Kezdetben és most jól figyelj, a hoooó-
dítás – vagy ahogyan te mondod a „nő-
fűzés” – modelljét mondom el: a férfi s az ál-
tala éppencsak hogy kiszemelt-választott nő a
kronológia, a külsőnek nevezett idő egy-
másra következő pillanatainak talp-
fasorával összekötött sínpárként együtt
fut ama humano-civilizacionális térben: két pár-
huzamos euklídeszi egyenes, egymásról
sejtenek hacsak annyit, mint bükkmakkról a macska,
távolodnak? nem. Közelednek? nem. Éppen e szi-
gorú párhuzamosság képviseli modellemben is –
a teljes a majdnem ordenáré közönyt.
1. stáció
Szem-összevillanások után, ha midőn akarat-
talanul, öntudatlan (ah! de talanul-e valóban?)
többször párzottak már itt meg ott meg amott a szem-
jánosbogarak, de még csak a hitty-hetyegő maszk
vagyon adva, de semmi se kötelező, a pillan-
tó is a visszapillantó is, azaz mindkét ösz-
szepillantó kis/nagy dolgára mehet még a maga menet-
rendje szerint elutazhat akár Kakucsig, s a köl-
csönös szemügyrevevés még szem-ügy igazából:
vettelek észre meg észrevettem, hogy észrevettél –
noha az ész e tárgykörben még csupa-csupa ágyék-
központú kívánság egyszerű rögzítés, rögzít is
vagy nem az úgynevezett ész –, gyakran ütheti fel fe-
jét, testét netalán fejestől az egyik emlékezetében a
másik! s mint felkiáltójel, hasraesett, felpattanhat, mint
félálomcirkusz porondján annak rendje-módja szerint szar-
vas-bőrözött talpa alatt bőrlabdát gurigáló
flitteres fenomén – ad libitum metafora –, de mondd,
ficere, nem hasít-e beléd az a régies, de suttogásig
el-, be nem rekedő úrhangja: nekem ez a nő kell!
2. stáció
Ha nekibuzdulsz s ráharapsz, ficere, a kell
jó imperativuszát a „vele együtt és ben-
ne valahol-valamikor, ám jaj, ne sokára” követe-
léseként karikázod bé, egyszerű modellemben
így duruzsolsz: „sínpárocskám-huzamosocskám,
ha az vagy, párhuzamoskám, ne az euklídeszi tér-
ben légy az, de a
Klein-féle térmodellben, s bár-
míly nagy sugarú is, legyünk gömbi fő-
körök, mucus, hogy messük egymást”, – noha egye-
lőre bizonytalan és gyöngyöcskédtől alaposan függő
időpillanatban, igen, mivel hossza a sínszakasznak
modellemben = időtartam; így surrogsz legomb-
ostűzve kakaska-szándékod, egyelőre magadban,
és mit tudja ő, csak sejti netán, miféle végzet
vár rá a melled alatt (mert pillantásaid lassú lángján
ínyednek puhára főzni húsát, s csak ripsz-ropsz
bekanalazni szerelmi ragulevesedet à la Trisztán,
nagyfene ritkaság, ámbár nem olyan nagy); meg kell
szólítanod, fölszárnyalni vele a duma-univerzum –
mondjuk meg bátran – Fülbeduruzs nevű bolygójára,
ahol is képlékeny csigaként kell füle hézagán át há-
zacskájába bebújnod, tartózkodón is ugyanakkor,
valamint a gyérszavú pápaszemes mellényes, noha
lágyadozó szivű diplomata, ültetve hölgyike-félét
kerti édes-kettes szeparéba, „Daysika – kezdi a fül-
bemászást –, hogy szenvedek én, túl sokat tudok
ugyanis”, aligha árt a füle torzsáját, derekát
panírozni forró lehelettel simogatással ekkor,
s jó esne hallani tüstént felszakadó ódon só-
hajt: „Ó, maga Konstantin, picikét szeleburdi!”
nyert ügyed volna, de nincs Konstantin, azaz:
marad a modellből is kihüvelyezhető stratagéma.
3. stáció
Szaporázva találkát, ámde mindig szigorúan rag-
aszkodva az „egyet én – egyet ő” ostáblaszabályhoz,
illik őt nyaszatolni levakarni több fokozatban a
néki kedvesekről a mind őt gyakorítókról, kicsa-
varni, valamint elektromos izzót a család a barát-
nők rézhüvelyes foglalatából, hajrá! ki vele a neki
jaj de bizonytalan ismeretlen, kanszivarszagtalanított
spáciumba, a korlát nélküli álom-csigalépcsőházba,
ijedezve ott, legott hozzád kezesedjék-dereka-
sodjék, mert föltéve, hogy valamely ott-jól-
való itt, ahol is nem ott-való: itt-nem-jól-
való, és a nem-jól-való annyi, mint ingatag – uccse!
4. stáció
Kezd már vala távolodni magától s közeledni hoz-
zád, de a távolság midőn odahagyott magától ki-
sebb még, mint közelisége tehozzád; s ha fülébe pötty-
inted ekkor a „szeretlek részegen is, vagy mint a veréb a ló-
citromot”, vagy holmi hasonlót, bizony ő feje-
fölkapván, dereka-kiegyenesítve menten vissza-
pattan odahagyott magába, s zéruson állnak újra
a szerelnemi-mutatók, leleplezett lihegő, te, kezd-
heted újra – nagyobb kulimászban, az ő füttyére ti-
pegve a nőstény-tüzesítő fuvalatos procedurát;
vallani szerelmet ah! – „reveláció ereje”-féle
s egyéb, fifikék szótárából ollózott figurák, ah! –,
a siker ülepét megtapogatandó csak ama pillanat-
ban előnyös, ha midőn föltehetően kezesedő aranyod
távolsága tetőled s odahagyott volt-magától: azonos-,
pontosabban e mili-pillanat epszilon-sugarú környe-
zetében, azaz: „előbb kicsinység, vagy kicsikét később”
(jaj, de ne túlontúl, jaj! az ismét baj, ficere!),
másként: elhamarkodva a majdanit, eltücskölsz-boga-
rálsz valamely későbbi gyökig teljesedő állapotot
(vénhiba a késés maga is evidens, hát légy eszeden).
Ime parainézisem (bízva a bennem lapuló bolhányi
fifiség szép szavára jelentést), bizsergését vallani
ne szorítsd őt sohasem, még mielőtt nevezett aranyod
túlbizseregte volna magát.
