A croisset-i kis birtok magányában, átvirrasztott éjszakák csöndjében készült Gustave Flaubert utolsó regénye. Lassan haladó, kemény munka volt, az író többi, nagy erőfeszítések közt született művei közt is talán a legfájdalmasabb vergődések árán testet öltő. Flaubert már hatvanadik éve felé járt, s észrevétlenül közeledett az 1880-ik évnek az a végzetes napja, mikor a kirándulásra készülő, csomagjait kötözgető agglegényt vérömlés döntötte kedvenc széles kerevetére, mely halálos ágya lett. A munkából, mely töredék maradt, ki-kiérezzük az öregedő lélek líráját. Oh, nem az író gyöngülése ez: a vénülő kéz még szívós, régi erejével rója tele finom betűivel a papírlapokat, s hibátlan, csudálatos pontossággal írja le azt, amit az okos, látó szemek vízióba tömörítenék. Azonban ez a látás, ez a vízió egyre jellegzetesebben válik öregemberessé. Flaubert szemüvegen keresztül nézi a világot, még pedig nemcsak azon a színházi látcsövön át, mellyel kerti teraszáról a kiránduló rouen-i polgárcsaládokat vizsgálhatja, hanem azokon a finom, láthatatlan üvegű lencséken keresztül is, melyeket az idő csiszol a vénülő lélek elé, s melyeknek neve: kiábrándulás és az elmúlás gondolata. Bouvard és Pécuchet minden sora a kiábrándulást hirdeti, s közéjük szelíden fonódnak az elmúlás képei: sötét erdők mögül előkúszó októberi sugarakról olvasunk, bágyadt téli esték súlyosan boltozódó egéről, s magányos falevélről, mely az ablakhoz koppan, fordul egyet, s lehull a semmibe.
Az impassibilité hírhedt hirdetője így siklik át, akaratlanul is, az óvatosan került lírába. Utálta az első személyben való beszédet, szótárából kiirtotta az „én” szót, megvetette – a Bouvard és Pécuchet egy egész fejezete erről szól – az egyéni ömlengések és deklamációk irodalmát, a színes és híg mártást, mellyel a George Sand-ok kora tálalta az olvasók elé ösztövér regény-lakomáit, de önmagát mégsem küszöbölhette ki írásaiból. Aminthogy a teljes impassibilitás lehetetlen is: az a mű, mely ha szemérmes rejtőzködéssel is, nem hirdeti írója egyéniségét, vértelen, erőtlen és halandó. A Flaubert-előző Balzac rettentő, szürke adattömbjei, melyekről ugyancsak kemény szó esik a Bouvard és Pécuchet-ben, komor, poros kősivatag kietlenségével nyomasztanának, ha nem éreznők a gigászi izomember lihegő jelenlétét, aki e szirteket gúlává emeli, s a naturalista Zola Germinal-ja – mely öt évvel követte Bouvard és Pécuchet megjelenését – egy nemes férfilélek tisztító, lírai szélviharával zúg a bányaléges tárnák sötét odúiba.
Flaubert maga is érezte, hogy minden érzéketlenség mellett is, líra szól könyveiből. „Bovaryné én vagyok” – mondta legelső regényéről –, s csakugyan, ennek a sokszorosan megvitatott remeknek végső kulcsa minden valószínűség szerint a romantikusnak indult Flaubert nagy leszámolása a romantikával. És többi műve is egy-egy ilyen számvetés leleplező erejével hat. A „Szent Antal megkísértése” a végletek közt hányódó lélek szenvedés- és szenvedélybíró rugalmasságának próbája, a „Szalambó” az egzotikus messzeségekbe kalandozó fantáziateremtő hatalmának kiélése, s az „Éducation sentimentale”, a gyönyörűséges, hangfogós fájdalmú „Érzelmek iskolája”, az ifjúság homályos, nagyszerű vágyainak mérkőzése a rideg, kijózanító és megőrlő élettel.
