Friedrich Schiller 1775-ben iratkozott be a stuttgarti Károly-akadémia orvosi karára. Az orvosi pálya nem vonzotta különösebben, de a másik lehetőség, a jogi tanulmányok teljesen idegenek voltak számára. Lehet, hogy elhatározásában a családi hagyománynak is volt valami része. Atyja, Johann Caspar (1723–1796) eredetileg sebész volt Marbachban, de a kisvárosi praxisból nem tudta eltartani családját, ezért katonatiszt lett. A hétéves háborúban néha visszatért eredeti szakmájához: ha nem volt orvos, ő látta el a sebesülteket. Fia talán azt remélte, hogy főiskolai végzettséggel többre viszi, mint az atyja.
A 16 éves Schiller lelkesedéssel vetette bele magát az orvosi tanulmányokba, de ez a lelkesedés igen hamar lelohadt. Tanulmányainak utolsó két évében több komoly orvosi munkán átrágta magát, de a pályatévesztett költőt már ekkor is az irodalom és a filozófia érdekelte igazán. Ilyen körülmények között szinte törvényszerű volt, hogy érdeklődése a medicina és a pszichológia határterülete, a test-lélek kapcsolat felé fordult. Ez a terület a mai pszichoszomatika őse lehetett volna – ha lettek volna mai értelemben vett tudományos alapjai. A kor uralkodó tekintélyei Albrecht Haller (1708–1777) és Georg Ernst Stahl (1660–1734). Haller nevét számos anatómiai elnevezés őrzi, illetve őrizte, de szemlélete a vitalizmus egyik változata volt. Még misztikusabb volt Stahl animizmusa: szerinte minden életjelenség mozgató rugója a lélek.
Schiller diplomamunkáját 1779-ben nyújtotta be Philosophia physiologiae címmel. Az eredeti latin nyelvű kézirat elveszett, csupán a német szöveg első fejezete maradt fenn: „Das geistige Leben. A munka inkább volt filozófia mint fiziológia, mert a szerző megfigyelésekre vagy kísérletekre nem hivatkozott. Az élettant a spekuláció helyettesítette, persze ugyanúgy spekulációk voltak a kor orvosi „elméletei” is. Munkájában Schiller szakít minden addigi élettani nézettel. A mozgás és érzékelés, a fizikai és szellemi működés kapcsolatának magyarázatára feltételezi, hogy az idegrendszerben valami „közvetítő erő” (Mittelkraft) működik. Ma ingervezetést vagy neurotranszmittereket mondanánk, de hát hol volt még az acetilkolin, adrenalin, szerotonin! Hiszen a kémiát éppen Stahl flogiszton-elmélete vezette zsákutcába 100 évre és a medicinából azóta sem tűnt el egészen az a hagyomány, hogy megalapozatlan hipotéziseket bizonyított tényként elfogadjanak. Schiller munkájába beépítette Stahl animizmusát, Haller elméletét az ingerlékenységről, sőt William Cullen-nek akkor még újnak számító neuropathologiai elképzeléseit is. Hogy igazában egyiket sem vette komolyan, azt elárulja egy gúnyoros kitétele: „Quandoque bonus dormitat Hallerus” – Néha a jó Haller szunyókál. A szólás Horatius-tól származik (Ars poetica 359): „Quandoque bonus dormitat Homerus” – Néha a jó Homérosz szundikál, tehát a nagy író sem mindig tud önmagához méltót alkotni. A polémikus hangnem és a tekintélyek megfricskázása aligha számíthatott sikerre egy német fejedelemség katonaorvosi akadémiáján, 10 évvel a francia forradalom kitörése előtt. A kar Schiller munkáját elutasította.
Károly Jenő fejedelem elrendelte, hogy Schiller még egy évet töltsön az akadémián, „amíg ifjonti heve lecsillapodik”. A költőt addig is nyomasztotta a fejedelemség légköre, de most úgy érzi, méltatlanul büntetik. Egyik oldalon a gerendavázas patricius-házak nyárspolgárai, a másikon a züllött fejedelmi udvar, mindehhez az akadémia vaskalapos szelleme és katonai „Drillje” olyan környezet volt, amelyben egy további év a rabság meghosszabbítását jelentette. A kudarc lesújtja, de depressziója hamar dühbe csap át: szinte „mérgében” megírja a Räubert (Haramiák). A Räuber kamaszos lázadás a fönnálló rendszer ellen, tele szertelenséggel és rousseau-i vad-romantikával, egyszerre giccs és remekmű. Az irodalomban azóta sem ritka, hogy a felnőtt szerző kamaszkori lázadásainak ad hangot. Alfred Jarry (1873–1907) Übü király alakját (Ubu roi) gimnáziumi matematika tanáráról mintázta. Jarry műve irgalmatlan szatíra; Schiller-é optimista kicsengésű, mint egy ifjúsági regény. Főhőse Karl Moor, a véreskezű, de nemeslelkű rablóvezér, a legendák Rózsa Sándorának és Sobri Jóskáinak irodalmi őse, aki lesújt a szintén véreskezű, de kevéssé nemeslelkű hatalom birtokosaira. A Räuber-ben gyakoriak az orvosi kifejezések(1); itt-ott megcsillan a cinikusnak látszó egészségügyi humor.
