Testvérem, tegnap este,
Halló! De furcsa volt!
Elindultam a Marsba,
Hopp! Hogy zuhant a Hold!
Jó gépem adamantin
Szárnyán zengett a drót,
Amikor lecsavartam
A gravitációt.
De, kérdem, ez az út is,
Ó jaj, mire való,
Megjöttem, rőt hegyek közt
Lassan szitált a hó.
Fáztam. Nagy volt a csend, és
Körül a rozsdakék
Távolban újra láttam
Örökegy tengerét
Az Űrnek, a nagy Pusztát,
S rajta a sok, szelíd
Csillag-reménytelenség
Kis pásztortüzeit.
A Földet is, ahonnan
Kószán és reszketeg
Üzent valami tört fény:
Tán Párizs lehetett?
Vagy az én bús hazámnak
Könnyei? Nem tudom;
Már vissza se találtam
Gépemmel az úton.
Szigetelő kesztyűim
Lehúztam csöndesen,.
És reggelre meghaltam
Egy villamos hegyen.”
