végre az egyik székemet a padlóról, ahová erősítve volt, odaállítottam a szellőzőlyuk alá, felléptem rá és nagyon hangosan, több európai nyelven, segítségért kiáltoztam. Majd zsebkendőmet pálcára kötöztem, kidugtam a nyíláson és többször meglengettem a levegőben, hogy egy esetleg arra járó hajó vagy csónak matrózai észrevegyék a dobozt és azt, hogy egy benne egy élőlény kiált segítségért.

Mindez eredménytelenül múlt el és mégis úgy éreztem, mintha dobozomat valami vontatná maga után. Egy óra múlva az az oldal, melyen a kapcsok voltak, nekiütközött valaminek. Attól tartottam, hogy egy zátonynak mentem neki, mert a rázkódás rendkívül heves volt. Ezután tisztán kivettem, hogy a szobám tetején hajókötelet dobálnak, majd keresztülhúzzák a kapcsokon, mire négy lábnyi1,2 m emelkedés következett. Megint kidugtam zsebkendő-lobogómat és segítségért kiáltoztam, amíg egészen be nem rekedtem. Háromszoros „hurrá” volt a válasz. Aki hasonló élményeken már keresztülment, csak az értheti meg, mit éreztem ebben a percben. Fejem fölött lábdobogást hallottam és valaki hangosan, angolul bekiáltott a szelelőlyukon: „Ha van odalent valaki, válaszoljon!” Mire én szóltam is, hogy „angol vagyok, és hogy balsorsom milyen embertelen helyzetbe döntött, és hogy kérem őket, mindenre, ami szent, mentsenek ki ebből a borzasztó zugból.” A hang azt felelte, hogy „nyugodjam meg, úszó házamat hozzáerősítették hajójukhoz és hogy azonnal jön az ács és lyukat fúr a tetőn, mely elég széles lesz, hogy kimásszak rajta”. Azt feleltem, hogy „ez szükségtelen és különben is túlságos fáradságot okozna, hanem az egyik matróz dugja be az ujját a vaskapocsba és emelje fel a dobozt a fedélzetre és vigye be a kapitány fülkéjébe.” Ezeket a szavakat hallva, a matrózok azt hitték, megbolondultam. Voltak, akik hangosan felnevettek. Nekem csak később jutott eszembe, mit jelent az, hogy magam fajta és hozzám hasonló termetű emberek között vagyok. Jött az ács, négy négyzetlábnyi3,7 m² nyílást fűrészelt a tetőn és létrát bocsátott le, melyen felkapaszkodtam. Innen, igen gyenge állapotban, a hajóra emeltek.

A tengerészek nagyon álmélkodtak külsőmön és egy sereg kérdéssel rohantak meg, de nem volt sem erőm, sem kedvem válaszolni. Magam még jobban meg voltam lepve, mint ők, hogy íme, ennyi pigmeust²⁴⁵ látok magam körül. Annak láttam őket, mert két éven át a szemem nagyon hozzászokott Brobdingnag rengeteg arányaihoz. A kapitány, Mr. Thomas Wilcocks, Shropshireből való derék, becsületes ember, behívott a fülkéjébe, és látva, hogy közel vagyok az ájuláshoz, szeszt adott innom és a saját ágyára fektetett, hogy kipihenjem magam. Mielőtt álomba merültem volna, figyelmeztettem a kapitányt, hogy

„A dobozomban több értékes bútor van, melyekért nagy kár volna, ha elvesznének. Egy szép kis függőágy, két szék, egy asztal, egy almárium, hogy szobám mindegyik fala selyemmel és brokáttal van kibélelve, hogy küldjön a dobozért egy matrózt, hozassa be ide a szobába, akkor a szeme előtt kinyitom és mindent megmutogatok neki.”

A kapitány, hallva ezeket a balgaságokat, elintézte magában, hogy hiányzik egy kerekem. Megnyugtatásomra mégis megígérte, hogy minden úgy lesz, ahogy kívánom. Ki is ment a fedélzetre és néhány matrózt küldött a szobámba, akik, mint később észrevettem, mindent kicipeltek onnan és a falak kárpitjait leszaggatták. A székek, az asztal és az almárium, tekintve, hogy le voltak erősítve csavarral a padlóhoz, igen megrongálódtak az ügyetlen matrózok kezei között. Ezeket a tárgyakat ugyanis erővel rángatták ki. Néhány deszkát is kihúztak a falból, amire, úgy gondolták, szükségük lehet. A fennmaradt roncsot eleresztették, a feltört hasadékokon behatolt a víz és dobozom maradványai elsüllyedtek. Örülök, hogy nem voltam tanúja ennek a pusztításnak, mert nagyon elszomorított volna, hogy emlékeznem kell sok mindenre, mit jobb volt elfelejteni.

Aludtam néhány órát. Az elhagyott országról álmodtam folyamatosan és a veszedelmekről, melyek felzaklatták egész lényemet. Felocsúdva, sokkal jobban éreztem magam. Este nyolc óra volt és a kapitány vacsorát hozatott, abból a feltevésből, hogy nyilván sokat böjtöltem. Óvatosan és szelíden bánt velem és megnyugodott, látva, hogy nem forgatom vadul szemeimet és nem beszélek összefüggéstelen szavakat. Ahogy magunkra maradtunk, kért, beszéljek valamit utamról és arról a véletlenről, mely erre a kopár partra kivetett. Elmondta, hogy

„Déli tizenkét óra felé távcsövével vett észre a nyílt tengeren és hogy először távoli vitorlásnak nézte a dobozt; gondolta, arra tart (úgysem esett ki nagyon az útból) és felfrissíti kekszkészletét²⁴⁶, mely fogyóban van. Hogy közelebb értek, látta, hogy tévedett. Leengedtette a hosszú csónakot, nézzék meg, mi az ott. Az emberek ijedten tértek vissza és bizonykodtak, hogy egy ház úszik a vízen. Nevetett ezen az ostobaságon, majd maga is beszállt a csónakba és hozatott egy erős hajókötelet. Csendes idő volt, néhányszor körülevezték az építményt és látták, hogy rácsok vannak az ablakok előtt és az egyik falon két nagy kampó. Parancsot adott, erősítsék a hajókötelet az egyik kampóba és vontassák a hajóig az egész alkotmányt. Ahogy megérkeztek, egy másik kötelet erősítettek a tetőbe és csigákkal kiemelték a deszkaházat a vízből. Az egész legénység dolgozott, de csak három lábnyira91 cm sikerült. Végül meglátták a lobogómat és így tudták meg, hogy az épületben egy szerencsétlen menekülő tartózkodik.”

Megkérdeztem a kapitányt „nem látott-e ő, vagy valamelyik embere egy hatalmas madarat a levegőben, mikor felfedezték úszó szobámat a tengeren?” Azt felelte, hogy „amíg én aludtam, beszélt erről a matrózokkal és az egyik látott is három saskeselyűt észak felé repülni, ugyanakkor, mikor az úszó házat felfedezték, de azt nem mondták, hogy rendkívül nagyok lettek volna ezek a madarak.” Ennek okát rögtön abban láttam, hogy a madarak végtelenül nagy távolságban voltak és hogy ennek a kérdésnek a jelentőségét a kapitány nem képes felfogni. Még megkérdeztem: „számítása szerint milyen messze lehetünk a szárazföldtől?” „a legjobb számításai szerint legalább száz tengeri mérföldre483 km vagyunk.” – felelte. Biztosítottam, hogy „nagyon téved, mert én a partot, ahonnan jövök, legfeljebb két órával azelőtt hagytam el, hogy a tengerbe estem.” Erre a kapitány megint azt hitte, megháborodtam; célzást is tett erre és ajánlotta, vonuljak vissza abba a fülkébe, melyet részemre kijelöltek. Megnyugtattam, hogy „szíves vendéglátása és jóindulata folytán egészen jól érzem már magam és higgye el, eszemnél vagyok és semmi bajom sincs.” Ekkor elkomolyodott és nyíltan megkérdezett, „vajon nem zavarta meg érzelmeimet valami bűntény, melynek következtében egy nagy ládába zártak és kitettek a tengerre. Ő már hallott olyat, hogy némelyik országban a bűnösöket sérült és lyukas hajóra teszik, majd étel és ital nélkül kihajtják a nyílt vízre. Ez esetben, bár sajnálja, hogy ilyen gonosz embert felvett a hajójára, mégis szavát adja nekem, hogy az első kikötőben, ahol partra értünk, kitesz a szárazra.” Hozzátette, hogy a „gyanúját nagyban növelték azok a balga dolgok, melyeket a matrózoknak mondtam a »doboz«-omról. Azután a vacsora alatti furcsa pillantásaim és viselkedésem.”

Kértem, hallgatná meg történetemet figyelmesen, mert hűségesen elmondok mindent, mely ért, amióta utoljára elhagytam Angliát, egészen a mai napig. Az igazság értelmes emberek fejében mindig megtalálja az utat. Ez a derék kapitány, aki még nem is volt teljesen iskolázatlan ember, hitelt adott szavaimnak és meg volt győződve őszinteségemről. Hogy szavaim valóságát bizonyítsam, megkértem, hozassa oda a szekrényt, melynek kulcsa még a zsebemben volt. Akkor már elmondta nekem, hogy mit műveltek a matrózok szobámmal. Jelenlétében kinyitottam a szekrényt és megmutogattam a ritkaságok kis gyűjteményét, melyet abban az elhagyott országban halmoztam fel. Megmutattam kis fésűmet, melyet a király szakáll-sörtéiből csináltam, egy másik fésűt, melynek fogója őfelsége hüvelykujjának körméből készült. Volt ott egy sereg tű, yardnyi91 cm hosszúak; volt négy darázsfullánk, egy szép aranygyűrű, melyet a királyné igen kedvesen nekem ajándékozott (lehúzta az ujjáról és mint valami övet, a nyakamba tette). Kértem a kapitányt, fogadná el ezt a gyűrűt hálám jeléül, de határozottan visszautasította az ajándékot. Azután mutattam neki egy tyúkszemet, melyet saját kezűleg szeltem le az egyik udvarhölgy lábáról, ez akkora volt, mint egy kenti alma²⁴⁷ és megkeményedett, úgyhogy mikor visszatértem Angliába, ezt a tyúkszemet kivájattam, ezüsttel kibéleltettem és ivópohárnak használtam. Végül megkértem a kapitányt, szemlélné meg nadrágom szövetét, mely patkánybőrből készült.

Csak nagy nehezen tudtam rávenni, hogy mégis elfogadjon egy fogat. Valami lovásznak a foga volt, ez láthatóan nagyon tetszett neki, sokáig és kíváncsian nézegette, azután olyan bőven és hálásan köszönte meg, hogy ez a csekélység igazán nem ért meg annyit. Ezt a fogat tévedésből húzta ki Glumdalclitch egyik szolgájának szájából valami ügyetlen orvos. Egészséges fog volt, letisztíttattam és eltettem, hossza lehetett egy láb30,48 cm, átmérője, alul, négy hüvelyk10 cm.

Kapitányom nagyon meg volt elégedve mindazzal, mit beszéltem és mutattam neki. Úgy nyilatkozott, hogy „az egész világot lekötelezem vele, ha Angliába visszatérve ezt az utamat leírom és kiadom nyomtatásba”. Válaszomban kifejtettem, hogy

„Véleményem szerint a könyvpiacot máris elárasztották mindenféle útleírással. Jelenleg csak azok a művek érnek sikert, melyek valamilyen rendkívüli eseménnyel foglalkoznak. Sok író éppen ezért inkább saját érdekére és hiúságára, más meg a tudatlan olvasó mulattatására gondol, mintsem az igazságra. Az én történetem csak néhány szokatlan eseményt foglal magában és nincs felcicomázva szép leírásokkal furcsa fákról, növényekről, madarakról, sem vad népek ama barbár erkölcseinek és bálványimádásának gazdag jellemzését sem nyújtja, amilyeneket tucatszámra lel az ember felkapott útleírásokban. Mindazonáltal köszönöm rólam való szép véleményét és majd még meggondolom a dolgot.”

Még hozzátette, hogy „nagyon csodálkozik, hogy miért ordítok annyira, mikor vele beszélek, hiszen nem süket”. Megkérdezte, „vajon a brobdingnagi király és királyné nagyothallók voltak-e?” Azt válaszoltam, hogy

„Két éven át nagyon hozzászoktam ehhez és én még inkább csodálkozom azon, hogy ő meg a matrózai csak suttognak, bár azért jól megértem őket. Képzelje el, ha Brobdingnagba valakivel az utcán beszélgettem, az olyan volt, mintha minálunk valaki a templomtoronnyal társalogna, kivéve persze, mikor az asztalra tettek, vagy felemeltek a tenyerükbe.”

Azt is elmondtam, hogy

„Milyen furcsa volt, mikor először a hajójára léptem és a matrózok körülálltak engem. Olyan apró, picinyke kis teremtéseknek láttam őket, mintha még soha ilyet nem láttam volna. És ahogy Brobdingnagba, mikor lassanként hozzászoktam azon rengeteg lények és tárgyak látványához, bizony nagyon kerültem a tükröt, mert az összehasonlítás nagyon szomorú érzéseket gerjesztett önmagammal szemben.”

A kapitány még azt is megjegyezte, hogy

„Étkezésnél megfigyelte, mennyire csodálkozom mindenen, mit elém raknak, néha meg alig tarthattam vissza a nevetést, mit nem tud megérteni és mit hajlandó volt meghibbant eszem rovására írni.”

Azt feleltem,

„Ez igaz, magam is csodálom, hogyan voltam képes a nevetést elfojtani, mikor akkora tálakat láttam, mint egy három pennys ezüstérme²⁴⁸. Egy sertéscomb meg arra sem volt elég, hogy beleharapjon az ember, azután a poharuk, mely akkora, mint a mogyoróhéj.”

és így tovább. Brobdingnag királynéja ugyan teljes házi felszerelést csináltatott nekem, fogalmaim mégis hozzáalakultak környezetemhez és kicsinységemet úgy tekintettem, mint ahogy mások önnön hibájukat felismerik. A derék kapitány belement a tréfába és komolyan válaszolt, a régi angol közmondás értelmében, hogy „a szemem nyilván nagyobb, mint a gyomrom, ez utóbbi nem valami híres, hiszen egy napi böjtölés után alig ettem valamit”. Folytatva az ingerkedést, kijelentette továbbá, hogy

„Szívesen adna száz fontot érte, ha láthatott volna a sas csőréből lezuhanni a tengerbe, mindenestül. Csodálatos lehetett, mit el ne mulasszak megörökíteni az utókor számára.”

A Phaeton-nal²⁴⁹ való összehasonlítás olyan kézenfekvő volt, hogy a kapitány nem is engedte volna el. Én ugyanakkor nem voltam elragadtatva az ötlettől.

Anglia felé vezető utunkon az északi szélesség 44°-án és a hosszúság 143°-án északkeleti szél kapott bennünket. Két nap múlva azután, hogy behajóztam: heves passzát szelet kaptunk, dél felé vitorláztunk, azután Új-Hollandia²⁵⁰ partjai hosszában, azután délkelet-dél felé, amíg el nem értük a Jóreménység fokát. Utunk kedvezően alakult. A részletek pontos leírásával nem akarom untatni az olvasót. Befutottunk néhány kikötőbe, friss vizet és élelmiszert vettünk fel. Nem hagytam el a hajót egész 1706 júniusáig, kilenc hónappal szabadulásom után, mikor a dűnéknél kikötöttünk, felajánlottam a kapitánynak minden javamat, zálogul a díj fejében, de megesküdött, hogy egy farthingot²⁵¹ sem fogad el tőlem. Igen barátságosan búcsúztunk el, megígértettem vele, hogy otthonomban, Redriffben, egyszer meglátogat, azután lovat és vezetőt béreltem öt shillingért²⁵², melyet a kapitánytól kaptam kölcsön.

Útközben, látva az apró lovakat és fákat, a pirinyó emberkéket és marhákat, sokszor az az érzésem volt, hogy Lilliputban vagyok. Mindig attól féltem, hogy széttaposom a szembejövőket, gyakran hangosan rájuk kiáltottam, térjenek ki gyorsan, elannyira, hogy párszor majdnem beverték a fejem ezért a szemtelen modorért.

Mikor végre beléptem házamba (meg kellett kérdeznem, hol van, úgy elfelejtettem) és a szolga ajtót nyitott, meggörnyedtem és lehúztam a fejem, mint a kacsa, nehogy a szemöldökfába beleüssem. Feleségem elém futott, hogy átöleljen, én azonban lehajoltam, hogy a fejem a térdét verte, mert azt hittem, csak így éri el a számat. Leányom letérdelt és kérte áldásomat, de én nem vettem észre addig, amíg fel nem állt. Hozzá voltam szokva, hogy mindig fölfelé nézzek, hatvan lábnyira18 m, akkor azután átfogtam a derekát, hogy felemeljem magamhoz. Még néhány éppen ott tartózkodó ismerőssel és a szolgálókkal olyan furcsán bántam, mintha óriási volnék ők meg törpék. A feleségemnek például szemrehányást tettem, hogyan lehet olyan fösvény, hiszen egészen kiéhezetten látom viszont és szegény leányom is csontig aszott. Egyszóval, olyan furcsán viselkedtem, hogy első pillanatban mindnyájan a kapitányom nézetén voltak az eszemet illetően. Ezt példaképpen említem fel, a szokás és előítéletek nagy hatalmának bizonyitására.

Csakhamar beállt az egyetértés köztem és családom között. Feleségem könyörgött, nehogy valaha eszembe jusson megint tengerre szállni. Sajnos, a sors úgy akarta, hogy nem volt módjában megakadályozni mindazt, mit az olvasó mihamarabb megtud. Boldogtalan útjaimnak második részét ezzel bezárom.

III. rész
Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribbe és Japánba

1706. augusztus 5.–1710. április 16.

ELSŐ FEJEZET

Tíz napja lehettem otthon, mikor meglátogatott William Robinson kapitány, Cornwallisból, a Hopewell nevű háromszáz regisztertonnás vitorláshajó parancsnoka. Valaha seborvos voltam azon a hajón, melyet ő vezényelt Levantéba. Mindig inkább barátjának tekintett, mintsem alárendeltjének. Mikor értesült róla, hogy megjöttem, bekopogott hozzám, nyilván üdvözölni, mert másról nem beszélt eleinte. De azután gyakrabban járt hozzánk, kijelentette, mennyire örül, hogy ilyen ragyogó egészségben lát, azután megkérdezte, hogy „most már egész életemre megtelepszem itt?” – hozzátéve, hogy „csak azért kérdi, mert ő bizony két hónap múlva Hátsó-Indiába utazik”. Végre nyíltan kirukkolt vele, hogy így meg úgy,

„Ne vegyem rossz néven, de arra gondolt, milyen jó lenne, ha én volnék a hajóorvos; kapnék magam mellé egy alorvost, meg két embert; a fizetésem a megszokott bér duplája lenne és hogy ő rájött, az én ismereteim tengeri tudományokban legalább olyan számosak, mint az övéi, tehát ő tőlem mindig szívesen fogad el tanácsot, egészen úgy, mintha megosztanánk a hajó parancsnokságát.”

Annyi effajta, lekötelező dolgot mondott, olyan becsületes embernek ismertem, hogy képtelen voltam ajánlatát visszautasítani. Az a szomjúság, hogy újabb és újabb tájakat lássak, minden balsorsom dacára, erősebb volt bennem, mint valaha. Csak a feleségemet volt nehéz meggyőzni. Végül úgy nyertem meg beleegyezését, hogy gyermekeink jövendő boldogságát juttattam eszébe, amihez pénz és vagyon kell.

1706. augusztus 5-én indultunk és 1707. április 11-én Forte St. George-ba³⁰⁰¹ érkeztünk. Három hetet töltöttünk itt, megújítottuk a legénységet mert többen megbetegedtek. Innen Tonkinba³⁰⁰² mentünk, elhatároztuk, hogy itt hosszabb ideig tartózkodunk. Az áru, melyet venni szándékozott, még nem állt készen, és nem is volt rá kilátás, hogy hamarosan szállítják. Ezért vett egy egyárbócost, megrakta mindenféle áruval, mellyel a tonkiniak a szomszéd szigeteken kereskedtek, bérelt tizennégy embert a fedélzetre (közöttük három bennszülöttet) és engem, mint parancsnokot, megbízott, kereskedjem a magam belátása szerint, amíg ő Tonkinban ügyeit intézi.

Három napot vitorláztunk, mikor nagy vihar tört ki. A szél észak-északkelet felé hajtott, azután öt napig szép időnk volt, nyugatról állandó széllel. A tizedik napon két kalózhajó vett üldözőbe. Csakhamar utolértek, mert a hajóm annyira meg volt rakva áruval, hogy nem haladhattunk gyorsan, másrészt nem voltunk abban a helyzetben, hogy védekezésre gondolhattunk volna. Mindkét hajó egyszerre ért be, a kalózok dühödten rontottak a fedélzetre, de hogy mindnyájunkat arcra borulva találtak (ezt adtam ki parancsba) csak megkötöztek bennünket és őrt hagyva hátra, a hajó belsejébe hatoltak.

A kalózok között egy hollandust vettem észre, akinek, úgy látszott, nagy tekintélye van, bár nem volt egyik hajónak sem a parancsnoka. Felismerte, hogy angolok vagyunk és tört angolsággal esküdözött, hogy páronként összekötözve a tengerbe dobat mindnyájunkat.³⁰⁰³ Elég jól beszélek hollandul, így megmondtam, kik vagyunk és kértem őt, gondolja meg, hogy keresztények vagyunk és szövetséges ország alattvalói, hogy inkább indítsa a kapitányt irántunk könyörületre. Erre még jobban felbőszült, megismételte vad fenyegetéseit, majd a társai felé fordult és heves taglejtések közt japán nyelven beszélt hozzájuk, gyakran ejtve ezt a szót: „christianos”.

A nagyobbik kalózhajót japán parancsnok vezényelte, aki tudott egy keveset hollandul. Hozzám jött és több kérdés után, melyekre alázattal feleltem, azt mondta, hogy „nem fogunk meghalni”. Mélyen meghajtottam magam, majd a hollandus felé fordulva így szóltam: „nagyon restellem, hogy több irgalmat találtam egy pogányban, mint keresztény testvéremben”. Hamar volt okom megbánni ezt a bolond beszédet. A gonosz európai, miután sokáig hiába próbálta rávenni a két kapitányt, hogy dobjanak a tengerbe (nem akarták megszegni nekem adott szavukat) végül mégis elérte, hogy büntetést eszeljenek ki a részemre, mely sok tekintetben szigorúbb volt a halálnál. Embereimet két csoportra osztva átvitték a kalózhajókra, majd a hajómat új legénységgel látták el. Rám pedig azt szabták ki, hogy egy kicsiny csónakban vízrebocsátanak, evezőkkel és egy vitorlával, négy napra való élelmiszerrel, melyet a japán kapitány a saját készletéből megduplázott, nem tűrve azt sem, hogy az emberei megmotozzanak. Amíg beszálltam a csónakba, a hollandus, aki a fedélzetén állt, átkokkal halmozott el és olyan gonosz szavakkal, melyeket csak emberi nyelv kifejezhet.

Egy órával a kalózok támadása előtt méréseket végeztem. A szélesség 46-ik és a hosszúság 183-ik fokán voltunk. Alig jutottam a kalózoktól látótávolságra, elővettem zseblátcsövemet, mellyel délkeleten több szigetet pillantottam meg. Kifeszítettem a vitorlát, a szél kedvező volt, gondoltam, talán elérem a szigeteket. Három óra alatt el is értem az elsőt. Sziklás part volt, mégis találtam néhány madártojást, száraz tengeri hínárból tüzet raktam és megsütöttem. Ez volt a vacsorám. Elhatároztam, hogy készletemmel addig gazdálkodom, amíg csak lehet. Egy szikla árnyékában töltöttem az éjszakát, füvet raktam a fejem alá és elég jól aludtam. Másnap a következő szigetre vitorláztam, innen egy harmadikra, majd egy negyedikre, hol vitorlával, hol evezővel. Nem akarom untatni az olvasót ezekkel a szomorú és egyhangú részletekkel. Elég az hozzá, hogy az ötödik napon elértem az utolsó szigetet, mely az elsőtől kelet-délkelet felé fekszik.

Ezt a szigetet, mely nagyobb volt, mint a többi öt óra alatt értem el. Csaknem körülhajóztam, amíg kikötésre alkalmas hely kínálkozott. Egy keskeny földnyelv, háromszor akkora talán, mint a csónakom. Egészen sziklás sziget volt, néhol kis fűcsomók és édes illatú levelek. Ettem, ittam valami keveset, maradék készletemet pedig eldugtam a számos barlang egyikébe, találtam egy egész rakás madártojást és száraz hínárt, mellyel majd másnap tüzet rakhatok és úgy-ahogy megsüthetem a tojásokat. Volt nálam kova, acél és gyújtóüveg. Egész éjszakámat abban a barlangban töltöttem, ahová készletemet rejtettem, ugyanaz a száraz fű és hínár volt az ágyam, melyet tűzifának szántam. Nagyon keveset aludtam, mert bánatom és aggodalmam elvonta fáradtságomat és ébren tartott. Beláttam, hogy lehetetlenség életben maradnom ezen a kopár vidéken és hogy nyomorultul el kell pusztulnom. Olyan nyomorultnak és levertnek éreztem magam, hogy nem volt erőm felkelni. Már magasan állt a Nap, mikor végre rászántam magam, hogy kimásszak a barlangomból. Egy ideig a sziklák között járkáltam. Az ég ragyogó tiszta volt és a Nap olyan forrón sütött, hogy kénytelen voltam az arcomat elfordítani, mikor a Nap hirtelen elsötétedett, de valahogy másképpen, mint olyankor szokott, ha felhő takarja el. Megfordultam, és köztem és a Nap között egy nagy, sötét testet láttam, mely a sziget felé közeledett, két mérföldnyi3,2 km magasságban lebegett és hat vagy hét percig eltakarta a Napot. A levegő azonban nem lett hűvösebb és az ég sem sötétedett el. Olyan volt, mint mikor egy hegy árnyékában áll az ember. Ahogy közelebb ért, átlátszatlan szilárd anyagú testnek bizonyult, melynek alja lapos, sima és erősen fénylik, ahogy a tenger ragyogását visszaveri. Egy kétszáz yardnyi183 m magaslaton álltam, közel a parthoz és egyszerre láttam, hogy ez a nagy test lassan süllyed, végül csaknem párhuzamosan álltunk szemben, alig egy angol mérföldnyi1,6 km távolságban. Előszedtem zseblátcsövemet és ekkor tisztán kivehettem, hogy e nagy test szélein emberek járkálnak fel és alá, ott, ahol az lejtősnek látszott, de hogy mit csinálnak, azt nem vehettem ki.

Az élethez való természetes ragaszkodás azonnal élénken feltámadt bennem, és remélni kezdtem, hogy ez a kaland valami módon kisegít reménytelen és kétségbeejtő helyzetemből. Egyúttal pedig szinte kábult ámulat fogott el, egy szigetet láttam lebegni a levegőben, melyet emberek népesítenek be, mely süllyed, emelkedik vagy siklik a levegőben, a lakók tetszése szerint. De nem voltam arra hangolva akkor, hogy ezen a csodás jelenségen tűnődjem, inkább lázasan figyeltem, milyen irányt vesz a sziget, mert néhány pillanatig csendben, egyhelyben lebegni látszott. Kevéssel azután közeledett felém, láthattam a kőkerítéssel körülvett parkokat, mögöttük a lépcsőket és a csarnokokat, valamint az egymás fölé épített teraszokat. A legalsó folyosón néhány ember állott és mintha horgásztak volna valamire, mások meg őket nézték. Meglengettem a sapkámat (kalapom rég elveszett már) és a zsebkendőmet a sziget felé és torkom szakadtából kiáltozni kezdtem. Azután figyelmesen vizsgáltam a hatást és a sziget felém forduló részén tömeget láttam összeverődni. Rám mutogattak, láttam, hogy felfedeztek már, bár nem válaszoltak kiáltásaimra. Azután láttam négy vagy öt embert, ahogy sebesen futnak fel a lépcsőkön a sziget csúcsa felé, ahol végül eltűntek. Úgy véltem, hogy nyilván utasításért mentek valami magasabb rangú személyhez, hogy intézkedhessenek.

A tömeg egyre nőtt. Félóra múlva megmozdult a sziget és emelkedni kezdett. A legalsó szint most száz yardnyira91 m közeledett hozzám. Könyörgő mozdulatokat tettem és alázatos hangon rimánkodtam a magasba, de senki sem felelt. Akik közel álltak hozzám, ruhájuk után ítélve, kiváló személyek, komolyan tanácskozni látszottak, gyakran pillantva felém. Végül egyikük megszólított, lágy, tiszta és udvarias hangon, mely kiejtésében az olaszhoz hasonlított. Olaszul feleltem, remélve, hogy ennek a nyelvnek a hangzása legalább kellemesen érintheti fülét. De nem értettük meg egymást, bár könnyen felfogható volt, mit akarok, mert hiszen nyomorúságos állapotomat szemükkel láthatták.

Jeleket adtak, hogy jöjjek le a szikláról és közeledjem a parthoz, mit rögtön meg is tettem. A repülő sziget ekkor úgy helyezkedett el, hogy széle éppen fejem fölött állt, mire az alsó szintről lánc ereszkedett le, alján kényelmes ülőpaddal, amire ráültem, megfogództam és éreztem, ahogy csigák segítségével felhúznak.

MÁSODIK FEJEZET³⁰⁰⁴

Alig értem partot, nagy tömeg vett körül. Azok, akik közelebb álltak, előkelőbb férfiaknak látszottak. A csodálkozás minden jelével nézegettek. Én sem maradtam adós, bámulnom kellett, mert sohasem láttam még ilyen sajátságos ruhákat és mozdulatokat. A feje mindegyiknek félre volt hajtva, egyiknek jobbra, másiknak balra, egyik szemük befelé fordult, a másik szemük egyenesen a zenit³⁰⁰⁵ felé. Ruhájuk tele volt mindenféle cifra figurákkal: napok, holdak, csillagok, másokon hegedűk, fuvolák, hárfák, trombiták, gitárok díszítették a szövetet, meg egyéb instrumentumok, melyeket nem is ismernek Európában. Azután láttam néhány alakot, közönséges szolgaöltözetben, ezeknek a kezében egy pálca volt, melynek végére felfújt hólyagot kötöttek és mely úgy nézett ki, mint valami kereplő. A hólyagokban volt néhány száraz borsószem, vagy apró kavics, mint később megtudtam. Ezekkel a hólyagokkal néha a fülét vagy a száját megütögették azoknak, akik a közelükben álltak. Akkor fel sem foghattam, hogy ez mit jelent. Úgy látszott, ezek az emberek annyira el vannak foglalva a belső elmélkedéssel, hogy sem beszélni nem tudnak, sem meghallgatni nem tudják egymást anélkül, hogy valamely halló- és beszélőszervük külső érintése tudatára nem ébresztené őket. Ennél fogva azok, akik tehetik, tartanak maguknak egy úgynevezett „koppantó-cseléd”-et (eredetiben: climenole) és soha nem hagyják el a házat nélküle. Ennek a cselédnek azután az a dolga, hogy mikor két-három, vagy több ember összekerül, lágyan rákoppant annak a szájára, akinek beszélnie kell és annak vagy azoknak a jobb fülére, akikhez a beszéd szól. Ez a koppantó egyúttal elkíséri gazdáját olyankor is, mikor sétál és gyakran a szemére koppant. Az emberek itt ugyanis annyira el vannak merülve gondolataikba, hogy enélkül minden percben nekimennének valaminek, gödörbe esnének, fellöknék egymást, vagy bekerülnének a vízelvezető árokba.³⁰⁰⁶

Erről fel kellett világosítanom az olvasót, mert enélkül éppúgy nem értené meg azokat a jelenségeket, melyek fogadtatásomat kísérték, mint ahogy én sem értettem akkor. Mikor megindultunk felfelé a lépcsőn, kísérőim többször teljesen elfelejtették, mi történt és hogy itt vagyok, többször magamra hagytak, amíg a koppantók nem frissítették fel emlékezetüket. Idegen ruhám és idegen arcom egészen közömbös volt nekik, nemkülönben a csőcselék kiáltozása is, melynek figyelme szabadabbnak és élénkebbnek látszott.

Végre elértük a palotát és beléptünk a trónterembe. Ott ült a király egy trónon, kétoldalt magas rangú személyek. A trónus előtt állt egy asztal, tele földgömbökkel, korongokkal, fizikai műszerekkel, mindenféle fajtában. Őfelsége észre sem vette, hogy beléptünk, bár ez nem minden zaj nélkül történt, mert az egész udvar odatolult az ajtóhoz. De, mint megtudtam, őfelsége akkor mélyen el volt merülve egy probléma vizsgálatába, és legalább egy órát kellett várakoznunk, amíg azt megoldotta. Kétoldalt két kis apród állt, koppantóval. Mikor látták, hogy befejezte a gondolatfolyamot, megmozdultak, az egyik a szájára koppantott őfelségének, a másik a jobb fülére, mire őfelsége úgy riadt fel, mint aki álomból ébred, rám nézett és kísérőimre és eszébe jutott, hogy miért állunk itt, hiszen jövetelemről előzőleg értesítették. Néhány szót ejtett, amire azonnal mellettem termett egy fiatal legény, kezében koppantóval és odakoppantott a jobb fülemre. Kézzel-lábbal jeleztem, hogy nincs szükségem erre a szerszámra, mely eljárás, mint később értesültem róla, őfelsége és az udvar szemében nagyon leszállította értelmi képességeimet. A király, ahogy kivettem, kérdéseket intézett hozzám, amire mindenféle nyelven feleltem neki. Mikor kiderült, hogy sehogy sem értjük meg egymást, rendeletére a palotának egy másik termébe vezettek (ez az uralkodó mindegyik elődjét felülmúlta az idegenek iránti vendégszeretetben), ahol ellátásomra két szolgát adtak mellém. Ebédet hoztak és négy magas rangú személy, akiket, úgy emlékeztem, a király közelében láttam, megtisztelt vele, hogy velük étkezhettem. Két fogást hordtak fel, három-három tálon. Az első fogás ürücomb volt, de egyenlő oldalú háromszögekre vágva, azután egy romboid-alak³⁰⁰⁷, marhahúsból, végül ciklois³⁰⁰⁸ alakú puding³⁰⁰⁹. A második fogás kacsa volt, két darab, úgy kötve össze, mint egy hegedű, kolbászok és pudingok, melyek fuvolákra és oboákra hasonlítottak, és egy borjúszegy hárfa alakban. A szolgák kúp³⁰¹⁰, henger, paralellogramma³⁰¹¹ és számos más mértani alakzatú kenyereket szeltek le nekünk.

Még az ebédnél ültünk, mikor bátorságot vettem magamnak és megkérdeztem az egyes dolgok nevét az ő nyelvükön, és a nemes urak koppantóik segítségével kegyesen válaszoltak, nyilván abban a reményben, hogy képességeik és tehetségeik felett való bámulatomat nagyban emelni fogja, ha majd társaloghatunk. Csakhamar magam kértem kenyeret, italt, amire szükségem lehetett.

Ebéd után mikor visszavonult a társaság, a király részéről egy úr jelent meg nálam koppantója kíséretében. Tintát, tollat, papírost hozott, néhány könyvet is és jelekkel értésemre adta, hogy nyelvleckék dolgában jár, ő fog engem tanítani. Négy órát ültünk egyhelyben, és ez idő alatt seregnyi szót írtam le oszlopba, oldalt a fordítással, külön füzetbe pedig néhány rövid mondatot. Tanítóm ugyanis ilyeneket csinált: odaszólt egyik szolgámnak, hogy hozzon valamit, vagy forduljon meg, vagy üljön le, sétáljon, álljon és így tovább. Erre azután leírtam, hogyan mondják ezt az ő nyelvükön. Egy könyvben megmutogatta nekem a Nap, Hold és csillagok alakjait, az Egyenlítőt, az égöveket, a sarkköröket, valamint számos planéta és állócsillag lajstromát. Megadta egy egész sereg hangszer nevét és leírását és nagy vonásokban a velük való bánásmód művészetének műszavait. Miután a tanító elment, a szavakat, fordítással együtt, ábécérendbe szedtem. Ily módon néhány nap alatt már említett jó emlékezőtehetségem képessé tett, hogy nyelvük titkaiba bepillanthassak.

Az a szó, mit „repülő sziget”-nek, vagy „lebegő sziget”-nek fordítok, eredetiben így hangzik: ’Laputa’. Hogy honnan és hogyan származik ez a szó, nem tudom pontosan. ’Lap’ a régi, avítt nyelven ’magas’-at jelent, ’untuh’ pedig kormányzót, uralkodót – állítólag, szóhasonlással, így származott az eredeti ’Lapuntuh’-ból a mai ’Laputa’. A magam részéről ezt a levezetést kicsit erőltetettnek vélem. Egyszer vettem magamnak a bátorságot és néhány laputabeli tudósnak megjegyeztem, hogy véleményem szerint ’Laputa’ annyit jelent, mint ’lap uted’ – ’lap’, határozóilag annyit tesz: napsugarak tánca a tengeren és ’uted’ annyit tesz: szárny. Nem akarok nagyképűsködni, de azt hiszem, ez a helyes megoldás. Különben az igazságos olvasóra bízom, ítélje meg.³⁰¹²

Azok, akikre a király rábízott engem, kijelentették, hogy öltözékem nagyon szegényes. Másnap reggelre szabót rendeltek és mértéket vetettek egy öltözet ruhához. Ezt az műveletet egészen másképpen csinálta a laputabeli szabó, mint ahogy azt Európában megszoktuk. Először is kvadránssal lemérte magasságomat, azután mérce és iránytű segítségével kiszámította a testem méreteit és körvonalait – mindezt papíron. Hat nap múlva elhozta a ruhámat, mely nagyon rosszul volt szabva, itt bő volt, ott szűk. Később rájöttek, hogy elvétett egy számot a kalkulációban.^{3013 3014} Vigasztalásomul szolgált, hogy ezek az esetek itt igen gyakoriak és nem tulajdonítanak ezeknek nagy jelentőséget.³⁰¹⁵

Amíg a ruhám készült, otthon maradtam és szorgalmasan bővítettem a szótáramat. Mikor legközelebb az udvarnál tisztelegtem, a király beszédéből már sokat megértettem, és néhány alázatos szót válaszoltam is. Őfelsége elrendelte, hogy a sziget északkeleti irányt váltson Lagoda felé, ez a szárazföldi királyság fővárosa. Kilencven tengeri mérföldnyi432 km távolságról volt szó, mit négy és fél nap alatt tettünk meg³⁰¹⁶. Fogalmam sem volt róla, hogyan történik a sziget mozgatása. Másnap reggel tizenegy órakor a király saját kezűleg, udvarának és tisztikarának kísérete mellett, három órán át játszott különféle hangszereken, egyfolytában. Majdnem megsüketültem a lármától. Nem sejtettem, mire jó ez, amíg tanítóm fel nem világosított. Elmondta, hogy

„E sziget lakói hozzászoktak a szférák zenéjéhez³⁰¹⁷, mely bizonyos időközökben hallható. Most az udvar is részt vesz ebben a hangversenyben és mindenki azon a hangszeren muzsikál, melyen leginkább jeleskedik.”

Lagoda felé való utunkban őfelsége több város és falu fölött megállította a szigetet, hogy a nép kérvényeit átvegye. Ebből a célból erős köteleket bocsátottak le súlyzókkal. Ezekre a kötelekre odalent rákötötték a kérvényeket, melyek felrepültek, mint az iskolásgyerekek papírsárkánya. Néha bort és élelmiszereket is kaptunk alulról, melyeket csigákkal húztak fel.

A matematikai ismereteim nagyban hozzásegítettek, hogy a laputabeliek kifejezéseit, beszédmodorát megértsem. A fogalomkörük tele volt tudománnyal és zenével, ez utóbbiakhoz is értettem valamelyest. A gondolataikat állandóan vonalakban és idomokban fejezik ki. Ha például valamelyik asszony vagy állat szépségét akarják dicsérni, rombuszokban, körökben, paralellogrammákban, ellipszisekben és más mértani alakzatokban írják le, vagy zenei műszavakkal.³⁰¹⁸ A király konyhájában egy egész sereg matematikai és zenei instrumentumot találtam, melyek alakja szerint vagdalják szabályos formákba a húst, melyet őfelségének feltálalnak.

A házaikat igen rosszul építik. A falak ferdék, a szobákban egyetlen rendes sarkot nem talál az ember. Ez onnan van, hogy a gyakorlati geometriát megvetik, azt mondják, hogy közönséges és gépies munka az. Viszont az utasításaik, melyeket a munkásoknak adnak, olyan kifinomultak és összetettek, hogy ezek az egyszerű emberek nem is érthetik meg és rendesen el is hibázzák az építést. Papíron a laputabeliek igen ügyesek, a szabályokat kitűnően értik és kezelik. A közönséges, fizikai tevékenységekben, életmódban mégis alig láttam nehézkesebb, félszegebb, ügyetlenebb népet. A matematikai és zenei kérdéseken kívül más körben képtelenek mozogni. Igen rosszul vitatkoznak, szeretnek ellentmondani, hacsak nincs igazuk, mely igen ritkán történik meg. A képzelőerő, a fantázia és a leleményesség³⁰¹⁹ annyira idegen számukra, hogy még szavuk sincs ezekre a fogalmakra. Minden gondolatukat a két fentemlített tudomány művelésére fordítják.

Sokan közöttük, főleg azok, akik csillagászattal foglalkoznak, hisznek az asztrológiában és a csillagjárásban is, bár nyíltan restellik ezt bevallani. De amin leginkább csodálkoztam, hogy előszeretettel foglalkoznak napi politikával. Beleszólnak a közügyekbe, véleményt mondanak az államügyekben és szenvedélyesen vitatkoznak a pártnézetek árnyalatairól. Ezt a hajlamot különben számos európai matematikusnál is megfigyeltem, bár a két tudomány között semminemű analógiát nem tudok felismerni. Talán úgy gondolják, hogy miután a legkisebb körnek ugyanannyi foka van, mint a legnagyobbnak, éppúgy a világ szabályozása és forgatása nem kíván több hozzáértést, mint amennyi egy földgömb pörgetéséhez kell. Vagy talán az emberi természet egy nagyon közönséges betegségéből származik az ilyesmi, hogy mindig azok a dolgok érdekelnek bennünket leginkább, melyekhez semmi közünk nincsen és melyekhez sem a képzettségünk, sem a tehetségünk nem elegendő.

A laputabeliek állandó nyugtalanságban élnek: a lelkük egy pillanatra sem békél meg, ugyanakkor, mely egyre foglalkoztatja őket, nagyon kevés jelentőséggel bír az emberiség létében. Például, állandóan attól rettegnek hogy az égitestek állásában valami zavar keletkezik, melytől a Föld egyre közelebb kerül a Naphoz, végül beleesik.³⁰²⁰ A Nap általa kilökött lávatömeg kérget alkot a felszínén, melytől az fokról-fokra hűl, végül nem fogja tudni megvilágítani többé a világot³⁰²¹. Miután legutóbb is a Föld csaknem összeütközött egy üstökös farkával, a legközelebbi üstökös, melynek jövetelét harmincegy éven belül várják³⁰²², valószínűleg szétmorzsol bennünket, mert ha perihéliumban³⁰²³ bizonyos távolságnyira közeledik a Naphoz (melytől, számításaik alapján, okunk van tartani³⁰²⁴), olyan hőfokot ér el, mely tízezerszer nagyobb a vörösen izzó vas hőfokánál, naptávolban viszont egymillió és tizennégy mérföld1 609 367 km hosszú csóvát húz maga után, melybe, ha százezer mérföldnyi160 934 km távolságban a nukleusztól, vagyis magtól belekerül a Föld, azonnal tüzet fog és hamuvá ég. A Nap, miközben naponta lövelli fényét és melegét anélkül, hogy új erőt gyűjtene, végül teljesen kimerül és megsemmisül, mellyel együtt jár a Föld és mindama bolygók pusztulása, melyek a Naptól kapnak fényt és meleget.³⁰²⁵

A laputabelieket annyira nyugtalanította és rémisztgeti mindez és más effajta veszély előérzete, hogy aludni sem mernek békében és az élet közönséges örömei és szórakozásai nem feledtetik velük ezeket a félelmeket. Ha reggel valamelyik ismerősükkel találkoznak, első kérdésük, hogy van a Nap kedves egészsége, milyen színben volt, mikor lenyugodott, mikor felkelt, és hogy van-e valami remény, hogy mégse ütközünk össze az üstökössel. Az effajta beszélgetésbe úgy belemerülnek, mint a kisfiúk, mikor naiv élvezettel és mohón végig hallgatnak mindenféle szellemekről és kísértetekről szóló történeteket, azután meg nem mernek lefeküdni a sötétben.

Ennek a szigetnek az asszonyai igen életvidámak, megvetik férjeiket és kiváltképpen kedvelik az idegent. Van is ilyen rengeteg, a szárazföldről szállnak be, mindenféle ügyes-bajos dolgukban, városi ügyekben, üzleti utakon. Ezeket viszont a laputabeli férfiak vetik meg, mert alacsony értelműeknek tartják őket. Az idegenek közül válogatják azután a hölgyek gavallérjaikat. A csúnya csak az a dologban, hogy egészen nyíltan és biztonságosan teszik ezt, a férj annyira el lévén merülve elmélkedésekbe a feje búbjáig, hogy a szeme láttára udvarolhatnak egymásnak az asszony és szeretője, elegendő, ha férjuram el van látva papírral, körzővel és a koppantó nem zavarja meg.

Az asszonyok és lányok sokat panaszkodnak azon, hogy úgy el vannak zárva ezen a szigeten, pedig gyönyörű vidék ez és nagy pompában és bőségben élnek, azt tehetik, ami jólesik. Ők azonban szeretnének világot látni, csakhogy a király engedélye nélkül nem szabad leszállniuk a szigetről, és ezt az engedélyt nagyon nehéz megszerezni. Számos esetben megtapasztalták a férfiak, hogy a nők, ha egyszer odalent vannak, soha többé nem jönnek vissza, a levegőbe. Beszéltek nekem, egy magas rangú udvarhölgyről, több gyermek anyjáról, aki a miniszterelnök felesége volt, gazdag körülrajongott személy, férje bálványa, a legszebb palota úrnője, hogy egészségi állapotára hivatkozva kiszállt Lagodában, és ott több hónapig bujkált, amíg a király parancsot nem adott a keresésére. Egy ócska fogadóban találtak rá, rongyok között. A ruháit zálogba adta és abból tartott el egy vén, otromba, ferde nyakú lovászt, aki mindennap elverte és akitől alig tudták azután elszakítani, mert nem akarta elhagyni. A férje szerelemmel és gyöngédséggel fogadta, nem tett szemrehányást, de egy hónap múlva valahogy megszökött, ékszereivel együtt, visszament az emberéhez, azóta sem hallottak róla.

Az olvasó persze azt hiszi, hogy most holmi európai vagy angol történetet mondtam el, és ez nem egy távoli országban történt. Kérem az olvasót, fontolja meg, hogy az asszonyi szeszély nem függ éghajlattól és nemzettől, és hogy a nők sokkal egyformábbak, mintsem valaha hittük és szomorúan elismertük.

Egy hónap múlva elég szépen beszéltem a laputai nyelvet, tudtam válaszolni a király kérdéseire, ha kegyes volt fogadni. Őfelsége egy cseppet sem volt kíváncsi arra, hogy milyen országból jöttem és hogy ott milyenek a törvények, milyen a vallás, a történelem, ehelyett a matematikáról való nézeteim érdekelték. Mit magamról beszéltem, egészen közömbösen hagyta és megvetően hallgatott, bár a koppantók szorgalmasan működtek kétoldalt.

HARMADIK FEJEZET

Kíváncsi ember lévén engedélyt kértem a királytól, hogy megtekinthessem a sziget nevezetességeit. Szívesen adta beleegyezését és tanítómat rendelte mellém evégből. Főleg az érdekelt, milyen módon mozog és lebeg ez a sziget a levegőben. Arról, mit megtudtam, természettudományi pontossággal beszámolok az olvasónak.

A repülő vagy lebegő sziget alakja szabályos kör, melynek átmérője 7837 yard7,2 km³⁰²⁶, azaz négy és fél mérföld7,2 km, és a területe tízezer acre4046 ha. A vastagsága háromszáz yard274 m, amíg az alsó fele egy kétszáz yard183 m vastagságú sima gyémántdarab. Ezen nyugszanak a különféle kőzetrétegek, a legfelső réteg tíz-tizenkét láb3-3,7 m mélységű dús humusz. A felülete befelé lejt, úgyhogy minden eső és csapadék apró patakokban a sziget közepére folyik, ahol négy nagy medencébe gyűlik össze, mindegyik medence fél mérföld804 m kerületű. Ezekből a medencékből a víz nappal elpárolog, úgyhogy nem önthetnek ki, de különben is a sziget fel tud emelkedni a felhők és a vízpárák fölé, ahol nem esik és nem csapódik le a víz. A természetbúvárok szerint két mérföldnyi3,2 km magasságban már nemigen képződik felhő³⁰²⁷, melyet ebben a városban is megfigyeltek.

