Stendhalt a legtöbben úgy ismerjük, mint a Vörös és fekete vagy A pármai kolostor szerzőjét. Az már azonban kevésbé köztudott, hogy ezek mellett rengeteg személyes jellegű írásnak is a szerzője, melyek a Journal [magyarul Bizalmas írások címen jelent meg válogatás a naplóból és a levelekből – A szerk.] és a Henry Brulard élete című kötetekben láttak napvilágot. A Pléiade kiadásban a kötetek átlagos terjedelme 1000 oldal, melyből 500 oldalon a kritikai jegyzetek foglalnak helyet. A sorozat első két kötete tartalmazza a regényeket, míg a személyes írások három kötetet tesznek ki. Ezek mellett további két kötetben jelentek meg a cikkei és útleírásai. Az itt megjelenő idézetek mind a Pléiade kiadásból származnak.
- aA szerzőről annyit tudok, hogy feltehetően Lyonban él, és nívós matematikatörténeti kötetekben is láttam már neki szóló köszönetnyilvánítást. – A szerk.
A fiatal Beyle számára a matematika menedéket jelentett családjának légköre elől. És ekkor hirtelen megérkezett Párizsba, ahol félbeszakítva addigi matematikai tanulmányait, már a Műszaki Főiskola (École Polytechnique) felvételi vizsgáira sem jelentkezett. Inkább drámaíróként próbált érvényesülni, és kezdetben fiatal színésznőkkel szórakoztatta magát. Éppen ezért nem lehet teljesen megbízni abban, amit a matematikáról és a matematikusokról mondott. Többek között beismerte azt is, hogy:
„[…] sose értettem a differenciál- és integrálszámításhoz […]”
Ezért igencsak megdöbbentem, amikor először hallottam a „párhuzamosokkal” kapcsolatos anekdotát. Stendhal először elmagyarázza, hogy milyen nehézségei adódtak a negatív előjelek használatának szabályait illetően, melyet tanárai nem tudtak neki elmagyarázni:
„Ha már a – × – = + annyi gyötrelmet okozott, elképzelhető, milyen sötétség borult a lelkemre, amikor felütöttem a Statikát, Louis Monge-nak, a híres Monge fivérének a munkáját, akinek később Grenoble-ba kellett volna jönnie, hogy a Műszaki Főiskola részéről levizsgáztasson bennünket.
A geometria egyik legelső tétele így hangzik: »PÁRHUZAMOSNAK nevezünk két olyan egyenest, mely a végtelenben se találkozik soha.« Mármost Louis Monge, ez a barom, a Statikának mindjárt az elején körülbelül ezt írja: »Két párhuzamos egyenest úgy tekinthetünk, mint amely a végtelenben találkozik.«
Úgy éreztem, valami katekizmust olvasok, és azt is nagyon otrombát. Chabert úrhoz persze hiába fordultam magyarázatért.
– Kisfiam – mondta azzal az atyai arckifejezéssel, amely annyira nem illik az ilyen dauphinéi rókákhoz, Édouard Mounier (1836-ban főrendházi tag) szokta felölteni ezt a kifejezést –, fiacskám, idővel majd meg fogja ezt is érteni.
Azzal odalépett – a szörnyeteg! – viaszosvászon táblájához, két párhuzamos és egymáshoz igen közel futó vonalat rajzolt fel, s ezt mondta:
– Amint látja, nyugodtan állíthatjuk, hogy a végtelenben találkoznak.
Majdnem faképnél hagytam, és vele az egész tudományát. Egy gyóntató – ügyes, dolgát értő jezsuita – megtéríthetett volna ekkor, ha ilyesféle megjegyzéseket fűz ehhez a tételhez:
– Amint látja, minden csak káprázat, vagy mondjuk inkább így: nincs se igazság, se hazugság, felfogás dolga az egész. Válassza hát azt a felfogást, amellyel a legtöbbre viheti az életben. Nos, a köznép hazafias érzelmű, és örökké csak be fogja mocskolni a kérdésnek ezt az oldalát; legyen arisztokrata, mint a rokonai, és majd szerét ejtjük, hogy Párizsba mehessen, és befolyásos hölgyek felkarolják.”
Megdöbbenésem a kritikai apparátus teljes hiányából adódott, mely alapos magyarázattal szolgálhatott volna ezzel kapcsolatban. Victor Del Litto úr, aki vonzó személyiség és gyakorlatilag a legalkalmasabb a Pléiade kiadás szerkesztésére, nem rendelkezett matematikai képzettséggel és így nem is tudta helyesen értelmezni az anekdotát. Helyette inkább két másik cikkre hivatkozott:
« 1. F. Michel: Stendhal mathématicien. = Stendhal Club no. 20, 15 Juliet 1963, 289. p.; Études Stendhaliennes. Paris, Mercure de France, 1972, 386–400. p.
2. J. Théodoridès: Stendhal du côté de la science ».”
Amint azt a belőlük nyert idézetek is mutatják, ennek a két cikknek sem volt tudomása arról, hogy a Statique bizony a híres Monge (első) könyve és nem a testvéréé.
Louis Monge (1748–1827) 1799-re már valóban felelős volt a Műszaki Főiskola jelentkezőinek toborzásáért Franciaország összes tartományában, mégsem őt találjuk a háttérben. A
TRAITÉ ÉLÉMENTAIRE DE STATIQUE, A L’USAGE DES COLLEGES DE LA MARINE. Paris, Musier 1788. In–8 [A statika elemei a tengerészeti iskolák számára]
az a kötet, amelyben számos sikertelen próbálkozás után, végül megtaláltam a „corpus delicti”-t (12. p., 3. ábra):
« La direction des deux forces P, Q, &
celle de leur résultante R étant parallèle, on peut
les regarder comme concourant en un même point infiniment
éloigné, & les deux forces P, Q comme
appliquées toutes deux à ce point […] »
„Minthogy a két erő, P és Q, valamint az R eredő iránya párhuzamos, úgy vehetjük, mintha ugyanazon végtelen távoli ponton haladnának át, és mindketten ugyanebben a pontban hatnának […]”
Az egyetlen magyarázat, amit arra vonatkozóan találtam, hogy Stendhal miért keverte össze a két testvért, Stendhalnak a híres Monge (1746–1818), vagyis Gaspard iránt tanúsított mélységes tiszteletén alapszik. Ő az egyetlen matematikus Lagrange kiemelkedő példáján kívül, akit Stendhal nem mint „sarlatán”-t idéz. Persze Lagrange esetében nagy előny volt itáliai származása, ami a „milánói Beyle” számára sokat jelentett:
„Legutóbb két zseniális ember volt Franciaországban, Monge és Lagrange. Monge annak a Műszaki Főiskolának (École Polytechnique) volt egyik alapítója, ami kitűnő mérnökökkel árasztotta el az országot. Napóleon minden évben egy hajózható csatornát akart építeni, majd azt a következő évben eladni, és a bevételből egy újabb hajózható csatornát építeni. Háborúi mellett, utakra és csatornákra évente 25–30 milliót áldozott, többet, mint XIV. Lajos az ugyanilyen felújításokra, uralkodásának teljes 19 éve alatt.”
- bA The New Monthly Magazine and Literary Journal című brit folyóiratot Henry Colburn publikálta 1814 és 1884 között. Egyes évfolyamai megtalálhatók a Google által digitalizált anyagok között.