Szily Kálmán mint nyelvész

A Magyar Nyelvtudományi Társaság, a kegyelet érzésétől vezetve, elhatározta, hogy ez évi közgyűlését alapítója emlékének szenteli s engem bízott meg azzal, hogy ez ünnepélyes alkalommal Szily Kálmán nyelvtudományi munkásságát ismertessem és értékeljem. A hála és kegyelet érzésével vállalkoztam erre a megtisztelő feladatra; hiszen Társaságunk életének első decenniumában¹, mint titkár és a Magyar Nyelv egyik szerkesztője, közvetlen tanúja voltam annak a megható, fáradságot nem ismerő lelkes munkának, amellyel az agg tudós a szívéhez nőtt társaság szellemi és anyagi érdekeit szolgálta s a gyakori bizalmas érintkezés alkalmat nyújtott arra is, hogy tudományos műhelyébe bepillanthassak, gondolatainak és feltevéseinek felvillanását, és kialakulását megfigyelhessem.

De mélyen érzem a vállalt feladat nehézségeit is. Egy szűkre szabott megemlékezés keretei között egy, szinte három nemzedéket átölelő, szakadatlan munkában eltöltött, alkotásokban gazdag élet eredményeit igazságosan értékelni; erős vonásokkal megrajzolni egy olyan férfiú egyéniségét és pályafutását, aki nemcsak a természettudományok, hanem a szellemi tudományok területén is, két egymástól mind tárgyban, mind módszerben annyira eltérő tudományban, mint az elméleti fizika és a magyar nyelvtudomány, egyaránt maradandót alkotott; aki emellett évtizedeken keresztül a magyar tudományos élet egyik vezéralakja volt s kinek nevéhez két virágzó társulat megalapítása és megszervezése fűződik – mindenesetre nagy és nehéz feladat!

De nem könnyebb az én feladatom sem; érzem, hogy midőn Szily Kálmán-nak a magyar nyelvtudományhoz való viszonylásait ismertetem, midőn csupán a magyar nyelvészt igyekezem néhány vonással megrajzolni, e sokoldalú, gazdag élet belső egységét megbontom s a nyert kép akaratlanul is egyoldalú, töredékes, s talán igazságtalan lesz.

Mi volt Szily Kálmán? Nyelvész-e vagy természettudós? Azt hiszem, ez a kérdés önkéntelenül felvetődik mindenkiben, aki hat évtizedre terjedő tudományos munkásságát áttekinti. Vérbeli természettudós volt-e, akit később külső körülmények, a Természettudományi Közlöny szerkesztése, majd az akadémiai főtitkárság munkaköre térített el mindjobban eredeti irányától s keltette fel benne az érdeklődést a régi magyar irodalom és a magyar nyelvtörténet kérdései iránt? Avagy tehetségének, lelki alkatának alapiránya szerint inkább arra lett volna hivatva, hogy a történeti-szellemi tudományok munkásává legyen, de az életpálya megválasztásánál öntudatlanul is az 50-es években Európa-szerte uralkodó természettudományos világnézet játszott döntő szerepet? Megvallom, hogy ez utóbbi feltevést tartom valószínűbbnek, noha sejtelmemet életrajzi adattal nem tudnám támogatni.

Annyi kétségtelen, hogy a régi magyar nyelv és általában a nyelvtudomány kérdései iránt való érdeklődésének első nyomait a 70-es években találjuk. 1868-ban a Természettudományi Társulat új, népszerű folyóirat megindítását határozta el, s szerkesztését, szerencsés választással, a harminc éves Szily Kálmán-t bízta. Közismert dolog, hogy az ő szerkesztése alatt a Társulat tagjainak s a Közlöny előfizetőinek száma megtízszereződött: 600-ról 6000-re szökött fel s a Természettudományi Közlöny legnépszerűbb folyóiratunkká lett. E nem várt sikert nem kis részben az magyarázza, hogy a fiatal szerkesztőnek, aki addig irodalom- és nyelvtörténeti kérdésekkel – saját kijelentése szerint – egyáltalában nem foglalkozott, sikerült az 50–60-as évek magyartalan, szinte érthetetlen természettudományi műnyelvét magyarosabbá, érthetővé tenni.