A sziget közepén egy ötven yard46 m átmérőjű lyuk van, min keresztül a csillagászok egy hatalmas csarnokba szállnak alá, melyet éppen ezért Flandona Gagnolé-nak, vagyis a csillagászbarlangnak neveznek. Ez a felszín alatt fekszik, száz lábnyira30,5 m a gyémántlaptól. Ebben a barlangban húsz lámpa ég folyamatosan, melyek visszaverve a gyémánt ragyogását, mindenfelé erős fényt árasztanak. A barlang tele van szextánsokkal, kvadránsokkal, távcsövekkel, asztrolábiumokkkal³⁰²⁸ és más csillagászati műszerek állnak ott garmadában. A legnagyobb látványossága azonban egy hatalmas mágneses vasérc, mely alakra olyan, mint valamely szövőszék. Hossza hat yard5,4 m, középen három yard2,7 m vastag. Ez a mágneskő középen egy erős gyémánttengelyen forog, olyan könnyedén, hogy egyetlen ujjal elmozdítható. Körülötte négy láb1,2 m mélységű gyémánthenger, melynek átmérője tizenkét yard11 m. Ez egy nyolc, hat láb1,8 m magas gyémántlábon nyugszik. Homorú felének közepén tizenkét hüvelyknyi30 cm vályú van, ebben áll és mozog a tengely.

Ezt a követ erővel nem lehet elmozdítani, mert össze van kötve a sziget alsó részét képező gyémántlappal.

Ennek a mágneskőnek a segítségével emelkedik és süllyed a sziget és siklik bármely irányban. A tű egyik hegye vonzó, másik hegye taszító erőt fejt ki. Ha a mágneskövet felfelé irányítják és a vonzóerő a föld felé fordul, akkor a sziget süllyedni kezd, ha viszont a taszító végét fordítják a föld felé, akkor a sziget emelkedik. Ha ferdén áll a mágneskő, akkor mozog is a sziget. Ebben a mágneskőben az erők mindig párhuzamosak az iránnyal.

Ezzel a rézsutos mozgással irányítják a szigetet az ország különböző részébe. Mondjuk, hogy AB jelentse azt az egyenest, melyet képzeletben keresztül húzunk Balnibarbi tartományain. CD legyen az iránytű, C a vonzó, míg D a tű taszító vége. Most fordítsuk lefelé a taszító végét, akkor a sziget ferdén felfelé, D irányában emelkedik. Elérve D-t, a kő megfordul tengelyén, mire E felé mozog a vonzó vég, mire a sziget ferdén E felé süllyed, a tengely tovább mozog a vályúban, amíg a tű felveszi az EF helyzetet, taszító-végét lefelé irányítva, mire a sziget F felé mozog. Így változtatva a tengely állását mozog a sziget, emelkedik és süllyed, vagy, viszonylagosan ferdén emelkedik és ferdén süllyed, miáltal más irányokban halad.³⁰²⁹

De meg kell jegyeznünk, hogy a sziget nem repülheti át a tartomány határait és nem emelkedhet négy mérföldnél6,4 km magasabbra. A csillagászok, akik hosszú értekezéseket írtak erről, úgy magyarázzák ezt a jelenséget, hogy a mágneses erő nem terjed túl a négy mérföldes6,4 km távolságon, továbbá az ásvány, mely a föld gyomrában és a tengerben lévő a parttól mintegy hat tengeri mérföldnyire28,8 km hat a kőre, nem terjed szét az egész földgolyón, hanem a király uralmának határainál végetér. Az uralkodó, kivételes helyzetéből adódóan könnyen hatalmába keríthette azokat az földrészeket, melyek a másneskő hatása alatt vannak, de a hatalma nem terjed túl az ország határain.

Ha a követ a horizont síkjával párhuzamosan helyezzük el, a sziget egyhelyben lebeg, hiszen mindkét pontja egyenlő távolságban lévén a földtől, az egyik lefelé húzza, a másik fölfelé taszítja a szigetet, így azután nem jöhet létre mozgás.

Erre a mágneskőre kijelölt csillagászok vigyáznak, ők adják meg időről-időre a szigetnek azt az irányt, mit őfelsége óhajt. Életük nagy részét az égitestek vizsgálatával töltik, teleszkópjaik sokkal élesebbek és jobbak, mint a mieink. A legnagyobb távcsövük sem haladja meg a három láb91 cmat, mégis százszor erősebb a nagyításuk, mint a mieinknek, és sokkal tisztábban mutatják a csillagokat. Olyan felfedezéseket tettek, amilyenekről nem is álmodnak az európai csillagászok. Tízezer állócsillagot jegyeztek fel, mi a harmadrészéről sem tudunk.³⁰³⁰ Felfedezték a Mars két bolygóját, a belső, a főbolygó, háromszoros, a külső ötszörös átmérőjének távolságában kering; az első tíz, a másik huszonegy és fél óra alatt kerüli meg a Marsot.³⁰³¹

Feljegyeztek kilencvenhárom különféle üstököst és pontosan megállapítottak visszatérésük idejét. Ha igazak a megfigyelések, kívánatos volna, hogy nyilvánosságra kerüljenek, mert az üstökösökről szóló gyenge és hiányos elméleteket a csillagászati tudományok többi ágának tökélyére lehetne emelni általuk.

Ami a királyt illeti, ő volna a világ legkorlátlanabb uralkodója, ha rá tudná venni minisztereit, hogy támogassák őt ebben. Nekik azonban többnyire a szárazföldön vannak birtokaik és meggondolva, hogy udvari kegyencnek lenni nagyon bizonytalan állapot, inkább nem egyeznek bele, hogy az országot rabszolgává tegyék.

Két módja van a királynak, engedelmességre bírni a népet, ha valamelyik város fellázad vagy megtagadja az adót. A szelídebb eljárás az, hogy a fellázadt város fölé emelik a szigetet, nem mozdulnak onnan, mire az illető városra nem süt a Nap, nem esik az eső, a lakókat elárasztja a piszok, megfertőzi a betegség. Ha a felkelés nagyobb méretű, egyidejűleg köveket is dobálnak le rájuk felülről, mely elől csak pincékbe és barlangokba lehet elbújni, amíg a házak tetejét lerombolják a kövek. Végül, ha még tovább makacskodnak, vagy bujtogatják a népet, akkor az utolsó lépés következik: az egész szigetet ráejtik a városra, melyet az pillanat alatt emberestül, házastul porrá zúz. Ez azonban nagyon kivételes rendszabály, amihez csak legutolsó esetben nyúl az uralkodó. Nagyon kockázatos lépés ez, melyet a miniszterek sem igen mernek ajánlani, mert nagy baj volna, ha gyűlöltté válna a nép előtt a sziget, mely a király birtoka.

Van még egy másik ok is, mely végett ennek az országnak uralkodói nagyon is óvakodnak az ilyen borzasztó eljárástól, hacsak végzetes kényszerűség nem lép fel. Lehetnek ugyanis abban a városban, melyet összezúzásra ítéltek, magas sziklák, vagy tornyok, vagy kőoszlopok. Mármost egy hirtelen zuhanás megsérthetné a sziget alját, avagy alsó lapját, ami, mint említettem, gyémántból van ugyan és kétszáz yard183 m vastag, mégis, egy erős lökéstől megrepedhet, vagy megpattanhat valami tűztől, mely a kéményekből száll fel. Éppen ezért a király, ha nagyon haragszik és elhatározza, hogy megtöri a lázongó várost, mindig úgy rendeli, hogy rendesen és óvatosan süllyedjen a sziget, részint alattvalói iránt érzett gyöngédségből, részint talán attól tartva, hogy megreped a sziget alja, mely esetben, a tudósok véleménye szerint, a mágneskő már nem tudná felemelni a szigetet, hanem az egész tömeg lezuhanna a földre.

Egy régi törvény előírása szerint sem az uralkodó, sem két idősebb fia nem hagyhatják el a szigetet, a királyné is csak akkor, ha már túl van a gyermekágyon.

NEGYEDIK FEJEZET

Távol álljon tőlem azt állítani, hogy rosszul bántak velem a szigeten, mégis be kell vallanom, kezdtem úgy érezni, hogy nagyon is mellőznek és nem tisztelnek kellőképpen. Sem a királyt, sem a népet nem érdekelte egyéb, mint a matematika és a zene, mely tudományokban nem lehettem olyan jártas, mint ők. Másrészt, miután a sziget minden nevezetességét megtekintettem, vágy fogott el, hogy egyebet is lássak. Őszintén szólva, nagyon meguntam ezeket az embereket.

Két tudományban kétségkívül sokra vitték méghozzá olyan tudományokban, melyekben nem vagyok járatlan, de elmélkedéseikben olyan elvontak és korlátoltak voltak, hogy őszintén szólva, sohasem volt még dolgom ilyen rossz társalgókkal. Majdnem kizárólag asszonyokkal, munkásokkal, koppantókkal és lakájokkal érintkeztem, ama két hónap alatt, mit ott töltöttem. Meg is vetettek ezért, de nem tehettem másképp, csak effajta emberektől kaphattam a kérdéseimre választ. Szorgalmas tanulás révén igen szép előmenetelt tanúsítottam nyelvükben. De mondom, már meguntam a szigetet, elhatároztam hát, hogy az első, kínálkozó alkalommal tovább állok. Volt az udvarnál egy magas rangú személy, a király közeli rokona, akit ezért, de csakis ezért, tiszteletben tartottak. Máskülönben egészen buta és tudatlan ember hírében állott. Számos, hasznos szolgálatot tett az udvarnak, sok embere volt és barátja, de olyan hallatlanul rossz a zenei hallása, hogy ellenfelei elképedve suttogták róla, hogy „néhányszor még a taktust is eltévesztette.” Tanárai csak nagy nehézséggel verhették fejébe a matematika legegyszerűbb levezetéseit. Ez az úr gyakran kitüntetett kegyének jeleivel, sokszor látogatásával is megtisztelt, érdeklődött európai dolgokról, törvényekről, szokásokról. Útjaim és kalandjaim is érdekelték, nagy figyelemmel hallgatott végig és igen értelmes megjegyzéseket tett. Volt két koppantója, de ezeknek szolgálatait sohasem vette igénybe, csak udvari szertartások és látogatások alkalmával. Olyankor, mikor egyedül maradtunk, rendesen elküldte őket.

Megkértem ezt az urat, járna közbe érdekemben őfelségénél. Szívesen megtette, bár nem helyeselte távozásom, előnyös állásokat ajánlott, de én nagy tisztelettel és köszönettel visszautasítottam mindent.

Február 16-án elbúcsúztam őfelségétől és az udvartól. A király mintegy kétszáz angol font értékű összeggel ajándékozott meg, ugyanennyit kaptam pártfogómtól is, meg egy ajánló levelet Lagadóba, a fővárosba, az egyik barátjához. A sziget akkor éppen egy hegy fölött lebegett, a legalsó folyosóról lebocsátottak kötélen, úgy, ahogy annak idején felszálltam.

Ez az ország a repülő sziget uralkodójának tartománya, a Balnibarbi nevet viseli, fővárosa, mint már említettem, Lagado³⁰³². Valahogy megkönnyebbültem, mikor a lábam alatt mozdulatlan talajt éreztem. Besétáltam a városba, most már minden feltűnés nélkül, hiszen ruhám olyan volt, mint a bennszülötteké és beszélni is tudtam velük. Hamar megtaláltam annak a személynek házát, akihez ajánlottak. Megmutattam pártfogóm levelét. Igen szívesen fogadtak. A ház ura, Munodi, szintén magas rangú ember, egy szobát rendeztetett be a házában. Egész ott-tartózkodásom alatt nála laktam; a legvendégszeretőbb jóindulattal bántak velem. Már másnap reggel a ház ura kocsin elvitt , hogy megnézzük a várost. Ez a város fele akkora, mint London. A házai nagyon furcsán vannak építve, a legtöbb közöttük közel van az összeroskadáshoz. Az utca népe mintha állandóan sietne, a tekintetük vad, szemük merev, ruhájuk rongyos és szakadt. Áthajtottunk a város egyik kapuján, mintegy három mérföldet4,8 km tettünk a környéken. Földműveseket és munkásokat láttam, különféle szerszámokkal dolgoztak a földeken, de képtelen voltam felismerni, hogy tulajdonképpen mit is csinálnak: sem gabonát, sem füvet, sem más veteményt nem láttam sehol, bár a talaj kitűnő termőföldnek tűnt. Nem rejthettem el csodálkozásomat, melyet ez a furcsa látvány keltett bennem: bátorságot véve magamnak, megkértem kitűnő vezetőmet, volna olyan kegyes megmagyarázni, mit jelent ez a sok szorgos kéz, főni látszó fej, átszellemült arc, az utcán és a földeken, mert nem látom semmi hatását annak, amin dolgoznak, sőt ellenkezőleg, még sosem láttam ilyen rosszul művelt földet, ilyen roskatag, hebehurgya módon épült házakat, ilyen kétségbeesett és ínséges népet.³⁰³³ Munodi úr, mint említettem, magas rangú személy volt, valamikor Lagado kormányzója, de a miniszterek ármánykodása miatt elbocsátották azzal, hogy képességei nem elegendők. A király különben kegyelte, mint jóhiszemű és tisztességes, de alacsony értelmű embert.

Mikor ekként bíráltam az országot és lakóit, úgy vélekedett, hogy „ennyi idő alatt nem formálhattam ítéletet és hogy ahány ház, annyi szokás, ahány nemzet, annyi erkölcs”, és más ilyen közhelyeket mondott. De mikor visszatértünk a palotába, megkérdezte, hogy „tetszik-e nekem ez az épület, mit találok benne képtelennek, mi az ellenvetésem a szolgák öltözékével és modorával szemben?” Nyugodtan kérdezhette ezt, hiszen a környezetében minden pompás és szabályos volt, a szolgák jól öltözöttek és előzékenyek. Azt feleltem, hogy „őexcellenciája bölcsessége és gazdagsága felülemelték őt mindama nyomorúságon, mit a bolondság és a szegénység okoz az ágrólszakadtakban.” Azt mondta, „ha volna kedvem elkísérni őt a nyaralójába, mely húsz mérföldnyire32 km fekszik innen, birtokán, ott több alkalmunk lesz erről társalogni”. Mondtam, hogy szívesen állok rendelkezésére és másnap reggel útra keltünk.

Utunk folyamán figyelmessé tett számos módszerre, melyekkel az ország földművesei dolgozzák a földet. Fel nem foghattam, hogyan lehet az, hogy sehol egy szem búzát, egy szál füvet nem látok. De miután három órát utaztunk, a kép megváltozott: gyönyörű vidékre értünk, tanyák, gazdaságok, csinos kis házak, gazdag földek, szőlők, búzatáblák és veteményeskertek. Soha nem láttam ilyen ragyogó termést. A kegyelmes úr észrevette, hogyan derül fel arcom, és sóhajtva jegyezte meg, hogy

„Itt kezdődik a birtoka, mely egészen a nyaralóig ilyen, hogy honfitársai kinevetik és megvetik őt, amiért gazdaságát ilyen rosszul vezeti és ilyen rossz példát ad a népnek. Csak az vigasztalja, hogy nagyon kevesen követik ezt a példát, csak az olyan öreg, maradi és gyengeelméjű emberek, mint ő maga.”

Végül megérkeztünk. A kastély valóban előkelő épület volt, az architektúra legjobb tudása szerint. Szökőkutak, kertek, sétányok, ligetek, minden a legszebb rendben és nemes ízléssel. Nem állhattam meg, hogy elragadtatásomban többször felkiáltsak, de őexcellenciája hallgatott, csak vacsora után, mikor magunkra maradtunk, szólalt meg és igen szomorúan azt mondta, hogy

„Nagyon fél, hogy ezt a kastélyát, meg a városi palotáját is le kell majd rombolni és újjáépíteni a kor követelményei szerint, ki kell irtani gazdaságát és megcsinálni mindezt újra, a modern igényeknek megfelelően, ha nem akarja, hogy gőgösnek, ostobának, nyeglének, tudatlannak és szeszélyesnek tartsák és hogy talán magára haragítsa őfelségét is; hogy az én nagy elismerésem majd megszűnik, ha egy kissé betekintek olyan részletekbe, melyekről az udvarnál nem hallhattam; hogy azok ott annyira elmerültek az elméleteikbe, hogy sejtelmük sincs arról, ami idelent történik.”

Mindabból, melyet elbeszélt, a következőket vettem ki. Negyven évvel ezelőtt bizonyos emberek felszálltak Laputába, részint üzleti ügyekben, részint szórakozásból. Öt hónapot töltöttek ott. Mikor visszajöttek, tudtak valamit makogni a matematikáról és tele voltak fellengző eszmékkel, melyeket ott fent, a magasban sajátítottak el. Ezeknek az embereknek már semmi sem tetszett, mely korábban idelent volt, ezért a művészetet, a tudományt, a nyelvet és a mechanikát új alapokra akarták helyezni. Ebből a célból királyi rendelettel Tervkészítő Akadémiát³⁰³⁴ létesítettek Lagadóban és az új szellem olyan gyorsan terjedt el a nép között, hogy ma már alig van számba vehető városa a tartománynak ilyen akadémia nélkül. Ezekben az akadémiákban a tanárok a földművelés és az építészet új szabályait és módszereit dolgozzák ki, új szerszámokat és műszereket terveznek a kézműipar minden szakmájában, melyek segítségével azt állítják – egy ember elvégezheti tíznek a munkáját, egy hét alatt palotát építhetnek, olyan tartós anyagból, mely javítás nélkül örökké tart. Szerintük, a föld minden gyümölcsét, meg lehet érlelni abban az évszakban, melyben nekünk tetszik, méghozzá százszor annyit, mint amennyit most. Megszámlálhatatlan ilyen tervük van. Csak az a baj, hogy mindeddig nem lehetett ezeket terveket tökélyre fejleszteni és közben az egész ország a kopár ugaron fekszik, a házak romokban, a nép élelem és ruha nélkül van. De ez nem szegi kedvüket, egyre növekvő bizalommal dolgoznak elméleteiken, a remény és a kétségbeesés egyaránt szítja őket.³⁰³⁵ Őexcellenciája kijelentette, hogy sajnos, ő nem vállalkozó szellem, megelégszik az élet régi formáival, ősei házában lakik és megvan minden újítás nélkül. Néhány nemes barátja vele tart, de mostanában nagy rosszakarattal és megvetéssel találkoznak mindenütt; tudatlan és maradi embereknek tekintik őket, akik csak a maguk önző kényelmét tartják szem előtt és nem gondolnak az ország általános jólétére.

Őexcellenciája hozzátette még, hogy „semmiképp nem akar megfosztani attól az örömtől, hogy a Nagy Akadémiát megtekintsem. Ha akarom, elmehetünk oda.” Előbb azonban egy régi, roskatag épületet mutatott még, mely a hegy oldalában porladt és amiről azt mondta, hogy

„Volt neki egy nagyon jó és megfelelő malma, fél mérföldnyire804 m házától, melyet egy nagy folyó vize hajtott és mely ellátta egész családját és személyzetét. De hét évvel ezelőtt felkereste a Tervkészítő Akadémia egy küldöttsége és azt ajánlotta, hogy bontsa le a malmot és építse fel újra a hegy oldalában, melynek hosszú gerincén egy hosszú csatornát kell vágni, hogy a vizet csövek és motorok segítségével feljuttassák a malom ellátására, mert a szél és a levegő a magaslaton felkavarja a vizet, és ezáltal alkalmasabbá teszi a mozgásra, és mert a lejtőn leereszkedő víz fele akkora áramlással forgatná a malmot, mint egy folyó, melynek folyása inkább síkban van. Akkoriban nem állt jól az udvarnál, de még barátai is rábeszélték, így hát elfogadta ezt a javaslatot. Két évig dolgozott száz ember, de a mű nem sikerült, a pedig küldöttség elment, minden felelősséget visszahárítva rá, sőt még gúnyolják is őt azóta, ugyanakkor másokat unszolnak hasonló kísérletre.”³⁰³⁶

Néhány nap múlva visszatértünk a városba. Őexcellenciája, tekintve, hogy rossz szemmel nézték őt az Akadémián, nem kísért el személyesen, hanem egy barátjára bízott, hogy kalauzolna. Ennek az úrnak úgy mutatott be, mint a nagy tervek és újítások barátját, kíváncsi és könnyen hívő embert, amiben alapjában véve igaza is volt, hiszen ifjabb koromban én is nagy barátja voltam a tervezésnek³⁰³⁷.

ÖTÖDIK FEJEZET

Ez az Akadémia nem egyetlen épületből áll, több ház sorakozik egymás mellett az utca két oldalán, melyeket kiürítettek és a tudósok részére berendeztek ebből célból.³⁰³⁸

A felügyelő nagyon szívesen fogadott. Több napon keresztül látogattam az Akadémiát. Mindegyik szobában egy vagy több tervkészítő lakik. Számításom szerint legalább ötszáz szoba van az Akadémián.

Az első ember, akit láttam, igen sovány, magas férfi volt. Keze és arca feltűnően piszkos, hosszú haja és szakálla kócosan lengett arca körül, több helyen megperzselve teste és karjai. Ruhája, inge, bőre szintén piszkos és tarka. Ez a tudós nyolc éve dolgozik egy találmányon, mely szerint az uborkából ki lehet vonni a napsugarakat, eltenni fiolákba és légmentesen lezárni. Ez a napsugárkészlet pótolja majd a meleget, ha nyáron gyéren süt a Nap.³⁰³⁹ Kijelentette előttem, hogy nyolc éven belül őfelsége birodalmát megfelelő mennyiségű napfénnyel árasztja el. Csak azon panaszkodott, hogy kevés a pénze és nagyon kért, kölcsönözzek neki valamennyit, ha tehetem, mert az idén nagyon drága az uborka. Adtam neki némi aprópénzt, jó házigazdám ugyanis ellátott pénzzel, tudva, hogy az Akadémián divatban van a kéregetés.

A második szobába lépve, már az ajtóból visszahőköltem, olyan rettenetes bűz csapott ki felém. De a vezetőm betaszított és még odasúgta nekem, hogy „meg ne sértsem a tudóst, mert nagyon érzékeny természetű”, és így még az orromat sem mertem befogni. Ennek a szobának a lakója az Akadémia legidősebb tudósa volt, arca és szakálla halványsárga, kezeit és ruháit mocsok borította. Mikor bemutattak, nagyon megörült, megölelt és megcsókolt, mely udvariasságot szívesen elengedtem volna. Ez a tudós, amióta az Akadémián van egyetlen találmányon dolgozik, mely által az emberi ürülékből vissza lehet állítani az eredeti táplálékot, csak szét kell bontani részeire, elválasztani a gyomorsavat az epétől, kivonni belőle a bélnedveket, lepárolni a rossz szagú váladékokat.³⁰⁴⁰ Az Akadémia minden héten egy Bristol barrel~0,7 ≤ ~2,82 hlnyi emberi ürüléket bocsátott a tudós rendelkezésére.³⁰⁴¹

Láttam egy másikat, aki kalcinálással³⁰⁴² próbált a jégből puskaport előállítani.³⁰⁴³ Megmutatta hosszú értekezését, mely a tűzkovácsolást tárgyalja, és melyet kiadni szándékozott.

Egy másik embert is találtam, valóságos lángészt, aki az építészetet akarja megújítani. Szerinte a házakat felülről kell kezdeni építeni, ahogy azt két okos rovar, a méh, meg a pók gyakorolja.³⁰⁴⁴

Volt azután egy született vak, számos hasonló tanítvány körében. Ők színeket kevertek ki festők részére, melyeket tapintással és szaglással különböztettek meg. Az már az én bajom volt, hogy abban az időben még tökéletlenek voltak mesterségükben: maga a tanár teljesen elhibázta a dolgot. Ezt a művészt nagyon becsüli és bátorítja az egész testvériség.³⁰⁴⁵

Egy másik szobában sokat épültem egy tervezőn, aki azon mesterkedett, hogyan lehetne a földet sertésekkel művelni, megtakarítva a barmok és az aratószerszámok költségeit. Elmélete a következő: a televénybe nyolc hüvelyk20 cm mélységben, hat hüvelyknyi15 cm távolságban makkot, mogyorót, datolyát és más jóízű abrakot kell elültetni, melyet ezek az állatok a legjobban szeretnek, azután ráhajtunk hatszáz, vagy még több sertést a földre, amire ezek az állatok néhány nap alatt föltúrják a földet, hogy a csemegéhez jussanak. Ezzel kettős célt értünk el: a föld készen áll vetésre és egyúttal a szükséges trágya is helyben van.³⁰⁴⁶ Az eddigi kísérletek nem jól sikerültek, sok volt a munka és a költség és a termés kicsiny. Kétségtelen azonban, hogy a találmánynak nagy jövője van.

Egy másik szobába mentem. A falak és a mennyezet csupa pókháló, csak egy keskeny ösvény vezet ki és be. Alig léptem be, már rámkiáltott a mester, nehogy eszembe jusson elszakítani valamely szálat. Nagyon panaszkodott, hogy

„A bolond világ eddig selyemhernyóból kapta a selymet, holott sok olyan házi rovarunk van, melyek sokkal finomabb szálat eresztenek, és nem csak fonni, hanem szőni is tudnak.”

Továbbá megtakaríthatjuk a selyemfestés költségét, mely nagyon valószínűnek tűnt, mert a mester különféle színű legyeket mutatott nekem, melyekkel a pókjait eteti és biztosított, hogy

„A pókhálón meglátszik annak a légynek a színe, amilyet a pók evett. Van neki mindenféle árnyalatból, meg azután a legyek táplálékát is gondosan megválogatja gumiból és olajból és más enyves anyagokból, melytől szép erős és tartós lesz a szál.”³⁰⁴⁷

Azután volt ott egy csillagász, aki a torony szélkakasára időjárási órát rendezett be, mely a Föld és a Nap mozgását a szelek változásával egyidejűen ábrázolja.³⁰⁴⁸

Mikor egy kisebb kólikás rohamra panaszkodtam, kísérőm egy olyan szobába vezetett, ahol egy nagyszerű orvos lakott, aki híres volt arról, hogy ugyanannak a műszernek az ellentétes irányú műveleteivel gyógyította ezt a betegséget. Volt egy nagy fújtatója, hosszú, karcsú, elefántcsontból készült fúvókával, melyet nyolc hüvelyknyire20 cm bevezetett a végbélnyílásba, és a szelet beszívva azt állította, hogy a beleket olyan szárazra tudja szikkasztani, mint egy kiszáradt hólyag. Mikor azonban a betegség makacsabb és hevesebb volt, a fúvókát bedugta, miközben a fújtató tele volt széllel, melyet a beteg testébe eresztett, majd kihúzta a szerszámot, hogy feltöltse, amíg hüvelykujját erősen rányomta a végbélnyílásra. Ezt háromszor vagy négyszer megismételve, a keletkező szél kiáramlott, magával hozva a káros anyagot is (mint a szivattyúba töltött víz), és a beteg meggyógyult. Láttam, hogy mindkét kísérletet kipróbálta egy kutyán, de az első kísérletnek semmilyen hatását nem tudtam észrevenni. A második után az állat kész volt kitörni, és heves ürítést produkált, mely nagyon sértő volt a számomra és a kísérőm számára. A kutya a helyszínen elpusztult, mi pedig otthagytuk az orvost, aki ugyanezzel a művelettel megpróbálta meggyógyítani a pácienst.³⁰⁴⁹

Eddig csak az Akadémia egyik oldalát szemléltük meg, a másik a spekulatív tudományok mestereinek volt fenntartva. Beszéljünk róluk is, de előbb emlékezzünk meg egy kiváló személyről, akit maguk között az „egyetemes művész” néven tiszteltek. Ő elmondta nekünk, hogy „immár harminc éve kizárólag az emberi élet megjavítását célozza minden gondolatával”.³⁰⁵⁰ Két nagy szobája volt, tele csodálatos ritkaságokkal és ötven ember dolgozott benne. Egyesek a levegőt száraz és szilárd anyaggá sűrítettek. Ennek során kivonták a nitrogént és kiszűrték a folyékony összetevőket. Mások márványt puhítottak, hogy vánkos legyen belőle³⁰⁵¹, megint mások élő lovak patáját kővé edzették,³⁰⁵² nehogy útközben megsérüljenek. Maga a művész két nagy tervén dolgozott akkor. Az első szerint a földet pelyvával³⁰⁵³ kell bevetni, melynek nagy a csírázó képessége, amint azt már számos kísérlettel bizonyította.³⁰⁵⁴ Az erre vonatkozó kísérleteit csekély hozzáértésemmel nem ítélhettem meg. A másik terve szerint bizonyos gumi, ásványi és növényi anyagok keverékének külsőleg való alkalmazásával megakadályozza két fiatal bárányokon a gyapjú növekedését, és remélte, hogy ésszerű időn belül az egész királyságban elterjesztheti pőrén születő juhok fajtáját.

Ezután átmentünk az Akadémia másik részébe, ahol, mint már említettem a spekulatív tudósok következtek. Az első egy tágas szobában fogadott, mintegy negyven tanítvánnyal körülvéve. Az üdvözlések után észrevette, hogy figyelmesen nézek egy nagy keretet, mely csaknem az egész szobát széltében és hosszában befogta.

„Talán csodálkozom – mondta – ezen a módszeren, mely a spekulatív tudományokat gyakorlati és mechanikai úton javítja. A világ csakhamar rájön majd, mit jelent ez a módszer, és ő hízeleghet magának azzal, hogy nemesebb, nagyszerűbb gondolat meg nem született még ember agyában. Mindenki tudja, milyen bonyolult és ritka folyamat az, melynek révén a nagy művek létrejönnek és milyen fáradságos a művészetek és a tudományok megtanulása. A módszere szerint megfelelő eljárással és nem szellemi, hanem tisztán testi munkával a legtudatlanabb személy jutányos áron maga írhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és teológiai értekezéseket, anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy műveltsége volna hozzá.”

Ezután megmutatta a keretet, melynek szélén libasorban álltak a tanítványok. Maga a keret a szoba közepén állt és átmérője kitett húsz lábat6 m. A felső lapján kockaalakú fadarabok voltak, kisebbek és nagyobbak. Vékony huzalok kötötték össze az egész szerkezetet. Mindegyik kocka lapjai papírral voltak leragasztva, és ezekre a papírokra a nyelvük összes szavát felírták, különböző hangulatokban, időkben és deklinációkban, de mindenféle sorrend nélkül. A tanár felszólított, figyeljek, mert azonnal megindítja a gépet. Ekkor a tanítványok vezérszóra megragadtak egy vas fogantyút, melyekből negyven volt a keret szélén, egyet fordítottak rajtuk, mire a szavak elrendezése egyszerre megváltozott. Erre harminchat tanítvány leolvasta azokat a szavakat, melyek a keret szélére kerültek, ahol négy vagy öt szó összekerült, azt lediktálták a másik négy fiúnak, akik azután egyetlen mondatba írták össze a szavakat. Háromszor vagy négyszer ismétlődött az egész, minden fordulatra másképp állt a gép, a szavak új helyre kerültek, aszerint, ahogy a fakockák papírlemezei felülről-lefelé fordulnak.

Naponta hat órát dolgoztak így a tanítványok és a tanár több vaskos kötetet mutatott nekem, melyeket így, egyes mondatokból állítottak össze és melyekből a világ az összes művészet és a tudomány gazdag anyagát merítheti.³⁰⁵⁵ Véleménye szerint a találmányt tökélyre lehetne fejleszteni, ha az ország alapítványt tenne és ötszáz ilyen gépet állítana fel Lagadóban. A vállalkozókat kötelezni lehetne, hogy erre a célra megfelelő összeggel járuljanak hozzá.

Kijelentette, hogy ez a találmány ifjú kora óta minden gondolatát lefoglalja. Az egész szókincset betöltötte a keretbe, és a legszigorúbb módon kalkulálta ki, hogy a könyvekben mi a főnevek, igék és más beszédrészek számának általános aránya.

Hálámat és köszönetemet fejeztem ki, hogy ilyen közlékenyen elmondott mindent és megígértem, „ha valaha sorsom visszavet hazámba, mindenütt hirdetni fogom nagyszerű találmányát.” Le is jegyeztem papírra a gép alakját és körvonalait, megmondtam neki, hogy „Európában a tudósok gyakran ellopják egymástól találmányaikat, amiből az a hasznuk, hogy vitázhatnak azon, hogy kinek a tulajdona az adott gondolat. De mindent megteszek, hogy ebben az esetben ne lehessen vitás, kié a felfedezés dicsősége.³⁰⁵⁶”

Most a nyelvek iskolája következett. Egy szobában három tanár éppen arról értekezett, hogyan lehetne megjavítani az ország nyelvét.

Az első terv szerint meg kellene rövidíteni a beszédet úgy, hogy a többtagú szavakból egytagút csinálunk, ki kell hagyni az igéket és igekötőket, hiszen minden elképzelhető szó valójában főnév.

A második tervezet az volt, hogy általában el kell hagyni a szavakat, mellyel sokat nyer a nyelv rövidségben és ez a módszer az egészségre is jó hatással lehet. Úgy gondolja, hogy minden kimondott szóval a tüdő, a súrlódás következtében, lassan kopik és így megrövidíti életünket. Mit tegyünk? „Azt kell tennünk, hogy miután a szavak csak a fogalmakat jelölik, minden ember hordjon magánál olyan tárgyakat, melyek bizonyos, a társalgásban előfordulható fogalmakat jelölnek.” Ez a találmány nyilván elterjedt volna, ha a csőcselék, a nők és a tudatlan emberek nem fenyegettek volna lázadással, hogy nyelvük szabadságát veszélyeztetve látták. Hiszen tudjuk, hogy a csőcselék mindig esküdt ellensége volt a tudománynak. Sok tudós férfi azonban már most alkalmazza ezt a módszert és mondanivalóit tárgyakkal fejezi ki, amiben csak az a kényelmetlen, hogy ha egy embernek sok mondanivalója van, kénytelen egész zsákot cipelni a hátán, vagy két erős szolgát alkalmazni erre a célra. Gyakran tanúja voltam, hogy két tudós majdnem összerogyott a terhük súlya alatt. Úgy jártak az utcán, mint nálunk a házalók, mikor összetalálkoztak, lerakták a batyut, keresgéltek benne és így társalogtak egy órát. Azután felsegítették egymás hátára a zsákot és mentek tovább.

Rövid beszélgetésekhez a beszédrészeket zsebben hordhatja az ember, otthon meg egyáltalában nem jöhet zavarba. Éppen ezért olyan szobákban, ahol az új beszédmód hívei összejöttek, mindenféle tárgyak hevertek szanaszét, alapanyagul az ilyen típusú beszélgetéshez. Ennek a nyelvnek egy másik nagy előnye abban áll, hogy különböző nemzetek fiai is megérthetik egymást, nagykövetek és államférfiak számára képzelni sem tudok jobbat.³⁰⁵⁷

Azután a matematikai iskolát látogattuk meg. A tanítás menete nagyon meglepné az európai tudósokat. A tételt és a levezetést szépen ráírják egy vékony ostyára, egy fejér tinktúrából álló tintával, a tanítvány pedig éhgyomorra lenyeli az ostyát, mely után három napig csak kenyeret és vizet kap. Ha az ostyát megemészti, a tinktúra felszivárog az agyba és magával viszi a tételt. Eleddig az eredmény nem volt kielégítő, részint a mennyiség kevés volt, részint a vásott tanítványok, akik nagyon utálták ezt az orvosságot, rendesen ellopództak a teremből és kiköpték az ostyát. Arra sem lehetett rábírni őket, hogy addig koplaljanak, amíg azt az előírás megkívánja.

HATODIK FEJEZET

A politikai tervkészítők iskolája nem volt szívderítő. A tanárok mind egy szálig mintha meg volnának zavarodva. Az ilyesmi rendszerint elszomorít. Ezek a szerencsétlen emberek terveket készítettek, melyek segítségével meg lehet győzni az uralkodókat, hogy a kegyenceiket bölcsesség, tehetség és erény alapján válogassák; meg lehet tanítani minisztereket, hogy a közjóra gondoljanak; meg lehet jutalmazni az erényt, a képességet és a jó szolgálatokat; az uralkodókat rá lehet vezetni a saját érdekük felismerésére, mely abból áll, hogy népükkel jó egyetértésben éljenek, hogy hivatalnokul hozzáértő emberek válasszanak meg és más ilyen őrült agyrémeket, melyekre ember még sosem gondolt, meg sem értett. Látnom kellett újra, hogy mégis igaz a régi mondás, mely szerint nincs az a bolondság és képtelenség, melyet a bölcsek ne láttak volna igaznak.³⁰⁵⁸

Annyit azonban meg kell adni, hogy nem mindegyikük adta át magát egészen képzelődéseinek. Többek között megismerkedtem egy orvossal, aki az uralkodás természetével és módszerével tökéletesen tisztában lenni látszott. Ez a kitűnő személy igen hasznos célra fordította munkálkodását, amennyiben olyan szert igyekezett feltalálni, mely a közügyek szereplőinek ágybéli bántalmait gyógyítja, továbbá jótékonyan hat mindama betegségre, melyek az állam szerveit kikezdték. Abban minden író és szónok megegyezik, hogy meglepő hasonlatosság van az emberi test és az állam teste között. Nem kézenfekvő-e, hogy mindkét test betegségeit gyógyítani és edzeni kell? Tudjuk, hogy nagy tanácsosok, képviselők egészségét sokszor a fölösleges és ártalmas nedvek zavarják³⁰⁵⁹, a fej és még inkább a szív számos betegsége; erős görcsök, az idegek és inak fájdalmas összehúzódása mindkét kézben, de különösen a jobb kézben; lép, puffadás, szédülés és delírium; bűzös, gennyes anyaggal teli, gennyes daganatok; savanyú, habos romlások: farkasétvágy és emésztési zavarok, sok más, fölösleges említeni. Azért hát ez az orvos azt ajánlja, hogy

„Az országgyűlésen, az ülés első három napján jelenjenek meg orvosok, minden szenátor mellett ott üljön egy és fogja a pulzusát: komolyan és megfontoltan állapítsák meg a betegsége természetét, a gyógymódot, legyen ott a gyógyszerész, kézi gyógyszertárral és mielőtt a képviselő leül és megkezdődne az ülés, vegyen be mindegyik hánytatószert, hashajtót, étvágygerjesztőt, gyomorösszehúzót, béltágítót, idegerősítőt, idegcsillapítót, zsongító pasztillát, gyomorcseppeket, mint az egyes esetek azt megkívánják. Az orvosság hatása szerint a következő ülésen növelni, kisebbíteni lehet az adagokat.”

Ez a módszer nem kerül sok pénzébe a népnek és szerény véleményem szerint szép hasznát vehetnénk olyan országokban, ahol az országgyűlés részt vesz a kormányzásban. Könnyebben egyeznének meg, rövidülnének a viták, néhány száj kinyílna és néhány becsukódna. A fiatal képviselők heves temperamentumát kissé fegyelmezné a hashajtó, az öregek tunyaságát viszont felvillanyozná; az együgyűbb képviselők felriadnának álmukból és a kötekedők lehűlnének.

Továbbá: „általános a panasz, hogy az uralkodók kegyeltjeinek rossz az emlékező tehetsége.” Ez az orvos hát azt ajánlja, hogy

„Aki felkeresi a minisztert, miután röviden és világosan előadta a dolgát, távozás előtt az említett miniszternek fricskázza meg az orrát, vagy rúgja egy kicsit hasba, üssön a fülére, vagy dugjon tűt a körme alá, vagy csípje kékre-zöldre a karját, nehogy elfelejtse. Azután minden fogadónapon meg kell ismételni ezt az eljárást, mindaddig, amíg el nem intézte az ügyet, vagy határozottan ki nem jelentette, hogy nem intézi el.”

Ugyancsak ajánlja, hogy

„Az országgyűlés mindegyik képviselője, miután véleményét kimondta és megvitatta, kötelezve legyen szavazatát az ellenkező véleményre adni. Az eredmény bizonyosan az általános közjót vonja maga után.”

Ha az országgyűlésen a pártdüh túl heves, erre is van csalhatatlan orvossága a derék tudósnak. Íme a módszer: vegyél száz pártvezért és állítsd fel őket párosan, a koponyájuk alkata szerint. Most jöjjön két derék sebész és fűrészelje ketté a két koponyát olyan módon, hogy a két agyvelő egyformán legyen elosztva. A elfűrészelt részek most felcseréltetnek, úgy, hogy a kormánypárti képviselő az ellenzéki képviselő agyvelejének felét kapja a fejébe. Az nyilvánvaló, hogy ez az eljárás nagy ügyességet igényel, de a tanár biztosított bennünket, hogy nem maradhat el az eredmény, ha a műtét jól sikerül. Úgy érvelt, hogy

„A két fél agyvelő majd megvitatja a dolgot odabent az agyban; hogy hamar megegyeznek; hogy fegyelmezik a gondolatot és létrehozzák azt a mérsékletet és megfontolást, mely annyira kívánatos olyan fejekben, melyek azt képzelik, hogy az eszmék megértésére és azok vezetésére születtek.”

Ami a különböző agyvelők különböző értékét és mennyiségét illeti, a tanár biztosított bennünket, hogy ez merő képzelgés.

Végighallgattam két tanár között egy heves vitát arról, hogyan lehetne kényelmesen és hatásosan emelni az adót, az alattvalók túlságos megterhelése nélkül. Az egyik azt állította, hogy „egyszerűen meg kell adóztatni a bűnt és a bolondságot. Az összeget igazságos bírák állapítsák meg, a bűnös vagy a bolond rokonai és szomszédsága”. A másik éppen ellenkezőleg úgy vélte, hogy

„A test és a lélek ama tulajdonságait kell megadóztatni, melyekre a legbüszkébbek az emberek, és a büszkeség nagysága szerint állapitandó meg az összeg; de mindenki maga határozza meg, hogy az mekkora legyen. A legnagyobb adót azok a férfiak fizetik, akik a nők kegyében állnak, össze kell számolni ezen kegyek nyilvánulásának számát és természetét, minden kalandot, melyben részük volt. De persze, ők maguk kell, hogy tanúskodjanak. Az elmésséget, bátorságot, udvariasságot ugyancsak magas adóval kell sújtani. Mindenki becsületszavára bemondja, mekkora vagyona van ez erényekből. Viszont nem lehet megadóztatni a becsületet, a bölcsességet és a tanultságot, mert ezek olyan tulajdonok, melyeket még az adókivetők sem hisznek el, és melyeket magukban sem becsülnek sokra az emberek.

A nőket szépségük és a ruházkodásban való ügyességük arányában kell megadóztatni, és legyen meg ugyanaz az előjoguk, hogy az adó nagyságát maguk állapíthassák meg. Hűség, szüzesség, szerénység adómentesek; az ezek megadóztatásából befolyt pénzből nem lehetne fenntartani még az adóbeszedőket sem.

Azért, hogy a képviselők az udvar érdekét szolgálják, ajánlatos, hogy állami hivatalokért sorsot húzzanak. Sorshúzás előtt a képviselő kezest állít és esküt tesz, hogy az udvar érdekeire szavaz, akár nyer, akár veszít. Azután jutalmul, a vesztes a következő sorshúzás alkalmából újra részt vehet a sorshúzáson. Így állandóan él bennük a remény és várakozás, egyik sem panaszkodik szószegés miatt, minden baját a szerencsére tolja, mert ennek a válla erősebb és szélesebb, mint egy miniszteré.”

Egy másik tanár egy széles tervezetet mutatott nekem, mellyel fel lehet fedezni a kormány ellen történt összeesküvéseket. Az államférfiak szorgosan vizsgáltassák meg a gyanús személyek étrendjét, hogy mikor és hányszor esznek, hogy melyik oldalukon fekszenek az ágyban, hogy melyik kezükkel törlik meg a hátsójukat, hogy milyen alakú, formájú és szagú az ürülékük, milyen a tapintása, összetétele, milyen az emésztés, mely a gondolatokra és tervekre hat. A tudós rájött, hogy az emberek sohasem olyan komolyak és elmélyedők, mint székelés közben, melyet gyakori kísérletezéssel állapított meg. Ilyen alkalmakkor, mikor csak próbaképpen mérlegelni szokta, melyik lenne a legjobb módja a király meggyilkolásának, az ürülékét zöldes színűnek találta, megint más színek jelentkeztek, ha népizgatásra, vagy a főváros felgyújtására gondolt.

Az egész javaslatot nagy gonddal dolgozta ki és igen részletesen. De az volt a nézetem, hogy az értekezés nem tökéletes. Ezt meg is mondtam a szerzőnek és kértem, engedné meg, hogy néhány megjegyzést tegyek. Olyan szívesen és előzékenyen fogadta szavaimat, mely ritkaság írók és különösen tervezők között. Azt mondta, hogy mindig örül, ha tanulhat valamit.

Elmondtam hát, hogy a város

„Tribnia³⁰⁶⁰ királyságban, melyet a bennszülöttek Langdonnak³⁰⁶¹ neveznek és ahol utam folyamán néhányszor megfordultam, a nép zöme leleplezőkből, tanúkból, besúgókból, vádlókból, végrehajtókból, esküdözőkből, kémekből áll, akik a miniszterek és hivatalnokaik zsoldjában és azok zászlaja alatt egészen azok szolgálatában állnak. Ebben a királyságban azok esküsznek össze, akik komoly politikus hírébe akarnak kerülni, vagy azt szeretnék, hogy egy ingatag kormány össze ne dőljön. Vagy pénzüket féltik, az államkölcsön emelkedő és süllyedő árjában. Először megállapítják, mely gyanús személyek vádolandók meg összeesküvéssel, majd minden írást és levelet összeszednek ellenük, őket magukat pedig vasra verik. Ezeket a dokumentumokat szakértőnek adják át, aki megfejti a szavak, szótagok és betűk titokzatos értelmét. Például, kitalálják, hogy a szobai illemhely titkos tanácsost jelent, a libasor országgyűlést, a dögvész hadsereget, a cserebogár miniszterelnököt, a köszvény főpapot, az akasztófa államtitkárt, a szűrő udvari hölgyet, a seprő forradalmat, az egérfogó nyilvános állást, a feneketlen kút kincstárt, a csatorna udvart, a bolondsipka kegyencet, az eltört cső törvényszéket, az üres hordó generálist, a gennyedző seb közigazgatást.

Ha ez a módszer nem elégséges, akkor két hatékonyabbat alkalmaznak, melyeket a tudósok ’akrosztika’³⁰⁶² és ’anagramma’³⁰⁶³ néven jelölnek. Minden kezdőbetűnek politikai jelentősége van. N politikai összeesküvést, B lovashadsereget, L tengeri flottát, vagy ha összecseréljük a betűket, az elégedetlen párt legmélyebb aknamunkájába nyerünk betekintést.”³⁰⁶⁴

A tanár nagyon megköszönte a felvilágositást és megígérte, hogy értekezésében megemlíti a nevemet.

Ezekután beláttam, hogy nem sok keresni valóm van itt, és feltámadt bennem a vágy, hogy visszatérjek Angliába.

HETEDIK FEJEZET

Van okom azt hinni, hogy az a szárazföld, mely Laputa kormánya alatt tömörült egybe, kelet felé Amerika ismeretlen nyugati partjai és Kalifornia felé nyúlik, északra a Csendes-óceán terül el, mely, úgy vélem, százötven mérföldnyire241 km lehet Lagadótól. Arrafelé jó kikötőjük van és élénk kereskedelmük, a nagy Luggnagg-szigettel, mely körülbelül a hosszúság 29-ik és a szélesség 140-ik fokán fekszik. Japántól délkeletre van ez a sziget, mintegy száz tengeri mérföld483 km távolságban. A japán császár és Luggnagg királya baráti viszonyban élnek, és gyakran vitorláznak át az egyik szigetről a másikra. Elhatároztam, hogy errefelé veszem utamat és úgy térek vissza Európába. Két öszvért béreltem és egy vezetőt, hogy az utat mutassa és a poggyászomat vigye. Elbúcsúztam nemes pártfogómtól, aki kegyének sok jelével bocsátott útra és gazdag ajándékkal tetézte meg eddigi jóságát.

Különös esemény vagy kaland nem tarkította utamat. Maldonada kikötőbe érve, nem találtam Luggnaggba induló hajót, kilátásom sem volt rá, hogy egyhamar indul. A város körülbelül akkora, mint Portsmouth.³⁰⁶⁵ Csakhamar megbarátkoztam néhány előkelő emberrel és mindenütt szívesen fogadtak. Az egyikük azt ajánlotta, hogy „miután Luggnaggba induló hajó leghamarabb egy hónap múlva kelhet útra, talán jó szórakozás lenne, ha átruccannánk a kis Glubbdubdrib-szigetre, öt tengeri mérföldnyire24 km innen délnyugat felé”. Ő és egy barátja ajánlkozott, hogy elkísérnek, még az útiköltséget is megszerezték.

Glubbdubdrib – ha jól ejtem ezt a szót – a boszorkányok és varázslók szigetét jelenti. Két és félszer akkora, mint a Wight-sziget³⁰⁶⁶, igen termékeny és dús a földje. Csupa varázsló él ott egy közülük való kormányzó uralkodása alatt. Ez a nép csak egymás között házasodik és a legöregebb varázslót választják kormányzóvá. Gyönyörű palotája van és mintegy háromezer acre1214 ha terjedelmű parkja, melyet húsz láb6 m magas nyers-kőfal vesz körül. Ebben a parkban legelők, gabonaföldek és veteményeskertek váltakoznak. A kormányzót és családtagjait némileg szokatlan személyzet szolgálja ki. A boszorkányság erejével ennek a kormányzónak hatalmában van visszahívni halálából bárkit, és szolgáltatni magát vele huszonnégy órát át, de nem tovább, valamint három hónapon belül nem is hívhatja vissza ugyanazt a halottat, csak egészen rendkívüli esetekben.

