„A művészet és a tudomány a fény kettős természete”

Galéria

Bolyai-témák

Fizikai témák

„Egy festő, aki szereti a Bolyaiakat”

Márton A. András az ELTE Bolyai Kollégiumának rendezvénysorozatán 1999. november 18-án elhangzott előadásának szerkesztett változata. A rendezvény címe Beszélgetés egy festővel, aki szereti a Bolyaiakat volt.

1991-ben egy tévés ismerősöm rávett egy Stúdió-beli beszélgetésre. Kezdetben ellenálltam, de a bennem lévő csekély reflexióra-vágyás is elég volt ahhoz, hogy igent mondjak. Meghívtam egy művészettörténész barátomat és egy biológus professzor kedves ismerősömet, aki első budapesti kiállításomat megnyitotta úgy 13 éve, hogy ők majd mondanak valamit a képeimről, amíg én sütöm a rengeteg pogácsát a stábnak. Ettünk-ittunk, beszélgettünk, jó pár órát töltöttek nálunk. A riportertől ígéretet kaptam, hogy leadás előtt megnézhetem a filmet. Nem szóltak, és lement a 10 perces film. A képernyőn nem jelent meg sem a művészettörténész, sem a biológus. A képekről így – szerencsére – egy szó sem esett, csak egypár részletet mutattak be némán, miközben magam – szelektáltan – azokkal a megjegyzéseimmel szerepeltem, amelyeket, ha leadás előtt láthattam volna az összeállítást, tiltakozom.

Ekkor határoztam el, hogy soha többé nagyobb nyilvánosság előtt nem szerepelek. Ezt a mai napig meg is tartottam.

Amikor Galácz András professzor úr – akihez katalógusom közvetett úton jutott el – felhívott, röstellem, de még nem hallottam a Bolyai kollégiumról. Úgy gondoltam, hogy egy diákkör néhány résztvevővel, megmutatok pár képet és elbeszélgetünk mindenféléről. Amikor postán megkaptam a programot és megláttam, hogy milyen rangos előadók, tudósok sorozatába kerültem, megrémültem. De a kedves, közvetlen invitálás és az én igenem után már nem volt visszaút. Így hát ahhoz a cselhez folyamodtam, hogy mondandómat papírral biztosítom, igyekezvén, hogy ez minél kevésbé látszódjon meg. Amiről beszélni szeretnék, az inkább az utat írja le, amelyen jelenlegi tevékenységemig eljutottam, és találkozásomat a Bolyaiakkal. Így hát stílusosan, Bolyai János 1846 körül írt önéletrajzának címe után:

„Némi fővonalak egy ember életéből”

Villamosmérnökként végeztem a Budapesti Műszaki Egyetemen, és valamivel több, mint 20 évig dolgoztam egy fejlesztőlaboratóriumban, majd annak vezetőjeként. Eközben képzőművészeti tanulmányokat is folytattam a főiskola egyik előiskolájában, de hogy felvételizek-e, a stúdióvezető kérdésére nemmel válaszoltam.

1978-ban saját elhatározásomból végleg elhagytam a mérnöki pályát, majd egy kiállítási anyag bemutatása során felvettek a Művészeti Alap tagjai közé.

Hogy a természettudományos érdeklődésem korábbi szakmám folyománya-e, már nem tudom eldönteni, mivel a fizikán kívül ennek más ágazatai is igen érdekelnek. Mindig is erősen foglalkoztattak bizonyos analógiák, amelyekkel „humán törvényszerűségekre” gondoltam következtetni. Ma már kissé naivnak tartom az 1970-es években készített képeim és kollázsaim jórészét, de ezek is beletartoznak a sorba, így ezekből párat megmutatok.

Még az 1960-as évek elején hivatalosan Párizsban jártam. Akkor még gyakran látogattam a múzeumokat. Van Goghot nagyon szerettem, sok festményét ismertem, de leginkább az Auversi katedrális ragadott meg. Egy napon a Tuileriák kertjében sétálva látom, hogy a Jeu de Paume előtt a múlt századi francia festőket hirdeti a transzparens. Belépek, majd egyik termébe befordulva megpillantom az Auversi katedrálist. Jóval később, 1981-ben festettem meg ezt a képet, amellyel annak a pillanatnak élményét akartam kifejezni.

