„Vagy úgy! Már meg is oldottad, s én alig vettem észre…”

– Hányszor van meg a hét a hetvenhétben? Kétszer, mi?

– Csak írva van kétszer. De lényege szerint a hetet először egyszer, aztán kétszer, s aztán nyolcszor kell vennem, hogy hetvenhetet kapjak, mert hét, tizennégy és ötvenhat teszi ki az egészet. Egy, kettő és nyolc pedig tizenegy, s így tehát: tizenegyszer van meg a hét a hetvenhétben.

– Ilyen gyorsan rátalálsz egy rejtett számra?

– Gyorsan vagy sehogy.

– Nyilván már ismerted a kérdést. De tegyük föl, van egy darab földem, amely háromszor akkora, mint Dagantakala szomszédomé, ez azonban vásárol még egy holdat hozzá, és az enyim most már csak kétszer akkora: hány hold föld a két föld?

– Együtt? – kérdezte József és számolni kezdett …

– Nem, külön-külön.

– Van egy Dagantakala nevű szomszédod?

– Csak a feladványban nevezem így a másik föld tulajdonosát.

– Látom és értem, Dagantakala – neve után ítélve Pelesetből való, a filiszteusok országából, ahová úgy látszik utazunk fejed szándéka szerint. Egyáltalán nem is él, de azért Dagantakala a neve, és békében műveli újabban három hold nagyságú földecskéjét, képtelen irigységet táplálni az én uram és hat hold nagyságú földje iránt, hiszen maga is kétholdas gazdából nőtt háromholdassá, s azonkívül az a mulatságos, hogy se ő nincs, se a két föld, melyek összesen kilenc holdat tennének ki. Csak az én uram van és az ő okos feje.

– Nos? – kérdezte. – Vagy úgy! Már meg is oldottad, s én alig vettem észre, mert úgy beleszőtted a beszédedbe s úgy körülfecsegted a megoldást, hogy csaknem elvesztettem a fülem mellett. Nagyon helyes: hat, kettő és három, ezek a számok. Rejtve s leplezve voltak – hogyan tudod őket ilyen gyorsan megtalálni fecsegésed közben?

– Erősen szemügyre kell csak venni az ismeretlent, és a lepell lehull, az ismeretlen ismeretes lesz.

– Nevetnem kell – mondta az öreg – hogy milyen ügyesen beszédedbe szőtted a megoldást és minden hűhó nélkül csak úgy odavetetted. Igazán, szívből nevetnem kell rajta. – És nevetett fogatlan szájával, fejét vállára hajtva, mely közben még rázkódott is. Aztán ismét elkomolyodott s még nedves szemmel hunyorgott.

– Halljad hát, Hallod-e – mondta – s felelj egyszer már tisztességesen és igazság szerint! Mondd, csakugyan rabszolga, senkifia, hitvány kutya, legalsóbbrendű pária vagy-e, aki súlyos büntetést kapott tömeges vétkei és erkölcstelenségei miatt, amint a pásztorok mesélték?

József elfátyolozta szemét, és szokása szerint csücsörítette ajkait, úgyhogy az alsó kissé előreállt.

– Ismeretlen példát adtál föl nekem, uram – mondotta – hogy megvizsgáztass, s a megoldást nem mondtad mindjárt hozzá, mert különben nem lett volna vizsga. Mikor most Isten téged vizsgáztat ismeretlen példával – mindjárt a megoldást is szeretnéd hallani, s hogy a kérdező feleljen a kérdezettnek? Nem megy ez ilyen könnyen. Nem te húztál-e ki a veremből, amelyben a magam piszkától mocskosan hevertem, mint a birka? Micsoda hitvány kutya kellett hát hogy legyek, s milyen nagy lehetett erkölcsi romlottságom! Én fejemben erre-arra tologattam a kétszerest és a háromszorost, s megmérlegeltem a körülményeket, hogy megoldást találjak. Számolj te is, ha úgy tetszik, erre és arra büntetés, bűn és bukás között, s kettőből bizonyára mindig megkapod a harmadikat.

– Az én példám helyes volt, s benne rejlett a megoldás. A számok tiszták és határozottak. De ki biztosít róla, hogy az élet is így megvilágosodik s nem csal meg az ismert az ismeretlen felől? Többféle ok itt a körülmények helyessége ellen szól.

– Akkor ezt is számításba kell venni. Ha az élet nem is világosodik meg, mint a számok, ezzel szemben ott áll előtted s szemeddel láthatod.

József és testvérei, III. 13–15. p.; József Egyiptomban. I. fejezet. Utazás a mélybe. Az úr elébe.

A hunyorgás városa volt On, az ezeréves, külső látszat szerint. De ez volt belső lényege és szelleme szerint is. Ős bölcsességű tudományosság honolt itt, amelyet az idegen is rögtön megérzett – pórusain át, amint mondani szokás, hatolt ez belé. Ez a tudományosság pedig a mértéket illette és a három kiterjedésű térben pontosan és tisztán elgondolt testek és az őket meghatározó síkok szerkezetét, miként határolódnak egyenlő szögekben, miként érintkeznek tiszta élekben, miként futnak össze egy pontban, amelynek már nincs semmiféle kiterjedése és nem tölt be semekkora teret, noha valósággal létező – és hasonló szentségeket. Ez az Onban uralkodó érdeklődés az elvont formák iránt, az érzék a tértudomány iránt, amely ezt a nagyon régi várost jellemezte és amely nyilván helyi kultuszával, a napcsillag tiszteletével függött össze, már építészet elrendezésében is megnyilvánult. Mert a szétágazó folyamtorkolatok háromszögű vidékének éppen csúcspontjában feküdt, s házaival és utcáival maga is egyenlőszárú háromszöget alkotott, melynek csúcsa – elméletben, de némileg a valóságban is – a deltavidék csúcsával esett össze; és a csúcspontban emelkedett tűzszínű gránitból épült, hatalmas, rombusz alakú alapzatán a négyoldalú s a magasban, ahol élei hegyben futattak össze, arannyal fedett obeliszk is, mely kigyúlva fogta föl naponta az első hajnalsugarat és kőfallal kerített udvarában lezárta az egész, már a városháromszög közepén kezdődő templomtelepet.

