Turin. nov. 1884
Kedves barátom!
A mióta a születésnapi köszöntésekre válaszolgatás Irataim IV-ik kötetének folytatását megszakította, a munka szünetel. Öreg ember vagyok. Ruganyosság-vesztett idegeimnek nehezökre esik belehelyezkedni a megszakított eszme-sorba, de mégis fel akarom venni a kiejtett fonalat. Előkészületül munkálni kezdtem hányt-vetett jegyzeteim s félredobott fogalmazásaim közt, s a lomban több olyasmire akadtam, a mit Ön ’Egyveleg’ czím alatt a kötet egyik későbbi fejezetébe talán bele fog illeszthetni. Mutatványul ide mellékelem egy félretett dolgozatomat 1871-ből, melyet, már nem is tudom, miért? rendeltetése helyére nem küldtem el. Nem politikai tartalmu. Nézeteim vannak benne eléadva a magyar terminologiának a természettudományokban, különösen a növénytanban alkalmazása felől. Kérem, nézze át, huzza ki, a mit felesleges szószaporitásnak itél, s ha magyar kulturális szempontból nem találja egészen haszontalannak, legyen szives azt, mint IV-ik kötetem vegyes anyagához tartozhatót, kiadóimnak azon kijelentéssel átadni, hogy tetszésökre bizom azt, akár később, akár most addig is közzé tenni, míg az Irataim ’Visszaemlékezések’ czimű fejezetének munkába vett folytatását megküldöm.
Hanem ennek a félredobott fogalmazásnak eredetét meg kell magyaráznom.
A növénytan kedvelt tanulmányaim közé tartozik. Midőn vagy 33 évvel ezelőtt fiaim engedelmet kapva, gyermekkori fogságukat számkivetéssel felváltani, hozzám Kis-Ázsiába kivándorolhattak, nevelőjük, a jó Karády Ignácz, ki őket a hontalanságba kikisérte s a hontalanságban meg is halt – nehány magyar tanulmányi könyvet csomagolt be a hontalan magyar gyermekek számára. E könyvek közt volt dr. Barra István, Pestmegye egykori főorvosa magyar növénytanának 1841-ben megjelent első része is.
Midőn az 1867-ki jogelalkuvás bevágta előttem azon politikai tevékenység utját, melynek életem akkorig a számkivetésben is szentelve volt: a természettudományokban kerestem, nem vigasztalást, mert ezt a hazafi szomorúságának más, mint a szomorúság okának elháritása nem nyujthat, hanem kerestem szórakozást. ’A természetet megtaláljuk s csakis azt találjuk meg a balsors napjaiban,’ irta Chateaubriand; és igazat irt. Sokat foglalatoskodtam a növénytannal is, a mit szeretetre méltó tudománynak (Scientia amabilis) neveztek el. Meg is érdemli e minősitést. E foglalkodás közben érdeklődéssel lapozgattam Barra Magyar növénytanát is, érdeklődéssel mind azért, mert sokszor igen érdekes értesítést nyujtott a felől, hogy minő nézetek vannak egy-egy hazai növény gyógyereje s egyéb tulajdonságai felől népünk közt szájhagyományilag elterjedve, mind azért is, mert növénygyüjteményem rendezésénél az otthon is honos növények magyar neveinek meghatározásában jó hasznát vehetém. Sajnálom, hogy a munka második része nincs birtokomban, s megkértem néhai Mednyánszky Sándor barátomat, ki 1871-ben meglátogatott, szerezze azt meg számomra.
Mednyánszky 1871. augusztus 21-kéről kérésemre következőleg válaszolt:
„Visszatérésem után Pestre azonnal hozzá fogtam Barra növénytana második részének kifürkészéséhez, de sem könyvkereskedők, sem antiquáriusok nem voltak képesek kivánságomnak eleget tenni. Ily körülmények közt jónak láttam Haynald Lajos kalocsai érsekhez mint illetékes forráshoz fordulni, kinek válaszát ma reggel vettem Emsből, hol ő csúzos bajai orvoslása végett időz. Ide csatolom másolatban levelének lényeges részét. Ő az elnevezésekben határozott latinista, s igyekszik ebbeli eljárása helyességét indokolni” satb.
Haynald (most már bibornok) érsek ur levelének e kivonata ekképen szól:
„Ems, aug. 17. 1871. – – – – – – Örülök, hogy Ön alkalmat szolgáltat Önnel, mint Kossuth Lajos urnak becses személyével a ’Scientia amabilis’ terén találkozhatni.
Szíves kérdésére felelőleg tudatom, hogy Barra István munkájából azon részen kívül, melyet K. L. ur bir, más nem jelent meg.
»A növények magyar nem- és fajneveik tudtommal eddig legtökéletesebben Diószegi és Fazekas Magyar füvészkönyvében, Hazslinszky Éjszak-magyarhoni virányában és Gönczy Pestmegyei flórájában találtathatnak meg, de, mint hallom, készülőben van egy munka, Hazslinszkynak talán már nyomtatni kezdett Magyarhoni flórája, mely valamint más tekintetben, ugy a jelzettben is tökéletesb és jobb szolgálatot teend az idézett könyveknél.