Flaubert műveiben mindig tragikus a harc eldőlte: vesztes a lélek, s győz az anyag. A XIX. század materializmusának keserű lírai kísérete zeng ezekből a halhatatlan remekekből. És mégis, valami szelíd bájú északi fény rózsázza be e jéggé fagyott könnytengerek komor éjszakáját: valami derengő hit, az egyetlen abszolútum érzése és vigasza: a Művészeté. Rettenetes ez a világ, őrült bolyokban bozsgó hangya-embereivel, üzleteivel, butaságaival, betegségeivel, csökönyös körmozgásával, de az, hogy föléjük emelkedhetem, láthatom, megérthetem, átérezhetem és újjáteremthetem őket, érdemessé teszi az életet a végigélésre. S talán ez az egész teremtés célja: egyre tökéletesebben megismételni a teremtést. A végtelen messziségben fölkelő roppant nap azért árasztja el billió mérföldes sugárkévéivel a szemernyi Földet, hogy én: Gustave Flaubert, atomnyi része a szemernek, csudálatos hajnalok tüzét fessem ki mikroszkopikus papírlapjaimon, s általam és bennem tovább éljen és örök tökéletességet alkosson a titokzatos szellem, az Isten.
S talán nem utolsó sorban magyarázata ez annak, hogy Flaubert leghíresebb regényalakjai mind középszerű emberek. Büszkén és válogatósan kerülte a ritka lélekpéldányok ábrázolását: nem akart hálásabb matériával dolgozni, mint aminővel maga a teremtés végzi újra megismétlődő kísérleteit. Miért nem születik a világra csupa kitűnő lélek, miért alkotják a többséget a köznapi típusok? Nyilván ezekkel kell megoldani a fő problémákat, ezeken fordul meg az egész teremtés értelme. Az igazi öröm, az igazi bánat ezeké az együgyűeké, a hegyi beszéd „lelki szegényeié”, s a magam lelkéből is annyi a maradandó és abszolút érték, amennyit az ő megelevenítésükre átlehelhetek beléjük. Mert a nagy emberek tragikus magányban, megértetlenül lobognak el, de ha valami a szent szikrából átpattan és átöröklődik a szívós, röghöz tapadó fajba, lassanként szebbé magasztosulhat a világ. Prométheuszt széttépik a keselyük, de agyagfigurái boldogabb jövő felé szaporodnak.
Két ilyen, örökéletre hivatott agyagfigura Bouvard és Pécuchet alakja is. Félszegre gyúrtan, esetlenül indulnak el. A nyárspolgárgyűlölő Flaubert mintha karikatúrákat akarna szerepeltetni, s kiábrándultsága mintha kéjelegve mutogatná példájukon a gyógyíthatatlan, jövőtlen emberi butaság reménytelen sorsát. Végighurcolja őket az emberi munkálkodás és erőfeszítés minden területén, a földműveléstől a művészetig, az orvoslástól a vallásig, hogy mindenütt csődbe zuhanjanak, hogy minden mozzanatból ez a tanúság süvöltsön: íme, a teremtés koronája, az Ember, aki beláthatatlan generációk minden örökbekapott vívmányát csak arra tudja fölhasználni, hogy ostobaságokba sodródjék, tragikomikus nyaktöréseket szenvedjen, s végül ugyanoda jusson vissza, ahonnan nagy lelkendezve útnak iramodott. Nézzétek: két rendes, hétköznapi ember, derék, jó fiuk, csak mérhetetlenül ostobák, mérhetetlenül átlaglények! Mi lesz belőlük? És mi lesz mindnyájatokból, akik ilyenek vagytok és akik a többséget alkotjátok? Valami homályos, ismeretlen hatalom dobálózik veletek, mint az indián a bumeráng nevű furcsa szerszámmal, amely arról nevezetes, hogy ha gazdája elhajítja, egy nagy, bolond körív után visszakanyarodik az indulási helyre, s ernyedten zuhan a röhögő vadember lábaihoz. Buta, primitív játékszerek vagytok a Sors kezében – hát érdemes élnetek?
