Nyomhagyók rovat

A magyar természettudományi műnyelvről

Szily Kálmán
természettudomány, kémia, szaknyelv, nevezéktan

A Bugát-féle műnyelv kipusztulása óta irodalmunkban lassanként egy új, a nemzetközi (tudniillik az angol, franczia és német) műnyelvvel lehetőleg egyező, magyar műnyelv fejlõdött ki, mely a féktelen magyaroskodással szemben a következõ alapelvekre van fölépítve:

1. A mely természettudományi fogalomnak vagy tárgynak nincs nemzetközi elnevezése, jelöljük azt mi is a magunk nyelvéből való műszóval.

2. Ha valamely tudományos tárgyra helyesen alkotott, határozott értelmű és világos magyar szavunk már van, ne polgárosítsuk meg az idegen szót, még ha nemzetközi kelendőségű is, hanem őrizzük meg és használjuk közakarattal a magunkét.

3. Ha valamely rosszul alkotott magyar műszó, az eddigi folytonos és általános használat közben, már egészen érthetõ és határozott értelmű szóvá lett, és ha a kiirtás megkisértése elõreláthatólag sok nehézséggel járna s a megállapodást megint sokáig késleltetné, még az ilyen magyar műszót is tartsuk meg, szoros kivételképpen és használjuk ezentúl is.

4. Ha valamely nemzetközi műszó helyébe nem tudunk helyesen alkotott, határozott értelmű és világos magyar szót állítani, fogadjuk el mi is (a 3. alá tartozó csekély számú kivétellel) a nemzetközi műszót és, ha szükséges, adjunk neki olyan formát, hogy a magyar szóképzők és ragok elfogadására alkalmasabb legyen (például mágnes, mágnesezni; kristály, kristályos, kristályosít stb.), de a nélkül, hogy nevetségesen elkorcsosítsuk.

Ime ezek azok az alapelvek, a melyeken a mai magyar természettudományi műnyelv fölépült. Sem az Akadémia, sem semelyik tudományos társaságunk nem hozott ugyan olyan határozatot, mely ezen alapelveket hivatalosan szentesítette volna, mégis a mindennapi gyakorlatból lassanként és hallgatólag oly közmegegyezés alakult ki, mely már-már biztosítani látszott, hogy a magyar természettudományi műnyelv végre-valahára megállapodott irányban nyugodtan fog most már továbbfejlődni.

Azonban nem így történt.

Apáthy István, a kolozsvári egyetem nagyérdemű és nagy tekintélyű tanára, mintegy tíz évvel ezelőtt az Erdélyi Múzeum-Egylet Orvos-Természettudományi Értesítõjében, a nemzetközi műszókat nem az eddigi szokás szerint, nemzetközi alakjokban, hanem egy sajátságos elmélet alapján, visszalatinosított vagy görögösített formában kezdte használni.

Apáthy példája akkoriban nem igen talált követőkre, nemcsak Budapesten nem, hanem még Kolozsvárt, sõt tanártársai körében is alig. Mihelyt ti. Apáthy visszalépett a Múzeum-Egylet Természettudományi Értesítője szerkesztésétől (1902-ben) s azt tanártársa, Fabinyi Rudolf vette át, azonnal eltűnt az Értesítőből az Apáthy-féle kisérlet s újra a már megszokott műnyelv lépett örökébe. Azt hittem, hogy eme tapasztalat után most már Apáthy sem fogja többé erőltetni az õ különleges műnyelvét s lassanként visszatér õ is a régire.

Csalódtam. Előttem fekszik a Múzeumi füzetek (Az erdélyi nemzeti múzeum természettárainak értesítője) czímű, mostanában megindult folyóirat első két füzete. A szerkesztői előszóban Apáthy kijelenti, hogy itt is érvényesíteni fogja a műnyelv dolgában az ő régi elveit, noha "nehány tanítványán és lelki rokonán" kívül, úgy tapasztalja, senki sem követi. Mindamellett reményli, hogy „legföljebb egy évtized alatt sikerülni fog a mai műszók kiirtása” és szentül igéri, hogy e szándéka megvalósítására mindent el fog követni.

Úgy gondolom, most már itt az ideje, hogy valaki – a mi tudtommal eddig még nem történt – tüzetesen, de sine ira et studio hozzászóljon Apáthy vállalkozásához.