Itt, a föllobogózott templomkapu előtt, mely mindhárom évszak eseményeinek és ajándékainak igen kedves ábrázolásával kifestett folyosókra nyílt, fákkal beültetett szabad tér volt, ahol az ismáeliták csaknem egész napjukat töltötték; mert ez volt On hunyorgó fiainak, valamint az idegeneknek találkozóhelye és cserepiaca. A piacra kijöttek az isten szolgái is, a sok napbanézéstől könnyező szemmel, tükörsima fejjel, és papi övük mellett csupán az őskori kurta köténykével testükön, elvegyültek a nép között, és nem volt ellenükre a beszélgetés senkivel, aki bölcsességük felől tudakozódott. Úgy látszik, felülről éppen erre voltak utasítva és csak arra vártak, hogy kérdezzék őket: s tiszteletre méltó kultuszukat és házuk ős-tudományos hagyományait szívesen megismertették. A mi öregünk, József gazdája, többször élt is a hallgatólagosan, de érthetően adott engedéllyel és társalgásba ereszkedett a téren a naptudósokkal, József pedig figyelt.

Istengond és hitbeli törvényhozás adománya örökletes volt, amint mondták, testületükben. Szent éleselméjűséggel rendelkeztek ősidők óta. Ők, vagyis papi elődeik voltak az elsők, akik fölosztották az időt és mértek és naptárt szerkesztettek, ami éppúgy, mint a tudományos érzék a tiszta formák iránt, isten lényegével függött össze, akinek szemrebbenésére lesz világosság. Mert azelőtt, az ember vak időtlenségben, mérték nélkül és figyelmetlenül élte világát; azonban Ő, aki az órákat megszabta – ekkor keletkeztek a napok – tudósai által fölnyitotta az ember szemét. Hogy ők, vagyis elődeik találták föl a napórát, magától értetődik. Kevésbé bizonyos ez az éjszakai órák eszközéről, a vízóráról; hanem ez valószínűleg annak folytán jött létre, hogy a krokodil alakú víziisten, az ombói Szobk, mint nem egy más tisztelt alak, ha könnyező szemükkel pontosabban szemügyre veszik: más néven ugyancsak Ré, aki ennek jeléül viseli a kígyókorongot.

Különben ez az összevetés nekik, a tükrösfejűeknek művük és tantételük: saját kijelentésük szerint nagyon erősek voltak az összevetésben és abban, hogy minden lehető kerületi és helyi védistent az oni Atum-Ré-Horah-téval egyformán tiszteljenek, aki a maga részéről is összevetése és csillagképlete eredetileg magukkészítette istenségeknek. Többől egyet csinálni kedves foglalkozásuk volt, sőt, szerintük alapjában csak két nagy isten volt: az élőké, aki Hórusz a fényesség hegyén, Atun-Ré; és a halottaké, Uziri, a trónoló szem, a szem azonban ismét Atum-Ré, azaz a napkorong, és még élesebb gondolatmenettel az derül ki, hogy Uziri az éjbárka ura, amelybe, mint mindenki tudja, Ré lemenetele után beszáll, hogy nyugatról keletre utazzék s megvilágítsa az alvilágot. Más szóval: e két nagy isten is szorosabban véve egy és ugyanaz. De ha bámulatra méltó az ily összevetések éleselméjűsége, nem kevésbé az a tanítók művészete, hogy közben senkit meg ne sértsenek, és azonosító működésük ellenére Egyiptom isteneinek tényleges sokaságát érintetlenül hagyják.

Ez a háromszög tudományának segítségével sikerült nekik. Vajon hallgatóik értik-e egyáltalán, kérdezték az oni tanítómesterek, e nagyszerű jegy természetét? Átfogójának, mondották, megfelelnek a soknevű-sokalakú istenségek, akikhez a nép fohászkodik, s akiknek az országok városaiban a papok szolgálnak. Effölé emelkednek a szép idom összehajló szárai, és a sajátságos tér, amelyet határolnak, az „összevetés tere” nevet érdemelné, mivel fő tulajdonsága, hogy állandóan szűkül, s a rajta átvonható alapvonalak mindig rövidebbek és rövidebbek, amíg kiterjedésük egészen jelentéktelenné, végül pedig semmivé lesz. Mert a szárak egy pontban találkoznak, és ez a vég- és metszőpont, amely alatt a jelkép minden szélessége egyazon oldalak között megállhat, templomunk ura, Atum-Ré.

Ennyi a háromszögnek, az összevetés szép idomának elmélete. Atum szolgái ugyancsak büszkék voltak rá. Iskolát teremtettek vele, …

József és testvérei, III. 73–75. p.; József Egyiptomban. II. fejezet. Seól földjén. A tudós On.