„Annyi fecsegés helyett talán elég lesz ez: Brulard (Marie-Henry), született Grenoble-ban 1786-ban, jó polgári, de nemességgel kétkedő családból – nem volt náluk meggyőződésesebb arisztokrata kilenc évvel később, 1792-ben. B. már korán megtapasztalta, milyen gonoszak és képmutatók bizonyos emberek, ebből ered ösztönös gyűlölete a vallás iránt. Gyerekkora boldog volt, egész anyja haláláig, akit hétéves korában vesztett el, aztán a papok pokollá tették. Hogy szabaduljon, rávetette magát a matematikára, s 1797-ben vagy 98-ban elnyerte az első díjat, míg öt másik növendék, akit a következő hónapban felvettek a Műszaki Főiskolára, csak másodikat kapott. Brumaire 18-a (1799. november 9.) másnapján érkezett Párizsba, de esze ágában se volt vizsgára jelentkezni a Műszaki Főiskolán. Ehelyett mint »kültag« útra kelt a tartalék sereggel, s két nappal az Első Konzul után kelt át a Szent Bernáton. Milánóban aztán unokabátyja, Daru úr – akkoriban felügyelő a hadseregnél – bejuttatta a 6-os dragonyosokhoz, akiknek Le Baron úr, a barátja, volt az ezredesük: B. először altiszt lett, majd hamarosan hadnagy. Az ezrednél, minthogy havi százötven frank járadéka lévén, gazdagnak mondta magát, s tizenhét éves volt, irigyelték és nem bántak vele túl szívélyesen; de azért szép bizonyítványt kapott az Igazgatótanácstól. Egy év múlva a derék Michaud altábornagyhoz került szárnysegédnek, részt vett a Bellegarde tábornok ellen vezetett minciói hadjáratban, alkalma nyílt meggyőződni Brune tábornok ostobaságáról, és felettébb kellemes napokat töltött Bresciában és Bergamóban. Később el kellett válnia Michaud tábornoktól, mert szárnysegéd csak főhadnagy vagy annál magasabb rangú lehetett, visszatért tehát az Albában és Saviglianóban (Piemonte) állomásozó 6-os dragonyosokhoz, Saluzzóban súlyos betegségen esett át: 14 érvágás, nevetséges kaland egy előkelő hölggyel. Tiszttársai – csupa megcsontosodott hadfi – annyira terhére voltak B.-nek, hogy végül is hazament Grenoble-ba, beleszeretett Victorine Mounier kisasszonyba; majd a kurta békeidőszakban sietve benyújtotta lemondását, és Párizsba költözött, ahol két évet töltött teljes magányban, a Perzsa leveleket, Montaigne-t, Cabanist és Tracyt olvasva azt hitte, pusztán szórakozásból foglalkozik velük, holott ezek voltak felsőbb tanulmányai.”
2. FEJEZET
Mindamellett azt is kezdtem belátni, hogy csak a polgárság terem olyan erélyes férfiakat, mint Rebuffel unokabátyám (St-Denis utcai nagykereskedő), Ducros atya, Grenoble város könyvtárnoka s a nagyszerű Gros (a St-Laurent utcából), rangos geometriatudós és nekem mesterem, de férfirokonaim tudta nélkül, lévén ő jakobinus, egész családom meg vakbuzgó ultra. Ezé a három férfié volt minden nagyrabecsülésem és szeretetem, már amennyire a tisztelet és a korkülönbség lehetővé tette azt a kapcsolatot, melyből a szeretet fakad. Mi több, éppúgy viselkedtem velük, mint később azokkal, akiket nagyon szerettem: szótlan voltam, merev, bárgyú és nem túlságosan kedves, sőt néha egyenesen sértő, amit az odaadás, az én teljes feloldódása magyaráz. Önérzet, én, érdek mind semmivé foszlott a szeretett személy közelében: beléolvadtam, átlényegültem. Mire vezetett ez, mikor az illető olyan j6 firma volt, mint Angela Pietragrua? De megint előreszaladok. Lesz-e hozzá erőm, hogy érthető formában írjam meg vallomásaimat? Mesélni kellene, én pedig elmélkedem mindenféle apró-cseprő eseményről, holott ezeket, épp mikroszkópi arányaik miatt, ajánlatos volna nagyon részletesen elbeszélni. Mennyi türelemre lesz szüksége, kedves olvasóm!
Azért folyamodom filozófiai módszerekhez, azért osztályozom ifjúkori barátaimat fajták szerint, mint (a botanikában) Adrien de Jussieu a növényeit, mert így talán sikerül megragadnom az igazságot, amely egyre menekül előlem. Most döbbenek rá, hogy amit 1800-ban magas hegynek néztem, többnyire nem volt több vakondtúrásnál; de ez a felfedezés már alaposan megkésett.
Valójában kitűnő nagyapám nevelt fel, Henri Gagnon úr – ő és senki más. Ez a ritka tehetségekkel megáldott ember még Ferney-be is elzarándokolt, hogy lássa Voltaire-t, aki igen kegyesen fogadta. Volt egy kis Voltaire-szobra, épp csak öklömnyi, hat hüvelyk magas ébenfa talpon. (Ez különös ízlésre vallott, de a képzőművészetek nem tartoztak az erősségei közé se Voltaire-nek, se kitűnő nagyapámnak.)
