Megcsapottak rovat

A Természet iróniája?

IV. évfolyam 9. szám · 2000. szeptember
Tandori Dezső
matematika, fizika, ok-okozat

Egy híres XX. századi regény statisztikai fizikus főszereplője így elmélkedik:

„…az marad, amit laikusként mindegyikünk az átlagnak nevez. A nagy számoknak e törvényét megpróbálták logikailag és formailag magyarázni, mintha magától értetődő lenne; ellenkezőleg pedig azt állították, hogy az egymással okságilag össze nem függő jelenségek ilyetén szabályszerűsége a gondolkodás megszokott módjain egyáltalán nem magyarázható … Azt az állítást is megkockáztatták, hogy itt nemcsak egyedi eseményekről van szó, hanem az összesség ismeretlen törvényeiről is. A közösség meg nem értett törvényei rejlenek-e a dolgok mögött, avagy egyszerűen csak a természet iróniája által abból ered-e a rendkívüliség, hogy nem történik semmi rendkívüli, és a legmagasabb rendű értelem olyasvalaminek bizonyul, amelyhez a legfeneketlenebb értelmetlenség átlagán keresztül vezet az út.”

Tandori Dezső fordítása

Beküldendő, a szerző neve.

Robert von Musil.

A tulajdonságok nélküli ember. I. kötet, x. p. · Világirodalmi Lexikon. VIII. kötet.

[…] A tulajdonságok nélküli ember Kakánia, az Osztrák–Magyar Monarchia szatirikus képében az általános polgári válság modelljét nyújtja. Jelképes cselekménye akörül forog, hogy egy eszme kerestetik, melynek fényében az osztrák császár uralkodásának 70. – 1918-ban esedékes – évfordulóját méltóan meg lehetne ünnepelni. Ennek során szinte enciklopédikus és rendkívül szellemes kultúrkritikát alkot, többek között olyan kulcsfigurák révén, mint Feuermaul (Werfel), Meingast (L. Klages), Lindner (F. W. Foerster) és Arnheim (W. Rathenau). Végül is kiderül, hogy az a kultúrközeg, mely a lelki, szellemi és üzleti szférákat hol egymástól független elemekként autonomizálja, hol pedig tisztázatlan kotyvalékká egybemossa, értelmes cselekvésre ugyan képtelen, mégis cselekvésben keresi kiútját, ami csakis háborúba torkollhat és abba is torkollik. A „rend” káosz jellege nyilvánvalóvá válik: mind egyéni sorsok, mind az egész társadalom vonatkozásában megismétlődő motívum, hogy az ostoba; mert értelmetlenné ürült lét tébolyban, őrült pusztításban és önpusztításban keresi önigazolását. Ezzel a nihilen alapuló, de bravúros haláltáncát járó társadalmi valósággal szembesíti Musil főhősét, Ulrichot, egy előbb katonai, majd matematikusi pályától megcsömörlött embert, aki tudományosan pallérozott gondolkodási szintjének, egyszersmind a kor emberének megfelelő életmódot keres. Olyan egyéni életformát, melyben az ember tulajdonságai és nézetei valóban énjéből fakadnak, nem pedig a véletlenül adott körülmények függvényei; olyan életformát, melyet önmaga alakítana ki, melynek valóban ura, nem pedig foglya. Ulrich szerint a valóság nem egyéb, mint számtalan lehetőség közül az egyik, sőt: valamely véletlenszerű és semmiképp sem az optimális lehetőség realizálása. Erről tanúskodik a valóság kaotikus állapota és vészes perspektívája, valamint az emberek felemássága és tájékozódni nem tudó csapongása. Ez a csapongás egyben a racionális gondolkodási szint és az irracionális élménybeli szint közötti szakadék szimptómája. Ulrich e két szféra harmonikus együttesére vágyik és ennek érdekében keres beteljesülést egy társadalmon kívüli állapotban: a szellemi és lelki azonosulást ígérő testvérszerelemben. De a társadalmon kívüliség tarthatatlannak bizonyul. Ulrich ezért „az egzakt élet utópiájának” kidolgozásán fáradozik, melyben a misztikum és a kristálytiszta logika egységgé ötvöződne. Musil aszerint a valóság ábrázolása eszköz „érzelmi felismerések” és „gondolkodásbeli megrázkódtatások” felfedezésére. Ami Musilt főhőse fölé emeli, az a következetesség, mellyel Ulrichhal végigviteti, végigviszi kísérleteit; az a következetesség, amellyel figurája relativizáló szellemét is relativizálja. Így a mű kibontakozása során tisztázódik, hogy az ábrázolásban megragadott hegeli képzet a valóság felfüggesztéséről, illetve a minden érték átértékelését hirdető nietzschei szándék egyaránt légüres térben lebeg, a pozitivista ténymegállapítás nyújtotta támpontok pedig semmiképpen sem megbízhatóak. Musil irodalmi munkásságával a világ szellemi birtokbavételéhez kívánt hozzájárulni. Szerinte a stílus „egy gondolat egzakt kimunkálása”. Sajátos kimunkálás ez: ábrázolási módszerét gyakran összefüggésbe hozzák a Heisenberg-féle „koegzisztáló lehetőségek” tézisével, a relativitáselmélettel és a kvantumfizikával, mert nem valamilyen mereven értelmezett igazság, hanem a valószínűség feltárására törekszik. Ennek érdekében rögzített fogalmak helyett sokoldalúan megvilágított folyamatokkal, azonosságok helyett analógiákkal operál. Minden egyes képe és a regény struktúrájának egésze egyaránt a nyitottságot, a le-nem-zártságot sugallja. És nem utolsósorban szolgálja ezt a célt az ún. esszéizmusa, amin egyrészt az a gondolati tartás értendő, mely a valóságot a lehetőségek egyik variánsaként értelmezi, másrészt az az írói-alkotói eljárás, mely minden ábrázolt jelenség valamennyi mozzanatát több szemszögből kiinduló elemzés során bontja ki. Ezen az úton, „a legközelebbi lépés erkölcsének” útján Musil új valóságviszonyulást akar feltárni, de végülis ráébred arra, hogy ez erejét-idejét meghaladó társadalomtudományos megalapozást igényel. Grandiózus szatirikus korképet rajzolt meg, mely egyben önmaga szellemes-ironikus kritikája is. […] (Világirodalmi Lexikon. Részlet Széll Zsuzsa Musil-szócikkéből)

Robert von Musil