Reggel tizenegy órakor értünk a szigetre. Egyik kísérőm azonnal a kormányzóhoz hajtatott és kérte, engedné meg, hogy egy idegen hódolatát átnyújtsa őfelségének. Szívesen láttak bennünket és három palotaőr kísért be a kapun, különös régi ruházatokba öltözve és régi fegyverekkel. Volt valami a magatartásukban, melytől libabőr futott végig a hátamon és kimondhatatlan borzongás. Több szobán mentünk át. A falak mentén sorfalat álltak a szolgák, amíg a fogadóterembe nem értünk. Mélyen meghajoltunk és néhány általános kérdés után őfelsége mindhármunkat apró székekre ültetett, a trónus legalsó lépcsője mellé. Őfelsége érti Balnibarbi nyelvét, bár ezen a szigeten más nyelvjárás dívik. Azt kívánta, beszéljek útjaimról és annak jeléül, hogy minden szertartást mellőzni óhajt, ujjának egy mozdulatával elküldte az egész személyzetét. Nagy rémületemre egyetlen pillanatban tűntek el, mint az álom képei, ha hirtelen felriadunk. Alig tudtam magamhoz térni, amíg a kormányzó nem biztosított, hogy nem lesz semmi bántódásom. Két társam is megnyugtatott, ők már többször láttak ilyet. Összeszedtem hát magam, és röviden elbeszéltem kalandjaimat őfelségének, de nem minden habozás nélkül. Gyakran pillantottam hátra riadtan a sarokba, a függönyök mögé, ahol a kísérteties szolgák álltak. Őfelsége meghívott ebédre, ahol egész sereg kísértet szolgálta fel az ételt és látta el az asztalunkat. Megfigyeltem, hogy már nem félek tőlük úgy, mint reggel. Estig maradtam ott, de ekkor alázattal megkértem őfelségét, engedné meg, hogy ne kelljen itt a palotában megszállnom éjszakára. Barátaimmal egy szomszéd város magánházában háltunk. Másnap reggel újra tisztelegtünk a kormányzónál, ahogy az illem megkívánta.

Tíz napig laktunk a szigeten, a nap nagy részét a kormányzó palotájában töltöttük, csak éjszaka nem maradtunk ott. Csakhamar úgy megbarátkoztam a kísértetekkel, hogy a harmadik vagy negyedik napon, a látásuktól már semmi nyugtalanságot nem éreztem, a borzongás elmúlt és helyét kíváncsiság foglalta el. Őfelsége felszólított, hogy

„Nevezzek meg bárkit, és bármekkora számban ama halottak között, akikről a világ kezdetétől fogva tudunk, ő felidézi mind és megparancsolja nekik, hogy feleljenek bármelyik kérdésemre. Feltéve persze, hogy kérdéseim megfelelnek amaz idők szellemének, melyben a kísértetek éltek.³⁰⁶⁷ Abban nyugodt lehetek, hogy mindig az igazat mondják, mert a hazugság művészete ismeretlen és haszontalan az alvilágban.”

Forrón megköszöntem őfelségének ezt a nagy kegyet. Akkor éppen egy szobában álltunk, melynek ablakából gyönyörű kilátás nyílt a parkra. Először a nagyság és a pompa jelenéseit szerettem volna felidézni, ezért Nagy Sándort³⁰⁶⁸ kívántam látni seregének élén, az arbelai ütközet³⁰⁶⁹ után. A kormányzó egy ujjának mozdulatára megjelent a lándzsás sereg és az ablakunkig nyomult előre. Sándort behívták a szobába. Csak nagyon nehezen értettem meg azt a görögöt, melyet beszélt és ő is nehezen értett meg engem. Becsületére legyen mondva biztosított, hogy „nem mérgezték meg, hanem a túlzott alkoholfogyasztás okozta súlyos lázban halt meg".

Ezután Hannibált³⁰⁷⁰ idéztük fel és láttuk őt átkelni az Alpokon. Kijelentette, hogy „egy szó sem igaz az ecetről szóló legendából, egy csepp ecetet sem vitt magával”.³⁰⁷¹

Láttam Cézárt³⁰⁷² és Pompeiust³⁰⁷³ a csapataik élén, harcra készen. Előbbit láttam utolsó, nagy diadalában. Azt kívántam, hogy Róma szenátusa jelenjen meg előttem az egyik nagy teremben, egy másikban pedig szembeállításul egy mai képviselőház. Az első félistenekből és hősökből állónak tűnt, a másik rongyszedőkből, kalmárokból, útonállókból, csirkefogókból álló gyülekezetnek. A kormányzó kérésemre jelt adott Cézárnak és Brutusnak³⁰⁷⁴, hogy lépjenek közelebb. Mély megilletődés fogott el, meglátva Brutust, arcának minden vonásán felismertem a kérlelhetetlen erényt, a lélek rettenthetetlen bátorságát és erejét, a haza leghűbb szerelmét és az emberiség szeretetét. Örömmel láttam, hogy ez a két nagy ember jó viszonyban van egymással. Cézár bevallotta, hogy „életének legnagyobb hőstettei sok tekintetben nem is hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mellyel elvették az életét”. Volt szerencsém Brutussal is beszélhetni, elmondta, hogy „állandóan együtt vannak Juniussal³⁰⁷⁵, Szókratésszel³⁰⁷⁶, Epameinóndasszal³⁰⁷⁷, az ifjabb Catóval³⁰⁷⁸, és Morus Tamással³⁰⁷⁹. Olyan »sextumvirátus«³⁰⁸⁰ ez – mondta –, melyhez nincs az a század, hogy egy hetediket teremthetne.”

Untatná az olvasót, ha felsorolnám mindazokat, akikkel beszéltem. Engem kielégíthetetlen vágy hajtott, hogy a múlt minden korszakából magam elé varázsoljam az emberiség legnagyobb szellemeit. Sok hősnek néztem a szemébe, akik zsarnokokat és bitorlókat döntöttek le, és visszaadták egy elnyomott és méltatlanul sújtott nemzet szabadságát. De hogyan fejezhetném ki lelkem végtelen örömét úgy, hogy az olvasónak mulattató olvasmányt nyújtsak egyúttal.

NYOLCADIK FEJEZET

Egy egész napot fordítottam arra, hogy a leghíresebb gondolkodók és tudósok szellemét megismerjem. Homéroszt³⁰⁸¹ és Arisztotelészt azoknak az élén kívántam látni, akik ezt a két nagy férfit magyarázták. De olyan számosan voltak, hogy több száznak az udvaron kellett várakozni és a palota külső szobáiban. Azonnal felismertem a két hőst, nem csak a csőcselék soraiban, de egymással szemben is. Homérosz magasabb, barátságos tekintetű férfi. Korához képest egyenesen jár, szemei tiszták és élénkek, a legvilágosabb szemek, melyeket valaha láttam. Arisztotelész kissé előre hajolt és mankóra támaszkodott. Arca sovány, haja ritka és vékony, hangja tompán, mintegy mélyen hangzó. Azonnal észrevettem, hogy teljesen idegenül állnak a társaságban, hiszen soha nem hallottak egyikről sem, és hallottam hogyan suttogta az egyik kísértet, – akit nem nevezek meg –, hogy „a szellemvilágban a magyarázók mindig távol tartják magukat témájuktól, ettől a két bölcstől, mert szégyellik magukat, amiért olyan borzalmasan elferdítették munkáik értelmét.” Bemutattam Didümoszt³⁰⁸² és Eustachiust³⁰⁸³ Homérosznak, és kértem, hogy bánjon jobban velük, mint ahogy megérdemlik, mert hamar felismerte, milyen kevés eszük van ahhoz, hogy egy költő szellemébe behatoljanak. Arisztotelész azonban valósággal feldühödött, mikor Scotust³⁰⁸⁴ és Ramust³⁰⁸⁵ bemutatva, néhány szóval jellemeztem őket. Megkérdezte „Az egész társaság ilyen tökfejek gyülekezete?”

Ezután megkértem a kormányzót, hogy idézze meg Descartes-ot³⁰⁸⁶ és Gassendi-t³⁰⁸⁷, akiket meggyőztem, hogy magyarázzák el rendszereiket Arisztotelésznek. Ez a nagy filozófus önként elismerte, hogy a természetfilozófiában hibázott, mert sok mindenben csak feltételezésekre alapozhatott, mint minden ember, és úgy találta, hogy Gassendi elmélete, aki Epikurosz³⁰⁸⁸ tanítását a lehető legízletesebbé tette számunkra, és Descartes örvényei³⁰⁸⁹ egyaránt cáfolhatók. Ugyanezt a sorsot jósolta a vonzás-nak³⁰⁹⁰, melynek korunk tudósai olyan buzgó hirdetői. Azt mondta, hogy a természet új rendszerei csak új divatok, melyek minden korban változnak, és még azoké is, akik úgy tesznek, mintha matematikai elvek alapján bizonyítanák azokat, csak rövid ideig virágoznak, és mikor eljön az ideje kikerülnek a divatból.³⁰⁹¹ Öt napig beszélgettem az ókor más nagy gondolkodóival. Láttam az első római császárokat. Kértem a kormányzót, idézze fel Heliógabalus³⁰⁹² szakácsát, hogy ebédet főzzön nekünk, de nem sokra ment azzal az alapanyaggal, melyet mi adhattunk. Agészilaosz³⁰⁹³ egyik helótája³⁰⁹⁴ készített nekünk egy tál spártai levest, de csak egy kanállal tudtam lenyelni belőle.

A két úr, aki a szigetre kísért, magánügyei miatt három napra elutazott. Felhasználtam ezt az időt és a közelmúlt néhány halottját idéztettem fel, azokat, akik az elmúlt két század folyamán nagy szerepet játszottak Európa történetében. Mindig csodálója voltam a régi családoknak és felidéztünk egy-két tucat királyt, sorban az ősök rendjében, nyolc vagy kilenc emberöltőn keresztül. De szomorú és váratlan csalódás ért. Mert például, hosszú sor királyi öltözék után, ugyanabban a családban, két furulyás jelent meg, három jókedvű udvaronc és azután egy itáliai főpap. Majd egy borbély következett, két abbé és egy kardinális. Sokkal jobban tisztelem a koronás főket, semhogy sokáig időztem volna ezen a látványon. A grófok, márkik és hercegek családfáival szemben már nem voltam ilyen aggodalmas, és be kell vallanom, nem minden humor nélkül való volt lerántani a leplet bizonyos családok eredetéről. Rájöttem, honnan ered egyik családnál a hosszú áll; miért nemzett egy másik család két nemzedéken keresztül csupa gazfickót és további két nemzedéken át csupa hülyét. Miért gyengeelméjűek és miért eszesebbek egy harmadik és egy negyedik család tagjai. Honnan van az, mit Polydorus Vergilius³⁰⁹⁵ mond egy igen nagy családról: „nec vir fortis, nec fœmina casta”³⁹⁶; hogyan vált jellemmé és természetté a kegyetlenség, a csalfaság és az álnokság, mely tulajdonságokról éppúgy fel lehet ismerni némely családot, mint az arcvonásaikról; ki oltott be gyógyíthatatlan kórokat nemes fajtákba; honnan erednek öröklött sebek és daganatok; és mindezen nem csodálkozhattam, látva, hogyan szakítják meg az ősök sorát apródok, lakájok, inasok, kocsisok, szerencsejátékosok, kapitányok és zsebtolvajok!

Mondhatom, alaposan kiábrándultam a modern történelemből. Tüzetesen megvizsgálva, száz éven belül a legnagyobb udvari férfiak leszármazásait, rájöttem, hogyan csapták be a világot alávaló írók, akik nagy tetteket tulajdonítottak gyáva gazoknak; bolondoknak bölcs mondásokat, hízelgőknek őszinteséget; római erényt hazaárulóknak; istentagadóknak kegyességet; szűzi életet kicsapongó fajtalanoknak; becsületet besúgóknak; hány ártatlan és kitűnő személyt ítéltek halálra és száműzetésre a romlott és a megvesztegetett bírák és a hamis pártoskodás; hány bitang szerzett magas állást, ahol bizalom, hatalom, méltóság és gazdagság termett neki; mekkora szerepet játszottak udvari, állami és nagy nemzeti ügyekben gézengúzok, ringyók, ingyenélők, élősdiek, bohócok, mitugrászok, kerítők. S hogyan vélekedhetek az emberi bölcsességről és igazságérzésről, látva, hogy milyen okokból és forrásokból indultak ki a nagy vállalkozások és a forradalmak, és milyen megvetendő véletleneknek köszönhetjük, ha valamelyik mégis sikerre vezetett!

Rá kellett jönnöm, milyen tudatlan és csalárd emberek írják a feljegyzéseket és az anekdotákat; kik küldtek korai sírba méreggel annyi királyt; hány beszélgetés folyt le király és miniszter között, melynek nem volt tanúja. Rá kellett jönnöm világot meglepő nagy események valódi okaira: hogyan irányíthatja egy szajha a színfalak mögött a cselszövést, a cselszövés egy tanácsot, a tanács pedig egy képviselőházat. Egy tábornok füleim hallatára vallotta be, hogy „egyik nagy győzelmét kizárólag gyávaságának és rossz hadvezetésének köszönheti”. És egy tengernagy, hogy „tudatlanságában megverte az ellenséget, melynek el akarta árulni a hazáját”. Három király is tiltakozott előttem, ama feltevés ellen, hogy egyetlen egyszer is arra érdemes embert kegyeltek volna, hacsak nem tévedésből vagy egy miniszter árulása miatt, akiben megbíztak és hogy soha nem cselekednének másképpen, ha újra élhetnének. Meggyőző erővel kimutatták, hogy „a királyi trónust romlottság nélkül nem lehet fenntartani, mert az a határozott, becsületes, makacs vérmérséklet, melyet az erény ad az embereknek, állandó kerékkötője minden közügynek”.

Szerettem volna megtudni óvatos kérdésekkel, hogyan szerzett sok ember magas címet és rangot és rengeteg birtokot. Kérdéseim a közelmúltra vonatkoztak, de sosem a jelenre, hiszen semmiképp sem akarok megsérteni még idegent se. Ami a hazámat illeti, remélem, nem kell mondanom az olvasónak, hogy mindabból, mit elmondtam, egyetlen szó sem vonatkozik rá. Nagy számú személyt kellett felidézni. Pillanatok alatt gazfickók egész gyülekezetét ismertem fel, hogy magam is szégyenkeztem miattuk. Irigység, zsarnokság, csalás, csábítás, kerítés, ezek voltak a legmegbocsáthatóbb bűnök, melyek révén céljukat elérték és ez volt még a legkevesebb. De mikor sorra bevallották, hogy nagyságukat és vagyonukat fajtalanságnak, vérfertőzésnek, saját feleségük és leányaik áruba bocsátásának, hazaárulásnak és felségárulásnak, méregnek, a törvény kijátszásának, az ártatlanok üldözésének köszönhetik, akkor talán megérdemlem az elnézést, ha mindeme felfedezés kissé csökkentette azt a mély tiszteletet, melyet természetszerűleg magas rangú személyekkel szemben éreztem, akik méltóságukkal tekintélyt és hódolatot keltettek bennünk, alárendeltjeikben.

Sokszor olvastam nagy szolgálatokról, melyeket királynak és államnak tettek és szerettem volna megismerni, honnan erednek ezek a szolgálatok. Kérdezősködéseimre azonban kiderült, hogy ezeknek a férfiak a nevét nem jegyezte fel senki, kivéve néhányat, akiket a történelem álnok gazoknak és árulóknak bélyegez. A többiről soha szót sem hallottam. Lesütött szemmel, rongyos ruhákban jelentek meg és megtudtam, hogy egyesek szegénységben és nyomorban haltak meg, mások akasztófán és vérpadon.

Volt közöttük egy férfi, akinek az esete kissé különösnek tűnt. Az oldalán egy tizennyolc éves ifjú ember állt. Elmondta nekem, hogy

„Sok éven át parancsnoka volt egy hajónak. Az actiumi tengeri ütközetben³⁰⁹⁷ áttörte az ellenséges hajórajt, elsüllyesztett három hajót és elfogott egy negyediket, így futott meg Antonius és így győztek ők, és a mellette álló fiatalember a saját fia, aki akkor elesett.”

Hozzátette, hogy

„Némi érdemeiben bízva, a hadjárat végén visszatért Rómába és kérte Augustus császárt, bízza meg egy nagyobb hajó vezetésével, melynek parancsnokát megölték. Ezt az állást azonban, tekintet nélkül kérésére, egy fiúnak adták, aki még sohasem látta a tengert, a rabszolga Libertina fiának, aki barátja volt a császár egyik szeretőjének. Visszatért saját hajójára, de kötelesség-mulasztással vádolták és azt is elvették tőle, majd odaadták az altengernagy Publicola egy apród-kedvesének. Messze Rómától, egy szerény tanyára vonult vissza és ott fejezte be napjait.”

Annyira érdekelt az eset, hogy felidéztettem Agrippát, aki tengernagy volt abban az ütközetben. Megjelent és igazolta az egész elbeszélést, még sokmindent hozzátéve, melyeket a kapitány szerénységből elhallgatott.

Csodálkoznom kellett, hogy a romlottságot mindenütt milyen rohamosan terjesztette a fényűzés. Más országokban, ahol a bűn és az erőszak régóta uralkodott, ez nem volt meglepő.

Mivel minden felidézett személy pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan a világra jött, szomorú gondolatokkal töltött el, hogy mennyire leépült az emberi faj az elmúlt száz év alatt. Hogy a bujakór, annak minden lehetséges következményeivel és változataival, mennyire megváltoztatta az angol arc minden vonását, megrövidítette a testek méretét, meglazította az idegeket, elernyesztette az inakat és az izmokat, valamint elszürkítette az arcbőrt, a húst pedig lazává és rothadóvá tette.

Olyan mélyre süllyedtem, hogy azt kívántam, hívjanak ide néhány régi vágású angol kisbirtokost, akik olyan híresek voltak modoruk, étrendjük és öltözködésük egyszerűségéről, igazságosságukról, a szabadság igazi szelleméről, bátorságukról és hazaszeretetükről. Az élők és a holtak összehasonlítása után sem tudtam teljesen meghatódni, mikor arra gondoltam, hogy mindezeket a tiszta, bennszülött erényeket unokáik prostituálták egy kevés pénzért, akik a szavazataik eladásával és a választásokon való szereplésükkel minden olyan erkölcstelenséget és korrupciót elsajátítottak, mit egy udvarban csak el lehet sajátítani.

KILENCEDIK FEJEZET

Elbúcsúzva Glubbdubdrib kormányzójától, Maldonadába tértem vissza, ahol két heti várakozás után készen állt a Luggnaggba induló hajó. Két pártfogóm és még mások nagylelkűen elláttak mindennel, ami az útra kell és a fedélzetre kísértek. Egy hónapig voltunk úton. Heves vihar támadt, mely hatvan tengeri mérföldnyire288 km nyugatra téritett el utunktól. 1708. április 21-én befutottunk Klumegnig kikötőjébe. Tengerparti város ez, Luggnagg délkeleti csúcsán. A parttól fél tengeri mérföldnyire2,4 km horgonyt vetettünk és jelt adtunk a révkalauznak. Kevesebb, mint fél óra múlva ketten is jöttek értünk és a homokzátonyokkal és a sziklákkal teli veszélyes átjárón keresztül a széles öbölbe terelték hajónkat, ahol már egy egész flotta kényelmesen közlekedhet kötélhossznyira185 m a városfaltól.

Néhány matrózunk álnokságból vagy óvatlanságból megmondta a vámhivatalnoknak, hogy idegen vagyok és utazó. Egy hivatalnok hosszasan kihallgatott, mikor a partra léptem. Balnibarbi nyelven beszélt velem, a tengerészek és üzletemberek mind beszélik ezt a nyelvet, mely a kereskedelmet közvetíti. Röviden beszámoltam neki mindenről, igyekeztem elfogadható adatokat nyújtani, mégis úgy véltem, nemzetiségemet jó lesz elrejteni. Hollandusnak mondtam magamat, tudva, hogy az európaiak közül csak a hollandokat fogadják hazájukban a japánok. Azt mondtam hát a hivatalnoknak, hogy „Balnibarbi partján szenvedtem hajótörést, hogy fölvettek Laputában a repülő szigetre (melyről már többször hallott) és hogy most Japán felé igyekszem, ahonnan valami módon visszatérhetek majd hazámba.” De a hivatalnok kijelentette, hogy „le kell tartóztatnia, amíg parancsot nem kap az udvartól. Azonnal írni fog, és reméli, hogy két hét alatt itt lesz a válasz”. Egy kényelmes szállásra vittek, kapum elé őrt állítottak, a kertben azonban szabadon járkálhattam és elég jól bántak velem. Eltartásom királyi költségen történt. Voltak, akik meghívtak, főleg kíváncsiságból, mert híre ment, hogy távoli országokból jöttem, melyekről még sohasem hallottak. Béreltem egy fiatalembert tolmácsul, aki luggnaggi bennszülött volt, de néhány évet töltött Maldonadában és tökéletesen bírta mindkét nyelvet. Az ő segítsége mellett társalogtam azokkal, akik meglátogattak: őt kérdezték és én feleltem. Két hét múlva, ahogy vártuk, megérkezett a válasz az udvartól. A parancs az volt, hogy tíz lovas emberből álló szigorú őrizet mellett engem és kíséretemet szállítsanak Traldragdub vagy Trildrogdribbe (úgy emlékszem, mindkét kiejtést használják!). Egész személyzetem szegény tolmácsom volt. Alázatos kérésemre megengedték, hogy egy-egy öszvéren tehessük meg az utat. Félnapi úton előttünk futár vitte a hírt, hogy őfelsége értesüljön róla, ha közeledünk és hogy adja tudtára őfelségének: mennyire vágyom ama kegyre, hogy „zsámolyának porát csókolhassam”. Ez az udvari nyelv és megtudtam, hogy szóról-szóra értendő. Két nappal megérkezésem után, hogy kihallgatást kaptam, azt parancsolták, hogy hason másszam a trónus lépcsőjéig és közben a padlót nyaljam. Tekintettel idegen voltomra, előzőleg gondoskodtak róla, hogy a padló tiszta és pormentes legyen. Ez különös kegy volt, csak magas rangú udvari személyek előjoga. Máskülönben erre a célra még be is hintik porral a padlót, ha a fogadott személynek ellenségei vannak az udvarnál. Láttam egyszer egy nagyurat, akinek annyira tele lett a szája, mire a trónusig kúszott, hogy egy szót sem tudott azután kiejteni. Ez ellen nincs orvosság, a legnagyobb bűn ugyanis őfelsége jelenlétében köpni, vagy szájat törölni. Van itt még egy szokás, melyet igazán nem helyeselhetek. Ha a király elhatározta, hogy valamelyik emberének meg kell halnia, de szelíden és nagylelkű módon akarja végrehajtatni az ítéletet, elrendeli, hogy a padlót bizonyos mérges összetételű barna porral hintsék be, melyet ha az áldozat felnyal, huszonnégy óra alatt belehal. De hogy őfelsége nagy jóságának elismerést szolgáltassunk, és feljegyezzük alattvalói iránt táplált nagylelkűségét (bár sok európai uralkodó követné példáját!), megemlítjük tisztelettel, hogy szigorú parancsolat rendeli el az ilyen esetek után a mérgezett padló lemosását, melyet ha szolgái elmulasztanak, könnyen elveszthetik őfelsége kegyét. Magam hallottam, hogyan akarta megkorbácsoltatni az egyik apródját, akinek fel kellett volna mosnia a padlót egy kivégzés után, de rosszakaratból azt elmulasztotta, mire egy nagyreményű fiatal főúr, aki kihallgatásra jelentkezett, életét vesztette, anélkül, hogy őfelsége ezt kívánta volna. A jó fejedelem azután mégis elengedte a korbácsot, megelégedett a szegény apród ígéretével, hogy saját szakállára ezt nem teszi többé.

De térjünk vissza történetemre. Négy lábnyira1,2 m kúszva a trón elé, térdeimre emelkedtem és hét ízben vertem homlokomat a padlóhoz, majd a következő szavakat ejtettem, ahogyan az előző éjszakán betanítottak: „Ickpling gloffthrobb squutserumm blhiop mlashnalt zwin tnodbalkguffh elhiophad gurdlubh asht.” Az ország törvényei parancsolják ezt a bókot, mellyel minden kihallgatott köszönti a királyt. Magyarul így hangzik: „Égi felséged élje túl a Napot, tizenegy holdat és egy felet!” A király erre felelt valamit, mit nem értettem, de hűségesen feleltem rá, úgy ahogy kitanítottak, „Flutf drin yalerick dwuldom prastrad mirpush”, mely annyit jelent, hogy „A nyelvem barátom szájában van.”. Ezzel azt fejeztem ki, hogy tolmáccsal tudok csak beszélni, mire a már említett szolgámat bevezették és egy órán keresztül felelgettem őfelsége kérdéseire. Balnibarbi-i nyelven beszéltem.

A királynak tetszett társaságom, és a bliffmarklub-ot, vagyis kamarást megbízta, adjanak szobát nekem és kísérőmnek a palotában, lássanak el étellel, itallal, és egy erszény arannyal, a napi kiadások fedezésére.

Három hónapot töltöttem ebben az országban, hogy őfelsége kedvére tegyek. Ezalatt kegyének számos jelével halmozott el, és igen megtisztelő ajánlatokat tett nekem, de helyesebbnek és igazságosabbnak véltem, hogy hátralevő napjaimat már nőm és családom körében töltöm el.

TIZEDIK FEJEZET

A Luggnaggbeliek általában vendégszeretők és nagylelkűek, persze nem minden árnyalata nélkül ama gőgnek, mely a keleti tartományok sajátsága. Az idegenekkel jól bánnak, főleg azokkal, akiket az udvar pártfogol. Sok magas rangú személlyel megismerkedtem és tolmácsom közbenjárásával sok kedves és tanulságos társalgásban vettem részt.

Egy napon – igen jó társaságban voltam épp – valaki megkérdezte: „láttam-e már a struldbrug-okat, vagy más néven halhatatlanokat?” Mondtam, hogy nem, és nagyon szeretném tudni, hogyan érti ezt a kifejezést, halandó emberekről lévén szó. Erre elmondta, hogy

„Néha, nagyon ritkán, egy-egy családban gyermek születik, kerek, vörös folttal a homlokán, a bal szemöldök fölött. Az ilyen gyermek nem hal meg soha. Maga a folt akkora, mint egy ezüst hárompennys. Az idő múlásával megnő és színt vált; tizenkét éves korában zöld lesz és ilyennek marad huszonöt éves korig, azután sötétkékre fordul, hogy végül negyvenöt éves korban szénfeketévé váljon, és akkorára, mint egy angol shilling. Azután már nem változik.”

Barátunk hozzátette, hogy

„Az ilyen születések olyan ritkák, hogy valóban azt hiszi, az egész tartományban jelenleg nem lehet több ezeregyszáz struldbrug-nál, mindkét nemből. Ezek közül ötven van a fővárosban, a legfiatalabb közöttük egy hároméves kislány. Ez a csodálatos tünemény nem sajátja valamelyik családnak, hanem a puszta véletlen műve, a struldbrug-ok gyermekei maguk éppen olyan halandók, mint bármelyikünk.”

Kimondhatatlan öröm fogott el, hallva ezeket a különös szavakat; méghozzá az a személy, aki elmondta, jól értette a balnibarbi nyelvet. Nem állhattam meg, hogy rajongó szavakban ki ne törjek és elragadtatva kiáltsam:

„Boldog nemzet, melynek minden gyermeke legalább esélyével születik annak, hogy halhatatlanná lesz. Boldog nép, mely szemtől-szembe láthatja az ősi erkölcs annyi élő példáját, és olyan mesterei vannak, akik elmúlt századok minden bölcsességét felhalmozva hordják agyukban. De mindenek felett, ó, boldog és nagyszerű struldbrug-ok, akik az emberi lét egyetemes szörnyű csapása nélkül születtek, és lelkük felszabadult a halálfélelem kísértetének borzasztó nyomása alól!”

Csodálkozásomat fejeztem ki, hogy

„E kitűnő személyek közül egyet sem láttam még az udvarnál, hiszen a homlokon sötétlő fekete folt olyan szembeszökő jel, hogy nem nézhettem el őket, és lehetetlen, hogy őfelsége, a legigazságosabb uralkodó, ne látná el magát nagy számban ilyen bölcs és kitűnő tanácsosokkal. De lehet talán, hogy ezen tiszteletreméltó bölcsek erénye túl szigorú az udvar szabados és kicsapongó modorához. Hiszen tudjuk, hogy az ifjú emberek gyakran könnyelműen és szilajul lerázzák az öregek józan és bölcs mérsékletét. Mégis legközelebb, ha a király felséges színe elé bocsát, nyíltan és részletesen elmondom majd véleményem ebben a tárgyban, és akár meghallgatja tanácsom, akár nem, egyre már is elhatároztam magam. Őfelsége gyakran ajánlotta, hogy telepedjek le az országában; most hát nagy köszönettel elfogadom ezt a kegyet, itt maradok, és életemet a struldbrug nevű felsőbb lényekkel való társalgásban töltöm el, ha méltónak tartanak rá.”

Az az úr, akihez szavaimat intéztem, azzal a különös mosollyal reagált, melyet a tudatlanság fölötti szánalom kelt. „Nagyon örül, mondta, ha közöttük akarok maradni, de engedjem meg, hogy a társaságnak elmondja, mit beszéltem.” Úgy is tett és anyanyelvükön sokáig vitatkoztak, amiből egy szót sem értettem és azt sem vehettem ki, milyen hatással volt rájuk előadásom. Rövid szünet után ugyanaz az úr kijelentette, hogy

„Az ő barátai és az enyémek (így fejezte ki magát tapintatosan) nagyon jót mulattak ama megjegyzéseken, melyeket a halhatatlanság gyönyöréről ejtettem és igen szeretnék tudni, hogy vajon milyen életet élnék, ha sorsom véletlenül struldbrug-nak teremt.”

Azt feleltem, hogy

„Könnyű ékesszólónak lenni, egy ilyen változatos és gyönyörű tárgyban, könnyű különösen nekem, aki álomképekkel gyakran mulattattam magam, hogy mi lenne, ha király volnék, vagy tábornok, vagy valami nagy úr, és valóban eszembe jutott az is, hogyan osztanám be az időt, és hogyan élnék, ha örökké lehetne élnem.

Ha jó sorsom struldbrug-nak teremtett volna, mihelyt magam felfedezem a boldogságom, és megértem, mi a különbség élet és halál között, első dolgom volna, hogy munkával és ügyességgel meggazdagodjam. Azt hiszem, helyesen vezetve ügyeimet, kétszáz év alatt én volnék leggazdagabb a tartományban. Másodsorban, kora fiatalságomtól kezdve, szorgosan sajátítanám el a művészetet és a tudományokat, miáltal idővel mindenkit túlszárnyalnék műveltségben. Végül feljegyeznék minden fontos eseményt és történést, a közélet változásaiban, pártatlanul leírnám az egymást követő uralkodók és államférfiak jellemét, minden ponton megtoldva a magam megfigyeléseivel. Feljegyezném az öltözködési szokások, szórakozások minden változatát az idők folyamán keresztül, hogy végre élő kincstára legyek a tudásnak és a bölcsességnek és az ország legfőbb tanácsosa és orákuluma.

Hatvan éven túl nem nősülnék többé, nyílt házat vinnék, de még takarékoskodnék. A reményteljes ifjú lelkeket alakítanám és irányítanám, meggyőzve őket tapasztalataim alapján, melyeket számos példa erősít, az erkölcsök hasznosságáról a nyilvános és a magánéletben. Állandóan mégis halhatatlan testvéreim között élnék, válogatnék közülük vagy egy tucatot, a legidősebbeket. A vagyontalanokat házam közelében megajándékoznám birtokkal és lakással és mindenkit szívesen látnék asztalomnál. Társaságunkban a halandók közül csak a legkiválóbbak jelennének meg, hozzászoknék, hogy egyre csökkenő szomorúsággal lássam elpusztulni őket, és az emberek termékeny változását úgy lássam végre, mint ahogy a kertész látja örömmel, hogyan követi egymást évről-évre a rózsák és tulipánok termése, és nem panaszkodik azokért, melyek elhervadtak tavaly.

Mi struldbrug-ok időnként közölnénk egymással emlékeinket és megfigyeléseinket. Megfigyelnénk a fokozatok módját, mellyel a bűn ezt a világot megfertőzi és gáncsot vet minden lépésének, egyre óvnánk és tanítanánk a népet, mely a példánkon felbuzdulva, talán mégis elkerülhetné az emberi nem szemmellátható elfajzását, melyet századunk annyira panaszol.

Mindehhez vegyük még a rengeteg örömöt: látni a kormányok és az államformák forradalmait; a felső és alsó rétegek hullámzását; nagyvárosokat romba dőlni, és királyok székhelyévé válni sötét kis falvakat; látni nagy folyókat keskeny patakká apadni; látni az óceánt, hogyan hagyja el a sziklás kőpartot és hogy önti el árjával a másik oldalon; látni még ismeretlen földrészeket, hogyan emelkednek ki a ködből; látni népvándorlást, melyben barbár hordák árasztanak el kifinomult országokat, és látni, hogy finomulnak ki ezek a barbárok idővel. S látni végre az idők mélyében és távolában, hogyan fedezik föl egyre-másra az örökmozgót, a repülő embert, a mindent gyógyító balzsamot, és hogyan emelnek késő unokáink minden tökéletlent tökélyre.

Micsoda nagyszerű felfedezések, mondjuk, csak a csillagászatban, hiszen mi struldbrug-ok túléljük és megerősíthetjük a magunk jóslatait. Látjuk távozni és visszatérni az üstökösöket és látunk Napot, Holdat és csillagot keringésének és forrásának minden változatában.”

Szélesen kitértem más tárgyakra is, a végtelen élet és emberfölötti boldogság emésztő vágya szárnyat adott szavaimnak. Ahogy befejeztem és előadásom lényegét tolmácsom lefordította a társaságnak, anyanyelvükön sokáig és élénken vitáztak még és csodálkozva láttam, hogyan hahotáznak gyakran, az én rovásomra. Végül ugyanaz az úr, aki szavaimat tolmácsolta, hozzám fordult és megjegyezte, hogy

„Szeretné kiigazítani némely tévedésemet, melyek oka az emberi természet közös korlátoltsága és amiért senki sem felelős. A struldbrug-ok nemzetisége kizárólag náluk terem meg, sem Balnibarbiban, sem Japánban, ahol szerencséje volt a király követségét képviselni, nem hallott hasonlót és megfigyelte, hogy ezeknek az országoknak a lakói szinte el sem hitték, hogy az ilyesmi lehetséges. Álmélkodásomon, mikor először beszélt erről a jelenségről, rögtön észrevette, hogy egészen új és nekem szinte hihetetlen dolgokat hallok. Hogy a két fent említett országban, ott-tartózkodása alatt sokféle emberrel beszélt, és megfigyelte, hogy minden ember legnagyobb vágya a hosszú élet, és akinek a fél lába a sírban volt már, kétségbeesetten kapaszkodott másik lábával a földhöz. Hogy a legöregebb ember még legalább egy napot élni remél és úgy tekint a halálra, mint a legnagyobb rosszra, mely ellen minden természetes érzés védekezést parancsol. Talán csak itt, Luggnagg szigetén csökkent kissé az élet hallatlan vágya, azáltal, hogy mindig szemeink előtt volt a struldbrug-ok példája.

Melyet én az öröklét módszeréről beszéltem, az igaztalan és meggondolatlan beszéd volt, mert abból a feltevésből indult ki, hogy az ifjúság, egészség és életerő örökké tartó. Márpedig nincs olyan balga ember, aki ezt remélni merje, legkicsapongóbb vágyaiban. Nem az a kérdés, hogy az ember szeretne-e ifjúi egészségben és gazdagságban örökké élni. Arról van szó, hogyan visel el egy örökké tartó életet, mindama nyomorúsággal és betegséggel testében, melyeket a vénség hoz magával, mert bár kevés ember szeretne halhatatlan lenni ilyen kemény feltételekkel, mégis a két elsőbb említett országban, Balnibarbiban és Japánban úgy látta, hogy az emberek szeretnék kitolni halálukat, bármily későn jelentkezzék is, és alig hallott emberről, aki szívesen halt volna meg, kivéve, ha kín és szomorúság elviselhetetlen foka láttatta vele jobbnak a halált. Vajon azokban az országokban, melyekben utaztam, éppúgy, mint hazámban, nem tapasztaltam-e hasonlót?”

A bevezetést követően részletesen beszámolt nekem a struldbrugok-ról. Elmondta, hogy

„A struldbrug-ok harmincéves korukig úgy viselkednek, mint a közönséges halandók, azon túl fokozatosan búskomorrá és levertté válnak, egészen nyolcvanéves korukig. Ezt saját bevallásukból tudja, miután ebben a korban kettő vagy három született csak, túl kevesen vannak ahhoz, hogy általános véleményt formálhassunk róluk. Nyolcvanéves korukban (ez az emberi élet határa nálunk) nemcsak a közönséges öreg emberek minden bolondságait és betegségét tapasztalhatjuk rajtuk, de még sok mást is, mely a végtelen élet nyomasztó kilátásából származik. Nem csak makacsok, szeszélyesek, mohók, fecsegők, hiúk, mogorvák, de képtelenek minden barátságra, minden természetes vonzódás kihal belőlük. Irigység és tehetetlen vágy, ez a két fő szenvedélyük. Irigységük főleg azokra a tárgyakra vonatkozik, mely az ifjabb nemzedék sajátsága és az öregeknek halálát okozza. Visszagondolva régi időkre, rá kell jönniük, hogy az öröm minden lehetősége megszűnt számukra és ha temetést látnak, jajongani és panaszkodni szoktak, hogy íme, mások beeveznek a nyugalom révébe, melyet előlük örökre elzárt a sors. Nem emlékeznek semmire és senkire azon kívül, mit ifjú korukban megjegyeztek, de erre is igen tökéletlenül. Valamely esemény részleteit biztosabban megtudhatjuk a közönséges hagyományokból, mintha az emlékezőtehetségükhöz fordulnánk. Sok közülük egészen gyermekké válik és minden emlékezőtehetségét elveszti, ezek szánalmat érdemelnek, mert legalább nincs meg bennük a társaik sok rossz hajlama és tulajdonsága. Ha egy struldbrug a maga fajtájából választ feleséget, ezt a frigyet az ország törvényei felbontják, mihelyt az egyikük eléri nyolcvanadik évét. A törvény úgy okoskodik, hogy méltányos, hogy azok, akik saját hibájukon kívül, örök életre ítéltettek ebben a nyomorult világban, ne érezzék kínjaikat megkettőzve azzal, hogy hozzá még feleségük is legyen.

Nyolcvanéves korukban a törvény halottakká nyilvánítja őket; örököseik megkapják birtokukat, ellátásukra pedig csekély járadékot fordítanak; a szegények az állam költségén tartják fenn magukat. Ez időn túl sem hivatalt, sem állást nem vállalhatnak, még ingyen se. Nem vehetnek és nem kezelhetnek birtokot, polgári vagy bűnügyben nem tanúskodhatnak, nincs hitelük és nem vehetnek részt üzletekben.

Kilencvenévesen kihull a foguk és a hajuk. Ettől a kortól fogva nem érzik az ízét többé semminek, esznek és isznak, étvágy és felüdülés nélkül. Az életük folyamán felszedett betegségek tovább tartanak, ugyanakkor nem rosszabbodnak és nem javulnak. Beszélgetés közben gyakran elfelejtik a szavakat és az emberek nevét, még a barátokét és rokonokét is. Ugyanebből az okból az olvasás sem mulattatja őket, amire a mondat végére érnek, elfelejtik az elejét, így azután ez egyetlen mulatságtól is meg vannak fosztva.

Az ország nyelve folyamatosan változik és így egyik korszak struldbrug-ja nem érti meg a másikat. Kétszáz év múlva alig tudnak már beszélni halandó testvéreikkel; úgy élnek saját hazájukban, mint az idegenek.”

Íme, ennyit tudtam meg a struldbrug-okról, vagy ennyire emlékszem abból, mint megtudtam. Később láttam közülük ötöt vagy hatot, különböző korokból. A legfiatalabb alig kétszáz éves; barátaim mutattak be egymásnak. Mondták neki, hogy „ez egy nagy utazó és sok világot látott”, de a struldbrug közömbösen nézett rám és nem kérdezett semmit. Azt hajtogatta csak „adjak neki slumskudas-okat, vagyis emléket”; ez a koldulásnak egy módja, mert a törvény szigorúan tiltja a kéregetést, hiszen arra való az állami alap, bármily csekély is. A struldbrug-okat mindenki gyűlöli és megveti, rossz jelnek tekintik, ha egy születik. Korukat úgy tudja meg az ember, hogy megkérdi őket, milyen királyra, vagy nagy emberre emlékeznek és azután utána néznek a történelemben. Nyolcvan éven felül ugyanis nem emlékeznek már semmire.

Soha nem láttam ilyen nyomorult és kétségbeesett embereket, a legborzasztóbb látványt asszonyaik nyújtják, akiken koruknak megfelelően az öregség minden jele meglátszik, valami borzongató halotti szín kíséretében, melyet leírni sem tudok. Hat között azonnal felismertem, melyikük a legöregebb, bár egy vagy két század volt csak közöttük.

Ezek után, mit hallottam és láttam, elképzelheti az olvasó, hogy az örök élet forró vágya kissé lehűlt bennem. Elszégyelltem magamat gyermekes álomképeimért, melyeket az előbb hangoztattam és úgy éreztem, nincs az a zsarnoka a világnak, aki olyan halálformát eszelhetne ki, melybe szívesen ne rohannék inkább, mintsem ezt az életet válasszam.

A király meghallotta, mi történt köztem és barátaim között, és kegyesen tréfálkozott felettem: azt mondta, örülne, ha néhány struldbrug-ot elküldhetne hazámba, hogy az embereket leszoktassák a halálfélelemről. De úgy látszik, az ország alaptörvényei tiltják ezt, másként szívesen vállaltam volna a szállítás terhét és költségeit. El kell ismernem, hogy az országnak a struldbrug-okra vonatkozó törvényei józan megfontoláson alapulnak és hogy hasonló körülmények között minden nemzet hasonló eljárásra kényszerülne. Tudva, hogy a fukarság természetes járuléka a vénségnek, ezek a halhatatlanok végül az ország egész vagyonát összeharácsolnák, hatalmat ragadnának magukhoz, melyet hibáik mellett helyesen gyakorolni nem tudnának és végül az államot romlásba sodornák.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Úgy véltem, hogy ez a kis értekezés a struldbrug-okról szórakoztatni fogja az olvasót, mert be kell vallani, hogy szokatlanul hangzik. Legalábbis nem emlékszem, hogy útleírásokban olvastam volna effélét (már azok között, melyek a kezembe kerültek), ha tévednék, elnézést érdemlek, mert hiszen két utazó, akik ugyanazt az országot írják le, szükségképpen megegyeznek bizonyos részletekben de ez még nem jelenti azt, hogy az egyik kölcsönözte, vagy ellopta a másik adatait.

Azt is tekintetbe kell venni, hogy Japán és Luggnagg között élénk kereskedelem folyik, nagyon valószínű tehát, hogy a japán szerzők beszámolnak a struldbrug-okról, de olyan kevés ideig voltam Japánban és nyelvük olyan ismeretlen nekem, hogy nem kérdezősködhettem róluk. Remélem, a hollandusok adataim alapján kutatni fognak majd és kiegészítik esetleges hiányaimat.

Őfelsége, miután többször ajánlott fel nekem magas udvari állást, látva, hogy mindenáron vissza akarok térni hazámba, végül kegyesen megadta beleegyezését. Saját kezűleg írt ajánlólevelet adott a japán császárhoz. Megajándékozott négyszáznegyvennégy nagy arannyal (ez a nép szereti az egyforma számjegyeket) és adott egy nagy vörös gyémántot, melyet Angliában ezerszáz fontért adtam el.

1709. május 6-án ünnepélyes búcsút vettem az udvartól és barátaimtól. Őfelsége őrséget rendelt mellém Glanguenstaldig, mely a sziget délnyugati kikötője. Hat nap múlva indult a hajó Japánba. Az út tizenöt napig tartott. A kis Shimosa³⁰⁹⁸ kikötőváros mellett vetettünk horgonyt, Japán délkeleti partján. Innen néhány földnyelv vezet észak felé, ahol Japán fővárosa, Edo³⁰⁹⁹ fekszik. Partra szállva, megmutattam a luggnaggi király levelét. A hivatalnok jól ismerte a tenyér nagyságú pecsétet, amire a következő szavak voltak írva: „A király egy béna koldust emelt fel a földről”. A város elöljárói hallva a levélről, úgy fogadtak, mint valami minisztert. Elláttak kocsikkal és szolgákkal és Edóig kísértek, ahol azonnal jelentkeztem kihallgatásra és felmutattam a levelet. Miután ezt szertartásosan felbontották és a tolmács közölte őfelségével tartalmát, utóbbi értésemre adta, hogy „mondjam el, hogy mit akarok, bármi is legyen az, megkapom, királyi testvére kedvéért”. A tolmács különben holland hajósok üzletfele volt, magatartásomon észrevette európai mivoltomat és hollandra fordította le őfelsége szavait. Mint elhatároztam, azt feleltem, hogy

„Holland kereskedő vagyok, hajótörést szenvedtem, szárazon, vízen Luggnaggba jutottam és onnan Japánba. Tudom, hogy honfitársaim gyakran megfordulnak erre és lesz módom visszatérni hazámba. Ezért hát alázattal ama kegyet kérem csak, engedné meg őfelsége, hogy épségben Nagaszakiba³¹⁰⁰ jussak!”

Ehhez hozzátettem még, hogy

„Luggnaggbeli királyi pártfogóm kedvéért engedje el őfelsége nekem azt a szertartást, melyben honfitársaimnak rá kell tapodni a feszületre, hiszen a balsors vetett ez országba, és nem kereskedni jöttem.³¹⁰¹”

Miután ezt a kérelmemet a tolmács lefordította, őfelsége meglepettnek látszott és azt mondta, hogy

„Úgy emlékszik, a hollandusok között az első vagyok, aki ebben a pontban aggodalmaskodott és valóban, szinte kételkedni kezd benne, igazán hollandus vagyok-e, mert hogy igaz keresztény vagyok, az biztos. Mindazonáltal, különös kegyképpen, teljesíti kívánságomat, de ügyesnek és óvatosnak kell lenni, és meg kell hagyni a hivatalnokoknak, hogy úgy engedjék el nekem a szertartást, mintha véletlenül történne, mert biztosít, hogyha valamelyik holland testvérem megtudja a titkot, biztosan nyakamat szegi útközben.”

Hálámat fejeztem ki ezért a szokatlan kegyért, majd ezek után rábíztak egy kapitányra, aki épségben elszállított Nagaszakiba és gondoskodott róla, hogy a feszület szertartás elmaradjon.

1709. június 9-én értünk Nagaszakiba, hosszú és fáradságos utazás végeztével. Csakhamar holland tengerészek társaságába jutottam, és az Amboyna³¹⁰² nevű négyszázötven regisztertonnás hajón Amszterdamba vitettem magam. Valamikor sokat éltem Hollandiában, Leydenben folytattam tanulmányaimat és jól tudtam hollandusul. A tengerészek csakhamar megtudták, honnan jövök és kikérdezték egész életemet. Rövid és valószínű történetet eszeltem ki, elhagyva a legfontosabb mozzanatokat. Voltak ismerőseim Hollandiában, vezetéknevet találtam ki magamnak és azt mondtam, hogy szüleim szegény gelderlandi³¹⁰³ parasztok. A kapitánynak, Theodorus Vangrultnak ki akartam fizetni az utat, de mikor megtudta, hogy seborvos vagyok, megelégedett a fele díjjal, azzal a feltétellel, hogy útközben igénybe vehessék szolgálataimat. A legénység tagjai közül többen kérdezgettek, hogy a fent említett szertartáson átestem-e, amire kitérő válasszal feleltem, mondván, hogy mindenben alávetettem magam a császár parancsának. Mégis egy rosszakaratú gazfickó bevádolt a tisztnél, és azt állította, hogy nem tapodtam rá a feszületre. Szerencsémre, ez a tiszt be volt avatva ügyembe, bambusznáddal húszat veretett a fickó hátára. Ezek után nem zaklattak többé.

Különösebb esemény nem zavarta utunkat, jó széllel elértük a Jóreménység fokát, ahol friss vizet vettünk fel. 1710. április 10-én elértük Amszterdamot. Útközben csak három emberünket vesztettük el betegségekben, továbbá egy negyediket, aki az előárbócról zuhant a tengerbe, nem messze Guinea partjaitól³¹⁰⁴. Amszterdamból csakhamar Angliába indultam egy kicsiny hajón, mely a város tulajdona. Április 16-án a dűnékre értünk. Másnap reggel kötöttünk ki. Öt év és hat hónap után újra láttam szülőhazámat. Egyenesen Redriffbe utaztam, ugyanaznap délutánján meg is érkeztem és nőmet és családomat jó egészségben találtam.

