Hídverés rovat

„Elbűvöl, hogy Napóleon nem értette meg a gőzhajó feltalálásának jelentőségét…”

Stendhal
Részletek Stendhal műveiből
matematika, kémia, biológia, technika, Műszaki Főiskola

Vörös és fekete

(Fordította Illés Endre)

Figyelmeztetem, hogy a márki nem szereti a firkászokat, határozottan nem szereti őket! Beszéljen latinul, görögül, tanulmányozza az egyiptomiakat, a perzsák történetét, és a márki becsülni, segíteni fogja mint tudóst! De ne írjon le franciául egy oldalt sem, különösen ne írjon komoly és a maga társadalmi osztályán kívül eső problémákról! Csak firkásznak tekintené! Maga most egy nagyúr házában él, és tudnia kell, hogy mit mondott de Castries herceg d’Alembert-ről és Rousseau-ról: „Mindenről értekezni akarnak, és még ezer tallér jövedelmük sincs!”

(Vörös és fekete II. 4.)

Julien azt is megtudta Valenod-tól, hogy a verrières-i lottóhivatal engedményese meghalt; jó tréfának tartotta, hogy ezt az állást de Cholinnek juttassa, a vén hülyének, akinek kérvényét valamikor felszedte de La Mole márki szobájában. A márki szívből nevetett, amikor Julien elmondta neki a hajdani kérvényhistóriát, és rögtön aláírta a pénzügyminiszternek címzett levelet.

Alig nevezték ki de Cholint, Julien megtudta, hogy a megye küldöttsége Gros-nak, a geometriával foglalkozó híres tudósnak szerette volna juttatni az állást; e jellemes, kitűnő embernek évi jövedelme mindössze ezernégyszáz frank volt, s ebből is hatszáz frankot kölcsönzött a most elhunyt lottóbérlőnek, hogy az tovább taníttathassa gyerekeit.

Julien megdöbbent saját tréfájától. De aztán csak legyintett: „Nem fontos! Különb gazságokat is el kell követnem, ha boldogulni akarok. És a gazságokat még szép, érzelmes frázisokkal is kell körítenem! Szegény Gros! Hát persze hogy ő érdemelte volna meg a rendjelet, s én kaptam meg. Annak a kormánynak az erkölcse szerint kell élnem, amelyik kitüntetett!”

(Vörös és fekete II. 7.)

Vörös és fehér

(Fordította Illés Endre)

LUCIEN LEUWENT kitették a katonai műszaki főiskoláról, mert kényes napot választott sétára, olyan napot, amelyen társaival szobafogságra ítélték: 1832-ben vagy 34-ben történt, az emlékezetes napok valamelyikén, júniusban, áprilisban, vagy februárban.

Néhány elég esztelen, de elszánt fiatalember el akarta kergetni a királyt, és a katonai műszaki főiskola növendékeit (az iskola szálka volt a Tuileriák urainak szemében) szigorúan szobáikba parancsolták. Sétáját követő napon Lucient kicsapták, mint republikánust. Először nagyon szerencsétlen volt, de eltelt két év s ő beletörődött a csapásba, hogy nem kell naponta tizenkét órát tanulnia. Apjánál jól telt az ideje, ez az apa élni szerető, gazdag bankár volt s fényes házat vitt Párisban.


Társasága megegyezett abban, hogy Lucien megjelenése előkelő, modora egyszerű és különlegesen finom; de ezzel véget is ért minden dicséret: nem, semmiképpen nem tartották szellemesnek. A katonai műszaki főiskola szigorú nevelése szorgalmassá, egyenessé formálta, teljesen hiányzott belőle a színlelés. Önkéntelenül mindig csak azt tette, ami éppen legjobban megkapta; nem igen törődött mások véleményével.

(Vörös és fehér I. 1.)

Hatheti, majdnem bizalmas ismeretség után Lucien véletlenül fedezte fel, hogy Gauthier elsőrendű geometrikus is; ez a felfedezés egészen megindította: milyen mások az emberek Párizsban! Lucien szenvedélyesen szerette a felső[bb] matematikát. Ezután hosszú estéket töltött Gauthier-val, megvitatták Fourier elméletét [üvegházhatás, 1824] a föld melegéről, majd azt, hogy kellően megalapozottak-e Ampère felfedezései, s végül a legfontosabb problémát: az elméleti vizsgálódás nem zavarja-e a gyakorlati kutatómunkát?

– Vigyázzon! – figyelmeztette Gauthier. – Én nemcsak matematikus vagyok, de republikánus is, és az Aurore szerkesztője. Ha Thérance tábornok, vagy a maga Malher de Saint-Mégrin ezredese megtudja beszélgetéseinket, velem nem történhetik semmi, ami meglepne, mert ellenem már mindent elkövettek, ami módjukban állt. De magát kidobják a hadseregből, vagy elküldik Algírba, mint a megbízhatatlanokat.

– Őszintén szólva, talán még örülnék is, – felelte Lucien. – Vagyis beszéljünk jó szokásunk szerint matematikai pontossággal: semmi nem súlyosbíthatja rettenetes helyzetemet! Anélkül, hogy túloznék, azt hiszem, belefulladok az unalomba.


A türelmetlenül várt tekintélyes levélcsomó helyett a szerető apai gondoskodás mindössze néhány soros választ juttatott hozzá, az elképzelhető legkisebb papíron. […] Kedves Lucien, studiate la matematica, és komolyodjék meg. Anyja jól érzi magát. Odaadó híve François Leuwen


Lucient majd szétvetette az indulat […] – Ezredes úr! – hangja reszketett a haragtól, de eléggé uralkodott magán. – A katonai műszaki főiskoláról valóban kitettek, azt mondták, republikánus vagyok, pedig csak meggondolatlan voltam. A matematikán és kémián kívül nem értek máshoz. Soha nem foglalkoztam politikával, csak éppen sejtem, hogy komoly érvekkel minden kormányzati rendszer megtámadható… Nem is lehet hát véleményem arról, hogy melyik rendszer válna be Franciaországban…

(Vörös és fehér I. 7.)

Lucien áradozni kezdett, milyen szép volt a tegnap esti tánctermük: a kerti pavilon. A feldíszített udvarról áttért a gyönyörű lépcsőre, majd a vázákban pompázó ritka, keleti növényekre; ezután helyes matematikai és logikai sorrendben az előcsarnokra kerítette a szót, s végül az első és második szalonra […]

(Vörös és fehér I. 20.)

Leuwen inkább szerény volt, mint hencegő, vagy fennhéjázó, – nem is tudta sajátmagáról, mit ér; csak matematikai, vegytani és lovaglási tudásában bízott.

Ebben a három „tudományban” valóban tehetségesnek tartották, de milyen boldogan adta volna oda tehetségét bármelyik párizsi barátjának, ha cserébe meg tudja magát szerettetni az asszonyokkal.

(Vörös és fehér I. 22.)

[…] tizennyolc éves kora óta Lucien nem az udvari társaságban mozgott, nem a Faubourg Saint-Germain világában élt, hanem a kémiai tananyag adatai és lombikjai között.

(Vörös és fehér I. 26.)

Lucien körülnézett és látta, hogy a becsületesebb tisztek mind mélyen hallgattak s komoran maguk elé meredtek. „Hát itt az ellenség!” – gondolta hősünk. Most magát kezdte figyelni és megállapította, hogy nyugodt, olyan nyugodt, amilyen a főiskolán volt, egy kémiai kísérlet közben.

(Vörös és fehér I. 27.)

D’Hocquincourt fiatal korában valamelyest foglalkozott matematikával, történelmi munkákat is olvasott, de azok nem oszlatták el a jövőre vonatkozó sötét gondolatait, sőt inkább elkedvetlenítették.

– Nézze csak meg Hume könyvében, Anglia történetében, a lapszéli címeket; ilyenekre bukkan: N. érdemei – Tettei – Jelleme – Pöre – Kivégzése. És mi ezt az Angliát másoljuk; királygyilkossággal kezdtük, majd elkergettük a király bátyját, mint ők a fiát, és így tovább, és így tovább…

S mert nem akart állandóan rögeszméjével foglalkozni – a guillotine-on végezzük! – jobbnak látta, ha visszatér a matematikához; ennek a tudománynak a katona mindenkor hasznát veheti, – könyveket vásárolt és két hét múlva véletlenül felfedezte, hogy Leuwen pontosan az az ember, aki segíthet neki. Gauthier-ra is gondolt már, – de Gauthier republikánus volt, akkor pedig inkább az integrálszámítás sem kell! Hanem itt volt Leuwen: kedves ember, s minden este megfordult a szalonjukban.

(Vörös és fehér I. 34.)

„… Edgár a legkülönb nevelést kapta: lovagol, remekül vezeti cabrioletjét, ha kívánják, rendelkezik Lagrange tudásával és Lafayette erényeivel, amit akarnak! …”

(Vörös és fehér II. 39.)

Leuwen […] Este ezt mondta fiának: – A minisztered csipkelődve írt nekem, ahogyan a szeretőnknek írunk. Válaszolnom kellett, s ezt unom. Olyan vagyok, mint te; nem szeretem annyira az aranyat, hogy törjem magam érte. Tanuld hát meg a tőzsdei manővereket; egy nagy matematikus, a katonai műszaki főiskola kicsapott növendéke igazán nem érezheti nehéz feladatnak. Egyetlen törvény van: a tőzsde kis játékosainak butaságára kell építeni. Métral, az ügynököm, majd leckéket ad neked; no, nem a butaságból, hanem abból, hogyan kell megfejni a butákat. (Lucien fagyosan hallgatta.)

