Hídverés rovat

Milyen vegyész volt Sherlock Holmes?

James F. O’Brien
A Chemistry and Industry 1993. június 7-i számában megjelent cikk alapján (394–8. p.)

Az első Sherlock Holmes-történet, a Skarlát tanulmány, 1887-ben jelent meg, de tekintélyes kiadók még most is publikálnak Sherlock Holmes-folyóiratokat, húsz éve állították össze az Encyclopedia Sherlockianát, és még mindig érkeznek segítséget kérő levelek a Baker Streetre.

Sherlock Holmes logikus következtetései az első perctől kezdve szórakoztatják az olvasót. Dr. Watson így emlékezik vissza megismerkedésükre:

„– Hogy van, uram? – kédezte Sherlock Holmes, s úgy megszorította a kezemet, hogy ekkora izomerőt ugyan ki nem néztem volna belőle. – Amint látom, ön Afganisztánban járt?…

– Hogy a csudába találhatta ki ezt? – kérdeztem álmélkodva.”

Holmes csak két hónap után magyarázza el gondolatmenetét:

„Itt van ez a gentleman, aki orvos, de a külseje, tartása katonás. Világos tehát, hogy katonai orvos. Trópusi vidékről kellett jönnie, mégpedig nem is nagyon régen, mert az arca nagyon lesült, pedig bőrének természetes színe nem lehet a barna, mert a haja és a bajusza szőke. Beteg volt, és sok bajon eshetett át: ez látszik az arcán és az egész alakján. A bal karja megsebesült, mert mereven és szokatlan módon tartja… Melyik trópusi országban szenvedhetett sokat egy angol katonaorvos?… Világos, hogy csak Afganisztánban.”

Watson később így jellemzi lakótársát:

„Tökéletes volt mint okfejtő és oknyomozó masina; művészi fokon művelte a mesterségét.”

A tökéletes masinát Arthur Conan Doyle találta fel.

Holmes tudományos módszere

Ha figyelmesen olvassuk Watson történeteit, kiderül, hogy Holmes tisztában volt az elmélet és a hipotézis fogalmával. Még pályája elején kijelenti:

„Adatok nélkül … kapitális hiba lenne bármit is feltételezni. Az ember ilyenkor az elmélet kedvéért ész nélkül megmásítja a tényeket, ahelyett hogy fordítva cselekednék.”

Véleményéhez később is ragaszkodik:

„Holmes: Mi a véleménye az elméletemről?

Watson: Csupa feltételezés.

Holmes: De legalább megfelel a tényeknek. Majd akkor tesszük újra megfontolás tárgyává az egészet, ha akad egyetlen olyan adat, amit nem tudunk beilleszteni.”

Holmes hatvannégy esetben említi az elméletet és huszonkilencszer a hipotézist. Számtalanszor állít fel „munkahipotézist”. Legfontosabb eszközei a megfigyelés, a dedukció és az indukció. Ő az a detektív, akit a tudós is szerethet.

Holmes és a kémia

Watson „kitűnő vegyész”-ként írja ke Holmest, míg Isaac Asimov egyenesen „hebehurgya vegyész”-nek tartja.

A detektív mindenesetre szívesen bocsátkozik kémiai kísérletekbe. A Gloria Scott-esetet még egyetemi hallgató korában oldja meg:

„Mindez a nyári szünet első hónapjában történt. Londonba jöttem, és hét héten keresztül szerves kémiai kísérleteket végeztem.”

Az sem ritka, hogy az éjszakát kémcsövei, lombikjai fölött tölti. Dolgozik acetonokkal és kátrányszármazékokkal, báriumvegyületeket elemez, módszert dolgoz ki a vérvizsgálatra, ért a drágakövekhez.

Acetonok

Asimov – többek között – a „talán máskorra halasztom az acetonok vegyi elemzését” mondatot kifogásolja (A Vérbükkös tanya), mondván, hogy csak egy aceton van, ezért a többes szám használatával Holmes elárulja, hogy nem ért a kémiához. De Holmes idejében még más volt a kémiai nyelv. Egy 1885-ös szerves kémiai könyv Holmes terminológiáját használja:

„Egy paraffin ugyanazon, közbülső szénatomján két hidrogénatom helyettesítésével olyan származékok keletkeznek, … amelyek közül az oxigénvegyületeket … ketonoknak vagy acetonoknak nevezik.”