IV. rész
Utazás a nyihahák országába

1710. szeptember 7.–1715. december 5.

ELSŐ FEJEZET

Bár nyughatatlan természettel vádolhatnak, be kell vallanom, hogy kalandvágyamat nem oltotta el mindama veszély és kétségbeesés, melyeket utam korábbi részeiben elbeszéltem. Öt hónapot töltöttem nőmmel és gyermekemmel és igen boldog lehettem volna, ha megvan bennem a képesség felismerni, hogy mikor kell megállnom. Szegény feleségemet áldott állapotban hagytam ott és elfogadtam egy kedvező ajánlatot, a háromszázötven regisztertonnás nagy kereskedelmi hajónak, az Adventure-nek parancsnokságát. Közismerten jó tengerész voltam és meguntam már a seborvosi hivatást. Erre a célra egy ügyes fiatalembert fogadtam fel hajómra, bizonyos Robert Purefoy nevezetűt 1710 augusztusának 2-ik napján. Portsmouthban bontottunk vitorlát és 14-én Tenerife-nél találkoztunk Pocock bristoli kapitánnyal, aki a Campechy-öbölbe⁴⁰¹ igyekezett kékfáért⁴⁰². Tizenhatodikán a vihar elválasztott bennünket. Hazatértem után értesültem róla, hogy nem sokkal ezután elsüllyedt és az egész hajóról csak egy kis inas maradt életben. Becsületes ember volt és jó tengerész, csak túlságosan bízott eszében és ez volt az oka pusztulásának, mint annyi másnak. Ha megfogadta volna tanácsom, most otthon volna családja körében, épségben és biztonságban, mint én.⁴⁰³

Több tengerészem meghalt maláriában. Barbadosban⁴⁰⁴ kellett felfogadnom néhányat, és érintenem kellett a Leeward-szigeteket⁴⁰⁵, azoknak a kereskedőknek a megbízása szerint, akik alkalmaztak. Csakhamar megbántam, mit tettem, mert a felfogadott emberek között volt néhány tengeri kalóz. Ötven ember volt a fedélzeten, és az volt a parancsom, hogy kereskedjek az indiánokkal a déli tengeren, és tegyek felfedezéseket. De ezek a fickók, akiket felvettem, megrontották legénységemet, összeesküdtek ellenem, hogy megkaparintsák a hajót. Az egyik reggel betörtek a fülkémbe, a kezem és a lábam megkötözték és megfenyegettek, hogy a tengerbe hajítanak, ha ellenállok. Azt feleltem, hogy foglyuk vagyok és megadom magam. Megeskettek, azután feloldozták kötelékeim, csak a lábamon hagytak egy láncot, melyet hozzáerősítettek az ágyamhoz. Az ajtóm elé őrt állítottak, töltött fegyverrel, aki azonnal főbelőtt volna, ha megkísérlem a szökést. Adtak ennem és innom, a hajó parancsnokságát pedig átvették. Az volt a céljuk, hogy mint kalózok, spanyol hajókat fosztanak ki, de ehhez több emberre volt szükségük. Így hát elhatározták, hogy eladják a rakományt és Madagaszkárban új legénységet szerveznek, mert tudnivaló, hogy a fogságom alatt is nagy volt a halálozás. Több héten át kereskedtek az indiánokkal, de ma sem tudom, melyik irányban haladtunk. Elzárt rab voltam és csak arra vártam, hogy legyilkoljanak, ahogy gyakran ígérték.

1711. május 9-én bizonyos James Welch jött le fülkémbe és értesített, hogy a kapitány parancsa szerint most kitesznek a partra. Vitatkozni kezdtem vele, de hiába, még azt sem akarta megmondani, hogy ki lett az új kapitány. Belöktek egy csónakba és csak annyit engedtek meg, hogy felvehessem legjobb ruhámat és néhány fehérneműt. Fegyvert nem vihettem magammal. Nem motoztak meg, volt annyi becsület bennük és így zsebeimbe maradt pénz és néhány apró tárgy. Körülbelül egy tengeri mérföldet4,8 km eveztek velem, azután kitettek a partra. Rimánkodtam, hogy mondják meg, hol vagyunk, de esküdöztek, hogy „maguk sem tudják, és hogy a kapitány elhatározta, a legelső helyen, ahol földet érünk, megszabadul tőlem, miután a rakományt úgyis eladta már”. Visszaugráltak a csónakba, ajánlották, hogy igyekezzek, nehogy az ár elkapjon és búcsút vettek tőlem.

Kétségbeejtő helyzetemben mit tehettem egyebet, kigázoltam a sekély vízből és egy kis dombra leültem pihenni és gondolkodni. Kissé magamhoz térve megindultam befelé azzal, hogy az első vad, akivel találkozom, majd csak megkímél, ha életemért karkötőket, üveggolyókat és más csecsebecsét ajánlok fel – a tengerészek rendesen ellátják magukat effélével. A vidéket hosszú fasorok osztották részekre. Vetést is láttam, de nem voltak szabályosak. Minden magától nőtt, magas fű között jártam, előttem árpaföldek terültek el. Óvatosan és körbe-körbe nézegetve haladtam, nehogy meglepjenek, vagy nyíllal lőjenek le hátulról. Egyszerre kitaposott úthoz értem, váratlanul bukkanva emberi, ló- és tehénlábak nyomaira, majd több állatot pillantottam meg a mezőn és néhányat a fák gallyai között. Nagyon furcsa alakjuk volt. Annyira megleptek, hogy hirtelen egy sövényfal mögé húzódtam és onnan szemléltem azokat, melyek közelebb kerültek hozzám és alkalmat adtak behatóbb vizsgálatra. Fejük és mellük sűrű szőrrel van borítva, a szőrzet hol bodros, hol hosszú és lecsüngő. Szakálluk is van, olyanféle, mint a kecskének, hátuk közepén hosszú szőrszálak húzódnak, ugyanez a lábakon és lábfejeken. Testük többi része csupasz és piszkos-barna bőrük látható. Farkuk nincsen és a combok szőrtelenek, kivéve hátul, nyilván azért, hogy kényelmesen ülhessenek a földön. Leggyakrabban, ebben a helyzetben láthatók, vagy fekve, vagy gyakran hátsó lábukon állva. A fákra olyan gyorsan másztak, mint a mókus; melső és hátsó lábukon hosszú, hegyes és horgas karmok szolgálnak erre a célra. Gyakran ugrottak a levegőbe és feltűnő ügyességgel kergetőztek. A nőstények valamivel kisebbek párjaiknál, fejükről hosszú haj fityeg, arcuk csupasz, valamint egész testük is, kivéve a végbélnyílás és a szeméremtest körül. Melleik két mellső lábuk között csüngenek le, és gyakran csaknem a földet éri, ha járnak. A hajuk színe különböző: barna, vörös, fekete és sárga. Mindent összevéve, soha életemben nem láttam ilyen visszataszító állatot, mely első pillanatra természetes ellenszenvet keltett bennem, olyannyira, hogy undorral és megvetéssel felálltam, megelégelve ezt a látványt és folytattam utamat a kitaposott ösvényen, remélve, hogy valamelyik indus házához vezet. Alig tettem néhány lépést, mikor szemtől-szembe kerültem egy előbb leírt teremtéssel, mely egyenesen nekem jött. Megpillantva engem, a rút szörnyeteg bosszús fintorokat vágott, megállt és úgy bámult rám, mintha sosem látott volna még ilyent. Felemelte egyik mellső patáját, nem tudom kíváncsiságból vagy rosszakaratból-e, de nem vártam meg, amíg hozzám ér, felkaptam vadászkésemet és lapos fejével ráütöttem a körmére. Az élével nem mertem támadni, attól tartva, hogy a bennszülöttek felbőszülnek ellenem, ha megtudják, hogy megöltem, vagy megnyomorítottam valami háziállatot. A bestia visszakapta kezét és olyan hangosan bömbölt, hogy a szomszéd földről mintegy negyven társa odaugrált üvöltve és rút pofákat fintorogva felém. Erre egy fatörzshöz futottam és megvetve hátamat a tőrt magam előtt lóbáltam, hogy távol tartsam a bestiákat. De néhány átokfajzat elkapta a fa ágait, felkúszott a fára és onnan a fejemre rondított. A fához simulva is alig tudtam elkerülni az adagokat. Így aránylag még jól jártam, csak a rettentő bűzük fojtogatott.

A nagy bajom közepette egyszercsak látom, hogy az egész társaság eliramodik, olyan gyorsan, ahogy a lába viszi. Kimerészkedtem a fa alól és kikémleltem az útra, hogy lássam, mi rémíthette meg ennyire a bandát. De csak egy lovat pillantottam meg, csendesen és nyugodtan sétált, úgy látszik, ez riasztotta el őket. A ló visszahőkölt egy pillanatra, mikor a közelembe került, de csakhamar összeszedte magát, és csodálkozó szemekkel egyenesen arcomba nézett. A kezeimet, lábaimat vizsgálta, és többször körüljárt. Nem állhattam odébb, mert elzárta az utamat, bár viselkedésében semmi támadó, vagy erőszakos nem volt, inkább valami szokatlan szelídség. Percekig egymásra meredve álldogáltunk, végül kinyújtottam a kezem, hogy megveregessem a nyakát, füttyentettem is, mint a lovászgyerekek, mikor idegen lovakat zaboláznak. De ez a ló kedveskedésemet némi megvetéssel fogadta, megrázta fejét és homlokát leszegve, jobb mellső lábát gyengéden felemelte és szelíden, de határozottan eltolta a kezemet. Azután háromszor, vagy négyszer nyerített, de olyan sajátos, tagolt ütemekben, hogy csaknem azt kellett hinnem, a maga nyelvén beszélt valamit.

Amíg így bámultuk egymást, egy másik ló lépdelt oda, szembe fordultak és jobb patájukat felemelve összeütötték, majd több ízben nyerítettek, de annyiféle hangon, hogy csaknem tagolt beszédnek tűnt. Pár lépést hátra húzódtak, egymás oldalán sétáltak fel és alá, tárgyaló felek módján, akik valamit latolgatnak. A szemük gyakran lebbent felém, mintegy aggódva, hogy el ne szökjem. Egészen el voltam képedve, és azt gondoltam, hogy ha ennek az országnak a lakói rendelkeznek az értelem egy bizonyos fokával, akkor ők a legbölcsebb nép a földön. Ez a gondolat megnyugtatott. Elhatároztam, hogy odébb állok és felkeresek valami házat, falut, vagy bennszülöttet és itt hagyom a két lovat, társalogjanak, amíg jólesik. De az első ló, egy almás pejkó, látva, hogy már elosonnék, utánam nyerített, de olyan határozott és kifejező hangon, hogy megdöbbenésemben szinte értettem, mit akar. Anélkül, hogy számot adhattam volna magamnak, mit teszek, megfordultam és odaléptem hozzá, mintegy további parancsait várva. Elrejtettem félelmemet, bár most már őszintén aggódni kezdtem, hogy fog ez a kaland végződni. Az olvasó elképzelheti helyzetemet. A két ló mellém lépett és nagy komolysággal kezdték vizsgálni az arcomat és a kezeimet. A szürke pej, jobb mellső patájával körültapogatta kalapomat, mire levettem és újra föltettem azt. Erre mindketten nagyon meglepettnek látszottak. A másik, egy barna mén, meglibbentette kabátom szárnyát és ezen megint csodálkoztak. Megsimogatták kezem és láttam, hogy annak színe és lágysága meglepi őket. Az egyik olyan erősen szorította le kezemet patája és csülke közé, hogy felkiáltottam, ezután mindketten gyöngéden és vigyázva nyúltak hozzám. Cipőm és harisnyám nagy zavarba hozta őket, többször nyerítettek és mindenféle gesztusuk volt, önkénytelenül bölcsekre kellett gondolnom, mikor valamely bonyolult jelenség okait próbálják megfejteni.

Mindent összevéve, ezeknek az állatoknak a viselkedése olyan ésszerű és szabályos, olyan megfontolt és értelmes volt, hogy végül meggyőztem magam, hogy ezek csak varázslók lehetnek, akik valamely rejtett célból lovakká változtatták magukat, és most, hogy egy idegent találtak, szórakozni akarnak vele, vagy talán igazán meglepi őket egy idegen és távoli utazó arca, öltözéke. Megnyugodva ebben az okoskodásban, a következő szavakkal fordultam feléjük:

„Uraim, ha önök vajákosok⁴⁰⁶, mint okom van hinni, bizonyára értik a világ minden nyelvét, engedje meg tehát méltóságtok, hogy magamat, mint egy szegény, hajótörött angolt bemutassam. Rossz sorsom ezekre a partokra vetett és most csak arra kérem önöket, engedjék meg, hogy valamelyikük hátára üljek, mintha igazi ló volna és eljussak egy házig, vagy faluig, ahol megpihenhetek. Cserébe ezért a kegyért ezt a vadászkést és néhány karperecet felajánlom önöknek.”

s már ki is vettem zsebemből ezeket a tárgyakat. A két ló csendesen állt, amíg beszéltem, úgy látszik, nagy figyelemmel hallgatták végig és mikor befejeztem, többször nyerítettek egymás felé, mintegy komoly társalgásba merülve. Hanem észrevettem, hogy nyelvük nagyon jól fejezi ki az indulatokat, és szavaikat, kis fáradsággal, könnyebben lehet ábécébe foglalni, mint a kínaiakat.

Gyakran megkülönböztettem ezt a szót jehu⁴⁰⁷, melyet többször ismételt mindegyik. Bár nem tudhattam, mit jelent ez a szó, mégis, amíg a két ló hevesen beszélgetett megkíséreltem, kiejteni és hogy egy pillanatra elhallgattak, hangosan és bátran mondtam: Jehu! – minden tehetségemmel utánozva a lónyerítést. Ezen nagyon meglepődtek és a szürke kétszer megismételte ezt a szót, mintha a helyes kiejtést tanítaná nekem. Mire én is többször megismételtem a szót, egyre jobban, bár tökéletesen nem utánozhattam. Most egy másik szóval próbálta meg, melyet már nehezebben tudtam kiejteni, a betűinkkel leírva talán így hangzanék: nyihaha⁴⁰⁸. Ez már nem sikerült úgy, mint az előbbi szó, két vagy három kísérlet után mégis kiejtettem és mindketten csodálkoztak tehetségemen.

Miután még néhány szót váltottak, a két barát búcsút vett egymástól, megveregetve egymás patáját, majd a szürke pej jelt adott nekem, hogy csak menjek szépen előre. Jobbnak láttam engedelmeskedni. Ha nem mentem elég gyorsan, így kiáltott: Hhuun, hhuun. Megértettem, hogy mit akar, és jelekkel értésére adtam, hogy fáradt vagyok és nem tudok gyorsabban menni, mire nyugodtan megállt és várt, hogy kipihenjem magam.

MÁSODIK FEJEZET

Miután három mérföldet4,8 km mentünk, egy hosszú épülethez jutottunk, mely földbe vert és keresztbe rakott cölöpökből készült, az eresz alacsony, szalmával borított. Kicsit megnyugodtam, és mindenféle csecsebecsét szedtem elő, amilyenekkel az utazók nyerik meg indusok és más félvadak jóindulatát. De a ló jelezte, hogy menjek be előtte. Egy nagy szobába léptem, melynek sima, döngölt agyagpadlója volt és a falak hosszában vödrök és vályúk húzódtak. A szobában három poroszkát⁴⁰⁹ és két kancát találtam, nem ettek, hanem legnagyobb meglepetésemre ültek a hátsó combjukon. Még jobban csodálkoztam, látva, hogyan sürögnek-forognak a szobában és tesznek-vesznek. Mindez megerősítette első gyanúmat, hogy végtelenül fejlett és értelmes nemzet lehet az, melynek oktalan állatai ennyire civilizálódtak. Csakhamar belépett a szürke, tekintélyt eláruló hangon többször nyerített és a többi válaszolt.

Ebben a házban még három szoba volt, egymással szembe vágott ajtókkal; a második szobán keresztül haladtunk a harmadik felé. Most a szürke előre lépett és intett, hogy várjak. Vártam a második szobában és előkészítettem ajándékaimat, melyekkel a ház urát és úrnőjét lekenyerezem: két kést, három hamis gyöngyből készült karkötőt, egy kis tükröt és egy gyöngynyakláncot. A ló kétszer, háromszor nyerített, és én vártam, hogy valami emberi hangot hallok most már, de csak nyerítés volt a válasz, igaz, valamivel élesebb. Azt kezdtem hinni, hogy valami igen nagy úr házába kerültem, ha ennyi ceremónia kell hozzá, hogy bebocsáttatást nyerjek. Csak azt nem értettem, hogyan veheti magát körül egy ilyen nagy úr csupa lovakkal. Végül aggódni kezdtem, hogy szenvedéseim és balsorsom talán megzavarták eszemet, nyugtalanul felálltam és körülnéztem a szobában, mely választékosabban volt berendezve, mint az első. Megdörgöltem a szemem, de minden változatlan maradt. Megcsíptem a karom, hogy felébredjek, remélve, hogy csak álmodom. Végül nem maradt más hátra, megnyugtattam magam, hogy mindez csak varázslat és bűvészet lehet. Nem volt időm folytatni elmélkedéseim, mert már jött is a szürke ló, és jelt adott, kövessem a harmadik szobába. Ott egy szép kancát találtam, két csikóval, akik hátsó lábukon ültek, művészien font és tökéletesen tiszta szalmaszőnyegeken.

Ahogy beléptem, a kanca felállt fekhelyéről, közel lépett hozzám és miután gyengéden megvizsgálta arcomat és kezeimet, majd igen megvetően végigmért és a másik ló felé fordult. Többször hallottam a jehu szót, melynek értelmét akkor még nem fogtam föl, bár ez volt az első szó, melyet kiejtettem. Csakhamar, örök szégyenemre és bánatomra, megtudtam, mit jelent ez a szó. A szürke bólintott és ismételve a hhuun, hhuun szavakat, jelt adott, hogy jöjjek vele. Nagyobb udvarba jutottunk, melynek közepén, nem messze a háztól, egy másik épület állott. Beléptünk, és hármat vagy négyet láttam amaz utálatos teremtmények közül, melyekkel partraszállásom után találkoztam. Gyökereket és húst ettek; mint később megtudtam, szamarak és kutyák, vagy betegségben elhullott tehenek húsát. Mindháromnak kötél volt a nyakán, melynek végét egy-egy cölöphöz kötötték. Az ételt két melső lábukkal fogták meg és fogukkal marcangolták szét.

A gazda ló parancsot adott egy vörösesbarna poroszkának, úgy látszik szolgája volt, hogy oldozza el az egyiket és hozza közelebb. A bestiát szorosan odaállították mellém és arcunkat és alakunkat az úr és szolgája tüzetesen összehasonlította, mely közben újból többször hallottam ismételni a jehu szót. De mekkora volt borzadásom és meglepetésem, mikor észrevettem, hogy az az utálatos állat egészen emberi formájú, arca lapos és széles ugyan, orra benyomott, az ajka széles és a szája nagy. Ilyesmit vad népeken is tapasztalhat az ember, akiknél a vonásokat már gyermekkorban eltorzítja a föld porában való hentergés, vagy az, hogy az anyák hátukon hordják kicsinyeiket és ezeknek arca vállukhoz dörgölődzik. A jehu mellső lába alig különbözött az én kezemtől, csak a körmei hosszabbak, a tenyere durvább és barnább és a kézfeje szőrösebb. Lábunk is éppúgy hasonlított, mit csak én tudhattam, mert a lovak harisnyát és cipőt láttak rajtam. Egész testünk, eltekintve, a már leírt szőrzetektől és színektől, ilyen megdöbbentő hasonlatosságot mutatott.

A lovak azonban nagy zavarban voltak, látva, hogy testem nagy része különbözik a jehu-k testétől. Azt persze nem tudták, hogy ezeket a különbségeket csak a ruháimnak köszönhetem. A vörös poroszka egy gyökeret nyújtott át nekem, melyet patája és csülke közé szorított, ahogy azt a megfelelő helyen majd elmagyarázom. Elvettem a gyökeret, megszagoltam és udvariasan visszaadtam. Erre egy darab szamárhúst vett ki az egyik jehu vályújából, de az olyan büdös volt, hogy undorodva elfordultam. Odavetette egy jehu-nak, mely azután mohón felfalta. Ekkor a ló egy köteg szénát nyújtott felém, majd egy vödör zabot, de én fejemet ráztam, jelezve, hogy ezt nem tudom megenni. Ekkor megijedtem, mi lesz velem, hiszen itt éhen halhatok, ha magamhoz hasonló lénnyel nem találkozom. Ami ezeket a piszkos jehu-kat illeti, be kell vallanom, soha nem láttam még minden tekintetben ennyire undoritó lényeket, bár abban az időben kevés ember élt Európában, aki az emberiséget olyan mértékben szerette volna, mint magam. A gazda ló észrevette viselkedésemen, mennyire undorodom ezektől az állatoktól és visszakergette őket az istálló homályába. Ekkor az első patáját a szájához emelte, olyan mozdulattal, mely egészen természetesnek látszott. Úgy látszik, azt akarta megtudni, mit szeretnék enni, de nem adhattam érthető választ és ha megértett volna is, nem tudtam elképzelni, honnan szerzünk megfelelő táplálékot. Amíg így erőlködtem, az ajtó előtt egy tehén haladt el. Rámutattam és jeleztem, hogy odamegyek és megfejem. Ezt már megértette gazdám. Visszavezetett a házba és szolgálónak egy kancát rendelt mellém, mely egy másik szobába vitt, ahol fa- és agyagedényekben friss tej állt a polcokon. Kaptam egy köcsöggel. Nagyot húztam belőle és felfrissültem.

Délfelé valami járműfélét láttam a ház felé közeledni, melyet négy jehu húzott, mint valami szánt. A kocsiban egy öreg paripa ült, aki tekintélyes személynek látszott. Hátsó lábaival lépett a földre, mellső lábát úgy látszik megsértette. A házigazda ló nagy barátsággal fogadta, együtt ebédeltek a ház legszebb szobájában, tejben főtt zabot, melyet az öreg forrón evett, a többi hagyta kihűlni. A sajtárokat körben állították föl, körben ültek a lovak is szalmakötegeken, hátsó combjukra nehezedve. Középen széles jászol állt, részekre osztva, úgy, hogy mindegyik mén és kanca a maga szénáját ette, nagyon tisztán és rendesen. A fiatal csikók igen szerényen viselkedtek, különösen gazdánk csikói, melyek igen szelídek és udvariasak voltak a vendégekhez. A szürke odaállított maga mellé és láttam, hogy ő és barátai rólam beszélnek. A vendégek gyakran pillantottak rám és gyakran ismételték a jehu szót.

Véletlenül felhúztam a kesztyűmet. Mikor szürke gazdám észrevette, meg volt lepve és csodálkozva érdeklődött, mit csináltam mellső lábammal. Patájával kétszer vagy háromszor érintette kezemet, mintha azt akarná mondani, hogy úgy akarja látni, mint az előbb. Azonnal engedelmeskedtem, lehúztam a kesztyűmet és zsebre vágtam.

Ezen megint sokat vitáztak és láttam, hogy a társaságban jó benyomást keltett modorom. Többször ismételnem kellett néhány szót, melyet megtanultam és amíg az ebédnél ültünk, a gazda elmondta a zab, tej, tűz, víz és más dolgok nevét. Mindent szépen utána mondtam, mert mint említettem már, ifjú korom óta igen könnyen tanulok nyelveket.

Ebéd után a gazda félrehívott, szavakkal és jelekkel értésemre adta, hogy mennyire sajnálja, hogy nincs mit ennem. A zabot a nyelvükön hlunnh-nak nevezik. Többször ismételtem ezt a szót, mert eszembe jutott, hogy talán valami kenyérfélét csinálhatnék belőle, mely tejbe mártva elég volna ahhoz, hogy éhen ne vesszek. Azután majd csak eljutok valahová, magamfajtájú népek közé. A gazda azonnal megparancsolta egy szürke kanca szolgálónak, hogy egy nagy fatálon hozzon nekem zabot. Ezt megpörköltem a tűzön és azután úgy, ahogy ledörzsöltem a pelyvát⁴¹⁰ és kiszedtem a magokat, az egészet megőröltem két kő között, vízzel meggyúrtam, tűzön megsütöttem és melegen ettem, tejjel. Eleinte bizony nagyon ízetlen lakoma volt, bár tudom, hogy Európa sok részén eszik a zabkenyeret. Később azután hozzászoktam. Életem folyamán gyakran kényszerültem kemény nélkülözésre, és ez nem az első eset volt, mely meggyőzött arról, hogy a természet milyen könnyen kielégíthető. Itt csak azt jegyzem még meg, hogy egy félórát sem voltam beteg, amíg ezen a szigeten éltem. Később fogtam néha egy-egy házinyulat, vagy a jehu-k szőréből készült hurokkal madarat is. Néha meg jóízű növényeket szedtem és főzeléket csináltam a kenyérhez. Máskor vajat köpültem és megittam a savót. Eleinte nagyon nélkülöztem a sót, de a megszokás kibékített ennek hiányával is. Meg vagyok győződve róla, hogy a sót csak fényűzésből és ínyenckedésből használják és hogy kezdetben arra volt való, hogy szomjúságot keltsen, kivéve, ha húst raktak el bele, hogy meg ne romoljon⁴¹¹. Nincs is állat, mely a sót úgy enné, mint az ember.⁴¹² Ami engem illet, elhagyva ezt az országot, csak nagy nehezen szoktam hozzá megint, hogy bármely ételben a só izét elviseljem.

Legyen ennyi elég abból, mit az étkezésemről mondhatok. Más írók megtöltik könyveiket az effélével, mintha az olvasót érdekelné, hogy mi utazók jól vagy rosszul étkezünk-e. Ennyit mégis fel kellett említeni, máskülönben lehetetlennek tartaná a világ, hogy három évet éltem egy ilyen országban és ilyen lakók között.

Ahogy bealkonyodott, a gazda elrendelte, jelöljenek ki nekem fekhelyet. Kaptam is egyet, 6 yardnyira5,4 m a jehu-k istállójától. Lefeküdtem a földre és ruháimmal betakarva magam, mélyen elaludtam. Rövid idő múlva még jobban hozzászoktam helyzetemhez, mint az olvasó látni fogja, ha életmódomról majd tüzetesebben beszélek.

HARMADIK FEJEZET

Legfőbb igyekezetem arra irányult, hogy megtanuljam az ország nyelvet, amiben gazdám (ezentúl csak így nevezem) és a ház mindegyik szolgája támogatott. Mindnyájan valóságos csodának tekintették, hogy egy szerintük oktalan állatban az értelem kétségtelen jeleit tapasztalhatták. Rámutattam a tárgyakra és megkérdeztem a nevüket, melyet azután, ha magamra maradtam, a naplómba bejegyeztem. Rossz kiejtésemet gyakori ismétlésekkel javítgattam. Egy rőt poroszka, egy alsóbb rangú cseléd, különösen sokat segített.

Ez a nép a torkon és az orron keresztül beszél. Nyelvük legjobban a magas hollandhoz vagy a némethez hasonlít, de kecsesebb és kifejezőbb. Különben V. Károly császár⁴¹³ ugyanezt akarta mondani, mikor kijelentette, hogy „ha a lovaihoz akar beszélni, azt mindig magas hollandul kell megtennie.” Gazdám kíváncsisága és türelmetlensége olyan nagy volt, hogy szabad idejében órákat töltött tanításommal. Meg volt győződve róla, (mint azt később bevallotta) hogy jehu vagyok. De tanulékonyságom és szelídségem meglepte őt, mert mindezek a tulajdonságok ellentétben állnak a jehu-k természetével. A ruháim nagy zavarba hozták, gyakran tépelődött magában, vajon nem testemhez tartoznak-e, mert sohasem vetettem le, mielőtt a család nyugovóra tért és reggel már korán felöltöztem. Gazdám nagyon vágyott már tudni „honnan jövök, hol szedtem fel az értelem mindama látszatát, melyet elárultam eddig, hogy történetemet saját szájamból hallhassa”, remélte, hogy ez hamar bekövetkezik, mert igen gyorsan tanultam. Hogy mindent jól megjegyezzek, a szavakat latin betűkkel írtam le a fordítással együtt. Mindez gazdám jelenlétében történt és csak nagy nehezen tudtam megmagyarázni neki, hogy mit csinálok. Ezeknek a bennszülötteknek ugyanis fogalmuk sincs könyvekről és irodalomról.

Tíz hét alatt már megértettem a legtöbb kérdést és három hónap múlva tűrhető válaszokat adtam. Gazdám szerette volna tudni, hogy

„Honnan jövök és ki tanított meg utánozni az értelmes lényeket, mert a jehu-kat (bár a fejem, a kezem, az arcom és minden, ami látható rajtam, tökéletesen hasonlít az övékéhez) eltekintve valami alattomos ravaszságtól és minden rosszra való hajlamtól, úgy ismerik, mint a leggyengébb felfogású háziállatokat.”

Azt feleltem, hogy

„A tengeren át jöttem, távol vidékről, sok hozzám hasonló lénnyel, egy nagy, kivájt edényben, melyet a fák törzséből csináltunk, de társaim kitettek a partra és magamra hagytak.”

Csak nagy nehezen és sok taglejtés segélyével tudtam ezt megértetni vele. Azt felelte, hogy „bizonyára tévedek, vagy mit mondok, az nincsen”, így fejezte ki magát, mert nyelvüknek nincs szava a hazugság, vagy csalás kifejezésére.

„Az lehetetlen, hogy a tengeren túl még ország legyen, vagy hogy állatok faedényt készíthessenek és ezt a tengeren kormányozhassák. Abban bizonyos, hogy élő nyihaha nem tudna ilyet szerkeszteni és nem bízná jehu-kra, hogy kormányozzák.”

A nyihaha szó a nyelvükön lovat jelent, nyelvtörténetileg: a természet tökélyét. Azt mondtam gazdámnak, hogy „még nem tudom jól kifejezni magam, de rövid időn belül csodákat beszélek majd neki”. Gazdám a saját feleségét, csikóját és cselédeit is intette, hogy minden alkalmat használjanak fel, mikor taníthatnak; ő maga naponta két-három órát oktatott. Több magas állású mén és kanca a szomszédságból meglátogatott bennünket arra a hírre, hogy „egy csodálatos jehu-t találtak, mely úgy beszél, mint egy nyihaha és szavakban és mozdulatokban az értelem halvány visszfényét árulja el.” Ezek a vendégek nagyon szívesen beszélgettek velem, kérdéseket tettek fel, és én ahogy tudtam, válaszoltam. Ez a nagy buzgalom odahatott, hogy odaérkezésem után öt hónappal már mindent értettem, melyet beszéltek és egész tűrhetően fejeztem ki magam. A nyihahá-k, hogy láthassanak és beszélhessenek velem, meglátogatták gazdámat, de alig hitték el, hogy igazi jehu vagyok, mert a testem, másféle szőrzettel van borítva. Csodálkoztak, hogy nincs rajtam szőrzet, csak a fejemen, az arcomon és a kezeimen. De titkom csakhamar kiderült, egy olyan eseménnyel kapcsolatban, mely tizennégy nappal ezután történt.

Már említettem az olvasónak, hogy esténként, ha a család lefeküdt, én is visszavonultam, levetkőztem és a ruháimmal takarództam. Egy reggel az történt, hogy gazdám értem küldte a vörös poroszkát, az inasát. Még álmomban talált, ruháim egyik oldalon leestek és ingem a mellemre csúszott. Felébredtem a zajra és észrevettem, hogy az üzenetet némileg zavartan adja tudtomra. Később gazdámnak ijedtében nagyon zavarosan mondta el, mit látott. Én hamar megtudtam a felfedezést, mert alighogy gazdám előtt megjelentem, rögtön megkérdezte, „mit jelentsen az, melyet szolgája beszélt, hogy én nem ugyanaz vagyok mikor alszom, mint melynek nappal mutatkozom; hogy az inas szerint részben fehér vagyok, részben sárga, vagy legalább is nem olyan fehér és részben barna”.

Eleddig eltitkoltam ruháim jelentőségét, minden módon különbözni akarván a jehu-k átkozott fajtájától, de most beláttam, hogy tovább nem titkolódzhatom. Különben is megfontoltam, hogy cipőim és ruháim csakhamar elkopnak majd, máris rossz állapotban voltak és így egyszer csak szükségem lesz majd a jehu-k, vagy más állatok bundájára, mikor úgyis kipattan a titok. Elmondtam hát gazdámnak, hogy

„Abban az országban, ahonnan jövök, a hozzám hasonló lények, testüket bizonyos állatok mesterségesen kikészített szőrzetével fedik, részint szeméremből, részint a hideg és meleg időjárás viszontagságai ellen. A magam részéről, ha parancsolja, azonnal meggyőzhetem őt, csak azt a kegyet kérem, hogy ne kelljen feltakarnom bizonyos részeket, melyeket a természet elrejteni int.”

Azt felelte, hogy

„Egészen furcsa dolgokat beszélek, főleg utolsó szavaimat nem érti, mert hogyan inthetne minket a természet arra, hogy elrejtsük valamit, mit a természet adott. Ő maga és családja sohasem szégyellte testét, különben pedig tegyek úgy, ahogy jól esik.”

Ezután először kigomboltam és levetettem a felsőkabátom; majd a mellényemre került a sor; levetettem a cipőmet, a harisnyámat és a nadrágomat. Leengedtem az ingemet és az alját felhúztam, majd az egészet öv módjára derekam köré csavartam, hogy meztelenségem elrejtsem.

Gazdám az egész eljárást kíváncsi álmélkodással nézte végig. Egyenként patájába vette a ruhákat, minden darabot szorgosan megvizsgált, megforgatott, majd szelíden és óvatosan több helyen hozzám ért, többször körül járt. Végül kijelentette, hogy nyilvánvalóan jehu vagyok, de sokban különbözöm fajtámtól. A bőröm lágyabb, simább és fehérebb, sok helyen csupasz, körmeim alakja és színe is más és főképpen az a hajlamom, hogy mindig hátsó lábaimon járok. Megelégedett ezzel a látvánnyal és sürgetett, hogy öltözzem fel megint, mert már nagyon dideregtem.

Többször mondtam gazdámnak, mennyire elkeserít, hogy jehu-nak nevez, mert ezt az állatot annyira utálom és megvetem. Kértem, tiltsa meg családjában és barátai között, akik meglátogatják, hogy ezt a szót rám alkalmazzák. Másrészt azt is szerettem volna,

„Ha testem hamis takarójának titkát nem árulná el senkinek, legalább addig, amíg ebben a ruhában tart. Ami inasát, a vörös poroszkát illeti, annak tisztességérzete hallgatást parancsol.”

Gazdám mindebbe jószívvel beleegyezett és így senki sem tudta meg titkomat, amíg csak ruhám szakadozni nem kezdett, melyet mindenféle szövettel pótolni kellett. Közben gazdám azt kívánta, hogy

„Minden szorgalommal azon legyek, hogy a nyelvüket megtanuljam. A maga részéről jobban érdekli őt az értelmem és a beszélő tehetségem, mint az alakom és a testem, akár be van borítva, akár nincs.”

Hozzátette még, hogy „némi türelmetlenséggel várja már azokat a csodákat, melyekről ígértem, hogy beszélek majd”.

Ettől kezdve kétszeres igyekezettel foglalkozott tanításommal. Társaságba vitt és mindenkit kért, hogy előzékenyen bánjon velem, „mert – mondta – ez jó kedvre hangol engem és ettől mulatságosabb leszek”.

Naponta, tanítás közben sok rám vonatkozó kérdést intézett hozzám. Minden tehetségemmel válaszoltam és így csakhamar általános, bár tökéletlen fogalmakat alkothatott személyemről. Az olvasót untatnám, ha elbeszélném, hogyan vált szabályossá társalgásunk, lépésről-lépésre. Az első összefüggő beszámoló, melyet magamról adtam, így hangzott.

„Távol országból jövök, mint ahogy megkíséreltem már elmondani. Ötven fajtámbéli lénnyel, egy nagy faedényben úszkáltunk a tengeren, mely szélesebb volt, mint Nagyságod háza.” Minden rendelkezésemre álló szóval leírtam neki a hajót és kifeszített zsebkendőmet használva fel, megmagyaráztam, hogyan viszi előre a szél. Elmondtam, hogyan tört ki közöttünk viszály, hogyan tettek ki a kopár sziklapartra, hogyan járkáltam, nem tudva, hol vagyok, amíg ő oda nem érkezett, hogy kiszabadítson az utálatos jehu-k karmaiból. Gazdám megkérdezte, hogy „ki csinálja azt a hajót és hogyan lehet az, hogy az én országom nyihahá-i közönséges jehu-kra bízzák a hajó vezetését.” Azt feleltem, hogy „nem folytathatom elbeszélésemet, amíg becsületszavát nem adja, hogy nem sértődik meg, ha már most elmondom neki azt a csodát, mit annyiszor ígértem”. Megígérte, hogy nem haragszik meg és elmondtam, hogy

„A hajót hozzám hasonló teremtmények építették, hogy az én hazámban éppúgy, mint mindenütt, ahol eddig jártam, ilyenek az uralkodó értelmes állatok; hogy mikor ebbe az országba jutottam, én éppúgy meg voltam lepve, látva, hogy a nyihahá-k értelmes lények módjára viselkednek, mint ahogy ő, vagy barátai csodálkoztak, az értelem jelét fedezve fel olyan teremtésben, akit jehu-nak méltóztattak nevezni – amihez minden részemben hasonlítok, ezt beismerem, de az állati és elfajzott természetével semmi közösséget nem vállalok.”

Továbbá kifejtettem, hogy

„Ha jó sorsom valaha megengedi, hogy visszatérhessek hazámba és ott elbeszélem ezt az utamat, mindenki azt hiszi majd, hogy olyan dolgokat beszélek, melyek nincsenek, hogy az ujjamból szoptam az egész történetet és csak úgy kitaláltam és hogy – igazán ígérje meg, nem haragszik és elhiszi, mennyire tisztelem őt, családját és barátait, – az én honfitársaim aligha mondanák valószínűnek, hogy egy nyihaha legfelsőbb lénye lehessen az állatok nemzedékének és fölötte álljon a jehu-nak.”

NEGYEDIK FEJEZET

Gazdám a nyugtalanság minden külső jelével hallgatott végig, tekintve, hogy ebben az országban nem szoktak kételkedni, vagy nem hinni el valamit, mit egy másik mond. A bennszülöttek nem is tudják, hogyan viselkedjenek, ha mégis ilyen körülmények közé kerülnek. Emlékszem, gazdámmal való számos beszélgetésben, mikor az emberi fajta természetét magyaráztam, szóba került a hazugság és a hamis állítás, de csak nagy nehezen értette meg, miről beszélek, bár különben igen éles ítélete és gyors felfogása volt. Ám, így érvelt

„A beszéd szokása arra való, hogy megértsük egymást és hogy a tényekről értesülést szerezzünk. Mármost, ha valaki olyan dolgot állít, mely nincsen, akkor elhibázta a célt és azt éri el, hogy a másik ember nem érti meg, mit mondott és hamis értesüléseket szerez, mely rosszabb a tudatlanságnál, mert akkor feketének tudom azt, ami fehér és rövidnek azt, ami hosszú.”

Ennyi fogalmat tudott csak alkotni magának a hazugságról, melyet az emberek olyan jól ismernek, annyit gyakorolnak.

De térjünk tárgyunkra. Midőn azt állítottam, hogy a jehu-k kormányozzák nálunk az állatvilágot, gazdám kijelentette, hogy ez neki magas, túl van felfogásán. Megkérdezte, „vannak-e közöttünk nyihahá-k és mi a hivatásuk?” Azt feleltem, hogy

„Vannak, mégpedig nagy számban; hogy nyáron a földeken legelnek, télen szénát meg zabot kapnak házainkban, ahol jehu szolgák simára kefélik szőrüket, sörényüket megfésülik, fogaikat kitisztogatják, etetik és ágyat vetnek nekik.

Ezt már jól értem – mondta a gazdám – és mindabból, mely elhangzott, nyilvánvaló, hogy bármilyen értelmes lények ott a jehu-k, az urak mégis csak a nyihahá-k – bár a mi jehu-ink volnának rávehetők, hogy nekünk ilyen szolgálatokat tegyenek.”

Megkértem, „méltóztassék megengedni, hogy ne folytassam, mert bizonyos vagyok benne, hogy a továbbiakkal már nem lesz így megelégedve”. De gazdám ragaszkodott hozzá, hogy mindent megtudjon, jót és rosszat egyaránt. Meghajoltam és kijelentettem, hogy engedelmeskedni fogok. Bevallottam, hogy

„Nálunk a nyihahá-k, akiket lovaknak nevezünk, igen szelíd és szép állatok; hogy a gyorsaságban és az erőben kiválnak és ha előkelő emberek tulajdonát képezik, csak útközben szolgálnak, vagy versenyt futnak, vagy hintót húznak; hogy nagy gonddal és igen jól bánnak velük, amíg meg nem betegednek, vagy a lábuk ki nem sebesedik, akkor azonban eladják és mindenféle durva munkában addig nyaggatják őket, amíg fel nem fordulnak; akkor lenyúzzák és eladják a bőrüket, a húsukat pedig kutyák és ragadozó madarak falják fel. De a közönséges fajtájú lovak sorsa nem ilyen szerencsés. Ezeket földművesek, iparosok és más alacsony sorsú népek használják, a munkával túlterhelik őket és rosszul bánnak velük.”

Leírtam, ahogy tudtam, hogy miként lovagolunk mi, leírtam, a kengyel, a nyereg, a zabla, az ostor alakját és nagyságát, leírtam a kerekeket és a kocsit. Elmondtam, hogy „bizonyos kemény anyagból, az úgynevezett vasból félkör alakú lemezeket csinálunk és ráerősítjük a lábaikra, nehogy patáik a köves úton letöredezzenek”. Gazdám a felháborodás néhány indulatszava után azon csodálkozott, hogy „merészelünk felülni egy nyihaha hátára, hiszen a házának leggyengébb szolgája is lerázná a hátáról, vagy oldalára fekve, halálra zúzná a legerősebb jehu-t, ha a bestia felpattanna rá”. Megmagyaráztam, hogy

„A lovainkat három, négy éves koruktól fogva szoktatják mindama szolgálatra, melyekre felhasználjunk őket; hogy ha valamelyik makacskodik vagy ellenáll, azt kocsik elé fogják; hogy többnyire ütjük őket, amíg fiatalok; hogy a hímeket, melyeket lovaglásra vagy kocsihúzásra szánunk, kétéves korukban kiheréljük, melytől szelídek és kezesek lesznek; hogy valóban, a lovaink érzik a büntetést és a jutalmat, de mégegyszer alázattal kérem, gondoljon arra, hogy a lovainknak éppen olyan kevés esze van, mint ebben az országban a jehu-knak.”

Sok körülírással fogalmaztam meg mindent, mit elbeszéltem, hiszen a nyihahá-k nyelve nagyon sok szót nem ismer, mert szenvedélyeik és vágyaik nem olyan számosak, mint a mieink. De lehetetlen leírnom gazdám nemes haragját, mikor megértette, hogyan bánunk a nyihaha nemmel; különösen, mikor részletesen leírtam, hogyan heréljük ki a lovakat, hogy jobban szolgáljanak inkább, mintsem fajukat tenyésszék. Azt mondta,

„Ha lehetséges olyan ország, ahol a jehu-k uralkodnak, az csak értelemmel történhet, mert az értelem idővel mindig elnyomja a nyers erőt. De ha külső alakunkra és különösen az enyémre gondol, azt kell hinnie, hogy hasonló nagyságú és termetű lény a legkevésbé való arra, hogy az értelmet képviselje az állatok között.”

S még tudni kívánta, „vajon azok, akik között élek, hozzám hasonlítanak-e inkább, vagy a jehu-khoz?” Biztosítottam, hogy „inkább hozzám, de vannak közöttük ifjak és nők, akiknek bőre lágyabb és simább, mint az enyém és olyan fehér, mint a tej”. Azt felelte, hogy

„Valóban, nagyon különbözöm a többi jehu-tól, tisztább vagyok és nem olyan formátlan, de ha jól meggondolja, tulajdonképpen hátrányomra különbözőm; hogy körmeim használhatatlanok és hogy mellső lábaim tulajdonképpen nem is lábak, mert még sohasem látta, hogy azon járnék, hiszen el sem viselnék a kemény földet; hogy általában fedetlenül jártam velük és hogy az mellyel befedtem, nem olyan erős és nem olyan vastag, mint a másik, melyet a lábamon hordok; hogy hiszen nem is tudok biztosan járni, mert ha az egyik hátsó lábam megcsúszik, feltétlenül orra bukom.”

Azután kezdte kifogásolni testem más részeit. Arcom csupaszságát, kiugró orromat, szemeimet, melyek előre néznek és így oldalt akkor láthatok csak, ha a fejemet forgatom; hogy csak úgy tudok enni, ha egyik mellső lábamat szájamhoz emelem. Azt sem tudja, mire való az a sok beosztás, meg bevágás hátsó lábaimon, hiszen lágyak ahhoz, hogy a kövek keménységét és élét elviseljék, ha más állatok bőrét rá nem húzom; hogy egész testemet folyton védeni kell hideg és meleg ellen és védőruhámat naponta nagy fáradsággal fel kell húznom és levetnem megint; és hogy végül megfigyelte, hogy az országukban minden állat elkerüli a jehu-kat, a gyöngébbek elfutnak, az erősebbek elűzik maguktól. Elannyira, hogyha felteszi is rólunk az értelem adományát, nem érti, hogy gyógyítottuk ki azt a természetes ellenszenvet, mit minden élő teremtés érez irányunkban és hogy szelídültek meg és szolgálnak nekünk ezek a teremtmények. No, de nem vitatkozik ezen tovább, mert inkább a saját történetemet szeretné megismerni, hogy honnan jövök, életem különböző eseményeit és kalandjaimat.

Kijelentettem, hogy

„Minden ponton szeretném kielégíteni kíváncsiságát, de félek, hogy sok dologban nem találom majd meg a helyes kifejezést, mert vannak fogalomkörök, melyekről uraságának halvány sejtelme sincs és vannak tárgyak, melyeket ebben az országban semmihez sem hasonlíthatok. Mégis megteszem a magamét és majd hasonlatokban fejezem ki magam, csak arra kérem alázattal, segítsen, ha nem találok szavakat.”

Gazdám ezt kegyesen megígérte.

Elmondtam, hogy

„Tisztességes szülőktől származom és egy szigeten születtem, melyet Angliának hívnak. Olyan távol innen, hogy legerősebb szolgája egy év alatt tenné meg azt az utat. Seborvosnak neveltek és hivatásom abban állt, hogy sebeket és töréseket gyógyítsak, melyeket véletlen vagy erőszak okozott; hogy országunkat egy nőnemű ember kormányozza, akit királynőnek nevezünk. Elhagytam hazámat, hogy vagyont szerezzek, amiből visszatértem után magam és családom megél. Utolsó utam folyamán parancsnoka voltam egy hajónak és ötven jehu-nak, melyek közül sok elpusztult a tengeren. Különböző népek fiaiból egészítettem ki a legénységet. Hajóm kétszer volt abban a veszélyben, hogy mindenestül együtt elsüllyed, először egy orkán, másodszor egy zátony miatt.”

Gazdám itt közbeszólt és megkérdezett, hogy „vehettem rá idegeneket, más országok fiait, hogy velem merészkedjenek, mindeme veszélyek és véletlenek után?” Elmondtam, hogy

„Ezek kétségbeesett fickók voltak, akik szülőföldjükről szegénység vagy valamilyen bűntett miatt menekülni kényszerültek. Egyiket a törvény folyása tette tönkre; a másik elitta, eljátszotta, elbordélyozta, amije volt; a harmadik megszökött valahonnan; voltak közöttük gyilkosok, tolvajok, mérgezők, hamispénzverők, kicsapongók, akiket fajtalanság vagy más gonosztettek miatt ítéltek el; voltak, akik otthagyták zászlójukat⁴¹⁴, vagy elárulták az ellenségnek; legnagyobb részben szökött fegyencek, akik nem mertek visszatérni hazájukba, nehogy felakasszák őket, vagy egy tömlöc fenekén éhen pusztuljanak, így aután más vidéken kellett szerencsét próbálniuk.”

Előadásomat gazdám többször félbeszakította. Sokszor körülírással éltem, hogy elmagyarázzam mindama bűntettek természetét, melyek következtében matrózaim megszöktek hazájukból. Több napig tartott, amíg mindent megértett. Képtelen volt felfogni, mi a haszna és szükségessége ezen bűnök elkövetésének. Hogy ezt megértessem vele, igyekeztem megfogalmazni előtte a gazdagság és a hatalom utáni vágy természetét, a bujaság, a mértéktelenség, a rosszakarat és az irigység borzasztó hatását. Mindezt elmagyaráztam és megtörtént esetekkel és elképzeltekkel is bemutattam. Mindegyik után megbotránkozva és álmélkodva meresztette szemeit, mint valaki, akinek képzeletét sohasem látott és hallott lehetőség döbbenti meg. Hatalom, uralkodás, háború, törvény, büntetés, mindezekre nincs szó a nyelvükben. Majdnem áthághatatlan nehézségek árán tudtam csak elérni, hogy felfogja ezeknek a szavaknak az értelmét. Kiváló felfogása a társalgás folyamán nagy segítségemre volt. Végül odáig jutottunk, hogy nagyjában képet alkothatott magának az emberi természetről és mindarról, amire képes. Még azt kívánta, hogy adjak pontos képet arról a földről, mit Európának neveztem, de különösen a saját hazámról beszéljek.