(Vörös és fehér II. 42.)

A harmadik rossz lökésnél, amit a könyörtelen prefektusnak köszönhetett, Grandet-né panaszkodva pillantott Lucienre, s a fiú nagy merészen viszonozta tekintetét: vágyakozva nézte testének szép mozdulatát, amit az asszony – veszteségén bánkódva – helyénvalónak érzett. […]

Grandet-né hamarosan elvesztette a játszmát, de Lucien közben olyan érdemeket szerzett, hogy az asszony alkalmasnak érezte a pillanatot, s rövid, mélyreható geometriai értekezést vágott ki hősünknek, milyen szögben futnak tovább az elefántcsont golyók, amikor az asztal pereméről visszapattannak. Lucien néhány ellenvetést tett.

– Persze, maga a Műszaki Főiskola növendéke volt; de hallom, kitették, s nem is hiszem, hogy jó geometrikus.

Lucien kísérletekre hivatkozott, erre pontosan megmérték a biliárdasztalt. Grandet-nének közben alkalma nyílt a meglepetés kedves kis szavaira és különböző szép felkiáltásokra. S természetesen ismét és ismét a kecses mozdulatokra, olyan megejtő mozdulatokra, hogy Lucien ezt gondolta:

(Vörös és fehér II. 48.)

Hat mérföldes utat kellett megtenniök a következő állomásig […] A végtelenbe nyúló, hatmérföldes út alatt éjszaka lett, a sötétség megsűrűsödött. Coffe látta, hogy Lucien ötpercenként változtatja helyzetét.

Úgy vonaglik, mint Szent Lőrinc a roston… Kellemetlen, hogy nem tud magán segíteni. Aki így vergődik, nem nagyon udvarias, – állapította meg Coffe negyedóra múlva. – Mégis… – összegezte újabb negyedórai elmélkedés és gondolatainak szinte matematikai levezetése után, – adósa vagyok, kihozott a Sainte-Pélagie cellájából, amely nem volt nagyobb, mint ennek a kocsinak belseje… Hát álljunk ki a vicsorgó vadállat elé! […]

– De hogyan másszak ki a sárból, melyben testemet-lelkemet meghempergették! – kiáltotta Lucien kétségbeesetten. – Gyerekkoromban, – folytatta egy pillanat múlva, – mindent elkövettem, hogy hasznos legyek és becsüljenek. Három éven át naponta tíz órát tanultam, hogy felvegyenek a műszaki főiskolára. Te a felvételi vizsgán négy pontot kaptál, én hetet. Mi volt a főiskola? Rengeteg munka, semmi szórakozás. A kormány egy gyalázatos intézkedése felháborított bennünket, kimentünk az utcára…

– Nagy hiba volt, egy geometrikus tudjon számolni: mi fiatalok kétszázötvenen voltunk s a kormány tizenkétezer paraszti katonát állított velünk szembe, gondolkodni nem tudó embereket, de kitűnő katonákat, mert az ő vérük is az a heves francia vér, amely a veszély pillanatában felforr. Ugyanazt a tévedést követtük el, mint a szegény orosz urak 1826-ban…

(Vörös és fehér II. 49.)

A Szent Péter bazilika csak Pascal jansenizmusa óta értelmetlen (Pascal jansenista lett, mert testvérszerelemmel vádolta magát!) és Voltaire gúnyolódásai óta, aki miatt ismét olyan szigorúra fogták a vallás parancsait.

– Túlságosan eszes lénynek tekinted miniszterünket! – mondta később Coffe. – Ahogyan mi kereskedők mondjuk: a lehető legjobban kiszolgálod. De egy húsz soros levél nem elégítheti ki. Leveleit bizonyára mind bemutatja a királynak; amikor a te leveledre kerül sor, azt érzik majd: csak akkor volna megfelelő, ha Carnot vagy Turenne írja alá! De engedd meg, választási kormánybiztos uram, hogy őszintén megmondjam: a te neved még nem idézi fel a magas bölcsességgel véghezvitt tettek egész hadát!

(Vörös és fehér II. 51.)

Láthatod: minden kormány csapás, de megvéd a még nagyobb csapásoktól!… – Ugyanígy beszélt Gauthier is; a nancy-i republikánus, a legokosabb ember, akit ismertem. Miért is nincs itt? Együtt vitatkozhatnánk… Különben Gauthier éppen úgy olvassa és érti Lagrange nagy matematikai művét,(1) mint te, és százszor jobban, mint én…

(Vörös és fehér II. 55.)

– Ha Vaize grófot Grandet-hez hasonlítjuk: szellemessége voltaire-i lesz, és érző szívű, mint Rousseau. – Olyan ember, mint az a de Castries, XVI. Lajos idejében, aki nem értette, hogyan lehet annyit beszélni egy d’Alembert-ről, egy Diderot-ról, emberekről, akiknek még fogatjuk sincs. Az ilyen gondolkodás 1780-ban volt divatos; ma alatta marad bármelyik vidéki legitimista lapocska színvonalának és csak rossz fényt vet a pártra.

(Vörös és fehér II. 61.)

A szerelemről

(Fordította Kolozsvári Grandpierre Emil)

Könyvem egyszerűen, ésszerűen, úgyszólván matematikailag tárgyalja és magyarázza az egymást követő különféle érzéseket, melyeket összefoglalva szerelemnek neveznek.

Képzeljünk el nagy palatáblán egy krétával rajzolt, meglehetősen bonyolult mértani ábrát; nos, ezt a mértani ábrát fogom megmagyarázni! Ennek azonban az a feltétele, hogy az ábra már ott legyen a táblán; én magam nem rajzolhatom fel. Ez a lehetetlen feltétel az oka, hogy oly nehéz a szerelemről mást, mint regényt írni. Ennek az érzelemnek filozófiai vizsgálatához nem elég az olvasó értelme, látnia is kellene a szerelmet. De hol látható a szenvedély?

Ez a homályosságnak egyik oka. Soha nem fogom kiküszöbölhetni.

A szerelem olyanforma valami, mint az égen a tejút, csillogó tömeg ezer meg ezer kis csillagból, melyek közül nem egy maga is ködfolt. Az irodalmi művek mintegy négy-ötszáz apró, nehezen felismerhető, egymást követő érzésről számolnak be, ezek alkotják ezt a szenvedélyt. Ámde ezek az érzések a legdurvábbak, s a szerzők egyébként is gyakran összetévesztették a lényegest a lényegtelennel.

(A szerelemről. Első előszó)

Felejtsük el a direktórium szándékolt butaságát Carnot tehetsége s az 1796–1797. évi halhatatlan itáliai hadjárat kedvéért.

(A szerelemről. Harmadik előszó)

Megvan a gyűlöletnek is a maga kristályosodása; mihelyt reményünk van a bosszúra, ismét gyűlölünk.

S ha minden képtelen és megindokolhatatlan hiedelem követői a leglehetetlenebb embereket választják pártvezérül, ez azért történik, mert a kristályosodás parancsolja így. Még a matematikában is van kristályosodás (lásd Newton tanítványait 1740 körül) oly agyakban, melyek nem képesek a levezetések valamennyi részét minden pillanatban felidézni maguk előtt, holott hisznek bennük.

Legjobb bizonyíték erre a nagy német filozófusok pályafutása, halhatatlanságukat számtalanszor meghirdették, mégsem tartott tovább soha harminc vagy negyven évnél.

(A szerelemről VI.)

Attól a pillanattól kezdve, hogy szeret, a legbölcsebb férfi sem látja olyanoknak a tárgyakat, amilyenek. Saját előnyeit kisebbíti, kedvese legkisebb erényét viszont felnagyítja. Félelmei és reményei nyomban némi (waywardi) regényességet öltenek. Most már semmit sem tulajdonít a véletlennek; elveszti a valószínűségérzékét; valamely képzelt dolgot valóságosnak vesz boldogsága kedvéért.(2)

(A szerelemről XII.)

Pedáns szellemek két évezred óta ismétlik, hogy a nők értelme élénkebb, a férfiaké alaposabb; a nők fogékonyabbak, de a férfiak figyelme feszültebb. Egy mafla párizsi séta közben Versailles kertjeiben, azt a következtetést szűrte le mindabból, amit látott, hogy a fák megnyírva bújnak ki a földből.

Nincs mit tagadni, hogy a lánykák testi ereje kisebb a fiúcskákénál; s ez bizonyára döntő a szellemi képességekre, hiszen tudni való, hogy a kortársak közt Voltaire és d’Alembert volt az első, ha ökölcsapásokat kellett osztogatni. Nyilvánvaló, hogy egy tízéves lányka hússzor eszesebb, mint egy ugyanolyan korú kölyök. Miként eshetik meg mégis, hogy húszéves korában hülye, suta, félénk, s megrémül egy póktól, a kölyök viszont szellemes férfivá nevelődik?

(A szerelemről LIV.)

Tehát meg kell tanítani a lányokat olvasni, fogalmazni, számolni; mégpedig közoktatás útján […]

Mához néhány évre kétségkívül a közoktatást fogják alkalmazni a tanítás minden formájában, a mai helyzetben azt szeretném, ha a lánynövendékek éppúgy tanulnák a latint, mint a fiúk; a latin hasznos, mert megtanít unatkozni; s a latinnal együtt tanítani kellene a történelmet, a matematikát, a táplálkozásra vagy gyógyításra alkalmas növények ismeretét, továbbá a logikát, az erkölcstant stb. Táncot, rajzot, muzsikát ötéves kortól kellene tanítani.

(A szerelemről LVI.)