„A Közlöny szerkesztése közben, – írja összegyűjtött dolgozatainak előszavában – csakhamar meg kellett győződnöm, hogy azzal a műnyelvvel és azzal a stílussal, melyen akkori természettudósaink szoktak írni, az olvasó közönségben az érdeklődést nem fogjuk fölkelteni. Műnyelvünk teljesen érthetetlen volt, stílusunk pedig annyira magyartalan, hogy a nagy közönségtől az, aki méltányosan ítélt, nem is várhatott elevenebb érdeklődést. Olvasgatni kezdtem a mult század végén és a jelen század elején megjelent magyar természettudományi munkákat, nem annyira a tartalmuk, mint inkább a műnyelvük és stílusuk kedvéért. E régi írók egy új világot tártak föl előttem.”.

Ettől fogva ez az új világ Szily Kálmán igazi világa!

1878 óta a Természettudományi Közlöny hasábjain egyre több nyelvtudományi vonatkozású cikke, közleménye jelenik meg. Eleinte főképpen a műnyelv és a nyelvhelyesség gyakorlati kérdései kötik le a figyelmét. Közzéteszi a Természettudományi műnyelvről a magyar irodalomban című józan elveket hirdető értekezését (TK. 1879); felszólal a természettani népies elnevezések ügyében (TK. 1880); vizsgálja alkalomadtán a forgalomba került természettudományi műszókat, kifejezéseket a nyelvhelyesség és használhatóság szempontjából (Termék és termény szókról, TK. XII.; Fekhely és termőhely jó szók-e?, uo.; Helyes-e a szerves chemia, szerves vegyület kifejezés?, uo. XIV. stb.). De a múlt varázsa mindjobban hatalmába ejti; a nyelvfejlődés vizsgálata, amelynek eleinte csupán gyakorlati célja volt, öncéllá lesz, s a nyelvművelő normatív szempontjai háttérbe szorulnak a tiszta történeti nyelvszemlélet előtt. Már a Természettudományi Közlönyben is közzé-közzétett nyelvtörténeti adalékokat is (Magyar fanevek az Árpádházi királyok korából, TK. 1878/a; Régi magyar növénynevek, uo. 1879); 1880 óta őt is ott találjuk Szarvas Gábor folyóiratának, a Magyar Nyelvőrnek rendes dolgozótársai között.

1889-ben, 31 évi tanárkodás után Szily Kálmán megvált egyetemi katedrájától s a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári székét foglalta el. Új munkakörében már hivatali állásánál fogva is még szorosabb kapcsolatba kerül a szellemi tudományokkal. Mind jobban elmélyed nyelvtörténeti tanulmányaiba s mint az I. osztály nyelvtudományi és irodalomtörténeti bizottságának tagja s az 1898-ban alapított Szótári bizottság elnöke, tevékeny részt vesz az osztály nyelvtudományi munkásságának irányításában s azt a nagy szervező képességet, amellyel a Természettudományi Társulatot felvirágoztatta, javarészt a magyar nyelvtudomány számára gyümölcsözteti. Figyelemmel kíséri a Nyelvtörténeti Szótár munkálatait s midőn 1892-ben a nagy munka harmadik kötete is megjelent, a Budapesti Szemlében egy terjedelmes tanulmány keretében szigorú, de igazságos bírálatot mond róla. A nyelvemlékek ügyét állandóan szívén viseli. Előterjesztésére az Akadémia 1892-ben elhatározza,

„hogy a régi magyar nyelvnek a mohácsi vész előtti korból fönnmaradt fontosabb emlékeit hasonmásokkal, mutatványokkal, nyelvi és történeti magyarázatokkal közrebocsátja”.

A tervezett mű két év múlva Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig címmel Zolnai Gyula szerkesztésében meg is jelent. Az előkészítő munkálatokban Szily Kálmán is tevékeny részt vett. Az ő kérésére bontatja fel Schwenke könyvtárigazgató a königsbergi töredék kódexének bekötési tábláit s fejteti ki belőlük a magyar szöveget tartalmazó hártyaszalagokat (A Königsbergi Töredékről, AkÉrt. 1894). 1893-ban ismerteti az Akadémia egyik összes ülésén a schlägli magyar nyelvemlékeket, amelyekről Szamota István adott hírt s melyeket Szily Kálmán indítványára kéretett el a Magyar Tudományos Akadémia a premontrei rend schlägli könyvtárából (A schlägli latin–magyar nyelvemlékek, AkÉrt. 1893). Murmellius szójegyzékének schwazi példányáról, amelyet Szamota már l893-ban lemásolt, Császár Elemér-rel újabb másolatot készíttet.

