Mint színpadi szerzőt, Csehovot világszerte évről évre mind jobban ünnepük. Írásainak közönsége rohamosan nő hazánkban és külföldön egyaránt. Amint erre az Orvosi Hetilap ez évi 4. számában Szállási Árpád helyesen rámutatott, ez az osztatlan siker egyáltalában nem új keletű, hiszen Csehov a „Nyugat”-nak is ünnepelt és sokat olvasott írója volt. Bár köztudott Csehov orvosi mivolta, valahogyan úgy tekinti őt a közvélemény – beleértve az irodalomtörténeti köztudatot is –, mint aki megszerezte ugyan orvosi diplomáját, de csak irodalommal foglalkozott és orvosi tevékenységet valójában nem is folytatott. Ennek a véleménynek kialakításában nyilvánvalóan szerepet játszik irodalmi alkotásainak igen nagy száma és hogy viszonylag korán – 44 éves korában hunyt el. – Ennek a felfogásnak tarthatatlanságára, Csehov orvosi működésének eredményességére és tevékenységének haladó jellegére igyekszünk rámutatni, irodalmi működését – mint általában ismertet – csak vázlatosan feltüntetve.
Anton Pavlovics Csehov – szegény kereskedő család hat gyermeke közül harmadikként az Azovi-tenger partján fekvő Taganrog kikötővárosban 1860. január hó 17-én született. Apja 1876-ban tönkrement és a család Moszkvába kényszerült átköltözni. A két kisebb fiú, Anton és a nála egy évvel fiatalabb Ivan Taganrogban maradt, hogy gimnáziumi tanulmányaikat befejezhessék. A tönkrement szülők anyagi támogatását az irodalmi hajlandóságú Anton újságokban és folyóiratokban megjelent novellákkal igyekszik pótolni, írásait elfogadják, kinyomatják a helyi, később más városokban, így Moszkvában is megjelenő folyóiratokban és az így szerzett tiszteletdíjakból tartotta fenn életét a két Taganrogban maradt fiú. 1879-ben Anton leérettségizik és Moszkvába költözik családjához, ahol atyja kívánságára a moszkvai egyetemen orvosi tanulmányokat kezd.
„Nem ismeri ugyan az orvosi kart, sőt még csak az orvosi pályát sem –, de amint önéletrajzszerű feljegyzéseiben megírja – választását sohasem bánta meg.”
Orvosnak készül és – bármennyire furcsának is tűnik – írásaival csupán magának és családjának a kenyerét kívánja eredetileg biztosítani. Ennek megfelelően írásait Csehonte, illetőleg Ulisszesz írói álnevek alatt jegyzi. Szerzői sikerei rohamosan nőnek és lassanként saját nevét tünteti fel a közlések írójaként.
Anton P. Csehov 1879–1884 között végezte el a moszkvai orvosi tanulmányait. Amint maga is írta:
„írók közül Tolsztojt, orvosprofesszorai közül Grigorij Antonovics Zaharjin (1829–1897) belgyógyászt tisztelte és fogadta el valóban mesterként”.
Valamennyi professzora, így a másik belgyógyász, A. A. Osztroumov (1844–1908), az orvosi közéletben irányító szerepet betöltő N. V. Szklifoszovszkij (1836–1904) sebész, V. F. Sznegirev (1847–1916) szülész és a rá talán a legkisebb hatással levő A. Ja. Kozsevnyikov (1836–1902) neurológus szakmájuk kiválóságai voltak, akik tanítványaikat hazájuk szeretetére, és nem utolsósorban az orvosi hivatás szociális elkötelezettségére nevelték. Csehov pszichológiai ismereteit azonban nem tőlük, hanem a vele évfolyamtárs G. I. Rosszolimótól (1860–1928) szerezte, aki később a pszichiátria professzora lett. Rosszolimo a neurológiai beállítottsággal szemben a pszichiátriai szemlélet egyik irányítójává vált Oroszországban. Szoros baráti kapcsolataik, részben máig is fennmaradt bőséges levelezésük és tanácsadása révén segített Csehovban a mindmáig annyira csodált pszichológiai beleérzést kifejleszteni – H. M. Büntzel disszertációja szerint. Bár írói sikerei szinte üstökösszerű fényt terjesztenek Csehov, az író személye körül,
„ő magát mindvégig elsősorban »elkötelezett« orvosnak érzi”.