Nem becsülöm többre a karthauzit sem, aki csak halat eszik, és máskor meg sem szólal, csak csütörtökön. Megvallom, jobb szeretem Carnot tábornokot, mert idős ember létére inkább elviseli a száműzetés szenvedéseit egy északi városkában, mintsem aljasságot kövessen el.

(A szerelemről LVII.)

Ha hercegnők közt lehetett egy II. Katalin cárnő, miért ne lehetne polgárasszonyok közt egy női Samuel Bernard vagy egy Lagrange?

(A szerelemről. Töredékek 89.)

Az olyan gyönyör, mely csupán a fájdalom megszűnése, hamar elillan, s néhány év múltán már emléke sem kellemes. Egyik barátom a moszkvai csatában megsebesült az oldalán egy gránátszilánktól; néhány nap múlva üszkösödés fenyegette, néhány óra múlva Béclar, Larrey és néhány hírneves sebész tanácskozást tartott, ennek eredményeképpen barátom megtudta, hogy sebe nem üszkösödik. Tanúja voltam örömének; nagy volt, de nem tiszta. Agya titokban kételkedett az eredményben, utánagondolt a sebészek munkájának, megvizsgálta, vajon teljesen megbízhat-e bennük. Még számolt az üszkösödés lehetőségével. Ma, nyolc év múltán, ha az orvosi tanácskozást említik előtte, fájdalmas érzés fogja el, hirtelen ráébred az élet egyik előreláthatatlan veszedelmére.

(A szerelemről. Töredékek 140.)

Saint-Dizier, 1825. június

Aki megszokta a fizikai tudományok makulátlanul tiszta nyelvét, könnyen megütközik a metafizikai tudományok tökéletlen nyelvezetén.

Félicie Féline asszony fiatal francia hölgy; huszonöt éves, Burgundiában pompás földbirtoka és gyönyörű kastélya van. Ami őt magát illeti, amint tudja, csúf, de eléggé csinos testű (ideges-limfatikus vérmérséklet). Távolról sem buta, de sok esze bizonnyal nincs; soha életében egyetlen önálló, meglepő gondolat nem fordult meg a fejében. Mivel anyja művelt nő, s ő maga kitűnő társaságban forgolódott, értelme szépen pallérozódott; hibátlanul ismétli mások mondásait, meglepően úgy, mintha a sajátja volna. Ismétlés közben még a felfedezést kísérő meglepetést is megjátssza. Bájos és szellemes teremtménynek látják azok is, akik ritkán találkoznak vele, s az ostobák is, bár sűrűn látják.

Zenei tehetsége ugyanolyan, mint a társalgási tehetsége. Tizenhét éves korában tökéletesen zongorázott; eléggé jól ahhoz, hogy nyolc frankért zeneórát adjon (nem mintha ilyesmivel foglalkozna, hiszen nagy vagyon birtokosa). Ha meghallgatta Rossini valamelyik új operáját, másnap zongorája előtt legalább a felére emlékezik. Ösztönösen jó muzsikus, s már első olvasásra a legnehezebb partitúrákat a leggazdagabb kifejezéssel játssza. Könnyed tehetség: a nehéz dolgokat nem érti meg, sem zenében, sem olvasmányban. Bizonyos vagyok benne, hogy Gherardiné két hónap alatt megértette volna Berzelius kémiai elméletét a vegyületek állandó súlyviszonyáról. Féline-né ezzel ellentétben képtelen felfogni a lánctörtek elméletét, vagy Say könyvének elején valamelyik fejezetet.


A svéd meg én gyakran találkoztunk akkoriban, közös munkán dolgoztunk; megkedvelt, a franciák közül nagyjából velem volt együtt legszívesebben. A napok egy részét együtt töltöttük; svédül tanított. Én az ábrázoló geometriát és a differenciálszámítást magyaráztam neki, mert szenvedélyesen vonzódott a matematikai tudományokhoz, gyakran kényszerített rá, hogy a műszaki főiskolán szerzett ismereteimet könyveimből felfrissítsem. Aztán vettem a hegedűmet, és önnél sokkal türelmesebben, sokszor órákon át szívesen hallgatott.

(Példa a gazdag franciák szerelmi életéből)

Napóleon élete

(Fordította Lontay László)

Napóleont tizennégy éves korában, az ifjúság küszöbén, nem az a veszély fenyegeti legjobban, hogy az ellenség tőre végez vele, hisz Franciaországban nincs már ellenség, hanem az, hogy éhen hal. Mielőtt a bohó ifjúság időtöltéseire gondolhatna, vagy a szépet tehetné a hölgyeknek, azzal kell törődnie, hogy meglegyen a betevő falatja.

Ez a gondolat gyötörte állandóan Brienne-ben; már itt látható jellemének komolysága és a matematika – a pénzszerzés biztos módja – iránt érzett szeretete.


Napóleon jellemét a brienne-i katonai iskolában a gőgös, lángoló és félénk lelkek nagy próbatétele edzette meg: kapcsolatba került ellenséges idegenekkel.

Napóleon tízéves korában, 1779-ben került Brienne-be, akkoriban minorita szerzetesek vezették az intézetet. Íme, néhány eléggé érdektelen anekdota. Napóleon korzikai nyelvjárás szerint ejtette a nevét, inkább franciául, mint olaszul. A Napóleon név az ő szájában Napoillione-nak hangzott, miért is társai ráragasztották a La-paille-au-nez bosszantó gúnynevet.

Egyik nap a tanulószoba főnöke, aki nem volt alkalmas arra, hogy megsejtse az idegen diák eleven és mélységes érzékenységét, darócviselésre ítélte a fiút, és arra, hogy térden állva fogyassza el ebédjét az étkező ajtajában. A büntetés mindössze múló bosszúságot okozott volna bármelyik köznapi gyereknek, de képzeljük el, mit jelenthetett az ifjú szigetlakónak, aki úgy érezte, a szegénység kényszeríti arra, hogy hazája elnyomói között éljen. A büntetés végrehajtásának pillanatában elhányta magát, és heves ideggörcsöt kapott; történetesen arra járt a házfőnök, ő mentette meg a büszke szervezetet a túlságosan kemény szenvedéstől. Odaszaladt Patrault atya, a matematikatanár is, és felpanaszolta, hogy ily kíméletlenül megalázzák első matematikusát.

(Napóleon élete I.)

Valence-i tartózkodása idején Napóleon elnyerte a lyoni akadémia pályadíját az akkor híres Raynal abbé következő kérdésére adott válaszával: Milyen elvek és intézmények segítségével lehet az embereket a lehető legboldogabbá tenni? Az értekezés figyelmet keltett, de az ifjú tiszt félt bajtársai gúnyos megjegyzéseitől, ezért okosabbnak tartotta, ha megőrzi névtelenségét. Az értekezés egyébként teljesen a kor stílusában és eszmevilágában fogant: nemes és regényes elgondolások keveredtek benne az akkori állapotok felületi és részleges kritikájával. Bevezetésül a szerző megkérdezi, mi is a boldogság? Válasza: teljesen élvezni az életet, az erkölcsi és fizikai szervezetünknek legteljesebben megfelelő módon élvezni. A császárrá lett Napóleon tűzre vetette az értekezést, csak Talleyrand úr gondoskodása mentette meg.

Az ifjú tüzértisztnek alkalma volt rá, hogy eredetien, tehát érdekesen tárgyalja azt a kérdést, amellyel annyit foglalkozott az antik filozófia, az egyetlen bölcselet, amelybe belekóstolt. Csakhogy – önmaga és Franciaország kárára – neveltetése nagyon is fogyatékos maradt. Napóleon semmit nem ismert, csak a matematikát, a tüzértudományt, a hadászatot és Plutarkhoszt. Nem nagyon ismerte a megelőző száz esztendőnek éppen az emberi boldogítás művészetével kapcsolatban felfedezett nagy igazságait, pedig ezzel a kérdéssel foglalkozott.

Csakis azért volt magasabb rendű, mert hihetetlen gyorsasággal tudott új gondolatokat ötleni, teljes tisztánlátással elbírálni és eladdig páratlan akaraterővel megvalósítani.

Sajnos, akaraterejét elhomályosíthatta érzékenységének rezdülése.


Napóleon először Auxonne-ban kóstolt bele abba a gyönyörűségbe, hogy kinyomtatta egyik művét. Címe: Buonaparte úr levele Matteo Buttafoco úrhoz.

Joly úr, egy dôle-i nyomdász meséli, hogy a füzet nála jelent meg 1790-ben; Napóleon huszonegy éves volt, az Auxonne-ban helyőrségi szolgálatot teljesítő La Fère-ezred főhadnagya. Joly urat, Dôle-ban, öccse, Louis Bonaparte társaságában kereste fel, akit akkortájt matematikára tanított. A munkát, száz példányban, a szerző költségére nyomták ki, majd Korzika szigetére küldték, ahol súlyos csapást mért Buttafoco úr népszerűségére. Teljesen Plutarkhosz szellemében írott szatirikus pamflet. Elmés, egyben hatásos az alapgondolata. Mintha 1630-ban Hollandiában írott röpiratot olvasnánk.


A köztársasági seregek számban mindenütt gyengébbek, soraik rendezetlenek, nincsenek hozzáértő parancsnokok: várják a megsemmisítő csapást.

Az emberi előrelátás minden számítása borzalmas és közeli bukást látszik jósolni: a civilizáció meg fog hátrálni Európában.

Ám a hegypártiak eltávolítják a girondistákat, megkettőzik energiájukat. Carnot, Prieur, Dubois-Crancé irányítja a hadmozdulatokat, Danton közhírré teszi, hogy minden dezertőrre halálbüntetés vár. Valenciennes és az erődök időt adnak Danton merészségének, hogy felvillanyozza Franciaországot.