ÖTÖDIK FEJEZET

Kérem az olvasót, ne feledkezzék meg arról, hogy a gazdámmal való társalgásainknak az alábbiakban következő kivonata röviden összefoglalja azokat a leglényegesebb pontokat, melyek két év alatt beszélgetéseink folyamán szóba kerülhettek. Ahogy fokról-fokra egyre jobban fejeztem ki magam a nyihaha nyelvben, gazdám egyre több és több részletre volt kíváncsi. Vázoltam előtte, amennyire módomban állt, Európa mai állapotát. Beszéltem iparról és kereskedelemről, művészetekről és tudományról. Folyton meg-megújuló kérdéseire adott válaszaim a részletek kimeríthetetlen anyagát szolgáltatták. Itt csak a saját hazámra vonatkozó kérdések lényegét vázolom röviden, összevonva annyira, amennyire csak lehet, tekintet nélkül a körülményekre és a korra, pusztán a szigorú igazsághoz ragaszkodva. Csak azt sajnálom, hogy néha aligha sikerül majd gazdám érveit és kijelentéseit hűen visszaadni. Részint emlékezőtehetségem hiányos, részint barbár angol nyelvünk nem tudja kifejezni fordításban az eredeti finomságait. Nagyra becsült gazdám kívánságának eleget téve, sorban elbeszéltem az Orániai Vilmos alatti forradalmat⁴¹⁵, a hosszú angol–francia háborút⁴¹⁶, melyet az említett uralkodó kezdett el és utódai folytattak és folytat a jelenlegi királynő⁴¹⁷ is és mely még most is tart. Kívánságára összeszámítottam, hogy „körülbelül egymilliójehu-t öltek⁴¹⁸ meg a háború folyamán, mintegy száz várost foglaltak el és ötször annyi hajót süllyesztettek víz alá, vagy égettek fel”.

Azt kérdezte, hogy „Mi volt ezeknek a háborúknak közönséges oka, vagy indítéka?”. Megmondtam, hogy

„Az okok megszámlálhatatlanok, de néhányat a legfontosabbak közül felsorolhatok. Ez az ok néha az uralkodók becsvágya, akik úgy érzik, hogy soha sincs elég országuk és népük az uralkodáshoz. Néha meg az államférfiak romlottsága, akik háborúba keverik urukat, hogy elhallgattassák a rossz közigazgatáson felháborodott alattvalók zúgolódását. Véleménykülönbségek is gyakran okozták milliók halálát, például ilyenek: »Hús-e a kenyér, vagy kenyér-e a hús?« »Vér vagy bor egy bizonyos bogyó leve?« »Fütyülni bűn vagy erény?«⁴¹⁹ »Egy faoszlopot megcsókolni jobb, vagy a tűzbe dobni?«⁴²⁰ »A kabátnak a fekete, a fehér, a vörös, vagy a szürke a legjobb szín?« »A kabát hosszú vagy rövid, szűk vagy bő, tiszta, vagy piszkos legyen?« etc. A legvéresebb, legdühösebb és leghosszabb háborúk az ilyen véleménykülönbségeken törnek ki, főleg olyan vélemények különbségén, melyek közömbös dolgokra vonatkoznak.

Két uralkodó között gyakran azon folyik a vita, hogy vajon melyikük országának van joga, birtokba venni egy harmadikat, egy olyan országot, melyre valójában egyiküknek sincs jogcíme. Sokszor azért kezd ki egyik uralkodó a másikkal, hogy a másik ne kezdjen ki vele. Sokszor azért tör ki háború, mert az ellenség nagyon erős, sokszor azért, mert nagyon gyenge. Sokszor a szomszédaink azt akarják, mely a miénk, vagy mi akarjuk azt mely övék; erre azután addig verekszünk, amíg ők elveszik a miénket, vagy mi megszerezzük az övékét. Nagyon méltányos háborús ok megtámadni egy országot, melynek népét elpusztította az éhség, tönkretette a dögvész, vagy szétzilálja a belső viszály. Méltányos háborús ok legközelebbi szövetségesünk ellen, ha valamely városa számunkra kedvező területen fekszik, vagy olyan területet foglal el, mellyel uralmunkat ki tudnánk egészíteni. Az úgynevezett büntető-hadjáratok azok, melyeket szegény és tudatlan népek ellen indítanak az uralkodók, kipusztítva felét ennek a népnek, a másik felét rabszolgaságba⁴²¹ taszítva, hogy barbár életmódjukon ekként segítsenek. Nagyon tisztességes és gyakori szokás, hogy ha az egyik uralkodó segédkezet nyújt a másiknak, egy harmadik elleni védekezésre, akkor a segélynyújtó, miután szövetségesét kirántotta a bajból, a kérdéses területet ő maga foglalja el és megöleti, becsukatja, vagy száműzi a szövetséges uralkodót, amihez joga van, hiszen ő segítette. Vérrokonság, vagy házasság is gyakori oka az uralkodók közötti háborúnak. Minél közelebbi rokonról van szó, annál nagyobb a háborús kedv. A szegény népek éhesek, gazdag népek gőgösek, a gőg és éhség pedig sohasem értik meg egymást, éppen azért, a katonai hivatás mindenek közöttt a legtiszteletreméltóbb. A katona ugyanis olyan jehu, aki pénzért hidegvérrel annyit öl meg embertársai közül, akik őt sohasem bántották, amennyit csak tud.

Azután vannak Európában afféle koldus fejedelmek is. Ők a maguk erejéből nem viselhetnek háborút, ezért katonáikat bérbe adják a gazdagabb nemzeteknek; emberenként ennyit és ennyit kapnak naponta. Az összeg harmadát zsebre teszik, mely egy kiváló bevételi forrás számukra. Észak-Európában ez gyakori szokás.”

„Mit a háborúról mondott nekem” – válaszolta gazdám – csodálatos világossággal mutatja, hogy önöknél pontosan az az ész hiányzik, amiről olyan büszkén beszélt. Még jó, hogy a gyalázat nagyobb, mint a veszély és hogy a természet nem engedi meg, hogy más nagyobb bajokat csináljanak. Szájuk ugyanis egy síkban van az arcukkal és így nem haraphatják meg egymást, csak ha a másik beleegyezik. Mellső és hátsó patáik pedig olyan rövidek és gyöngék, hogy a jehu-ink közül egy is tucatnyi európai jehu-t megszalasztana. Éppen ezért, mely azoknak számát illeti, akiket megöltek a csatákban, nem gondolhatok egyebet, minthogy olyan dolgot állít, mely nincsen.”

Fejemet ráztam és nem állhattam meg mosolygás nélkül. Nem lévén egészen járatlan a háború művészetében, leírtam neki a különböző ágyúkat, láncos-golyókat, puskákat, karabélyokat, pisztolyokat, golyókat, lőporokat, kardokat, szuronyokat, ütközeteket, ostromokat, rohamokat, hátrálásokat, aláaknákzásokat⁴²², bombákat, tengeri csatákat, legénységükkel együtt elsüllyesztett hajókat, mindkét részről ezerszámra eleső katonákat, halálhörgéseket, levegőbe kalimpáló testrészeket, füstöt, lármát, kavarodást, lovak dobogását a halottak fején, futást, üldözést és diadalt, hullákkal borított földeket, hullákat marcangoló kutyákat, farkasokat és keselyüket, kifosztást, gyújtogatást, rombolást és pusztítást. S hogy drága hazám fiainak értékét és nagyságát elképzeltessem vele, biztosítottam, hogy

„Saját szememmel láttam, hogyan vertek agyon százszámra embereket egyetlen ostromban és hogyan süllyesztettek el száz hajót és láttam, hogyan potyognak a felhőkből vissza a felrobbantott testrészek, a nézők nagy mulatságára.”

További részletekbe akartam bocsátkozni, midőn gazdám hallgatást parancsolt. Azt mondta, hogy

„Aki a jehu-k természetét ismeri, könnyen elképzelheti, hogy egy ilyen gonosz állat képes mindarra, mit felsoroltam, ha ereje és ravaszsága egyensúlyt tart romlottságával. De az előadásom folyamán az egész fajta iránt érzett egyre fokozódó irtózata végül annyira megzavarta a lelkét és olyan nyugtalanságot keltett benne, melyek eddig idegenek voltak tőle. Persze ahogy lassanként hozzászokik az ilyen utálatos szavakhoz, már nem hatnak rá annyira, mert bár megveti a jehu-kat, de rút természetükért éppen olyan kevéssé tud haragudni rájuk, mint ahogy nem haragudhat egy gnnayhra, (ragadozó madár) amiért kegyetlen, vagy nem haragudhat egy kőre, amiért megvágta a lábát. Ám ha azt látja, hogy egy olyan lény, aki magának értelmet tulajdonít, éppúgy képes ezeknek a borzalmak az elkövetésére, akkor attól tart, hogy ezen tulajdonságok romlottsága nagyobb és ijesztőbb, mint az állati durvaság. Ezért kezdi azt hinni, hogy mit értelemnek tartottunk, az inkább csak valami ingerlő szerve természetünknek, mely arra való, hogy eredendő bűneinket fokozza, mint ahogy egy megzavart vízfelület tükre a nyomorék test képét, nemcsak nagyobbnak, de még torzabbnak mutatja.”

Hozzátette, hogy

„Eleget hallott már a háborúról, mostani és korábbi beszélgetéseink folyamán. De van egy pont, melyben még mindig homályosan lát. Mondtam neki, hogy a legénység között voltak emberek, akiket a törvény tett tönkre és azért kellett menekülniük hazájukból. Már egyszer elmondtam a törvény szó értelmét, mely arra való, hogy az embert védje, de nem érti, hogyan okozhatja ugyanakkor a vesztét is. Ezért arra kér, beszéljek bővebben róla, mit értek törvény alatt és hogyan alkalmazzák a törvényt hazánkban. Ő ugyanis azt hitte eddig, hogy a józan ész elég egy józan és értelmes lény igazgatására, megmutatva, mit kell tennünk és mit kell kerülnünk.”

Biztosítottam nagyságos gazdámat, hogy a törvény olyan tudomány, melyben nem vagyok nagyon járatos, annyiban legföljebb, hogy sokszor alkalmaztam ügyvédeket eredménytelenül az ellenem elkövetett igazságtalanságok dolgában. Mégis beszélni fogok erről is, amennyiben módomban áll.

Elmagyaráztam, hogy

„Sok olyan ember van közöttünk, aki korai ifjúságától kezdve tanulja annak művészetét, hogy az erre a célra szaporított és válogatott szavakkal bebizonyítsa a fehérről, hogy fekete és a feketéről, hogy fehér, amiért megfizetik. Ezekkel az emberekkel szemben a többi valóságos rabszolga, mert ha például a szomszédom szemet vet a tehenemre, fizetett ügyvédhez fordul, aki bebizonyítja, hogy joga van a tehenemhez. Nekem erre másik ügyvédet kell fogadni, aki az igazamat védi, mert a törvény rendelete szerint az ember nem beszélhet a saját érdekében. Mármost ebben az esetben én, aki a tehén igazi tulajdonosa vagyok, két nagy hátránnyal kell hogy megküzdjek. Először azzal, hogy az ügyvédem, aki bölcsőjétől fogva ahhoz szokott, hogy a hamisságot védje, alig tudja feltalálni magát, mikor esetemben az igazságot kell védenie. Ez a szemében egy természetellenes állapot, ahol nincsen elemében és melyben nem érzi jól magát. A második hátrány abban van, hogy az ügyvédemnek nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy a bírák elutasítsák, amire a többi ügyvéd úgy tekinti őt, mint aki a törvény általi védelem jelentőségét kisebbíteni akarja. Így csak két mód kínálkozik, ha meg akarom tartani a tehenem. Az egyik az, hogy elmegyek a felperesem ügyvédjéhez és dupla fizetéssel megnyerem a magam ügyének, amire elárulja védencét és kimutatja, hogy az igazság az én oldalamon van. A második mód az, ha ügyvédem ügyemet olyan igaztalannak tünteti föl, ahogy csak tudja, úgy állítva be a dolgot, mintha a tehén tényleg ellenfelemé volna. Ha ezt ügyesen csinálja, biztosan felém hajlik a törvény kegye. Tudnivaló, hogy ezek a bírák ítélnek tulajdoni kérdésekben és bűnügyekben egyaránt. A legügyesebb ügyvédek közül válogatják őket, akik már öregek és lomhák. Egész életükben annyit küzdöttek az igazság és egyenlőség ellen, hogy most már végzetes hajlandósággal szeretik a csalást, szédelgést, kifosztást. Ismertem közülük olyanokat, akik visszautasították a megvesztegetést, ha az igazság részéről történt, nehogy az egész bírói kart megsértsék azzal, hogy hivatalukkal ellenkező módon kelljen cselekedniük. Az ügyvédeknek alaptételük, hogy mit azelőtt tettek, azt törvény szerint újra tenni kell és lehet. Éppen azért gondosan feljegyzik azokat a határozatokat, melyeket valaha az igazság és az egészséges emberi belátás ellen hoztak. Az ilyen ítéleteket precedenseknek nevezik. Ezeknek nagy tekintélye van és igen gyakran emlegetik, és a bírák gyakran használják fel a gyenge lábakon álló vélemények támogatására.

A tárgyalásokon az ügyvédek és bírák nagyon vigyáznak, nehogy a felvetett kérdés érdemi részét érintsék. Inkább kiabálni kezdenek, felhevülnek, ha valahol egy lényeges pontra tapintottak rá véletlenül, hogy a közönség figyelmét eltereljék. Ellenben hosszan időznek olyan pontoknál, melyeknek a tárgyhoz semmi közük. Például a fent említett perben sohasem az érdeklte őket, vajon ellenfelemnek jogos igénye van-e az én tehenemre. Ellenben hosszan vitatják, hogy mit mondott a felperes, vörös-e a tehén, vagy fekete, milyen hosszú szarva van, a föld, melyen legel, kerek-e vagy négyszögű, hogyan és hol fejik meg, az istállóban vagy a mezőn, van-e valami betegsége és így tovább. Azután a precedensekhez fordulnak tanácsért, a pert időről-időre elnapolják, és tíz-tizenkét-tizenhárom év múlva végre ítéletet hoznak.

Tudnivaló még az, hogy ez a társaság valami sajátságos műnyelvet, vagy tájszólást beszél, amiből semmiféle halandó egy szót sem ért. A törvények mind ezen a nyelven íródnak, ezt a nyelvet ápolják és fejlesztik nagy szeretettel, amíg egészen össze nem zavarták az igazság és hamisság, a helyes és helytelen lényegét. Úgyhogy harminc évig tart, amíg eldől, vajon a föld, melyen lakom és mely hat nemzedéken át őseim birtoka volt, az enyém-e, vagy egy idegen emberé, aki száz mérföldnyire161 km lakik, valami idegen országban.

Mármost olyan személyek ellen, akiket valami államellenes bűntettel vádolnak, az eljárás sokkal gyorsabb. A bíró előbb megtudja, hogy a hatalom férfiai miképpen vélekednek és azután a jogi formák pontos tekintetbe vétele mellett kényelmesen felakasztatja, vagy futni engedi.”

Gazdám itt közbevágott és megjegyezte

„Milyen kár, hogy ilyen csodálatos szellemi tulajdonokkal felruházott személyek, mint amilyenek leírásom szerint a jogtudósok lehetnek, nem kapnak valami megfelelőbb állást, melyből a tudományt és bölcsészetet terjesztenék.”

Válaszomban megmagyaráztam nagyságos gazdámnak, hogy

„Ezek minden egyébben, mely a nem mesterségükre vonatkozik, egészen tudatlan és ostoba emberek, bárgyú társalgók, esküdt ellenségei minden tudománynak és műveltségnek és mindig hajlandók a feje tetejére állítani minden gondolatot és szóba kerülő igazságot, ahogy azt már mesterségük gyakorlása közben megszokták.”

HATODIK FEJEZET

Gazdám még mindig nem értette, hogy milyen okok késztetik a bírákat arra, hogy zavart és nyugtalanságot keltsenek, és szövetkezzenek az igazság megfojtására tisztán csak azért, hogy embertársaikkal szemben méltatlanságot cselekedjenek. Azt sem fogta fel, mikor elmagyaráztam, hogy ezt ők pénzért teszik. Nagy fáradságomba került leírni neki a pénz használatát, az anyagokat, melyekből készül és a fémek értékét.

„S hogyha egy jehu-nak sok van ebből az értékes anyagból, azt tehet, ami csak az eszébe jut. Járhat finom ruhákban, lakhat előkelő házakban, ehet drága ételeket és italokat és válogathat a legszebb nők között. Éppen ezért, miután a pénz egyedül és önmagában mindezt képviseli, a jehu-ink úgy vélik, sohasem lehet belőle elég, sem költésre, sem gyűjtésre, aszerint, hogy tékozló vagy zsugori természetű az illető. Így élvezheti a gazdag a szegény munkájának gyümölcsét és úgy aránylanak egymáshoz, mint egy az ezerhez. A nép nagy tömege nyomorban él és csekély pénzért sínylődik naponta azért, hogy néhány gazdag bőségben élhessen.”

Minderre és még néhány részletre bővebben kitértem, de gazdám mindezt nem értette, mert abból a feltevésből indult ki, hogy minden állat kiveheti a részét a föld terméséből, főleg azok, akik a többi fölött uralkodnak. Azért azt kívánta, magyarázzam meg neki „mit értek a drága ételek alatt és miért van erre szükség?” Erre felsoroltam egy egész sereg fogást, úgy, ahogy eszembe jutottak, az elkészítés különböző módja szerint és elmondtam, hogy ezeket nem lehetett volna elkészíteni anélkül, hogy ne küldtünk volna hajókat a világ minden részébe, mind az italok, mind a mártások és számtalan egyéb kényelmi cikk beszerzésére. Biztosítottam őt, hogy „a földgolyót legalább háromszor kell körüljárni a hajóknak ahhoz, hogy egy előkelő jehu hölgy megreggelizhessen”. Erre kijelentette, hogy

„Bizony nagyon nyomorúságos egy ország lehet az, mely a saját fiait nem bírja ellátni táplálékkal. De legjobban azon csodálkozik, hogyan lehet az, hogy egy akkora földön, mint amekkorának hazámat állítom, egy csepp víz ne legyen és így tengeren túlról kapják az italt.”

Elmondtam, hogy

„Anglia, az én szeretett hazám, háromszor annyi élelmet termel, mint amennyit lakói el tudnának fogyasztani. Italokat is, melyeket bogyókból sajtolnak, vagy fák gyümölcséből. S minden egyebet, mely az élet fenntartásához szükséges. De ahhoz, hogy a férfiak fényűzése és kicsapongása és az asszonyok hiúsága kielégíthető legyen, terményeink nagy részét idegen országokba küldjük, ahonnan cserébe a betegségek, az ostobaság és a bűn anyagát hoztuk, hogy magunk között költsük el. Innen van az, hogy egész sereg ember tartja fenn életét koldulásból, rablásból, lopásból, csalásból, kerítésből, hízelgésből, csábításból, hamis esküből, szédelgésből, játékból, hazugságból, csúszómászásból, vesztegetésből, irkafirkálásból, időjóslásból, mérgezésből, leánykereskedelemből, szabadgondolkodásból, éneklésből, és más ilyen foglalkozásokból.”

Csak nagy fáradsággal érttettem meg vele, hogy

„A bort nem azért hozzák idegen tartományból, mintha szükséget szenvednénk a vízben, vagy más italokban, hanem azért, mert ez egy olyan folyadék, mely felvidít bennünket azzal, hogy elhomályosítja eszünket, elűzi szomorú gondolatainkat, vad és különös képzeteket gyújt agyunkban, reményeket támaszt és a félelmet száműzi, egy időre felfüggeszt minden okoskodást és tagjaink használatát megzavarja, amíg mély álomba nem merülünk. Igaz, hogy azután rendesen betegen és lehangoltan ébredünk és hogy ennek a folyadéknak az élvezete mindenféle betegséget okoz és életünket kényelmetlenné és röviddé teszi.

De mindettől eltekintve, a nép zöme abból él, hogy kellékeket és szükségleteket szállít a gazdagoknak és így kölcsönösen gondoskodnak egymásról. Például, mikor otthon ülök és tisztességesen fel vagyok öltözve, a testemen legalább száz mesterember munkáját viselem. Házam építését és berendezését kétszer annyi végezte és ötször annyi készítette el a feleségem reggeli pongyoláját.”

Beszéltem azután másfajta emberekről, akik úgy tartják fenn magukat, hogy betegekkel foglalkoznak. Már korábban említettem a gazdámnak, hogy a legénységem nagy része betegségben halt meg. Hát, ezt aztán nehezen tudta felfogni.

„Megérti – mondta –, ha egy nyihaha néhány nappal a halála előtt elgyengül, esetleg valamely baleset következtében, de hogy a természet, mely mindenben olyan tökéletes, a testünk belsejében fájdalmat okozó anyagokat termelne, azt majdnem lehetetlennek tartja, nagyon szeretné tudni, mi lehet az oka az ilyesminek.”

Elmagyaráztam, hogy ezerféle dolgot eszünk, melyek egymással ellenkezőleg hatnak, hogy olyankor is eszünk, mikor nem vagyunk éhesek és iszunk a szomjúság ingere nélkül, hogy egész éjszakákat üldögélünk erős italok mellett, melyek meggyújtják belső részeinket és siettetik, vagy hátráltatják az emésztést. Bujálkodó női jehu-k betegségeket⁴²³ szereznek, melytől megrohad a csontja annak, aki ölelte őket, hogy ez és sok más betegség apáról fiúra száll és hogy sokan születnek közülünk összetett betegségekkel testükben, hogy a végtelenbe nyúlná felsorolásom, ha minden betegséget elmondanék, mert van legalább hatszáz, melyek a végtagokra és az ízületekre kiterjednek. Egyszóval minden testrésznek, külső és belső szervnek is megvannak a sajátos betegségei. Mindezen betegségek orvoslására néhányan közülünk a beteggyógyítás mesterségében nevelkednek fel. S tekintve, hogy véletlenül magam is ilyen vagyok, gazdám iránti hódolatból szívesen feltártam előtte módszerünk egész titkát.

„Alapelvünk abban összpontosul, hogy minden betegségnek oka a túlterhelés. Ebből arra következtetünk, hogy a test állandó kiürítése szükséges akár természetes úton, akár felül, a szájon keresztül. Ez utóbbit úgy érik el, hogy növényekből, ásványokból, gumiból, olajokból, gyökerekből, kagylókból, sókból, gyümölcslevekből, tengeri moszatokból, ürülékből, fakéregből, kígyókból, békákból, varangyokból, pókokból, halott ember húsából és csontjaiból, madarakból, állatokból és halakból anyagokat vonnak ki, melyek íze és szaga olyan undoritó és elviselhetetlen, hogy a gyomor azonnal öklendezve kilöki magából, mit hányásnak neveznek. Vagy ugyanebből a készletből más mérgező adalékokkal együtt meghagyják, hogy a felső vagy az alsó nyíláson (ahogyan az orvos éppen akkor rendelkezik) vegyünk be egy ugyanolyan kellemetlen és undorító gyógyszert a belekre nézve, mely a gyomrot ellazítva, mindent kiűz maga előtt. Ezt nevezik beöntésnek. Miután a természet, mint ahogy az orvosok állítják, a test felső nyílását szilárd és folyékony táplálékok bevezetésére, az alsót pedig azok kivezetésére rendelte, tehát az orvoslás művészei felállították azt a lángészre valló alapelvet, hogy a természetet, ha valami betegség megzavarta, úgy lehet megint eredeti állapotába visszaráncigálni, hogy a testet éppen ellenkező módon kezeljük, felcserélve a nyílások szerepét, amennyiben szilárd és folyékony anyagokat hátul bevezetünk és a szájon keresztül kivezetünk.

De mindezen valódi betegségen kívül vannak még képzelt betegségek⁴²⁴, melyeket az orvosok képzelt orvosságokkal gyógyítanak.⁴²⁵ Sokféle ilyen betegség van és sokféle gyógyszer is, mindegyik más névvel, főleg nőnemű jehu-k használatára. Legfőbb tehetsége az orvostudománynak azonban a jövendölés, mely a legtöbb esetben beválik. Ha ők megjósolják, hogy a beteg meghal, mint ezt rosszindulatú betegségek alkalmával többnyire megteszik, akkor meg is hal. Ha a beteg véletlenül gyógyulni kezdene, egy nagyobb adag orvossággal mégis képesek bebizonyitani, hogy nem voltak hamis próféták. Ezen a módon nagy hasznára vannak például házastársaknak, akik már megunták egymást és sokszor az államnak is, melynek miniszterét vagy uralkodóját éppen kezelik.”

Egynéhány alkalommal már beszéltem gazdámnak az uralkodásról általában és különösen a kitűnő államszervezetünkről, mely az egész világ bámulatát és irigységét felkeltette. De most, hogy így szóba került egy miniszter, felszólított, „beszéljem el, mit értenek a jehu-k ezen fogalom alatt.”.

Elmondtam, hogy

„Az állam miniszterelnöke olyan egyén, aki nem ismer sem örömöt, sem bánatot, aki nem szeret és nem gyűlöl, nem haragszik és nem érez szánalmat, nincs benne semmi szenvedély vagy vágy, kivéve a vagyon, hatalom és címek iránti heves vágyat. Sokféle dologról tud beszélni, kivéve azokat, melyeket magába gondol. Igazat is mond néha, ha azt reméli, hogy hazugságnak veszik. De másként, a hazugságát, becsületes őszinteséggel óhajtja, hogy az ember igaznak tartsa. Azok, akikről a hátuk mögött a legrosszabbat mondja, a legbiztosabb úton vannak a felemelkedés felé, és valahányszor dicsérni kezd téged mások vagy magad előtt, attól a naptól fogva elveszett vagy. A legrosszabb jel azonban mégis az, mikor a miniszterelnök megígér valamit. Ha ráadásul szavával is megerősiti, olyankor az okos ember felad minden reményt és valami egyébhez fog.

Három módja van annak, hogy az ember miniszterelnökké legyen. Az első az, hogy körültekintően rendelkezik feleségéről, lányáról, nővéréről. A második, elárulja és kiintrikálja az elődöt. A harmadik, vad hévvel szaval nyilvános gyűléseken az udvar romlottsága ellen. Okos uralkodó a három jelölt közül az utóbbit választja. Az ilyen buzgó lelkek rendesen leghűbb és legkezesebb szolgái uruk akaratának. Az ilyen miniszterek, ha végül megkapták kinevezésüket, a szenátus vagy a nagytanács többségének megvesztegetésével tartják fenn magukat a hatalomban és végül valamely esemény, úgynevezett kárpótlási aktusnak nevezett módon (melynek természetét leírtam neki), biztosítják magukat az utólagos felelősségre vonástól, és a nemzet vagyonával megrakodva vonulnak vissza a közéletből. A miniszterelnök palotája tulajdonképpen egyetem, ahol a minisztercsemeték nevelkednek. Szolgák, lakájok, kapusok és portások ellesve mesterük szokásait, végül maguk is miniszterelnökké lesznek, ha a három fő tantárgyban, a vakmerőségben, hazudozásban és a vesztegetésben kitűnnek.

A miniszterelnököt többnyire valami romlott lány, vagy egy kedvenc lakáj kormányozza. Ezek azok a csatornák, melyeken keresztül minden kegyet közvetítenek, ezért őket végső soron méltán nevezhetünk a királyság tulajdonképpeni kormányzóinak.”

Egy napon gazdám, mikor az ország nemességéről beszéltem, váratlan bókkal illetett, mit meg sem érdemeltem. Azt mondta, hogy

„Nyilván valami előkelő, nemesi családból származom, mert alakban, arcszínben és tisztaságban kiválok az országának valamennyi jehu-ja közül, bár úgy tűnik, ez az ügyességem és az erőm rovására megy. Persze arra is gondolni kell, hogy teljesen másképpen élek, mint ők, és különben is, nem csak hogy beszélni tudok, de még az értelem halvány lehetősége is fellehető nálam, legalábbis a jehu-k között csodaszámba megy ennyi értelem.”

Megjegyezte, hogy

„A nyihahá-k között a fehér, a vörösesbarna és az acélszürke nem olyan szép alakú, mint a gesztenyebarna, az almásszürke és a fekete. Előbbiek nem is olyan értelmesek és tehetségük is fogyatékosabb. Éppen ezért végig szolgák maradnak és természetellenes volna, ha ebből az állapotból kiemelnék őket.”

Alázatosan megköszöntem nagyságos gazdámnak, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam. Egyúttal azonban közöltem vele, hogy

„Nem vagyok magas származású, szüleim egyszerű, tisztes emberek, akik épphogy rendes nevelésben részesíthettek és hogy a nemességnek közöttünk egészen más jelentősége van, mint ahogyan ő képzeli. A fiatal nemeseinket gyermekkoruktól fogva tétlenségben és fényűzésben nevelik. Mihelyt módjukban áll, elfecsérlik az erőiket és rút betegségeket szednek fel. Midőn a vagyonukat eltékozolták, valami alacsony sorsú és kellemetlen nőt vesznek el feleségül a pénzt miatt, akit azután gyűlölnek és megvetnek. Az ilyen házasságból többnyire idétlen, vérbajos és nyomorék gyermekek származnak, két-három nemzedéken túl nem is él a család, hacsak az anya nem okosabb és gyermekeinek apját a szomszédság és az egészséges cselédség köreiből nem válogatja, nehogy a család tönkre menjen. Elmondtam, hogy a beteg és gyönge test, a petyhüdt arcbőr és a soványság a nemesi vér legbiztosabb jele. Éppen ezért az egészséges, erőteljes külső a nemesi családokban rögtön gyanút kelt és ilyenkor a világ feltételezi, hogy a valódi apa holmi kocsis vagy valaki más lehetett. Elméjének tökéletlenségei párhuzamosak testének tökéletlenségeivel: a levertség⁴²⁶, a tompaság, a tudatlanság, a szeszély, az érzékiség és a gőg alkotják.

Ennek a jeles testületnek a beleegyezése nélkül nem lehet nálunk törvényt alkotni, megváltoztatni, vagy felfüggeszteni; egyúttal belőlük alakul a legfelsőbb, megfellebbezhetetlen bíróság.”⁴²⁷

HETEDIK FEJEZET

Az olvasó talán csodálkozni fog, hogyan beszélhettem ilyen nyíltan saját fajtámról, ilyen nyíltan és talán ilyen áruló módon, de gondolja meg, hogy olyan halandókkal társalogtam erről a tárgyról, akik az emberi fajtáról már eleve a leggyászosabb véleményt alkották, annak feltűnő hasonlatossága lévén a jehuk-kal. Különben pedig őszintén bevallom, hogy a négylábúak erkölcsi felfogását szembe állítva az emberi romlottsággal, olyan mértékben nyitotta ki a szemem és az értelmemet annyira megvilágította, hogy kezdtem egészen más szemmel nézni az emberi tetteket és szenvedélyeket, és a saját fajtám becsületét kezdtem olyannak látni, melyet nem érdemes védelmezni. De ez úgyis lehetetlen volt egy olyan világos és tiszta ítéletű személy előtt, mint a gazdám, akinek hatása alatt naponta ezer hibát fedeztem fel magamban, melyekről azelőtt sejtelmem sem volt és amik az emberi gyengeségek és hibák jókora lajstromában is ismeretlenek. Példáján okulva, kezdtem mélyen megvetni minden hamisságot és alakoskodást, az igazságot pedig úgy megszerettem, hogy annak érdekében mindent feláldozni természetesnek tűnt.

Egészen őszintén akarok beszélni az olvasóval. Volt egy másik, erősebb indító oka annak, hogy ilyen szabadon és nyíltan beszéltem fajtámról. Egy évet töltöttem csak ebben az országban, mikor érezni kezdtem, hogy máris olyan mély szeretettel, tisztelettel és hódolattal tekintek a bennszülöttekre, hogy tőlük elválni szinte lehetetlennek látszott. El is határoztam, hogy hátralevő életemet a csodálatos nyihahá-k között töltöm el, minden szépség és erény folytonos gyakorlásában és soha nem térek vissza az emberek közé. De örök ellenségem, a végzet már úgy határozott, hogy ez a nagy boldogság ne juthasson részemül. Most csak az vigasztal, hogy mindabban, mit a honfitársaimról beszéltem, igyekeztem a hibáikat annyira kisebbíteni, amennyire az ilyen szigorú vizsgáló előtt csak lehetséges volt és azon voltam, hogy kedvező fordulatot adjak az egyes fejezeteknek. Tudom, ez gyöngeség, de hát van-e élőlény, akit részrehajlóvá ne tenne a szülőföld és haza határtalan szerelme?

Számos beszélgetés lényegét elmeséltem, melyet mesteremmel folytattam annak az időnek a nagy részében, mikor az ő szolgálatában volt szerencsém állni, de a rövidség kedvéért sokkal többet kihagytam, mint ami itt le van írva.

Mikor már minden kérdésre válaszoltam és kíváncsiságát, úgy látszik, minden irányban kielégítettem, jó gazdám egy reggel korán küldött értem és magától csekély távolságra leültetett (ez a megtiszteltetés korábban még soha nem adatott meg nekem). Elmondta, hogy

„Nagyon komolyan megfontolta egész történetemet és mindazt, mit magamról és hazámról beszéltem, és ezen megfontolás után az állatok egy sajátságos fajtájának tekint bennünket, melyeknek a természet, valami csodálatos véletlen következtében, az értelem csekély sugarát juttatta, de mi ezt a csekély értelmet arra használjuk csak, hogy annak segítségével természetes romlottságunkat növeljük és új természetellenes bűnöket szerezzünk a régiekhez; hogy csekély képességünktől magunk raboljuk meg magunkat, ellenben eredeti igényeinket és vágyainkat nagy sikerrel sokszorozzuk és egész életünket azzal töltjük, hogy mindenféle mesterkedéssel ezeknek a vágyaknak és igényeknek eleget tegyünk. Ami engem illet, sem olyan erős, sem olyan ügyes nem vagyok, mint egy közönséges jehu. Ügyetlenül járok a hátsó lábaimon, kitaláltam egy olyan viseletet, melynek következtében patáimat semmire sem használhatom és azzal nem is védekezhetem, az arcomról eltávolítottam a szőrzetet, mely a nap és az eső ellen védelmezett volna. Végül, sem gyorsan futni, sem fára mászni nem tudok olyan sebesen, mint jehu testvéreim.

Törvényeink és alkotmányunkat, mint látja, nyilván értelmi és ennek következtében erkölcsi fogyatékosságunk nemleges szülöttei, mert értelmes lény kormányzásához elég a józan ész, de nekünk nincs jogunk ehhez a címhez azok után, miket népemről elmondtam, bár azt is észrevette, hogy sok részletet részrehajlásból elhallgattam és gyakran állítottam olyat, ami nincsen.

Véleményében mindinkább megszilárdult, látva azt, hogy nemcsak testi vonatkozásban egyezünk meg teljesen a jehu-kkal (eltekintve ama nem éppen előnyünkre felhozható különbségektől, hogy patánk rövidebb, gyengébb, hogy kevésbé gyorsak, ügyesek, fürgék vagyunk), de azok után, miket életünkről, szokásainkról, cselekedeteinkről elmondtam, lelki alkatunk között is felismerhető ugyanaz a megegyezés. Közismert, hogy a jehu-k sokkal jobban gyűlölik egymást, mint az egyéb állatok. Ennek okát abban látták a bennszülöttek, hogy mindegyik jehu csak a többi jehu ocsmányságát láthatja és a magáét nem. Éppen ezért kezdi azt hinni, hogy nem is oktalan dolog részünkről, ha eltakarjuk testünket és elrejtjük a sok formátlanságot és csúnyaságot, melynek látását alig viselhetjük el. Csakhogy úgy látszik még ebben is téved, mert a mi hazánkban ugyanolyan okokra vezethető vissza a civódás, mint a jehu-k között. Mert azt ők is megfigyelték, hogy ha öt jehu közé annyi abrakot dobnak, amennyi ötvennek elég, ők ahelyett, hogy békében zabálnának, egymás fülének, arcának esnek, mert mindegyik magának akarná az egészet, éppen ezért etetés közben mindig egy szolgának kell közöttük állni, hogy visszatartsa a nyugtalankodókat. Ha egy tehén kimúlik vagy elhullik baleset következtében, mielőtt a nyihaha saját háziállatai számára elvihetné, a környék minden jehu-ja ráveti magát és olyankor ugyanaz a csata tör ki közöttük, mint amilyet leírtam. Körmeikkel borzasztó sebeket ejtenek egymáson, bár megölni ritkán tudják egymást, hiszen nincsenek birtokában azoknak a kényelmes gyilkoló szerkezeteknek, miket feltalálunk. Máskor megint ugyanilyen háborúskodás tör ki különböző vidékek jehu-i között, minden látható ok nélkül. Az egyik vidék jehu-i, egy kedvező alkalommal, mikor a másik jehu-tábor nem készült fel, ráront ellenségére. Ha a támadás nem sikerült, szépen hazakullognak és ellenség híján folytatják otthon azt, mit én polgárháborúnak neveztem.

Vannak mezők ezen a vidéken, ahol bizonyos fényes és színes köveket lehet találni, mikre a jehu-k mohón buknak. Ha, ami gyakran megesik, a kő egyik fele benne van még a földben, képesek naphosszat ott álldogálni, és foggal-körömmel kaparni ki a követ a földből, elvinni azután és elrejteni istállóikban. Ilyenkor vadul és félve nézegetnek körül, nem fedezte-e fel valamelyik társuk, hogy hová dugták a kincset. Jómaga soha nem tudta felfogni, mire való ez a természetellenes mohóság, vagy mire kellenek ezek a kövek a jehu-nak. Most kezdi azt hinni, hogy a fösvénységnek ugyanazon ösztöne ez, amilyenről emberi fajunk ismertetésekor is beszéltem. Egyszer, mondta, kísérletképpen egy rakás ilyen követ kiszedett onnan, ahová egyik jehu-ja rejtette. Mikor a piszkos állat nem találta kincseit, olyan hangos üvöltözésbe tört ki, hogy az egész csorda összeszaladt. Akkor nekik esett, tépte, harapta, karmolta társait, bőgött és acsarkodott, nem evett, nem aludt és nem dolgozott, majdnem belepusztult, amíg azután gazdám egyik szolgájával visszadugatta a köveket ugyanabba a sarokba, ahonnan kivették, a jehu azonnal visszanyerte jókedvét és meggyógyult, csak megfelelőbb rejtekhelyet keresett a kincsnek, megint eldugta és azóta igen használható és kezes a bestia.”

Gazdám továbbá biztosított róla, melyet magam is megfigyeltem, az olyan földeken, ahol az ilyen fényes kő terem, a leggyakoribb és a leghevesebb az ütközet.

„Ha két jehu – mondta – ilyen követ fedez fel a mezőn és összevesznek azon, hogy melyiküké legyen, többnyire egy harmadik terem ott és megkaparintja a kincset.”

Gazdám itt megjegyezte, hogy, itt is feltűnő a hasonlatosság a mi úgynevezett törvényhozásunkkal és én, a saját jóhírünk érdekében, meghagytam tévedésében és nem mondtam meg neki, hogy a mi bíráink bizony nem elégszenek meg azzal, hogy a panaszos és vádlott által vitatott kincset elszedjék, hanem addig folytatják a pert, amíg nemcsak a kincs párolog el, de a vádlott és a panaszos azt is elveszti, amije az igénylett kincsen kívül még volt.

Folytatva előadását, gazdám kijelentette, hogy

„A legvisszataszítóbb vonása a jehu-knak az a vad mohóság, mellyel mindent felfalnak, mely az útjukba esik: növényt, gyökereket, bogyókat, elhullott dögök bomló húsát, vagy mindezt együttvéve; és az is megvan bennük, hogy jobban ízlik nekik, mit messzi mezőkről loptak vagy szereztek, mint mit otthon kapnak, ha mégolyan ízletes is. Ha módjukban áll, addig zabálnak, amíg hasuk csaknem felpukkad, azután megrágnak egy bizonyos gyökeret, mitől kiürülnek. Van azután egy másfajta gyökér is, dús levelű, ez azonban már ritkábban található, mit a jehu-k nagy gyönyörűséggel szopogatnak és mohón keresnek mindenütt. Ez a gyökér ugyanazzal a hatással van rájuk, mint amilyen hatást nálunk a bor élvezete kelt. Ha sokat szopogatták, a jehu-k hol átölelik egymást, hol összevesznek, üvöltöznek, fintorognak, kóvályognak és tántorognak, megbotlanak végül és hosszában belefekszenek valami pocsolyába, ott azután mély álomba merülnek.⁴²⁸”

Magam is megfigyeltem, hogy ezen a vidéken, az állatok között csak a jehu-k betegszenek meg, nem olyan gyakran ugyan, mint nálunk a lovak, mert nem a rossz bánásmód következtében, hanem csak saját piszkos fajtájuk mohósága és mértéktelensége miatt. A nyihaha nyelvnek éppen ezért egyetlen, általános szava van csak a betegségre, mit ettől az állattól kölcsönöztek és ez a hnea-jehu, vagyis jehu-kór. A jehu-t ebből úgy gyógyítják ki, hogy saját trágyáját és vizeletét erővel a torkába tömik. Gyakran figyeltem meg magam is, hogy ez az eljárás eredménnyel járt és azért őszinte jóakarattal ajánlom melegen minden szeretett honfitársamnak, általános és üdvös orvosság gyanánt minden olyan betegség ellen, mit a túlterhelés idézett elő.

„Ami a műveltséget, a kormányzást, a művészetet, a manufaktúrákat és egyebeket illeti – vallotta be továbbá jó gazdám –, azt meg kell adni, kevés, vagy semmilyen vonatkozást nem lát az ő jehu-ik és a mi nemzetségünk között. Ami bennünk rokon, az természetünkben rejlik. Az igaz, hogy néhány kíváncsi nyihaha állítólag megfigyelte, hogy a jehu-csordákban rendesen van egy fő-jehu, (de hiszem említettem, hogy nálunk a szarvasok között is van ilyen) aki még rútabb és otrombább, mint a többi és még agresszívabb természetű. Ez a vezető jehu rendesen maga mellé vesz egy hozzá lehetőleg hasonló kegyencet, akinek egész feladata abból áll, hogy gazdája talpát és hátsóját nyalogassa és a nőstény jehu-kat beterelje az istállójába. Ezért azután urától időnként holmi szamárkoncot kap jutalmul. Ezt a kegyencet az egész csorda utálja és ezért mindig az ura körül settenkedik, hogy ne bánthassák. Mindaddig megmarad a hivatalában, amíg a vezető nem talál még komiszabbat nála, de abban a pillanatban elkergeti és az utóda, és az egész környék minden jehu-ja, hímek, nőstények, köréje sereglenek és tetőtől-talpig beterítik az ürülékükkel. Hogy ezt a példát mennyire lehet alkalmazni a mi udvari életünkre, miniszterekre és kegyencekre, azt, mondta, magam ítélhetem meg legjobban.”

Nem mertem válaszolni erre a gúnyos és kegyetlen megjegyzésre, mely az emberi értelem értékét egy közönséges kopó színvonala alá süllyesztette volna, hiszen még az is ki tudja válogatni, hogy melyik kutya ugatására figyeljen és hallgasson, ha nem akarja, hogy rossz nyomra vezessék.

Gazdám kijelentette, hogy

„Vannak a jehu-knak figyelemre méltó tulajdonságaik, melyekhez hasonlót úgy emlékszik nem említettem, vagy csak futólag, mikor az emberi fajtáról beszéltünk. Ezek az állatok – mondta – nőstényeiket közös birtoknak tekintik, mint más vadak, abban mégis különböznek, hogy a nőstény jehu-k még vemhességük idején is érintkeznek hímekkel és hogy a hímek éppúgy veszekednek és verekednek a nőstényekkel, mint egymás között, és mindkét nem olyan brutalitással, melyhez hasonlót semmi más élőlénynél nem figyelhetünk meg.

Ami legjobban meglepte mindig a jehu-knál, az a nagy hajlam volt mindenféle mocsok és piszok iránt, hiszen minden más állat természetes ösztönnel szereti a tisztaságot.”

Gazdám két első vádjára örültem, hogy nem kellett válaszolnom, egyetlen szóval sem cáfolhattam meg, mit mondott. Ha módomban állt volna, bizonyára szívesen megvédtem volna szeretett fajtámat. Ez utóbbi pontban végre ragyogó elégtételt szolgáltathattam volna az emberi nemnek, megvédve a kizárólagosság vádjával szemben, ha történetesen disznók laktak volna a vidéken, de történetesen nem laktak. Pedig milyen szépen rámutathattam volna, hogy ezek az állatok hogyan esznek, isznak, milyen mocsokban élnek, hogyan nyelnek le piszkot, sarat és így tovább.

Még egy másik sajátságot is említett gazdám, melyet a jehu-kban egyik szolgája fedezett fel és amit sohasem tudott megérteni. Elmondta, hogy

„Némelyik jehu egyszer csak visszahúzódik egy szögletbe, lefekszik, bőg, nyögdécsel, mindenkit vicsorogva elkerget, aki közelébe kerül, pedig nincs semmi baja, ehet, ihat, fiatal és kövér. Rájöttek, hogy egyetlen orvosság kínálkozik, az ilyen jehu-t kemény munkára kell fogni és akkor rövidesen magához tér.”

Erre is hallgattam, részrehajlásból, bár rögtön felismertem a melankólia⁴²⁹ nevű betegség csíráit, melyet a gazdagság, fényűzés és tétlenség növelt nagyra nálunk és melyet, ha ugyanoly módon kezelnének, mint a nyihahá-k, kezeskednék a gyógyulásért.

Gazdám felemlítette még, hogy

„A nőstény jehu-k szeretnek elrejtőzni valami sövény vagy bokor mögött, és onnan leselkednek a fiatal hímekre. Mikor azok odanéznek, hirtelen elbújik a nőstény, furcsa mozdulatokat végez és fintorokat vág. Megfigyelték, hogy ilyenkor igen kellemetlen illata van. Ha azután a hím feléje tart, a nőstény lassan visszahúzódik, sűrűn hátra pislog és tettetett rémülettel valami megfelelő rejtekhelyre fut, ahova, biztos lehet benne, hogy a hím követni fogja.

Máskor meg, ha idegen nőstény vetődik közéjük, két vagy három azonos nemű társa körül járja, rábámul, fintorokat vág, megszagolja, majd olyan mozdulatokkal, melyek undort és megvetést látszanak kifejezni, otthagyják.”

Nagyon érdekelt és mulattatott volna mindez a finom részlet, melyet gazdám részben saját tapasztalatából, részben hallomásból merített, ha közben nem szomorít el a meglepő felismerés, hogy íme az asszonyi kacérság, pletykázás és megbotránkoztatás az ösztönök gyökeréből táplálkozik.

Folyton attól féltem, azt vártam, hogy gazdám azokról a természetellenes vonzalmakról⁴³⁰ is beszél majd, a jehu-kkal kapcsolatban, melyek nálunk mindkét nemben annyira gyakoriak. De ebben, úgy látszik, a természet nem jó tanító mester. A rafinált élvezetek kultuszát féltekénken a művészet és az értelem honosította meg.

NYOLCADIK FEJEZET

Tekintve, hogy az emberi természetet szükségképpen jobban értettem, mint ahogy azt a gazdám érthette, könnyedén alkalmaztam mindazt, melyet a jehu-król hallottam, magamra és embertársaimra. Úgy véltem, a magam szakállára végzett megfigyelések további és bővebb felfedezésekkel járhatnak, ezért gyakran kértem nagyra becsült gazdámat, hadd mehessek a környék jehu-csordáit tanulmányozni. Szívesen beleegyezett, mert meggyőződött róla, hogy az ezen állatok iránt érzett ellenszenvem megvéd a rontó hatásukkal szemben. Az egyik szolgáját, egy erős, vörösesbarna poroszkát, rendelte mellém, aki derék, megbízható vezető volt. Nélküle alig merészkedtem volna ilyen kalandra. Már említettem, milyen utálatosan zaklattak ezek az állatok, mikor az országba kerültem. Később is előfordult egyszer-kétszer, hogy a körmeik közé kerülhettem volna, ha nincs velem jó vadászkésem. Azt kell hinnem, volt valami halvány sejtelmük arról, hogy a fajtájukból való vagyok. Mikor vezetőm kíséretében a szemük láttára lehúztam kabátom, meztelen karjaim könnyen kelthettek ilyen érzéseket. Ilyenkor egészen a közelembe férkőztek és minden mozdulatomat utánozták, mint a majmok, de gyűlölködő és bosszús fintorok kíséretében, mint ahogy a vad majmok csúfolnák szelídített társukat, mely nadrágba és harisnyába öltöztetve véletlenül közéjük került.