Orvossá avatásának évében jelenik meg első gyűjteményes kötete Melpomené meséi címen. Számtalan hosszabb-rövidebb elbeszélését publikálják a különböző moszkvai folyóiratok. Mind ünnepeltebb író mivolta dacára életcéljául az orvosi pályán maradhatását, a moszkvai egyetemi klinikán dolgozhatásra törekszik – eredménytelenül. Tudományos orvosi alkalmazhatósághoz az orvosi oklevélhez doktorátus előfeltételként szükséges, lévén Csehov A medicina helyzete a régi Oroszországban címen kívánta orvostudori értekezését elkészíteni. A feladat megoldásához szükséges anyag összegyűjtéséhez azonban nem volt kellő lehetősége, és ezért e célkitűzését feladta. Gyakorló orvosi munkát a voszkreszenszkij járási kórházban kezdett, ahol mint medikus nyaranként már „hospitált”. Amint leveleiben megírta ottani segédorvosi tevékenysége során délelőtt átlagosan 30-40 járóbeteget látott el. Délután pedig a környező falvakban kereste fel a fekvőbetegeket, végzett hatósági boncolásokat és látott el mindennemű hatósági orvosi feladatokat. Időnként mint állatorvost is igénybe vették. Mindehhez a javadalmazás az életfenntartását is alig biztosítóan csekély volt. Lelkiismeretes munkájával nagy tekintélyt szerzett magának. Irodalmi tevékenységet ezekben az években alig végzett. Ősszel minden évben Moszkvába visszatért – ahol szüleivel együtt élve – kezdi meg moszkvai magángyakorlatát. A házat Csehov-emlékmúzeumnak rendezték be és a Csehov-tisztelők nagy számban látogatják e múzeumot. Orvosi gyakorlata alig jövedelmez valamit. Túlságosan sok az olyan ismerőse, akiket ingyen kezel. Fizetésben sehonnan sem részesül. Családját kizárólag írói honoráriumokból tartja fenn. A kettős tevékenység amúgy gyenge szervezetét nagyon legyöngíti. Nehéz orvosi munkáját – amelyhez annyira ragaszkodik – csak a legnagyobb megerőltetéssel képes ellátni. Az első „haemoptoét” [vérköpés – A szerk.] 1884 telén szenvedi el. Írásait ugyanakkor mind nagyobb siker koronázza. Szoros baráti kapcsolatba kerül A. Sz. Szuvorinnal (1834–1912) az Új Idő [Novoje Vremja – A szerk.] főszerkesztőjével és kiadójával és e baráti kapcsolat élete végéig meg is marad. Részt vesz magának a folyóiratnak a szerkesztésében is és munkái is főképpen e folyóiratban kerülnek közlésre. 1887-ben Ivanov című színdarabját egy moszkvai magánszínház mérsékelt sikerrel mutatja be. Irodalmi sikerei mind jobban ismertté teszik mint írót és a szerzői díjak biztos megélhetést nyújtanak neki és családjának. Ennek ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy ősszel és télen Moszkvában, a nyári hónapokban vidéki kórházakban „helyettesítve” praktizáljon. Minden igyekezete ellenére sem jelent az orvosi gyakorlata fenntartását biztosító jövedelmet. Két hastífuszbetegnél hibás kórismét állít fel, akik meg is halnak. Idősebb testvérbátyja váratlanul elhunyt. Annak családjáról is neki kell gondoskodnia. Így elsősorban anyagi okokból kényszerül folytatni irodalmi munkásságát. Az 1887-ben megjelent két gyűjteményes kötete, A félhomályban és Az ártatlan szavak átütő sikert arat. 1888-ban az Orosz Tudományos Akadémia a nagy tiszteletnek örvendő Puskin-díjjal tünteti ki és 1900-ban tiszteletbeli tagjává választja. A megerőltető orvosi munkája következtében szervezete mind jobban leromlik és haemoptoéi mind gyakoribbakká válnak. Ugyanakkor az Ivanov című darabja a moszkvai Sándor Színházban átütő sikert arat és nemcsak létfenntartását, hanem egyenesen anyagi jólétet biztosít irodalmi tevékenysége részére.