A darab mannheimi bemutatójának idején (1782) Schiller már katonaorvos volt. A bemutató óriási sikert hozott. Mindenki megértette: a romlott hatalommal szemben a bűnöző is erkölcsi fölényben van. Schiller megelőzte Beaumarchais-t. Napóleon mondotta, hogy a francia forradalom valójában a Figaro házasságának bemutatójával kezdődött (1784): Figaro különb mint urai és Karl Moor is különb.
A fejedelem a Räuber sikerét a maga módján nyugtázta. Állítólag 6 hét várfogsággal sújtotta a szerzőt, de lehet, hogy ez csak fenyegetés maradt. Annyi bizonyos, hogy szigorúan megtiltotta a drámaírást, mert ez „katonatiszthez nem méltó” tevékenység.
A Räuber írásának idején Schiller még a Károly-akadémia foglya volt és a szabadulásra csak egy út kínálkozott, ha olyan munkát ír, amilyet elvárnak tőle. Kettőt is írt: A gyulladásos és gennyes lázak különbözőségéről és a Philosophia physiologiae újabb változatát. Ezekben már szigorúan tartja magát korának orvosi dogmáihoz és óvakodik tőle, hogy szembeállítsa saját spekulációit a tekintélyekével. A gyulladásokról írt munkájában összeházasítja Boerhaave elméletét Cullen-ével; a Philosophia phisiologiaeben pedig elfogadja Stahl animizmusát, aki az egészséget és a betegséget immateriális erőkre vezette vissza. Boerhaave a gyulladást mechanikus okoknak tulajdonította; Cullen „idegi reakciónak”. Ma már ez homousion–homoiusion vitának tűnik, de egzakt ismeretek hiányában az iótának mindig nagy fontosságot tulajdonítanak. A konformista diplomamunkákat elfogadták és Schiller-t 1780. december 14-én katonaorvossá avatták.
Ezzel azonban nem szabadult ki a fejedelem bűvköréből. Ezredorvossá nevezik ki, porte-épée (kardtartó szíj) nélkül, rangja tehát a hadnagynál alacsonyabb és fizetése is ennek megfelelő: évi 18 arany. Főiskolai végzettséggel tehát odajutott, ahol egykor atyja tartott: tábori sebész (Feldscher) lett. A Károly-akadémia elvégzése akkor még nem jogosított magángyakorlatra. A doktori cím elnyeréséhez egy további vizsgát kellett tenni Württembergben, majd egy másodikat Tübingenben. Schiller ezen az úton nem jutott tovább mint egy újabb értekezés vázlatáig. A Károly-akadémiának az egyetemi rangot II. József császár csak 1781-ben adta meg, tehát Schiller távozása után.
Hogyan vélekedett a fiatal katonaorvos tudományról, államról és fejedelmekről, azt csak később írhatta meg:
Tudomány
(Wissenschaft)
Istennőnek imád az egyik. Híven ápol a másik,
Mint a fejős tehenet, mely tejet és vajat ád.
Goethe közbenjárására Schiller-t kinevezték a jénai egyetemre rendkívüli tanárnak, de a tudós társaságokról nem volt nagy véleménnyel:
Akadémiák
(Gelehrte Gesellschaften)
Mindenik egyenként, ha tekinted, elég okos ember:
Üljön a plénum együtt, megvan az ostobaság.
És az értekezletek:
Vergebliches Geschwätz
Fortzupflanzen die Welt sind alle vernünftigen Diskurse
Unvermögend, durch sie kommt auch kein Kunstwerk hervor.
Haszontalan fecsegés
Nincs oly okos eszmecsere, mely a világot előbbre vinné,
Belőlük mestermű sem születik.
Egy gondolat, amely az állam elhalásával rokon:
Der beste Staat
„Woran erkenne ich den besten Staat?
Woran du die beste Frau kennst;
daran mein Freund, Dass man von beiden nicht spricht.”
A legjobb állam
„Miről ismerem meg a legjobb államot?”
Amiről a legjobb asszonyt;
Arról barátom, hogy egyikről sem beszélnek.
Nem csak Károly Jenő fejedelem emléke élt Schiller-ben, amikor a Németország és fejedelmeit megírta (Deutschland und seine Fürsten):
„Nagy fejedelmeket adtál s hozzád illik e nagyság,
Hisz naggyá az urat szófogadói teszik.
Mégis tedd nehezebbé, Németföld, uraidnak
Hogy nagy urak legyenek; jobb ha nagy emberek ők.”
Schiller gyakorló orvosi tevékenységéről kevés adat maradt fenn. Két évig volt elkeseredett, „botcsinálta doktor”. Augé tábornok seregének 240 rokkantját kezelte, meg néhány tífuszos katonát – nem sok sikerrel. Receptjein heroikus dózisokat írt, sőt egyszer összetévesztette az oleum chamomillae coctumot az erősebb hatású ol. chamomillae aetherummal. Ettől kezdve Schiller receptjeit láttamoztatni kellett feletteseivel. A betegek többnyire bolondnak tartották, mert orvosuk vizsgálat helyett hangos előadásokat tartott.
Végül is a Räuber sikere és az ezt követő fejedelmi tilalom vetett véget a költő orvosi tevékenységének. 1782-ben megszökött. Egy darabig még magánpraxist folytatott egy eldugott faluban, Dr. Ritter néven, majd végképp búcsút mondott az orvosi pályának. Később már csak nyomasztó anyagi gondok súlya alatt említi leveleiben, hogy visszamegy orvosnak. Alkotó lázban élte le életét, a láz szó mindkét értelmében, mert a tbc rövidre szabta idejét.