Ez a modern történelem legszebb pillanata.


Franciaország a társadalom minden osztályában kereste embereit, és olyan helyeken talált lángelméket, ahonnan rendszerint csak ügyvédeket, vagy alárendelt tiszteket szokott kapni. Ha XVI. Lajos továbbra is uralmon marad, Danton és Moreau ügyvéd lesz, Pichegru, Masséna és Augereau altiszt, Desaix és Kléber kapitány, Bonaparte, Carnot tüzérségi alezredes vagy ezredes, Lannes és Murat kalapárus vagy postamester, Sieyès püspöki helynök lett volna, Mirabeau pedig legfeljebb alantas diplomata, egyfajta Éon lovag.

(Napóleon élete II.)

Bonaparte tábornok Itáliában szerette meg Durocot, aki mint hadsegéd és tüzérkapitány részt vett a hadjárat egy részében. Bonaparte irtózott azoknak a tiszteknek túlzott és hencegő jelentéseitől, akiket a tények rögzítésére küldött ki. Duroc hűvös szűkszavúsága tökéletesen egyezett jelentései matematikai pontosságával. Duroc lett Napóleon talán legmeghittebb bizalmasa. Napóleont, amikor felvette a császári címet, súlyos komédia rabjává tette az élet, ám ő úgy gondolta, köteles legalább egyetlen kivételt tenni, ezért még császári éveiben is megkövetelte, hogy Duroc négyszemközt továbbra is tegezze.


Központi iskolákat, katonai műszaki főiskolát hoztak létre, ez volt a közoktatás legszebb korszaka. Csakhamar félelmet keltett a kormányon lévőkben, és attól kezdve tetszetős ürügyekkel élve mindent elkövettek, hogy tönkretegyék. Ma megtanítják a gyerekeket arra, hogy equus annyi mint „ló”, de óvakodnak megmondani nekik, mi is a ló. A gyerek oly tapintatlanul kíváncsi, hogy végül azt is megkérdezné, mi a tisztviselő, sőt még azt is, milyen legyen a tisztviselő. Alacsony lelkeket igyekeznek formálni, és néhány oktatási részletet tökéletesebbé tenni, de nem tanítanak politikát, erkölcsöt és logikát. Még Bonaparte is félt a katonai műszaki főiskolától, és csak Elbáról visszatérve tudta rászánni magát, hogy meglátogassa.


A Közüdv Bizottság helyébe öt direktóriumi tag lép, az első közülük Barras, a világfi, akit eme tulajdonsága miatt nagyra becsülnek Párizsban. Az igaz és szorgos Rewbell kitűnő prefektus lett volna; Laréveillère-Lepaux szereti hazáját, és tisztesek a szándékai; Carnot irányítja a hadműveleteket, de zsenialitásának szárnyát szegte a vádaskodás, hogy kegyetlen; önmaga színvonala alatt mozog.

Ezt a gyenge kormányt csakis az itáliai hadsereg által a következő évben aratott győzelmek mentették meg a pusztulástól. Ha nincs Napóleon, 1799 már 1796-ban bekövetkezik.


[…] a derék Kosciuszko hiába igyekezett megvédeni hazáját. A belső intézkedések ereje nem ér fel a katonák vitézségével: Lengyelországnak nincs se Carnot-ja, se Dantonja, ezért megszűnik létezni.

Franciaországban bekövetkezik thermidor 9., Robespierre eltűnik, a köztársasági energia egyre kevésbé lelkesíti a kormányt, a királypártiak remélik, hogy hatalomra jutnak, és megfojtják a szabadságot, méghozzá éppen azoknak a védő formáknak a felhasználásával, amelyeket a szabadság adott a népnek. Carnot búcsút mondott a hadügyeknek, Spanyolország és Poroszország békét kötött.

(Napóleon élete III.)

Napóleon elindult Lodiból, készült a diadalmas milánói bevonulásra, amikor olyan parancsot kapott a direktóriumtól, amely kevéssé válik dicsőségére a csapatok mozgását irányító Carnot direktóriumi tagnak: a hadsereg két részre oszlik; Kellermann az itáliai seregnek mondott fél haddal kösse le az osztrákokat a Mincio vonalán; Bonaparte pedig huszonötezer katonával, a déli sereggel, vonuljon Róma, szükség esetén Nápoly ellen. Áruló sem adhatott volna a koalíció érdekeinek megfelelőbb parancsot. Hogy is nem értette meg a direktórium, hogy a francia csapatoknak az osztrák ház egyesített erőivel kell megküzdeniök az Adige vonalán? Mit ér Milánó birtokbavétele, ha Mantova nincs francia kézen? Két hét leforgása alatt még egy Kellermann-nál sokkal ügyesebb tábornokot is visszaszorítanak a Bocchettáig. Ha megosztják a hadsereget, szükségképpen egy második fornovói csatát idéznek elő!

(Napóleon élete VII.)

A köztársaság hadseregének sorsa kissé javult a Nápollyal október 20-án aláírt fegyverszünet eredményeképpen; Napóleon meggyőzte Carnot-t e békekötés szükségességéről, a direktórium másik négy tagja csak nagy nehezen mondott igent. La Réveillère-Lepeaux nemes és egyenes lélek volt, Rewbellből nem hiányzott az igazgatási tehetség, de annyit bízvást elmondhatunk, hogy a direktórium soha egyetlen szót nem értett meg az itáliai ügyekből.

(Napóleon élete XIII.)

A direktórium belső munkamegosztásában Barras foglalkozott a hadsereg személyi ügyeivel, Carnot a csapattestek mozgatásával és a hadjáratok terveivel.

(Napóleon élete XIV.)

Ahhoz, hogy katonailag megmagyarázzunk egy ütközetet, ötven oldal szükséges; ahhoz, hogy legalább világosan ismertessük, húsz oldal kell. Könnyen látható hát, hogy a csaták megtöltenék az egész könyvet. Különben az az olvasó, aki valamit is ért a geometriához, szívesen olvas a csatákról Gouvion-Saint-Cyrnél, Napóleonnál, Jomininél, olyan szerzőknél, vagy emlékezőknél, akik komolyan foglalkoztak a kérdéssel, és egybevetették a két fél hadijelentéseit és hazugságait.

(Napóleon élete XXI.)

A pármai kolostor

(Fordította Illés Endre)

[…] a kezdetleges, de becsületes és erkölcsös, sőt eszes Blanès abbé éjszakáit fenn töltötte a templomtoronyban; bolondult az asztrológiáért. Napjait azzal töltötte, hogy a csillagok egymáshoz való viszonyát és helyzetét számítgatta, éjszakái nagy részét pedig azzal, hogy az égbolton követte őket. Nagyon szegény volt, s nem volt más műszere, mint egy papírtokba foglalt hosszú távcső. Elképzelhetjük, mennyire megvetheti a nyelvek tanulmányozását egy olyan férfi, aki úgy érzi: életének egyetlen célja, hogy pontosan megállapítsa császárságok bukásának és a világ arcát megváltoztató forradalmaknak pontos idejét.

[…] Fabrizio imádta őt; s hogy megnyerje tetszését, néha hosszú estéket töltött azzal, hogy óriási összeadásokat és szorzásokat végzett neki. […] A grófnét izgatta és érdekelte Blanès abbé eredeti egyénisége és csillagászati tudománya. A bárka megvásárlása után maradt még valamelyes pénze, ezen kis csillagászati távcsövet vettek, alkalmi vétel volt; unokahúga s Fabrizio társaságában majd minden este letelepedtek a kastély valamelyik gót tornyának teraszán. Fabrizio volt a társaság tudósa, órákat töltöttek így – ugyancsak vidáman, távol a kémektől.

(A pármai kolostor I. 2.)

[…] néhány perc óta Fabrizio már ismét úton volt; átkelt a Durini-félsziget dombján, s végül megpillantotta Grianta templomtornyát, a tornyot, melyből annyiszor figyelte a csillagokat Blanès abbéval. „Ó, milyen tudatlan voltam akkor! Még azoknak az asztrológiai kézikönyveknek szánalmas latinságát sem értettem, melyekben mesterem lapozgatott, s azt hiszem, leginkább azért tiszteltem könyveit, mert csak egy-egy szavukat kaptam el, és csak képzeletem öntött beléjük értelmet, mindig a legregényesebbet.”

Álmodozása lassan-lassan másfelé fordult. „Van-e a csillagok tudományában valamelyes igazság? Miért különböznék a többitől? Ha például néhány hülye és néhány ügyeskedő alak megegyezik egymással, hogy ők ismerik a mexikói nyelvet, s mint tudósok rávarrják magukat a társadalomra és a kormányzatra, a társadalom tisztelni, a kormány meg fizetni fogja őket. Kitüntetésekkel halmozzák el tudósainkat, ezeket az ostobákat, mert a hatalomnak nem kell félnie, hogy fellázítják a népet, s attól sem kell rettegnie, hogy nagy érzelmekkel nagy szenvedélyeket támasztanak. Ilyen például Bari atya is, akinek IV. Ernesto éppen most adományozott négyezer frank nyugdíjat, s nagykeresztjével is kitüntette, mert egy hosszabb görög ditirambus tizenkilenc hiányos sorát kiegészítette.”