„Úgy érzi magát – amint Csehov írja –, az irodalom és az orvostudomány között, mintha a medicina a hites felesége lenne, aki felé elkötelezettségei vannak, míg az irodalom a szeretője. A kettő között hányódik, és az egyiktől a másikig menekül minden bajában és nehézségei között.”
Kötelezettségnek az orvosi hivatást érzi és az Csehovnál valóban hivatásjellegű és szocialista vonású. Éppen orvosi elkötelezettségének tudatában és úgy érezve, hogy segíteni köteles a társadalom kivetettjein igyekszik megismerni és segítséget nyújtani Oroszország legkeletibb területén, a Szahalin-szigeten létesült büntetőtábor száműzöttjeinek. 1880-ban engedélyt nyert a cári igazságügyi szervektől arra, hogy a Szahalin-szigetet felkereshesse, az ott létesített „katorga” kényszermunkán dolgozó száműzöttek helyzetét felmérhesse. Egyedül a politikai foglyokkal való mégoly kismértékű, érintkezést is elzárják előle. Ezek között az 1864-ben a lengyelországi felkelésben resztvettek és más forradalmi vagy legalábbis haladó egyéneket értették, akik a szigetre életfogytiglan kerültek száműzetésre.
Csehov utazását 1890. április hó 1-én kezdette meg. A transzszibériai vasútvonal csak 1894–1904 között épült meg, így ő vasúton csak az Ural-hegység túlsó – ázsiai – oldalán fekvő Tyumenyig utazhatott. Onnan a postatrojkán utazott naponta 20-40 km-nyi távolságot téve meg. Szállásuk alig volt megfelelő. A tisztálkodási lehetőségek szinte teljesen hiányoztak. Az utazás igen kifárasztotta. Megdöbbenéssel látta kocsijából a több mint négyezer kilométeren, összeláncolva haladó száműzött rabok karavánjait. Útjáról az Új Időben folyamatosan megjelenő beszámolóiban elragadtatással ír Szibéria szépségéről. 84 napi igen kimerítő utazás után érkezik meg a Szahalin-szigetre, ahol 1890. július hó 10. és október hó 13. között tartózkodik és ahonnan Ceylont érintve tengeri úton Odesszán keresztül érkezik végül haza Moszkvába. Útja során a fizikai túlerőltetés, a súlyos meghűlés nyilvánvalóan fellobbantotta már meglévő tuberkulózisát. Beszámolójában utalt arra, hogy a száműzött rabok körében az elhalálozásnak több mint negyedét a tuberkulózis okozta. Csehov az egész telet 1890–1891 között végig betegeskedte,
„de tette ezt azzal a tudattal, hogy a szahalini utazásával … többé nem kell úgy érezze magát, mintha hűtlen lett volna az orvostudomány zászlójához, mert ezzel az utazással eleget tett a tudománynak és… boldog volt, hogy szépirodalmi munkásságát ez a durva börtönlátogatás kiegészítette és ezzel a népét szolgálta”.
Útjáról előbb folyóiratokban folytatásokban számol be osztatlan megdöbbenést váltva ki az orosz olvasók körében, amely a szahalini száműzetés elképesztően embertelen viszonyairól Csehov révén szerzett tudomást. Bizonyos, hogy ezek a beszámolók, úti jegyzetek, majd az összefoglaló gyűjteményes kötet Csehovban a szocialista humanizmus iránti elkötelezettséget nagymértékben fokozta és lényegesen enyhített a száműzött rabok sorsán.
Betegeskedése arra készteti, hogy elhagyja a nagyvárost és Moszkvától 90 km-re délre fekvő Melikhovo faluban birtokot vásároljon, ahol nővéreivel együtt élve
„kíván orvosi tevékenységet folytatni. Ő itt regényeket csak olvasni és többé már nem írni szándékozik”.
Úgy tervezi, hogy minimális orvosi gyakorlatot fog csupán kifejteni és kényelmesen, gyógyulást keresve élni… de minden hiába. A Volga mentén 1892-ben kolerajárvány tör ki. Csehov Melikhovo egyetlen orvosaként kötelességének érzi, „járványorvosként” munkába lépni.