Apáthy azt javasolja, hogy ezentúl például

ne így mondjuk: hanem így mondjuk:
oxyd, chlorid, bromid, jodid, anhydrid, sulfid, cyanid; aethyl, methyl, phenyl; photogramm, programm, telegramm; andesin, aspirin, benzin, morphin, naphtalin, nicotin, parafin, strychnin, vaselin; porphyr stb. oxyda, chlorida, bromida, iodida, anhydrida, sulfida, cyanida; aethyla, methyla, phenyl; photogramma, programma (?), telegramma (?), andesina, aspirina, benzina, morphina, naphtalina, nicotina, parafina, strychnina, vaselina; porphyra stb.
diabas, oligoklas, orthoklas, plagioklas; andesit, chlorit, diorit, graphit, malachit, pyrit, trachyt stb. diabasis, oligoklasis, orthoklasis, plagioklasis; andesitis, chloritis (mint chemiai műszó pedig: chloris), dioritis, graphitis, malachitis, pyritis, trachytis stb.
hidrogén, nitrogén, oxygén, homogén, photogén; bór, bórsav, chróm; elektroskóp, hygroskóp, mikroskóp, spektroskóp stb. hydrogenium, nitrogenium, oxygenium, homogenaeus, photogenum; borium, boriumsav, chromium; electroscopium, hygroscopium, microscopium, spectroscopium stb.
gránit granito (mert olaszul ez a neve)
amphiból, epidot, pyroxén stb. amphibolon, epidoton, pyroxenon stb.
ammoniak, chlór, bróm, jód, embryo, mangán; rheostát stb. ammoniacum, chlorum, bromum, iodaeum, embryum, manganum; rheostatum stb.
bromür, chlorür, cyanür, jodür stb. bromuretum, chloruretum, cyanuretum, ioduretum stb.
asbest, amethyst, obsidián, opál, topáz; terpentin, benzol, toluol, xylol, cián; analóg; amorph, isomorph; concrét, inductiv, negativ, positiv, productiv; kryptogám, phanerogám stb. asbestos, amethystus, obsidianus, opalus, topazius, terebynthus, benzolus, toluolus, xylolus, cyanus; analogus; amorphus, isomorphus; concretus, inductivus, negativus, positivus, productivus, cryptogamius, phanerogamius stb.

És ha azt kérdezzük, miért ne mondjuk így, s miért ne mondjuk amúgy? Miért szokjunk le a már megszokottról, s miért szoktassuk magunkat a szokatlanhoz? Apáthy azt feleli: ennek meg kell lenni, függetlenítenünk kell magunkat a német műnyelvtől s önállóságra kell törekednünk.

Hát a mi azt illeti, én is szeretném lerázni nyelvünkről az óriási nyomást, a mit a német nyelv reá gyakorol – csak lehetne. De itt most nem erről van szó. Hiszen a föntebbi műszók, a melyeket Apáthy mai műnyelvünkből, mint németeket, minden áron ki akar irtani, nemcsak németek, hanem épp oly joggal francziák és angolok is. Megvannak, talán kettő vagy három kivételével, a franczia és angol szótárakban is (lásd Sachs-Villatte és Webster), azzal a magától értetődő különbséggel, hogy a franczia szó végére, hol a helyesírás megkivánja, egy néma e van függesztve. Sőt e szók legnagyobb része vagy franczia szó, vagy pedig franczia gyártmány és a francziáktól terjedt el azután az angolokhoz, németekhez s vagy egyenest, vagy közvetítéssel a többi nemzetekhez.

Minden nemzet, mely a természettudományok mai műnyelvét átvette, vagy minden változtatás nélkül vette azt át, vagy legfeljebb annyit változtatott rajta, a mennyit a saját kiejtése és saját abéczéje okvetetlenül megkivánt. Így teszünk mi magyarok is a Bugát-féle műnyelv kipusztulása óta, sőt így tettünk, mint alább meg fogjuk mutatni, annak megszületése előtt is.

Apáthy azonban azt mondja, hogy ez nincs rendjén. Mi magyarok azt, szerinte, meg nem engedhetjük magunknak, vagy ha mások teszik is, mi hozzá nem járulhatunk, hogy a régi görög és latin szók megcsonkíttassanak: nekünk arra kell törekednünk, hogy a rég kihűlt szótetemek szűzi épségben új életre keljenek; nekünk tehát, ha a némettől függetleníteni akarjuk nyelvünket, okvetetlenül asbestost, asphaltust, amethystust, obsidianust, smaragdust és topaziust kell mondanunk. Sőt ha valamely anyagot, vagy fogalmat a régi rómaiak még nem ismertek (pl. a jódot, benzint, benzolt és fotografiát), a magyarnak jusson a szép feladat, hogy nekik klasszikus latinságú új műszókkal (iodaeum, benzina, benzolus, photogramma) kedveskedjék. Egy nyelvújítás már sikerült a magyarnak, csináljon hát a régi Róma számára is egyet.

De félre a tréfával! A dolog sokkal komolyabb, hogysem a tréfálkozást megengedhetnők magunknak.

Igaz, hogy legutóbbi időkben a természettudósok sok latin és görög szóval kegyetlenül bántak el, sõt még örök emlékezetű személynevek iránt sem viselkedtek kimélettel. Megcsonkították őket igazi barbár módon, hogy belőlük rövid, vagy egyöntetű műszókat csinálhassanak. De hát mit tehettek? Új fogalmakra új szók kellettek. BartzafaIvi, Bugát és Helmeczy viviszekcziói ellen az élõ nyelvérzék feljajdul, de halottak: sem Volta és Faraday, sem Hellasz és a régi Róma már nem tiltakozhatnak.