Kölyökkoruktól fogva a jehu-k rendkívül vadak és fürgék. Egyszer mégis megfogtam egy hároméves kis hímet és mindenféle becézéssel és simogatással próbáltam megnyugtatni, és lecsitítani, de az ördögfióka úgy visítozott, bömbölt, karmolt és harapott, hogy kénytelen voltam elereszteni. Már éppen ideje volt, mert a zajra az egész csorda összefutott, és csak azért nem mertek megtámadni, mert a kísérőm ott volt, és a kis jehu-poronty elfutott már. Megfigyeltem, hogy a csöpp állat bőre igen büdös volt, valahol a róka és a menyét szaga között, de azokénál kellemetlenebb. Talán az olvasó nem venné zokon, ha egészen mellőzném annak a részletnek felemlítését is, hogy amíg az utálatos kis békát kezeim között tartottam, folyékony, sárgás csúnyasággal borított el. Hála istennek, volt egy kis patak a közelben, ahol amennyire lehetett, tisztára mostam magamat, azután jó félnapig levegőztem még a szabadban, mielőtt gazdám szeme elé mertem lépni.

Amennyire megfigyelhettem, a jehu-k a világ legbutább, legkevésbé tanulékony bestiái. Értelmük soha nem emelkedik túl azon a színvonalon, mely az igahúzáshoz és a teherhordáshoz kell. Véleményem szerint azonban ennek oka az állat fonák és makacs természetében rejlik, mert különben igen furfangosak, rosszakaratúak, hirtelenek és bosszúállóak. Erősek és edzettek, de gyávák és szemtelenek, alantasok és kegyetlenek. Megfigyelték, hogy a vörös hajúak még alattomosabbak és bujábbak, mint a társaik, bár azoknál gyorsabbak és erősebbek.

A nyihahá-k a jehu-kat, melyekre pillanatnyilag szükségük van, kis kunyhókban tartják, az urasági házak közelében. A többi jehu a mezőn kóborol. Gyökereket ásnak, növényeket esznek, dögöket keresnek, vagy néha menyétet és luhimuh-t (ez egy vadpatkány-féle) fognak és mohón felfalják. A természet útmutatása szerint a dombok oldalába körmük segítségével mély lyukakat fúrnak, melyekbe egyesével fekszenek bele. A nőstények lakosztálya valamivel nagyobb, úgyhogy kicsinyeiket is elrejthetik.

A jehu-k kölyökkoruktól kezdve jól úsznak, mint a békák, sokáig kibírják a víz alatt, ahol halat fognak, melyet azután a nőstények kicsinyeiknek visznek haza. Engedje meg az olvasó, hogy erre vonatkozó egyik furcsa kalandomat itt elbeszéljem.

*Az egyik nap, mikor vezetőmmel, a vörösesbarna poroszkával, megint kódorogtunk, nagyon meleg lett és én, megkértem, hadd fürödhessek meg a közeli folyóban. Beleegyezett, mire azonnal pőrére vetkőztem és óvatosan lelépkedtem a folyóhoz. Történt ekkor, hogy egy fiatal jehu nőstény, mely a sövény mögött leselkedett, hirtelen teljes sebességgel odafutott, úgy látszik, szerelmi vágytól hajtva (mint ahogy vezetőmmel véltük később), és mintegy öt yardnyira4,5 m attól a helytől, ahol én fürödtem, a vízbe vetette magát. Soha életemben nem ijedtem meg így. Vezetőm, a poroszka, nyugodtan legelt a közelben, nem tartva semmi veszélytől. A nőstény mellém ugrott és hihetetlenül utálatos módon magához ölelt. Ordítottam, ahogy torkomból kifért, a poroszka odanyargalt hozzánk, mire a nőstény nagy vonakodva elengedett, majd átugrott a másik partra, ott megállt és amíg öltözködtem, nem mozdult onnan, egyre bámészkodott és vonított hozzá.

Ezt az esetet halálosan szégyelltem, de gazdám és családja jól mulatott rajta. Ezekután nem tagadhattam, hogy valódi jehu vagyok, minden külső és lényeges vonatkozásban, ha egyszer a jehu nőstény épp olyan természetes vonzalmat érez irányomban, mint bármelyik fajtájabelivel szemben. Még azt sem hozhattam fel mentségemül, hogy legalább vörös szőrzete lett volna a bestiának, (ami talán némi mentség lehetett volna a kissé rendellenes étvágyra), nem, ez fekete volt, mint a kökény, külseje és magatartása egészben véve nem is annyira ellenszenves, mint más jehu-ké, fiatalka volt még, talán tizenegy éves.

Ha meggondoljuk, hogy három évet töltöttem ebben az országban, az olvasó méltán elvárhatja tőlem, hogy mint azt más utazók teszik, némi beszámolót tartsak a lakók szokásairól, erkölcseiről. Nem hoz zavarba ez a feladat, mert sokat tanulmányoztam vendéglátóimat.

A nemes nyihahá-k a természetüknél fogva minden szép erényre hajlamosak és nem lévén fogalmuk arról, hogy értelmes lényben hogyan lehet meg a gonosz, alapelvük és egyetlen törekvésük úgy istápolni az értelmet és belátást, hogy az teljesen eluralkodjék minden cselekedetük fölött. Az észszerűség náluk nem probléma, úgy mint nálunk, ahol két ember elfogadható érvekkel bizonyíthatja egy kérdésnek két ellenkező megoldását, hanem szükségképpen azonnali meggyőző erővel bír, ahogy minden igazság szükségképpen ilyen, ha szenvedély és érdek nem zavarja meg, homályosítja el, színezi sokfélére. Emlékszem, hogy csak nagy nehezen tudtam megértetni gazdámmal a vélemény szó jelentőségét és azt, hogy valamely igazság vitás lehet, mert hiszen az ésszerűségből önként következik, hogy csak akkor tagadjunk vagy állítsunk valamit, ha biztosak vagyunk benne és ha valamely pont vitás lehet, abban nem vagyunk biztosak. Így az ellentétek, viták, veszekedések, kétes vagy hamis feltevések ismeretlenek a nyihahá-k között. Mikor egyszer gazdámnak a természetbölcselet több módszerét és viszonyát fejtegettem, hangosan felnevetett azon, hogy

„Magukat értelmeseknek valló lények tudásnak nevezzék és mint ilyet értékeljék más emberek feltevéseit, olyan dolgokban is, ahol ez a tudás, még ha megbízható volna is, semmi hasznát sem vehetné.”

Ezzel különben Szókratésznek Platón által magyarázott alapelveit fogadta el, mely körülményt a legnagyobb megtiszteltetés gyanánt említem fel, mely a bölcselőknek ezt a fejedelmét valaha érhette. Azóta sokat tűnődtem azon, hogy ha egy ilyen felfogás, népszerűvé válna, az európai könyvtárak micsoda katasztrofális pusztulását vonná maga után és a tudományos világban hány fényes és sikerdús pálya zárulna be örökre.

Barátság és jóakarat: ez a két főerény a nyihahá-k között és ez a jóakarat, ez a barátság nem bizonyos, meghatározott személyekre, hanem az egész fajra vonatkozik. Az ország legtávolabbi részéből arra járó idegent éppúgy fogadják, mint a szomszédot és a barátot. Bármerre jár a nyihaha, mindenütt otthon van. Egymással szemben a legnagyobb tisztelet és udvariasság uralkodik minden téren, de a szertartásosság ismeretlen. A nyihaha a csikóit nem becézi és kényezteti soha, de nevelésükben az észszerűség és a célszerűség minden sugallatát meghallgatja. Észrevettem, hogy a gazdám ugyanazzal a gyöngéd hajlammal kedveli a szomszédja gyermekeit, mint a saját magáét. Náluk a természetükből fakadóan ösztönösen egyformán kell szeretni az egész fajtát és értelem szerint és belátásból azután megkülönböztethetjük az egyént, a jótulajdonságok és erények foka szerint.

Ha egy nyihaha asszony mindkét nemből egy-egy utódot hozott már a világra, többé nem érintkezik a hitvesével, kivéve, ha valamilyen oknál fogva elvesztik az egyik gyermeküket, mely nagyon ritkán fordul elő. Ha olyan házaspárral történik ez meg, ahol a feleség már túl idős ahhoz, hogy szüljön, egy fiatalabb pár átadja az egyik csikóját és a pár megint érintkezik, amíg a fiatalabb asszony újra vemhes nem lesz. Ez az óvatosság nagyon fontos, nehogy az ország túlnépesedjen. Alacsonyabb fajtájú nyihahá-k között, melyekből a szolgaszemélyzet válik, ez a szabály nem olyan szigorú. Ezek mindkét nemből három utódot hozhatnak a világra, hogy az előkelő családok szolgáit neveljék ki belőlük.

Házasságnál nagyon vigyáznak arra, nehogy olyan színek kerüljenek egybe, melyek keveredése kellemetlen színárnyalatokkal rontanák a fajt. A hímben az erőt és a bátorságot becsülik, a nőben a kellemet és a kedélyt, nem a szerelmeskedés miatt, hanem hogy a fajta épségét őrizzék, ahol a nőstény tűnik ki erőben, ott a hímnek kell kecsesnek és szépnek lenni.

Az udvarlásnak, a szerelemnek, az ajándékoknak, a közösülésnek, a hozománynak nincs helye a gondolataikban, és a nyelvükben nincsenek kifejezések, melyekkel ezeket kifejezhetnék. Az ifjú pár találkozik és egyesül a szülők és a barátok döntésére. Naponta látnak ilyet és úgy tekintenek rá, mint egy értelmes lény egyik szükséges cselekedetére. Hírét sem hallották soha házasságtörésnek, hiszen a házasfelek ugyanazzal a közös jóakarattal és barátsággal közelednek egymáshoz, mint bárkihez, aki útjukba kerül: féltékenység, elégedetlenség, veszekedés és szenvedély nélkül.

Mindkét nem ifjúságának nevelésében csodálatra méltó a módszerük, és nagyon is megérdemli, hogy utánozzuk őket. A csikók zabot vagy szénát csak kivételes napokon kapnak egészen tizennyolc éves korukig, tejet is csak nagyon ritkán. Nyáron reggel és este két órát legelnek a szüleik felügyelete alatt. A fű nagy részét hazahozzák és a megfelelő órákban, mikor a munkában nem zavar az étkezés, otthon fogyasztják el.

Mértékletesség, szorgalom, ügyesség, tisztaság: ezek a legfőbb tantárgyak. Gazdám egyszerűen borzasztónak találta, hogy a leánygyermekeinknek másféle nevelést adunk, mint a fiúknak, hacsak nem bizonyos szolgálói dolgokban, házi ügyekben. Véleménye szerint az egész háztartásunk kimerül abban, hogy gyerekeket nemzünk. Állati eredetünk bizonyitéka, hogy rosszul nevelt és naplopó szülőkre bízzuk a gyermekek nevelését.

A nyihaha gyermeket erőre, ügyességre, bátorságra nevelik. Gyakran futnak versenyt a lejtős dombokon, de kemény, köves utakon is. Ha megizzadtak, fejestül a közeli folyóba, vagy tóba kell ugraniuk. Évente négyszer a környék ifjúsága összejön és a futásban és az ugrásban szerzett ügyességét összeméri. A győztest dicsőítő énekkel köszöntik. Ilyen ünnepségek alkalmával a szolgák egy csorda jehu-t hajtanak a mezőre zabbal, tejjel, szénával megrakottan, hogy a nyihahá-k számára lakomát adjanak, de ezt követően azonnal hazahajtják a jehu-csordát, hogy ne zavarják a gyülekezetet.

Minden negyedik évben, a tavaszi napéjegyenlőség idején, az egész nemzet képviselői összegyűlnek egy nagy síkságon és együtt maradnak négy vagy öt napig. Ezeken az összejöveteleken megbeszélik az állam és a különböző országrészek dolgát, hogy sok széna és zab termett vagy kevés, mekkora volt a termés tejben, tehénben, jehu-ban. Ha valahol hiány mutatkozik, (ami ritkán fordul elő) közös megegyezéssel, a közös vagyonból azonnal pótolják. Itt beszélik meg a gyermeknevelési ügyeket is. Ha például egy nyihahá-nak két hím csikója van, kicseréli egy olyannal az egyiket, melynek két nőstény csikója van, vagy ha egy gyermek baleset következtében elpusztult és az anya már öreg ahhoz, hogy új gyermeket hozzon a világra, a veszteséget pótolandó melyik ház, melyik családja nevelhet fel egy harmadik gyermeket a két kötelező mellé.

KILENCEDIK FEJEZET

A nyihaha országgyűlések határozatai soha elégedetlenséget vagy zúgolódást nem keltenek, még akkor sem, ha különböző véleményekből alakult ki a határozat. Náluk nem szégyen az, ha valakit érvekkel és igazsággal meggyőznek. Ottlétem folyamán egyszer tartottak országgyűlést, távozásom előtt mintegy három hónappal, melyre gazdám, mint a környék képviselője, hivatalos volt. Ezen a gyűlésen egy régi vitát intéztek el, talán az egyetlen komoly vitát, mely ebben az országban időszerűvé válhatott. Az országgyűlésről visszatérve, gazdám részletesen elmondta nekem a kérdés velejét.

A vitatott pont ezek szerint ez volt: „nem kellene-e a jehu-kat kipusztítani a föld színéről?” Az egyik képviselő, aki a javaslat mellett szavazott, számos súlyos és kimerítő érvvel védte álláspontját.

„A jehu-k – mondta – a legpiszkosabb, legártalmasabb, legformátlanabb bestiák, melyeket a természet valaha létrehozott: lusták, fejlődésképtelenek, rosszindulatúak. Titokban kiszívják a nyihahá-k tehenének a tőgyét, megölik és felfalják a macskákat, letiporják a vetést és ha nem ügyelnének rájuk folyamatosan a nyihaha őreik, még száz ilyen dolgot cselekednének.”

Felemlítette a régi hagyományt, hogy

„Volt idő, mikor nem éltek jehu-k ebben az országban; hogy egyszer, nagyon régen, két ilyen bestia megjelent a hegy peremén; vajon a nap hevétől a rohadó és gőzölgő mocsarakból keltek ki, mint a nyüvek, vagy a tenger szennyes tajtékja szülte őket, senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy rút fajtájuk gyökeret vert ebben a talajban és rövid idő alatt igen elszaporodtak; ellepték és megfertőzték az egész országot. A nyihahá-k, hogy megszabaduljanak ettől a csapástól, hajtóvadászatot rendeztek, körülzárták az egész csordát, megölték a véneket, de mindegyik nyihaha megtartott két jehu-kölyköt, istállóban felnevelte és megszelídítette, amennyire már egy természettől fogva ennyire vad és makacs állatot egyáltalában lehet: kocsihúzásra és effajta munkára mégis befoghatták.”

A képviselő úgy gondolta, hogy

„Sok igazság lehet ebben a hagyományban, mert ezek a teremtmények semmiképpen nem lehettek yln hniamshy-k, azaz őslakók, ezt mutatja a nyihahá-k és más lények irántuk érzett nagy ellenszenve, ami, bár gonosz természetükkel busásan rászolgáltak, soha nem jutott volna ennyire, ha a jehu-k ősidők óta itt laktak volna, vagy ha igen, már régen ki is pusztították volna a jehu-kat. A bennszülöttek azonban, remélve, hogy a jehu-k majd hasznos szolgálatokat tehetnek fajtánknak, igen helytelenül elhanyagolták a szamarak tenyésztését, pedig az egy jóindulatú, kellemes állat, könnyen tartható, szelíd, szófogadó, nincs kellemetlen bűze, mint a jehu-knak, erős és munkabíró, ha nem is olyan fürge és ügyes és ha ’iá’ ordítása nem is valami elbájoló muzsika, mégis, távolról sem olyan fülsértő, mint a jehu-k rettenetes üvöltözése.”

Az országgyűlés számos képviselője ugyanilyen értelemben nyilatkozott. Ekkor gazdám jelentkezett szólásra és javaslatot tett. Okom van azt hinni, hogy közvetve én adtam ötletet erre a javaslatra.

„Ami a hagyományokat illeti – így beszélt gazdám –, melyeket nagyon tisztelt előttem szóló felemlített, teljesen osztja nézetét. Bizonyos, hogy az a két jehu, aki először jelent meg ebben az országban, a tengerről került ide, de az úgy történhetett, hogy ezt a kettőt társaik elűzték, majd ezután elvadultak, elfajzottak a hegyek között. Erre a következtetésre az indította, hogy jelenleg egy csodálatos jehu van a birtokában (ez én voltam), akiről nyilván mindnyájan hallottak és sokan látták is.”

Ezután gazdám elmondta, hogy

„Hogyan talált rám; testemet miként borítja más állatok bőréből és szőréből készített mesterséges hüvely; tudok beszélni, van saját nyelvem és az övéket tökéletesen megtanultam; elbeszéltem neki, miként kerültem ide; ruha nélkül is látott és mondhatja, egészen olyan jehu vagyok, mint bármelyik, csak éppen fehérebb, kevésbé szőrös és a körmeim rövidebbek. Hozzátette, hogy én minden módon arról akartam meggyőzni őt, hogy az én országomban a jehu az uralkodó és értelmes lény és a nyihaha csak alacsony rendű állat. Valóban, el kell ismernie, hogy a jehu-k minden tulajdonsága mellett felfedezhető bennem valami halvány értelemféle, mely azonban a nyihaha-értelemhez viszonyítva olyan csekély, mint amilyen csekély az idevaló jehu-k értelme az enyémhez képest. Egyebek között például beszéltem neki arról, hogy a fiatal nyihahá-kat kiheréljük, hogy azok megszelídüljenek. Ez a művelet egyszerű és veszélytelen. Ezért kérdi, szégyen-e tanulni, ha hasznosat tanulhatunk, akár a vadállatoktól is, hiszen sokat tanultunk a hangyáktól, építeni a fecskétől tanultunk (úgy fordítom a lyhannh szót, bár ez a madár valamivel nagyobb) és így tovább. Ő bizony azt hiszi, hogy ezt a találmányt szépen alkalmazni lehetne a jehu-kra is. Ez az eljárás kezesekké, szelídekké tenné a fiatal jehu-kat és azután idővel az egész fajta kipusztulását vonná maga után, anélkül, hogy azért gyilkolniuk kellene. Közben a nyihahá-k jól kitanulnák a szamártenyésztés minden csínját-bínját. A szamárnak amellett, hogy minden tekintetben kellemesebb, rokonszenvesebb állat, még az az előnye is megvan, hogy már ötéves korában munkához fogható, amíg a jehu-nál tizenkét évig tart a fejlődés.”

Ez volt mindaz, melyet gazdám a nagy országgyűléssel kapcsolatban elmondott nekem. De jóságból és tapintatból elhallgatott valamit, mely egyenesen saját személyemre vonatkozott és melynek szomorú következményeit csakhamar érezhettem, ahogy az olvasó megfelelő helyen értesül majd róla. Egy szomorú részletet, melynek napjától életem minden bánata és reménytelensége számítódik.

A nyihahá-k nem ismerik a betűket, következésképpen minden tudásuk hagyományokon alapszik. Tekintve, hogy nagyon kevés eseménye lehet olyan népnek, mely folytonos egyetértésben, az erények folytonos gyakorlásában élt az értelem uralma alatt és különben is el van vágva minden más országtól. Természetes, hogy a nyihaha történelmet agyának megterhelése nélkül fejében tarthatja bárki. Már említettem, hogy a betegséget nem ismerik és így nincsenek orvosaik. De vannak kitűnő flastromok és növényi gyógyszerek, balesetekből származó törések, zúzódások, horzsolások enyhítésére, gyors gyógyítására.

Az évet a Nap és a Hold változásai alapján számítják; hetekre nem osztják fel. Ennek a két égitestnek a mozgását jól ismerik a nap- és holdfogyatkozások elveivel együtt. Tovább azonban nem terjed csillagászati ismeretük.

Azt el kell ismerni, hogy a költészetben minden nemzetet felülmúlnak. Hasonlataik olyan szépek és főleg olyan találóak, leírásaik olyan hűek, hogy soha megközelítőleg hasonlót sem találtam egyetlen más nép költészetében sem. Költeményeik rajongva beszélnek a barátságról és a jóságról, majd a versenyek és a testgyakorlatok győztesét ünneplik és dicsőítik. A nyihahá-k épületei, bár durvák és egyszerűek, nagyon kényelmes lakóhelyek, a hideg és a meleg viszontagságai ellen kitűnően védik a gazdát és vendégét. Van ezen a vidéken egy különös fa, melynek negyvenéves korában meggyengülnek a gyökerei és akkor az első vihar kidönti. Ez a fa a fenyőnkhöz hasonlóan egyenes és sudár. A nyihahá-k éles kővel kihegyezik a végét (a vasat nem ismerik), tízhüvelyknyi25 cm távolságban beledugdossák a földbe, és azután árpaszalmából, vagy indából fonadékot csinálnak, azzal kitöltik a hézagokat. Ugyanígy készítik a tetőt és az ajtókat is.

A nyihahá-k fogásra az első lábukat használják, a pata és a csüd⁴³¹ közötti homorú részt olyan ügyességgel, mit eleinte el sem hittem. Volt nálunk egy fehér kanca, mely egy ilyen fogással egész kényelmesen befűzött egy varrótűt, melyet én kölcsönöztem neki. Ugyanezzel a mozdulattal fejik meg a tehenet, aratják le a zabot és tesznek mindent, amihez kéz kellene. Van kovájuk, melyet kőhöz dörzsölve, mindenféle eszközt csinálnak belőle: mérleget, baltát, kalapácsot. Kaszát is csinálnak, azzal vágják le a termést, melyet azután a jehu-k kocsin szállítanak haza. Fából és agyagból csinálnak edényeket; ez utóbbiakat a napon szárítják.

Ha valami baleset közbe nem jön, a nyihahá-k rendesen igen magas kort érnek el. Ha azután meghalnak, igen sötét és elhagyott helyen temetik el őket. A rokonok és a barátok sem örömet, sem fájdalmat nem éreznek a temetésen. A haldokló is egészen nyugodtan, és minden szomorúság nélkül hagyja el a világot, mintha csak arról volna szó, hogy látogatást tett a szomszédban és most hazamegy. Emlékszem, egyszer gazdám meghívta az egyik barátját és annak családját, hogy látogassák meg, mert fontos megbeszélni valójuk volt. Meghatározták a napot és az órát, de csak az asszony jött és két gyermeke, azok is elkésve. Az asszony bocsánatot kért először saját, azután férje nevében, aki ma reggel lhnuwnh. Ez a szó nagyon kifejező a nyihaha nyelvben. Értelme körülbelül annyit tesz, nem pontos, csak körülírt fordításban: „visszatérni az első anyához”. Bocsánatot kért, hogy nem jöhetett előbb, de férje a késő reggeli órákban halt meg és szolgájával sokáig tanácskoztak, hogy hova temessék. Ezután kedvesen és nyájasan társalogni kezdett és így viselkedett végig, amíg a látogatás tartott. Három hónappal ezután ő is meghalt.

A nyihaha rendesen hetven, hetvenöt évet él, nyolcvanat már nagyon ritkán. Néhány héttel halála előtt fájdalom nélkül való, fokozódó bágyadtságot érez. Ezalatt meglátogatják őt barátai, mert ilyenkor ő maga már nem igen szeret járkálni. Halála előtt mintegy tíz nappal – ezt rendes körülmények között pontosan megérzi – mégis felkel, kocsiba ül és visszaadja a látogatásokat, az egész szomszédság környezetében. Ilyen jehu-k által vont kocsikban járnak különben a nagyon öreg nyihahá-k is, vagy ha nagy utat kell tenniük, vagy ha balesetek következtében bénák és sánták. A haldokló nyihaha tehát ünnepélyesen elbúcsúzik barátaitól, mintha egy nagyon hosszú utazásról volna szó, más vidékre, ahol ezentúl élni kell.

Nem tudom, érdemes-e felemlíteni, hogy a nyihaha nyelvben nincsen szó a ’rossz’ fogalmára, hacsak a jehu kellemetlen tulajdonságaira vonatkozó szavakat nem tekintem ilyennek. Éppen ezért, például ha egy szolga ügyetlenségét, egy gyerek csintalanságát, egy kő élességét, vagy a tartós kellemetlen időjárás lehangoló hatását akarják jellemezni, akkor jelző formájában hozzáteszik a ’jehu’ szót. Például: hhnm jehu, whnaholm jehu, ynlhmndwihlma jehu – a rosszul épített házat ynholmhnmrohlnw jehu-nak nevezik.

Nagy élvezettel és örömmel kitérnék e a nagyszerű nép számos szokásának és erényének felvázolására, de határozott szándékom úgyis, hogy erről a tárgyról részletes és kimerítő művet írok legközelebb. Kérem az olvasót, várja meg ennek megjelenését. Közben rátérek a magam szomorú sorsának elbeszélésére.

TIZEDIK FEJEZET

Éppen erre az időre esett, hogy nagy örömömre kis háztartást rendezhettem be magamnak. Gazdám rendeletére szobát építettek nekem, az úri laktól hat yardnyi5,46 m távolságban. A kis ház falait és mennyezetét beburkoltam agyaggal és befedtem gyékénnyel. Szedtem kendert, mely ott vadul terem és holmi gyolcsfélét csináltam belőle, majd ezt megtöltöttem különféle madarak tollával. Ezeket a madarakat jehu-szőrből készült hurokkal fogtam meg. Étkezésre is kitűnőek voltak. Késemmel két durva széket eszkábáltam össze; a vörös poroszka is segített ebben. Mikor ruhám teljesen elrongyolódott, házi nyúl bőréből csináltam újat, meg egy másik állatéból, melyet ők nnuhnoh-nak neveznek, és mely szintén körülbelül akkora. Ugyanilyen módon készültek tűrhető harisnyák. Cipőmet fakéreggel talpaltam meg; mikor pedig a bőr elrothadt, napon szárított jehu-bőrből szabtam újat.

Fák odvából gyakran szedtem mézet, melyet vízzel elegyítve ittam meg, vagy kenyeremre kentem. Nincs ember, aki valaha jobban megértette volna a következő két mondás igazát: „A természet nagyon könnyen kielégíthető” és „a szükség a találékonyság anyja”. Abban az időben tökéletes testi egészségnek örvendtem és a lélek teljes nyugalmának. Nem rágta a szívemet, idegeimet holmi jóbarát árulása, állhatatlansága; holmi nyílt vagy titkos ellenség. Nem volt alkalmam és okom rá, hogy hízelgéssel, bujálkodással, vesztegetéssel keressem valami hatalmas ember, vagy hatalmas ember kegyencének a kegyét. Nem kellett védelmet keresnem csalás és elnyomás ellen, nem volt itt orvos, aki tönkre tegye a testemet és nem volt ügyvéd, aki kitúrjon a vagyonomból; nem volt besúgó, aki tetteim és szavaim vizsgálja, hogy azután jópénzért bevádoljon valahol; itt nem voltak ostoba csúfolkodók, cenzorok, árulkodók, becsületen rágódók, zsebtolvajok, útonállók, betörök, bohócok, hamisjátékosok, képviselők, hamis tanúk, bolondok, gáncsvetők, melankólikusok⁴³², unalmas fecsegők, vitatkozók, minden lében kanalak, szédelgők, gyilkosok, álszentek és szemfényvesztők; nem voltak vezetők és követők, nem volt párt és pártállás; csábítással és rossz példával nem bátorítottak itt bűnre senkit; nem voltak tömlöcök, pallosok, hóhérok, korbácsok, akasztófák, kínpadok, kalodák⁴³³; nem voltak csaló boltosok és iparosok; nem volt gőg, hencegés, hiúság és mesterkéltség; nem volt iszákos, nem volt haspók és fösvény és nem volt utcai lotyó és betegség⁴³⁴; nem volt pöffeszkedés és nem volt bujaság, sem drága feleségek, sem tökkelütött, buta kicsinyesek, sem alkalmatlan nagyszájú, veszekedő lármás, ordítozó, üres, káromkodó pajtások; nem voltak gazfickók, akiket a bűn érdeme emelt ki a piszokból, vagy igaz lelkek, akiket erényeik vádja sújtott le a porba; nem voltak nagyurak, mágnások, rossz muzsikusok, bírák és táncmesterek.

Gyakran részesültem abban a kegyben, hogy együtt lehettem nyihahá-kkal, akik meglátogatták gazdámat, vagy ott ebédeltek. Gazdám kegyesen megengedte, hogy ilyenkor ott legyek a szobában és hallgassam beszélgetéseiket. Olyan illetlen soha nem voltam, hogy közbeszóljak. Akkor beszéltem csak, ha kérdeztek és a társaság tagjai gyakran leereszkedtek és kérdéseket intéztek hozzám. Néha meg gazdámat elkísérhettem, mikor ő látogatta meg barátait. Végtelenül boldog voltam, hogy szerény hallgatója lehetek ilyen társalgásoknak, ahol csak hasznos és szép dolgokról beszéltek, kevés és kifejező szóval, végtelenül udvariasan, mint már említettem, de minden ceremónia nélkül, ahol mindenki akkor beszélt csak, ha jól esett neki és a beszéde jól esett a többieknek, ahol nem szóltak közbe, nem unatkoztak, nem gurultak méregbe, nem érzelegtek. A nyihahá-k úgy vélik, hogy ha több barát összejön, előbb egy kis szünet és hallgatás nagyon üdvösen hat a társalgásra és be kellett látnom, hogy igazuk van. Ebben a kis szünetben új gondolatok születnek, melyet azután a beszéd kifejt és magyaráz. A beszéd tárgya többnyire a barátság és jóakarat; rend és gazdaság; néha a természet munkája; néha régi hagyományok; majd az erkölcs lehetőségeit és határait tárgyalják; majd az értelem működésének szigorú szabályait; néha arról van szó, mi dolguk lesz a legközelebbi országgyűlésen; néha meg a költészetről és kiváló költőkről. Kérkedés nélkül hozzátehetem, hogy ottlétem gyakran adott anyagot a társalgásnak; gazdámnak alkalma volt beszélni rólam és hazámról. Be kell vallanom, az emberi nemről nem nagy tisztelettel nyilatkoztak, így inkább nem is közlöm szavaikat. Csak annyi engedtessék meg nekem, hogy elmondjam: az én nagytiszteletű gazdám, legnagyobb álmélkodásomra, mintha jobban értette volna a jehu-k természetét, mint magam. Felhozta minden bűnünket és bolondságunkat és magától rájött néhányra, amiről soha nem beszéltem neki, tisztán következtetéssel, elképzelve, hogy az itt lakó jehu-k mire lennének képesek némi kis értelem birtokában. A végén természetesen mindig odajutott, hogy „milyen nyomorult és szerencsétlen teremtés lehet egy ember.”

Nyíltan bevallom, hogy ha van valami kis tudásom és erkölcsi érzékem, azt jó gazdámnak és barátainak köszönhetem, akiknek szavait eltanulhattam, hallgathattam, amire büszkébb vagyok, mintha Európa legnagyobb, legbölcsebb gyülekezetét vezetném. Megcsodáltam a bennszülöttek erejét, kedvességét, fürgeségét, de ilyen kedves és szép lényekben ekkora erkölcsi érzéket tapasztalni, ezen kevés volt a csodálat, ez már a legmélyebb hódolatot keltette bennem. Eleinte persze nem volt meg bennem az a természetes félelem és tisztelet, melyet a jehu-k és más állatok éreznek a nyihahá-kkal, mint felsőbb lényekkel szemben, de lassan és fokozatosan, anélkül, hogy észrevehettem volna, úrrá lett fölöttem és emellett elteltem mély hálával és szeretettel, hogy olyan jók voltak hozzám és megkülönböztettek fajtám többi teremtéseivel szemben.

Ha néha eszembe jutott családom, barátaim, honfitársaim és általában az egész emberi nem, úgy láttam őket most már természetben és külső megjelenésben, mint a jehu-kat, akik kevéssé műveltek ugyan és fel vannak ruházva a beszéd adományával, de értelmüket arra használják csak, hogy fejlesszék és megsokasítsák mindama bűnöket, melyekből itteni jehu testvéreim annyit szedhettek össze csak, amennyit a természet és az ösztön határol. Ha néha megláttam alakomat valami forrás, vagy tó tükrében, utálattal és borzalommal fordítottam el az arcom, és egy közönséges jehu-t szívesebben láttam, mint önmagamat. Ellenben gyönyörűséggel szemléltem minden nyihahá-t és lassanként észrevétlenül utánozni kezdtem mozdulataikat, járásukat. Természetemmé is vált ez a szokás, úgyhogy barátaim gyakran mondják nekem most is az ő durva modorukban: „barátom, olyan otrombán cammogsz, mint egy ló”, melynél nagyobb bókot nem mondhatnak nekem. De még a kiejtésemben is van valami a nyihahá-k beszédmodorából, ha ezért csúfolnak, vagy nevetnek rajtam, annak csak örülni tudok.

Mindeme boldogság közepette, mikor már azt hittem, hogy egész életemre megnyugodtam és így fejezem be napjaim, egyik reggel gazdám korábban küldött értem, mint rendesen. Magatartásán rögtön észrevettem, hogy zavarban van, és nem tudja, hogyan kezdje a szót. Rövid hallgatás után azt mondta, hogy

„Igazán nem tudja, miként hat majd rám, melyet mondani akar. A legutóbbi országgyűlésen, mikor a jehu-k dolgát megbeszélték, a képviselők nem helyeselték, hogy valaki jehu-t tartson a családjában és úgy bánjon vele, mintha nyihaha volna. Szóba jött, hogy ő ezzel a jehu-val gyakran társalog, mintha a jehu társaságában öröme telne vagy abból valamit tanulhatna. Az effajta dolog nem természetes és nem észszerű, ilyesmi eddig nem is fordult elő. Éppen ezért az országgyűlés figyelmeztette őt, hogy vagy tartson engem a jehu-k között, ahogy illik, vagy küldjön vissza a hazámba, ahonnan eljöttem. Az első javaslatot mindnyájan elvetették, akik egyszer láttak engem és beszéltek velem, megegyezve abban, hogy van bennem valami értelem és félő, hogy elcsábítom az erdők és hegyek vadon legelő jehu-it és éjnek idején megrohanom a nyájakat, hiszen a jehu-k természettől fogva ragadozó állatok és idegenkednek a munkától.”

Gazdám hozzátette, hogy

„A környék nyihahá-i naponta sürgetik, hogy hajtsa végre az országgyűlés intelmét és így nem odázhatja el ezt a dolgot. Azt tudja, hogy úszva nemigen juthatok vissza a hazámba, mint ahogy a többiek első percben akarták. Éppen ezért szeretné, ha kerítenék valami járművet, olyat, amilyenről beszéltem, és ami vinne a tengeren. Ha akarom, bármelyik szolgáját szívesen a rendelkezésemre bocsátja, hogy segítsen rajtam. A maga részéről – fejezte be végül – szívesen szolgálatában tartott volna életem végéig, mert úgy látta, mintha sok rossz hajlamomból kigyógyultam volna és amennyire alacsonyrendű természetem képessé tett erre, mindenben igyekeztem utánozni a nyihahá-kat.”

Az olvasó kedvéért meg kell itt jegyeznem, hogy a nyihaha országgyűlés határozatát hnhloayn-nek nevezik, mely figyelmeztetést jelent, amennyire egyáltalán lefordítható. Az náluk képtelen gondolat, hogy értelmes lényt valamire kényszeríteni kelljen vagy lehessen, náluk csak tanácsról, intésről lehet szó. Hiszen csak az észszerűség parancsának engedelmeskednek mindnyájan, és aki ezt nem teszi, nem tarthat igényt arra, hogy értelmes lénynek nevezzék.

Gazdám szavai a legfeneketlenebb kétségbeesést és bánatot keltették szívemben; nem bírtam szólni és ájultan estem lábaihoz. Mikor magamhoz tértem, azt mondta nekem, hogy „úgy hitte, meghaltam”, mert ezen a vidéken nem ismerik a természetnek effajta ostobaságait, mint az ájulás. Elgyengült hangon válaszoltam, hogy

„A halál nagy boldogság volna nekem; hogy nem akarom bírálni az országgyűlés figyelmeztetését, vagy a sürgető barátokat, de gyenge és romlott ítéletem szerint észszerű lett volna, ha kevésbé szigorúak. Hiszen egy tengeri mérföldet4,8 km sem tudok úszni és a legközelebbi szárazföld legalább száz tengeri mérföldnyire483 km van. A csónakkészítéshez pedig sok olyan anyag szükséges, mely nem található meg ebben az országban. Mégis hálából és hódolatból megpróbálom és mindent megteszek, mit csak tehetek, bár azt hiszem, lehetetlent kívánnak tőlem és ezért máris elveszettnek tekintem magamat. De a természetellenes halál kilátása nem a legnagyobb bajom, mert feltéve, hogy valamely csodálatos véletlen folytán mégis megmenekülök, hogyan éljek mostantól a jehu-k között, ahol megromlok és eldurvulok megint, mert nem lesz vezető kéz, mely az erkölcs és értelem útjára visszakormányoz? Tudom, hogy a nyihahá-k minden határozata megdönthetetlen érveken nyugszik és egy nyomorult jehu, mint amilyen magam vagyok, meg nem ingathatja ezeket az érveket. Éppen ezért, alázatos hálával elfogadom ajánlatát, hogy szolgát ad segítségemre és megfelelő időt szab. És ha valamikor visszatérek hazámba, megmarad nekem a halvány remény, hogy fajtámnak hasznára válhatok a nyihahá-k örök dicsőségét zengve és intve az emberiséget, hogy azok erkölcsein okuljanak.”

Gazdám néhány szóban, de igen kegyesen válaszolt. Két hónapot adott arra, hogy a csónakot megcsináljam. A vörös poroszkát, szolgatársamat (így kell neveznem ezentúl), rendelte mellém, hogy kövesse intézkedéseim. Biztosítottam gazdámat, hogy „ennyi segítség elég is lesz és tudom, hogy a vörös poroszka jóindulattal van irányomban.”

Ebben a társaságban, első dolgom volt felkeresni azt a sziklapartot, ahol a fellázadt legénység partra tett. Felmentem egy domb csúcsára és körülnézve a tengeren, a távolban, északkeletre kicsiny szigetet vettem észre. Távcsövemmel tisztán kivehettem, hogy körülbelül öt tengeri mérföldnyire24 km fekszik innen. A vörös poroszka azt mondta, hogy tévedek, az csak valami kék felhő. Ezek a bennszülöttek nem tudják elképzelni, hogy az országukon túl lehet még szárazföld és egy másik világ, nem úgy, mint mi, akik annyit közlekedünk a vízen.

Elhatároztam hát, hogy ez a sziget lesz száműzetésem első állomása, a többit a jószerencsére bíztam.

Hazatérve a vörös poroszkával, megbeszéltük a feladatokat. Kimentünk a cserjésbe, ahol késemmel és egy éles kovakővel, melyet nagyon ügyesen erősítettek egy fadarab végére, több fenyőcölöpöt vágtunk, akkorákat, mint egy-egy sétapálca és néhány nagyobbat is. Most nem untatom az olvasót a részletek leírásával, elég az hozzá, hogy hat hét alatt, a vörös poroszka segítségével, összeeszkábáltam egy afféle indus csónakfélét, elég nagyot, befedtük erős jehu-bőrrel, melyet a magam készítette kender-cérnával varrtunk össze. Ilyen bőrből készült a vitorla is. A fiatal jehu-k szolgálnak erre, mert az öregek bőre már kemény és törékeny. Négy evezőt is csináltunk. Elláttam magam főtt hússal és vittem két nagy hordót, az egyikben tej, a másikban víz volt.

Csónakomat kipróbáltam egy nagy tavon, azután kijavítgattam, ami még hibádzott és a hasadékokat kitömtem jehu-zsírral. Mikor azután minden rendben volt, egy nagy kocsira raktuk az egészet, melyet a jehu-k kivittek a tengerpartra, a vörös poroszka meg néhány más szolga kíséretében.

Így már útra készen vártam a távozás napját. Elbúcsúztam a gazdámtól, az úrnőmtől, az egész családtól. Szememet elfutotta a könny és a szívem görcsösen elszorult. Gazdám, részben kíváncsiságból, részben, ha feltevésem nem szerénytelen, barátságos jóindulatból, látni akart a csónakban, néhány barátjával elkísért hát a tengerpartra. Egy órát kellett várni az árra, ekkor, látva, hogy a szél éppen ama sziget felé fúj, mely utam első állomása kellett legyen, mégegyszer elbúcsúztam gazdámtól. A földre akartam vetni magam, hogy megcsókoljam patáját, de ő kegyesen felemelte ajkaimhoz. Nagyon jól tudom, hogy sokan lesznek, akik az itt említett részletet kétségbe vonják. Kételkedők lehetnek, akik szerint valószínűtlen, hogy egy fenséges nyihaha ennyire leereszkedjék egy ilyen alantas lényhez. Jól tudom, hogy vannak utazók, akik rendkívüli kegyekkel kérkednek, melyekben állítólag részük volt. De ha ezek a vádolók jobban ismernék a nyihahá-k nemes és előzékeny természetét, másképpen beszélnének.

Üdvözöltem a gazdám társaságában megjelent többi nyihahá-t, csónakomba szálltam és ellöktem magam a parttól.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

1715. február 15-én, reggel pontban kilenc órakor kezdtem el ezt a kétségbeesett utat. A szél kedvező volt, eleinte mégis inkább evezőimet használtam, majd elfáradva, vitorlát bontottam és így, a dagály segítségével, óránként másfél tengeri mérföldes7,2 km sebességgel haladtam. Gazdám és barátai ott álltak a parton, amíg csak el nem tűntem szemeik elől. Még hallottam néhányszor, hogyan kiált utánam a vörös poroszka, aki mindig szeretett „Hnuy illa nyha majah jehu”, „Vigyázz magadra, nemes jehu!”

Tervem az volt, hogy ha lehetséges, felkeresek valami lakatlan szigetet, ahol a magam munkájával meg tudok teremteni annyit, amennyi elég ahhoz, hogy hátralévő életemet ott leéljem. Nagyobb boldogságot jelentett ez nekem, mintha azzal kínáltak volna, hogy Európa legelőkelőbb udvarának első minisztere legyek. Olyan borzasztó volt arra gondolni, hogy most visszatérjek az emberi társadalomba és eltűrjem, hogy jehu-k kormányozzanak. Ebben a tervezett magányban legalább örülhetek a magam gondolatainak és elmélkedhetem a nyihahá-k hasonlíthatatlan nemességén anélkül, hogy lehetőségem lenne saját fajtám bűneibe és romlottságába süllyedni.

Az olvasó emlékszik rá bizonnyal, hogy mikor a legénység összeesküdött ellenem, fülkémbe zártak, ahol heteket töltöttem, nem tudva, merre megyünk, és mikor a matrózok partra tettek, azt mondták káromkodások közepette, „nem tudják maguk se, melyik végén vannak a világnak”, akár jóhiszeműen, akár hamisságból. Akkor úgy sejtettem, hogy a Jóreménység fokától⁴³⁵ mintegy tíz foknyira lehetünk, dél felé a szélesség 45°-án. Ezt kellett hinnem elejtett szavaikból és abból, hogy Madagaszkár felé igyekeztek. S bár ez csak feltevés volt, mégis keletnek fordítottam a kormányt, remélve, hogy így elérem Új-Hollandia délnyugati partját, ahol nyilván találok valami nekem való kis szigetet. Nyugati szél fújt és számításom szerint este hatig legalább tizennyolc tengeri mérföldet86,4 km haladtam. Ekkor fél tengeri mérföldnyire2,4 km egy kis szigetet vettem észre és csakhamar oda is értem. Csak egy kiálló szikla volt az egész, a szelek által kialakított természetes öböllel. Mikor kikötöttem és felkapaszkodtam a szikla ormára, keleten szárazföldet pillantottam meg, délről észak felé húzódni. Az éjszakát csónakomban töltöttem, másnap reggel útra keltem és hat óra alatt elértem Új-Hollandia partjait. Ez végleg megerősített abban a régi feltevésemben, hogy ez a földrész legalább három fokkal keletebbre fekszik, mint ahogy a geográfusok hiszik. Évekkel utóbb ezt a megfigyelésemet közöltem érdemes barátommal, Mr. Hermann Mollal és ki is fejtettem neki felfogásomat, de ő inkább más szerzők adatainak szeretett hinni.

Nem láttam bennszülöttet azon a helyen, ahol partra szálltam, de fegyvertelen lévén, nem mertem beljebb hatolni. Találtam a parton néhány ehető kagylót⁴³⁶, melyeket nyersen ettem meg, mert tüzet gyújtani nem volt bátorságom. Három napon át osztrigát és csigát ettem, hogy kíméljem a készletemet, szerencsémre édesvizű forrásra bukkantam, mely nagyon felüdített.

A negyedik napon, kissé beljebb merészkedve, húsz vagy harminc bennszülöttet pillantottam meg egy magaslaton, mintegy ötszáz yardnyira455 m. Valami máglya körül ugráltak, meztelenül, nők, férfiak, gyermekek, ahogy a füstön keresztül kivehettem. Az egyik észrevett és jelt adott a többieknek. Öten közeledtek felém, de az asszonyok és a gyermekek ottmaradtak. Futni kezdtem, elértem a partot, csónakomba ugrottam és ellöktem magam. A vadak látva, hogy menekülök, utánam futottak és nyilakkal lövöldöztek. Az egyik nyíl mélyen a bal térdembe fúródott, sebet ütve, melynek nyomait síromba viszem egykor. Féltem, hogy a nyíl mérgezett volt, azért, alighogy kieveztem lőtávolukból, kiszívtam a sebet és jól bekötöztem.

Most igazán nem tudtam, mitévő legyek, mert ugyanarra a partra nem mertem visszatérni. Észak felé fordultam és evezni voltam kénytelen, mert a szél, bár gyengén, ellenkező irányból fújt. Körülnézve, egyszercsak vitorlát pillantottam meg, észak-északkelet felé. Egyre közelebb jött, de nem tudtam, bevárjam-e, vagy inkább odébb álljak. Végül győzött bennem a jehu-faj iránt érzett utálat, megfordítottam csónakomat és ismét dél felé kormányoztam. Elhatároztam, hogy inkább ama barbárokra bízom sorsomat, semhogy együtt kelljen élnem európai jehu-kkal. Partra vontam a csónakot és a forrás mellett egy kő mögé rejtőztem.

De a hajó fél tengeri mérföldnyire2,4 km közeledett a parthoz és csónakot küldött, hogy édesvizet hozzon (úgy látszik, ismerték már ezt a helyet). Csak akkor vettem észre, mikor a csónak már partot ért, de már késő volt, nem bújhattam el. A tengerészek észrevették a csónakomat és arra következtettek, hogy a csónak gazdája nem lehet messze. Négy felfegyverkezett legény felkutatta a környéket, minden bozótba benéztek, minden követ felforgattak, végül az egyik rám bukkant, ahogy arccal a földön feküdtem a kő mögött. Néhány percig bámészan nézték szokatlan ruháimat: bőrből varrt kabátom, fatalpú cipőm és prémes harisnyám. Látták, hogy nem vagyok bennszülött, mert azok meztelenül jártak. Az egyik tengerész, egy portugál, rám szólt végül, hogy álljak fel és megkérdezte, ki vagyok? Jól beszélem ezt a nyelvet, és talpra állva, azt feleltem, hogy „egy szegény jehu vagyok, akit a nyihahá-k száműztek és kérem őket, bocsássanak utamra”. Csodálkozva hallották, hogy a saját nyelvükön válaszolok és arcom színén is látták, hogy csak európai lehetek, de sejtelmük sem volt arról, mit értek jehu és nyihaha alatt, néhányan pedig hangosan felnevettek furcsa kiejtésemen, mely a ló nyerítésére hasonlított. Én a félelemtől és undortól reszkettem. Újból megismételtem, hogy bocsátsanak el és lassan csónakom felé hátráltam, de visszatartottak, tudni akarták: „hová való vagyok? honnan jövök?” és miegymást. Elmondtam, hogy

„Angliában születtem, öt éve vagyok úton, öt éve az ő országuk, meg az enyém békében élt. Azért hát remélem, hogy nem tekintenek ellenségnek, miután én sem akarom bántani őket, én csak egy szegény jehu vagyok, valami elhagyott helyet keresek, ahol boldogtalan életem hátralevő napjait békében eltölthetem.”

Mikor erre megint beszélni kezdtek, az az érzésem volt, hogy még soha ilyen természetellenes hangokat nem hallottam, olyan szörnyűséges volt, mintha holmi kutya, vagy tehén beszélni kezdene, vagy a nyihahá-k országában egy jehu megszólalna. A jó portugálok egyre csodálkoztak a furcsa ruhámon és a különös kiejtésemen, bár jól értették, mit mondok. Emberségesen bántak velem, azt mondták, hogy

„Egész biztos, hogy a kapitány elvisz engem ingyen Lisszabonba⁴³⁷, ahonnan azután hazamehetek. Ketten vissza is térnek a hajóra, értesítik a kapitányt és megkérdik, mitévők legyenek. Addig azonban fogva tartanak, ha csak ünnepélyesen meg nem ígérem, hogy nem szököm meg.”

Jobbnak láttam, ha megadom magam. Nagyon szerették volna tudni történetemet, de csak töredezett szavakban beszéltem erről, úgyhogy azt hitték, a szenvedések megzavarták az eszemet. Két óra múlva a csónak, mely a hajóra szállította az édes vizet, visszatért. A kapitány azt üzente, hogy haladéktalanul szállítsanak a fedélzetre. Térdre estem és úgy könyörögtem, hogy adják vissza szabadságomat, de hiába. Látva ellenkezésemet, a matrózok megkötöztek, a csónakba tettek és a hajóra vittek, ahol rögtön a kapitány fülkéjébe kellett mennem.

