A mesterségek, tudományok részben kényszerűségből, részben egyéb okokból1 előbb-utóbb kifejlesztik szakszókincsüket: az orvostudomány mindig is élenjárt e tekintetben. Az orvosi szaknyelv első kezdeményei már a hippokratikus corpusban fölfedezhetők, bár e diszciplína saját nyelvezete Európában inkább csak a középkorban, Salerno virágkorának évszázadaiban (11–13. század) alakult ki: ekkoriban születtek a legfontosabb orvosi tárgyú fordítások, ekkoriban terjedt el a latinosított görög orvosi terminológia használata, továbbá ez idő tájt a tudományos kommunikáció eszköze, a latin, már eleve különbözött a hétköznapi nyelvtől, így szókészlete megállapodhatott2. (Annak, hogy mai orvosi szókincsünk – az anatómia szókészletétől eltekintve – elsősorban görög eredetű szavakból áll3, az az alapvető oka, hogy a legkiválóbb orvosok az ókorban nem latinul, hanem görögül beszéltek és írtak.) A szakszókincs azonban csak a nyomtatás megjelenésével kezdett rögzülni, bizonyára legelőbb – a vesaliusi mű hatására – az anatómiában, s talán legkésőbb éppen a leginkább vitatható s az elméleteknek leginkább kiszolgáltatott noszológiai terminológia terén. Az alapjában tehát a középkorból örökölt görög–latin származású orvosi szókészletet ma – jelentősen kevesebb – német, angol, francia, arab stb. eredetű szó egészíti ki. A szakirodalom szerint ez a szókészlet ma kb. 130 ezer szóból áll!
Az orvosi szókincs nagyjából hat csoportba sorolható:
1. anatómiai kifejezések,
2. tünetek, tünetcsoportok nevei,
3. betegségnevek (a 2. és a 3. kategória nevei sokhelyütt fedik egymást, hiszen a betegség voltaképpen önálló névvel jelölt tünetcsoport),
4. materia medica nevei,
5. eszközök nevei,
6. igék, illetve igékből képzett névszók (gyógyszerészeti, orvosi műveletek, illetve életfolyamatok és kóros események elnevezései).
- 1 Talán azért is, hogy a szakmát, s a vele kapcsolatos társadalmi pozíciót minél inkább a tulajdonukká tegyék. Megjegyzés: Az antik auktorok kritikai kiadásainál a lábjegyzetek esetében a zárójelbe tett szám a kiadás adatait jelöli.
- 2 Baader, G.: Die Entwicklung der medizinischen Fachsprache in der Antike und im frühen Mittelalter. = Baader, G.–Keil, G. (Hrsg.): Medizin im mittelalterlichen Abendland. (Wege der Forschung Bd. 363.) 417–442. p.
- 3 Érdekes módon az anatómiai szavak többnyire latinok, a noszológiai terminusok pedig görögök. Hogy ennek mi az oka, azt pontosan nem lehet tudni, talán az, hogy az ókoriak nem boncoltak embert. Vö.: Bendz, G.: Zur medizinischen Terminologie der Römer. = Verhandlungen des XX. Intern. Kong. für Gesch. der Med. Berlin, 1966. Hildesheim, Olms, 1968. 287. p.
A terminológia-történeti szakirodalom mindenekelőtt a materia medica névanyagát4, az anatómiai elnevezéseket5 és a betegségnevek egy szűk csoportját, a syndromákat dolgozta föl6. Tudomásom szerint azonban a betegségnevek teljes vizsgálata még nem történt meg: történeti elemzésük pedig csak egy-egy név tárgyalására szorítkozik.7 Többek közt ezért is reménykedtem abban, hogy ha összegyűjtöm azokat a betegségneveket, amelyek állatok neveiből erednek, munkám nem lesz hiábavaló, hiszen amellett, hogy e gyűjtemény – mint remélem – önmagában is érdekes olvasmánynak bizonyul, talán további kutatásokhoz is segítségül szolgálhat. (Természetesen tisztában vagyok avval, hogy rengeteg anatómiai illetve gyógyszernév is állatnévből ered, ám ezekkel jelen esetben nem foglalkozom.)
A betegségnevek típusait szemügyre véve, a név eredete szerint öt osztályt alkothatunk.
1. A beteg szerv, szervrendszer, testrész nevéből képzett betegségnevek. (Topografikus nevek.) Pl. tüdőgyulladás, csonttörés, endocarditis.
2. A betegség okának vélt vagy valós ismeretében alkotott betegségnevek. (Causalis eredetű nevek.) Pl. hystoplasmosis, brucellosis.