„De istenem! Szabad-e nekem ilyesmin csúfolódnom? Éppen én panaszkodom? – akasztotta meg magát hirtelen. – Hát nem ugyanezt a nagykeresztet kapta nápolyi nevelőm?” Fabrizio egészen nyugtalan lett; néhány perce még tiszta lelkesedés dobogtatta szívét, s ezt a szép lelkesedést most a siker silány érzése váltotta fel; ő is a tolvajok cinkosa lett. „Hát igen! – gondolta az elégedetlen ember elhomályosodó tekintetével. – Ha származásom jogot ad ilyen visszaélésekre, aljas öncsalás volna, ha nem élnék vele; csak nyilvánosan nem illik kárhoztatnom őket!” Ez az okoskodás igaz volt; és Fabrizio mélyre zuhant a nagy magasságból, ahová a fenséges boldogság ragadta egy órával azelőtt. A boldogságnak nevezett kényes növényt elsorvasztotta a kiváltságok felrémlő gondolata.

„Ha nem szabad hinni az asztrológiában – igyekezett megint másfele terelni gondolatait –, ha ez a tudomány, akár a nem matematikai tudományok háromnegyed része, lelkesedő tökfilkók és bárki által megfizetett ügyes álszentek ügyes szövetkezése, mi az oka, hogy olyan gyakran kell gondolnom a végzetes jelre? Akkor kiszabadultam a B.-i börtönből, de olyan katona ruhájában és menetlevelével szabadultam, akit joggal zártak börtönbe.”

Fabrizio sehogy sem tudott előbbre jutni elmélkedéseivel. Százféleképpen körüljárta a nehézséget, s nem tudta legyőzni. Még nagyon fiatal volt; szabad idejében lelkesedve ízlelgette regényes helyzetéből fakadó élményeit, fantáziája ezeket kifogyhatatlanul szállította. Sohasem töltötte idejét a jelenségek igazi természetének figyelmes vizsgálatával, hogy azután megfejthesse eredetüket. A valóságot laposnak és besározottnak látta. (Megértem, ha valaki nem szereti a valóságot figyelni, de akkor ne elmélkedjék róla. És főként ne vitatkozzék tudatlansága összetákolt darabjaival.)

Így történt, pedig Fabrizio nem volt ostoba, hogy mégsem vette észre: az ő fél-hite a jóslatokban már-már egész hitté vált, olyan mély volt a hatás, mely fiatalon érte. Erre a hitre gondolni annyi volt, mint érezni s boldognak lenni. Makacsul kutatta, hogyan lehetne ezt a tudományt bizonyítottnak, igaznak tartani, olyannak, mint például a geometriát. Szenvedélyesen faggatta emlékeit: megtörtént-e olykor, hogy a feltűnt előjeleket nem követték azok a szerencsés vagy szerencsétlen események, melyeknek eljövetelét jósolták. Azt hitte, tárgyilagosan gondolkozik, és az igazság felé halad; s örömmel állapodott meg minden olyan emléknél, amikor az előjelt határozottan igazolták a szerencsés vagy szerencsétlen fordulatok, melyekre az előjel utalt; ilyenkor áhítatos megdöbbenés és elérzékenyülés járta át; és leküzdhetetlenül idegenkedett volna attól az embertől, aki tagadja előjeleit, s főként, ha gúnyolja őt miattuk.

(A pármai kolostor I. 8.)

[Riscara] […] lovag kívül-belül sötét, alacsony férfi volt; pályáját azzal kezdte, hogy a pármai nemesi kollégium tanulóit geometriára oktatta, most már államtanácsos volt, és több lovagrend tagja.

(A pármai kolostor II. 14.)

Francia földön

(Fordította Lontay László)

Beaune, május 12.

Dijon, ez a harmincezer lelket számláló városka adta Franciaországnak Bossuet-t, Buffont, Crébillont, Piront, Guiton-Morveau-t, Rameau-t, Brosses elnököt, a Levelek Itáliáról(3) szerzőjét, napjainkban pedig Ancelot asszonyt; a százhetvenezer lakosú Lyon ezzel szemben csupán két férfiút adott, Ampère-t és Lémontey-t.


Beaune terméke Monge szenátor. Valójában nem volt szellemes, csupán zseniális férfiú, akivel Napóleon szívesen eltársalgott, valahányszor alkalma nyílt rá.

(Francia földön I. kötet)

Lyon, május 20. [részlet]

Végül elérkeztem a Saint-Irénée-kapu felett a római vízvezetékekhez. Először hat ívet látni; ott volt a Pila és a Mont d’Or-i vízvezeték.

A Pila vízvezeték körülbelül tizenhárom mérföld hosszú volt, jóllehet Saint-Chamond-nál madártávlatban a vizek gyűjtőpontja csupán nyolc mérföldre van Lyontól. Saint-Chamond után a tájat több mély völgy hasítja fel, ezért a sok modern felfedezést még nem ismerő római építészetnek bizonyítania kellett zsenialitását. Manapság, amikor van néhány gőzgép és egy-két függőhíd, az építészet könnyen megoldaná a problémát, de senki nem érezne kísértést, hogy megcsodálja: a köznép legfeljebb ámuldozna, mekkora summát öltek bele.

A rómaiak kénytelenek voltak háromszor emelni a vizet; fordított szifon formájú ólomcsöveket használtak. A vízvezeték követte egy domb lejtőjét, amíg meglehetősen leereszkedett, szóval kényelmesen meg lehetett építeni a hidat. Amikor átértek a túlsó partra, a vizet emelték. A rómaiak így íveltek át három völgyet, a Garonét, amely nagyon mély, a Baunanét és a Saint-Irénée-ét; tizennégy vízvezeték-hidat építettek. Még ma is látható az egyik ilyen híd kilencven ívéből a megmaradt hatvankettő.

A falazást apró kődarabokkal végezték, amelyeket habarcsfürdőbe szórtak: nem sajnálták belőle a meszet. Akárcsak a római síkvidéken, ezek a tulajdonképpen igen egyszerű vízvezetékek itt is lenyűgözik a szemlélőt.

(Francia földön I. kötet)

Lyon, május 24. [részlet]

S… úr az iránt érdeklődik, miképpen ismerheti meg az idegen Franciaországot.

– Csak egyetlenegy és vajmi kevéssé kellemes módot tudok rá – felelem – töltsön hat–nyolc hónapot olyan vidéki városban, amelyet nem özönlenek el az idegenek. Ráadásul, ami pedig még nehezebb az angolok számára, legyen nyílt, jópofa és senkivel ne veszekedjen önzésből. Ha a modern és civilizált Franciaországot akarja megismerni, a gőzgépek Franciaországát, akkor a Besançon–Nantes vonaltól északra verjen tanyát; ha pedig az eredeti és szellemi Franciaországot, Montaigne Franciaországát kívánja látni, akkor menjen ettől a vonaltól délre.

(Francia földön I. kötet)

Lyon, május 27. [részlet]

C…, az unokafivérem, elvitt a községházára. Hét–nyolc nagy táblán csomó kiváló rajzot láttam, kőkelyheket, boltíveket, hidakat, más egyebet ábrázoltak, az egész majdnem olyan nagyszerű, mint a műszaki főiskola rajzai. Mikor megkérdezem, honnan származnak ezek a csodálatos rajzok, azt a választ kapom, hogy az irgalmas szerzetesek iskolájából.

Eleinte arra gondoltam, hogy valami csalásról lehet szó, de ezeknek az uraknak a diadala sokkal reálisabb talajra épül. Egy lyoni kereskedő, aki ugyanolyan gyanakvással élt, mint én, másolatot kért az egyik szép rajzról: azt a függőhidat ábrázolta – egyet a sok közül –, amelyet a Séguin fivérek építtettek a Rhône-on. Egy hét múlva valamelyik tizennégy éves gyerek, a papok tanítványa, nagyszerű másolatot nyújtott át, az eredeti rajzot nem használták fel, nem is másolták le. Ugyanis van itt egy irgalmas szerzetes, aki úgy tanítja az ábrázoló geometriát, ahogy csak Párizs legjobb középiskoláiban lehet.

Hatezer-hatszáz frankba kerül az egész, ezért tizenegy szerzetes tanít ezerszáz gyereket, tehát minden gyerek hat frankjába kerül a városnak, ráadásul gyakran a szerzetesek adják a legszegényebb kicsiknek a tintát, a papírt, a tollat és a könyveket. (Iszonyú költségekről lehet szó.)

A községi iskola képtelen volna versenyre kelni a szerzetesekben lobogó szenvedéllyel, még kevésbé a szerzeteseket támogató anyagi erőkkel.

(Francia földön I. kötet)

Lyon, május 29. [részlet]

Nem értem, miért nem jutott eszükbe, hogy ásatásokat végezzenek ezen a helyen, ahol nyaranta gyakran nagyon alacsony a víz. Gátat emelhetnének, és gőzszivattyút állíthatnának be.

(Francia földön I. kötet)

Lyon, június 3. [részlet]

Merőben a véletlennek köszönhető, ha régiségeket fedeznek fel Lyon környékén: a város nagyon fontos volt a rómaiak számára, Augustus császár három évet töltött itt stb. Ha értelemmel látnak neki a feltárásnak, munkájuk minden bizonnyal meghozza gyümölcsét. De hát ez a város arra van teremtve, hogy Jacquard mesterségével(4) foglalkozzon.

14. Jacquard úr elég jó portréja, Bonnefonds műve.


Itt gyűjtötték össze Lyon legjelesebb szülöttei (Jussieu, Jacquard, Chignard szobrász, Stella, Delorme, Grognard) márvány mellszobrait. Hiába kerestem Ampère-t és Lémontey-t. Lehet, hogy az utóbbi nem vallásos, ami nagy bűnnek számít ebben a városban.