Ennek előrebocsátása után szabad legyen nekem rögeszméim egyikét eléadni…
Én a természettudományoknak a nem- s fajnevekre való magyarítását semmi tekintetben jónak nem, sőt igen is károsnak tartom. Mert habár mi részben megkezdjük, azt következetesen valamennyi természettudományon, s ezeknek egész terjedelmén keresztül kell vinnünk, mit nyerünk vele? A növénytannak már eddig is százezernél több diagnozált fanerogam fajai vannak, ez áll körülbelül a cryptogamákról is. – A fauna Austriaca monografusai: Redtenbacher 6000 osztrák bogarat, Schiner 6000 osztrák legyet számlálnak föl, ezekből is, azokból is talán 60,000 lesz már eddig megnevezve a világ faunájában, mit ha tekintünk, kétségtelen, hogy a természet három országa egy millió fajnál többet szólít nem- s fajnéven, hogy a tömérdek szinonim neveket ne is említsem. Fordítsuk le mindezeket a magyar nyelvre, s nyerni fogunk először a khinainál khinaibb szavakat, mint ezt az említettem munkák tanusítják; kérdezzük meg csak a legmagyarabb nem botanikust, magyaroknak ismeri-e el a nem-nevek magyarításának számtalanjait? s fejcsóválva ’nem’-et mondand. – De legyenek a kovácsolt szavak magyarok, nyertünk velök egy az emlékezetet elárasztó, elmebeli működésünket kifárasztó szóhalmazt, mely azonban a diák nem- s fajnevek megtanulásától nem ment föl minket, mert az ország lakosainak minden milliójára eső 8 vagy 10 botanikussal vagy természettudóssal való szellemi érintkezés nem oly tudományos medium, mely a tudományos eszmecsere követelményeit kielégítve, a tudományos világrespublicaval való érintkezhetést (ez pedig csak egy, s a jelen körülmények között csak a diák nyelven történhetik) pótolni képes legyen.
Nyelvünkre tehát csak új ficzamodásokat hoztunk be, lelkünk hajóját a tudomány tengerén való mozgásában nehézkessé tettük, 50–60 hazánkfián kívül senkitől meg nem értetünk, a világtudománytól elkülönöztük magunkat. Míg ellenben a tudományt műszavaiban is egészen magyarrá tevén, ha a nem- s fajneveket egyedül diákul használjuk, mint a tudomány tulajdonneveit, magyar purizmusunkat nem sértjük, a tudományos mozgásnak s előmenetnek pedig nagy akadályait gördítettük ki útunkból.
De mit akarok tehát én? Vajjon a burgonyát és a vakondokat is csak diák névvel a közéletben megtiszteltetni? Éppen nem. A népies megnevezéseket nem érintettem a mondottakban. Ezek maradnak, s elegendők is az életben; a tudomány terén a diák nem- s fajneveket óhajtom kizárólag használtatni oly tárgyak megnevezésére, melyek a közélet eszmecseréjén kívül állanak«.
Igy irt Haynald Lajos érsek ur; s e fejtegetései alkalmából fogalmaztam Mednyánszky Sándor barátomhoz az itt következő, de el nem küldött értekezést.
Válaszszal tartozom levelére, melylyel Barra növénytana 2-ik részének kutatása alkalmából szives volt Ön Haynald érsek ur becses fölvilágositásait s a természettudományi nem- és fajnevek magyarítására vonatkozó nézeteit velem közölni.
Le fog Ön kötelezni, ha a tudós érsek urnak nevemben is köszönetet mond az előzékeny készségért, melylyel önnek füvészkedési dilettantizmusom érdekében tett kérdezősködését fogadta nemcsak, hanem a terminologia fontos kérdése felől véleményével is megismertetett, melyet én azon érdeklődéssel olvastam s azon figyelemmel vettem fontolóra, mely egy ily tekintélyes szaktudós véleményét: megilleti.
A kérdés mélyen belevág a magyar kultura fejlesztésének bölcselmébe. Megérdemli az eszmecserét, hát leírom a Haynald úr levélkivonata által agyamban felkeltett gondolatokat, amugy pongyolán, mintha fennszóval gondolkoznám.
Ön alkalmasint valami olyast írhatott Érsek úrnak, hogy ént azért kerestetem Barra munkáját, hogy a növényországnak általa feljegyzett vagy használt magyar nem- és fajneveivel megismerkedjem. Ez csakugyan így is van; csakhogy e kivánságnál csupán azon növényekre gondoltam, melyek Magyarországon is honosak (s melyek közöl sok itt is honos); nem is gondolhattam egyébre, mint hogy Barra csakis a magyarországi növények leirására szorítkozott.
Hanem Haynald érsek úr fejtegetéseit szélesebb alapra fekteti, mert azon (szerintem túlhajtott) nézetben van, hogy ha a nem- és fajnevek magyarításába a magyar természettudomány belefog, következetesen a természet három országának már egy milliónál többre szaporodott faj-nevén keresztül kell mennünk; s midőn ő maga részéről a tudomány terén kizárólag a diák nem- és fajnevek használata mellett nyilatkozik, úgy látszik nekem, azt hiszi felőlem, hogy én az amolyan Bugát-féle merész puristák közé tartozom, kik derüre-borura, minden »scibilis« és nem »scibilis« dolgot magyar elnevezéssel akarnak ellátni.
Legyen érdem, legyen gyarlóság, bevallom, hogy én nem tartozom ezen bátor (ne mondjam, vakmerő) férfiak közé. Engem – igenis – bánt az, ha látom, hogy magyar írók magyar szavakkal oly németes szóalkatokat gyúrnak össze, melyek nyelvünk természetével ellenkeznek. Ezt bajnak tartom, de azt nem, hogy nyelvünken idegen származású szók is nyertek magyaros kaptára ütött polgárjogot. Nincs nyelv a világon, de csak egyetlen egy sincs, mely idegen származású szókkal ne bővíttetnék. És ez természetes, mert a nyelvnek az eszmekör tágulásával tágulni kell; s az élet nem tűri azt a korlátozást, hogy ha eszmekörének tágulásához egy idegen szó kiséretében jut, amattól e miatt elzárkozzék, vagy elfogadását akkorra halaszsza, a mikor annak kifejezésére a nyelv-purizmus új szót nemcsak alkot, hanem azt el is fogadtatja az életben. Az élet vagy rögtön új szóval ruházza fel az új ismeretet, vagy meghonosítja az idegen szót. Ez oly szabálya az életnek, mely az ismeretfejlődés természetében fekszik. Csak szaporítanók kulturális előhaladásunk nehézségeit, ha pusztán nyelv-purizmusi viszketegből e szabály elől elzárkoznánk.