Bizonyos, hogy az öregedő Flaubert kegyetlen és rideg könyvet akart írni, olyat, melyet fölhorkanva, szíven találva olvasson a magára ismerő nyárspolgár. Bosszúműnek készült ez a regény az emberiség ellen, melynek többsége vak közönnyel halad el minden szép és nemes mellett, vagy ami még rosszabb, értelmetlen, üres, olcsó kis lelkesedésekben puffogtatja el életét. Flaubert, miután újra meg újra végigvergődött a középszerű lélek problémáján, azon, hogy miként lehetne érzelmi és gondolati nagyszerűségek edényévé tenni a cserépszíveket és agyaglelkeket, miként lehetne a művészet tündöklő örökkévalóságával körülzománcozni a porban szürkülő életek hitvány örökkévalóságát, az elfásult és kiábrándult öregség gesztusával akarja szemétre vetni a repedt és kongó kísérleti lomot. Bouvard és Pécuchet próbáljanak végig mindent, rokkanjanak és törjenek bele vergődéseikbe, még egy rozoga emlék olcsó bordélylámpása se sugarazzon vissza rájuk, mint Frédéricre az „Érzelmek iskolája” végén, s még az öngyilkosság polgári vészkijárata is rozsdásodjék be előttük, melyen Bovaryné menekült a megváltó megsemmisülésbe. A két írnok úr térjen vissza a rettenetes íróasztalhoz, s ami még rettenetesebb, ami vad és keserű hahotánkra tegye őket érdemessé, szeressék a régi robotba való reménytelen visszasüllyedést!
Így tervezte Flaubert. Munkájához konok, elszánt fölkészültséggel látott. Körülbelül 1500 tudományos munkát tanulmányozott végig, vagy harminc különféle szaklapra fizetett elő, hogy híven ábrázolhassa a két nyárspolgári lélek minden groteszk próbálkozását. A művel párhuzamosan naplójegyzeteket készített az emberi butaság napról-napra észlelt és gyűjtött eseteiről. Éjszakánként, csak a virrasztó lámpás rezzenő, sárga fényével folytatva hangos, egyoldalú beszélgetést, örök pipája füstfelhői közé temetkezve, csiszolta kegyetlen jelzőit, s esztergályozta kérlelhetetlen mondatait. És mégis!… És mégis, a munka más lett, mint amilyennek Flaubert szánta; a magányos éjszakázóra boltozódó csöndes ég, a lassan virradó erdők mögül előkúszó szelíd sugarak, az ablakhoz csörrenő, tovaforgó, lehulló levelek ellenállhatatlanul részt kértek a regény életéből, s a keserű kiábrándulások könyve az elmúlás lírájával, egy menni készülő lélek bánatos hangulataival telt meg: Bouvard-ban és Pécuchet-ben Flaubert lassanként önmagát búcsúztatta, s a fölényes gúny szájrándítása fölött nehezen visszatartott könnyek csillantak meg a hideg, tiszta kék szemekben.
