Meditáció a matematikáról

1.

Egyedül az emberé vagy-e: Valaki más elképzelhető gondolható
lényeké is, akik valaha voltak, vannak, megszületnek?
Csak átabotában tudhatsz a vajúdó anyáról, a gyermekről,
aki tüskés vadgesztenyegombócot rugdal a járdán – és nem tudni,
mikor és miért, de váratlanul sírvafakad.
Lehet-e ábrándod a vágyról-reményről, a félelemről, a gyűlöletről
s az emlékezésről, a testünk-zsigereinkben kavargásról?
A már-már szemétre hajított öregek hasadt éjszakáiról, ahol örökös
az északi szél a fagy a vacogás? Mit sejtesz a halálról az átlépésről?
Mindez, hiszem, nem neked jutott: osztályosuk az ember.
Rólam sincs tudomásod, sem képed – nem bővítettem hazádat,
de még ha abban kontárkodtam volna is, úgy átnyilallnál rajtam,
akár a veled bíbelődő aprólékos és mégis gondos agyvelőkön,
Bolyaién is, aki hitte, „semmiből teremtett új világot.”
Majd mindenki berzenkedik tőled, a jó meg a rossz tanítók,
a könyveiket kurkászók, akik veled szemeznek, sőt! néznek farkasszemet.
Magadról sem tudsz, a létezésedről, akár egy vízcsap, vagy az Óceán.
Marad a kérdés: nélkülünk vagy-e – az összes lehető és leendő világban
ember s madár nem látta hatalmas falat, alfáktól omegákig nyújtozkodó?
Elképzelhetetlen, hogy beszédes kedvedben vagy, s egyszer csak szólsz:
„hohó! ismerlek téged, Goedel, mint a hóban ugató fehér-rókát
az arktikus éjszakában! 1930-ban te bizonyítottad rólam lenyűgöző
apparátussal – hogy végtelen vagyok, örök:
kijárok önmagamból és átjárok egy másik önmagamba.”
Legyen a hiúság az intellektusé. Én vagyok – de ez sem érdekel.


2.

Ha áthúznék egy kecskét irídiummal jól bélelt egérlyukon,
vagy egy tevét valódi svédacél varrótű fokán,
meghámozódnának, ropognának, s még sikeres volna műveletem,
ha lennék mint fiatal petrezselyemgyökér, vagy mint a cérnaszál,
valódi testi nagyságuk az átellenes oldalon reked lecsupáltan,
s az átjutott már nem kecske, nem teve, valami más.
Köznapi praktikus elme, emlékezz a húsdaráló facsarására.
És ha tűhegy-fecskendővel, finomra-légneműre párolt
kecske- vagy teve-elixírt lőnék át a résen, talán átjutna –
a nagyja a túloldalra, de belül a keskeny rések felületén
a matériából parányi, de jól elemezhető szemcse-maradvány
lerakódna – fölmosott kőpadlón az emberi vér nyomait
a bűnügyi laborokban luminolos-benzedrines módszerrel előhívni
hasonló kísérlet, szabály és szertartás is.
Ha a matematika egyetlen tézisét fűznénk tűbe és átbújtatnánk,
látnánk a tű mikroszkopikus nyomait, de fölismernénk-e:
átjutott akármi is, A Tudományt magát nem kérdezhetjük,
csak hűbelebalázs-kérdéseinket tatarozhatjuk, kérdezhetjük újra,
ismeretünk, amit a macska ismert az eperfa kis lila gyümölcséről.
Semmi nyom; nem jelek vonalak ábrák sodródnak át, de a logika
még nem látott ősképei – nyomtalanul,
talán a transzformációk elképzelt marka megcsavarta-facsarta,
akár a pelenkát – kirázhatóak, és hajlott síkban kötélre aggatjuk:
képzelt platoni világban a rágcsáló kecske meg a kérődző tehén.
Mint SalvadorDali kötélre vetett nem száradni való zseb- és karórái.


3.