Hát én bizony amolyan dühös purista teljességgel nem vagyok, s csak azon nyelvujításnak vagyok barátja, mely annak bélyegét viseli magán, hogy könynyen átmegyen az életbe. S minthogy éppen a természettudományi nem- és fajnevek magyarításának kérdésével foglalkozunk, hát megmondom Önnek, hogy általában véve mi nézetben vagyok e felől. Nézetem az, hogy azon nem- és fajelnevezésekre nézve, melyeket a mívelt világ különféle nemzetei az életben nem ugyanazon egy, hanem külön-külön néven neveznek, saját nyelve géniuszának megfelelőleg a magyarnak is külön nevet lehet is, kell is alkotnia, ha olyannal az életben még nem bír; ellenben azon nemeket és fajokat illetőleg, melyekre nézve a legkülönbözőbb mívelt nyelvekben ugyanazon egy szó van az életben elfogadva, akárminő eredetű legyen is az, azzal a magyar is élhet, a nélkül, hogy nyelve tisztaságának ártana; ha pedig egy ily elnevezés már az életben elfogadva s használva volt, annak pusztán purizmusi viszketegből tiszta magyarnak látszani akaró, de (miként Haynald érsek úr is megjegyezte) bizony gyakran nagyon is khinaias szóval helyettesítését nem csak merőben haszontalan különczködésnek, de sőt az ismeretkör-tágítás szempontjából egyenesen károsnak is tartom. Pedig bizony az ily khinaizálás nálunk a természettudományokban éppen nem ritkaság. Legmeszszebb vitetett a vegytanban, melyben pedig a nyelvújitási tulzás már csak azért is nagyon kényes dolog, minthogy úgy az egyszerű vegy-elemekre, mint azoknak összetételeire nézve az egész mívelt világon ugyanazon egy jelvények vannak használatban, melyek a szintúgy az egész világon elfogadott elnevezésekhez viszonylanak, azon legáltalánosabban használt vegy-elemek kivételével, melyeknek a közélet nemzetről nemzetre más nevet adott. E vegytani jelvényekkel a közélet által vont határon túl is mintegy rendszeresen ellentétbe helyezkedni, bizony sem szükség nem volt, sem a tudománynak nem válik előnyére. Hogy példát mondjak – a miként éppen eszembe ötlik: a Chlór (mely a görögben nem a halottból származtatott halaványt, hanem amolyan sárgás-zöld színt jelent, a mint a fiatal fűé), meg a Jód, Bróm, Phosphor, Baryum szók – et hoc genus omne – minden művelt nyelvben el vannak fogadva; nálunk is használtattak az életben; mit nyertünk vele, hogy halvany, iblany, bűzeny, vilany, sulyany szókkal váltattak fel? nyertünk egy rakás khinézer szót, mely soha sem megyen át az életbe. Hát még, mikor holmi légfelköneg, halvsavas haméleg, hamtiméleg, hamélegvizegy-féle szókat látok, nem tagadhatom, hogy az illető anyagok vegyjelvényeire gondolva, olyan mosolyoghatnámul érzem magam, mint mikor azt hallottam (nem tudom, igaz-e), hogy az erdélyi szász atyafi ’Speck’-et ír, de ’Bóflisch’-t mond.
Azért irtam ezeket, hogy megmutassam, miként ha abban, a mit Haynald ur a természettudományi nem- és fajnevekre nézve rögeszméi egyikének mond, nem osztozom, nem azért nem osztozom, mintha amolyan nekivadult nyelvpurista volnék. Teljességgel nem vagyok az.1
És ezzel áttérek a tudós érsek úr azon nézetének taglalására, hogy ő merőben elkülönítő vonalt akar húzni a természettudományi nem- és fajnevekre nézve a tudomány és a közönséges élet közt s azon nézetben van, hogy magyar tudósoknak a tudomány terén kizárólag diák nem- és fajneveket használniok, más szóval: hogy a tudománynak a közönséges életben elfogadott terminológiai ismeretével nem kell vesződnie.
Miként vagyunk a nem- és fajnevekkel az életben? A tény az, hogy a mit a nép maga körül lát, a mit használ, vagy a mitől tart, a mit ismer, vagy a mivel érintkezik, szóval a mi eszmekörébe esik, annak ő nevet is ad. A növénytan forogván köztünk szóban, maradjunk a mellett. (A mi erről áll, a többi tudományszakról is áll.) Nincs nép a világon, bár mi alacsony fokán álljon is a mivelődésnek, mely saját vidékének azon növényeit, a melyekkel ismerős, saját nyelvén ne tudná megnevezni. Még a dél-szaki tenger azon szigetlakói is, a kik csak ötig tudnak számítani, adtak neveket növényeiknek. A mit a tudós érsek úr »Dacridium taxifolium« név alatt ismer, azt az újzélandi vad ember »kakaterro«-nak, a Podocarpus Cupressinát Jáva lakója »chomoro«-nak nevezi stb. Van szava reá. Nagyon kevés, ritka, vagy haszontalan növény lehet ma már Magyarországon, melynek az illető vidékbeli magyar nép magyar, a tót tót, az oláh oláh stb. nevet nem adott volna. És ennek a névadásnak nem lehet megállj-t kiáltani, nem lehet azt mondani, a mit a tudós érsek úr mond, hogy »a népies megnevezések elegendők az életben«. Nem elegendők. A nép nyelve a nép eszmekörével lépést tart. A mint eszmeköre egy-egy új növény ismeretével tágul, vagy elfogad számára egy idegent, vagy teremt egy új magyar szót. Így volt ez a multban mindig, s így lesz a jövőben is. Nem hozta magával a magyar a pohánkát Ázsiából; a 14-ik században importáltatott, de biz azt nem tanulta meg Polygonum Fagopyrumnak nevezni, hanem vidékenként egész sereg szót gyártott számára, elnevezte hariskának, pohánkának, hajdinának, tatárkának. – Közel 300 éve, hogy Drake2 (mások szerint Sir Walter Raleigh) áthozta Európába azt az Isten áldását, mely annyi éhségnek vette elejét: a burgonyát. Több mint 200 éve, hogy Wesselényi Ferencz nádor sok fáradsággal meghonosításába belefogott, de bizony még én is emlékszem gyermekkoromból, hogy ha a harangodi (alsó-zemplényi) embert megkinálták vele, azzal utasította vissza: hogy az apja sem volt neki disznó, ő sem az, hogy megegye; hanem hát lassan bár, végre mégis csak meghonosult, de nem Solanum tuberosum név alatt honosult meg, hanem lett krumpli, kolompér, földi alma, pityóka, burgonya. – Bornemisza János püspök behozta hazánkba. 1568-ban a »Nicotiana tabacum« növényt, melynek használata kimagyarázhatatlan abnormitással általánossá lett, ámbár azt minden egyház tilalmakkal, a római már éppen anathémákkal, sok ország büntető törvénye szigorú büntetésekkel sujtotta, a tíz parancsolat alakjába öntött berni rendőrszabályzat pedig (1661) a büntetendő vétkek lajstromában a házasságtörés mellé sorozta (»du sollst nicht ehebrechen; du sollst nicht nicotian rauchen«): meghonosult biz az mi nálunk is, de nem Nicotiana név alatt honosult meg, ámbár e névnek személyes vonatkozása is van (Nicot János ismertette meg Európában 1560-ban), hanem lett belőle »dohány«.