Kátrányszármazékok

Angliában talán egyetlen ember unta Sherlock Homest – Arthur Conan Doyle. Egyik levelében azt írta édesanyjának, hogy a tizennegyedik történetben megöli a detektívet. A mama tiltakozott, de Holmesnak mennie kellett. Doyle éppen akkoriban látogatta meg a Reichenbach-vízesést Svájcban, és erről juthatott eszébe, hogy a dulakodó Holmest és Moriarty professzort a szakadékba taszítsa (Az utolsó feladat). A Strand című folyóirat előfizetését húszezren mondták le… Holmes háromévi kalandozás után tér csak vissza A lakatlan házban. Kóborlásai közben egy ideig kátrányszármazékokkal kísérletezik Dél-Franciaországban. Talán festékek után kutat.

Az első természetes festékek légértékesebbike az antikbíbor volt, amelyet kb. Kr. e. 1000 óta használtak. A drága festéket a föníciai Türoszban készítették először a bíborcsiga (Murex brandaris) váladékából. Türosz (ma ez a libanoni Sur) állítólag bűzlött a partjain rothadó rengeteg csigától, kagylótól. Az antikbíborról azóta kiderült, hogy az indigó dibróm-származéka.

Sherlock Holmes idejében még alig voltak mesterséges festékek. A 18 éves William Perkin 1856-ban találta fel az elsőt. Az anilinbíbor olyannyira divatba jött Angliában, hogy 1859-ben már attól tartottak, hamarosan az omnibuszokat és a házakat is bíborra színezik. Perkin eljárása során a kátrányból előállított benzolt nitrálták, majd anilinné redukálták. Az anilin oxidációjakor fekete csapadék képződött, amely bíborszínnel oldódott az etil-alkoholban.

Az angol festékipar azonban nem sokáig volt világelső; 1881-ben már Németország állította elő a mesterséges festékek felét, 1900-ban pedig 90%-át. Nem véletlen, hogy a festékipar felkeltette Holmes érdeklődését. Egy tanulmány szerint Holmes azért vizsgálta a kátrányszármazékokat, hogy fellendítse a lemaradó angol festékipart…

Báriumbiszulfát

Sherlock Holmes a szervetlen kémiát sem hanyagolta el. Az eltűnt vőlegényben a betegtől hatazatérő Watson karosszékében szenderegve találja Holmest.

„Az asztalon sorakozó lombikok, kémcsövek, a sósav átható, tiszta szaga mind arról árulkodott, hogy a napot egyik kedvenc foglalatosságával, vegytani kísérletezéssel töltötte.

– Nos, megoldotta? – kérdeztem, amikor beléptem.

– Igen. Báriumbiszulfát volt!

– Nem, én a rejtélyre gondolok.”

A báriumbiszulfát (bárium-hidrogén-szulfát) nem közönséges vegyület; még a CRC handbook of chemistry and physicsben sem szerepel. Először Berzelius állította elő bárium-szulfát meleg, koncentrált kénsavas oldatának hűtésével.

Vérvizsgálat

A vérelemzések mindig fontos információkat szolgáltattak a detektívek számára. Holmes saját módszerrel is büszkélkedhetett:

„Megtaláltam!… Megtaláltam! … Megtaláltam a reagens szert, amelyet csakis a hemoglobin csap le, és semmi más! … évtizedek óta nem fedeztek fel semmit, aminek nagyobb gyakorlati haszna lenne a bűnügyi orvostudományban!”

A Holmes-féle teszt egymilliomod résznyi anyagot is kimutatott. Christian Schönbeim 1859-ben publikált gvajakum-tesztje, amelyet a múlt század második felében igen sokan használtak, tizedekkora érzékenységű volt. 1829 és 1871 között egyébként tizenegy módszert javasoltak a hemoglobin kimutatására. Számos cikk jelent meg a publikálatlan Sherlock Holmes-féle vérvizsgálatról is.