Láttál már magasfeszültségű távvezetéken púpos boszorkányt
– Rebi Nénit – jóllakott varjúkkal birbitélni?
alattuk a tűzoltóság-vezényelt egyenruhások osztaga,
éles reflektorfény alulról és fölülről is egy helikopteré;
a párzó boszorkány, már mint madár elröppen, a másik lehullik,
akár hídlásba a lóganyé – de ebből elég –, a mágia jelképeit,
vagy szándékoltan egybesodródó helyzeteket látni, fölfénylőket,
félálomban vagy krumpliföldre süppedt éjszakában, reménytelen
a Te tükörtermedben elképzelni: az Univerzáliák üstjéből
kipottyan a mezei pocok, hátán egy nagybeszédű de pici obsitossal,
aki kártya- meg ivócimborákra, kifosztott temető-kriptában vadászik;
Pascal ha ott van, hol ilyen hol olyan szögből a lapjárást figyeli,
a keverést, a leosztást, az esélyeket, a várható nyereményt,
és ha kérik, „ugyan meséljen már arról a rendjéből kivert apácáról,
aki a béressel a kazalban csak úgy volt” –, a Mester fejében
pókhálónál finomabb és érzékenyebb szálak szövődnek, „a lét badarsága
s az eszencia hiánya nem támogatható” – Rebi-néni-drót helyett
az eloszlás-függvények hálózsákjában utazik, matematika emteti,
„semmi kardvágás, semmi földtúrás, semmi bor-tánc-asszony!
csak magasan hordott orr, idegenség – messziről jött ember…”
Lehorgasztott fejek itt is ott is, legyintés, békétlenség.
A zabáló csak rázkódni tud, elárvulni a gondolkodó,
de sem a gulyásleves, sem a matematika nem tud nevetni.


4.

Éppúgy jelen lehetsz egy isten lehunyt szemében,
mint a róla mintázott-öntött bronz-szobor zárt belső terében,
a meglódított harangban, a madártoll szárában, a tyúktojásban.
Sose öregszel, rajtad ugyan nem fog az idő.
Vén vagy és voltál örökké, akár a mi időnkből visszalátva
egy vén salabakter, vénebb, mint a willendorfi Vénusz, s még öregebb.
Ki beszélhet a pelenkádról vagy a szakálladról a sírkövedről?
Belebújsz önmagadba – kocsma sarkában a magányos zugivó,
nagy hajak és terek fodrásza, aki napra nap, reggeltől estig
horgászik egy nem létező folyó partján elüldögélve,
és a nem létező folyó is te vagy, a hal is meg a horog.
Olyan magányos vagy, mint betemetett gödörben a kiégett villanykörte,
aki mégis valamennyi hálózat összes foglalatába becsavarva
világít, és izzószála soha el nem ég, és ha elégne,
csak önmagaddal vagy pótolható.
Egyedül Ő foghat meg, akinek fejét nem káposztalé vagy csáva járja
– de az ártatlan, morgó-gyanakvó vagy vidám állatok sem.
A hominus intellectualis kapja el a neki megfogható grabancodat,
a foghatatlant, és lerángat magához, studíroz: „Mit kezdhetnék Vele?”
A költészet blake-i viharzása rád sem hederített, áthatolt rajtad,
a képzelet párhuzamos vagy kitérő iramlása elkerült.
Feladatom: egy karámba terelni Téged meg a képzelet Monstrumát.


5.