„Nincs többet pillanatnyi időm sem írni, sem saját egészségemmel foglalkozni. Be kell utaznom a járás falvait, iskoláit. Nincsenek járványkórház céljára alkalmas barakkok. Hiányzik az egészségügyi szakszemélyzet. A járványra nincsenek az egészségügyi szervek felkészülve. Az utak borzalmasak és a lovaim rosszak”
– írja Csehov a kiadójának. Az 1892. és 1893. évekről írott orvos-egészségügyi beszámolóiból kitűnik, hogy 26 falut kényszerült ellátni. A rendelőjében ellátott betegek száma egy fél év alatt 453 volt, akiket 578 alkalommal vizsgált vagy kezelt. Rendelését saját házában, saját felszerelésével, minden segédszemélyzet nélkül kényszerült ellátni. Saját kocsiját és lovait kell igénybe vennie – ellenszolgáltatás nélkül. Hét gyár dolgozóinak orvosi ellátása tartozik feladatkörébe.
„A gyár látogatásain megállapíthatta…, hogy nemcsak a gyárosok, hanem a munkások maguk is ragaszkodnak a bevett, egészségre káros szokásokhoz. A gyárosok nem hajlandók a rossz viszonyokon semmilyen formában sem segíteni. A levegőszűrőt és a hulladékok fertőtlenítését csak luxusnak tekintik.”
Csehov szerint
„oda kell hatniok a hatóságoknak, hogy a gyárosokat helytelen viselkedésükről meggyőzzék. Még olyan merev elutasítás esetében is mindig javítanak valamicskét a rossz egészségügyi viszonyokon”.
Felháborodással szól Csehov a felügyelete alá tartozó iskola higiénés viszonyairól.
Az 1893. évről szóló jelentésében már konkrét eredményekről számolhat be. Két helységben is elkészülnek a járvány esetében elkülönítésre alkalmas fűthető barakkok. Szerencsére a kolera nem érte el ezt a vidéket. Orvosi munkája valamelyest megnőtt. A gyári egészségügyi viszonyokról ebben az évben már nem tesz említést. Nyilvánvalóan nem kerülhetett sor a munkások egészségét védő orvosnak a gyárak látogatására. Az iskola egészségtelen viszonyait úgy orvosolja Csehov, hogy saját költségére rendbe hozatta azt. Erről azonban a jelentésben nem tesz említést és erről csak levelezéséből szerezhetünk tudomást.
A kétévi járási orvosi munka nagyon kifárasztotta. Valóban pihenésre és klímaváltozásra szorul, annál inkább, mert egészségi állapota feltűnően megromlott és mind jobban kínozza a köhögés és szenved emésztési zavarokban. Ebben az időben jelenik meg teljes terjedelmében Beszámoló a Szahalin-szigetről című könyve, amely alapjában megrázza a cári Oroszország közvéleményét és döbbenetes vádirat a cári önkénnyel szemben. Szuvorinnal, kiadójával és barátjával már 1891-ben hosszabb utazást tett Olaszországban és Franciaországban. A Szahalin-szigetről írt könyve jövedelméből 1894-ben újra hosszabb nyugati utazást tesz. Majd ezt követően Jaltában keres felüdülést. Ezen utazásai során veszi tudomásul, hogy leromlott egészségi állapota miatt a falusi orvos nehéz megpróbáltatásait többé már nem képes elviselni. Így orvosi hivatását nehéz szívvel bár, de feladni kényszerül. Szocialista orvosi elkötelezettségét tovább már nem orvosi gyakorlattal, hanem valóban nagylelkű jelentős adományokkal juttatja kifejezésre. Így építik fel költségére a járásában fekvő Tálesz faluban az első modern iskolát és minden más jótékonysági tevékenységben is kezdeményező és kivitelező szerepet játszik.
Az 1892. és 1893. években falun folytatott orvosi tevékenysége nyújtott módot Csehovnak, hogy a vidéki orosz nemesi és paraszti életet minden egyes megnyilatkozásában alaposan megfigyelhessen és betekinthessen a falusi orvosok minden irányú munkájába. Így állíthatta, hogy az orvosi praxisa írói szemléletét és ismeretanyagát is milyen nagymértékben kibővítette és élet közelivé tette.