Ez a szobor ott állt az íróasztala előtt – dolgozója a hatalmas lakás legbenső szobája volt, elegáns teraszán virágpompa. Nagy kegynek számított, hogy néha beléphettem ide, és még nagyobbnak, hogy láthattam és megérinthettem Voltaire szobrát.
Mindennek ellenére, amennyire csak terjed az emlékezetem, Voltaire írásai sose tudtak megragadni, gyerekesnek tűntek. Elmondhatom, hogy e nagy ember egyetlen munkája se tetszett. Akkor még nem láttam, hogy ő volt Franciaország törvényszerzője és apostola, Luther Mártona.
Henri Gagnon úr rizsporos, kerek parókát viselt, három sor „vuklival”, lévén orvosdoktor, sőt divatos doktor, főképp a hölgyek körében – azzal is megvádolták, hogy többnek szeretője volt, például bizonyos Teyssere-nének, a város egyik legcsinosabb asszonyának, akit nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna, mert akkor épp nem akartak tudni egymásról, de aki ezt később különös módon adta értésemre. Ez a paróka okozta, hogy mindig nyolcvanesztendősnek néztem drága nagyapámat. Ideges természet volt (mint én, boldogtalan), csúz gyötörte, a gyaloglás nehezére esett, de elvből sose szállt kocsiba, és sose tette fel a kalapját – kis háromszögletű kalap volt ez, mindig a hóna alá csapta, én viszont igyekeztem megkaparintani, és nagy boldogan tettem a fejemre, amit a család tiszteletlenségnek tartott, úgyhogy végül is – tiszteletből lemondtam a háromszögletű kalapról és a könnyű sétapálcáról, melynek puszpánggyökér gombját gyöngyházberakás ékesítette.
Nagyapám igen kedvelte Hippokratész apokrif leveleit – ezeket latinul olvasta, bár tudott valamelyest görögül is – és Horatiust, Johannes Bond kétségbeejtően apró betűs kiadásában. Mindkét szenvedélyét rám is átörökítette, sőt valójában ő formálta ki egész ízlésemet, bár nem úgy, ahogy ő szerette volna, mint később majd elmondom.
7. FEJEZET
Aztán persze a családhoz tartozott apám is.
Joseph-Chérubin Beyle, a Parlament ügyvédje, később ultra és a Becsületrend lovagja, Grenoble helyettes polgármestere, 1819-ben halt meg, mint mondták, hetvenkét éves korában; eszerint 1747-ben született. 1790-ben tehát negyvenhárom évesnek kellett lennie.
Roppant barátságtalan ember volt, örökké csak birtokvásárlások és eladások jártak a fejében, rendkívül agyafúrt is volt, tíz dauphinéi furfangja szorult belé, és megszokta, hogy parasztokkal alkudozzék. Semmi sem állt távolabb tőle, mint a spanyol szellem, a nemeslelkűség hóbortja, sikerült is kivívnia Élisabeth néném ellenszenvét. Amellett iszonyúan ráncos volt és csúnya, félszeg és nők társaságában néma, pedig nők nélkül nem tudott meglenni.
Ez az utóbbi tulajdonsága megnyitotta előtte az Új Héloise és Rousseau többi művének világát, mindig rajongással beszélt Rousseau-ról, bár átkozta is mint hitetlent, mert anyám halálának hatására a vallás felé fordult, s buzgósága a legképtelenebb túlzásokba vitte. Kötelességszerűen elmondta például, akár egy pap, az összes officiumot, három vagy négy évig azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy belép valamelyik rendbe, s ettől valószínűleg csak az tartotta vissza, hogy szerette volna rám örökíteni ügyvédi állását; konzisztoriális-i kinevezését várta, ami előkelő rangot jelentett az ügyvédek között, úgy beszélt róla, mint ifjú gránátoshadnagy beszél az érdemkeresztről. Nem magamért szeretett tehát, a fiúgyermeket látta bennem, aki által továbbél a család.
Nagyon nehéz is lett volna szeretnie: 1° világosan látta, hogy én se szeretem őt, sose szóltam hozzá fontos ok nélkül, mert semmi érzéke sem volt azokhoz a szép irodalmi és filozófiai kérdésekhez, amikkel kapcsolatban nagyapámtól kértem útbaigazítást, s a nyájas öregúr meg is adta, kitűnően. Igen ritkán is találkoztunk. Szenvedélyes vágyam, hogy elkerüljek Grenoble-ból, vagyis az ő közeléből, és szenvedélyem a matematika, mint egyetlen lehetőség iránt, hogy otthagyhassam ezt a várost, melytől iszonyodtam, s melyet még ma is gyűlölök, mert ott kezdtem megismerni az embereket – matematikai szenvedélyem teljes magányra kárhoztatott 1797-től 1799-ig. Állíthatom, hogy úgy dolgoztam ebben a két évben, sőt 1796 néhány hónapjában is, ahogy Michelangelo dolgozott a Sixtus-kápolnában.