Újra felfedezi és ismerteti a gyöngyösi latin-magyar szótártöredéket, másolatot készíttet róla s kiadása munkálataiban maga is részt vesz. (Egy feledésbe ment régi latin–magyar szótárról, AkÉrt. 1893). 1896-ban bemutatja az 1510–20 tájáról való Lázár Zelma-kódexet (AkÉrt. 1896); megállapítja, hogy a Régi magyar nyelvemlékek II. kötetéből kétféle kiadás forog közkézen (AkÉrt. 1898). Előfízetést hirdet nevezetesebb 16. századi nyomtatványok hasonmáskiadására s a sorozatból Komjáthi Benedek Szent Pál levelei, Pesti Mizsér Gábor Új testámentoma s Szegedi Gergely Énekeskönyve meg is jelent. A Nyelvtörténeti szótár hiányain okulva, ő gondolt arra, hogy hét legnagyobb szótárunk anyagát Címszó-jegyzékbe egyesítse, amelynek az lett volna a feladata, hogy a Nagyszótár gyűjtőinek segítségére legyen s majdan a szerkesztés munkáját is megkönnyítse.

1905-ben Szily életében új korszak kezdődik. A főtitkári széket felcseréli a nyugodalmasabb főkönyvtárnoki állással ugyanebbe az évbe esik a Magyar Nyelvtudományi Társaság megalakítása, illetve folyóiratának, a Magyar Nyelvnek megindulása is. A magyar nyelvtudósok már régóta tervezték egy magyar nyelvtudományi társaság megalapítását, de Szily Kálmán szervező ereje kellett hozzá, hogy a terv valóra váljon. Ez időtől kezdve a Természettudományi Társulatból mindinkább visszavonul (az elnökségről már 1898-ban lemondott), s minden idejét, minden gondolatát, jóformán egész munkaerejét az új társaságnak szenteli. A Magyar Nyelv számára programot tűz ki s e programot meg is valósítja. Meg van arról győződve, hogy a magyar nyelv története csak része az egyetemes nemzeti élet történetének; hogy minden nyelvi változás történeti esemény s minden történeti esemény visszatükröződik a nyelv életében is. Ezért kezdettől fogva az a törekvése – s ennek több alkalommal kifejezést is ad – hogy a nyelvészeket és történészeket közös feladatok megoldására egy táborba egyesítve, közös munkateret nyisson számukra, mert;

„hiszen ha a história és philologia külön-külön műhelyen dolgoznak is, végkép el nem szakadhat egyik a másiktól”.

MNy. IV. 189. p.

S ha a Magyar Nyelvet a nyelvi és a története kutatásoknak ez a termékeny összekapcsolása megkülönbözteti a rokonterületeken működő folyóiratoktól, a folyóiratnak ez az egyéni színeződése, legalább részben a szerkesztő érdeme, aki célkitűzésével nem egy munkatársának tudományos fejlődésére is hatással volt.

Íme, Szily Kálmán nyelvtudományi munkásságának külsőtörténete, azok a keretek, amelyek közt e majd félszázéves munkásság lefolyt. De bármennyire fontos is, éppen Szily Kálmán élete munkája értékelésénél az ő irányító, szervező munkásságának ismerete, ekképp nem volna hű és befejezett, ha nem tennénk kísérletet – a legjellemzőbb vonásokra szorítkozva – a tudós és kutató lelkialkatának megrajzolására is. Hiszen lelki tényezőktől függ első sorban a probléma választása és beállítása s jórészt ezek határozzák meg a kutatónak a problémákkal szemben elfoglalt elvi álláspontját is.

