Mesterkurzus rovat

A fordító előszava

Gustave Flaubert Bouvard és Pécuchet című regényéhez
Tóth Árpád
kémia, biológia, geológia, orvoslás

A croisset-i kis birtok magányában, átvirrasztott éjszakák csöndjében készült Gustave Flaubert utolsó regénye. Lassan haladó, kemény munka volt, az író többi, nagy erőfeszítések közt született művei közt is talán a legfájdalmasabb vergődések árán testet öltő. Flaubert már hatvanadik éve felé járt, s észrevétlenül közeledett az 1880-ik évnek az a végzetes napja, mikor a kirándulásra készülő, csomagjait kötözgető agglegényt vérömlés döntötte kedvenc széles kerevetére, mely halálos ágya lett. A munkából, mely töredék maradt, ki-kiérezzük az öregedő lélek líráját. Oh, nem az író gyöngülése ez: a vénülő kéz még szívós, régi erejével rója tele finom betűivel a papírlapokat, s hibátlan, csudálatos pontossággal írja le azt, amit az okos, látó szemek vízióba tömörítenék. Azonban ez a látás, ez a vízió egyre jellegzetesebben válik öregemberessé. Flaubert szemüvegen keresztül nézi a világot, még pedig nemcsak azon a színházi látcsövön át, mellyel kerti teraszáról a kiránduló rouen-i polgárcsaládokat vizsgálhatja, hanem azokon a finom, láthatatlan üvegű lencséken keresztül is, melyeket az idő csiszol a vénülő lélek elé, s melyeknek neve: kiábrándulás és az elmúlás gondolata. Bouvard és Pécuchet minden sora a kiábrándulást hirdeti, s közéjük szelíden fonódnak az elmúlás képei: sötét erdők mögül előkúszó októberi sugarakról olvasunk, bágyadt téli esték súlyosan boltozódó egéről, s magányos falevélről, mely az ablakhoz koppan, fordul egyet, s lehull a semmibe.

Az impassibilité hírhedt hirdetője így siklik át, akaratlanul is, az óvatosan került lírába. Utálta az első személyben való beszédet, szótárából kiirtotta az „én” szót, megvetette – a Bouvard és Pécuchet egy egész fejezete erről szól – az egyéni ömlengések és deklamációk irodalmát, a színes és híg mártást, mellyel a George Sand-ok kora tálalta az olvasók elé ösztövér regény-lakomáit, de önmagát mégsem küszöbölhette ki írásaiból. Aminthogy a teljes impassibilitás lehetetlen is: az a mű, mely ha szemérmes rejtőzködéssel is, nem hirdeti írója egyéniségét, vértelen, erőtlen és halandó. A Flaubert-előző Balzac rettentő, szürke adattömbjei, melyekről ugyancsak kemény szó esik a Bouvard és Pécuchet-ben, komor, poros kősivatag kietlenségével nyomasztanának, ha nem éreznők a gigászi izomember lihegő jelenlétét, aki e szirteket gúlává emeli, s a naturalista Zola Germinal-ja – mely öt évvel követte Bouvard és Pécuchet megjelenését – egy nemes férfilélek tisztító, lírai szélviharával zúg a bányaléges tárnák sötét odúiba.

Flaubert maga is érezte, hogy minden érzéketlenség mellett is, líra szól könyveiből. „Bovaryné én vagyok” – mondta legelső regényéről –, s csakugyan, ennek a sokszorosan megvitatott remeknek végső kulcsa minden valószínűség szerint a romantikusnak indult Flaubert nagy leszámolása a romantikával. És többi műve is egy-egy ilyen számvetés leleplező erejével hat. A „Szent Antal megkísértése” a végletek közt hányódó lélek szenvedés- és szenvedélybíró rugalmasságának próbája, a „Szalambó” az egzotikus messzeségekbe kalandozó fantáziateremtő hatalmának kiélése, s az „Éducation sentimentale”, a gyönyörűséges, hangfogós fájdalmú „Érzelmek iskolája”, az ifjúság homályos, nagyszerű vágyainak mérkőzése a rideg, kijózanító és megőrlő élettel.