Miután végre útra keltem 1799 októberének végén – emlékszem az időpontra, mert brumaire 18, vagyis november 9-e Nemours-ban ért –, csak pénzkérésekkel zaklattam apámat, s egyre jobban elhidegültünk egymástól, minden szaván fennakadtam. Iszonyodtam tőle, mert ha eladott valami szántót egy parasztnak, nem átallott egy hétig mesterkedni, hogy zsebre vághasson 300 frankot – ebben lelte kedvét.
Mi sem volt természetesebb. Apja, aki, azt hiszem, a nagy Pierre Beyle nevet viselte, hirtelen halt meg hatvanhárom éves korában Claix-ben, a köszvény vitte el. Apám tizennyolc éves korára – a dolog tehát 1765-ben történt – ott maradt a claix-i majorsággal, amely 800 vagy 1800 frankot hozott, egy ügyészi állással és tíz lánytestvérrel, akiket férjhez kellett adni, meg egy anyával, aki gazdag örökösnő volt – azaz lehetett vagy 60 000 frankja –, és mint ilyen, akár az eleven ördög. Sokszor felképelt gyerekkoromban, ha meghúztam Azornak, a kutyájának farkát (hosszú, selymes szőrű fehér bolognai eb volt). Apámnak tehát a pénz körül forgott minden gondolata – és joggal –, én viszont utáltam az anyagiasságot. Máig se tudtam megbarátkozni a pénzzel, ha van, nem érzek semmi különös örömet, ha nincs, az igen kínosan érint.
Talán soha nem sodort össze a véletlen két gyökeresen ellentétesebb embert, mint az apám és én.
Ez magyarázza, hogy minden öröm hiányzott gyerekkoromból 1790 és 1799 közt. Ez a korszak, melyet mindenki az élet legboldogabb korszakának nevez, számomra – hála apámnak – nem volt más keserűségek és undorok hosszú soránál.
8. FEJEZET
Egyszer nagyapám megkérdezte Raillane abbét:
– Mondja csak, kedves abbé, miért tanítja ennek a gyereknek Ptolemaiosz világrendszerét, amely, mint tudja, régen megdőlt?
– Azért, uram, mert mindent megmagyaráz, amellett az Egyház is helyesli.
Nagyapám nem tudta megemészteni ezt a választ, gyakran előhozta, de nevetve; sose háborgott az ellen, ami másoktól függött, márpedig az én nevelésem apámtól függött, s bár veje tudományát nem sokra becsülte Gagnon úr, apai jogait feltétlenül tiszteletben tartotta.
Az abbénak ez a válasza azonban, melyet imádott nagyapám gyakran emlegetett, végképp megerősített hitetlenségemben: ádáz istentelen lettem, s ha lehet, még komorabb. Nagyapám jártas volt a csillagászatban, bár a számításokhoz semmit sem értett; a nyári estéket lakása remek erkélyén töltöttük, megmutatta a Kis- és a Nagygöncölt, s költői szavakkal mondta el a káldeai pásztorok és Ábrahám történetét. Így aztán némi tiszteletet kezdtem érezni Ábrahám iránt, s ekképp nyilatkoztam Reytiers-nek:
– Ez nem olyan csirkefogó, mint a Biblia többi szereplője.
Nagyapámnak megvolt, vagy kikölcsönözte a közkönyvtárból, melynek létrehozását annak idején ő szorgalmazta, Bruce Utazás Nubiában és Abessziniában című munkájának egy negyedrét alakú példánya. Ebben az útleírásban képek is voltak, ezért jutott olyan jelentős szerephez neveltetésemben.
Viszolyogtam mindentől, amit apám és Raillane abbé a fejembe akart verni. Nos, apám szóról szóra felmondatta velem Lacroix földrajzkönyvét, s az abbé úgyszintén; ennélfogva tudtam is kiválóan, de szívből utáltam.
Bruce – kitűnő nagyapám szerint a skót királyok leszármazottja – erős hajlandóságot ébresztett bennem valamennyi tudomány iránt, amelyről csak beszélt. Ő szerettette meg velem a matematikát, s ebből adódott végül is az a – nem habozom kimondani: zseniális – ötlet, hogy a matematika segítségével előbb-utóbb elszabadulhatok Grenoble-ból.
11. FEJEZET
Amar és Merlino
Apám azzal „rejtőzött el”, hogy a szomszéd utcából átjött éjszakára apósához, bár mindenki tudta, hogy két vagy három éve ott ebédel és vacsorázik. A Terror tehát enyhe, és merészen hozzáteszem: igen józan volt Grenoble-ban. Az 1815-ös Terror, vagyis apám pártjának visszavágása – bár akkorra huszonkét évet haladt a világ – szerintem kegyetlenebb volt. 1815 azonban olyan mérhetetlen undorral töltött el, hogy elfelejtettem a tényeket, s egy pártatlan történész talán másképp ítélne. Kérem tehát az olvasót, ha ugyan valaha is lesz olvasóm, kegyeskedjék figyelembe venni, hogy csak érzelmeim tekintetében kezeskedem állításaim igaz voltáról, a tényeket illetően mindig is gyatra volt az emlékezetem. Mellesleg ezért húztam mindig a rövidebbet a híres Georges Cuvier-vel szemben, aki néha megtisztelt azzal, hogy vitába szállt velem a szalonjában 1827 és 1830 között, szombati napokon.