Nem a kíváncsiság, a magából kitüremkedő, a magát túlmúlni-legyőzni
kívánkozó vágyakozás, nem ismeretlen kényszer,
nem jóféle ébredéskor támadó éleslátása, élessége a mindent-látásnak
szerkesztették meg a Tudás Fája nem létező gyümölcsét, aki vagy:
légy-szem kristályokból összeillesztett gömb, mint határérték,
alma – Euler poliéder tételének szabálya szerint;
keltében megfagyott Nap is, jéghegybe dermedt porsivatag,
búrában villanykörte világítasz és nincs kapcsoló se zárlat.
Még azt se tudhatni, nem az öröklét Fáján termettél-e?
Ha alma vagy, olyan matériából, kit nem rohaszt penész,
nem rágja magát beléd, húsodba a kukac. Ha alma vagy,
sokdimenziós fán, emberi és állat látásnak láthatatlan,
elképzelhetetlen, porszemből kiszakított mamut, aki nagy utakon
legelészel; vagy táncolsz egy bokszkesztyűben, kígyó farka hegyén.
Megemelni, de megbillenteni téged, van-e érkezése rá bárkinek is?
Elhajítani – Toldi Miklós a malomkövet –, meghajigálni, megpofozni,
kezet fogni Veled, és megsimogatni: „jól van, kiskutyám”.
És ki mondhatna kiskutyájának, kiféle totojázó földszintes ember?
Tudás Fája, Öröklét Fája – régies allegóriák, egyetlen síkodon vesznek,
halványak, elvesznek, mint ócska kérvény lapján a pecsétek.
Ha beléd harap egy még nálad is keményebb fog, fúrófej fúrja magát
a gyöködbe, akár emberi bőrbe a kullancs, előre a mag felé, s tovább,
galandféreg, intellectus homini – megáll, fogait kiköpi.
Nincs mit rágni benned, hiába őrli, ássa magát tovább és még tovább
a vághatóba, a megfúrhatatlanba.
Mindeneken áthatoló vagy, nem érintő,
de kunkorodó-csavarodó, magadba vagy egyetlen partikuládba gubodzó,
örvénylő-ágadzó, egyetlen virtuális pontodba zsugorodó.
Nem vagy soha fáradt, bánatos, nem röhögsz tájadon – ha volna tájad.
Nem emlékszel, nem vágyakozol, nem félsz, nem gyűlölsz, nem ismersz,
– kit-mit-miért? – testetlen csavarintmányaid útján elvérzik a kérdés.
Nem vagy dolog: nem tányér-kenyér-só, kiket egy asztal nevű tárgyra
ráhelyezünk, és mert közöttünk vagy: dologféle mégis.
Nem vallhatunk neked szemtől szembe szerelmet, ágyunkba nem lökhetünk.
Ki választotta meg a matematikát kormányfőnek?
Te utálatos és fenséges! Riherongy és Artemisz egybegyúrva,
és magának való egyre tágasabb, tetszeni sem akaró Apolló úrfi!
Önmagad vagy: a feleséged és a gyereked, de nekik sem kellesz,
mint ahogy neked sem kell senki, még a magad birtokán sem.
Testvére lehetnél a legrendetlenebb rendetlenségnek.
Nehéz élni Nélküled és Veled.


6.

Az újkori meg a katonatemetőket aki kimódolta,
a rácsok egyszerű szimmetriáját, a börtönrácsokét is,
az ismeretlen geométer, e képződmények megalkotása pillanatában
„tudatát a lényén kívül helyezte”, vagy akarta, száműzte és maga,
sopánkodások és kételyek nélkül – kómában élőhalottak,
félhülye, vágyaikba beleroskadt szeretők az orgazmus pillanatában,
– ha létezik akkor mérhető idő – … tökéletesen lebegett.
És a kívülrekedt négyzetes rácsokat rombuszokká széthúzni igyekszik,
maga is megazisten bikafejjé formálódó tudat – más szemszögek szerint –
békalenese-szögből nézi a békát – lesz rá mód, hogy csípjen nyakon akkor –
a négyzetes rácsokat rombuszokká széthuzigálja, maga, eltökéltséggé…
Mégis itt-ott áthatva a geometriai tér szirmait és tollpelyheit –
valóban a láthatatlan pontokat kijelölte, irányait és kötéseit,
úgy volt magányos, hogy embernek színtelen szagtalan ízetlen, mint a
desztillált víz a szájban, két porfelhő, de pohár bor után, délben.
Ha volna megfogható lelked!
Jött egy csöcsös-faros baba akárhonnan,
kis elméjű de sóvárgó és filmes mosoly – a geométer ülepére ült,
és odarepült egy katonakoponya is, neki az alkotónak,
hogy annak belső üressége menten telítődött vággyal és rémülettel.
És a katonatemetők halottai felpattantak-ledöntötték-összezavarták,
a kereszteket a rácsokat – a börtön rácsait is törték pozdorjává,
hogy négyszögű udvarra kizuhantak-törtek.
Csak asszonyok sírtak, nem a temetők.


7.

