A Műfajelmélet Kínában a II–VI. században című kötetben olvashatjuk az alábbi szöveget:
„A költői műalkotás (wen-csang) országos jelentőségű komoly dolog, s (ugyanakkor) a halhatatlanság legjobb biztosítója. Életünk tartama csak egy meghatározott idő, s hogy kimerítsük minden dicsőségét a örömét, az csupán életünkre korlátozódik, s egyszer mindkettőnek óhatatlanul véget kell érnie. (Életünk) elkerülhetetlen végességével (cs’ang-k’i) össze sem lehet hasonlítani a költői alkotások (wen-csang) határtalanságát.
Ezért a régi időkben az alkotók saját magukat (sen) fejezték ki irodalmi műveikben (han-mo), (saját) gondolataikat (ji) tették láthatóvá könyveikben (p’ien-ci), nem vették kölcsön a kiváló krónikások szavait, nem támaszkodtak magas (régi) példaképek tekintélyére, hanem hírnevüket (seng-ming) saját maguk örökítették meg az utókor számára. Ezért alkotta meg Nyugat Fejedelme (Wen-wang) elrejtezve a Változások (Könyvét), s ezért állította össze Csou Tan (Caou-kung) mindenki színe előtt a Szertartások (Könyvét). A sötét és szorult helyzet nem feltétlenül vezet oda, hogy valaki nem tudja összpontosítani figyelmét, s az egészség és boldogság sem mindig vezet oda, hogy valaki jól össze tudja szedni gondolatait. Éppen ezért a régiek megvetették a lábnyi nagy jade-korongot, de nagyra becsülték a hüvelyknyi kicsiny árnyékot is(…), mert rettegtek az idő visszahozhatatlan múlásától.(1) (Igaz, hogy) ha az emberek nem feszítik meg minden erejüket (a munkában), akkor szegény és közrendű sorban rettegniük kell az éhségtől és hidegtől, gazdag és előkelő rangban pedig mértéktelen örömökre adják fejüket. De ha figyelmüket csupán a szemük előtt levő (dolgokra) összpontosítják, s elmulasztják, hogy ezer esztendőre szóló érdemes tettet vigyenek végbe, akkor (éppoly biztosan, ahogyan) odafent tovamegy a Nap és a Hold, idelent hanyatlásnak indul a testük és külsejük, s egy szempillantás alatt átváltoznak (=elpusztulnak) a külvilág más létezőivel (wan-wu) együtt. Ez a becsvágyó férfiak (csi-si) legnagyobb fájdalma.”