15. FEJEZET
Az áttetsző víz megkapó ellentétet alkotott Les Granges bűzös patakjaival, melyekben nyüzsögtek a békák, s a felszínüket zöld rothadék lepte. Azt a zöld növényt ugyanis, amely ezekben a szennyes patakokban burjánzik, valamiféle oszladozó anyagnak tartottam. Ha nagyapám azt mondja: „Növény ez, mint ahogy növény a penész is, amitől a kenyér megromlik” – rövidesen megszűnt volna az undorom. Így csak attól fogva tudtam elfojtani teljesen, hogy Adrien de Jussieu úr (ez az oly természetes, oly bölcs, oly okos, oly szeretetreméltó ember) nápolyi utunk során (1832) hosszasan beszélt nekem ezekről a kis növényekről, amiket mindig a bomlás jeleinek tekintettem kissé, bár homályosan tudtam, hogy növények.1
- 1az itt következő pár sort Stendhal áthúzta a kéziratban: „Most már igazán foglalkoznom kellene a férgek és szkarabeuszok természetrajzával, amiktől változatlanul borzadok. Már 1810-ben megvolt bennem ez a szándék, meg is vettem két kötetet Duméril úr munkájából, de az oroszországi, majd az 1813-as hadjárat és kiküldetésem a hetedik körzetbe mindent felforgatott. Grenoble-ban azért olvastam egy keveset belőlük, hogy beszélhessek róla Gauthier-nénak.”
16. FEJEZET
Nagyon szerette a geológiát, s bizonyára híve vagy ellenfele lett volna Élie de Beaumont úr gyűrődési elméletének, amit én ragyogónak tartok. Nagyapám tűzbe jött, s ez itt a lényeg, mikor bizonyos Guettard úr geológiai eszméit magyarázta nekem, személyesen ismerte ezt a Guettard-t, ha nem tévedek.
Nagyapám mindennap megöntözte a virágait, inkább kétszer is, mint egyszer, és Séraphie sose tette ki a lábát a teraszra, úgyhogy itt egy kis nyugságom volt. Mindig segítettem nagyapámnak a virágokat megöntözni, ő pedig Linnéről és Pliniusról beszélt nekem, nem kötelességszerűen – élvezetből.
Íme, mennyi mindent, milyen végtelenül sokat köszönhetek ennek a kiváló embernek. Ráadásul nem sokat tartott a tudákos alakokról (a mai Lerminier-kről, Salvandykról stb.), olyanféle szellem volt, mint Letronne úr, aki nemrég detronizálta Memnont, s vele Memnon szépen zengő szobrát. Nagyapám ugyanilyen érdeklődéssel beszélt nekem Egyiptomról is, megmutatta a múmiát, amit az ő sugallatára vásárolt a Városi Könyvtár; itt a kitűnő Ducros atya (az első kiemelkedő tehetségű ember, akivel életemben beszéltem) azt se tudta, hogy járjon kedvembe. Nagyapám, bár Séraphie, apám hallgatásától támogatva, erősen ellenezte ezt, elolvastatta velem a Szethoszt (Terrasson abbé nehézkes regényét), amit akkor isteninek találtam. A regény olyan, mint a vonó, a hegedű teste pedig, mely a hangokat kibocsátja, az olvasó lelke. Az én lelkem akkor nagyon fel volt zaklatva, mindjárt elmondom, hogy miért.
Amíg nagyapám a karosszékében ülve olvasott (D), a kis Voltaire-mellszoborral szemben (V), én a könyvei közt (B) kutakodtam, egyik-másik negyedrét Pliniust felütve, melyben a fordítás mellett ott volt az eredeti is. Főképp a nő természetrajzát kerestem.
17. FEJEZET
Grenoble-ban apám mindig rejtőzködött, vagyis nagyapámnál lakott, és napközben nem hagyta el a házat. Politikai szenvedélye nem tartott tovább másfél évnél. Látom magamat, amint Allier-hez, a Szent András téri könyvkereskedőhöz megyek ötven asszignáta-frankkal, mert megkért, hogy vegyem meg neki Fourcroy Kémiáját, amely aztán a mezőgazdaság felé terelte. Nagyon is megértem, mi szülte ezt a szenvedélyét: csak Claixben sétálgathatott.
20. FEJEZET
Még korábban – vagy későbben – heves érdeklődés támadt bennem az optika iránt: a városi könyvtárban elolvastam Smith Optikáját. Szerkesztettem egy szemüveget is, amellyel a szomszédot figyeltem, miközben úgy tűnt, mintha magam elé néznék. Az optika megint olyan terület volt, melyen egy kevés ügyességgel komoly munkára lehetett volna bírni, arra is serkentve egyúttal, igyekezzem matematikából is zsebre vágni egy jobbfajta díjat. Innen az asztronómia már csak egy lépés lett volna.
23. FEJEZET
A Központi Iskola
Jó néhány évvel később, 1817 táján, megtudtam Tracy úrtól, hogy a Központi Iskolákkal kapcsolatos kitűnő törvényt nagyrészt ő [Stendhal apai nagyapja – A szerk.] dolgozta ki.