Asimov úgy gondolja, hogy Holmes rosszul becsülte meg módszere érzékenységét. Az ő számításai szerint Holmes egyötvened milliliter (egy csepp) vért oldott egy liter vízben, tehát az arány egy az ötvenezerhez. Holmes egy a millióhoz aránya is érthető azonban, ha nem térfogati arányokkal számolunk. Holmes szerint 100 milliliter vérben 5 gramm hemoglobin van. Ha Asimov becslését használjuk, vagyis Holmes 0,02 ml vért adott egy liter vízhez, akkor azt kapjuk, hogy

(5 g hemoglobin/100 ml víz) × (0,02 ml vér/1000 g víz) =
= 1 × 10–6 hemoglobin/g víz


Holmes igen jó pontossággal határozta meg 1887-ben a hemoglobin koncentrációját – a mostani adatok szerint 100 ml vérben nem 5, hanem 15 gramm hemoglobin van.

Drágakövek

Asimov a „kék karbunkulus” kifejezést is kifogásolja, amely az azonos című elbeszélésben jelenik meg. A kék karbunkulus – állítja – ellentmondás, mert csak a piros színű gránátot, az Fe3Al2(SiO4)3 összetételű almandint vagy vasgránátot nevezik karbunkulusnak. Holmes a drágakövet 40 granum kristályos szénként is emlegeti – Asimov szerint azért, mert a karbunkulust összetéveszti a gyémánttal.

Úgy gondolom, Holmes nem tévedett. A XIX. században gyakran viseltek olyan ragasztott ékköveket, amelyek fölső része vékony gránátból készült. A ragasztással sokféle drágakövet utánoztak, különböző színeket állítottak elő. A dublettekhez (két részből álló kövekhez) gyakran használtak gránátot. A kék karbunkulus olyan kék dublett lehetett, amelynek vékony fölső része almandin volt. Az alsó részt kék gyémántból készíthették. A gyémántdublettek fölső része azonban mindig gyémánt volt – hogy a ragasztott dárgakő nagyobb, értékesebb legyen. A gránátból és gyémántból készített kék karbunkulus tehát egyedi darab, s éppen ezért értékes.

Milyen vegyész volt Sherlock Holmes?

Minden jel arra utal, hogy Holmes az analitikai kémiát kedvelte. A Négyek jelében Watson arról számol be, hogy Holmes esténként obskúrus kémiai elemzéssel foglalatoskodott. Egy érdekes kémiai elemzés kedvéért még egy fontos ügyet is félbehagyott.

De Holmes nem volt tudós, csak hobbyból űzte a kémiát. Az eseteket nem kémiai eszközökkel oldotta meg. A brixtoni rejtélyben leírt vérvizsgálatot soha nem használta fel. Olyan ember volt, aki mélyen elmerült abba, amit csinált. Egyszer, amikor házvezetőnője, Mrs. Hudson megkérdezte, mit óhajt vacsorázni, „holnapután este fél nyolckor” volt a válasz (A Mazarin-gyémánt esete).

Egy fontos szerről azonban még nem esett még szó.

„Watson: Ma mit használ, morfint vagy kokaint?

Holmes: Kokaint. Hétszázalékos oldat. Kipróbálja?”

Watson önmérgezőnek nevezte barátját (Az öt narancsmag). Sem a kandallón, sem Holmes karjában nem bírta nézni a fecskendőt – végül is leszoktatta Holmest a kábítószerről.

Sherlock Holmes különc volt. Szivart tartott a szeneskannában és dohányt egy bőrpapucsban, rugós késsel szögezte ki megválaszolatlan leveleit a fa kandallópárkányra, bűzös kémiai kísérleteket folytatott, és a királynő nevének kezdőbetűit dumdum golyók nyomával írta föl a szemközti falra (A Musgrave-szertartás). Még hegedűjátéka is különc volt: általában „csak úgy vaktában és találomra hegedült, ahogy a fantáziája vitte” (A brixtoni rejtély). Talán épp ez a különcség élteti már több mint száz éve „az emberek legnemesebbikét és legtehetségesebbikét” (Az utolsó feladat).