A regény elején, a földművelés és régészkedés jeleneteiben még bántóan rideg és fölényes a szkepszis virtuóza, a filozófiáról szóló fejezetekben még kegyetlenül józan és gúnyos a materializmus modern kiábrándultja, de közben már elhalkulásokon, remegően költői leírásokon kapjuk, s utóbb hiába pellengérezi ki a vallási és pedagógiai rendszerek ellenmondásait, egyre tisztább és meghatóbb lírai hang cseng elő a rejtőzködő szemérmű sorok mögül. Az éjféli mise képe csudálatos áhítattól meleg, s bizonyosra vesszük, hogy Flaubert is érezte Bouvard és Pécuchet nagy megilletődését a croisset-i kis templomban; mikor pedig a két barát Victor és Victorine neveltetésének gonosz tanulságain vergődik, a belőlük föltörő sóhaj egy tiszta, megértő folytatás, egy ártatlan gyermeki élet után a Flaubert agglegényi lelkének is bús fölfohászkodása. Nagyon érdekes, hogy Flaubert Bouvard és Pécuchet több helyén a közvetlen jellemzés eszközeihez folyamodik, s ilyenkor rendszerint a részvét, a sajnálat hangját használja a szegény bonhomme-ok tetteinek magyarázgatása közben. Bouvard és Pécuchet határozottan emelkednek a regény folyamán, s a nyárspolgári ostobaságokra vetülő éles reflektor-fény az ő alakjukról a mellékszemélyek figuráira siklik át. Ők ketten lassanként Flaubert szószólóivá lesznek, s bár félszeg ide-odalengéseik közt torz és komikus szereplők maradnak, végeredményben mégis valami kifordított Faust-tragédia kerekedik a műből. Faustban a nagy lélek harcát látjuk a világgal, itt a kis lelkek küzdelme jelenik elénk: ott magasztos bölcsességek, patetikus lendületek, fenséges viharok, itt apró szőrszálhasogatások, elbénuló próbálkozások, groteszk sóhajok: de nehéz megmondani, melyik vergődés markol mélyebben belénk, melyik tragédia áll közelebb hozzánk? Flaubert, egyik nagynevű kritikusa szerint, szerette furcsa „komáit”, s valóban lehetetlen a szeretet érzése nélkül végigolvasnunk ezt az ál kegyetlen remekművet. Attól kezdve, hogy az öregedő Flaubert ezt a két alakját is a vénlegények sorából választja, hogy a maga ezerféle-tudást szomjazó és búvárló hajlamát plántálja beléjük, hogy írnokoknak állítja be őket, az íróasztal rabjainak, naphosszat betűk hajszálvonalai fölé görnyedő, egyhelyben ülő kollégáknak – ezektől az alapvető kiindulásoktól kezdve a lírai megnyilatkozások sok-sok kísérő mozzanatán végig titkos testvéri érzés jeleit kísérhetjük nyomon, s ha gúnyolja a két boldogtalant, fájdalmas, öntépő gúny az, az egyszerű inkarnációkba öltöző istenség megváltási vágyának hol csüggedező, hol föllobogó vergődése.
A magyar tolmácsoló nem teheti le tollát, míg egy-két szót nem szentel annak a belső, mély hasonlóságnak, mely a franciák csudálatos mesterét a mi legnagyobbjaink egyikéhez fűzi: Flaubert és Arany János hasonlóságára gondolok. A mély tekintetű, lekonyuló bajuszú Flaubert-arckép talán másokban is fölidézte már a nagyszalontai jegyző komoly képmásának emlékét. Lélekben is rokonok voltak: két nagy magányos, a szemérmes írás, az epikába temetkező fájvirág-érzékenység képviselői mind a ketten. Arany „epikai hitele”, nyelvi titkokat boncoló filológiája magyar változata volt Flaubert Szalambó-nyomozó, mondat-ritmusokat ínyencül kóstolgató elmélyedéseinek. Tragikusan kibomló, kérlelhetetlen kompozícióik, művészet-imádatuk: azonos lelki alkatra vallanak. Olykor még fantáziájuk járásának, realisztikus látásuknak apró mozzanatai is megegyeznek: Bovaryné egy helyen éppen úgy apró vonalakat rajzol elmerengése közben a kés fokával az abroszra, mint ahogy Arany Bencéje tűnődik el, „bocskorán körmével kereszteket írva”. A két nagy író művészete egytestvér lelkek kivirágzása. A francia klíma oxigénje, nyugati napsütése más színűre, orchideásabb pompázásra tüzelte az egyik kivirágzást, de a sűrűbb magyar levegő, a zordonabb éghajlat nem kevésbé remek plántát növelt. Arany és Flaubert kortársak voltak, születési és halálozási évük is nagyon közel esik egymáshoz, s alázatos csodálójuknak jólesik egyazon halhatatlanság koszorújába fonni a két nemes, normann és szittya nevet.
Flaubert természettudományos forrásainak hozzávetőleges jegyzéke
Az alábbi összeállítással szeretném érzékeltetni, hogy Flaubert milyen elszántsággal készült a regény megírásához. – A szerk.