Ami leginkább foglalkoztatott, az a tér és az idő. (Modjanak bárkit, akit ez a két dolog nem foglalkoztat…) Nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy nekiálljak egy 60 × 150 cm-es kép megfestésének, amin összefoglalom az időről alkotott addigi elképzeléseimet. És ez az első képem, ahol megjelenik a „humanizált” ×-figura, karjai pontosan szerkesztett ellipszis-szakaszként fókuszban a fejkörrel, az egész; mint egy kozmikus történés pillanatfelvétele. Vagy tíz évre rá kezembe került Heidegger 1924-ben, Marburgban az időről tartott előadása. Hosszú és számomra bonyolult eszmefuttatása végén megváltoztatja a kérdést a „mi az idő”-ről „ki az idő”-re, vajon „mi magunk vagyunk az idő?” vagy még közelebbről: „én vagyok a saját időm?”. Hát meg voltam elégedve magammal, hogy egy ilyen korszakos jelentőségű filozófus gondolatmenetéhez járok közel mindössze 60 év késéssel. (Itt jegyzem meg, hogy ugyanilyen büszke voltam magamra, amikor Cusanusról olvasva egyik – úgymond – filozofikus grafikámban felismertem egyik tételét, mindössze 500 év késéssel, és ez így ismétlődött sokszor egészen a görögökig. Ezek persze lehettek véletlenek is.)

Elég sokat dolgoztam ezekben az években, és közben néha megkérdeztem magamtól, hogy „mivel is foglalkozol te?”. Egy művészettörténész barátom azt állította, hogy a Tudomány és Művészet kapcsolatát keresem, és ezt le is írta valahol. Egészen beleéltem magam és azon igyekeztem, hogy mások véleményét is megtudjam, ami a Tudomány és Művészet összefüggéseit illeti (nem értekezésekről van szó, csak rövid meghatározásokról). Egy festő írja:

„A Tudomány és Művészet mint a bal kéz és a jobb kéz egyszerre ragadja meg a valóságot.”

Egy esztéta:

„A nagy természettudományos problémák mögött mindig életkérdések rejlenek.”

De sokkal inkább érdekeltek nem szakmabeliek megnyilatkozásai a kérdésben. Heisenberg így ír a Válogatott tanulmányok-ban erről:

„A művészet és a tudomány eljárásai nem különböznek túlságosan egymástól. A művészet és a tudomány az évszázadok folyamán kialakította azt a nyelvet, amelyen a valóság távolabbi részeiről beszélhetünk.”

Tetszett ez az átgondolt, szinte axiomatikus megfogalmazás. Elgondolásaim fontos részének igazolását láttam a fizikus Feynmann véleményében, a Mai fizika-sorozat első kötetében:

„Milyen fantáziadús emberek a költők, ha a Jupiterről, mint hús-vér férfialakról tudnak dalolni, de ha kiderül róla, hogy metánból és ammóniából álló óriási forgó gömb, akkor már hallgat a Múzsa.”

Az a műkritikus, akiről most teszek említést, kizárólag a művészetről nyilatkozott, de nem tudom megállni, hogy ne idézzem:

„Egy jelentős magyar festő ül a Hortobágyon, közel a »Kilenclyukú hídhoz«. Előtte a »stafeláj« a megkezdett képpel, mögötte a juhász és nézi. A magyar paraszt szokásos bőbeszédűségével jó félóra múlva megszólal: »Mindenre van ember«.”

Ezek után én is elegendő bátorságot éreztem ahhoz, hogy megfogalmazzam a magam tudomány és művészet kapcsolatát illető magvas meghatározását, amit pár év múlva, rengeteg grafomániás kísérlet után egy fénytani dolgot olvasva véglegesítettem, és így hangzott: „A művészet és tudomány a fény kettős természete” (Hacsak más már az ókorban agyagtáblára nem véste.).

Óva intenék bárkit, hogy ennek mélyebb igazságtartalmát vizsgálja, de mindenesetre nagyon jól hangzott, és ezzel meg voltam elégedve. Ezek után igyekeztem többet nem foglalkozni evvel a kapcsolattal, hanem jó témákat találni, amelyek újabb képek megfestésére ösztönöznek.