(Francia földön I. kötet)

Lyon, június 4. [részlet]

Zenében a francia ösztönösen csak a négyeshez, a keringőhöz és a katonadalhoz vonzódik. Szelleme még arra is ráveszi, hogy megtapsolja azt, aki úrrá lesz a nehézségeken. Néhány évvel ezelőtt hiúságához illőnek vélte, ha lelkesedik Rossiniért, majd később Beethovenért. Elismerem: e tudós és szinte matematikai harmónia kombinációi némi támpontot adnak a francia szellemre annyira jellemző megértési készségnek. Ennek következménye, hogy két-három évvel az után, hogy leírhatatlanul lelkesedtek Beethovenért, a nagy zeneszerző kezd valóban némi gyönyörűséget okozni.

(Francia földön I. kötet)

Valence, június 11. [részlet]

A napjainkban szép platánfákkal büszkélkedő tüzérségi gyakorlótér Bonaparte ifjúságát idézi fel bennem. A város legválasztékosabb modorú hölgye jóságosan fogadta az ifjú főhadnagyot, és megsejtette lángelméjét. Megvigasztalta a fiatalember kegyetlenül szenvedő hiúságát; a bajtársaknak ugyanis volt lovuk, hintójuk, neki meg oly gyengén csordogált a család által kilátásba helyezett kevéske járadék. A család végül mégis vállalta a kínos áldozatot, és eladott egy szőlőt, hogy fizetni tudja az apanázst.

Duroc tábornok elbeszélése szerint Napóleon Le Colombier asszony szalonjában kedvelte meg az arisztokráciát. Brienne és Párizs katonai iskoláiban – hiába szépítgetjük a dolgot – Napóleon módfelett hézagos műveltséget szerzett, és ami kívül áll a matematikán vagy a hadtudományon, arra vonatkozó ismereteit főleg ebben a szalonban sajátította el. Mennyire más lett volna Franciaország és az ő sorsa is, ha Valence-ban Montesquieu-t olvasott volna! A császár mindig csak zűrzavart, ostobaságot vagy lázongást tapasztalt a tanácskozó testületek ténykedésében. Megvalósító lángelméje sohasem látta meg benne a törvény számára a törvényesség forrását. Csodálatos államtanácsa nem tanácskozott, csupán véleményt mondott a tekintetben, miképpen lehetne a legjobban végrehajtani azt, ami az első konzul agyában megszületett.

(Francia földön I. kötet)

Június 12. (Gőzhajón, Montélimart magasságában.) [részlet]

1830 óta végre élvezhetjük azokat a reformokat, amelyeket Sieyès, Mirabeau, Carnot és a többi 1792-es nagy férfiú vezetett be; ha Franciaország elolvasná az emlékükre szórt rágalmakat, ez volna az egyetlen és meglevő ok a nyugtalanságra.

(Francia földön I. kötet)

A híres Cuvier mondta az egyik érdekes esti összejövetelen […]: – Ha ki akarnak gyógyulni abból a meglehetősen elterjedt iszonyból, amelyet a férgek és a nagy rovarok keltenek, tanulmányozzák szerelmi életüket, értsék meg azokat a cselekvéseket, amelyeket naphosszat az önök szeme láttára végeznek létfenntartásuk érdekében.

Ennek a kimondottan értelmes férfiúnak az útmutatásából vontam le az alábbi szükségszerű következtetést, amely nagy hasznomra vált utazásaim során: Ha ki akarnak gyógyulni abból az iszonyból, amelyet a hatalom által megvásárolt renegát vált ki – aki sandán vizsgálgatja a passzusunkat, és ha már komolyan nem kellemetlenkedhet, legalább mindenféle sértést igyekezik a fejünkhöz vágni –, akkor tanulmányozzák az életét. Talán meg fogják látni, hogy szinte csöpög belőle a megvetés, hogy egy pillanat nyugta sincs a bottól és a tőrdöféstől való félelemtől, olyan, mint valami zsarnok, de nem élvezheti a gyönyörűséget, hogy zsarnoki módon parancsolhat, és csak akkor nem gondol a szívét mardosó félelemre, amikor másnak szenvedést okozhat. Akkor, egyetlen pillanatra, hatalmasnak érzi magát, és a félelem acélhegyű vasa már nem döfködi az oldalát.

(Francia földön II. kötet)

Tullins, 1837. augusztus 6. [részlet]

[…] egy mérfölddel Saint-Marcellin előtt, letértünk az országútról, jobbra fordultunk az érdekes sône-i várkastély felé – valaha itt lakott a szépséges Jubiéné asszony. Ezen a hűbéri helyen, az isère-i hídfőnél, a nyájas hölgy ősei selyem- és organzinfonodát létesítettek (az organzin több szálból sodort selyem). A gépeket maga Vaucanson készítette 1771-ben, máig sem öregedtek ki. Megmutatták azt a gépet, amellyel láncfonalait fonta.

(Francia földön II. kötet)

Grenoble, augusztus 14. [részlet]

A kastély egyik termében D’Alembert kiváló portréját találtam; mint tudjuk, Tencinnének, a montfleuryi apácának, a hasonló nevű híres kardinális húgának fia volt.

(Francia földön II. kötet)

Grenoble, augusztus 23. [részlet]

Fejembe vettem, hogy kiderítem a Franciaországban előállított valamennyi vasfajta nem eladási, hanem előállítási árát. Aki aranyban fizet, rögtön vásárláskor, az árengedményt kap.

Egész nap dolgoztam, vitatkoztam az eladási lehetőségekről, ami nem kis munka ezen a vidéken, és eléggé nem dicsérhető türelmet és megfontoltságot kíván. Este elmegyek Sassenage-ba, másfél óra oda az út. […]

Menet is, jövet is útközben megcsodáltam a híres Drac-hidat, Crozet úrnak, Isère főmérnökének remekművét; jóval a párizsi függőhidak előtt épült, mintául szolgálhatott volna nekik. A két felfüggesztési pont közt százharmincöt méter a nyílás, a hídpálya százharminc méter; megépítéséhez száztizenötezer kiló vas kellett, a helyszínre szállítva hetvenötezer frankba került, métermázsánként hatvanöt frankba. A vasat Michel úrék szállították La Roche-ból (Felső-Marne). A vasrudak mindkét végén három-négy font súlyú fej, a teljes hosszúság öt méter, a vasrudakat kemény próbáknak vetették alá, és azokat, amelyek összetörtek, nem vették át.

(Francia földön II. kötet)

Chambéry, 1837… [részlet]

Szavoja számtalan kiváló tábornokot adott Franciaországnak és még Berthollet-t, a nagy kémikust is.

(Francia földön III. kötet)

Genf, 1837… [részlet]

– Azok számára, akik családi kiváltságokat élveztek, és azt a fajta királyságot szeretik, amilyen XVI. Lajos uralkodása alatt volt ezerhétszáznyolcvannyolcban, minden holnap rosszabb lesz a tegnapnál, és ez a keserves állapot eltarthat még negyven évig, amíg az áldozat önkéntes lesz. Mily hosszú lehetőség a rosszkedvre.

Ha nem félnék tőle, hogy jakobinusnak tartanak, még hozzátenném: Harminc éve nagyon habozva kényszerítették rá az emberekre az új súly- és hosszmértékeket; azt mondták, hogy nem kell megsérteni a szokásokat.

És mi történt? A ma huszonkilenc évesek, azok, akik az új mértékek után születtek, rászoktak a régi mértékegységekre, és az ezzel kapcsolatos rossz érzés eltarthat újabb harminc évig, egész addig, amíg a mai huszonkilenc évesekből aggastyánok lesznek.

(Francia földön III. kötet)

Lyon, 1837… [részlet]

A strasbourg-i székesegyház boltívei még ma is kivívják csodálatunkat, pedig azóta nagyot fejlődött a mechanika és a matematikai tudomány; ezeket a boltíveket úgy tudták megtartani a szédítő magasban, hogy egyre több támaszfalat építettek a templomhoz, mindenfelől gyámpilléreket ragasztottak hozzá, habozás nélkül feláldozták például a bourges-i templom oldalhomlokzatának külső részét, hogy belül elérjék a remélt hatást.

(Francia földön III. kötet)

Marseille, 1837… [részlet]

– A háború, a mindenségét! A háború vagy valami nagy belső felfordulás! – kiáltott fel a ház urának apósa, nyugdíjas ezredes. – Oroszország, Poroszország és Ausztria ugyan hány négyzetmérfölddel gyarapodott ezerhétszáznyolcvankilenc óta? Franciaország elvesztette Landaut.

– A külföldi diplomaták azt fogják erre felelni, hogy Sieyès, Carnot és Tracy nagyszerű reformjainak eredményeképpen Franciaországnak ma harminchárom és fél millió lakosa van, nem pedig huszonnyolcmillió, mint ezerhétszázkilencvenháromban volt. Ami nagyobb hatalom, mint ötszáz négyzetmérföld terület.

(Francia földön III. kötet)

Marseille, 1837… [részlet]

1720. május 25-én egy Szeidből érkező hajó hurcolta be a pestist, amely csak 1721 júniusában ért véget, miután hetvennyolcezer-százharmincnégy áldozatot szedett, ebből negyven ezret Marseille-ben.

Egy Serre nevű festő – Puget tanítványa, aki, mint köztudott, egyszerre volt építész, festő és szobrász – két nagy képet festett, amelyeknek az igazmondás az egyetlen érdeme, mégis, akaratlanul is, kíváncsian megnézem őket, mert szörnyűséget ábrázolnak.

A szomorú időszakról szóló legjobb könyv címe: Történeti beszámoló a marseille-i pestisről; Bertrand írta, Kölnben jelent meg 1721-ben.