Flaubert műveiben mindig tragikus a harc eldőlte: vesztes a lélek, s győz az anyag. A XIX. század materializmusának keserű lírai kísérete zeng ezekből a halhatatlan remekekből. És mégis, valami szelíd bájú északi fény rózsázza be e jéggé fagyott könnytengerek komor éjszakáját: valami derengő hit, az egyetlen abszolútum érzése és vigasza: a Művészeté. Rettenetes ez a világ, őrült bolyokban bozsgó hangya-embereivel, üzleteivel, butaságaival, betegségeivel, csökönyös körmozgásával, de az, hogy föléjük emelkedhetem, láthatom, megérthetem, átérezhetem és újjáteremthetem őket, érdemessé teszi az életet a végigélésre. S talán ez az egész teremtés célja: egyre tökéletesebben megismételni a teremtést. A végtelen messziségben fölkelő roppant nap azért árasztja el billió mérföldes sugárkévéivel a szemernyi Földet, hogy én: Gustave Flaubert, atomnyi része a szemernek, csudálatos hajnalok tüzét fessem ki mikroszkopikus papírlapjaimon, s általam és bennem tovább éljen és örök tökéletességet alkosson a titokzatos szellem, az Isten.

S talán nem utolsó sorban magyarázata ez annak, hogy Flaubert leghíresebb regényalakjai mind középszerű emberek. Büszkén és válogatósan kerülte a ritka lélekpéldányok ábrázolását: nem akart hálásabb matériával dolgozni, mint aminővel maga a teremtés végzi újra megismétlődő kísérleteit. Miért nem születik a világra csupa kitűnő lélek, miért alkotják a többséget a köznapi típusok? Nyilván ezekkel kell megoldani a fő problémákat, ezeken fordul meg az egész teremtés értelme. Az igazi öröm, az igazi bánat ezeké az együgyűeké, a hegyi beszéd „lelki szegényeié”, s a magam lelkéből is annyi a maradandó és abszolút érték, amennyit az ő megelevenítésükre átlehelhetek beléjük. Mert a nagy emberek tragikus magányban, megértetlenül lobognak el, de ha valami a szent szikrából átpattan és átöröklődik a szívós, röghöz tapadó fajba, lassanként szebbé magasztosulhat a világ. Prométheuszt széttépik a keselyük, de agyagfigurái boldogabb jövő felé szaporodnak.

Két ilyen, örökéletre hivatott agyagfigura Bouvard és Pécuchet alakja is. Félszegre gyúrtan, esetlenül indulnak el. A nyárspolgárgyűlölő Flaubert mintha karikatúrákat akarna szerepeltetni, s kiábrándultsága mintha kéjelegve mutogatná példájukon a gyógyíthatatlan, jövőtlen emberi butaság reménytelen sorsát. Végighurcolja őket az emberi munkálkodás és erőfeszítés minden területén, a földműveléstől a művészetig, az orvoslástól a vallásig, hogy mindenütt csődbe zuhanjanak, hogy minden mozzanatból ez a tanúság süvöltsön: íme, a teremtés koronája, az Ember, aki beláthatatlan generációk minden örökbekapott vívmányát csak arra tudja fölhasználni, hogy ostobaságokba sodródjék, tragikomikus nyaktöréseket szenvedjen, s végül ugyanoda jusson vissza, ahonnan nagy lelkendezve útnak iramodott. Nézzétek: két rendes, hétköznapi ember, derék, jó fiuk, csak mérhetetlenül ostobák, mérhetetlenül átlaglények! Mi lesz belőlük? És mi lesz mindnyájatokból, akik ilyenek vagytok és akik a többséget alkotjátok? Valami homályos, ismeretlen hatalom dobálózik veletek, mint az indián a bumeráng nevű furcsa szerszámmal, amely arról nevezetes, hogy ha gazdája elhajítja, egy nagy, bolond körív után visszakanyarodik az indulási helyre, s ernyedten zuhan a röhögő vadember lábaihoz. Buta, primitív játékszerek vagytok a Sors kezében – hát érdemes élnetek?