1990 és 1995 között – egyebek mellett – készítettem egy kb. 60 darabból álló kisméretű szériát nepáli rizspapírra. Ezeket Jegyzeteknek neveztem, és ilyen darabok vannak benne, mint: Maxwell démona tusrajzon: a hőtartályt elválasztó lemez résén egy figura ül, és bizonyos szempontok szerint szelektálja a tartályban nyüzsgő figurákat. Vagy: Gyenge és erős kölcsönhatás, vagy: Chandrasekhar-határ, Gödel-tétel, Sajátidők, Schrödinger macskája stb. Ezeket csak a kép teljessége miatt említem meg.

Röviden pár szót Kleehez fűződő kapcsolatomról, aki egyben legfontosabb számomra. Az 1980-as években festett egypár képem láttán többen megkérdezték: „Ugye szereted Klee-t?”. A nem egyenesen feltett kérdés egyáltalán nem sértett, ellenkezőleg. Reprodukciókról, külföldi kiállításokról sok képét ismertem, de ez a töredékek töredéke volt ahhoz képest, amennyit élete során festett: több mint 700 festményt, kb. 3000 színes lapot és kb. 5000 grafikát. Naplója részleteivel nem túl régen ismerkedtem meg. Néha megdöbbentett a figurális találkozás – addig nem látott kép-elemek – sőt, nemrégiben kaptam egy reprodukciót, amit nem ismertem, a címe Hoffmanneske Geschichte – és bizonyos elemek-gesztusok megtalálhatók az én Hoffmann meséi sorozatom egyikében-másikában. De leginkább megdöbbentett egyik megjelölése a Naplóban:

„Az én művem embere nem »faj« hanem kozmikus pont. Földi szemem túlságosan távollátó, és többnyire túlnéz a legszebb dolgokon.”

F. Klee: Paul Klee, 26. p.

Szinte szóról-szóra így definiáltam alapfiguráim jelenlétét a munkáimban. Félreértés ne essék, semmiféle nagyságokhoz való hasonlítgatásról nincs szó, hiszen alig van valaki, aki ne fogalmazott volna meg, számára ismeretlen tekintélyektől szentenciákat. Csak arról van szó, hogy erőteljesebben láttam igazolódni az utat, amin járok. Le tudom mérni időben visszafele haladva, hogy vannak-e feltalálásaim. De kíváncsivá tesz, hogy előrehaladva vannak-e. Ez persze lehetetlen. És hányan tennék le az ecsetet, tollat, filmkamerát stb., ha ez lehetséges lenne…

A tudós–festő Klee iránti tiszteletemet igyekeztem úgy kifejezni, hogy pár vásznon háttérül felidéztem bizonyos munkáit, és egybefestettem saját mondanivalómmal, vagy csak úgy, kedvtelésből.

Ma már ösztönös megérzésnek tulajdonítom, hogy a hetvenes évek közepén Erdélyben járva megvettem Benkő Samu Bolyai János vallomásai című könyvét, és az évtized végén Az Appendix-et. Nagyon röstellem bevallani, hogy rövid, felületes betekintés után mindkettőt bedugtam a könyveim közé, és sokáig nem vettem elő azokat. Persze, hogy tudtam a Bolyaiakról – bár egyetemi tanulmányaim anyagában nem szerepeltek. Az Appendixet nehéznek találtam, Benkő Samu könyvéről azt hittem, hogy regényes életrajz, amiket nem tudok elviselni. Különben is a „pályamódosítás” nehéz időszakát éltem.