Szily Kálmán pozitivista volt; egész nyelvtudományi munkásságában pozitivista felfogása tükröződik. Sőt tovább mehetünk; abban a korban, midőn nemcsak a nyelvtudományban, hanem a többi történeti tudományban is a pozitivizmus amúgy is virágkorát érte, Szily Kálmán kortársai között is külön helyet foglal el túlzó pozitivista hitvallásának elvszerű, hangoztatásával. Széleskörű forrásismeret és gondos forráskritika; az adatok lelkiismeretes összegyűjtése és megrostálása; az összegyűjtött anyag világos, logikus elrendezése s a nyelvtörténet tényeinek szabatos megállapítása s óvatos értelmezése: íme Szily Kálmán nyelvtörténeti módszerének erényei. De ebből folyik egyszersmind érdeklődésének korlátozottsága is. Nem az elméletek, merész feltevések embere. A glottogonikus² spekulációk nem érdeklik; idegenkedik a nyelvhasonlítástól is, amelyben a történeti nyelvszemlélet adatszerűsége helyett igen gyakran elmosódott távoli kapcsolatok intuitív felismerése játszik döntő szerepet. A szorosabb értelemben vett nyelvtörténet problémái sem egyforma mértéiben kötötték te a figyelmét. Szívesen foglalkozik nyelvemlékeinkkel s régi szótárammal (a már említett cikkeken kívül lásd még A Döbrentei-codex viszonya a Münchenivel, MNy. VIII.; Ki volt Calepinus magyar tolmácsa?, Nyr. XV. és MNy. IX.; Egy feledésbe ment régi szótárunkról, Nyr. XVII. stb.); az alaktan köréből a szóképzés érdekli (lásd Ellentétre alapított analogia, AkÉrt. 1904.; Az -ár -ér névszóképzőről, Nyr. XXXI.; Két igeképzőnk történetéhez, MNy. XI. stb.), de azért kétségtelen hogy a szótörténet és a nyelvújítás története Szily Kálmán igazi terrénuma³.

A magyar nyelvtudomány fellendülése az ötvenes években Hunfalvy Pál és Budenz József nyelvhasonlító működésével indul meg. A magyar nyelv eredetének a kérdése az első évtizedek főproblémája, míg a rendszeresebb nyelvtörténeti kutatás voltaképpen a hetvenes években a Nyelvőr megalapításával (1872) és a Nyelvemléktár megindításával (1874) kezdődik. A szófejtés is a magyar és finn vagy finnugor szók egybevetésével indul meg s még Budenz Magyar–ugor szótára is megelőzi a régi magyar nyelv és a népnyelv szókészletének összegyűjtését és szótárszerű feldolgozását. A kutatók a magyar szókészlet távoli kapcsolatait keresik, mielőtt még a magyar szók intern történetét tisztázták volna. Elképzelhető, hogy e visszás helyzet – még a legnagyobbaknál is – mennyi tévedés, botlás kútforrásává lett; hány tetszetős szóegyeztetés bizonyult csalóka lidércfénynek a nyelvtörténeti adatok világánál. Elég, ha bizonyságul a Magyar–ugor szótár ajang, asszony, cseprő, csokor, díj, erdő, ester, fene, harc, hunyászkodik cikkeire utalok; pedig Budenz e téren is csodálatraméltó óvatossággal és körültekintéssel dobozott!

Szily Kálmán ösztönszerűleg érezte, hogy az összehasonlított nyelvek történeti fejlődésének lehető pontos ismerete az eredményes szóhasonlítás előfeltétele. Gondosan tanulmányozza régi irodalmunk emlékeit, különösen a régibb szótárak szókészletét s egymáshoz való viszonyukat, s nagy érdeme, hogy szófejtő cikkeiben igazi filológiai pontossággal és alapossággal „adatról adatra, pontról pontra, sőt sajtóhibáról sajtóhibára” haladva, a talán tetszetős, de elhamarkodott vagy legalább korai eredetelméletekkel szemben a pozitív adatokon nyugvó szótörténet fontosságát hangsúlyozta és szemléltette. Hogy az adatoknak ez a kultusza nála tudatos és elvszerű volt, hadd idézzem bizonyítékul Aggastyán című cikkének következő szavait:

„Megvallom, bennem eme különben sok elme-élről tanúskodó magyarázatok – Czuczor–Fogarasi és Steuer származtatásáról van szó – egyike sem birta a meggyőződés érzetét fölkelteni. Az efféle hipothézisek, ha nyelvtörténeti adatokra nem támaszkodnak, csillogásukkal elkápráztatják a szemet, de az agyvelőt meg nem nyugtatják. Igaz, hogy az aggastyánról kevés nyelvtörténeti adat áll rendelkezésünkre. De ha sok nincs, jobb a kevés biztosra építeni annyit, a mennyit lehet, mint a képzeletet szabad pórázra ereszteni”.