A bizottságnak, mely azzal a feladattal alakult meg, hogy a megyei hatóság számára összeállítsa a kinevezendő tanárok listáját, s megszervezze az iskolát, nagyapám lett az elnöke, és méltán. Nagyapám rajongott az irodalomért és a művelődés ügyéért, s negyven év óta ő állt minden irodalmi és liberális kezdeményezés élén Grenoble-ban.
Séraphie keményen megrótta, amiért elfogadta ezt a szervező bizottsági tagságot, a Városi Könyvtár alapítója azonban tekintélyének tartozott azzal, hogy ő legyen a Központi Iskola feje.
Durand úr, aki a házunkhoz járt órákat adni nekem, latintanár lett – hogy tehettem volna meg, hogy ne hallgassam meg az előadásait a Központi Iskolában? Ha él, Séraphie bizonyára talált volna valami ürügyet, így azonban apám beérte annyival, hogy mély értelmű és komoly megjegyzésekkel mutatott rá a veszélyre, amely a helytelen tudás révén az erkölcsöket fenyegeti. Nem éreztem semmi örömet; az iskolát ünnepélyes üléssel nyitották meg a könyvtár termeiben, s ezen nagyapám beszédet mondott.
A tanárok a következők voltak: Durand úr: latin nyelv; Gattel: általános nyelvészet, sőt logika is, ha nem tévedek; Dubois-Fontanelle, az Ericia vagy a Vesta-szűz című tragédia szerzője és huszonkét éven át a Gazette des Deux-Ponts szerkesztője: szépirodalom; Trousset, fiatal orvos, nagyapám védence s mondhatni tanítványa: kémia; Jay, egy öt láb tíz hüvelyk magas égimeszelő, nagyzoló fráter, akiben árnyéka se volt a tehetségnek, csak lelkesíteni tudott (telebeszélni a gyerekek fejét): rajz – hamarosan háromszáz növendéke volt; Chalvet (Pierre-Vincent), egy laza erkölcsű szegény ifjú ember, igazi tehetségtelen szerző: történelem – a beiratkozási díjakat is neki kellett összegyűjtenie, meg is dézsmálta a pénzt három kétes erényű és mesterségű nővérrel, akiktől újra megkapta a vérbajt, ez el is vitte nem sokkal később; végül Dupuy, a legdagályosabb és legatyaibb polgár, akit valaha ismertem, a matematikát oktatta, a tehetség árnyékának árnyéka nélkül. Földmérőnek is épp hogy megjárta, s tanár lett abban a városban, melynek egy Gros-ja volt! Nagyapám azonban egy kukkot sem értett a matematikából, s utálta ezt a tudományt, amellett Dupuy atyánk (így hívtuk; ő meg „gyermekeim”-nek szólított bennünket) a dagályával igen nagy tekintélyt szerzett magának Grenoble-ban, ami nem csoda. Egyébként ez az üresfejű ember is felettébb bölcsen szólt egyszer:
– Gyermekem – mondta –, igyekezz megismerni Condillac Logikáját, mert ez az alapja mindennek.
Ez ma is szent igaz, bár Condillac nevét most már Tracyéval illik felcserélni.
A legjobb az egészben az, hogy Dupuy úr már az első szavát sem értette annak a Condillac-féle Logikának, melyet nekünk ajánlott; egyébként roppant vékonyka kis tizenkettedrét formájú kötet. De megint elébe vágok a dolgoknak, nem tudom fegyelmezni magam, lehet, hogy mikor átolvasom ezeket a lapokat, mindent ki kell törölnöm majd, ami nem illik bele az időrendbe.
A Központi Iskola tanárait – Gattelt, Dubois-Fontanelle-t, Trousset-t, Villars-t (egy Hautes-Alpes megyei parasztot), Jayt, Durand-t, Dupuyt, Chalvat-t, körülbelül ez a rangsor a gyerekek okulása szempontjából, az első három jeles ember volt – hamarosan kinevezték, ez nem került sokba, az épületek azonban alapos javításra szorultak. De ezeket is elvégezték, a háború ellenére is – mindent elvégeztek azokban az erélyes időkben. Nagyapám örökösen pénzért zaklatta a megyei hatóságokat.
A tanítás, úgy rémlik, tavasszal kezdődött meg, ideiglenes termekben.
Nagyon különösen éreztem magam, amikor 1794- vagy 95-ben, tizenegy vagy tizenkét éves koromban megkezdtem pályafutásomat egy olyan iskolában, ahol tíz-tizenkét osztálytársam volt.
Úgy találtam, hogy a valóság, mélyen alatta marad fellengzős elképzeléseimnek. Társaim nem voltak sem elég vidámak, sem elég bolondosak, s a modoruk gyászos volt.
Úgy rémlik, hogy Durand úr, akinek kissé a fejébe szállt a központi iskolai tanárság, de változatlanul jóindulatúnak mutatkozott, Sallustiust kezdte fordíttatni velem, a De Bello Jugurthinót. A szabadság meghozta első gyümölcseit, dühöm lecsillapodott, kezdtem megjózanodni, és nagyon élveztem Sallustiust.
