Limes rovat

Ki tud ma úgy latinul, mint a pinty?

Horváth J. József
latin nyelv, Lénárd Sándor

„Cur ursus clamat?
Cur adeo mel amat?
Burr, burr, burr
Quid est causae cur?”

A művelt olvasó talán felismeri a veretes latin sorokat. Ha nem, segítek. Karinthy Frigyes megfogalmazásában így hangzik:

„Erdei körökben az a nézet,
hogy a medve szereti a mézet,
ez nem csak afféle szerény
vélemény,
ez tény, tény, tény.”

Most már minden világos. A. A. Milne Micimackójáról van szó, századunk talán legnépszerűbb gyerekkönyvéről, ami annyi fordítás között természetesen latinul is olvasható. E különleges teljesítmény az 1972-ben, Brazíliában elhunyt Lénárd Sándor nevéhez fűződik. A távoli földrészre vetődött, Albert Schweitzer-i életformát űző orvost különös módon ez a műve tette világszerte ismertté. Pedig különben sem volt mindennapi ember. Orvos és gyógyszerész, varázsló, kuruzsló egy személyben, író, költő és műfordító. Egy tévévetélkedőn Bach életművében való jártasságával kápráztatta el a nagyközönséget. Portugálul, olaszul, angolul, németül, franciául publikált, őserdei magányában megtanult japánul. S mint ugyancsak brazíliai „honfitársa”, Rónai Pál írja Latin és mosoly című könyvében, természetesen „úgy tudott latinul, mint a pinty”. Minden érdekelte, s ontotta a cikkeit, tanulmányait a legkülönbözőbb nyelveken. A milánói rántottborda eredetéről írt halálos komolyan vett értekezést, történetesen latinul. S közben szép csendesen elkészült a Micimackó latin fordítása, amely némi huzavona után São Paulóban látott napvilágot az ugyancsak magyar Landy Dezső könyvkereskedő (a háború előtti, nagyhírű Officina könyvkiadó alapítója, tulajdonosa) kiadásában, mindössze száz példányban. Egy példány valahogy elkeveredett Svédországba, ahol egy nagy kiadó – afféle karácsonyi ajándékként – újra megjelentette. A váratlan sikert hamarosan újabb kiadások követték, Svédországban, az Egyesült Államokban, végül a Micimackó jogtulajdonosánál, az angliai Methuen kiadónál is, amely annak idején könnyű kézzel hárította el Lénárd ajánlkozását. A Winnie ille Pu sikerkönyv lett. Az 1958-as első kiadás óta több tucatszor látott napvilágot, egy ízben az amerikai bestseller lista élére is felkerült, egy lelkes méltatója még azt is javasolta, hogy a diákoknak ezt kellene olvasniuk az iskolában Julius Caesar helyett. Aki felfigyelt rá, Magyarországon is hozzájuthatott. Jómagam 1961-ben az Idegennyelvű Könyvesbolton keresztül hozattam meg Londonból egy sokadik kiadását, még kimondani is szörnyű a mai árak ismeretében, 62 (hatvankettő) magyar forintokért (angliai ára 12 shilling és 6 penny volt, keménykötésben, Ernest Shepard klasszikussá vált illusztrációival).

Lénárd Sándor nem elégedett meg a Micimackó sikerével. Ugyancsak Rónai Páltól tudjuk, hogy foglalkozott A Pál utcai fiúk ógörögre való fordításának gondolatával is (valószínűleg ezt a nyelvet is a pinty szintjén ismerte). Arról viszont Rónai sem tud, hogy még egy latin műve megjelent, in urbe Sancti Pauli Brasiliae – azaz São Paulóban, mint a borító hirdeti – alig pár évvel a Micimackó után. Francisca Sagana: Tristitia salve. Fabula amatoria e gallico in latinum sermonem conversa ab Alexandro Lenardo. Azaz – Françoise Sagan: Jó reggelt, búbánat! Szerelmes történet franciából latin nyelvre fordítva Lénárd Sándor által. A mindössze 1500 számozott példányban megjelent könyv 300. sorszámot viselő példánya egy budapesti antikvárium jóvoltából került birtokomba.

A latin Micimackót is elérte a sikerfilmek végzete: hamarosan elkészült a folytatása. 1980-ban elindult hódító útjára a Micimackó kuckója is, Domus anguli Puensis címen. Fordítója (Lénárd Sándor ekkor már nyolc éve halott) egy bizonyos Brian Staples, akinek munkáját nem kisebb lelkesedés kísérte. A jó üzlet tortájából hamarosan más kiadók is igyekeztek kiharapni a maguk falatját. A legkisebbeknek szánt Peter Rabbit, azaz Peti Nyuszi sorozatnak immár két kötetkéje is olvasható latinul, az óvodások nagyobb épülésére, s alighanem több is követi majd a sort. A mienk csupán a melengető érzés marad, lám, egy honfitársunk új műfajt teremtett a könyvkiadásban.