Nyr. XVII [1888], 530. p.

S ha újabban szófejtőink egyre gyakrabban hangoztatják, hogy

„mielőtt távoli kapcsolatokat keresnénk, kutassuk át jól a hazai levelesládát”,

e módszerbeli változásban, amely a magyar szófejtést szilárdabb alapokra fektette, kétségkívül Szily Kálmán példaadásának is része van.

A másik terület, amelyen Szily maradandót alkotott, a magyar nyelvújításnak, ennek a maga nemében szinte páratlanul álló nyelvi mozgalomnak a története. A magyar nyelvújítás szótárának két kötete (1902 és 1908) élete főmunkája.

Noha a nyelvújításról terjedelmesebb elvi fejtegetések Szily Kálmán tollából nem maradtak reánk, elszórt megjegyzéseiből, valamint nagy műve anyagából és berendezéséből könnyű megállapítani, hogy milyen álláspontot foglal el a magyar nyelvújítás problémájával szemben.

A hetvenes években az ortológusok⁴ és a neológusok tábora állott egymással szemben; az egyik támadta, a másik védte a nyelvújítást. A nyelvújítás kérdése érzelmi kérdés volt; a Magyar Tudományos Akadémia felolvasó asztalánál „szavazatokat adtak le” ellene vagy mellette. Az egyik fél a nyelvújítás jogosságát, szükségességét hangoztatta; a másik annál nagyobb szenvedéllyel bizonyítgatta káros és jogtalan voltát.

„A neológus szemében – írja Ballagi – a nyelv, mint a kifejezés eszköze, mellékes és másodrendű a kifejezett tartalommal szemben. A kifejezésre váró új lelki tartalom a fő, amelyet nyilvánulásában az alárendelt eszköz nem korlátozhat”.

„Nem a szokás a főtörvény, – írja Kazinczy –, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie kell és illik; hív és kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez”.

Majd:

„Új nyelvet a sokaság teremt; a már készet nem a nép, nem a szokás, hanem a jobb írók viszik azon tökélet felé, ahová az felhághat”.

E Croce-i értelemben vett esztétikai felfogással szemben az ortológusok a grammatikai-etimológiai álláspont hívei. A nyelv életéről való felfogásuk nagyjában azonos azzal, amely a természettudományi nyelvhelyességi elvhez vezetett: a nyelv élő organizmus, amely magától fejlődik s magában hordja fejlődésének feltételeit. Minden nyelvújítás, mint nem organikus fejlődés, elítélendő.

A mi nyelvtudományunkban Szily Kálmán az első, aki, noha minden szimpátiája Kazinczy és Széchenyi korához fűzi, a nyelvújítással szemben tudatosan nem normatív, hanem históriai álláspontra helyezkedik. Az ő felfogása szerint a nyelvész feladata nem lehet egyéb, mint a nyelvújítás alkotásait, regisztrálni, keletkezésüknek és elterjedésüknek történeti és lélektani feltételeit vizsgálni.

„A törvénytelen alkotású szók is – írja 1896-ban – tagjai annak az élő szervezetnek, amelyet nyelvnek nevezünk. Nekik is, hiszen élnek, megvan a maguk élettörténete. A társadalom nem állapít meg külön vizsgálati eljárást a törvénytelen születésű honpolgárok számára, miért tegye ezt a nyelvtudomány? … A fattyú is élni akar, és ha annyi lenézés és üldözés közt is meg bírt élni, fel bírt nőni, helyet bírt foglalni az igaz ágyban szülöttek közt, még akkor is külön törvény alatt álljon s a cigánysoron lakjék? Tessék elhinni, hogy a magyar neológizmusoknak keservesen kellett kiküzdeni a létjogjot. Hány ezeren pusztultak el közülük, mindjárt: a születésük napján, s hány száz hullott el, a Mondolat óta máig az ortológia csatabárdja alatt? És azokat, amelyek annyi balszerencse közt mégis meg bírtak élni, ezentúl te csak szedtevettével traktáljuk? Vajjon nem méltóbb feladat-e a nyelvtudomány számára, azt vizsgálni, miért élt meg ez vagy az az új szó, mi vélelmezte meg az elpusztulástól a természetes kiválás során”.