Száz más ily példát idézhetnék annak bizonyítványául, hogy a nép ismeretkörének tágulásával az élet szükségeivel együtt fejlődő nyelvújításnak a nem- és fajnevekben nem lehet a latinos tudákosság kizárólagosságával megállj-t parancsolni. Ez annyira igaz, hogy a közönséges életnek e nyelvújító ösztöne nem is szorítkozik a hazai növényekre, hanem azon idegenekre is kiterjed, melyeknek használatához csak kereskedés útján juthat. – Ilyenek például a Piper nigrum a mit »bors«-nak, a Myristica moschata, a mit szerecsen-diónak a Gossypium religiosum a mit gyapotnak, pamutnak nevezett el. És figyelemreméltó dolog, hogy az ily népies elnevezéseknél az élet épp azon mód szerint jár el, melyet (a mint már említém) szabályul szeretnék a tudomány mezején is elfogadva látni; a mely nemek és fajok a különféle nyelvekben külön-külön néven neveztetnek, azoknak a magyar is külön-külön nevet adott (példa: a bors, a szerecsendió, a gyapot); a melyekre pedig a legkülönbözőbb nyelvekben ugyanazon egy szó használtatik, azt a magyar is elfogadta (példa: a kámfor, az indigó, a juta stb., ez utóbbi a Corchorus capsularis növény szalaga, mely hasznos növénynek méghonosítását meg kellene kisérleni, lehet, hogy sikerülne, mint a kenderé sikerült, mely szintugy meleg éghajlati növény, eredeti hazája India és Perzsia).
Így vagyunk a nem- és fajnevek magyarításával az életben. Az ismeretkör terjedése s vele az élet szükséglete képezi a népies elnevezések behozatalának rugóját is, korlátját is. E korláton belül hiába kiáltaná a tudomány, hogy »elég! nem kell tovább menni!« A mint egy-egy új nemnek vagy fajnak ismerete az élettel érintkezésbe jő, annak az élet nevet is ad, s az élet szükségletének e kielégítésénél bizony csak ritkán fog a tudományos görög-latin terminológiához folyamodni, nemcsak a nyelv halottságánál fogva, hanem azért is, mert azok sokszor oly rettenetes szók, hogy nagyon rájok illik az, a mit az ír melódiák hires dalnoka, Moore Tamás némely amerikai helynevekről mond, hogy azoknak kimondására legfölebb vasárnap lehet vállalkozni, mikor az embernek semmi dolga sincs.3
A kérdés már most az, hogy miután a hegy nem megyen (s az bizony nem megyen) Mahomethez, nem kell-e Mahometnek a hegyhez elmennie? Szabad-e a természettudománynak a tudomány terén mellőzni a népies elnevezéseket s görög-latin palástba burkolózva elzárkózni az élet elől?
Én határozottan azt mondom, hogy nem szabad; azt mondom, hogy Mahometnek nemcsak el kell a hegyhez menni, hanem kötelessége a hegy miveléséhez is hozzálátni, burjánjait tisztogatni, a haladásnak útjait egyengetni. Ha látják a természettudósok, hogy egy-egy növény népies neve illetlen vagy éppen szeméremsértő (van ilyen több, nehogy rútabbakra utaljak csak a Physalis Alkekengi s a Nicandra physaloides népies magyar nevére hivatkozom), ha látják, hogy egy vagy más növényhez valamely babonás előitélet neve tapadt s a névvel a babona nemzedékről-nemzedékre száll, vagy némely czélszerűtlen, avagy éppen kártékony növény gyógyerejében a közegészség hátrányára a nép nem szünik meg hinni, mert oly neveken hallja neveztetni, melyek e hitet feltartják, egyenesen a tudósoknak kötelessége helyesebb népies neveket vinni be a tudományba, miszerint az iskolák közvetítésével a tudományból az életbe átmehessenek.
Mert hiszen hahogy nem az a természettudomány czélja, hogy kihasson az életre, hát én nem tudom, hogy a személyes élvezeten kivül mi czélja lehet? Korunknak épp abban áll főbb érdeme is, dicsősége is, hogy a tudományt gyakorlatias irányban miveli, hogy szövétnekét nem rejti véka alá, hanem kihozza a tudósok szobáiból s az élet mezején lobogtatja. Már pedig ott azon a mezőn azt a szövétneket nem lehet görög-latin nem- és fajterminológiával, nem lehet holmi Calonyction macrantholeucum-okkal, holmi Pithecoctenium buccinatorium-okkal lobogtatni.