Bizonyos, hogy az öregedő Flaubert kegyetlen és rideg könyvet akart írni, olyat, melyet fölhorkanva, szíven találva olvasson a magára ismerő nyárspolgár. Bosszúműnek készült ez a regény az emberiség ellen, melynek többsége vak közönnyel halad el minden szép és nemes mellett, vagy ami még rosszabb, értelmetlen, üres, olcsó kis lelkesedésekben puffogtatja el életét. Flaubert, miután újra meg újra végigvergődött a középszerű lélek problémáján, azon, hogy miként lehetne érzelmi és gondolati nagyszerűségek edényévé tenni a cserépszíveket és agyaglelkeket, miként lehetne a művészet tündöklő örökkévalóságával körülzománcozni a porban szürkülő életek hitvány örökkévalóságát, az elfásult és kiábrándult öregség gesztusával akarja szemétre vetni a repedt és kongó kísérleti lomot. Bouvard és Pécuchet próbáljanak végig mindent, rokkanjanak és törjenek bele vergődéseikbe, még egy rozoga emlék olcsó bordélylámpása se sugarazzon vissza rájuk, mint Frédéricre az „Érzelmek iskolája” végén, s még az öngyilkosság polgári vészkijárata is rozsdásodjék be előttük, melyen Bovaryné menekült a megváltó megsemmisülésbe. A két írnok úr térjen vissza a rettenetes íróasztalhoz, s ami még rettenetesebb, ami vad és keserű hahotánkra tegye őket érdemessé, szeressék a régi robotba való reménytelen visszasüllyedést!

Így tervezte Flaubert. Munkájához konok, elszánt fölkészültséggel látott. Körülbelül 1500 tudományos munkát tanulmányozott végig, vagy harminc különféle szaklapra fizetett elő, hogy híven ábrázolhassa a két nyárspolgári lélek minden groteszk próbálkozását. A művel párhuzamosan naplójegyzeteket készített az emberi butaság napról-napra észlelt és gyűjtött eseteiről. Éjszakánként, csak a virrasztó lámpás rezzenő, sárga fényével folytatva hangos, egyoldalú beszélgetést, örök pipája füstfelhői közé temetkezve, csiszolta kegyetlen jelzőit, s esztergályozta kérlelhetetlen mondatait. És mégis!… És mégis, a munka más lett, mint amilyennek Flaubert szánta; a magányos éjszakázóra boltozódó csöndes ég, a lassan virradó erdők mögül előkúszó szelíd sugarak, az ablakhoz csörrenő, tovaforgó, lehulló levelek ellenállhatatlanul részt kértek a regény életéből, s a keserű kiábrándulások könyve az elmúlás lírájával, egy menni készülő lélek bánatos hangulataival telt meg: Bouvard-ban és Pécuchet-ben Flaubert lassanként önmagát búcsúztatta, s a fölényes gúny szájrándítása fölött nehezen visszatartott könnyek csillantak meg a hideg, tiszta kék szemekben.