Nyr. XXV. [1896] 120–1. p.

A munkát a Nyelvújítás szótárának megjelenése után is folytatja. Felfogása egyre mélyül; s ha az ortológia szokásos terminológiájától: korcs szavak, törvénytelen szóalkotás, fattyúhajtás, nem tud is mindig szabadulni, történeti szemlélete mindjobban megtisztul a normatív elemektől, mindegyre jobban érzi, hogy nyelvfejlődés és nyelvújítás, tudattalan és tudatos szóalkotások merev szembeállítása tarthatatlan s köztük csupán fokozati különbség van. A nyelvújítás alkotásait, hacsak nem a hóbort szülöttei, ugyanazok a képzet-társulási törvények szabályozzák, amelyek általában a nyelvfejlődés irányítói. Miben különbözik – írja egy helyütt – a népies szóalkotásban olyan nagy szerepet játszó elemző szóalkotás a nyelvújítók „gyökelvonásától”? És hozzátehetnők: vajon a mi nyelvújítóinknak annyiszor kigúnyolt és megrótt eljárása, hogy a szótövek utolsó szótagját megtették képzőnek, nem tiszta adaptáció-e, amely a hangalakot újabb meg újabb funkcióval ruházza fel? midőn a deverbális és denominális képzésmód között nem húztak éles határvonalat, nem a finn-ugor nyelvek szellemében jártak-e el? Nem a működő lélektani indítékok, mint inkább a folyamatok szinguláris jellege különbözteti meg a nyelvújítást a rendes nyelvfejlődéstől.

E történeti álláspont folyománya, hogy Szily Kálmán a nyelvújítás szót a szokottnál tágabb értelemben használja.

„Minden nyelv – írja a NyÚSz. I. Előszavában – amíg él, folyvást újul: szóban és írásban. A nép nyelve, a külső behatások alatt, de magától is, szünet nélkül újhodik; az irodalom nyelvét pedig az írók újítják, hol lassabban, hol gyorsabban. Minden valamire való író újít rajta: elavult szókat frissít föl, tájszókat általánosít, változatlan vagy módosított jelentésben és alakban; idegen szókat honosít meg; új szókat alkot, analógia, továbbképzés, elvonás, szerepmásítás és összetétel útján; s ezeken felül a szófűzésben és stílusban egyéni sajátosságait domborítja ki.”

Majd Volf György-nek erre az igazi ortológus megjegyzésére célozva:

„hacsak a nyelvet tönkre tenni nem akarod:  ne újíts” (Nyr. III, 102), így folytatja: „Ne újíts! ez a furcsa tanács valójában annyit tesz:  ne írj!”

Látnivaló, hogy itt egy sokkal nagyobb terv körvonalai bontakoznak ki: az újabb magyar irodalmi nyelv kialakulásának pragmatikus története! Nem tudom, hogy az agg tudós gondolt-e arra, remélte-e, hogy e nagy tervét megvalósíthatja? A probléma fontosságát érezte:

„az irodalmi nyelvek fejlődése szempontjából tanulságosabb nyelvtörténeti probléma aligha volt és lesz valaha, mint a magyar neológia történetének: megírása”,

Nyr. XXV [1896], 9. p.

de érezte azt: is, hogy a szintetikus munkát az adatgyűjtésnek kell megelőznie:

„A Szalay László-kat, Horváth Mihály-okat Cserei-eknek, Szalárdi-aknak kell megelőzni”.

NyÚSz. I. VI.

Annyi kétségtelen, hogy ha valaki vállalkozik arra a nehéz feladatra, hogy a magyar nyelvújítás történetét, mint a reformkor szellemtörténetének egyik legérdekesebb fejezetét megírja, hálával fog Szily Kálmán úttörő munkásságára gondolni!

Tisztelt Közgyűlés! Rövid megemlékezésem végére értem. Tudom, hogy amit nyújthattam, csak vázlat. De hiszen Szily Kálmán nevét nem emlékbeszédek, hanem művei és alkotásai fogják fenntartani. S a magyar nyelvész, ha a Magyar nyelvújítás szótárát kezébe veszi, vagy a Magyar Nyelv köteteit forgatja, kegyelettel fog elhunyt jelesünkre visszaemlékezni.