Köszönetet érdemelnek azon magyar tudósok, kik növénytani munkáikba a növények magyar nem- és fajneveit is felvették. Nem is hanyagolják el ma már sehol a világon a tudós botanikusok hazájuk élő nyelvének terminológiáját. Nem szólva azon angol, franczia, olasz, német stb. munkákról, melyek nem csupán a szaktudósok, hanem a közönség számára is írvák; csak azt a példát emlitem, hogy itt Piemontban Re tanár a maga Turinmelléki flóráját latinul, tehát nem a nagy közönség számára írta: de azért a növények nemeit s fajait piemonti nyelven is megnevezi, ámbár ezt a dialektust a kis Piemont határán túl még az olaszok sem értik.
Nagyon helyeslem ezt az irányt. Egyrészről azon kell lenni, hogy a tudomány kivitessék az életbe, de másrészről meg azon is kell lenni, hogy az élet bevitessék a tudományba.
Azt mondja a tudós érsek úr, hogy hiszen ő sem akarja azt, hogy a burgonya meg a vakondok is csak diák névvel tiszteltessék meg a közéletben, ő csak a tudomány terén óhajtja kizárólag használtatni a diák nem- és fajneveket, oly tárgyak megnevezésére, melyek a közélet eszmecseréjén kívül állanak.
Ez az utóbbi »proviso« a tudós érsek úr rögeszméjén sokat enyhit, hanem ez enyhités daczára ő elkülönítő vonalat húz a tudomány s az élet közt; aztán az ő »provisója« nyomán az a kérdés áll elé, hogy hol kezelődnek azon tárgyak, melyek a közélet eszmecseréjén kívül állanak, s hol végződik a burgonya és vakondok kategoria? Az élet fejlik, követelményei szaporodnak, a világ különböző részeinek egymással érintkezését a gőz és villany erő annyira megkönnyítette, hogy a mi ma még a közélet eszmecseréjén kívül áll, holnap belekerül s holnapután már a burgonya és vakondok kategoriába esik. Itt nem lehet azt mondani, hogy »ám maradjanak a népies elnevezések, azok elegendők«. Sem a multban nem voltak soha elegendők, sem most nem azok, sem soha nem lesznek azok. Hiszen egykor a burgonya is kívül esett a közélet eszmecseréjén; s ha a tudós érsek úr szabálya követtetett volna, a Solanum tuberosum névvel a közélet eszmecseréjébe mai napig sem került volna. Már említém, hogy nézetem szerint a nyelvújításnak az élet szükségletei által kell korlátolni; de az élet szükségletei folyvást fejlődnek; a nyelvnek e fejlődéssel lépést kell tartani, annak a korlátnak folyvást tágulni kell, s a haladványos fejlődés nem türheti azt, hogy e tágulás útja bevágassék; pedig bevágatnék, ha Haynald érsek úr azon nézete szabálylyá válnék, hogy a tudomány kizárólagosan csak a diák nem- és fajneveket használja.
Ne húzzunk elválasztó vonalat a tudomány s az élet közt.
Én e kérdés tisztába hozatalát közmivelődési szempontból nagyon fontosnak tartom; nagy fontosságot, még nemzeti, állami s politikai szempontból is nagy fontosságot helyezek arra, hogy a közmivelődés terjesztése s a magyar nyelv fejlődése közt egy oly okszerű kapocs, egy oly kölcsönös visszhatás jőjjön alkalmazásba, mely számunkra helyet biztosít az emberiség haladásának történelmében, s midőn az forog kérdésben, hogy mi módon kell hazánkban az ismeretek terjesztése, a közmivelődési színvonal emelése körül eljárni, remélem Haynald érsek úr sem fogná kétségbe vonni, hogy nem azon kiváló tehetségekre való tekintetet kell kiindulási pontnak venni, kiket ő egy millió lakos számában (fájdalom!) csak 8–10-re vél tehetni; hanem és pedig kiválólag az általános kultura tekintetét. Kétségtelenül fontos az, hogy a választékosabb tehetségeknek mód és alkalom szolgáltassék oly magas röptöt venni a tudomány légkörében, a mint csak sas-szárnyaik bírhatják. Hiszen én mondottam egykoron, hogy pírulok, ha meggondolom, miként alig van oly ága a tudományos ismereteknek, melyben egy-egy korszakalkotó lépést magyar ember nevéhez kötött volna a történelem. Hanem mégis fontosabb tekintetnek tartom az általános magyar nemzeti kultura tekintetét. Amaz dicsőség kérdése, emez létkérdés. Akadjon bár egy-két ember fajunk soraiban, ki oly magasra emelkedik, mint halandó soha sem emelkedett (miként Schiller mondja Kepler-ről) azért nincs számunkra jövendő, ha népünk értelmiségét nem emeljük s értelmisége súlyával a természetes életrevalóságot (melylyel fajunkat Isten oly szembetünőleg megáldotta) s vele önfeltartási erejét nem sokszorozzuk.
A népiskolai közoktatásról 1868-ban alkotott 38-ik törvényczikk – igen helyesen – felvette a köteles tantárgyak közé a természettan és természetrajz elemeit: még pedig – ismét igen helyesen – különös tekintettel az életmódra és vidékre. Az az »elemeit« szó nagyon határozatlan valami. Sir Charles Lyell a maga korszakalkotó geológiai munkáját is Elemeinek czímezte. Nem tudom, mily értelemben vétetett a gyakorlatban az a szó, s mily mértékben, mily kiterjedésben nyert a törvény üdvös szándoka gyakorlati megvalósítást s mennyiben van arról gondoskodva, hogy a kellő segédeszközökkel el legyenek látva a népiskolák, hanem azt tudom, hogy ha nincsenek is ellátva, a tanitóknak a vidékek különbsége szerint füvész- és ásványtani kirándulásokon kellene növendékeiket megismertetni a vidék növényeivel s ásványaival. Itt természetesen előáll a magyar, vagy a magyar életben is elfogadott nem- és fajnevek ismeretének szüksége; hogy azokat a tanító taníthassa, meg kellett előbb magának is tanulnia a képezdében, tehát a tudomány mezején. Ha ott kizárólagosan csak latin nem- és fajneveket hallott volna, nem felehetne meg nagyfontosságú nemes hivatásának. És ez nem elég: bármi szűk körre szoríttassék is az az »elemiség«, az minden esetre bele tartozik, hogy (a növénytanról szólva) a növények élettörvényei megismertessenek a növendékekkel, ez pedig nem történhetik meg a nélkül, hogy az egyes szervek átalakulásának magyarázatánál oly nemek és fajok említésének szüksége is elő ne forduljon, melyek idegenek. Steudel »Nomenclator Botanicus«-ának görög-latin növény-neveit fogja a tanitó belekalapácsolni latint, görögöt soha nem is hallott növendékeinek fejébe, hogy onnan szépen kiröpüljenek? ez annyit tenne, mint a közmivelődés fejlesztésének útját vágni. Vagy tiszta magyar, vagy könnyen megtartható oly idegen szókat kell használni, melyek világszerte használtatnak is, értetnek is, azon szabály szerint, melyre ismételten hivatkoztam.