A regény elején, a földművelés és régészkedés jeleneteiben még bántóan rideg és fölényes a szkepszis virtuóza, a filozófiáról szóló fejezetekben még kegyetlenül józan és gúnyos a materializmus modern kiábrándultja, de közben már elhalkulásokon, remegően költői leírásokon kapjuk, s utóbb hiába pellengérezi ki a vallási és pedagógiai rendszerek ellenmondásait, egyre tisztább és meghatóbb lírai hang cseng elő a rejtőzködő szemérmű sorok mögül. Az éjféli mise képe csudálatos áhítattól meleg, s bizonyosra vesszük, hogy Flaubert is érezte Bouvard és Pécuchet nagy megilletődését a croisset-i kis templomban; mikor pedig a két barát Victor és Victorine neveltetésének gonosz tanulságain vergődik, a belőlük föltörő sóhaj egy tiszta, megértő folytatás, egy ártatlan gyermeki élet után a Flaubert agglegényi lelkének is bús fölfohászkodása. Nagyon érdekes, hogy Flaubert Bouvard és Pécuchet több helyén a közvetlen jellemzés eszközeihez folyamodik, s ilyenkor rendszerint a részvét, a sajnálat hangját használja a szegény bonhomme-ok tetteinek magyarázgatása közben. Bouvard és Pécuchet határozottan emelkednek a regény folyamán, s a nyárspolgári ostobaságokra vetülő éles reflektor-fény az ő alakjukról a mellékszemélyek figuráira siklik át. Ők ketten lassanként Flaubert szószólóivá lesznek, s bár félszeg ide-odalengéseik közt torz és komikus szereplők maradnak, végeredményben mégis valami kifordított Faust-tragédia kerekedik a műből. Faustban a nagy lélek harcát látjuk a világgal, itt a kis lelkek küzdelme jelenik elénk: ott magasztos bölcsességek, patetikus lendületek, fenséges viharok, itt apró szőrszálhasogatások, elbénuló próbálkozások, groteszk sóhajok: de nehéz megmondani, melyik vergődés markol mélyebben belénk, melyik tragédia áll közelebb hozzánk? Flaubert, egyik nagynevű kritikusa szerint, szerette furcsa „komáit”, s valóban lehetetlen a szeretet érzése nélkül végigolvasnunk ezt az ál kegyetlen remekművet. Attól kezdve, hogy az öregedő Flaubert ezt a két alakját is a vénlegények sorából választja, hogy a maga ezerféle-tudást szomjazó és búvárló hajlamát plántálja beléjük, hogy írnokoknak állítja be őket, az íróasztal rabjainak, naphosszat betűk hajszálvonalai fölé görnyedő, egyhelyben ülő kollégáknak – ezektől az alapvető kiindulásoktól kezdve a lírai megnyilatkozások sok-sok kísérő mozzanatán végig titkos testvéri érzés jeleit kísérhetjük nyomon, s ha gúnyolja a két boldogtalant, fájdalmas, öntépő gúny az, az egyszerű inkarnációkba öltöző istenség megváltási vágyának hol csüggedező, hol föllobogó vergődése.

A magyar tolmácsoló nem teheti le tollát, míg egy-két szót nem szentel annak a belső, mély hasonlóságnak, mely a franciák csudálatos mesterét a mi legnagyobbjaink egyikéhez fűzi: Flaubert és Arany János hasonlóságára gondolok. A mély tekintetű, lekonyuló bajuszú Flaubert-arckép talán másokban is fölidézte már a nagyszalontai jegyző komoly képmásának emlékét. Lélekben is rokonok voltak: két nagy magányos, a szemérmes írás, az epikába temetkező fájvirág-érzékenység képviselői mind a ketten. Arany „epikai hitele”, nyelvi titkokat boncoló filológiája magyar változata volt Flaubert Szalambó-nyomozó, mondat-ritmusokat ínyencül kóstolgató elmélyedéseinek. Tragikusan kibomló, kérlelhetetlen kompozícióik, művészet-imádatuk: azonos lelki alkatra vallanak. Olykor még fantáziájuk járásának, realisztikus látásuknak apró mozzanatai is megegyeznek: Bovaryné egy helyen éppen úgy apró vonalakat rajzol elmerengése közben a kés fokával az abroszra, mint ahogy Arany Bencéje tűnődik el, „bocskorán körmével kereszteket írva”. A két nagy író művészete egytestvér lelkek kivirágzása. A francia klíma oxigénje, nyugati napsütése más színűre, orchideásabb pompázásra tüzelte az egyik kivirágzást, de a sűrűbb magyar levegő, a zordonabb éghajlat nem kevésbé remek plántát növelt. Arany és Flaubert kortársak voltak, születési és halálozási évük is nagyon közel esik egymáshoz, s alázatos csodálójuknak jólesik egyazon halhatatlanság koszorújába fonni a két nemes, normann és szittya nevet.

