A spinális izomatrófia vagy gerinc eredetű izomsorvadás (angolul Spinal Muscular Atrophy, rövidítve SMA) egy ritka öröklődő betegség, amit az SMN gén hibája okoz, és a gerincvelő mozgató idegsejtjeinek a fokozatos elvesztését eredményezi. Az idegsejtek pusztulása fokozatos izomgyengeséget, sorvadást okoz a kapcsolódó izmokban. A leggyakrabban és legelőször érintettek a nyak és a törzs tartását végző izmok, majd a láb és karok azon izmai, amelyek a mozgásért felelnek, végül a bordákhoz kötődő, légzést támogató izmok.
Conan Doyle nemcsak a világhíres regényeket írta Sherlock Holmes fiktív alakjáról és kalandjairól, hanem fiatalabb korában, amikor orvosi gyakorlatot folytatott, tudományos közleményei is voltak. A cikk részletesen tájékoztat az orvosi pályafutásáról, tudományos munkásságáról, amiből az is kiderül, hogy nem a köszvényről írta téziseit, mint azt még az újabb közlések is írták, hanem a tabesről 1885-ben. Téziseiben részletesen foglalkozott a tabes dorsalis tüneteivel, kiemelve azokat a vazomotoros jelenségeket, amelyeket szerinte a szimpatikus idegrendszer zavara okozott (An Essay Upon the Vasomotor Changes in Tabes Dorsalis and on the Influence Which is Exerted by the Sympathetic Nervous System in That Disease…). Ismerték már akkor a lues oki szerepét, de még Duchenne felismerése után 25 évvel is akadtak neves kutatók (Osler), akik ezen leggyakoribb ok mellett más tényezőket is felelőssé tettek a tabes kialakulásáért. Doyle is csak azt jelentette ki, hogy a tabes dorsalisban szenvedők többsége szifiliszes.
A tabes dorsalis pathológiáját nem saját, hanem Althaus (1877) és Strümpell (1884) vizsgálatai alapján írta le rendkívül részletesen, kissé mellőzve Charcot jelentős összefoglaló munkáját. Doyle szerint a tabes dorsalis spinális hátsó köteg tüneteit a szifilisszel kapcsolatos – szimpatikus idegrendszert izgató – „méreg” okozza azáltal, hogy a kis arteriolák spazmusához vezet. Mivel – véleménye szerint – a hátsó köteg a legérzékenyebb vaszkuláris hatásokra és az ártalom döntően a gerincvelő alsó részeire szorítkozik, ami távol esik a nyaki szakasztól eredő vérellátástól, érthető a vazospazmus káros hatása éppen úgy, mint az „ergot” (anyarozs alkaloida) hatásánál.
Ebből az elméletből kiindulva Doyle értágítókat ajánlott a tabes dorsalis kezelésére, közelebbről a nitroglicerint a Murrell-féle oldat formájában. Doyle a gerincvelő vérellátásával kapcsolatos feltevéseit egy korabeli anatómus helytelen következtetései alapján állította, figyelmen kívül hagyva Turner 1877-ben kiadott anatómiai könyvét, amelyben már helyesen ki voltak emelve a radikuláris artériák is. A második állítása az volt, hogy az anyarozs alkaloida hasonló gerincvelői károsodást okoz, mint a tabes dorsalis, mivel az is vazospasztikus hatású. Érdekes módon Doyle korában – köztük Osler is – ergotamint is adott tabes dorsalisban. A vaszkuláris hatást arra alapította – amit szintén mások közléséből vett –, hogy a gerincvelő alsóbb részeinek kisebb erei megvastagodtak. A szerzők szerint ezt a leletet a későbbi vizsgálatok is megerősítették, de természetesen a hipoxiának semmi köze a tabes dorsalishoz.
Conan Doyle a maga korában nagyon jól tájékozott volt
a kísérleti és klinikai orvostudományban, és a tézisében
leszögezett és nagyon megalapozottnak vélt elméletét főleg
azok nyomán építette fel. Tévedése – a szerzők szerint –
azzal menthető, hogy még ma sem tisztázott az a kérdés,
hogy hogyan okozza a szifilisz a tabes dorsalis hátsó köteg
elváltozását.
[Ref.: Conan Doyle számos (13) közleménye mellett tézise is bizonyítja tudományos „nyomozási” képességeit, logikáját. Sherlock Holmes és Watson doktor alakjában legalább olyan következetesen és határozottan tárta fel az író detektív regényeiben a nagyon sok bonyolult bűnügyet, mint téziseiben a tabes dorsalis rejtelmét, bár az előbbiekben az eredmény mindig be is igazolódott. A tabesnél ma legfeljebb az vigasztalhat bennünket, hogy egyrészről a Nageotte–Richter-féle radicularis idegsérülés gyulladásos jellege bizonyított, csak a lumbosacralis rész érintettségének prevalenciája tisztázatlan, másrészről pedig az, hogy szerencsére – a penicillin birtokában – ez a fajta „bűncselekmény” már szinte teljesen eltűnt.]