Az 1990-es évek jóformán végig abban teltek, hogy begyűjtöttem a Gondolat Kiadó kitűnő Válogatott tanulmányok sorozatának majd mindegyik darabját, és a számomra érthető részekkel foglalkoztam. A kvantumfizika születése, a relativitáselmélet, amiről egyik nap azt hittem, hogy értem, de a másikon már nem…, a Térfogalom fejlődése, az Idő problémái, de első helyen a kozmológiai problémák álltak. Ez forrásává vált olyan töprengéseknek, amelyeknek a kiváltó okhoz már semmi közük nem volt. Úgy éreztem, megérett az idő világszemléletem korrigálására saját univerzumomban – vagy divatos szóhasználattal: „paradigmaváltásra”. Elvégzett kísérleteim azt mutatták, hogy univerzumom nem tágul, de még csak nem is fluktuál, hanem egyenesen szűkül. (Végtelen korlátossága megmaradt.) Dolgaimban fel-feltűntek bizonyos részletek az olvasottak nyomán, de nagyon elégedetlen voltam a geometriából vett, relatíve kisszámú alakzataim ismétlődésével, szűkszavúságával. Véletlenül kezembe került egy matematikus cikke a Bolyai geometriáról, amit nagy érdeklődéssel olvastam el, és úgy éreztem, hogy itt valami történni fog, ami befolyással lesz a dolgaimra. Hirtelen többet akartam tudni a Bolyaiakról, és most vettem elő az Appendixet és Benkő Samu könyvét. Az elsőbe hamar beletörött a bicskám, de nem is kívántam túl sok időt szánni rá. De a második kitűnő, történeti hűségű leírása, eredeti dokumentumai, a Bolyaiak levelezésbeli megszólaltatása rendkívüli hatást tettek rám. Nehéz beszélni arról a mögöttesről, ami ebben a rendkívüli történetben máig ható, és éppen ezért erről nem kívánok beszélni. Azért annyit elmondhatok, hogy az 1820 tavaszán kelt apai intelem, „A parallelákat azon az úton ne próbáld” kezdetű levél gyönyörű nyelvezetű, megrázó, tragikus, idődimenzió-nélküli sorai után hosszú időre nem tudtam szabadulni a Bolyaiaktól. Mind többet és többet akartam tudni róluk, megérinteni a Tárgyat, amelyről Kárteszi Ferenc professzor úr azt írja az Appendix előszavában, hogy a „térfogalom, a térelméletek egyre gyorsuló fejlődésének egyik elindítója Bolyai János volt.” Bementem a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárába, és átnéztem az ott lévő anyag egy részét ismertető katalógust. Kikértem, és legnagyobb meglepetésemre meg is kaptam Bolyai János saját kezűleg készített, nagyméretű ábra-mellékletét, amelyik megegyezik az Appendixben közölt eredetivel. Ez különleges pillanat volt. A könyvtáros észrevehette megilletődésemet, elmosolyodott. Talán ennek köszönhettem, hogy két másolatot is kaptam róla. Ez a gyönyörű, nagy esztétikai élvezetet nyújtó lap hosszú ideig munkáim középpontjában állt. Ha az Univerzumban egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy melyik geometria érvényes, hát teremtsek egy „új világot” a hiperbolikus geometriát leíró elemekkel a festővásznon, és népesítsem be jelekkel, szimbólumokkal, ahogy nevezem: az Univerzum matériáival. Ehhez volt nagy kedvem. Megtörtént a „Paradigmaváltás”, az univerzum méretei is kezdtek kialakulni, általában 50×50 és 90×90 cm között mozgott, és csak néha tért el a négyzetformától, ami alapformám, érthető okokból. Nekiláttam az ábragyűjtemény feldolgozásának. Természetesen nem csak akkor, ha már meg volt a kellő „ideológia” a kép többi elemével való összekapcsoláshoz, hanem néha ettől függetlenül is, csak azért, mert tetszett.

Amikor a képek címét adtam – és amelyeket nélkülözhetetlennek tartok – ügyeltem arra, hogy azok kapcsolatban legyenek a Bolyai által megadott paragrafus-számmal és a latin szöveg is ahhoz kapcsolódjon. Nem voltam latinos, de megnéztem a fordítást a Kárteszi-magyarázatban. (A latin szövegeknek inkább képi funkciójuk van, bár kamasz koromban sokat olvastam latin költőket anélkül, hogy egyetlen szót is értettem volna belőlük, pusztán a zeneiség kedvéért.)

A Paraszférák című képem láttán valaki a két zseni sorstragédiájáról beszélt: „…ugye, evvel azt akarod kifejezni, hogy…” stb. Nem hiszem, hogy ez tudatos lett volna, hiszen akkor sok mással is össze lehetett volna kapcsolni a hat Bolyai ábrát, elég sok sorstragédiával rendelkezik az emberiség és a tudomány története. Inkább más felől közelíthettem őket. De a megjegyzés után hirtelen elképzeltem egy kiállítás-megnyitót, ahol a képzelt esztéta a következőket mondja erre a képre utalva: „Van Gogh megrendült egyenesei és Bolyai hiperbolikus geometriájának egyenesei felismerésük extázisában találkoznak ezen a képen”. Szeretek néha így játszani, sok gondot okozva a környezetemnek.