Flaubert természettudományos forrásainak hozzávetőleges jegyzéke

Az alábbi összeállítással szeretném érzékeltetni, hogy Flaubert milyen elszántsággal készült a regény megírásához. – A szerk.

A jegyzék forrásai

Flaubert portréja
Ernest de Liphart, 1880
La Vie moderne, 15 mai 1880. Coll. part. Album Flaubert, Pléiade, 202. p.
A regény Poche-kiadásának címoldalán látható karikatúra
  • Les dossiers de Bouvard et Pécuchet
  • René (Descharmes), Autour de Bouvard et Pécuchet. Études documentaires et critiques, Paris, F. Sant’ Andrea, L. Marcerou & Cie, 1921. (Librairie de France)
  • Gayon (Jean), « Agriculture et agronomie dans Bouvard et Pécuchet de Gustave Flaubert », Littérature №109, mars 1998, 59–73. p.

Matematika

  • Laplace (Pierre-Simon de), Théorie analytique des probabilités, 2e édition, Paris, Courcier, 1814.

Kémia

  • Girardin (Jean), Leçons de chimie élémentaire, faites le dimanche à l’école municipale de Rouen, Paris, Rouvier, 1836-1837, tome 1-2.
  • Regnault (V.), Cours élémentaire de chimie, Paris, Langlois et Leclercq, 1840, tome 1–4.

Biológia

  • Adelon (N.-P.), Physiologie de l’homme, par N.-P. Adelon, 1823-1824.
  • Béraud (Dr. B.-J.), Éléments de physiologie de l’homme et des principaux vertébrés répondant à toutes les questions physiologiques du programme des examens de fin d’année. 2e édition. 1856-1857.
  • Bernardin de Saint-Pierre (Henri), Harmonies de la nature, Paris, Méquignon-Marvis, 1815.
  • Blanchard (E.), Histoire des insectes, Paris, 1845, tome 1-2.
  • Comte (Achille), Structure et physiologie animales démontrées à l’aide de figures coloriées, découpées et superposées, ouvrage rédigé conformément au programme de l’enseignement scientifique des lycées, Paris, Masson, 1853.
  • Cuvier (G.), Recherches sur les ossemens fossiles de quadrupèdes, Paris, Deterville, 1812.
  • Duval (M.) (éditeur sc.) et Küss (É.), Cours de physiologie, Paris, Baillière, 1876.
  • Maupertuis (Pierre-Louis Moreau de), Vénus physique, 1745.
  • Piorry (P.-A.), Dissertation sur les généralités de la physiologie, et sur le plan à suivre dans l’enseignement de cette science, Paris, 23 mai 1831 (présentée au concours pour une chaire de physiologie à la Faculté de médecine), 1831.
  • Raspail (F.-V.), Histoire naturelle de la santé et de la maladie chez les végétaux et chez les animaux en général, et en particulier chez l’homme, 2e édition, Paris, 1846, tome 1-3.
  • Regnault (G.) et Regnault (N.-F.), Les Écarts de la nature, ou Recueil des principales monstruosités que la nature produit dans le genre animal…, 1775.
  • Riche (F.), De l’Organicisme, Paris, Delahaye, 1869.
  • Richerand (B.-A.), Nouveaux éléments de physiologie, 8e édition. Paris, Caille et Ravier, 1820, tome 1-2.
  • Valette (A.-D.), De la Méthode à suivre dans l’étude et l’enseignement de la clinique, vitalisme et organicisme, Paris, Delahaye, 1864.
  • Virey (J. J.), De la Physiologie dans ses rapports avec la philosophie, Paris, Baillière, 1844.

