Város papírmadárból

Nekiindulok céltalanul és kedvetlenül,
mindegy miféle utcákon, tereken át, és hogy hová.
Látszatra a Nap is ugyanaz, mint gyerekkoromban.
A szemem mögött, valahol a koponyámban
forog az „érzéki észrevételek”, a percepciók darálója:
a plakátokat, szoknyákat, kirakat-béli javakat
egyetlen törek-halmazba összezúzó,
romboló demiurgosz nagy, fogas szerkezete –,
a zsurnaliszták együgyű frazeológiája nevezi ezt
egy háború lerombolta, majd zagyván újjáépített
s itt-ott hebehurgyán lerombolt „főváros forgatagának”:
„épülő-szépülő Budapestünk” – kolibri közösül elefánttal.

Könnyű a dolga – mondom – egy még nem létező főváros,
modern Urbs tervezőjének: a táblán a rajzpapír tiszta,
és vannak körzők, függeszthető vonalzók, van tustoll,
és létezik terv meg igény, és adott a „természeti környezet”.
Majdnem isten, akit a feladat kijelölt,
hogy megrajzolja a szerkeszthetőt perspektivikus vetületekben;
elegendő rá az euklideszi tér ismerete meg a Monge-projekció,
a gömbi-geometria, a statikák tudása, a jóféle arányérzék.
Nem kell toldoznia-foldoznia –, azt is csak olyanformán,
mintha a nászasszony belekarolna a vejébe.

Gyűrűn húzott keresztül egy lila kendőt kisszerű bűvész,
úgy suttyan át rajtam a hányinger, de inkább
csak egy rosszullét-villám képzete… Leültem egy padra,
szememet lehunytam.

És megjelent Áko, a japán kislány,
a zene- és papírhajtogató-művész, aki csupán
egy négyzet-formára kivágott papírlapra koncentrált,
és hajtogatta – akár félnapon át is tette volna –
a nekem kusza ábrák vonalait, neki senki se volt, semmi
e kívül a világon, s így-úgy forgatva-illegetve a papírt
keletkezett lábas-csőrös-szárnyas-farkos libácska.
A padon erről az elszánt együgyűségről meditáltam,
s míg magam is a keze felidézte elszánt együgyűségre vágytam,
erre a nem evilági pontosságra, talán a társa voltam
– a viszonylagos pontosság mértéke szerint – Kicsoda?
Egyetlen pillanatig talán maga a hattyú voltam?

Nekem ajándékozta ezt a papirka-csodát.
„Ha széjjelhajtogatnám, vajon miféle térkép összefutó,
egymást keresztező, egymás egypontjába-haló-szűnő
– nekem kesze-kusza – egyenesek hálózata volna? Miféle
szellemek városának alaprajza? És újra meghajtogatva,
mint Ő tette akkor, vajon kik s hogyan élnénk
abban a madár-forma városban? Őrültek? Bolyongók? Szentek”