Ezen egy tekintetnek elégnek kellene arra lenni, hogy a tudósok, mint Haynald érsek úr, ne álljanak a természettudományi nem- és fajnevek azon okszerű magyarításának útjába, melyet a tudomány népszerüsítésének tekintete megkiván s a nemzeti mivelődés érdeke parancsolólag követel, hanem tartsák szemük előtt azt, hogy be kell vinni az életet a tudományba, hogy a tudományt ki lehessen vinni az életbe.
De hát tekintsünk el a társadalom legfontosabb, mert legszámosabb osztályának mivelődési érdekeitől s vessünk számot a magasabb értelmiségi színvonal érdekeivel.
Mindenekelőtt megjegyzem, hogy Haynald érsek ur még a maga saját szempontjával is ütközésbe jő, midőn azt kivánja, hogy a tudomány terén kizárólag csak a diák nem- és fajnevek használtassanak. Mert én ugy tudom, hogy a tudományos terminologiában a diák nyelv csak másodrendű szerepet játszik, a főszerep az ó-görög nyelvé.
A Dunába hordanék vizet, ha annak fejtegetésébe bocsátkoznám, hogy miként jutott a görög holt nyelv a tudományban azon uralomra, mely egykor áldás lehetett, de ma már nem segédeszköz, hanem akadály; bilincs, valóságos bitorlás.
Kétségtelen dolog, hogy az ó-görög nyelvnek (hogy úgy mondjam) »plaszticzitásánál« fogva az ó-görög nem- és fajnevekben sokszor a tárgyismeretnek egész kincstára rejlik. Százankint tudnék oly tiszta vagy 1atinizált görög nem- és fajneveket elszámlálni, melyek, ha értjük értelmöket, már magukban annyira feltárják előttünk egy-egy növény ismertető jeleit, sajátságait, miszerint elég a nevet tudnunk s értenünk, hogy az illető növényt felismerhessük. Sokszor van ez így de nem mindig; vannak igen-igen haszontalan, szeszélyes latin-görög elnevezések is.
Történetesen említettem a Calonyction macrantholcucum s a Pithecoctenium buccinatorium fajneveket. Az első borzasztó szóhalmaz, de ha értjük, valóságos kulcs az illető növény ismeretéhez: annyit teszen, hogy »nagy fehérvirágu éjjel szép«. De annak a másodiknak, a Pithecoctenium buccinatoriumnak mi az értelme? Az, hogy »kürtszerü majomfésücske.« No kérem, mit tanul ebből az ember: semmit; nyelvficzamitó, kacskaringós ostobaság.
De hát a jól választott görög-latin elnevezések valóságos kulcsok a tudományhoz. Igen, ha nem szajkó módra hangoztatja az ember, hanem érti is, különben úgy jár vele, mint egy némely vadvirág-gyüjtő szemérmes kisasszonyka, a ki a világért sem bocsátaná ki szép ajkain azt a magyar szót, amely a diák testiculá-nak felel meg, hanem azért minden tartózkodás nélkül beszél az Orchisek-ről, melyeket gyüjtött, mert sem ő nem tudja, sem hallgatói nem tudják, hogy Orchis annyi, mint diákul »testicula«, magyarul meg az, a mit ő a világért sem mondana ki.
Igy tudni a latin-görög nem- és fajneveket nem tudomány; tudománynyá csak az által lesz, ha az ember érti is, a mit emlékező tehetségébe tuszkol.
Ám hiszen megvan a holt klasszikus nyelvek ismeretének, az úgynevezett humanitárius iránynak a maga igen nagy, igen becses értéke, – azt senki nálamnál nagyobbra nem becsülheti; – módot kell nyujtani, hogy megtanulhassák, a kik akarják: de korunkban, midőn a gyakorlati élet követelményei már az igen középszerű miveltségi fokon is oly sokszerű ismeretet kivánnak, ne nehezítsük a természettudományok elsajátitását a görög és latin nyelv elsajátításának szükségével, mert valóban borzasztó dolog az, hogy ha valakit keblének Istene arra ösztönöz, hogy tudományosan megismerkedjék saját testének szervezetével s az őt környező természettel, melynek minden perczben befolyása alatt áll, mely reá, felebarátaira, hazájára nézve áldás vagy átok forrása, a mint ismeri s használni tudja, vagy nem, – mondom – borzasztó dolog az, hogy ha csak szajkó-szerepre nem akarja magát kárhoztatni, legfogékonyabb életkorának jó részét két holt, s mert holt, igen nehéz nyelv megértésére kell pazarolnia, mert csak úgy foghat siker reményével az istenség örökké csergedező nyilatkozatának, a természet nagy szent könyvének tanulságos olvasásához.