Geológia

  • Bégin, L.-J.: Traité de thérapeutique rédigé d’après les principes de la nouvelle doctrine médicale. Paris, Baillière, 1825, tome 1–2.
  • Bertrand (A.-J.-F.), Lettres sur les révolutions du globe, Paris, Bossange, 1824.
  • Bouilhet (L.), Les Fossiles, 1852-1854.
  • Buffon (G. L. L.), Époques de la Nature, Paris, De l’imprimerie royale, 1780.
  • Buffon (G. L. L.), Théorie de la Terre, 1749.
  • Caumont (M. de), Essai sur la topographie géognostique du département du Calvados, Chalopin, 1828.
  • Cuvier (G.), Discours sur les révolutions du Globe, Paris, 1863.
  • Depping (Georges Bernard), Merveilles et beautés de la nature en France, 4e édition. Paris, Blanchard, 1819, tome 1-2.
  • Figuier (L.), La Terre avant le déluge, Paris, L. Hachette, 1863
  • Guide du géologue voyageur, sur le modèle de V « Agenda Geognostica » de M. Léonhard,… par Ami Boue. Paris, G. Levrault, 1835-1836, tome 1-2.
  • Helvétius (C.-A.), De l’homme, de ses facultés intellectuelles et de son éducation, Liege, Bassompierre, 1774, tome 1-2.
  • Huot (J.-J.-N.), Nouveau manuel complet de géologie, d’Orbigny. Paris, 1852.
  • Maillet (Benoît de), Telliamed, ou Entretiens d’un philosophe indien avec un missionnaire français sur la diminution de la mer, la formation de la terre, l’origine de l’homme…, Amsterdam, Honoré, 1748.
  • Omalius d’Halloy (J. J. d’), Éléments de géologie, Paris, Levrault, 1831.
  • Serres (M. de), Nouveau Manuel complet de paléontologie, en deux volumes, Paris, 1846.
  • Troisième tableau, dans des mers peu profondes… 5e édition, Paris, 1839. Antoine Tardieu, d’après un dessin de M. de La Bêche.

Meteorológia

  • Luke (Howard), Essay on the modifications of clouds, London, Churchill, 1803.

Mezőgazdaság

  • Bailly de Merlieux (Charles-François) (éd. sc.), Maison rustique du XIXe siècle, Paris, 1835–1844, tome 1–5.
  • Boitard (P.), Manuel complet de l’architecte des jardins, ou l’Art de les composer et de les décorer, Roret, 1834.
  • Duhamel Du Monceau (H.-L.), Traité de la culture des terres, suivant les principes de Tull, Paris, Guérin et Delatour, 1750-1761, tome 1-6.
  • Gasparin (A.-É.-P. L. comte de), Cours d’agriculture, Paris, Au Bureau de la Maison Rustique, 1843-1849, tome 1-5.
  • Gressent (V. A.), L’Arboriculture fruitière, théorie et pratique, 1864.
  • Gressent (V. A.), Le Potager moderne de la culture des légumes appropriée aux… Paris, Auguste Goin, 1863.
  • Mémoires de la Société linnéenne de Normandie, année 1828.
  • Maison rustique du XIXe siècle, Encyclopédie d’Agriculture pratique. Paris, Au Bureau du Journal d’Agriculture Pratique, 1842.
  • Guillaume (Charles François), Instrumens aratoires inventés, perfectionnés, dessinés et gravés avec une explication des figures, Paris, Huzard, 1821.
  • Puvis (M.-A.), Essai sur la marne, 1826.
  • Raspail (F.-V.), Cours élémentaire d’agriculture et d’économie rurale… Paris, L. Hachette, 1832.