A kapitány, akit Pedro de Mendeznek hívtak, igen udvarias és előzékeny férfiúnak bizonyult. Szelíden kért, mondjam meg, ki vagyok és honnan jövök, megkérdezte, mit eszem, iszom. Olyan kedvesen és nyájasan bánt velem, hogy csodálkoztam, egy jehu-ban hogy lehet ennyi tisztesség. Mégis hallgatag és komor maradtam, hiszen csaknem elájultam a szaguk miatt. Végül kértem őket, engedjék meg, hogy a csónakomból hozzak ennivalót magamnak. A kapitány azonban csirkét rendelt és kitűnő bort, majd megparancsolta, hogy fektessenek le egy nagyon tiszta és szép fülkébe. Én azonban nem vetkőztem le, ruhástól ráfeküdtem az ágyra, majd félóra múlva kiosontam, mikor a legénység ebédelt, odalopóztam a korlát széléhez, hogy a tengerbe vessem magamat inkább, semhogy jehu-k között kelljen élnem. De az egyik tengerész észrevett, értesítette a kapitányt és vasra verve vittek vissza fülkémbe.

Ebéd után Don Pedro bejött hozzám, hogy megkérdezze, mi okom lehetett ilyen kétségbeesett kísérletre? Biztosított, hogy „mindenképpen szolgálatomra akar lenni” és olyan szépen és értelmesen beszélt, hogy végül kezdtem olyan állatnak tekinteni, mely valami halvány értelemmel rendelkezik. Röviden elmondtam hát utam történetét. Hogyan lázadt fel ellenem saját legénységem, hogyan és hol tettek partra, hogyan éltem öt évet odaát és kicsodák között. Végig hallgatott, mintha valami álmot, vagy rémlátomást mondanék el és közölte is velem, minek tartja egész elbeszélésem. Ezen igen felháborodtam, hiszen már régen elfelejtettem, hogy hazudni is lehet és szükségképpen a mások igazában való kételkedés is sértőleg hatott rám. Erélyesen kérdeztem: „vajon az ő országukban szokás olyan dolgokat állítani, melyek nincsenek?” Megmondtam neki, hogy

„Csaknem teljesen elfelejtettem már, mit értenek ők hamisság alatt. Ha ezer évet éltem volna még a nyihahá-k országában, nem eshetett volna meg, hogy a legalantasabb szolgát is hazugságon kaphattam volna. Különben egészen mindegy nekem, hiszi vagy sem mit hallott, én csak a jóindulatáért cserébe válaszolok szívesen bármely ellenvetésre, mit ebben a tárgyban tehet és így csakhamar felismeri majd az igazságot.”

A kapitány okos ember volt. Miután néhányszor keresztkérdésekkel megkísérelte, hogy füllentésen fogjon, végre kezdett hitelt adni mindannak, melyet elbeszéltem. Azután megjegyezte, hogy „ha az igazmondásnak olyan tántoríthatatlan híve vagyok, adjam neki becsületszavamat, hogy elkísérem őt útján és nem támadok többé saját életemre, máskülönben kénytelen foglyul tartani mindaddig, amíg Lisszabonba nem érünk”. Ezt megígértem neki, de egyúttal kijelentettem, hogy „inkább elviselem a kínhalált, minthogy élve visszatérjek a jehu-k közé”.

Utunkat semmilyen említésre méltó esemény nem zavarta. A kapitány komoly kérésére és mert hálával tartoztam neki, néhányszor leültem az asztalához, igyekeztem elrejteni az emberi faj iránt érzett ellenszenvemet, bár az gyakran, az akaratom ellenére, kitört belőlem, melyet azután a kapitány megjegyzés nélkül tűrt. A nap nagy részét mégis fülkémbe zárkózva töltöttem, hogy embert ne lássak. A kapitány többször felszólított, hogy vessem le a vademberhez méltó öltözékemet és a legjobb rend ruháját kínálta fel, de udvariasan visszautasítottam, mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy magamra húzzak valamit, mely valaha egy jehu testén volt. Csak két tiszta inget kértem, megfontolva, hogy a gyakran mosott fehérnemű mégsem piszkolhat be annyira. Az ingeket azután naponta váltottam és magam mostam.

1715. november 5-én értünk Lisszabonba. Partraszállás előtt a kapitány kényszerített rá, hogy felvegyem a ruháját, nehogy a csőcselék összefusson, ha meglát. A saját házába vezetett és kérésemre a legfelsőbb emeleten adott szobát. Komolyan kértem, hogy

„Hallgassa el az emberek előtt, mit a nyihahá-k országáról beszéltem, mert egy ilyen történetből, ha csak egy szó is kiszivárog, megrohannak az emberek, ráadásul valószínűleg be is csuknak és az inkvizíció máglyára vet⁴³⁸.”

A kapitány egy vadonatúj rend ruhát ajándékozott nekem, mert nem tűrtem, hogy a szabó hozzám nyúljon, mértéket venni. Egyéb szükséges holmikból is kaptam tőle néhányat. Huszonnégy órán keresztül előbb minden tárgyat megszellőztettem, mielőtt a kezembe vettem volna.

A kapitánynak nem volt felesége, három szolga ügyelt rá, de egyiket sem tűrtem el az asztalnál. A kapitány társaságát kezdtem elviselni, mert sok megértés volt benne. Végül annyira voltam, hogy már ki mertem nézni az ablakon. Egyre lejjebb fekvő szobákba merészkedtem, egyszer meg már ki is mertem dugni a fejem az utcára, de azonnal ijedten visszakaptam megint. Egy hét múlva már lecsábított a kapuba, irtózásom fokozatosan csökkent, de az emberi faj iránt érzett megvetés és gyűlölet talán még jobban fokozódott a lelkemben. Végül a kapitány társaságában már néhány rövid sétát tettem az utcán, de az orromat előbb gondosan eldugaszoltam rutával⁴³⁹ vagy dohánnyal.

Tíz nap múlva Don Pedro, akinek beszéltem néhány szót a családi ügyeimről, rávett, a becsületre és a lelkiismeretre hivatkozva, hogy térjek vissza a szülőföldemre, próbáljam meg, tudok-e élni a feleségemmel és a gyermekeimmel. Elmondta, hogy „a kikötőben útra készen áll egy angol hajó és hogy ő szívesen ellát mindennel, amire szükségem van.” Unalmas volna elbeszélni a vitánkat: az ő érveit és az én ellentmondásaimat. Kijelentette, hogy „teljességgel lehetetlen olyan elhagyott szigetet találni, amilyet én keresek, ellenben a saját házamban én parancsolok és olyan visszavonult életet élhetek, amilyen csak jól esik”.

Végül hajlottam a szóra, belátva, hogy nem tehetek okosabbat. November 24-én, egy angol kereskedelmi hajón elhagytam Lisszabont, de hogy ki volt a kapitánya, én bizony sosem kérdeztem. Don Pedro elkísért a hajóig és húsz fontot⁴⁴⁰ adott kölcsön. Barátságosan elbúcsúzott tőlem, meg is ölelt, mit úgy ahogy elviseltem. Útközben nem beszéltem senkivel, beteget jelentve, lent maradtam fülkémben. 1715. december 5-én reggel kilenc órakor horgonyt vetettünk a dűnéknél, úgyhogy délután háromra otthon lehettem a házamban, Rotherhithe-ben⁴⁴¹.

Feleségem és családom nagy csodálkozással és örömmel fogadott, hiszen régen halottnak véltek már. Be kell vallanom, a családom megpillantása csak undort és megvetést keltett bennem. Ezt az érzést nem csökkentette, sőt talán fokozta az a tudat, hogy milyen közeli kötelékek fűznek egymáshoz. Mert bár a nyihahák-tól történt szerencsétlen száműzetésem óta hozzászoktam kissé a jehu-k látásához, képzeletem tele volt még a nagyszerű nyihahá-k minden nemes erényeinek örökös csodálatával. S ha arra gondoltam, hogy egy nőstény jehu-val történt érintkezés következtében több jehu apja lettem, alig tudtam hová legyek a szégyenemben, zavaromban, irtózatomban.

Mikor a küszöböt átléptem, a feleségem átölelt és megcsókolt. Nem lévén hozzászokva, évek hosszú során át, ilyen utálatos állat érintéséhez, elájultam és több mint egy órát feküdtem eszméletlenül. Most, ahogy ezt írom, öt év telt el már utolsó utam óta és hogy Angliába visszatértem. Az első évben nem tudtam elviselni, hogy a feleségem és a gyermekeim a közelembe jöjjenek, nem bírtam a szagukat, még kevésbé, hogy velem egy szobában étkezzenek. Egészen a mai napig nem tűrtem el, hogy a kenyeremhez nyúljanak vagy egy pohárból igyanak velem, leszoktattam őket a kézfogásról is. Első dolgom volt, mihelyt pénzhez jutottam, hogy két fiatal pejt⁴⁴² vegyek, ezeket jó istállóban tartom. A lovaimon kívül még a lovászom társaságát szeretem. Mindig feléledni érzem magam, ha az istállóból hozott kedves illattal szobámba lép. A lovaim tűrhetően megértik, mit beszélek, naponta legalább négy órát társalgok velük. Nyerget, zablát nem ismernek, jó barátságban élnek velem és egymással is.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Így hát, nyájas olvasó, elértünk oda, hogy hű képét adtam útjaim tizenhét évének és hét hónapjának. Legfőbb törekvésem mindig az igazság volt és nem a szóvirágok ékes cicomája. Mint mások annyian, én is meglephettelek volna furcsa és valószínűtlen történetekkel, de illendőbbnek véltem, ha a színtiszta valóságot beszélem el, egyszerű és közvetlen modorban. A dolgom nem az volt, hogy mulattassalak, hanem hogy közöljek veled néhány dolgot, melyet nem tudtál.

Mi, akik távoli országokat bejártunk, ahol ritkán fordul meg angol és más európai ember, könnyen gyárthatunk fantasztikus leírásokat, csodás tengeri és szárazföldi állatokról, de az utazó legfőbb célja az legyen, hogy az embereket bölcsebbé és jobbá tegye, jó és rossz példákkal egyaránt javítsa lelküket, mindazzal, melyet a távoli országokról elmond.

Szívemből óhajtanám, hogy minden utazót, mielőtt engedélyt nyerne arra, hogy művét nyilvánosságra hozza, arra kötelezne a törvény, hogy a királyi kancellár előtt esküvel kijelentse, hogy mindaz, melyet leírt, a legjobb tudása szerint való igazság. Akkor talán nem történne meg ismételten, hogy egyes kapzsi és pénzéhes szerzők mindenféle szemenszedett valótlanságot firkálnak össze, hogy a könyveiket kapóssá tegyék, és a gyanútlan olvasóra rátukmálják elméjük satnya képzelgéseit. Ifjabb éveimben, nagy gyönyörűséggel bújtam a különféle útleírásokat, de azóta sokfelé jártam és rájöttem, hány hamis mesét vettem szó szerint, és hány hibás megfigyelést. Ez azután elvette kedvemet az effajta szerzőktől és gyakran őszintén felháborodtam azon, hogy milyen méltatlan és vakmerő módon visszaél sok szerző az emberek hiszékenységével. Éppen ezért, tekintve, hogy néhány ismerősöm szerint az én csekély igyekezetem talán nem visszatetsző hazám olvasóinak szemében, legfőbb elvül tűztem ki magam elé, hogy soha, egy pillanatra sem tántorodom el az igazság keskeny és szigorú ösvényéről. Hála istennek, kísértésbe sem igen juthatok, hiszen jól megjegyeztem nemes nyihaha gazdám tanítását, akinek szerencsém volt olyan hosszú éveken át tanítványa lenni:

Nagyon jól tudom, hogy milyen csekély dicsőséget szerez az ember egy effajta írással, amihez nem kell sem tehetség, sem műveltség, csak jó emlékezőtehetség, vagy pontos és rendszeres napló. Azt is tudom, hogy az útleírók, éppen úgy, mint a szótárszerkesztők, hamar elvesznek a feledés ködébe, azoknak súlya alatt, melyek később jelentkeznek és legfelül fekszenek. Nagyon valószínű, hogy jönnek majd utazók, akik felkeresik mindama vidékeket, melyeket itt leírtam és kiigazítják (ha vannak) az esetleg tévedéseimet, vagy újabb felfedezésekkel toldják meg a szerény enyéimet. Ezek félretolnak majd engem, a helyembe állnak és a világ elfelejti, hogy éltem valaha és írtam. Ez elszomorítana talán, ha a hírnév és dicsőség volna a vágyam, de mert az egyetlen óhajom a közjólét, a legkevésbé sem bánt az effajta nyugtalanság. Mert lehet-e ember, aki ha a dicsőséges nyihahá-k általam felsorolt erényeit megismeri, ne szégyenkezne azon, hogy ebben az országban ő a teremtés koronája, az uralkodó minden állatok között? Ne szóljunk mindazon országokról, ahol jehu-k uralkodnak, ezek között talán legkevésbé a brobdingnag-béliek romlottak el. Ezeknek az erkölcseit és a kormányformájukat bizonyára boldogság volna felcserélni a miénkkel. Ám az olvasó ítélje meg önmaga, igazam van-e, én nem mondok véleményt.

Ki sem mondhatom, mennyire örülök annak, hogy a jelen művemet minden valószínűség szerint nem gáncsolják és csépelik majd, hiszen miféle ellenvetéseket tehetnének a felülvizsgálók olyan íróval szemben, aki a puszta tényeket sorolja fel, méghozzá az olyan távoli országokkal kapcsolatban, melyekkel semmiféle kereskedelmi vagy politikai kapcsolatban nem állunk? Gondosan kerültem sokféle igazságtalan megjegyzést, mellyel némely útleírót méltán vádol meg a kormány. Pártkérdésekbe nem keveredtem soha, a szenvedély, az előítélet, az emberekkel vagy csoportokkal szemben való rosszakarat távol állott tőlem. Tanítani és megismertetni akarom az embereket: jogot ad nekem erre, a szerénytelenség érzete nélkül, az a véletlen szerencse, hogy olyan sokáig éltem a tökéletes nyihahá-k országában. Amíg írtam, nem gondoltam sem anyagi, sem erkölcsi haszonra. Szigorúan megtiltottam magamnak, hogy akár egyetlen szót is leírjak, mely elmélkedés lett volna, vagy vélemény. Nem sértettem meg senkit, még olyanokat sem, akik szívesen sértődnek meg. Jogom van hát ahhoz, hogy kifogás nélkül való írónak nevezzem magam. Az én művemet ne olvassák az Ellenvetők, Válaszolók, Megjegyzők, Vitatkozók, Rábukkanók, Felfedezők és Kinyomozók. Ezen a munkán nem gyakorolhatják képességüket.

Egyet mégis be kell vallanom. Valaki célzott rá homályosan, hogy

„Angol alattvalóként kötelességem lett volna, hogy a Külügyminisztérium használatára felterjesztést készítsek útjaimról, mert minden tartomány, melyet angol alattvaló felfedez, angol birtok és gyarmat.⁴⁴⁴”

De kétségeim voltak, hogy a birtokaink, melyekhez felfedezéseim révén jutottunk, olyan könnyen elfoglalhatók lennének-e, mint Amerika volt, mit Fernando Cortez hamar bekebelezett. A lilliput-iak országa aligha ér meg nekünk egy hajóhadat és egy hadsereget, másrészt kérdés, nem volna-e oktalanság megtámadni a brobdingnag-belieket, vagy éppen olyan vitézül és sikeresen küzdenének-e katonáink, ahogy szoktak, a Repülő-Sziget ellen, mely fejük felett lebeg? A nyihahá-kkal talán könnyebb dolgunk volna, ők a háborús tudományokban teljességgel járatlanok, és a lőfegyverek ellen tehetetlenek. De ha külügyminiszter volnék, igaz lélekkel nem tudnám javasolni, hogy elfoglaljuk az országukat. Ezeknek a bennszülötteknek a bölcsessége, egyetértése, félelmet nem ismerő bátorsága és hazaszeretete, attól félek, pótolna minden hadi tudományt. Képzeljünk el húszezer nyihahá-t, ahogy egy európai hadtest sorai közé ront, szétrobbantva a rajvonalat, felborítva a kocsikat, hátsó lábukkal rettentő port kavarva fel. Augustus császár leírása jut eszembe: Recalcitrat undique tutus⁴⁴⁵. Inkább azt ajánlanám, vegyük rá őket, hogy néhány ezer bennszülött jöjjön közénk, civilizálni Európát, tanszékeken előadást tartani a becsület, az igazságosság, a mértékletesség, a közszellem, a tisztaság, a barátság, a jóakarat és a hűség alapfogalmairól. Hiszen úgy tudom, ezeknek a fogalmaknak a neve a legtöbb európai nyelvben megvan még, az élő nyelvekben éppúgy, mint a holtakban. Biztosra azért nem merem mondani, csekély olvasottságú és nagyon közepes műveltségű író létemre.

De volt még egy okom, amiért nem szívesen gondoltam arra, hogy őfelsége birodalmát felfedezéseimmel gyarapítsam. Az igazat megvallva, lelkiismeretfurdalást éreztem: vajon igazságosnak vélhető-e az a mód, mellyel uralkodóink hasonló esetekben eljárnak? Tegyük fel például, hogy egy kalózhajó legénységét a vihar kiveti holmi ismeretlen partra. Az árbóckosárban földet jelez a hajósinas, a kalózok partra szállnak, fosztogatni és rabolni, ahol ártatlan és tapasztalatlan nép fogadja őket, minden szívélyességgel és vendégszeretettel. A kalózok új nevet adnak az országnak és királyuk nevében formálisan birtokukba veszik. Ennek jeléül zászlót tűznek ki, leölnek két-három tucat bennszülöttet, rabul ejtenek három-négy tucatot. Hazatérnek és kegyelmet nyernek. Új birtok alakult most, melyet az isteni kegyelem jogánál fogva szereztünk. Hajók indulnak oda, a bennszülötteket kiirtják, szétkergetik, királyukat kínpadra vonják, hogy elárulja, hová tette a föld aranyát? A katonák szabad kezet kapnak fosztogatásra, bujálkodásra és a föld megrészegül fiainak vérétől. Az ilyen mészárosokat nevezzük azután „expedíciónak”, ezeknek a feladata, hogy bálványimádó és barbár népeket civilizáljanak.

Semmiképpen sem célzok a nagy Brit Birodalomra, mely az egész világnak példát adott, hogyan kell bölcsességgel gyarmatot alapítani, hogyan kell művelni a népet, vallásban, tudományban; hogyan kell józan életű és nemes alattvalókat küldeni a gyarmatokra; hogyan kell kiváló képességű és romlottságra képtelen hivatalnokok révén igazságot szolgáltatni a gyarmatokon, és mindennek tetejébe, hogyan kell erényes és ájtatos kormányzókat kinevezni, akik a nép jólétét és boldogságát össze tudják egyeztetni őfelsége érdekeivel és dicsőségével.

De tekintve azt, hogy az általam leírt országok lakói szerény véleményem szerint nem úgy néznek ki, mintha szeretnék, hogy meghódítsák, legyilkolják, rabszíjra fűzzék és kiirtsák a gyarmatosítók; másrészt pedig sem aranyuk, sem ezüstjük, sem cukruk vagy dohányuk nincs fölös mértékben. Alázattal kockáztatni merném a megjegyzést, hogy nem is érik meg a nemes buzgalmunkat, az érdeklődésünket és a vitézségünket. Ha mindazonáltal azok, akikre tartozik ez a kérdés, jónak látják más véleményen lenni, a magam részéről kész vagyok bizonyítani, törvényes úton, hogy előttem soha európai ember nem fordult meg a leírt országokban. Már úgy értem, ha a bennszülötteknek hinni lehet, hacsak nem merülhet fel vitás pont gyanánt az a két jehu, akiket állítólag sok évvel ezelőtt láttak megjelenni nyihaha-ország egyik hegyének peremén.

Azon sem gondolkoztam, amíg ottjártam, hogy milyen formaságok kíséretében lehetne és kellene uralkodónk birtokába venni ezeket a tartományokat. Különben, ha eszembe is jutott volna, okosságból és önfenntartási ösztönből óvakodtam volna beszélni erről, jobb alkalmat várva az eddigieknél.

Most pedig, hogy megfeleltem az egyetlen ellenvetésnek, mely bármikor felmerülhet, végleg búcsút veszek a nemes és nyájas olvasóimtól, befejezem a művemet, hogy redriffi kicsiny kertemben átadjam magam az elmélkedésemnek, éljek ama nemes erkölcsök művelésének, melyekre a nyihahá-k oktattak; oktassam a családom jehu-it, amennyiben értelmes és idomítható állatoknak bizonyulnak; ha lehetséges, hozzászokjak emberi lények látásához, gyakran tekintve tükörbe és végül, hogy örökké panaszoljam, miért kellett minálunk állattá alacsonyulni a nyihahák-nak, akiket még így is mindig tisztelni fogok; nagyságos gazdám, nemes családja, barátai és az egész nyihaha fajjal szemben érzett mély hódolatomra gondolva, akikhez a mieink külső megjelenésben szerencsések hasonlíthatni, bár értelmük elfajult és megcsökkent.

A múlt héten tűrtem el először, hogy a feleségem leüljön velem ebédelni, egyelőre az asztal túlsó végére csak. Ez alkalomból megengedtem, hogy (lehetőleg röviden) néhány kérdésemre is válaszoljon. A jehu szagot még most sem viselem el, az orromat bedugom rutával, levendulával, dohánnyal, hogy ne érezzem annyira. S bár korosabb embernek nehéz letenni a régi szokásokat, még mindig remélem, hogy valamikor képes leszek rá jehu-t eltűrni a szomszédságomban és nem borzongok össze, hogy a fogaival, vagy a körmével nekem esik.

A jehu fajjal való békülésem könnyebben menne, ha egyszer megelégednének azokkal a bűnökkel és bolondságokkal, melyekre őket a természet feljogosította. A legkevésbé sem hat már reám, ha megpillantok holmi ügyvédet, zsebtolvajt, kapitányt, bolondot, mágnást, hamis játékost, politikust, szajhakerítőt, orvost, hamis tanút, besúgót, vagy effélét; mindezek a foglalkozások megfelelnek a dolgok rendjének. De ha látnom kell egyetlen pöffetegbe szorulva a testi és a lelki betegség és a rútság minden szennyét és bűzét és az ilyen állatban azután gőgöt és büszkeséget tapasztalok, akkor fogyni kezd türelmem, azt már nem fogom megérteni tudni soha, hogy kerülhetett együvé egy fertőn ennyi tökéletlenséggel a gőg. A bölcs és nemes nyihahá-k nyelvében nincs szó erre a bűnre, semmiféle rosszra sincsen szavuk, hacsak azok nem, melyekkel a jehu-k utálatos szokásait leírják, de még ezek között sem találtam meg a gőgnek megfelelő szót. Ők nem ismerhették fel áthatóan és tökéletesen a jehu-természetet úgy, ahogy az az egész fejlettségében kivirágzott az olyan országokban, ahol ez az állat uralkodik. Én azonban, aki ebben a pontban náluk tapasztaltabb voltam, mondhatom, hogy tisztán felismertem a gőg néhány halvány gyökerét a vad jehu-k jellemében.

A nyihahá-k, akiket csak az értelem kormányoz, nem büszkébbek a jótulajdonságaikra, mint amilyen büszke én lehetek, hogy nem hiányzik egy kezem vagy egy lábam, mellyel pedig, hacsak nem bolond, aligha dicsekszik az ember, bár nélküle nyomorék volna és nyomorult. Azért időzöm hosszabban ennél a tárgynál, mert szeretném, ha lassanként elviselhetővé válna nekem valamely angol jehu társasága. Éppen azért, nagyon kérem azokat, akik ennek a képtelen és felfoghatatlan bolondságnak, a gőgnek halvány derengését érzik magukban, hogy a jövőben kerüljék el a házam tájékát.

1. Swift a korabeli divatos útleírások modorában adja elő hőse fantasztikus kalandjait.
2. William Dampier (1651–1715) – angol felfedező, kalóz, navigátor és természettudós a 16. és 18. század közötti időszak egyik legjelentősebb brit felfedezője.
3. A New Voyage Round the World (1697)
4. I. Anna (Stuart Anna) (1665–1714) – Anglia, Skócia és Írország királynője, a Stuart-ház utolsó uralkodója. 1702 és 1714 között uralkodott.
5. Ez az intertextuális utalás Thomas More híres fantasztikus irodalmi művére (Utopia, 1516) összekapcsolja Gulliver elbeszélését a reneszánsz útleírások hagyományával, melyben a felfedezők gyakran fantasztikus lényekről – például beszélő lovakról vagy majomszerű emberekről – szóló történetekkel tértek haza.
6. Redriff – Rotherhithe régi neve; akkoriban Temze-parti falu, ma London része.
7. Nottinghamshire – megye Anglia középső részén, Londontól mintegy 125 mérföldre északra. Valószínűleg nincs különösebb jelentőséget annak a ténynek, hogy Gulliver onnan származik. [VIR]

1. Emmanuel College – a Cambridge-i Egyetem egyik főiskolája, melyet 1584-ben I. Erzsébet pénzügyminisztere alapított.
2. jeles sebész – A sebészet ebben a korban nem volt része az orvosi szakmának, mert gyakorlatias, véres munka volt. A sebészek feladata volt a foghúzás, a végtagok amputálása, a kelések felszúrása, a betegek vérének megcsapolása, valamint (mivel ez is egy olyan eljárás volt, mely éles eszközökkel a test egy részének levágásával járt) a hajvágás, ezért a szakma a borbélysebészek céhének égisze alatt szerveződött. Azok, akik betegségeket diagnosztizáltak és gyógyszereket rendeltek hajlamosak voltak lenézni a sebészeket. A „jeles sebész” kifejezés bizonyos értelemben ellentmondásos: a sebészek per definitionem nem voltak különösen kiválóak. [VIR]
3. tanonckodás – Egy tipikus tanonckodás ebben az időszakban legalább hét évig tartott. Hogy a tanoncidőt Gulliver miért hagyta abba, nem kapunk magyarázatot, bár a következő mondatból kiderül, hogy Gullivert talán már nem is érdekelte annyira a sebészet, és több időt töltött más témákkal. [VIR]
4. Mindig nehéz összehasonlítani a megélhetési költségeket egy olyan korban, mely oly távol áll a miénktől, de a korabeli olvasóknak nyilvánvaló lehetett, hogy éppen csak annyit támogatást nyújt Gullivernek a családja, amennyi a fenntartáshoz szükséges. [VIR]
5. A textiliparának köszönhetően Leiden (Leyden) a késő középkortól a 17. századig Észak-Hollandia egyik legnagyobb városa volt, melynek lakossága 1670 körül elérte a 70 000-et.
6. Az akkori orvos nagyjából a mai belgyógyásznak felel meg. Az orvosok egyetlen szakma tagjaként tekintettek magukra, és lenézték a sebészeket, mint afféle kétkezi munkásokat. De akárcsak James Bates sebésznél eltöltött tanulóévei során, Gulliver itt sem fejezte be e szakma tanulási programját, mely legalább három évig tartott volna. És Gulliver ismét nem ad magyarázatot korai távozására. De minden korabeli olvasónak, aki valamit is tudott az orvosi pályán dolgozók képzéséről, feltűnt volna, hogy itt valami nincs rendben. [VIR]
7. Az 1575-ben alapított protestáns Leydeni (Leideni) Egyetem írják) ismert és tekintélyes iskola volt az orvostudományok tanulására, és abban az időben sokkal jobb választásnak számított, mint bármelyik iskola a Brit-szigeteken. [VIR]
8. A levantei történelmi földrajzi régiót a Földközi-tenger keleti partján fekvő országok alkották, melyek nagyjából Görögországtól Egyiptomig terjednek.
9. Old Jewry – A középkori londoni zsidó gettó elnevezése.
10. Mrs. (Mistress) – Gulliver jövendőbelije természetesen hajadon, de a családi állapotra vonatkozó megkülönböztetés (Miss/Mrs) csak a 17. század vége felé kezdett kialakulni.
11. A négyszáz font szerény hozomány lehetett korabeli mércével mérve. [VIR]
12. Gulliver nem keres pénzt tengerészek gyógyításával, ami kissé furcsa, hiszen Wapping ebben az időszakban London dokkjainak szívében feküdt, és hemzseghetett a tengerészektől. Nehéz nem gyanítani, hogy Gulliver nem örvend túl jó orvosi hírnévnek a potenciális ügyfélkörében. [VIR]
13. Gulliver nem mondja ki, de nagyon valószínűnek tűnik, hogy legalább néhány utazása rabszolgákat szállító hajókon történt, a karibi és dél-amerikai ültetvényekre. [VIR]
14. India – Ázsia két délkeleti félszigete és a hozzájuk tartozó szigetcsoportok. A két félszigetet a Bengáliai-öböl választja el egymástól. A nyugatit Elő-Indiának, a keletit Hátsó-Indiának vagy Indokínának hívják. A hozzájuk tartozó szigetcsoportok: Szunda-, Molukka- és Fülöp-szigetek.
15. Déli-tenger (South-Sea) – Ebben a korszakban vagy az Atlanti-óceán vagy a Csendes-óceán déli részére utalhatott. Figyelemre méltó, hogy Gulliver nem akarja „fárasztani az olvasót” az utazás részleteivel, csak annyit jegyez meg, hogy az eleinte „nagyon virágzó” volt. Ismeretes, hogy Bristol akkoriban az atlanti rabszolgakereskedő hajók egyik jelentős induló kikötője volt. Elképzelhető, hogy nyugat-afrikai rabszolgákat vittek eladni Amerikában; [VIR]
16. Van Diemen – Tasmania szigetének gyarmati neve, melyet a britek használtak.
17. A muskétagolyó átmérője átlagosan fél hüvelyk (1,2 cm) volt. [VIR]
18. Sokan feltételezik, hogy Lilliput valójában Britannia. Ezzel az elképzeléssel összhangban van a korabeli, Britannára is érvényes alábbi megállapítás, amiben visszatükröződik a lilliputi tudomány állapota: „Ahogy a Principia megelőzte az Optikát, úgy a mechanika is megtartotta elsőbbségét a tudományok között a 18. században, miközben a fizika ágából a matematika ágává vált. Számos fizikai probléma matematikai problémává redukálódott, melyek egyre kifinomultabb elemzési módszerekkel megoldhatónak bizonyultak.” (Newton; britannica.com) Két példa az uralkodói támogatásra: „A II. Károly által 1662-ben kiadott és 1663-ban felülvizsgált alapítólevél intézményi struktúrát biztosított a társaság Royal Society számára, elnökkel, kincstárnokkal, titkárokkal és tanáccsal. Bár szinte a kezdetektől fogva királyi védnökséget élvezett, a társaság mindig is a brit államtól független, önkéntes szervezet maradt.” (Royal Society; britannica.com) „1675-ben a király John Flamsteed-et »csillagászati megfigyelővé« nevezte ki. Ez volt Nagy-Britannia első államilag finanszírozott tudományos kutatóintézetének megalapítása.” (Royal Museums Greenwich)
19. Swift valószínűleg I. Károlynak a parlament által 1649-ben, az angol polgárháború végén történt kivégzésére utal. A Swifthez hasonló konzervatívok számára egy uralkodó kivégzése valóban „természetellenes” lehetett. [VIR]
20. stang – archaikus földterület mértékegység, mely körülbelül negyed hektárnak felelt meg.
21. 
    

    

    A liliputi király arcvonásai a korabeli olvasókat III. Vilmos angol király arcvonásaira emlékeztették. A vastag alsó ajak és állkapocs gyakori volt a Szent Római Birodalmat uraló Habsburg dinasztia tagjai között, akik abban a korszakban az egész kontinentális Európában megtalálhatóak voltak a királyi családokban. (Illusztráció: III. Vilmos angol király · uralkodott: 1689–1702) · Willem Wissing elveszett eredeti festménye nyomán · olaj, vászon · © National Portrait Gallery, London [VIR]

22. Ez talán célzás I. Györgyre, aki Swift könyvének megjelenésekor Anglia királya és 66 éves volt. [VIR]
23. Egy másik mód arra, hogy a Lilliput királyát I. György angol királlyal hozzuk összefüggésbe, aki a Gulliver utazásai megjelenésekor szintén hét éve uralkodott. [VIR]
24. A ’magas holland’ a mai Dél-Németország területén élő emberek által beszélt nyelvjárásra utal, és a mai német nyelv őse. Az ’alacsony holland’ nyelv a mai Észak-Németországban és Hollandiában beszélt nyelvre utal.
25. lingua franca – arab, görög és török nyelv olasszal keverve, melyet az arabokkal, törökökkel és görögökkel kereskedő franciák, spanyolok és olaszok használtak. Ez volt Konstantinápoly kereskedelmi nyelve.
26. motozás – Robert Harley (Oxford I. grófja), Henry St. John (Bolingbroke I. vikomtja) és Jonathan Swift ellen a Titoktartási Bizottság folytatott vizsgálatot.
27. Az imprimis egy latin jogi kifejezés, mely tételek listáját jelöli. A kor számos jogi dokumentumának tetején helyezték el, a végrendelettől a leltárig.
28. Swift szatirikus megjegyzése az időmérés növekvő jelentőségéről saját társadalmában. A zsebóra, mely az 1700-as évek elején viszonylag új és meglehetősen drága eszköz volt, a divatot és a gazdagságot képviselte.
29. Az ászokfa a sorban elhelyezett sörös- vagy boroshordók alá talapzatul párosával fektetett gerenda.
30. A tubákolás a kézfejre szórt dohánypor (burnót) orral való felszippantása, aminek során a nikotin az orrnyálkahártyán keresztül felszívódik.
31. Térdszalagrend (Order of the Garter), Fürdőrend (Order of the Bath) és a Bogáncsrend (Order of the Thistle).
32. Gulliver halálos ellensége – Daniel Finch, Nottingham 2. grófja (1647–1730) angol tory politikus.
33. Az itteni szereplők méretéhez viszonyított testsúlyát és ennek megfelelő energiaigényét egy japán kutató korrigálta. Swift szerint ugyanis Gulliver annyit evett, mint 1724 liliputi, holott testméreteik alapján elegendő lett volna számára 42 lilliputi fejadagja. [KUR]
34. kvadráns – a csillagok magassági szögeinek és helyzetének meghatározására szolgáló eszköz.
35. magassarkúak (high heels) – Gyakran a torykkal, az angol konzervatív párt tagjaival azonosítják őket. A ’tory’ angol szó, az ír toiridhe (’üldöző’, ’martalóc’) származéka. A 17. század második felében tűnt fel, mint a királyi restauráció híveinek gúnyneve.
36. alacsonysarkúak (low heels) – Gyakran a whigekkel, az 1832 előtt angol liberális párt tagjaival azonosítják őket. A ’whig’ párt neve is, akárcsak a vele szemben álló párté eredetileg gúnynév volt, a skót whiggamore (’lótolvaj’) rövidült alakja.
37. Az alacsonysarkúak és a magassarkúak közötti ellenségeskedést gyakran a whigek és a toryk paródiájaként értelmezik. A két politikai közösséghez erős vallási nézetek társultak. A torykhoz inkább az úgynevezett ’magas egyház’ (High Church), míg a whigekhez inkább az úgynevezett ’alacsony egyház’ (Low Church) hívei csatlakoztak. Az anglikán egyház katolikus volt, de protestánssá vált erős kálvinista hatásokkal. A High Church jobban igazodott az anglikanizmus katolikus, míg a Low Church inkább a kálvinista örökséghez.
38. bicegve jár – II. György, walesi herceg (1683–1760) Nagy-Britannia és Írország királya.
39. A vastagvég/keskenyvég vita leegyszerűsítve a britek vallási vitáit tükrözi. Kevesebb mint 200 évvel korábban Anglia katolikus (vastagvég) ország volt, de az 1530-as évektől kezdődő reformsorozat VIII. Henrik (uralkodott 1509–1547), VI. Edward (uralkodott: 1547–1553) és I. Erzsébet királynő (uralkodott: 1558–1603) alatt az ország nagy részét protestáns vallásúra (keskenyvég vallásúra), az anglikán egyház püspöki formájára térítette át. Ugyanakkor a skóciai forradalom és reform (1560) ezt az országot is presbiteriánus protestantizmusra térítette át, ami újabb nehézségekhez vezetett, mikor Anglia és Skócia egy uralkodó, I. Jakab (uralkodott: 1603–1625) alatt egyesült. Vallási ihletésű lázadások és felkelések következtek, melyekben valóban egy király, I. Károly (uralkodott: 1625–1649) életét vesztette, unokája, II. Jakab pedig elvesztette koronáját és Franciaországba menekült (uralkodott: 1685–1688). E konfliktusok némelyike protestánsok és katolikusok között zajlott, mások a protestantizmus különböző ágai között. Swift nem tesz egyértelmű különbséget a vallási viszályok e különböző fajtái között. · Swift lilliputi informátora a „polgári zavargásokért” Blefuscu császárát, azaz a francia király propagandáját teszi felelőssé. Ez elsősorban azt tükrözi, hogy XIV. Lajos francia király bátorította II. Jakabot, hogy folytassa politikáját a katolicizmus tolerálásának előmozdítása érdekében Nagy-Britanniában. Hozzáteszi, hogy „mikor (a felkeléseket) leverték, a (vastagvégi) száműzöttek mindig ebbe a birodalomba menekültek menedéket keresve” (Blefuscu/Franciaország). Ez részben II. Károly király 1651 és 1660 közötti száműzetését tükrözi a kontinensen (Franciaországban, Németországban, Spanyol-Hollandiában és a Holland Köztársaságban), de még inkább a katolikus II. Jakab király 1688 és 1701 közötti száműzetését. II. Jakab már halott volt, mikor Swift megírta a Gulliver utazásait, de örököse, a szintén katolikus James Francis Edward Stuart egy franciaországi udvarból (elsősorban Saint-Germain-en-Laye-ből) 1717-ig fenntartotta igényét a brit trónra, és mindkét Jakabot komoly fenyegetésnek tekintették a brit monarchia stabilitására nézve egészen II. György uralkodásának végéig. A trónkövetelő udvara vonzotta azokat a jakobitákat és tory szimpatizánsaikat, akiknek politikai tevékenysége kizárta, hogy biztonságban maradhassanak Nagy-Britanniában. Közülük kiemelkedett Swift barátja, Francis Atterbury rochesteri anglikán püspök, akit 1722-ben Franciaországba száműztek. Stb. Wikipedia
40. csoport (junto) – frakció, általában a politikában. Ez egy újabb olyan pillanat, mikor Swift olvasói felismerhették a párhuzamot a lilliputi és a brit politika között. Swiftet, aki inkább a tory párttal azonosította magát, a Whig Junto dominanciája zárta ki a hatalomból. [VIR]
41. Felvetették, hogy a császárné I. Anna angol királynőt jelképezi. Gulliver vizelése a császárné lakosztályára Swift Hordómese (A Tale of a Tub) című művére utal, és a császárné undora Gulliver vizelésétől analóg Anna királyné Swift művével szembeni kritikájával. [VIR]
42. A cascagian Swift által kitalált nép és írásrendszer.
43. holdév – 354 nap, 8 óra. 4 perc és 36 másodpercnyi időfolyam, mely alatt a hold tizenkétszer teszi meg Föld körüli útját.
44. Gulliver megpróbálja kisebbíteni a vádat, azzal érvelve, hogy a bűnöző csak a gazdája bizalmával élt vissza. Egyáltalán nem világos, hogy Gulliver miért törődik ezzel, vagy miért avatkozik be ebben az esetben. [VIR]
45. A 17. századtól az úgynevezett jótékonysági iskolák (Charity school) jelentős szerepet játszottak az angliai oktatás történetében. Ezeket különböző plébániákon létesítették és a lakosok önkéntes hozzájárulásaiból tartották fenn, hogy a szegény gyermekek megtanulhassanak írni és olvasni, valamint elsajátíthassák az egyéb szükséges tudnivalókat. Általában vallási szervezetek tartották fenn ezeket, melyek ingyen vagy csekély díj ellenében ruhát és oktatást biztosítottak a tanulóknak.
46. A patchwork (foltmozaik) a kézimunka egy formája, mely során szövetdarabokat varrnak össze egy nagyobb mintára.
47. Sok korabeli olvasó könnyedén összekapcsolhatta Flimnapot Sir Robert Walpole-lal, a nagyhatalmú kincstárnok kancellárral, aki 1721-től 1742-ig uralta a brit politikai életet. A whig politikussal Swiftnek személyesen és viharos kapcsolata volt.
48. főbenjáró bűnök – Utalás Robert Harley (Oxford 1. grófja) és Henry St. John (Bolingbroke 1. vikomtja) vád alá helyezésére hazaárulás miatt.
49. Az államérdek az államnak, mint a társadalom egyéb részeitől elkülönült szervezetnek a fennállásához fűződő sajátos, önálló érdekét jelöli. Ez az érdek – adott esetben – különválhat, eltérhet akár a társadalom egészének, akár az azon belüli egyes érdekcsoportok érdekeitől.
50. Swift talán I. György beszédeire célzott, melyekben azzal dicsekedett, hogy milyen kegyes volt a jakobita lázadókkal szemben, akik 1715-ben a megdöntésére szövetkeztek. A valóság az, hogy I. György és kormánya, távolról sem mutatott irgalmat, valójában igen kegyetlen volt, és a lázadás fő szervezői közül annyit végeztek ki, amennyit csak találtak.
51. Downs – A tenger Goodwin Sands-en belüli része Kent keleti partjainál, ami a hajók híres találkozóhelye.
52. Angliában a fogadókat gyakran állatokról nevezik el, a színét leíró melléknévvel, mint például: Golden Lion, White Horse.
53. Ekkoriban egy 1601-es Poor Law néven ismert törvény látta el a mai szociális védőháló szerepét. A szegénytörvény értelmében a mélyszegénységbe jutott embereknek az egyházközségek szintjén élelmiszersegély vagy pénz formájában nyújtott segítséget az egyház. A segélyek közismerten szűkmarkúak és következetlenek voltak. A plébániához fordulni segítségért kétségbeesett lépés volt.
54. Surate város a modern indiai Gudzsarát államban, India nyugati partvidékén. A Brit Kelet-indiai Társaság 1612-ben kereskedelmi állomást létesített itt, majd az indiai textíliák és más értékes áruk exportjának egyik fő kereskedelmi kikötőjévé vált.

1. Cornish – a délnyugat-angliai Cornwall megye tengerpartja az Erzsébet-korszakban hírhedt volt a kalózkodásról, a 17. és 18. században pedig jelentős csempészterület volt.
2. ague – Heves lázzal járó betegségeket jelent, mint pl. a malária.
3. Madagaszkári-szoros – mai nevén Mozambiki csatorna; a körülbelül 1700 km hosszú és 419 km széles csatorna az Indiai-óceán egyik ága, mely a délkelet-afrikai Madagaszkár és Mozambik között helyezkedik el.
4. Maluku-szigetek (Molukka-szigetek, régebben Fűszer-szigetek) – Indonéziához tartozó, mintegy ezer kisebb-nagyobb szigetből álló szigetcsoport a Fülöp-szigetektől délre.
5. Nagy Tatárország – földterület Közép-Ázsiában, melynek határai: északra az Orosz birodalom (a kirgiz sivatag), keletre a sinai birodalom, délre a Kasmír tartomány és Afganisztán, nyugatra Perzsia.
6. Ebben a bekezdésben Swift értetlenül sok tengeri kifejezést használ. Valószínűleg a korabeli útibeszámolókon próbál gúnyt űzni, melyek gyakran tele voltak homályos hajózási terminológiával és szakzsargonnal.
7. hosszú csónak – A csónakok egyik fajtája, melyet a nagyobb vitorlás hajókon magukkal vittek. Ezeket nyolc-tíz evezős hajtotta, és a tengerészeknek a partra szállítására szolgáltak, ha a hajó túl nagy volt ahhoz, hogy a parton kikössön.
8. Fából vagy kőből készült átjáró, melyet arra terveztek, hogy a földeket elválasztó kerítéseken az emberek áthaladhassanak, de az állatok nem.
9. A ’pistole’ ebben az időszakban többféle aranypénzre vonatkozott. Humoros, hogy Gulliver tulajdonképpen olyan pénzérmékkel próbálja megvásárolni a szabadságát, melyek olyan aprók, hogy ebben az országban teljesen értéktelenek.
10. score – Egy ’score’ 20 mérföld, tehát naponta körülbelül 140–160 mérföldet tettek meg. Ez sokkal több volt, mint amennyit a 18. század elején bárki hihetően meg tudott tenni, mikor egy jó napi út lóháton vagy kocsin kb. 30 mérföld volt. [VIR]
11. Nicolas Sanson (1600–1667) – a 17. század ismert kartográfusa, aki több nagy, fólió méretű atlaszt is készített.
12. moidores – portugál aranyérmék.
13. angol guinea – Angliában vert aranyérmék. Egy guinea egy fontot és egy shillinget ért.
14. Lásd a mesterséges intelligencia Turing-féle tesztjét. A teszt abból áll, hogy a bíráló billentyűzet és monitor közvetítésével kérdéseket tesz fel a két tesztalanynak, akiket így se nem láthat, se nem hallhat. A két alany egyike ember, míg a másik gép, és mindketten megpróbálják meggyőzni a kérdezőt arról, hogy ők gondolkodó emberek. Ha a kérdező öt perces faggatás után sem tudja egyértelműen megállapítani, hogy a két alany közül melyik a gép, akkor a gép sikerrel teljesítette a tesztet.
15. Arisztotelész – (Kr. e. 384–Kr. e. 322) – görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára.
16. whigek, toryk – A whigek és a toryk az 1680-as évektől az 1850-es évekig szemben álló frakciók voltak a brit parlamentben.
17. A hivatal jelképe. A brit kormányban a lordkamarás rendelkezik egy fehér bottal, amit kinevezésekor kap, és amit nyugdíjba vonulásakor vissza kell adnia az uralkodónak.
18. HMS Royal Sovereign – 1701 júliusában vízrebocsátott hadihajó, ami zászlóshajóként részt vett a spanyol örökösödési és a hétéves háborúban.
19. Nem igaz. A legyek karmok és tapadókorongok révén tudnak a plafonon mászkálni.
20. Az 1597-ben alapított Gresham College egy London központjában található felsőoktatási intézmény, mely nem fogad hallgatókat és nem ad diplomát, kizárólagos célja a magas színvonalú tudományos ismeretterjesztés.
21. Swift téves földrajzi adataira egy példa. „Sehol sincs utalás arra, hogy Brobdingnag kiterjedése a pólus közelében zsugorodik”, viszont „Gulliver kifejezetten utalt arra, hogy a fővárostól számított 2000 mérföldes körzetben utazott, és hogy ez korántsem a királyság teljes kiterjedése.” „Ha egy durva számítás kedvéért Brobdingnagot egy téglalapnak tekintjük, ami hatezer mérföld az egyik irányba és négyezer a másik irányba, akkor a területe 24 000 000 négyzetmérföld – ami több mint negyvenszer akkora, mint Alaszka [590 884 négyzetmérföld], vagy majdnem pontosan háromszor akkora, mint Észak-Amerika, vagyis nem sokkal kevesebb, mint a világ teljes szárazföldi területének a fele.” [MOO]
22. A Westminster Hall a középkori Westminster-palota legrégebbi része, a londoni kormány székhelye. Úgy tűnik, Gulliver a nagy kőnégyzetekre gondol, melyek a csarnok padlóját alkotják.
23. wen – ciszta, vagy esetleg struma, amit a jódhiányos táplálkozás okoz.
24. Gulliver (és Swift) talán azokra a képekre gondolt, amiket a tetűk mikroszkóp alatti vizsgálata alapján Robert Hooke rajzolt 1667-ben megjelent Micrographia című könyvében. [VIR]
25. A salisburyi katedrális tornya 404 láb (123 m) magas.
26. A londoni Szent Pál-székesegyház kupolájának átmérője 31 m.
27. Bristol barrel – régi ír mértékegység a búza és a zab mennyiségének mérésére. Egyes források szerint 1 Bristol barrel = 1 Crannock = kb. 0,7 hl ≤ kb. 2,82 hl (búza esetén). Valamilyen okból Swift két helyen ezt a mértékegyéget használja (tény, hogy élt Írországban). Ugyanakkor, „Lord Sheffield az írországi búzahiányról szóló röpiratában idézi II. Jakab 1689. február 28-án kelt proklamációját, melyben »a Dublin környéki legjobb búza egy Bristol barrel mennyiségi árát 20 s-ban állapította meg«”.
28. A versailles-i kastély kertjében számos nagy szökőkút található.
29. Reggeli szertartás, melyet azért tartanak, hogy az alattvalók láthassák a királyt, amint felkel és a reggeli teendőit végzi.
30. A spinét a zongora egyik őse, aminek belső felépítése a zongoráéhoz hasonló, de húrjai a billentyűzetre merőlegesen futnak.
31. Ciceró (i. e. 106–43) – híres római szónok és politikus.
32. Démoszthenész (Kr. e. 384–322) – szónoklatairól híres görög politikus.
33. A két nagy állam az Angol–Skót királyság és Írország.
34. A Felsőház (House of Peers), más néven Lordok Háza (House of Lords), az Egyesült Királyság parlamentjének egyik háza. Ebben a korszakban teljes egészében olyan nemesekből állt, akik öröklés útján szerezték mandátumukat, valamint az anglikán egyház püspökeiből. Miközben Gulliver büszkén hirdeti az angol politikai rendszer kiválóságát, minden korabeli olvasó felismerhette, hogy az itt leírt kormányzat kevéssé hasonlít a korszak gyakran korrupt kormányzatára.
35. Ebben a korszakban a Lordok Háza gyakorlatilag Nagy-Britannia legfelsőbb bíróságaként, végső fellebbviteli bíróságként működött.
36. Tudnunk kell Swift szatírájának megértéséhez, hogy abban az időben Angliában éppen úgy, mint egyebütt, pénzért lehetett magas hivatalokat kapni. – Fordító.
37. Commons – Az angol parlament alsóháza, melynek tagsága elméletileg választás útján történt. Az alsóház sok tagját azonban helyi nemesek juttatták be, és a választások gyakran nagyon korruptak voltak.
38. A lordkancellár bírósága Angliában, ami jellemzően vagyonjogi vitákat kezelt, és hírhedt volt a költséges és hosszadalmas eljárásairól.
39. Dionüsziosz Halikarnasszeusz (i. e. 54 körül–i. e. 8 körül) – ókori görög szónok és történetíró.
40. Roger Bacon, középkori angol gondolkodó, ferences rendi szerzetes, 1244-ben közölte a puskapor összetételét. Európai hadszíntéren az angolok alkalmazták először (1346) tűzfegyverben.
41. mechanikus művészetek – A 16. és 17. században a ’mechanikus’ kifejezésnek három fő jelentése volt. Ezek összefüggtek egymással, és mindhárom releváns tudománytörténeti szempontból. A hagyományos jelentés a gyakorlati vagy kézzel végzett tevékenységekre vonatkozott. A tizenhatodik században a szó új jelentést kapott, mely kifejezetten a gépekhez, azok tervezéséhez és kezeléséhez kötötte. Végül a tizenhetedik században a természeti világról szóló tanításra is utalni kezdett. A ’mechanikus művészetek’ kifejezésnek (a posztklasszikus latinban ’artes mechanicæ’) számos európai nyelvben volt megfelelője. Az első két értelemhez kapcsolódva egy adott gyakorlati tudományág vagy mesterség ügyes gyakorlására utalt, beleértve a gépek működtetését is.
42. Gulliver a skolasztikus filozófiából próbál leckéket adni.
43. A fólió volt a legnagyobb elérhető könyvméret Swift korában.
44. A reideni óriás, akinek feltételezett maradványai 1577-ben kerültek elő Reiden közelében. Felix Platter bázeli orvos és egyetemi professzor úgy vélte, hogy ezek egy óriás csontjai, és magasságát 5,6 méterben határozta meg. A reideni óriás legendás története 1799-ben kezdett megdőlni, mikor J. Fr. Blumenbach professzor a Göttingeni Egyetemről a csontot egy mamut lapocka-darabjaként azonosította.
45. Alacsony termetű afrikai népcsoport.
46. biscuit – Egyszerű keksz, melyet a hajókon lisztből, vízből és esetenként sóból készítettek. Olcsósága és tartóssága miatt gyakran vitték a hajókon.
47. Kentish pippin – almafajta, melyet először a dél-angliai Kentben termesztettek.
48. hárompennys ezüstérme (three-pence) – átmérője 16,2 mm.
49. Phaethón – a görög mitológia Nap-istenének, Héliosznak a fia. Héliosz minden reggel négy ló vonta tüzes szekerével megjelenik az égbolton, végig halad rajta, majd este eltűnik. Egyszer Héliosz átadta fiának, Phaethónnak a napszekeret, de a fiatalember tragikus véget ért.
50. Új-Hollandia – Ausztrália szárazföldi részének európaiak által használt, történelmi elnevezése.
51. farthing – a penny negyedrésze, azaz nagyon alacsony értékű érme.
52. shilling – brit pénzegység (Pound > Shilling > Penny).