Irodalom

Az idézetek a Hunga-Print Kiadónál és az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalatnál megjelent könyvekből származnak.

  • Baker Street Journal. Fordham University Press, NY 10458; Baker Street Miscellanea. The Sciolist Press, Winnetka, IL 60093.
  • Tracy, J.: The Encyclopedia Sherlockiana. New York: Doubleday, 1977.
  • Asimov, I.: Thoughts on Sherlock Holmes. Baker Street Journal, 1987, 37, 201.
  • Carr, J. D.: The life of Sir Arthur Conan Doyle. New York: Vintage Books, 1975.
  • Hudson, R. L.: Theory, hypothesis and Sherlock Holmes. = Baker Street Journal, 1991, 41, 88.
  • Byerly, A.: It is the scientific use of the imagination. = Baker Street Miscellanea, 1983, No. 36, 32.
  • Asimov, I.: The blundering chemist. = Science Digest, 1980, 88, 9.
  • Wislicenus, J.: Adolph Strecker’s short textbook on organic chemistry. 2nd edition, Lorrdon, 1885.
  • Jafte, J. A.: Arthur Conan Doyle. Bosron: Twayne Publishers, 1987.
  • Salzberg, H. W.: From caveman to chemist. Washington DC: American Chemical Society, 1991.
  • Hudson, J.: The history of chemistry. New York: Chapman and Hall, 1992.
  • Saltzman, M. D., & Kessler, A. L.: The rise and decline of the British dyestuffs industry. = Bull. Hist. Chem., 1991, 9, 7.
  • Harrison, M., The world of Sherlock Holmes. New York: E. P. Dutton & Co., 1973.
  • Roberts, R. M., Serendipity: accidental discoveries in science. New York: John Wiley & Sons, 1989.
  • Lehman, J. W.: Operational organic chemistry. 2nd edition, Boston: Allyn and Bacon, 1988.
  • Caplan, R. M.: Why coal tar derivatives at Montpellier?. = Baker Street Journal, 1989, 39, 29.
  • CRC handbook of chemistry and physics. 71st edition, (Ed. D. R. Lide), Boca Raton: CRC Press, 1990, 4–48.
  • Berzelius. = J. J., Ann., 1843. 46, 250.
  • Sutherland, W. D.: Blood stains: their detection and the determination of their source. A manual for the medical and legal professions. London: Baillere, Tindall and Cox, 1907.
  • Pinkus. J. L., & Goldman, L.S.: A benzidine rearrangement and the detection of trace quantities of blood. = J. Chem. Ed., 1977, 54, 380.
  • Gillard, R. D.: Sherlock Holmes—chemist. = Educ. in Chem., 1976, 13, 10
  • McGowan, R. J.: Sherlock Holmes and forensic chemistry. = Baker Street Journal, 1987, 37, 10.
  • Redmond, D. A.: Some chemical problems in the Canon. = ibid, 1964, 14, 145
  • Holland, V. R., et al: A safer substitute for benzidine in the detection of blood. = Tetrahedron, 1974, 30, 3299.
  • Adler, O., & Adler, R. = Zeit. für Physiol. Chemie. 1904, 41, 59.
  • Huber, C. L.: The Sherlock Holmes blood test: the solution to a century old mystery. = Baker Street Journal, 1987, 37, 215.
  • Hole, J. W.: Human anatomy and physiology. 6th edition, Dubuque, lowa: W C. Brown, 1993, 934.
  • Sinkankas, J.: Gem cutting. 2nd edition, New York: Van Nostrand, 1962.
  • Rutland, E. H.: An introduction to the world’s gemstones. New York: Doubleday, 1974.
  • Matlins, A. L., &. Bonanno. A. C.: Gem identification made easy. Vermont: Gemstone Press, 1989.
James O’Brien: The scientific Sherlock Holmes. Oxford University Press, 2013. ISBN 978–0199794966

További érdekességek a
ChemoNet Teázóban