Könnyű ám Haynald érsek urnak a latin-görög nem- és fajnevek kizárólagos használatáról beszélni a tudományban, mert ő a római egyház papjává neveltetvén, s még a diákos korban neveltetvén, diák nevelést kapott; de én ismerek ugy a munkás osztályban, mint a szerencsésebb viszonyú társaskörökben embereket, kiknek agyában egy-egy világszövétnek szikrája hamvad el haszontalanul, mert a természettudományok egy vagy más ágába akarván behatolni, minden lépten nyomon görög s latin szavakba ütköznek s kétségbe esve dobják el könyveiket, minthogy látják, hogy latinul, görögül nem tudván, a tudomány mélyére hatniok lehetetlen.
Átok az a közmivelődés történelmében, hogy az exakt tudományok templomában a holt latin s görög nyelv lidércze még mindig annyira kisért, éppen mint átok volt a népszabadság fejlődésének történelmében az, hogy a politikai közéletben a latin nyelv oly soká uralkodott.) A népszabadság pitymallata mindenütt azon órára esik, mely száműzve a közdolgok tárgyalásából a holt latin nyelvet, feltárta a közügyek iránt érdeklődhetés kapuját a nép előtt; a közmivelődés napja is igazán csak akkor fog felvirradni a nép számára, a mikor a tudomány a holt nyelv bilincseiből kibontakozik; addig biz az csak amolyan hieroglif írás lesz, melynek alfabajét csak az avatottak kasztája ismeri, melynek számát, épp a természettudományokban, melyekbe pedig kisebb-nagyobb mértékben minden embernek be kellene avatva lenni, a tudós érsek úr hazánkban minden milliónál csak nyolcz vagy tízre teszi. Hogy e tudományok még műszavaikban is egészen magyarrá tétessenek, azt ő is helyesli, de ha ezt helyesli, nem foghatom meg, miként kivánhatja, hogy a nem- és fajneveknél, tehát azon dolgok megnevezésénél, melyek a tudománynak tárgyait képezik, kizárólag a görög-latin terminológia használtassék.
Nem is gondolom, hogy az indokok súlya, melyeket igazolására felhoz, a mérleget az ő rögeszméje oldalára nyomhatná le.
Egyik indoka az, hogy a természet három országában már egy milliónál többre megyen a megnevezett fajok száma, s ha a magyarításba belefogunk, a következetesség azt hozza magával, hogy mind lefordítsuk magyarra. –
Én ezt nagyon túlhajtott állításnak tartom; nincs oly élő nyelv a világon; a mely ennyire ment volna, s bizony a magyar sem esik következetlenségbe, ha a czélon ennyire túl nem lő. Ujra említem, hogy az eszmekör-tágulással együtt járó életszükség idézi is elő, korlátozza is a nyelvújítást, A tudománynak kétségtelenül nem az a hivatása, hogy az élet mögött kullogjon sántikálva, hanem az, hogy előtte világítson; ennélfogva az is tagadhatatlan, hogy a tudomány életszükségének köre tágabb, terjedtebb, mint a közönséges életé, de azért mégis csak a szükség szabja meg annak is határlatát; s e szükség három kategoriába sorozható. Az első azon nemek és fajok, melyek a természet három országából hazánkban előfordulnak. A második a természet három országának azon idegen nemei s fajai, melyek mezőgazdasági, kertészeti, ipari, gyógyászati tekintetben hasznavehetőknek ismertetnek, s mint ilyenek kereskedés tárgyát képezik. A harmadik kategoriába azon nemeket és fajokat sorozom, melyeknek ismerete a természeti törvények megértésére szükséges. Én elegendőnek tartom, ha a nemek és fajok neveinek magyarításával e három kategoriára szorítkozunk s az életre és a tudomány fejlődésére hagyva e kategoriák tágulását, abban semmi következetlenséget nem látok, ha épp úgy járunk el nyelvünk mivelésében, mint a többi nemzetek eljárnak, s a magyarítást e határokon túl nem erőszakoljuk – hiába is erőszakolnánk, mert az nem menne át az életbe: hanem a jelzett határok közt a nem- és fajnevek magyarítását szükségesnek tartom, az első kategoriáét a hazai természetismeret terjesztése, a másodikét a hasznosság, a harmadikét a természettudományok népszerüsitése szempontjából. De midőn magyarítást mondok, nem hangsúlyozhatom eléggé, miként ez alatt teljességgel nem értem azt, hogy csak oly nem- és fajnevekkel bővíttessék nyelvünk, melyek magyar gyökszókból származtatnak le (ez a túlhajtott purizmus okvetetlenül amolyan nevetséges khinaizálásra vezet), ellenkezőleg, én óhajtom, hogy a tudományos nomenklaturából származtatott azon nem- és fajnevek, melyek minden mivelt nép által használtatnak, nyelvünkben is meghagyassanak, illetőleg meghonosíttassanak.
A második indok, melylyel Haynald érsek úr nézetét támogatja, az: hogy a magyarítások a diák nem- és fajnevek megtanulásától nem mentenének fel, tehát csak elárasztanánk az emlékezetet, kifárasztanánk elmebeli működésünket s lelkünk hajóját a tudomány tengerén való mozgásában nehézkessé tennénk.
Én az emlékezet elárasztásának, az elmebeli működés kifárasztásának e felpanaszlásában is igen nagy túlzást látok.
A tudós érsek ur jeles botanikus hirében áll, s mint ilyen kétségtelenül tanulmányozta – még pedig diákul tanulmányozta – a növényország nemeit és fajait; hát én szeretném megkérdezni, valóban emlékezetében tartja-e a több, mint kétszázezer diagnozált növényfaj diák neveit?