1. Fort St. George (történelmileg White Town) – erőd az indiai Chennai tengerparti városban.
2. Tonkin – Észak-Vietnam történelmi neve.
3. Swift itt is érzékelteti az angol–holland kereskedelmi rivalizálás okozta feszültségeket ebben az időszakban.
4. „Maga az a tény, hogy a Gulliver utazásai irodalmi és politikai háttere ilyen maradéktalanul megállapítható, arra készteti a kíváncsi olvasót, hogy feltegye a kérdést, vajon az Utazás Laputába forrásai nem lehetnek-e ugyanilyen mértékben ellenőrizhetőek. Az itt tárgyalt rész nem pusztán fantázia. Swift szinte minden szatirikus anyagát valódi 18. századi kutatásokból meríti. Az általa bemutatott ötletek többsége valóban valós tudományos kísérleteken alapul, melyekről a korabeli szakirodalomban számoltak be – és különösen a Royal Society Philosophical Transactions című folyóiratában a 17. század utolsó harmadában és a 18. század első negyedében, egészen 1726-ig (abban az évben írta meg a III. részt) közzétett anyagokig bezárólag megjelent beszámolókon. Swift ezt a tudományos anyagot használja fel – természetesen a nevetséges szélsőségekig extrapolálva. Szatirikusan ábrázolja a matematika és az elméleti tudományok új irányzatait, de ezt kevésbé kifinomultan teszi, mint a Gulliver három másik utazásáról szóló beszámolóiban. Az, hogy Swift ezt az új tudomány elleni durva támadásnak vagy az egyensúlyra való szelíd felhívásnak szánja-e, attól függ, milyen szemszögből olvassuk a szöveget.” [MCN]
5. zenit csillagászat – az a képzelt pont, ahol a tartózkodási helyünkről kiinduló merőleges az égboltot metszi; az éggömb legmagasabb pontja; tetőpont.
6. Swift nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy kinevesse a gyakorlatlan kísérletezőket és az elvont matematikusokat, akik egy-egy témával való foglalatosságukban megfeledkeztek a körülöttük lévő világról. [NIC]
7. romboid – olyan négyszög, melynek minden oldala egyenlő hosszú.
8. ciklois – olyan görbe, melyet egy irányított görbén csúszás nélkül legördülő kör egy meghatározott pontja ír le.
   

   

9. ciklois puding – a korai időkben a pudingokat a kolbászhoz hasonlóan állatbélbe töltötték. Forrás: Heston Blumenthal.
10. kúp – mértani test (gyakran) kör alappal és csúcsos palásttal.
11. paralellogramma – olyan négyszög, melynek két-két szemközti oldala párhuzamos.
12. etimológia – A Laputa etimológiája meglehetősen nyilvánvaló. A szó a spanyol „la puta”, azaz prostituált szóból származik. Gulliver tehát vagy nagyon buta, vagy megjátssza a butát. Az korabeli olvasók a névhez azt társították, hogy a laputaiak megrontották a józan ész erejét.
13. Johann Bernoulli (1667–1748; svájci matematikus, Leibniz barátja) felfedezett egy hibát a Principia 2. könyve 10. tételének nyomtatott eredményében, melyet nyilvánosságra is hoztak. Newton rájött, hogy a hiba az érvelés egy alapvető hibájából fakadt, és hogy javítása jelentős munkát igényelne, különösen azért, mert az új eredmény bizonyításának pontosan el kellett volna férnie a Principia második kiadásában, mely már nyomtatás alatt volt. Ezért Swift, aki mindig is szerette a szóvicceket, talán ezt az utalást részben arra használja, hogy Newton kísérletére utaljon, a bizonyításnak a rendelkezésre álló helyre való „szabásában”. [LYN]
14. Newton kifigurázása. 1722-ben egy vesztegetés segítségével William Wood vasgyártó vállalkozó kizárólagos jogot kapott a koronától, hogy tizennégy év alatt több mint százezer font értékű rézpénzt verhessen Írország számára. Mások mellett Swiftet is aggasztotta az érme belső értéke, de az is bántotta, hogy az írekre kényszerítették a beleegyezésük nélkül, mivel sem az ír parlament, sem az adóügyi biztosok nem hagyták jóvá a jogosultságot. Newton, mint a pénzverde mestere, a királyi kincstár felkérésére megvizsgálta Wood érméinek minőségét, és azt találta, hogy a réztartalmuk „körülbelül ugyanolyan jó minőségű és értékű”, mint az angol érmékhez használt réz. Mivel Newton döntő szerepet kapott a pénzverési pályázat elbírálásában és az érmék minőségének tudományos ellenőrzését is ő végezte, Swift már jóval a Wood-ügy és Newton halála (1727) után megkérdőjelezte Newton feddhetetlenségét a pénzverde igazgatójaként. [LYN]
15. „[A] földmérés iránti korabeli érdeklődés szatírája, különösen a Nap, a Hold, a csillagok és a hegyek – holdi és földi – magasságának kvadránsok és más műszerek segítségével történő meghatározására tett kísérleteké. Sok ilyen témájú írás szerepel a Philosophical Transactionsben; az eredeti tanulmányt gyakran követte egy másik matematikus által írt ellenvélemény, mely rámutatott a módszer vagy a számítás hibáira.” [NIC]
16. A 4,5 nap (108 óra) alatt körülbelül 310 mérföldet megtéve Laputa körülbelül 2,87 mérföld/óra sebességgel halad. (Lehet, hogy Laputa tényleges sebessége ennél valamivel nagyobb, azonban lehetetlen kiszámítani az úszó sziget légellenállását, így a 2,87 jó közelítés). [VIR]
17. A szférák zenéje egy ősi püthagoreus hagyomány, amiről Platón is írt. Alapja az az elképzelés, hogy a bolygók és csillagok láthatatlan gömbök, szférák felszínére rögzítve mozognak. Püthagorasz és követői ezen égi mozgások rendjét kifejező arányokat vetették össze a zenei harmóniát adó megpendített húrok hosszarányaival. Furcsa módon, ahhoz képest, hogy milyen nagy gondolkodók, a Laputaiak még mindig a Naprendszer geocentrikus modelljét követik. [VIR]
18. A laputaiak zenei-matematikai elképzelései mégis kényelmesen megtalálhatók T. Salmon tiszteletes The Theory of Musick reduced to Arithmetical and Geometrical Progressions című tanulmányában. Ez a dolgozat Salmon egy korábbi, Musical Experiment before the Society című dolgozatát követte, melynek állítása a következő voltak. „A zene arányokból áll, és minél pontosabbak az arányok, annál jobb a zene”. Második előadásában Salmon a zene elméletét és a gyakorlatát tárgyalta, és felvetette, hogy mindkettőt „a matematikai bizonyosság biztos alapjaira lehet helyezni”. Végezetül két táblázatot adott közre, „melyekben a zene először aritmetikai, majd geometriai szempontból kerül bemutatásra”. Innen már csak egy lépésre volt szükség ahhoz, hogy a laputaiak a zene és a matematika biztos „arányait” a női szépség dicséretére alkalmazzák. [NIC]
19. Ez ugyan vicces, de elsősorban azt mutatja be, hogy Swiftnek fogalma sem volt a matematikusok tevékenységéről, mely nem nélkülözheti ezeket a képességeket.
20. „Az, hogy a Földet elnyeli a Nap, vagy hogy a Napot elborítja a saját kipárolgása, általános és valódi aggodalom volt. Maga a nagy Newton jegyezte meg Principia című művében, hogy a Föld keringési sebessége és a Nap felé való zuhanása közötti egyensúly rendkívül kényes. Newton szerint ennek bármilyen zavara katasztrofális következményekkel járna. Bár Newton arra a következtetésre jutott, hogy a Földnek a Nap körüli mozgása során esetleges közegeken keresztül történő lelassulása valójában csekély – mások nem voltak ebben olyan biztosak. Ez a félelem a fény természetéről szóló, látszólag egymástól független vitákba kötődött. Ha a fény valamiféle hullámmozgás lenne, ahogy Huygens hitte, akkor valamiféle közegre lenne szüksége ahhoz, hogy a Napból a Földre jusson – minden hullámnak, amit akkor ismert, szüksége volt valamire, amiben hullámok lehetnek! Ha a fény részecskékből vagy részecskékből állna – ahogy Newton hitte –, akkor nem lenne szükség közegre. Ha Huygensnek igaza volt, és a fény hullámszerű volt, akkor a Föld bajban volt – az anyag – bármi is volt az, amin keresztül a fénynek mozognia kellett, végül lelassította volna a Földet, és beleestünk volna a Napba! A történelem megmutatta, hogy Newtonnak félig igaza volt, de rossz okból, és Huygensnek is félig igaza volt – szintén rossz okból –, a fény részecske és hullám is egyben, de nincs szüksége közegre ahhoz, hogy a Napból a Földre jusson.” [MCN]
21. Galilei első napfolt-megfigyelése óta a csillagászok azon fáradoztak, hogy megmagyarázzák ezeket a jelenségeket. A tizennyolcadik század első éveiben a Philosophical Transactions nagy figyelmet szentelt ennek a jelenségnek. Felelevenítették és megvitatták azt az elméletet, miszerint a foltok vulkánkitörések, melyek következtében a Nap elképesztő ütemben emészti fel magát. [NIC, MCN]
22. Az üstökösök visszatérése körüli társadalmi aggodalmat nem más váltotta ki, mint maga Edmund Halley, aki 1694-es tanulmányában azt találgatta, hogy a Teremtés könyvében leírt bibliai özönvizet talán egy üstökössel való ütközés sokkja okozhatta. Newton újonnan kifejtett egyetemes gravitációs elméletét alkalmazva Edmund Halley megjósolta, hogy az 1682-es üstökös – melyet ma Halley-üstökösként ismerünk – 1758-ban visszatér. Ne feledjük, hogy Swift ezt a részt 1726-ban írta, és a laputai üstökösre való hivatkozásában 31 évvel a jövőre vetít. Ez az üstökös egyébként valóban visszatért – először 1758 karácsonyán észlelték – és Newton tudományának pontossága általános csodálatot váltott ki. Valójában egy kicsit késett, amit – ma már tudjuk – az Uránusz és a Neptunusz bolygók zavaró hatásai okoztak, melyeket Newton korában még nem fedeztek fel. [MCN] A Principia üstökösökre vonatkozó része különösen nehezen érthető volt. Newton ugyanakkor elismerte, hogy az üstökösökkel kapcsolatos munkájához több adatra volna szüksége, továbbá, hogy a sok üstökös miatt a gravitációs vonzásaik hatással lesznek egymásra, ami azt jelenti, hogy „nem várható, hogy ugyanaz az üstökös pontosan ugyanazon a pályán és azonos periódusú idővel térjen vissza”. [LYN]
23. A perihélium egy bolygó keringésének az a pontja, mikor a legközelebb van a Naphoz.
24. Sir Walter Scott óta általánosan elfogadott, hogy ez a passzus Newton Principiájában a kortársak által felfedezett nyomdai hibára utal, a Föld és a Nap közötti távolság kiszámításában. A korrekciót az Amsterdam Gazette közölte. [LYN]
25. Sorsunk ugyanolyan biztosan megpecsételődik, ha a Nap lehűl vagy eltűnik. A Nap melegének természetes magyarázatát, miszerint a Nap egy hatalmas égő tömeg, még hihetőbbé tette azoknak a napfoltoknak a felfedezése, melyek gyanúsan hasonlítanak a füstre. Itt Hooke volt a legfőbb aggodalom forrása. [NIC]
26. Newtonra vagy az ő munkásságára utalhat, hogy Laputa átmérője 7837 yard. Ha a yard mértékegységet mérföldre cseréljük, ahogy Nicolson és Mohler javasolják, akkor ez közel olyan értéket ad (3918 mérföld), mint Newton becslése a Föld sugarára (3440 mérföld). [LYN, NIC]
27. Valójában a csapadékot adó felhők 2–6 km magasságban képződnek.
28. A szextáns tengeri navigációhoz használt szögmérő, mellyel égitestek helyzetét lehet mérni egymáshoz vagy a horizonthoz viszonyítva. Főként a delelő Nap horizont feletti magasságának mérésére, a földrajzi szélesség meghatározásához használatos. – A kvadráns a csillagok magassági szögeinek és helyzetének meghatározására szolgált. – Az asztrolábium égitestek helyének meghatározására szolgált.
29. A sziget egy tudományos ismeretek felhasználásával megépített hadigépezet, melynek működésének leírása nemcsak William Gilbert De Magnete (A mágnességről) (1600) című művére, hanem a mágnesességről és a holdutazásokról szóló áltudományos és misztikus spekulációkra is támaszkodik. [LYN]
30. Csak posztumusz jelent meg Flamsteed 2935 csillagot tartalmazó katalógusa (Historia Cœlestis Britannica, 1725). Korábban, a katalógus közzététele körül viszály keletkezett a királyi csillagász (Flamsteed) és a Királyi Társaság elnöke (Newton) között. [LYN]
31. Swift meghökkentő felfedezése a Mars két holdjáról – melyeket ma Phobosz és Diemosz néven ismerünk – 150 évvel azelőtt, hogy Hall 1877-ben először megpillantotta azokat – nem volt több, mint egy szerencsés találgatás, de megmutatta, hogy Swift gondos kutatásokat végzett, és spekulációit valós lehetőségekre alapozta. [NIC, MCN] Johannes Kepler már jóval korábban (Tertius Interveniens, 1610) felvetette az ötletet, hogy a Marsnak két holdja kell, hogy legyen. Az ötlet nem tudományos alapokon született, hanem egyfajta számmisztikán, ami ráadásul hibás kiinduló adatokkal számolt. (planetology.hu)
32. Palomo megkockáztatja azt az állítást, hogy a Lagado név könnyen Leidenből eredeztethető, mivel az egyetem hivatalos könyvtábláján szereplő latin név Academia Lugduno-Batavo volt, majd ez Acad Lugd-ra rövidült. [FOL]
33. Kétségtelen, hogy a leideni a „holland aranykorban”, a világ akkori egyik vezető (tudományos) egyeteme, és miután protestáns alapokon nyugodott, a felvilágosult ismeretszerzés tekintetében valóban „szabad” volt. Kiemelkedő Boerhave-jával kétségtelenül a botanika és az alkalmazott növénytudomány korabeli globális központjának mondható. Gulliver különösen az agronómia iránt érdeklődött. Ezért Swift groteszk ábrázolása a lagadói akadémiáról, és annak az uralkodó által kikényszerített, elsősorban a mezőgazdasági gyakorlatban alkalmazott tudományos agronómiaként való megvalósításáról jól illeszkedik a leideni egyetem korabeli kisugárzásának ironikus kritikájához. [FOL]
34. A lagadói Tervkészítő Akadémia a Royal Society-nek, a világ első természettudományokkal foglalkozó szervezetének a szatírája, melyet 1660-ban alapítottak Londonban. A Királyi Társaságra ma, mint a kísérleti tudományok innovatív támogatójára emlékeznek, és az itt kigúnyolt kísérletek némelyike nem is áll olyan távol a Társaság folyóiratában, a mai napig megjelenő Philosophical Transactions of the Royal Society of London-ban leírt kísérletektől. A korszak sok konzervatív gondolkodójához hasonlóan Swift is úgy látja, hogy a Királyi Társaság és a kísérleti tudomány egyfajta hóbort, melynek tagjai triviális vagy értelmetlen dolgokra pazarolják az idejüket. Egyes vélemények szerint a lagadói Nagy Akadémia tervezőinek vad tervei nem csak a Királyi Társaságot célozzák, hanem a gazdasági spekulánsokat, mechanikusokat és feltalálókat is, köztük a vállalkozó Woodot, akit Swift a Drapier’s Lettersben gyakran projektor-ként említ. [LYN]
35. A tudósok „[ú]j utópiát ígértek, ha követik a módszereiket. Igaz, nagyszerű terveiket Gulliver látogatásának idején még nem vitték tökélyre, de Bacon-i optimizmussal kitartottak a királyság tudomány általi megreformálására irányuló terveik megvalósítása mellett, melyek középpontjában egy későbbi »Salamon-ház« állt.” [NIC]
36. „Az Akadémia teoretikusainak e bölcs következtetése mögött kísérletek hosszú sora húzódott meg, melyekről először Francis Hawksbee, majd James Jurin számolt be a Királyi Társaságnak. Utóbbi 1720 és 1727 között a Philosophical Transactions szerkesztője volt. Jurin először a víz kapilláris csövekben való felemelkedésének okát vizsgálta, majd a magasságok a víz áramlására gyakorolt hatását tanulmányozta. Erről írt dolgozata a Of the Motion of Running Waters. Úgy tűnik, Swift ebben olyan írásra lelt a vízáramlás különböző magasságokban kifejtett erejéről, a gravitáció hatásáról stb., melyben szereplő matematikai bizonyítások mindig is szórakoztatták és irritálták őt. Talán itt talált rá a „csatorná”-ra is, mert Jurin kísérlete nagyrészt a „csatorna hossza”, a „víz mozgása” és a „víz sebessége” közötti összefüggés tanulmányozása. Bár Jurin számára a „csatornák” csak a laboratóriumi felszerelés részét képezték, de a tervezők – és Swift – által a kis laboratóriumi modell kibővült, és könnyen átültethető volt egy balnibarbi hegy oldalába…” [NIC, MCN]
37. tervező (projector) – Valaki, aki olyan tervekkel, elképzelésekkel állt elő, melyek célja a tudomány ügyének előmozdítása és a társadalom javítása volt. Ebben az időben a „projektor” kifejezést néha már becsmérlően használták olyan emberek megnevezésére is, akik csalárd tevékenységet folytattak, például üzleti csalásokat.
38. Boerhave 1720-as Index Alter Plantarum című művének címlapján a leideni egyetem főépülete látható, az üvegházak mellett a későbbi botanikai, fizikai és kémiai intézetekkel. Hasonlóképpen Swift a lagadói akadémiát sem egyetlen épületként, hanem intézetek sorozataként írja le. [FOL]
39. A napsugarakkal és uborkákkal kapcsolatos csodálatos kutatás Halley 1693-as, a vízgőzök keringéséről szóló írásából származott, valamint sok más, a fény, a hő és a növények légzésének természetével kapcsolatos akkori úttörő munkából. Bármennyire is szatirikusnak tűnhetett ez az epizód a 18. századi közönségének, ma már tudjuk, hogy az uborka valóban így működik – a fotoszintézis révén növényi anyagként tárolja a napenergiát, és fogyasztáskor hő- és táplálék-energiaként szabadítja fel. [MCN]
40. Sir Walter Scott hívta fel a figyelmet, hogy az Akadémia kifigurázása Rabelais Pantagruel című művén alapul. (5. könyv, xxii. fejezet)
41. Swift itt valószínűleg Antonie van Leeuwenhook kísérleteit szatirizálja, aki 1681-ben mikroszkóp alatt vizsgálta saját ürülékét, és megtalálta abban a hasmenés kórokozóját, a Giardia duodenalis nevű gyakori emberi parazitát. [FOL]
42. kalcinálás – valaminek, például szervetlen anyagoknak – olvasztás nélkül – magas hőmérsékletre való hevítése, az illékony anyagok eltávolítása vagy változtatások (például oxidáció vagy porítás) céljából.
43. A kalcinált jég (jégeső) puskaporrá alakításáról szóló történet egy 1693-as leíráson alapult, mely a tűzbe dobott jégdarab robbanásszerű hangjait vizsgálta. A pukkanást a jég kristályszerkezetének hirtelen törései okozták, de Swift úgy döntött, hogy egy másik fordulatot tesz bele, miszerint egyes jégdarabok középpontjában sötét színű anyag volt. (Boyle, R.: Kísérletek és megfigyelések a hidegről; Boyle, R.: A hő és a hideg mechanikai eredetéről, 1667) [MCN]
44. Gyanítható, hogy Swift – legalább részben – az építészeti kísérletekről szóló korabeli beszámolókból merítette az ötletet. Például a Szent Pál-székesegyház tervezője, Christopher Wren (1632-1723) előremutató építészeti elképzeléseiből.
45. Meglepő módon a vak tervező példája egy valós íráson alapult. Robert Boyle Philosophical Works című, Swift írása előtti évben megjelent filozófiai művének sűrített változatában egy Maestrict városában élő vak emberről számol be, aki ujjainak érintésével meg tudta különböztetni a színeket. Boyle szkeptikus volt ezzel kapcsolatban – és megkockáztatta, hogy a képesség a férfi érzékenységének köszönhető – nem a színekre –, hanem a szalagok színezéséhez használt festékek illatára. [MCN]
46. Swift olvashatta a Philosophical Transactionsben a Dohánytermesztés Zeylanban című tanulmányt, melyben bivalyokat alkalmaznak hasonló módon. [NIC, MCN]
47. *A színes selyemharisnyákat fonó pókokról szóló történetnek is van némi valóságalapja, de Swift két egymástól független beszámolót vont össze. F. X. Bon 1710-ben a Philosophical Transactions-ban beszámolt a pókok selymének hasznosságáról. Dolgozatában leírta, hogyan készített kesztyűt és harisnyát azokból a fonalakból, melyeket a rövid lábú pókok a tojásaik köré tekertek. A második forrás, melyet Swift itt felhasznál, egy Dr. Halltól származó 1708-as tanulmány, amiben leírta, hogy bizonyos hangyák hogyan képesek a fák nedveit és a természetes gumikat olyan ürülékké alakítani, mely megtartja a nedvek természetes színét. [NIC, MCN]
48. Ilyen időjárási órákat Franciaországban és Angliában is feltaláltak. Sir Christopher Wren 1663-ban egy automatikus szélmérő készüléket talált fel melyben egy óraszerkezet csatlakozott egy szélkakashoz, és az óraszerkezethez rögzített ceruza és egy, a szélkakas által mozgatott hengerre helyezett papír zseniális kombinációjával a széljárás automatikus feljegyzését biztosította. [NIC]
49. Swift itt egy olyan kísérletsorozatot ismertet, mely már Thomas Shadwell A virtuózok (1676) című komédiájából ismert, és ezen kívül a Királyi Társaság tagjai által a légzés és a mesterséges légzés általános témájában végzett különféle későbbi kísérletekre utal. Swammerdam, Hooke, Boyle és mások e témákban végzett munkássága már régóta ismert volt. [NIC]
50. A Laputai utazás „egyetemes művésze” kísérletező volt, és kísérletei számos területre terjedtek ki. Egyszerre volt a levegő természetének, a megkövesedésnek, a márványnak, a mezőgazdaságnak és a juhtenyésztésnek a szakértője. Ha eltekintünk a szöveg nyilvánvaló túlzásaitól, gyaníthatjuk, hogy Robert Boyle volt akire Swift célzott szurkálódásával, aki mindezekről a témákról tekintélyként beszélt, és aki a saját korában talán mindenki másnál haladóbb volt a kutatások valamennyi területén. Swift számos más, Boyle-ra vonatkozó utalása, valamint az, hogy nyilvánvalóan ismeri azt a három nagy kötetet, melyben Dr. Peter Shaw összegyűjtötte Boyle műveit, alátámasztja ezt az elméletet. [NIC]
51. Az ókori görög és római kultúrák olykor kőhengereket használtak a fejük pihentetésére alvás közben. Bár a márvány felülete nagyon keménynek tűnik, a Moh-féle keménységi skálán csak 3-4-es értéket mutat, ami viszonylag puha az edzett fémekhez és más kőzetekhez képest. A márvány főleg mészből, szilícium-dioxidból és magnézium-oxidból áll. Elméletileg a szilícium-dioxidból szilikagélt lehet készíteni, ami sokkal puhább lenne egy babzsák jellegű párnához (a szilikagélt már az 1640-es években felfedezték). Ehhez azonban a márványt több mint 825°C feletti hőmérsékletre kellene hevíteni, amitől elkezdene elválni a mész a szilícium-dioxidtól és a magnézium-oxidtól. [GOL]
52. A Királyi Társasághoz tartozó megkövesedett tárgyak gyűjteményét büszkén mutogatták a látogatóknak, és egész Európában ismerték. Legkorábbi katalógusuk egyik részét a Megkövült állati testek, egy másikat pedig a Megkövült növényi testek témakörének szentelték. [NIC]
53. pelyva – A cséplés során a magról levált magtakaró és egyéb törmelék.
54. 1. Az ír ügyek iránti érdeklődése miatt Swiftnek feltűnhetett a dublini érsek Az írországi földek tengeri kagylókkal való trágyázásáról című tanulmánya, mely a mezőgazdaságban nagyszerű javulást ígérő javaslatokat tartalmaz. 2. Swift talán felfigyelt a távoli országok – különösen Ceylon és Kína – mezőgazdaságáról szóló jelentésekre, valamint a Philosophical Transactionsben megjelent javaslatokra, melyek e módszereknek az angol talajra való átültetési lehetőségeit tárgyalták. [NIC]
55. Ramon Llull (1233/1234–1315) spanyol filozófus és teológus elképzelése szerint egy kombinatorikus módszerrel mechanikusan be lehet bizonyítani minden igazságot (Ars magna Lulli, 1276). Miután a kombináció gépiesen történik, egy gépet is konstruált a módszeréhez. Swift „lagadói Nagy Akadémiá”-ja feltehetően a Royal Society paródiája, melyet a Láthatatlan Kollégium-ból alapítottak a 17. század közepén, többek között Robert Boyle csillagász és John Wilkins lullista matematikus és csillagász. A korabeli levelezésből kiderül, hogy a lullista kombinatorika valóban a Láthatatlan Kollégium-ban folytatott viták és a foglalkozások egyik fő témája volt. Quirinus Kuhlmann német költő 1674-ben már minden irónia nélkül elképzelt egy Ars magna librum scribendit, a könyvek írásának lullista művészetét, mely mechanikusan generálná az összes létező és az összes lehetséges könyvet. Majdnem egy évszázaddal később Swift szatírát írt a lullizmus spekulatív hóbortjáról az akadémiai életben. [CRA]
56. A Leibniz–Newton vita az infinitezimális kalkulus felfedezéséről érdekes példája volt a brit és a kontinentális gondolkodás közötti ellentétnek ebben az időben. Ez a vita juthatott az olvasók eszébe, mikor Gulliver megemlíti, hogy „az európai tanult embereknek azt a szokását, hogy egymástól lopják el a találmányokat”. [LYN]
57. Úgy tűnik, hogy ez a rész Campanella, Johann Valentin Andreæ és Comenius (aki a Láthatatlan Kollégium közeli levelezőpartnere volt, és 1641 és 1642 között Londonban tartózkodott) által elképzelt képi egyetemes nyelvek paródiája. [CAR]
58. „A III. rész VI. fejezetének a politikai kutatásokról szóló darabjai egyértelműen Thomas Hobbes Leviatánjára és a természetes hasonlóságra irányulnak.” [MCN]
59. Gulliver a „nedvek” (humorok) pszichológiájából származó terminológiát használ, mely szerint az ember érzelmi beállítottsága a testben lévő nedvek arányából és kölcsönhatásából ered. A lépről úgy gondolták, hogy fekete epét termel, melynek feleslege depresszióhoz vezethet. A nedvtant ebben az időszakban már kezdte kiszorítani a tudomány, de még mindig széles körben használták.
60. Tribnia – Britannia (Sir Walter Scott).
61. Langdon – London (Sir Walter Scott).
62. Az akrosztikus vers olyan versfajok, melyekben az egyes sorok (vagy bekezdések) első betűje rejtett szót vagy üzenetet alkot. Ezek a betűk aktuális vonatkozásokkal függenek össze, pl. az akkori államférfiak nevének kezdőbetűi.
63. anagramma – a szójátékok egy fajtája, melyben értelmes szavak vagy mondatok betűinek sorrendjét úgy változtatjuk meg, hogy az eredmény szintén értelmes szó vagy mondat legyen.
64. A Dr. Hawksworth által átdolgozott szöveg (1766). A fenti bekezdés az eredeti kiadásban (1726) más formában szerepel, így kezdődik: „Azt mondtam neki, hogy ha történetesen olyan királyságban élnék, ahol a sorsolás divatos” stb. A Tribnia és Langdon nevek nem szerepelnek, és a „szobaillemhely” és annak jelentése nem fordul elő.
65. Portsmouth – a délkelet-angliai régióban fekvő város évszázadok óta a Királyi Haditengerészet jelentős hajógyára és bázisa. Itt található a világ legrégebbi szárazdokkja (1698).
66. Wight-sziget – Az Egyesült Királysághoz tartozó Wight-sziget a Brit-szigettől 3-6 km-re délre, a La Manche-csatornában található. Területe: 384 km².
67. Gulliver látogatása Glubbdubdribben nyilvánvaló mása az ókori szatirikus Lukianosznak, aki hasonló találkozásokról írt halottakkal.
68. Nagy Sándor – III. Alexandrosz makedón király. Uralkodott: i. e. 336–i. e. 323.
69. gaugamélai csata – i. e. 331. október 1-jén a mai Moszul és Erbíl (ókori Arba-Ilú, később Arbéla) mellett zajlott. A Nagy Sándor vezette makedón csapatok a számbeli fölényben lévő, III. Dareiosz vezette perzsákkal ütköztek meg. Ez a csata a leginkább Nagy Sándor néven ismert III. Alexandrosz görög–makedón király leghíresebb ütközete, melyben döntő csapást mért a perzsa birodalomra.
70. Hannibál Barkasz (Kr. e. 247.–Kr. e. 183) – karthágói politikus, hadvezér. Leginkább a II. pun háború során véghezvitt haditetteiről ismert. Az ókor és minden idők egyik legnagyobb stratégájának tartják.
71. Hannibál legenda – Livius, a római történész írta, hogy Hannibál egy nagy halom fát égetett el egy sziklán, mely megakadályozta az áthaladását, és mikor a szikla átforrósodott, ecetet öntött rá, mely olyan puhává tette, hogy könnyen át lehetett vágni.
72. Caius Iulius Caesar (i. e. 100.–i. e. 44.) – római hadvezér és politikus. Fontos szerepet játszott a köztársaság felszámolásában és a császárság intézményének létrehozásában.
73. Cnaeus Pompeius Magnus (Kr. e. 106–Kr. e. 48.) – meghatározó római hadvezér és politikus a késői Római Köztársaság idején.
74. Marcus Iunius Brutus (i. e. 85.–i. e. 42.) – római politikus, a Julius Caesar elleni összeesküvés egyik főszervezője, a dictator egyik gyilkosa.
75. Decimus Iunius Brutus Albinus (?–Kr. e. 43) – római republikánus politikus, hadvezér, Iulius Caesar gyilkosainak egyike.
76. Szókratész (i. e. 469–i. e. 399.) – ókori görög filozófus.
77. Epameinóndasz (kb. i. e. 418–i. e. 362) – thébai hadvezér és államférfi, aki Thébát a Spártának alávetett állapotból az antik Görögország hegemón hatalmává tette.
78. Marcus Porcius Cato Minor (Kr. e. 95–Kr. e. 46.) – római politikus, író, szónok.
79. Sir Thomas More (1478–1535) – szentté avatott angol humanista, jogász, író, költő, államférfi, az anglikán egyház és a római katolikus egyház vértanúja.
80. sextumvirátus – három emberből álló csoport. (sextum + triumvirátus)
81. Homérosz (i. e. 8. század?) – görög költő. A neki tulajdonított két nevezetes költemény, az Íliasz és az Odüsszeia az i. e. 8. században keletkezhetett.
82. Szent Didümosz (313?–398) – görög laikus teológus, tanár, egyházi író.
83. Szent Eustachius (?–118) a keresztény hagyomány szerint egy vértanú, a katolikus tizennégy segítőszent egyike.
84. Duns Scotus (1270 körül–1308) – középkori skót skolasztikus filozófus és teológus.
85. Petrus Ramus (1515–1572) – francia humanista filozófus, logikus, matematikus, teológus.
86. René Descartes (1596–1650) – francia filozófus, természetkutató és matematikus.
87. Pierre Gassendi (1592–1655) – francia matematikus, csillagász, filozófus és teológus.
88. Epikurosz (Kr. e. 341–Kr. e. 270) – görög atomista filozófus, Démokritosz természetfilozófiájának követője.
89. Descartes örvényei – Descartes-rendszerében Arisztotelészhez hasonlóan az univerzum tele volt anyaggal, nem létezett üres tér. A mozgás magyarázatára Descartes bevezette az örvények fogalmát.
90. vonzások (attraction) – 1687-ben jelent meg a Philosophiæ Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai alapelvei, 1687), melyben Newton leírja az egyetemes tömegvonzás törvényét.
91. Itt nagyon érződik, hogy Swift nincs tisztában azzal, hogy a modellek néha „egymásba is ágyazódhatnak”. Például, a relativitáselmélet nem cáfolja Newton gravitációs elméletetét, hanem meghatározza annak érvényességi körét. Vagyis, a newtoni elmélet ma is érvényes, a relativitáselmélet speciális eseteként. – Vy.
92. Heliógabalus – Julius Bassianus a napisten vagy Elagabalus főpapja volt Emesában 170–210-es évek.
93. II. Agészilaosz – spártai király, akinek uralkodása Kr. e. 399–Kr. e. 360 közé tehető.
94. helóták – az ókori Spárta jobbágysorú (tehát nem rabszolga), a poliszban politikai jogokkal nem rendelkező rétege volt, akik földműveléssel foglalkoztak.
95. Polidoro Virgilio (1470 körül–1555) – itáliai humanista, aki fél évszázadon át Angliában működött.
96. latin – Nincs ott bátor férfi és nincs ártatlan nő.
97. A római polgárháborúban az actiumi ütközet következményeiben a legjelentősebb tengeri összecsapás volt, melyet Octavianus vívott Marcus Antonius ellen, Kr. e. 31. szeptember 2-án a görögországi Actium római kolóniánál. A csatát Octavianus nyerte meg, aki ezután Róma első császára lett.
98. Shimosa – Az angol szövegben Xamoschi. Történelmi japán tartomány volt.
99. Edo – Tokió régi megnevezése.
100. Nagaszaki – a 16. században portugálok alapította kikötőváros Japán délnyugati részén; a japán kereszténység központja.
101. Japánban a feszület megtaposásának célja az üldözött keresztények felderítése volt. A holland kereskedők – egyedüli európaiakként – beleegyeztek ebbe a gyakorlatba, hogy kereskedelmi tevékenységet folytathassanak Japánban.
102. Amboyna – utalás a hollandok 1623-os Indonéziában elkövetett hírhedt mészárlásának helyére, melyben tíz angol kereskedő vesztette életét.
103. Gelderland – hollandiai tartomány.
104. Guinea – Afrika nyugati részének tengerparti vidéke.

1. Campechy (Campeche) – ez egy hatalmas öböl Mexikó keleti partján, mely akkoriban a spanyol birodalom része volt Amerikában.
2. kékfa (logwood) (Haematoxylon campechianum L.) mély, gazdag, vörös-lilákat ad az orchideák kékjéig, és a 16. század óta nagyra értékelték festékanyagként. A kékfa Dél- és Közép-Amerikában, Madagaszkáron és Indiában nő. Vassal keverve jó fekete színt ad, amit a természetes festékekkel nehéz elérni.
3. A műben közölt földrajzi „abszurditásokat fokozza Gulliver humorának és arányérzékének teljes hiánya. Minden egyes fő útja során sikerült elveszítenie (vagy elszakadnia tőlük) teljes legénységét, így egyetlen olyan hajóval sem tért haza, mellyel Angliából elindult. És mégis abszurd módon ragaszkodik ahhoz, hogy a negyedik útján a hajóskapitány társa azért veszett oda, mert nem követte a tanácsait.” [MOO]
4. Barbados – a Karib-térség egyik szigetállama, a Kis-Antillák legkeletibb tagja; rabszolgákkal cukornádat termesztő brit gyarmat.
5. Leeward-szigetek – az angolok nyomán használt elnevezése a Kis-Antilláknak, melyek Portorico és Martinique közt terülnek el.
6. vajákos – kuruzslással, babonás gyógyítással, jóslással, kártyavetéssel foglalkozó személy, többnyire nő.
7. jehu – az angol eredetiben Yahoo.
8. nyihaha – Az angol eredetiben és a Karinthy-féle fordításban a megfelelő helyeken mindenütt ’houyhnhnm’ szerepel. Swift valószínűleg a ’hu-wee-nim’-hez hasonló kiejtést képzelt el, hogy a ló nyerítését utánozza. Ebben a fordításban a Szentkuthy nyomán a ’nyihahá’-t választottam. – Vy.
9. poroszka népies, régies – kistermetű ló.
10. pelyva – Az aratás végterméke a gabonaszem, a pelyva a magról szeleléssel leválasztott, általában nem hasznosított része.
11. A sóval való tartósítás az egyik legrégibb élelmiszertartósítási módszer, mely azon alapul, hogy a só kivonja az élelmiszerből a nedvességet.
12. Ez nem igaz. A sónyaló helyek számos állatfaj, például szarvasmarhák, őzek, jávorszarvasok, elefántok közös találkozóhelye. Sőt, a vadászok időnként sótömböket tesznek ki csalétkül szarvasoknak vagy más vadaknak.
13. V. Károly – a Szent Római Birodalom császára 1519-től 1556-ig.
14. dezertált katonák.
15. Az úgynevezett „dicsőséges forradalom” (1688–1689) során megbuktatták II. Jakab királyt, majd a parlament meghívta Vilmos orániai herceget és feleségét, Máriát (II. Jakab lányát), hogy vegyék át a monarchiát. Vilmos és Mária néven uralkodtak.
16. A pfalzi örökösödési háború (kilencéves háború) (1688–1697) a Német-Római Birodalom, a Spanyol Királyság, Bajorország, Brandenburg, a Pfalzi Választófejedelemség, Portugália, a Szász Választófejedelemség, Svédország, a Holland Köztársaság, Anglia és a Savoyai Hercegség koalíciója között zajlott XIV. Lajos francia király ellen.
17. I. Anna brit királynő, aki 1702-től 1714-ig uralkodott, vagyis addig az évig, mikor a történet ezen része játszódik.
18. A millió egy vad találgatás Gulliver részéről, mert a háborúk áldozatainak számát nem tartották pontosan számon. Azonban kétségtelen, hogy az Európában negyedszázadon át tartó, szinte folyamatos háborúskodásnak köszönhetően óriási lehetett az emberveszteség. [VIR]
19. Gulliver a keresztény szekták közötti különböző vitákon gúnyolódik. Az éneklést – amit Gulliver valószínűleg a „fütyülés” alatt ért – a presbiteriánus gyülekezetek tiltották be. [VIR]
20. A faoszlop egy bálványra utal, melyet vallási szertartásokhoz használtak. Swift itt a szobrok és más képek templomokban való jelenlétéről szóló vitát kommentálja, melyet a kálvinista szekták tiltottak. [VIR]
21. rabszolgaság – Ann Kelly a Yahoo–Houyhnhnm viszonyt az írek és a britek viszonyára való utalásként írja le: „A kifejezés, melyet Swift mind az írországi, mind a houyhnhnmlandi elnyomás leírására használ, a ’rabszolgaság’. Ez nem véletlen szóválasztás, hiszen Swift jól ismerte azokat a bonyolult erkölcsi és filozófiai kérdéseket, melyeket a ’rabszolgaság’ érzelmi megjelölés felvet. Az írek nyomorúsága a XVIII. század elején sokkolta Swiftet és mindazokat, akik szemtanúi voltak ennek; az emberek reménytelen passzivitása ezen a kietlen vidéken úgy tűnt, mintha az írek elméje és teste egyaránt rabszolgasorban lenne.” (Wikipedia)
22. Utalás arra a katonai taktikára, amelynek során alagutat bányásznak az ellenfél serege alá, és felrobbantják az alatta lévő talajt. [VIR]
23. szifilisz.
24. hipochondria.
25. placebo.
26. Utalás a nedvtanra.
27. Ez a bekezdés nem szerepel az eredeti kiadásokban.
28. Talán a Mandragora officinarumra utal itt Swift.
29. Swift itt is nedvtani terminológiát használ.
30. Az azonos neműek vágyát a 18 században megbélyegezték, és a férfiak közötti közösülés büntetőeljárást, de akár halálbüntetést is vonhatott maga után.
31. csüd népies a ló és a marha patája fölötti csukló; a pata és az alsó lábszár közti rész.
32. Swift itt is nedvtani terminológiát használ.
33. kaloda – Fából készült szerkezet, melyben bizonyos típusú bűncselekményekért (például rágalmazásért) elítélt embereknek nyilvános megaláztatásként a fejét és a kezeit rögzítették.
34. poxes – főleg szexuális úton terjedő betegségeket jelent, mint pl. a szifilisz.
35. Jóreménység-fok – Afrika déli csücske.
36. limpets – Ehető vízi csiga, melynek héja olyan, mint a kagylóé vagy a fésűkagylóé.
37. Lisszabon – Portugália fővárosa. Swift korában a rabszolgakereskedelemnek és a brazíliai aranybányáknak köszönhetően Európa legnagyobb és leggazdagabb városainak egyike.
38. Az inkvizíció Portugáliában Diogo da Silva, I. Manuel portugál király gyóntatójának kinevezésével vált hivatalossá 1531. decemberében. Az inkvizíció működése 1778-ban fejeződött be, de hivatalosan csak az 1822-es liberális alkotmány szüntette meg.
39. kerti ruta (rue) (Ruta graveolens) – egy fás, évelő cserje. Levelei hosszúkásak, kékzöldek, két-háromszorosan szárnyaltak; zúzódáskor erős aromát bocsátanak ki.
40. húsz font – Ebben az időszakban általában évi 30-40 fontból lehetett takarékosan megélni, tehát Gulliver elég sok pénzt kapott. [VIR]
41. Rotherhithe – Redriff.
42. pejkó – pej, fakó vöröses barna színű, fekete farkú és sörényű ló.
43. latin – „Ezt legelőbb; nem fogja Szinónt, noha már nyomorulttá / Tette a rossz Sors, sem hiuvá, sem tenni hazuggá” (Vergilius Aeneis, II. 77–80.; Devecseri Gábor fordítása) A beszélő itt Szinón, aki elmeséli a trójai háborúban történt híres esetet, mikor meggyőzte a trójaiakat, hogy a görögök által hátrahagyott óriási fából készült ló békeajánlat, és hogy be kell vinniük Trója városába. A ló valójában tele volt görög katonákkal, ami a város pusztulásához vezetett. Szinónt emiatt régóta a hazugsággal és az árulással hozzák összefüggésbe. Úgy tűnik, hogy Gulliver félreértette a történet lényegét, és Szinón itteni állítását, hogy ő egy igazmondó ember, készpénznek veszi. [VIR]
44. A földrajzi felfedezésekre vonatkozó pápai bullák (Romanus Pontifex; V. Miklós pápa; 1455); (Inter Caetera (VI. Sándor pápa, 1493) biztosították a nemzetközi jogot, mely engedélyt adott a felfedezőknek, hogy uralkodójuk nevében ún. üres földterületeket (terra nullius) igényeljenek. Üres földnek azt tekintették, melyet nem laknak keresztények.
45. latin – Mindenünnen sértetlenül kerül ki. Horatius szatírája II, 1, 20.

• VIR – Literature in Context. Virginia University.
• NIC – Nicolson, M.   Mohler, N. M.: The Scientific Background of Swift’s ‘Voyage to Laputa’ = Annals of Science 2 (1937) pp 299–334.
• MCN – McNeil, R.: Jonathan Swift’s Voyage to Laputa. Malaspina Great Books. 1998.
• MOO – Moore, J. R.: The Geography of ‘Gulliver’s Travels’ = The Journal of English and Germanic Philology 40 (1941), 2, pp. 214–228. University of Illinois Press.
• LYN – Lynall, G.: Swift’s Caricatures of Newton: ‘Taylor,’ ‘Conjurer’ and ‘Workman in the Mint’ = Jonathan Swift’s Gulliver’s Travels. Edited by Harold Bloom. Infobase Publishing, New York, 2009. (Bloom’s Modern Critical Interpretations) pp. 101–118.
• FOL – Folkers, G.: Die unkritische Masse in Gullivers „site visit“ der Akademie von Lagado = Stefan Wolf, Paul Marquering (Hg.): Unkritische Massen? LIT Verlag, Berlin, 2016., pp. 66–73. (Technikphilosophie, 24.)
• PAT – Patey, D. L.: Swift’s Satire on ‘Science’ and the Structure of Gulliver’s Travels. = English Literary History 58 (Winter 1991), pp. 809–839.
• CRA – Cramer, F.: Words Made Flesh. Code, Culture, Imagination. Piet Zwart Institute, 2005, ch. 3, „Computation as fragmentation”. pp. 60, 61.
• KUR – Kuroki, T.: Physiological essay on Gulliver’s Travels: a correction after three centuries. = The Journal of Physiological Sciences 69 (2019), pp. 421–424. (A cikk magyar nyelvű összefoglalása: Végre kijavították a Gulliver utazásai tévedéseit = index.hu 2019/01/22)
• GOL – Goldshteyn, G.: The Science of Gulliver’s Travels
• WIK – Wikipedia: Gulliver's Travels; Lilliput and Blefuscu; Brobdingnag; Laputa; Balnibarbi; Luggnagg; Glubbdubdrib; Lagado; Houyhnhnm

• Jonathan Swift: Gulliver utazásai. Regény. Fordította Karinthy Frigyes. [Budapest]: Révai, 1914. (Világkönyvtár) = Magyar Elektronikus Könyvtár
• Jonathan Swift: Gulliver’s travels into several remote nations of the world. Leipzig: Tauchnitz, 1896. (Collection of british authors, 63)

• Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba
• Karinthy Frigyes: Capillária
• Lagadói nyelvtudomány
• Cycloid Pudding
• Cycloid Pudding
• Pascal és Leibniz legjobb angol tanítványa