Serre két képe azt ábrázolja, hogy milyen siralmasan festettek abban az időben a rakpartok és a korzó. A földön heverő haldoklókat látunk; kezük ügyében korsó és edény, irgalmas személyek töltötték meg iszonyodva vízzel és húslevessel. A korzón elszórva hullák, mert sok beteg a fák lábánál keresett árnyat vagy a ponyvák alatt, amelyeket a városi tisztviselők parancsára feszítettek ki a fák közt.

Szerte szívszaggató jelenetek, a pestis dühödten megszakította mindazokat a kötelékeket, amelyek az embert az élethez fűzik: az egyik nőnek a szerelmese hal meg a karjában, egy apának a lánya, és így tovább.

Az iszonyú jelenetek közepette a néző megindultan szemléli azokat a személyeket, akik azon igyekeznek, hogy segítsék a betegeket, vagy elvégezzék a legveszélyesebb munkát: eltemetik a holtakat. Kényszermunkára ítélt rabokra, gonosztevőkre hárul ez a rémítő feladat, de már kevesen vannak hozzá, az ablakokon hányják ki a holttesteket, kordéra halmozzák vagy kampóval vonszolják őket.

(Francia földön III. kötet)

Marseille, ..-án. [részlet]

Megérkeztem a vesztegzárkórházhoz […]

Minden tagomban reszketve értem el a kórház első kapujához; onnan néztem be, és tettem fel kérdéseket. A vesztegzárkórház hatalmas épület, a Joliette csúcsától az Arenc végéig nyúlik el. Mintegy hatszáz négyszögöl az egész, 1666-ban épült, majd az évek során kibővítették. A kórház hét tömbre oszlik, amelyeket fal választ el egymástól; négy tömb a gyanús utasokat fogadja be, három az árukat.

A kórház egész területét két magas fal veszi körül (huszonöt láb magasak), amelyek harminchat lábra vannak egymástól. A két fal közt egészségügyi felügyelők tartanak sűrű őrjáratot.

A Levante felől érkező hajóknak először Pomègue szigeténél kell megállniuk, öt mérföldre Marseille-től; a sziget felé közeledve felvonják a lobogójukat, mire a sziget erődje is felvon egyet, ezzel jelezve a hajó nemzetiségét. A jelzést továbbadja a Notre-Dame-de-la-Garde szikláján álló matróz őrszem. A kapitány jelentkezik az egészségügyi irodánál; az ügyeletes tiszt kivallatja a hajót, azaz szócsövön keresztül először is felszólítja a kapitányt, hogy tegyen esküt, aztán közölje, honnan érkezik, mi a neve, milyen rakományt hoz, végül hogy milyen egészségügyi nyílt levele van.

A nyílt leveleket a konzulok adják ki.

A tiszta nyílt levél tökéletes egészségügyi viszonyokat jelent; a festékes annyit, hogy a legénység egészséges, de gyanús helyről érkezik; a gyanús nyílt levél arról beszél, hogy a hajó olyan országból érkezik, ahol ragály volt, vagy olyan helyről, amely kapcsolatban állt a fertőzés sújtotta országokból érkező karavánokkal. A legrosszabb a tisztátalan nyílt levél: azt jelzi, hogy abban az országban, ahonnan a hajó érkezik, pestis dúlt, vagy a fedélzeten is vannak betegek.

A nyílt levelekkel kapcsolatos legkisebb visszaélést is szigorúan büntetik.

Megkülönböztetik: 1. a casco-, vagy hajókarantént; 2. a legénység és az utasok vesztegzár alá helyezését; 3. az árukét. Vannak (a ragály terjesztése tekintetében) fertőződő-fertőző és nem fertőződő-fertőző áruk.

A fertőződő-fertőzőek a gyapjú és minden gyapjúszövet, a selyemféleségek, a kóc, a szőrmeáru, a szattyán, a könyv, a papír, a rózsafüzér stb.

Nem fertőződő-fertőző a kávé, a dohány, a nyers korall, a bőr, ha még rajta van a gyapjúzsír, a salétrom, az elefántcsont, az ásványféleségek stb.

A hosszú szőrű állatok a hajóval együtt kerülnek karanténba, a rövid szőrűeket vízbe dobják, hogy ússzanak ki a partra; a papagájok és általában a madarak esetében beérik az ecetes lemosással.

Tovább folytathatnám a vesztegzárkórház nagyon bonyolult szabályainak ismertetését, de csak képet akartam adni róluk a Levantéról Marseille-be érkező és meglehetősen rosszul tájékozott utasoknak. Ha már valakit ez a balszerencse ér, vásárolja meg és tanulmányozza alaposan a szabályzatot; legyen vidám, hozasson jó bort, és kínálja meg az őröket; a marseille-i őr hajlamos azt hinni, hogy a szomorú utasban pestis bujkál.

Csak a csempészés az igazi veszély; valaha a csempészek hurcolták be a pestist Toulonba és Arles-ba.


Ha a vesztegzár idején meghal a legénység valamelyik tagja, az egészségügyi hatóság nagy élvezettel újrakezdi az egészet.

(Francia földön III. kötet)

Tengeren, 1837… [részlet]

Micsoda kincs a szabadság! És Genova mindezt azon a földön teremtette meg, amely az év négy hónapjában semmi olyasmit nem ad, amiből a lakosok táplálkozhatnának. A látvány komolyan elgondolkoztat: a palotákkal beépített dombsor Angliára emlékeztet, erre a ködös és terméketlen kis szigetre, amely éppen ezért versenytársa lett Franciaországnak. A mi országunk, ha 1400-tól 1790-ig éppen olyan szabad, már hússzor is meghódíthatta volna.

Elbűvöl, hogy Napóleon nem értette meg a gőzhajó feltalálásának jelentőségét (mint mondják, Fulton felkínálta neki), hisz elvette volna minden ország szabadságától és száműzötteitől az egyetlen megmaradt menedéket.

(Francia földön III. kötet)

Béziers, 1837. szeptember 12. [részlet]

Szóval az egész szerencsétlen francia ifjúságnak csalódást okoz Napóleon dicsősége, és lehetetlen vágyódások gyötrik. Ahelyett, hogy leleményesen megalkotná a sorsát, le akarja másolni: 1837-ben újra szeretné kezdeni azt a századot, amely 1792-ben Carnot-val és Dumouriez-val kezdődött.

(Francia földön III. kötet)

Rózsaszín és zöld

(Fordította Rónay György)

– És mondja, uram, mit szólna hozzá, ha nevet és államot változtatnék, mondjuk Smith kisasszony lennék évi ezer tallér jövedelemmel?

– Csak annyit, hogy minden szép és fiatal lány, aki nevet változtat, abba a gyanúba kerül… Mint jogász beszélek, asszonyom engedélyével – bókolt Wangenné felé az ügyvéd –, abba a gyanúba kerül, hogy szerencsétlenségére anya lett, mielőtt férjhez ment volna. Nincs más hátra, valami kémiai oldattal, például ezüstnitráttal vörös foltot kellene égettetnie az arcára, olyasfélét, mintha bőrbaja volna. De még akkor is, kedves kisasszony, sajnos olyan sudár a termete, olyan fiatalosan ruganyos a mozgása, hogy ha a német kereskedelem valamelyik fiatal üzletembere meglátná Nápolyban, vagy Párizsban, vagy New Yorkban, és hol nem fordulnak meg a mi német ifjaink, egykettőre fölismerné Wangen kisasszonyt.

(Rózsaszín és zöld 2.)

– Nos, anya, ez világos – mondta Minna, amint a bankár eltávozott. – Bélpoklosok vagyunk, ami fölöttébb furcsává teszi a helyzetünket. Élvezzük ki hát a fél páholyt, amit a Francia Színházban kaptunk Robert úr jóvoltából, járjunk el néha azokra a kémiai és csillagászati külön-tanfolyamokra, amelyeket a mi híres Gaussunk munkatársa nyitott meg előttünk, egyszóval élvezzük Párizsnak azokat az örömeit, amelyekhez mindenki hozzájuthat, aztán a többit majd meglátjuk.

(Rózsaszín és zöld 5.)

– Hogyan, herceg úr – mondta az abbé és lassúbb ügetésre fogta a lovát, amint látta, hogy Léon feléje tart –, ott hagyja ragyogó fiatal társaságát egy aggastyánért, aki szomorú testgyakorlatait végzi az egészsége érdekében?

– Azok a fiatalurak a legjobb barátaim, és ráadásul, azt hiszem, Párizsban a legkülönbek, csak az a baj, hogy mindenáron csillogni akarnak. Kiütközik rajtuk az erőlködés, úgyhogy az ember egy órán belül belefárad; Miossince úr társasága viszont még soha nem fárasztott senkit, s ami engem illet, nekem sokszor épülésemre szolgált.

Mindezt amolyan matematikus hangnemben, majdnem mogorván mondta.


– Abbé úr, ön tökéletes, és ez csak fokozza elégedetlenségemet saját magammal. Ha ön, aki semmivel sem tartozik anyámnak, meghozná érte az áldozatot, hogy fél évre búcsút mond Párizsnak és a hitetlenség elleni harcnak, amelybe olyan szenvedélyesen belevetette magát: mi mindent nem kellene tennem nekem, aki elsőszülött fia vagyok ennek a nagyszerű asszonynak! Megvallom, úgy érzem, messze alatta maradok a kötelességeimnek. Tudja, hogy tegnapelőtt megint új házasságról volt szó? Higgye meg, uram, vannak napok, amikor címemet és majorátusomat legszívesebben átruháznám az öcsémre, és egyszerűen Malin-la-Rivoire tüzértisztnek hívatnám magam? Akkor én se lennék más, mint a többiek, és anyám a testvéremet boldogítaná a kiházasítási terveivel.