1897-ben életveszélyes mértékű haemoptoe jelentkezik, ezért Osztroumov professzornak, volt mesterének klinikáján vizsgálják ki. Itt egyértelműen megállapítják tuberkulózisát. Klimatikus gyógykezelést és minél teljesebb pihenést írnak elő részére. Nizzába, illetőleg Côte d’Azurra utazik anélkül, hogy állapota lényegében javult volna. Osztroumov akkor a Jaltába történő végleges átköltözését javasolja. Eladja melikhovói házát és Jalta környékén megvásárolja a Kucsuk-Koj birtokot, ahol saját tervei szerinti házat kezd építtetni. A Nyemirovics-Dancsenko és Sztanyiszlavszkij vezette moszkvai Művész Színházban osztatlan sikertől kísérve mutatják be színdarabját, A sirály! Itt ismeri meg későbbi feleségét, a neves színésznőt, Olga Knippert. Közben sorra jelennek meg irodalmi alkotásai és aratnak igen nagy sikert a Művész Színházban bemutatott színdarabjai, így 1899-ben a Ványa bácsi, majd a Három nővér.
1899-ben ismerkedik meg és köt életre szóló barátságot a vele azonos nézeteket valló Maxim Gorkijjal Jaltában. Az Orosz Tudományos Akadémia 1890-ben tiszteletbeli tagjává választotta. Erről azonban 1892-ben Tolsztojjal és Korolenkóval együtt lemond, amikor a cári kormányzat és az Akadémia Gorkijjal szemben határozott intézkedéseket hozott, amikor Gorkijt politikai eszméiért letartóztatták és akadémiai tiszteletbeli tagságától megfosztották.
Csehov a téli hónapokban a Földközi-tenger partján tartózkodik, míg az év többi részét Jaltában tölti. 1901-ben veszi feleségül Olga Knippert, aki változatlanul a Művész Színházban működik, míg Csehov maga Jaltában él. Ott látja, hogy mennyire nem történik gondoskodás a szegény sorsú tuberkulotikus betegekről és komoly adományával kezdeményezi a tüdőbeteg tanítók részére Jaltában szanatórium építését. 1903-ban tuberkulotikus mellhártyagyulladás keletkezik. Szinte állandóan fekvőbeteg. Ezalatt írja meg a Cseresznyéskertet, amelyet 1904. január 17-én mutat be Sztanyiszlavszkij Művész Színháza. Az előadáson Csehov még jelen van, hogy azután orvosai tanácsára a svájci–német határ közelében fekvő Badenweilerben, a Fekete-erdő legvédettebb részén kerüljön kezelésre 1904 júniusától kezdődően. Mind súlyosabbá váló tüneteit disszimulálja. Állapota rohamosan romlik és 1904. július hó 2-án ott hunyt el. Halála után mellszobrát viselő márványoszlopot emeltek a nagy író emlékére Badenweiler parkjában. Ezt a díszes emlékművet a második világháború megsemmisítette ugyan, de egy egyszerűbb márványtáblán – amint ezt magam is láttam – arany betűkkel emlékeznek meg a régi emlékmű helyén a nagy íróról és szocialista humanista orvosról. 1904. július hó 9-én temették el Moszkvában a századforduló kimagaslóan nagy és joggal világhírnévre szert tett orosz íróját. Regényeiben, színdarabjaiban az orvosok legkülönbözőbb típusaival találkozhatni, akikkel Csehov élete és orvosi működése során rendszeresen találkozhatott.
Hogy mennyire magukénak tekintették a falusi orvosok Anton Pavlovics Csehovot, mi sem bizonyítja jobban annál a fénynél, hogy amidőn 1902-ben a falusi orvosok Moszkvában országos kongresszust tartottak, a kongresszus fénypontjaként megtekintették a részükre fenntartott előadáson a Ványa bácsit, és a beteg Csehovnak Jaltába ezt táviratozták:
„Oroszország legelhagyatottabb vidékeinek falusi orvosai, akiknek megadatott, hogy az orvos és költő valóban művészi alkotását láthatták, köszöntik kartásukat és sohasem fognak erről a napról megfeledkezni.”