Az ábrák néha építészeti elemekké válnak, teret adva a bennük lévő mozgásnak. Valahol azt olvastam, hogy Bolyai takarékossági okokból nem sorszámozás szerint rendezte az ábrákat ezen a lapon, hanem a helykihasználás volt a szempontja. Így a lap maga egy gyönyörű grafikai alkotássá is vált. A 23 ábrából 16-ot építettem be a dolgaimba. Nagyon szeretem a durvaszövésű vásznakat, tartalmilag is jobban megy a témáimhoz a „szemcsés” szerkezet.

Sok helyütt szerepel képeim sarkában – ahogy nevezem – a Püthagorasz-madár. Egyik szárnya szabályos négyzet, a másik homorú-oldalú, kispárna-forma. Ez a madár a két geometriát szimbolizáló szárnyakkal repül. Minden képemen megjelenik az ×-forma valamilyen vonatkozásban. Sokféle jelentéssel ruháztam fel őket – amire most nem térek ki, hiszen merőben szubjektívek – de még mindig nem tartok ott, ahol Marcel Duchamp. Híres Nagy Üveg-ének egyik részlete 45-féle különböző értelmezéssel bír – megszámoltam. De találkoztam egy gyönyörű Vas István költeménnyel – Simonyi Károly professzor úr idézi a Fizika kultúrtörténeté-ben (3. kiadás, 157. p.), Nicolaus Cusanus sírja a címe, és így kezdődik:

„Ellentétek keresztezési pontja
Ez az egész világ, a végtelen sok
– Lényeiben, és mégis oszthatatlan
Egység […]”

Ez nagyon tetszett.

Az ábrák képekbe való befestése apró ecsettel készül, arányos nagyításban. Nem lehet nem gondolni arra, hogy valamikor Bolyai is ezeket az utakat követte rajzolás közben. (Itt eszembe jut Esterházy Péter ajándéka Ottlik Géza valamelyik születésnapjára, amikor is egyetlen lapra, egymást fedve lemásolta az egész Iskola a határon-t amely végül egy fekete lappá vált).

Számomra az ábrákkal képviselt Geometria a vágyott, de soha el nem érhető Kitekintés, Kiút helyettesítő képévé vált. A legtöbb festő számára életfontosságú látható-fény tartományán kívüli „fények” felhasználásával.

A zseniális teljesítmény csodálatra készteti az embert. Szingularitás, amely bármilyen – művész nem művész – alkotói tevékenység nagyenergiájú forrásává válhat és válik is egész kultúrtörténetünkben. Belépni Mozart szülőházába, kézbe venni Gauss és Bolyai Farkas levelezésének darabjait – amit magam is megtettem –, vagy belépni a Blegdamsvej régi, szürke, komor intézetébe, amire Koppenhágában pár éve módom nyílt és megállni a katedrán, ahol Bohr és mások előadásokat tartottak a kvantumfizika forradalmának éveiben, és a sorokban egykor ott ült Fermi, Dirac, Schrödinger, Einstein, és a híres magyar fizikusok. (Az szerencsésebb helyzet volt, mint a mostani, mert üres sorok előtt álltam… másféle izgalom fogott el….) Ezek egész életre szóló, meghatározó élmények.

Végezetül, túl azokon, amiket elmondtam és nem mondtam el: számomra a mai, nem túl lelkesítő világban az elmondottakkal való foglalatoskodás egyedül adja meg a stabilitás érzését. Az Arkhimédészi pontot, bár senkit és semmit nem akarnék kimozdítania helyükből. (Megjegyzendő, hogy erre a Glóbuszra már ráférne egy kis kimozdítás, legalább egy pár centivel a hűvösebb pályák felé.) Ezen kívül a természettudományokkal való bármilyen szintű foglalkozás támpontot nyújt az igazság keresésében még akkor is, ha jelentéktelennek tűnő, lokális igazságokról van szó.

El kell, hogy jöjjön mindenki számára az az idő, amikor az ember nem hadakozik a dolgokkal, csakhogy kissé közhelyes legyek – kérdéseket tesz fel, és örül, ha a visszhangot néha egy-egy jó válasz szakítja meg.