A kollégium tele volt munkásokkal, a harmadik emeleten, ahol mi tanyáztunk, sok szoba nyitva állt, ezekbe vonultam el időnként némi magányos ábrándozásra.
A szabadság, amely után annyit vágyakoztam, s amely végre itt volt, nagyon megdöbbentett. Örömömet leltem benne, de én nem ilyen örömöket vártam, s a vidám, szeretetre méltó, nemes szívű pajtások helyett, akiket képzeletem ígért, csupa végtelenül önző kis gézengúz vett körül.
24. FEJEZET
Társaimmal nemigen értettük meg egymást, ma már látom, milyen nevetséges voltam a gőgnek és a szórakozni vágyásnak azzal a keverékével, amely akkor eltöltött. Féktelen önzésükre spanyol fennköltségemmel válaszoltam. Nagyon bántott, mikor kihagytak a játékaikból, s ami még kínosabb volt: nem is jeleskedtem ezekben, annyi nagylelkűséggel, előzékenységgel játszottam, hogy bizonyára teljesen ütődöttnek tartottak. A gyerekek közt egyetlen dolognak van sikere: a ravasz, éber önzésnek, a már-már gátlástalan önzésnek.
Nekem nem sok sikerem volt tehát, s ezt még tetézte, hogy tartottam a tanárunktól, ettől a tudálékos kispolgártól: elég volt egy enyhe szemrehányás, egy szinte mellékesen odavetett, de jogos feddő szó, s máris könnyek szöktek a szemembe. Ezek a könnyek gyávaságra vallottak a Gautier fivérek, Saint-Ferréol, azt hiszem, Robert (ma a párizsi Olasz Színház igazgatója) és főképp Odru szemében. Az utóbbi egy nagy erejű parasztgyerek volt, erejénél csak a durvasága nagyobb, s mivel jó lábnyival magasodott bármelyikünk fölé, Góliátnak hívtuk; olyan kecsesen is mozgott, mint óriáshoz illik, de jókorákat sózott a fejünkre, ha lomha agyával végre rájött, hogy bolondítjuk.
Apja – gazdag paraszt – Lumbinben vagy a völgy egy másik falujában élt. (Ha arrafelé azt mondják: a völgy, ezen egyedül az Isére csodás völgye értendő, Grenoble és Montmélian közt. Valójában a völgy egészen a Moirans-csúcsig terjed, amint a képen is látható.)
Nagyapám, Séraphie megboldogulását kihasználva, matematika-, kémia- és rajzórákra is járatott.
Dupuy úr, ez az oly dagályos és kedélyes polgár mint közéleti személyiség afféle alsóbbrendű vetélytársa volt Gagnon doktornak. Hasra esett a nemesség előtt, de ezt az előnyét Gagnon úrral szemben ellensúlyozta az, hogy hiányzott belőle minden kedvesség és irodalmi érzék, márpedig akkoriban a társalgás leginkább ebből táplálkozott. Persze Dupuy úrnál, aki erősen féltékenykedett Gagnon doktorra, lévén az tagja a szervező bizottságnak s neki fölöttese, semmi foganatja se lett e szerencsés vetélytárs ajánlásának, s nekem be kellett bizonyítanom, hogy érdemes vagyok helyemre a matematikai teremben, s három éven át újra meg újra tapasztalnom, hogy kétségbe vonják, csakugyan érdemes vagyok-e rá. Dupuy úrnak, aki sokat (de sose túl sokat) beszélt Condillacról s az ő Logikájáról, szemernyi logika se volt a fejében. Méltósággal s bizonyos kellemmel beszélt, tiszteletet keltő ábrázata és igen udvarias modora volt.
1794-ben Dupuy úrnak igen jó ötlete támadt: már az első matematikaórán öt-hét főnyi brigádokra osztotta a földszinti termet megtöltő száz diákot, s minden brigádnak kijelölte a vezetőjét.
Az enyém a nagyok közé tartozott, vagyis már túljutott a serdülőkoron, s jó lábnyival magasabb volt nálunk. Az volt a szokása, hogy ujját ügyesen a szája elé illesztve, leköpött bennünket. A katonaságnál az ilyet vaddisznónak becézik. Panaszra mentünk hát ez ellen a vaddisznó ellen, akit, azt hiszem, Raimonet-nak hívtak, s Dupuy úr csodálatos méltósággal csapta el. Mert Dupuy úr a valence-i tüzérség ifjú tisztjeinek is adott órákat, s igen nagyra tartotta a becsületet (azt, amit karddal védenek meg).
Bezout gyatra könyve alapján haladtunk, de Dupuy úr szerencsére megemlítette Clairaut munkáját s ennek új kiadását is, melyet Biot úr (ez a szorgalmas sarlatán) jelentetett meg.
Clairaut igéire aztán kezdtek nyiladozni az elmék, melyek, ha Bezout-n múlik, talán örökre zárva maradnak. Bezout-nál minden tételt valami roppant titoknak érez az ember, melybe egy jólelkű szomszédasszony avatja be.