Orvoslás

  • Adelon (N.-P.) Physiologie de l’homme. Paris, Compère jeune, 1823–1824, tome 1–4.
  • Andral (G.) et Latour (A.) (éditeur sc.), Cours de pathologie interne, 1836.
  • Ball (B. (éditeur sc.) et Bernard (C.), Leçons de pathologie expérimentale, 1872.
  • Becquerel (L.-A.), De l’empirisme en médecine (Thèse présentée et soutenue au concours de l’agrégation près la Faculté de médecine de Paris), Paris, 1844.
  • Becquerel (L.-A.), Traité élémentaire d’hygiène privée et publique… 4e édition. Paris, Asselin, 1867, tome 1-2.
  • Belhomme (J. É.), Quatrième Mémoire sur la localisation des fonctions cérébrales et de la folie, 1845.
  • Bergeret (A.-L.-A.-P.), Petit Manuel pratique de la santé, nutrition, alimentation, hygiène, 1870.
  • Bertrand (A.-J.-F.), Du magnétisme animal en France, et des jugements qu’en ont portés les Sociétés Savantes, Paris, Baillière, 1826.
  • Bouillaud (J.), Essai sur la philosophie médicale et sur les généralités de la clinique médicale… Paris, Rouvier et Bouvier, 1836.
  • Buchan (W.), Médecine domestique, ou traité complet des moyens de se conserver en santé et de guérir les maladies par le régime et les remèdes simples, Paris, Moutardier, AN X [1802], tome V.
  • Chauffard (P.-É.), Essai sur les doctrines médicales, suivi de quelques considérations sur les fièvres, Paris, Baillière, 1846.
  • Cloquet (H.), Traité d’anatomie descriptive, 1816.
  • Cloquet (J. H.), Dissertation sur les odeurs, sur le sens et les organes de l’olfaction, 21 février 1815, (Thèse pour le doctorat en médecine). Paris, 1815.
  • Cloquet (J. H.), Osphrésiologie, ou Traité des odeurs, du sens et des organes de l’olfaction… Paris, Méquignon-Marvis, 1821.
  • Daremberg (C.), Histoire des sciences médicales, comprenant l’anatomie, la physiologie, la médecine, la chirurgie et les doctrines de pathologie générale, Paris, Baillière, 1870, tome 1-2.
  • Daremberg (C.), La Médecine, histoire et doctrine, Paris, Baillière, 1865.
  • Debove (G. M.), L’action physiologique des médicaments peut-elle devenir la règle de leur emploi thérapeutique ?, Paris, 25 mars 1875 (Thèse présentée au concours pour l’agrégation (Section de médecine et de médecine légale) et soutenue à la Faculté de médecine de Paris). Paris, 1875.
  • Desnos (L.), De l’état fébrile, 12 mars 1866 (Thèse présentée au concours pour l’agrégation (Section de médecine) et soutenue à la Faculté de médecine de Paris), 1866.
  • Dictionnaire des sciences médicales, par une société de médecins et de chirurgiens, Paris, Panckoucke, 1812-1822.
  • Du Castel (A.-M.-R.), Des températures élevées dans les maladies, Paris, 26 mars 1875 (Thèse présentée au concours pour l’agrégation (Section de médecine et de médecine légale) et soutenue à la Faculté de médecine de Paris), 1875.
  • Hufeland (C. W.), L’art de prolonger la vie humaine, Lausanne et Lyon, Hignon et Savy, 1809.
  • Fabre (Dr. P.-H.), Manuel du magnétiseur, explication physiologique des phénomènes magnétiques, utilité du somnambulisme dans l’exercice de la médecine, Doloy et Penet, 1855
  • Gauthier (A.), Introduction au magnétisme, examen de son existence depuis les Indiens jusqu’à l’époque actuelle, sa théorie, sa pratique, ses avantages, ses dangers, et la nécessité de son concours avec la médecine, Paris, Dentu, 1840.
  • Gendrin (A.-N.), Traité philosophique de médecine pratique, Paris, Baillière, 1838-1841, tome 1-3.