Szűkebbre szoritonn kérdésemet, csak egyetlen egy rendet veszek fel, a Graminaceák rendjét (melyet Pázsitféléknek neveztek el, szerintem helytelenűl, mert a kukoriczára, közönséges tetőnádra (Phragmites communis) sat. mégis csak bajos ráfogni, hogy ő »pázsit«). Ott van-e ezen nagyon fontos, nagyon érdekes rend 291 nemének s 3800 fajának diák neve a nagytudományú érsek ur emlékezetében, hogy annak a magyar nevek által elárasztásától annyira irtózik? – Diószegi és Fazekas a magyarországi növények nemeinek számát 669-re teszik; van-e oly tudós botanikus a hazában, a kinek ez a 669 (csak 669) nemi név annyira megvan emlékezetében, hogy elszámlálásukra vállalkozhatnék? Vajjon Redtenbacher-nek megvan-e emlékezetében az a 6000 osztrák bogár, Schiner-nek az a hasonló számú légy-faj neve, melyet monografiáikban leirtak? Határozottan azt mondom, hogy nincs. Ugy van az ember a természettudományok nem- és fajneveivel, mint az alkalmazott magas mennyiségtan formuláival, nincs az az ember a világon, a kinek ezek mind emlékezetében lennének. Hát mi haszna van, hogy tanulták? Az, hogy tudják, hol kell felkeresni, ha rájok szükségök akad. – Ne tulozzuk ezt az emlékezet tulterhelésére való hivatkozást.
Különben is ez a hivatkozás csak a szorosan vett természettudósokra vonatkozik, kiknek számát érsek úr hazánkban minden milliónál csak nyolcz vagy tizre teszi. Azt csak senki sem óhajthatja, hogy a természettudomány erre a csekély töredékre maradjon szorítva; hát biz az nem volna méltányos kivánság, hogy a tíz kényelmére való tekintetből a millió vagy tudatlanságra, vagy arra legyen kárhoztatva, hogy latinul, görögül tanulja a nem- és fajneveket.
Végre harmadik indokát a tudós érsek úr a tudományos eszmecsere szükségére alapítja; nem kell magunkat – úgy mond – a világtudománytól elkülönöznünk, érintkeznünk kell a tudományos világ-respublikával, ez pedig a jelen körülmények közt csak a diák nyelven történhetik.
Úgy látszik nekem, elkerülte a tudós érsek úr figyelmét, hogy ez állításával messzeb lő, mint a hova czéloz, nem oda vág, a hová néz, mert ha a tudományos respublikával csak diák nyelven lehet érintkezni, erre nem elég a diák nem- és fajnév, hanem beszélni s irni is kell tudni diákul a természettudományi dolgok felől, a miből az következnék, hogy diákul kell tanítani vagy legalább nemcsak a nem- és fajnevekben, de még csak a müszavakban sem kell magyarrá tenni a tudományt: ezt pedig Haynald érsek úr is akarja, még pedig egészen akarja, nem is lehet, hogy ne akarja, mert ő nem tartozik a fejüket itt-ott felütő amaz Ichthyosaurusok közé, a kik a tudást a hit ellenségének tartva, visszasovárognak azon rég mult időkbe, midőn amugy ó-egyiptomiasan a tudomány temploma zárva tartatott a közönséges halandók előtt.
Hanem minthogy a diák nem- és fajnevek (miket különben akármely nomenklátorból kiírhat, a kinek rájuk szüksége van) magukban még teljességgel nem elegendők az eszmecserélő érintkezésre a tudományos respublikával, szabadságot veszek magamnak külföldi tapasztalataimnál fogva megjegyezni, hogy a tudós érsek úr ez érintkezés mai követelményeire nézve egy kis tévedésben van. Az utóbbi 25 év nagyon megszorította a tudósok (különösen a világtudósok) közt is az otthonosságot a diák nyelvben. Egy pár jó szótár segítségével csak megérti biz azt minden természettudós, hogy mit akar mondani egy-egy latin vagy görög nem- és fajnév, mely szeme elé kerül, sőt (mert meg mindig, divatos ez a hóbort) ha új faj- vagy műszóra van szükség, azt ismét szótárak segítségével, többnyire görög-latinul fogja összegyártani (»többnyire« – mondom – de nem mindig, mi ként ezt az ásványtanban Quartz, Feldspath, Hornblende, Gneis stb. világszerte elfogadása bizonyitja, sőt már magyar szó is nyert a tudományban világpolgárjogot, a »Nagyágit«). Hanem görögül, latinul beszélni, írni, levelezni, eszmét cserélni, oly feladat, a melyre bizony ma már a tudományos respublikának nagyobb fele nehezen vállalkoznék.
Az angolok közt még tán legtöbb természettudós jártas a latin s különösen görög nyelvben, s az angol természettudósok közt például Lyell valóságos titán. Tanult is s még mindig ért is latinul s görögűl; ő hozta be a geológiába a »metamorphicus« a »hypogéne« alakulási elnevezéseket, ő hozta be a Pliocént, Miocént, Eocént stb., hanem azért, minthogy – például – még mindig vitás kérdés, vajjon a kőszénalakulásokban fontos szerepet játszott Sigillaria levigata és a Stigmaria két külön növény-e, vagy pedig az utóbbi az elsőnek csak gyökere? ám próbálja meg Haynald érsek ur, toppanjon be Lyell urhoz s kezdje őt a Sigillariákról és Stigmariákról latin eszmecserével traktálni, aligha zavarba nem hozza a jó Sir Charlest.«4
Hát bizony a mai világban már a tudományos respublikával érintkezésre nemcsak a diák nem- és fajnevek ismerete, de még a diák és görög nyelv sem elegendő s az élő nyelvekben jártasság szüksége alól nem ment fel. Aránylag kis nemzet vagyunk; hozzánk nem alkalmazkodik a világkultura; hát nekünk kell, de saját tipusunk gondos megtartásával, a világkulturához alkalmazkodnunk, s csak így – s korántsem a kizárólagos ragaszkodással a diák nomenklaturához érhetjük el azt, a mit Haynald érsek ur óhajt, hogy ne legyünk elkülönözve a világtudománytól.
De akármint legyünk is ezzel, az mindenesetre fontosabb, hogy a magyar tudomány ne legyen elkülönözve a magyar nemzet életétől.
Ez a nagy érdek határozottan tiltakozik Haynald érsek ur latinizáló ’rögeszméje’ ellen, melynek érvényre jutását én a magyar nemzeti kultura szempontjából valóságos nemzeti szerencsétlenségnek tekinteném.