Bármelyik axióma-rendszer lehet olyan gyönyörű,
mint a karácsonyesti havazás, fémpénznyi pelyhekben hull a hó,
s legyenek a pelyhek „külön-külön-elemek”, az Ősapa
vagy Numi-Tarém atyuska örökké maradandó szakálla szálai.
És támadjon szél, és legyen „művelet”: két pehely összetapad:
az lesz a harmadik, de a két másik aláhulló is mint volt, megmarad.
Nem a mért földi időben, angyalok terében hulltában fagyva hull a hó.
És legyen a pelyhek özönében egyetlenegy izzó parányi,
csak egyetlenegy, aki akár a betlehemi csillag,
és fényét veszti, ha bármelyik csillagos pehellyel összetapad:
van és mégsincs, összefagy bármelyik pehellyel. Ő maga a pehely,
és mégis van és mégis megmarad, nincs veszteség és nincs halál.
És adassék minden pehelyhez egy csak egy, de másikba,
kivel ha összetapad, mint búzában a szeretők egymásba semmisülnek,
külön-külön is létezők, és nemzik az egyetlenegy izzó parányit,
aki akár a betlehemi csillag – megteremtetett
az axióma-rendszer – gyönyörű, mint a karácsonyesti havazás,
fémpénznyi pelyhekben hull a hó.


8.

A hordájából kivert ridegfarkas most megeszi önmagát.
Tüdeje nyomorában a matematikus Abel, a norvég, szemét lehunyta,
megpillantotta, amit az ideig senkinek látni lehetetlennek tetszett.
„A ridegfarkas”: egy elem, egyetlenegy, és megeszi önmagát.
A „megeszi” csak logikai operáció. Ebben a pillanatban fényesség:
minden rendeződött; a püthagoreus képzelet vastag, mint a hajókötél.
A tényt kiemeltük az történés idő-folyamából, fókát az eszkimó,
és megmarad a magányos ridegfarkas örökké, aki örökké megeszi önmagát.
Ettől fogva minden egyszerű, mint egy múltbéli megemésztett
régen elfelejtett parányi tévedés, az elsüllyedt-elporladt.
A ridegfarkas megeszi önmagát.
Az evő és az evett egy-ugyanaz.
A ridegfarkas, ha önmagát eszi, csak ridegfarkast.
Az evő-zabáló és az evett egy-ugyanaz: Ő.
Telihold van, s mint a néprajz kutatói mondják: arktikus téboly,
az emberek megzökkennek, és mint a részeg alusznak s másznak fára.
A matematikus Abel fölnyitja szemét – északi fény –
a csontvelőben is hótalan, hamvatlan, fertőzetlen jég.
„Létezik sokaság, de egyetlen tagja is magában: sokaság.”
A hordából kivert ridegfarkas mindétig önmagát eszi.


9.

Ma nem sikerül zöldágra vergődnöm Veled.
Te és a zöld ág! Már ez is sutaság – egymásnak semmirekellők vagyunk.
Ha berángatnálak a képbe: leveleket számlálok „1,2,3…n”;
visszaülepedek a kisiskolás padba,
vagy találkahelyen álldogálok, várakozástól elbutult szerelmes,
nagy görögdinnyét bámulok üres fejjel a zöldséges ládájában.
És mégis. Itt morajlasz valahol, mint közeli város,
itt berregsz mint falban légbuborékos vízvezeték,
itt ólálkodsz a közelben, utcára kivert lepusztult kutya.
Megveregethetném a vállamat, kínosan röhögve magamon,
hogy csak efféle hasonlat sikeredett rólad.
Elszomorító, hogy betű- és szófaragó különcök kamrájában
vagy karámjában éppen Teveled kellett találkoznom – és akartam is.
De mindig is hergelt: fából vaskarikát csinálni és vaskarikából
Moebius-szalagot és belőle hasonlót fából ad infinitum.
rézdrótot meg sulyomindát összetekerni, elültetni a levegőbe,
karóhoz raffiázni és várni: vajon megfogan-e?
Vagy – és most hiányzol, mint kamaszkoromben a nőstények húsa-szőre.
Lehet, hogy magad helyett csupán az ördögöd van jelen,
aki föl nem lelhető nyíláson át csípős ördög-szódavizet
fröccsent a koponyámba, és telepít minden idegszálamra bolhát.
Ma rühellem, hogy nem kezesedsz a mesterségemhez,
s hogy én sem kezesedem Hozzád: a képlet nem szimmetrikus.
Együgyű alázat sem segít, és az árvaság megaláz.
De még találkozunk!