– Két főbenjáró tévedés, és ráadásul egy matematikus szájából! Ó, D’Alembert! Ó, La Grange! Hiszen azzal, hogy lemond a hercegségéről, föltéve, hogy a dolog egyáltalán kivihető, csak még rendkívülibb és még híresebb ember lenne. Most, ha egy szalonba lép, a korombeliek többségének szeme nem az ifjú herceget keresi, akit az inas bejelentett; mindössze az egyszerűség és a nemes modor többé vagy kevésbé hangsúlyozott árnyalatára számítunk. Azt a fiatalembert ellenben, aki egy hercegséget dobott sutba, megvallom, magam is megnézném, mégpedig alaposan, „őszintén republikánus? – kérdezném magamban. – Vagy ami valószínűbb, a republikanizmus hipokritája? Esetleg az egyszerűség álszentje?” Végeláthatatlan föltételezések következnének. És a társaság, miután egy ideig habozott a sokféle föltevés közt, végül is olyasmire lyukadna ki, amit nem is akarok a nevén nevezni.


De furcsa dolog és szomorú tünete a tizenkilencedik század mogorvaságának: ez a szép, gazdag, már fiatalon az átlag fölé emelkedett ifjú, aki rangelsőnek került a műegyetemre, most ahelyett, hogy a lelkifurdalásra gondolt volna, egyébbel sem törődött, mint azzal, hogy átérezze a szerencsétlenségét és boncolgassa a boldogtalanságát.

(Rózsaszín és zöld 7.)

A fiatal herceg … Minden matematikai tudománya ellenére mégiscsak inkább az érzelmek, mint a gondolkodás embere volt. És a legkevésbé sem volt filozófus.

(Rózsaszín és zöld 8.)

Philibert Lescale

(Fordította Pór Judit)

Philibert […] Szórakozásból nekiállt újra a latinnak meg a matematikának; azt reméli, hogy egy szép napon saját hajójára szállhat, és ellátogathat újra Amerikába, megnézheti az Indiákat. Egyszóval, a váratlanul rászakadt vagyonnal is kitűnő ember válhat belőle, és örülni fog, ha majd elolvassa ezt.

Armance

(Fordította Rónay György)

Octave alig múlt húszéves, mikor elhagyta a Műszaki Főiskolát.

– Kedves Octave […] ha volna néhány korodhoz illő kedvtelésed, ami ellensúlyozná különc eszméidet, nem félnék ennyire. De vallástalan könyveket olvasol, s előbb-utóbb még Isten létében is kételkedni fogsz. Mire jó ilyen ijesztő témákon töprengeni? Emlékszel, mikor a kémiáért rajongtál? Másfél éven át senkit sem akartál látni, tüntető távolléteddel legközelebbi rokonainkat is megbántottad, és a legnyomósabb kötelességeknek sem tettél eleget.

– Kémiáért való rajongásom – felelte Octave – nem szenvedély volt, hanem magamra kényszerített feladat, és csak Isten tudja – tette hozzá sóhajtva –, nem lett volna-e jobb, ha hű maradok hozzá, elvonulok a világtól, és csak a tudománynak élek.

(Armance 1.)

Nem véletlen, hogy ilyen kényesen irtózott minden gyanútól és szennytől, ami a pénzhez tapadhat. Alig néhány napja valamilyen parlamenti többséggel kapcsolatban, mely sok szóbeszédre adott okot, Octave azt mondta neki:

– Remélem, ha majd a tettek mezejére lépek, nem hagyom magam úgy megvásárolni, mint ezek az urak. Én napi öt frankból is meg bírok élni, és álnéven bárhol a világon megkeresem ennek az összegnek a kétszeresét, ha beállok egy gyárba kémikusnak.

(Armance 13.)

– Mióta a gőzgép lett a világ ura, minden cím merő képtelenség…

– Ó, milyen boldogan állnék helyt egy ágyú vagy egy gőzgép mellett! Milyen szívesen lennék kémikus valamilyen gyárban! A nyers modor nem akadály, azt egy hét alatt megszokja az ember.

(Armance 14.)

Lamiel

(Fordította Benyhe János)

A műszaki főiskola a szegény herceg egyik baklövése volt; ez az iskola még Napóleon alatt is köztársasági szellemű maradt; Isten tudja, hátha ezek a baloldali urak megint felbolygatták!

– Egy köztársaságpárti Miossens herceg! – szólalt meg a hercegnő viszolyogva. – Ez igazán szép lenne!


Amíg ezen járt az esze, Sansfin már hozzá is látott, hogy hízelegjen az ifjú hercegnek, tüzetesen kikérdezte, milyen a hangulat a műszaki főiskolán, az egekig magasztalta Monge-ot, La Grange-ot meg a többi nagy embert, az iskola alapítóit. Ezek a nagy emberek voltak Fédor istenei, és ezek az istenek harcba szálltak szívében minden származási előítélettel, melyet gondosan ápoltak benne a szülei. Nagyon büszke volt rá, hogy ő herceg, de ha napjában kétszer gondolt címére, naponta hússzor is örvendezett annak a boldog gyönyörűségnek, hogy az iskola egyik legjobb hallgatója lehet.

(Lamiel 7.)

Lamiel egy hónapot töltött Rouenban; jócskán unatkozott, a herceg végül is igazán beleszeretett, és ez még jobban untatta a lányt. Lamiel mást se olvasott ki a szívéből, csak a nyomasztó unalmat. Bár napjában négy órát olvastatott föl azzal a szegény Fédorral, akinek már a melle is megsínylette, Lamiel még mindig nem jutott a nyomára, hogy mi az oka ennek az unalomnak. Szeleburdiságában már kétszer-háromszor is majdnem megkérdezte a hercegtől, mi lehet az oka ennek a halálos unalomnak; de még idejekorán észbe kapott.

Különcködésében Lamiel mindenfélét kitalált, csak ne unatkozzon; egyszer mértanra taníttatta magát a herceggel. Ettől csak föllángolt a Fédor szerelme. A mértan tanulmányozása közben a műszaki főiskola ifjú hallgatója megtanulta, hogy ha nem a nemesség elévülhetetlen jogairól van szó, meg arról, hogy miképpen használhatnak a papok a nemességnek, ne éljen nagyon sok szóval. Fédor nem is tudta, mi mindent köszönhet a mértannak, de szenvedélyesen szerette; elragadtatással látta, hogy Lamiel milyen könnyen felfogja a mértan elemeit.

Hála tanulmányainak és szüntelen elmélkedéseinek, Lamiel már távolról se az a kislány volt, aki hat héttel azelőtt elhagyta a falut. Lassanként már meg tudta nevezni a benne rajzó gondolatokat.

(Lamiel 11.)

Lamiel alkalmazni akarta irodalomtanára elveit. Egész sereg tanárt fogadott, és úgy szorgoskodott, mint egy kisiskolás. Még matematikát is tanult.

(Lamiel 13.)

  1. cabrioletfrancia itt: egylovas, kétkerekű, könnyű kocsi
  2. la-paille-au-nezfrancia orrodban-szalmaszál
  1. Stendhal feltehetően a Mécanique analitiquere (1787) utal
  2. Ennek fizikai oka van, kezdődő őrület, vér árasztja el az agyat, az idegek s az agy zilálttá válnak. Lásd a szarvasok rövid ideig tartó merészségét s a sopranók gondolatainak jellegét. 1922-ben a fiziológia le fogja írni a jelenség fizikai részét. Ezt Edwards úr figyelmébe ajánlom. (Stendhal jegyzete.)
  3. Amelyet Colomb úr jelentetett meg jó kiadásban; 1836, Levavasseur. A lelkiismeretes sajtó alá rendező elment Itáliába, hogy a helyszínen korrigálja Brosses elnök szövegét, amelyet furcsán eltorzított az 1799-es első és nem teljes kiadás. (Stendhal jegyzete.)
  4. azaz a szövéssel
  • Stendhal: Vörös és fekete. Fordító Illés Endre. Budapest: Magyar Helikon – Európa Könyvkiadó, 1973. (Stendhal művei, 1.)
  • Stendhal: Vörös és fehér. Lucien Leuwen. Fordító Illés Endre. Budapest: Magyar Helikon – Európa Könyvkiadó, 1973. (Stendhal művei, 2.)
  • Stendhal: A pármai kolostor. Fordító Illés Endre. Budapest: Magyar Helikon – Európa Könyvkiadó, 1973. (Stendhal művei, 3.)
  • Stendhal: Armance · Lamiel. Fordító Benyhe János, Rónay György. Budapest: Magyar Helikon – Európa Könyvkiadó, 1967–1975. (Stendhal művei, 4.)
  • Stendhal: Elbeszélések. Fordító Antal László, Benyhe János, Illés Endre, Pór Judit, Rónay György, Rubin Péter, Tellér Gyula. Budapest: Magyar Helikon – Európa Könyvkiadó, 1967–1975. (Stendhal művei, 5.)
  • Stendhal: A szerelemről · Napóleon élete. Fordító Kolozsvári Grandpierre Emil, Lontay László. Budapest: Magyar Helikon – Európa Könyvkiadó, 1967–1975. (Stendhal művei, 7.)
  • Stendhal: Francia földön. Egy turista feljegyzései. Fordító Lontay László. Budapest: Magyar Helikon – Európa Könyvkiadó, 1967–1975. (Stendhal művei, 10.)