Megcsapottak rovat

Bolyai koponyájában

Marsall László
matematika, euklideszi geometria, nemeuklideszi geometria, Bolyai János

Váratlan szeszély volt? kíváncsiság? Kísérlet, hogy a gyerekkorrá
tágult anyaméhből, a lehetőségek e délibáb-zsákjából szabjak
magamnak legényruhát? Az álmukban meztelenek félénkségével
tértem ki igazi szörnyetegem elől? Tettem, mintha nem hallanám a
hívó hangot, vagy nem szólt senki? Csak bolyongtam az utcán, vagy
akárhol, céltalanul, de sohasem távolodva el túl messzire a labda-
döngette falaktól, csak mentem a katonák egyszerű terveivel: menet –
rövidpihenő – menet? És mélyet lélekzett a gömbökből, kúp-
szeletekből eszkábált angyal, rámfújt valahonnan, oldalba kapott
az ős-szélgép huzata és besodort az egyetem kapuján? Hát ki lépdel
itt a széles lépcsőkön, kezében szűz leckekönyvem, a nyelve tövén
lágy lüktetés, csupa rövid hang, szapora kemény hangok: ma te ma
ti ka…? Már a szigorú folyosók vezetnek, a párhuzamosság jelképei,
körfolyosók, hol Orfeusz állatai az égimechanika képleteivé változtak
át. És látom magamat zsivajos iskolában öregen, kezemben mérges
osztálykönyv, morgok, harapok. És ez a ma még szűz index, teli
pecséttel a legalsó fiók mélyén elásva szerelmet vall egy ócska
notesznek, melyben a legüdébb lányok nevenapját, a rajongó lányok
nevenapját piros tintával húztam alá.

Ha fölölteném a gaussi vívómaszkot
ha fölkapcsolnám a geométer-vértet
és hozzánőnék és véremmel táplálnám
a gömböket a geodétikus dudorokat;
vagy ha behúzódnék oltalmas szavak lugasába
és magamra gombolnám a költő-maskarát,
ha a céhkönyvbe bepecsételnének
és írnám mindennapi vers-leckémet
a rám rakott légoszlop is könnyű lenne
mint a tollbaba szíve
mint a lepke bajusza

Tantermem Bolyai koponyája. Ülök a padban, mint a moziban;
világkezdeti izgalom, izzadó tenyerek és homlokok láthatatlan
holdfénye; az ajtók fölött még égnek a lámpák. Szemközt a
mozivászon: a tábla. Végéhez közeleg a félig letörölt ábrák, az
érvényüket vesztett krétajelek korszaka – és a mozdulatlan
hirdetéseké. Most: abrosz az asztalon, télialma-kontúr, vázaalakzat –
cézanne-i csendélet. Rálátás negyvenötfokos szögben, a tér bele
kitárva. De mi a nagy filmet várjuk. Mert ez robban fel a vásznon:
az euklideszi tér, asztalunk meghitt rendje, utcai bolyongásaink
távlatai, a találkák és összeborulások simára gyalult padja valamennyi
parkban. Hirtelen minden lámpa elalszik, világteremtés
előtti sötétség. A matematika mozijában most mindenki magára
marad. Mozgásvihar, köhögés: az elöregedett tér légcsőhurutjának
hallható tünetei, Bolyai koponyájában görnyedeznek a kétségbeesett
egyenesek. Kivilágosodik a vászon. Új tér özönvize önti el a világot!
S mindeneket el kell temetnünk, akik csak önmagukkal
párhuzamosak.

harapás düh szó bánat csönd szél angyal-villanás
minden ami jön,
a sokaság
csak egyszer találkozik s tovatűnik,
a paralellák ott egymást metszik át:
imbolygó pont, úszó sziget a semmiségben;
és fejemben: a te geometriád

Ez volt
a keretek keretezése a foglalat formáló szabatosság
s a tertium non datur fekete-fehér napja
matatás a tér desztillált vizében
teremtés tiszta kézzel üvegkesztyűben
s a szeráfi mikro-préssel szorongatott semmi
végül zérusnak nevezte magát

de a halak mocsári ikrás öreganyja
túl szutykos volt
és nem bocsáttatott be az égi pálinka-sivatagba
Itt körzővel vonalzóval szerkesztett város épült
a pithagoraszi álmatlan angyaloknak
Itt nem lehettem a határtalan testvére
a magzatvízi homály ringatottja
egyszerre sár és sarat gyúró kéz

csak a fölséges idegenséget szaporíthattam
a mesterséges tél barázdáit húztam
kedveszegetten tér-hóekébe fogott vízicsikó

Angyalra körzőre elmére
bízom ezt a világot,
s arra aki csont szerint odavaló

In memoriam Bolyai János
Bolyai álma
Bolyai és Van Gogh univerzuma 2
Bolyai univerzuma

Válogatás Márton A. András munkáiból