Apáthy komolyan azt akarja, hogy a nemzetköziesen (szerinte németesen!) megcsonkított latin műszókat, ha szép szerével nem lehet, hát önkényesen latinosítsuk vissza, és azután erre az alapra építsük fel a magyar természettudományi műnyelvet.

És vajjon miért tegyük ezt?

Azért – mondja Apáthy – mert a magyar az idegen szókat régente is csonkítatlanul vette át s a szóvégeket nem csiszolta le. A német Tempel-t csinált a templum-ból, a magyar templom-ot; a magyar az istállót az olasz stallo-ból alkotta és nem koptatta le stall-lá; sohasem írtunk mi testament-et, hanem testamentum-ot stb.

Abban, a mit Apáthy itt mond, egy nagy igazság, de a hogyan ő ezt az igazságot értelmezi, egy nagy tévedés is rejlik. Tökéletes igaz, hogy a magyar a latin szókat, ha közvetlenül a latinból vette át őket, nem csonkította meg, de az már nagy tévedés, ha Apáthy azt hiszi, hogy az olyan latin eredetű szókat is eredeti latin formájokban őriztük meg, a melyek nem közvetetlenül a latinból, hanem egy másik nyelv közvetítésével kerültek át a magyarba. Ez utóbbiakat a magyar bizony nem latinosította vissza, hanem megtartotta abban a formában, a melyben az átadó nyelvből kapta. Ime néhány példa a szláv (legtöbbnyire szlovén) közvetítésre.

latin szlovén
Ambrus Ambrosius Ambrozs
angyal angelus angyel
apát abbas opat
Balázs Blasius Blazs
Gergely Gregorius Grgur
István Stephanus Stevan
kanonok canonicus kanonik
oltár altare oltar
püspök episcopus biskup
Sebestyén Sebastianus Sebescsan
  • V. ö. Melich J.: Szláv jövevényszavaink.
  • Az eredeti latin szóhoz képest a következők is (és kívülök még annyi meg annyian!) csonkult alakúak: ádvent, apostol, balzsam, czement, czet (hal), dékány, gvárdián, izsóp, kastély, olaj (szlovén: olej s latin: oleum), prépost stb. stb. Vajjon ezeket is visszalatinosítsuk?

Ugyanaz történt a természettudományi műszókkal már jóval Bugát előtt, a régi időkben is. Két 18-ik századi magyar ásványtanból (Benkõ Ferentzéből és Zay Sámueléből) írtam ki a következő műszókat s a Nyelvtörténeti Szótárban is meglevőket *-gal jelöltem.

latin német
akhát achates achat
ametiszt amethystus amethyst
amiánt amiantus amiant
asbest asbestos asbest
asfált asphaltus asphalt
basalt basaltes basalt
beril berillus beryll
fosfor phosphorus phosphor
*gipsz gypsum gyps
*gránát granatus granat
hiaczint hyacinthus hyacinthe
kaltzédon chalcedonius chalcedon
*karneol carneolus carneol
kobált cobaltum kobalt),
krizolit chrysolithos chrysolith
krizopráz chrysoprasos chrysopras
molibdén molybdena molybdän
opál opalus opal
porfir porphyrites porphir
*rubin rubinus rubin
*safir saphyrus saphir
*smaragd smaragdus smaragd
szelenit selenites selenit
*topáz topazius topas
turmalin turmalinus turmalin
tzink zincum zink
vismuth wismuthum wismuth
zéolith zeolithus zeolith).

Nagyon csalódik tehát Apáthy, ha azt hiszi, hogy a magyar nyelv természete nem veszi be csonkított formájukban a latin szókat. Beveszi biz az s be is vette mindig – már az Árpádok korában is – a legnagyobb készséggel, mihelyt a közvetítő nyelv ilyen csonkított alakban hozta őket. Hiába keresztelte az abbas a gyermeket Stephanus-ra, a régi magyar is, ha magyarul beszélt, amazt mégis csak Apát úrnak, ezt pedig István-nak nevezte. Ne higgye Apáthy azt sem, hogy a csonkított, vagy csonkítottnak látszó latin szók csakis a nyelvújítás óta hatolnak nyelvünkbe, s hogy ezek „ütötték a némettől való függésünk rab szolgabélyegét nyelvünkre”. Szépen csengő, de üres frázis bíz ez! Hiába mondanánk a detektiv helyett detectivust, a konvent helyett conventust, a telefon helyett telephonumot, a lokomotiv helyett locomotivust és a dinamit helyett dynamitist (vagy mit?), azért nyelvünk bizony nem lenne magyarabb. Ne a latin szók épségét, hanem a magyar stilusét óvjuk a németességtől.

Nincs tehát egyáltalában semmi elfogadható ok arra, hogy mai műnyelvünket elejtsük és Apáthy lehetetlen kisérletét támogassuk.

Szily Kálmán
(1838–1924)
fizikus, nyelvész, műegyetemi tanár, tudományszervező, az Akadémia főtitkára, majd főkönyvtárnoka. 1880-tól 1898-ig a Királyi Magyar Természettudományi Társulat elnöke.
Forrás

Természettudományi Közlöny, XLII. kötet, 1910. május 1., 505. füzet. 369–374. p.