3. Első leírójuk nevével jelölt betegségnevek. (Gyakran syndromák.) Pl. Bechterew-kór, Basedow-kór.
4. Tünetre utaló nevek. (Symptomatikus nevek.) Pl. androtrichia, burning-feet-syndroma.
5. Metaforikus nevek. Pl. elefantiasis, carcinoma, bursitis, hexensussz.
Felosztásunk nem tesz különbséget a köznyelvi és a tudományos nevek közt, egyrészt, mert e két csoport keveredhet, másrészt pedig azért, mert az ötből három osztály mind a köznyelvi, mind pedig a tudományos nevek közt megtalálható.
Az öt osztály szavai közül valószínűleg az ötödikbe sorolhatók, a metaforikus nevek képezik a legrégebbi réteget. Erre nem csupán az mutat, hogy – mint látni fogjuk – az állatnév-eredetű betegségnevek (amelyek szinte mind metaforikusak) túlnyomórészt ókori eredetűek és sok köztük a népnyelvi alak is, hanem az is, hogy a másik négy névcsoport közül kettő, a causalis és a syndroma-típusú szinte kizárható a nevek ősi rétegéből. Ha tehát e metaforikus nevek egyik csoportját vizsgáljuk, tisztában lévén a nomenclatura és az orvosi gondolkodás szoros kapcsolatával, az ókori orvostudomány története szempontjából érdekes adatokhoz juthatunk. Mindenesetre hadd jegyezzem meg, hogy az állatnévből képzett betegségnevek esetében a noszológiai terminológia kétségkívül legköltőibb és legkülönösebb rétegével állunk szemben s e szavak segítségével talán bepillantást nyerhetünk az archaikus gondolkodás számunkra oly nehezen megközelíthető mélységeibe is.
Mivel az általunk összegyűjtött nevek zöme még abból az időből származik, mikor tudományos rendszerek nem léteztek, s így nem létezett orvosi nomenclatura sem, egyes szavak jelentése nehezen határozható csak meg. A jegyzetben, ahol tudtam, igyekeztem a szó legkorábbi előfordulásait föltüntetni: ez segítséget nyújthat a jelentés történetének kutatásához is.
- 4 Pl.: Schneider, Wolfgang: Lexikon der Arzneimittelgeschichte. Bde. I–VII. Govi Verl. – Pharmazeutischer Verl., Frankfurt am Main, 1968–1975.
- 5 Scarborough, John: Medical terminologies. Classical origins. University of Oklahoma Press, Norman–London, 1992. (Scarborough mindenről ír, kivéve a betegségneveket.), vagy: Mazzini, Innozenzo: Introduzione alla terminologia medica, Patron, Bologna, 1989.
- 6 Leiber, Bernfried–Olbrich, Gertrud: Die klinische Syndrome, Bde 1–2. (6. Aufl.) Urban & Schwarzenberg, München–Wien–Berlin, 1981. Néhány történeti adatot is hoz.
- 7 Eddig állítólag a legjobban használható kézikönyv e tekintetben az általam még nem látott következő két mű: Macovecchio, E.: Dizionario etimologico storico dei termini medici. Impruneta, Festina Lente, 1993. és Grmek, Mirko Drazen: Diseases in the Ancient Greek World. Baltimore, Johns Hopkins U. P., 1989.
Az alábbi gyűjtemény 163 állatnévből képzett betegségnevet tartalmaz. A betegségnevek közül 89 származik emlősállat nevéből, 39 pók, rák vagy rovar, 17 hüllő és kétéltű, 10 madár, 2 puhatestű, egy pedig hal nevéből. (A maradék hét állat: pl. draco, chimaira, harpya, bestia stb. nehezen osztályozható.) Számításom szerint az állatnevek 38 belbetegséget, 17 bőrbetegséget, 15 más fertőző betegséget, 10 születési rendellenességet, 16 sebészeti terminust, 5 szembetegséget, 9 idegbetegséget és 7 egyéb betegséget jelölnek. (Ez csak 117, tekintve, hogy több szóalak ugyanazt a betegséget jelöli.) A nevek legtöbbje az állat és a betegség közös tulajdonságaiból indul ki, vagyis a kórt állathoz hasonlítja, ami elsősorban a naturális ember természetszemléletével, a betegség zoomorf megszemélyesítésével hozható kapcsolatba.
A szavak gyűjtésekor a Real-Lexikon der Medizin (RLM: lásd a rövidítések jegyzékét) és Kraus etimológiai szótárának (KRAUS: lásd uo.) szókincséből indultam ki. Gyűjteményem nyilván nem teljes: minden kiegészítést előre is hálásan köszönök. A listára nem vettem föl a modern bakteriológiának, virológiának köszönhető betegségneveket Ugyanígy nem néztem utána a modern nyelvek köznyelvi betegségneveinek sem8 – kivéve a magyar neveket, amelyeket, mivel a magyarázatokban szerepelnek, helytelen lett volna kihagyni.