A rajzteremben úgy találtam, hogy Jay úr és betört orrú helyettese, Couturier úr, égbekiáltó igazságtalanságokat követ el velem szemben. Jay úrnak azonban, ha egyéb nem is, egy jeles tulajdonsága volt: a dagály, s mi ahelyett, hogy nevettünk Volna rajta, föllelkesültünk a dagályától. Jay úr szép sikerrel működött, ami sokat jelentett a Központi Iskolának, mert a papok épp elég rágalmat szórtak rá. Két- vagy háromszáz növendéke volt.
Ez a diáksereg hét-nyolc személyes padokban helyezkedett el, s mindennap új padokat kellett csináltatni. És a minták! Csupa rossz akt, amiket Pajouék rajzoltak, vagy maga Jay, otromba, darabos csúnya, karokkal-lábakkal. A fiatal Moreau dolgozott így, meg Cochin, aki olyan furán nyilatkozik Michelangelóról és Domenichinóról itáliai útirajza három kis kötetében.
A tanulmányfejeket vöröskréta-rajzok vagy ceruzarajz stílusú metszetek formájában kaptuk meg. El kell ismerni, hogy a rajztudás teljes hiánya ezeken kevésbé látszott, mint az aktokon. E tizennyolc hüvelyk magas fejek nagy művészi becse a tökéletesen párhuzamos sraffirozásban (vonalkázásban) rejlett, ami a természet ábrázolását illeti, arról nem volt szó.
Bizonyos Moulezin, egy fontoskodó alak és akkora ökör, hogy majdnem elbődült, ma pedig gazdag és fontos polgára Grenoble-nak s alighanem ádáz ellensége mindennek, ami ésszerű, csakhamar hírnevet szerzett vöröskréta-vonalkázásának tökéletes párhuzamosságával. Ő, aki korábban a lyoni Villonnenál tanult, aktokat csinált; nekem viszont, aki Le Roy úr tanítványa voltam, márpedig Le Roy urat betegsége és párizsi jóízlése mindvégig megóvta attól, hogy a sarlatánság olyan fokára süllyedjen, mint Villonne, a lyoni kelmemintázó – nekem csak a fejek jutottak, amin sokat méltatlankodtam, de ami a javamra is vált egyúttal, mert szerénységre tanított.
Ez pedig alaposan rám fért, hogy őszinte legyek. Neveltetésem rokonaim műve volt, s ők fülem hallatára kérkedtek tehetségeimmel, úgyhogy a legkülönb ifjú embernek képzeltem magam egész Grenoble-ban.
Eljött az év vége, s a bizottság és, azt hiszem, a Megye egy képviselőjének jelenlétében megtartották a vizsgákat.
Én csak egy nyomorult dicséretet kaptam, s gondolom, ezt is csak azért, hogy kedvében járjanak Gagnon úrnak, a bizottság elnökének, és Dausse úrnak, aki szintén bizottsági tag volt és Gagnon úr barátja.
Nagyapám megalázónak érezte a dolgot, s ezt tökéletes udvariassággal és szelídséggel – meg is mondta nekem. Egyszerű szavai nagy hatást tettek rám. Nevetve ennyit tett még hozzá:
– Egyebet se tudtál, mint azt a nagy hátsódat mutogatni!
Ebben a meglehetősen hátrányos helyzetben a matematikai terem táblájánál mutatkoztam.
Ez egy hatszor négy lábnyi palalap volt, öt láb magasságban erős állvány tartotta, három lépcsőfok vitt fel hozzá.
Dupuy úr levezettetett egy-egy tételt, például az átfogó négyzetét, vagy feladott egy ilyesféle példát: egy anyag öljének hét frank, négy sou, három dénár az ára; a munkás hét öl, öt láb, három hüvelyknyit készített belőle. Mennyi jár neki?
Az év folyamán Dupuy úr mindig Monvalékat hívta ki a táblához, akik nemesek voltak, Pinát, aki nemes és ultra volt, Anglést, Renneville-t, aki nemes volt, de soha, vagy legfeljebb egyszer engem.
A kisebbik Monval, ostoba képű, ostoba fickó, de jó matematikus (iskolai fogalmak szerint), útonállóknak esett áldozatul Kalábriában, 1806 körül, ha nem tévedek. Az idősebbikből, aki olyan jó viszonyban volt Paul-Louis Courier-val, leköpni való vén ultra lett… Ezredességig vitte, aljas módon tönkretett egy előkelő nápolyi hölgyet; Grenoble-ban kétkulacsossággal próbálkozott 1830 tájt, de leleplezték, s mindenki megvetette. Ez az általános és bőven kiérdemelt megvetés vitte a sírba – a szenteskedők az égig magasztalták (lásd a Gazette 1832-es vagy 1833-as évfolyamát). Szép férfi volt, hétpróbás gazember.
(1. Lépcsőház. 2. Nyaktörő lépcső, korlát nélkül. 3. A kollégium udvara. 4. Rajzterem.)
Ez a férj ugyanis, egy hírhedt fösvény fia és maga is nagy fösvény, végtelenül savanyú ember volt, s teljesen ferdén és teljesen antimatematikus módon gondolkodott. Amellett botrányosan pipogya volt; majd később elmesélem a pofonja és a szarvai történetét. 1826-ban vagy 27-ben kicsöppent a rendőrfőnökségből, ekkor elvonult a hegyek közé, s Roanne mellett szép kastélyt épített magának, ott is halt meg, nem sokkal később, egész váratlanul és még fiatalon. Savanyú alak volt, az összes dauphinéi rossz tulajdonsággal: földhözragadt, ravasz, gyanakvó, minden aprósággal vesződő.