  • Jaccoud (S.), Traité de pathologie interne, Paris, Delahaye, 1870-1871, tome 1-2.
  • Jamain (A.), Nouveau traité élémentaire d’anatomie descriptive, 3e édition, 1867.
  • Joubert (L.), Erreurs populaires au fait de la médecine, Bourd. 1578.
  • Lauth (E. A.), Nouveau manuel de l’anatomiste, comprenant la description succincte de toutes les parties du corps humain et la manière de les préparer, suivie de préceptes sur la confection des pièces de cabinet et sur leur conservation, Paris, Levrault, 1829.
  • Lévy (M.), Traité d’hygiène publique et privée, Paris, Baillière, 1844-1845, tome 1-2.
  • Littré (É.), Médecine et médecins, Paris, Didier, 1872.
  • Lucas (L.), La Médecine nouvelle, Paris, E. Dentu, F. Savy, 1863, tome 1-2.
  • Menville de Ponsan (C.-F.), Histoire philosophique et médicale de la femme, 2e édition. 1858, tome 1-3.
  • Moreau de la Sarthe (J.-L.), Histoire naturelle de la femme, 1803.
  • Morin (J.), Manuel théorique et pratique d’hygiène ou, l’Art de conserver sa santé, Paris, Roret, 1835.
  • Pidoux (H.), Qu’est-ce que le rhumatisme ? question examinée devant la Société d’hydrologie médicale de Paris, Paris, Baillière, 1861.
  • Piorry (P.-A.), Traité des altérations du sang, Paris, Bury, 1840.
  • Pomme (M.), Traité des vapeurs, 4e édition. Lyon, 1769, tome 1-2.
  • Pomme (P.), Traité des affections vaporeuses des deux sexes, 6e édition. Paris, Cussac, AN VII [1798/99].
  • Redard (P.), Études de thermométrie clinique, abaissements de température, algidité, Lille, Danel, 1874.
  • Regnard (A.), Essais d’histoire et de critique scientifiques à propos des Conférences de la Faculté de médecine, 1865.
  • Réveillé-Parise (J.-H.), « Galerie médicale - Première série », Réveillé (P. J.-H.), Études de l’homme, tome No1.
  • Réveillé-Parise (J.-H.), « Galerie médicale - Deuxième série », Réveillé (P. J.-H.), Études de l’homme, tome No2.
  • Réveillé-Parise (J.-H.), Études de l’homme dans l’état de santé et dans l’état de maladie, 1845.
  • Richerand (B.-A.), Nouveaux éléments de physiologie, Paris, Caille et Ravier, 1820, tome 1–2.
  • Schreber (D. G. M.) et Delondre (A.) (trad.), Gymnastique de chambre, médicale et hygiénique, ou Représentation et description de mouvements gymnastiques n’exigeant aucun appareil ni aide et pouvant s’exécuter en tout temps et en tout lieu à l’usage des deux sexes et pour tous les âges, suivie d’applications à diverses affections, 3e édition, traduite sur la 13e édition. Paris, Masson, 1872.
  • Simon (M.), « Du vertige nerveux et de son traitement », Mémoires de l’Académie impériale de médecine, 1858, tome 22.
  • Tardieu (A.), Manuel de pathologie et de clinique médicales, 1848.
  • Tissot (S. A. A. D.), Avis au peuple sur sa santé, [1761].
  • Trousseau (A.), Clinique médicale de l’Hôtel-Dieu de Paris, Paris, 1873, tome 1-3.

Egyebek

  • Arétin (J. C. F. von), Réflexions sur la véritable portée et sur Vutilité de la mnémonique, Munich, 1804.
  • Aymé, Les fondements de la foi, 1818, tome 1-2.
  • Debay (A.), La Vénus féconde et callipédique, théorie nouvelle de la fécondation mâle et femelle, selon la volonté des procréateurs, Paris, Dentu, 1871.
  • Duplais (P.), Traité des liqueurs, et de la distillation des alcools… Versailles, Deuxième, 1858, tome 1-2.
  • Duplais (P.), De la fabrication des liqueurs, 3e édition. 1867. Tome 1-2.
Néhány lap Flaubert jegyzeteiből
Les dossiers de Bouvard et Pécuchet