Valóban ő volt az első? Ki kell ábrándítanom az olvasót – újkori vagy kortárs szerzők műveinek Cicero vagy Homérosz nyelvén való tolmácsolására mindig akadt egy-két mindenre elszánt lateiner, aki az ókori klasszikus nyelvek iránti szeretettől vezérelve, vagy csupán elmetorna gyanánt, nekivágott az accusativus cum infinitivo-k, ablativus absolutus-ok sűrűjének. Antikváriumokban ma is elő-előfordul egy kis könyvecske: De duabus salicibus Enyediensibus, azaz Jókai Nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése latin tolmácsolásban. A szegedi egyetem latin szakos hallgatói izzadták össze Juhász László professzor irányítása mellett 1927-ben. Ezzel csaknem egy időben, Bécsben egy tekintélyesebb küllemű könyv örvendeztette meg az ókor barátait. Lessing kilencven állatmeséjét tartalmazta ógörög fordításban.

De maradjunk egyelőre a hazai példáknál! Irsy József 1938-ban egy egész versantológiával rukkolt elő, amelyben Petőfi, Arany, Csokonai, Vörösmarty és mások legismertebb költeményei andalítanak el bennünket ékes latinságukkal. Irsy tanár úr azonban itt már csalt egy kicsit, az illusztris költők művei közé néhány latin nyelven írt saját versét is becsempészte. Tamaskó István pozsonyi líceumi tanár jó fél évszázaddal korábban aligha vetemedett volna erre. Miután a szanszkrit védikus himnuszok latinra való fordításával bebizonyította verselési készségét (alighanem eredetiből dolgozott, hiszen doktori disszertációját is a szanszkrit nyelv esettanából írta), Berzsenyi Dániel verseiből ültetett át egy kötetre valót.

De lássunk egy példát, hogyan birkóztak meg Horatius nyelvén a „magyar Horác” Fohászkodás című versével. Az első versszak:

„Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít mint az égő
Nap, de szeműnk bele nem tekinthet.”

Tamaskó fordításában a Suspirium címet adta:

„Quem ne sagacis fervida mens capit,
Aeterne, sed clam solicita adpetit:
Splendore solem vincis almo
Neve oculis tueare cautum est.”

Irsy Józsefnél a vers Pium suspirium címen szerepel:

„Deus, sagax quem mens sapientium
Non tangit, at quem pectus avens petit,
Praesens nites Tu, sol ut ardens;
Est oculus iubari sed impar!”

Lám, mennyire különbözik a két fordító stílusérzéke! (Nyelvi tudása?) A két fordításban mindössze három azonos szót találunk (sagax – bölcs, mens – ész, sol – nap). Mégis mindkettő elég hűen követi az eredetit.

De térjünk vissza Micimackóhoz és társaihoz, azaz a latinra fordított gyerekkönyvekhez. Német nyelvterületen a maga korában nem kevésbé népszerű volt a Wilhelm Busch két kópéjának, Max és Moritznak csínytevéseiről szóló képeskönyv. Egy lipcsei antikváriumban turkálva egyszer csak latin nyelven vigyorgott elém a két rosszcsont. Max et Moritz, facinora puerilia septem dolis fraudibusque peracta… Münchenben, 1932-ben látott napvilágot a színes képekkel illusztrált, az eredeti kiadást mindenben híven követő könyv. Talán latinosabb lett volna a cím így: Maximilianus et Mauritius, de a magát versificator serenus-nak, azaz derűs versfaragónak nevező fordító, úgy látszik, nem tudta volna a két hosszú nevet belepréselni Wilhelm Busch pattogó, rövid verssoraiba. Így is csupa gyönyörűség olvasni. Az ifjúság zsenge latin tudására tekintettel, a ritkább kifejezések lábjegyzetben németül is fellelhetők. Például crambe repetita – aufgewarmter Kohl, azaz felmelegített káposzta. Hogy Cicero közben forgott-e a sírjában, arra nincs adatunk.

Jeles filológusunk, Fináczy Ernő ezt írta a latin nyelvről, alig pár évvel a Max et Moritz megjelenése előtt: „Súlyos, koncentrált, telített és megkötött nyelv; olyan, mintha gránitkövekből volna összeszórva; csupa erő és hatalom, mint maga a római jellem:” Seneca szerint pedig – mint Borzsák István egy tanulmányában idézi – a latin nyelvben legalább annyi lehetőség rejlik, mint a görögben, éppen csak hogy gyerekes játszadozás céljából nem lehet vele visszaélni.

Amint látjuk, lehet.

A latin nyelvű Micimackó borítója
Lénárd Sándor
(1910–1972)
A római konyha fedőlapja
A Penquien-kiadás fedőlapja
A Balassi-kiadás fedőlapja
A Micimackó kuckója latin nyelvű fedőlapja
A latin nyelvű Max és Moritz fedőlapja