A táblánál az O pontban írt az ember. A felelő feje jó nyolc lábnyi magasságban volt. Én, aki havonta egyszer emeltettem ki a tömegből, s akinek Dupuy úr egy árva szóval se segített, Monvallal vagy Pinával társalgott, miközben a számokat róttam – én mindig zavarba jöttem és hebegtem. S mikor aztán a bizottság színe előtt rám került a sor, és fel kellett mennem a táblához, még jobban inamba szállt a bátorságom, végképp összezavarodtam a táblától jobb felé ülő urakat s főképp a félelmetes Dausse urat megpillantva. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne nézzek arra, csak a feladatomra figyeljek, s ezt becsülettel meg is oldottam, de untattam az urakat. Mennyire másképp zajlott le a vizsgám 1799 augusztusában! Elmondhatom, hogy matematikában és rajzban feltörtem, ahogy ezt a Központi Iskolában mondtuk, s ez nem csekély munkámba került.
Kövér voltam és nem éppen magas, világosszürke szalonkabát volt rajtam. Innen a szemrehányás.
– Végül is miért nem kaptál díjat? – kérdezte aztán nagyapám.
– Nem volt elég időm.
A tanítás ebben az évben – az elsőben – csak négy vagy öt hónapig tartott.
Kimentem Claix-be, mert még mindig bomlottam a vadászatért; de míg a környéket cserkésztem, folyton ez a mondat forgott a fejemben: „Miért nem kaptál díjat?”
Arra nem tudok visszaemlékezni, négy évig vagy csak háromig jártam-e a Központi Iskolába. Csak abban vagyok biztos, mikor kerültem ki onnan, 1799 végén volt az utolsó vizsgám, Grenoble-ban ekkor az oroszokat várták.
Az arisztokraták és rokonaim, gondolom, így fohászkodtak:
O Rus, quando ego te adspiciam!2
Ami engem illet, én csak a vizsgámért reszkettem, melynek révén elszabadulhattam Grenoble-ból. Ha valaha is visszamegyek oda, a Megyei Levéltárban és a Prefekturán némi kutatás árán megállapíthatom, 1796-ban vagy csak 1797-ben nyitották-e meg a Központi Iskolát.
- 2Horatius-idézet. Szó szerinti fordításban: „Ó, falu, mikor látlak meg?” Az idézet francia kiejtéssel olvasva szójátékot ad. A „Rus” (falu) szó kiejtése ugyanolyan, mint a „russe” (orosz) szóé. Ebben az időben a cári Oroszország a francia forradalom ellen szervezkedő európai reakció egyik fő ereje volt.
Akkoriban a Köztársaság fennállásától számították az éveket, ez az V. vagy VI. év volt. Csak jóval később, a Császár egy ostoba rendelkezése folytán ismerkedtem meg 1796, 1797 fogalmával. Abban az időben egész közelről láttam a dolgokat.
A Császár ekkor fogott hozzá, hogy felállítsa a Bourbonok trónját, s ebben Laplace határtalan gerinctelensége is segítségére volt. Különös dolog: a költők bátor emberek, a tulajdonképpeni tudósok viszont gerinctelen szolgalelkek. Hogy hajbókolt, gazsulált a hatalomnak például Cuvier! Még a megfontolt Sutton Sharpe is kárhoztatta érte. Az Államtanácsban Cuvier báró mindig a legmegalkuvóbb nézeteket képviselte.
Amikor megalapították a Réunion-rendet, én igen bennfentes voltam az Udvarnál: valósággal rimánkodott – ez a helyes szó –, hogy megkapja. Majd ha ott tartunk, elmondom, mi volt a Császár válasza. Gerinctelenségükért járadékot kaptak: Bacon, Laplace, Cuvier, Lagrange, úgy rémlik, nem alacsonyodott le ennyire.
Ezek az urak tudják, hogy írásaikkal biztosították dicsőségüket, s abban reménykednek, a tudós majd elfödi az államférfit; pénz és kegyek dolgában a hasznosság az elvük. A híres Legendre – elsőrangú geométer –, mikor megkapta a Becsületrend keresztjét, rögtön kitűzte, megnézte magát a tükörben, s örömében ugrott egyet.
A lakás alacsony volt, beleverte fejét a mennyezetbe – félholtan esett össze. Méltó halál lett volna Arkhimédész e kései utóda számára!
Mennyi aljasságot követtek el a Tudományos Akadémián 1815 és 1830 között s azóta, hogy megkaparinthassák az érdemkereszteket! Hihetetlen dolgok történtek, ahogy Jussieu, Edwards, Milne-Edwards és Gérard báró szalonja révén megtudtam. De már elfelejtettem ezt a sok ocsmányságot.
Egy diplomata sokkal kevésbé aljas, ha nyíltan kijelenti: – Mindent elkövetek, hogy előrejussak.
