Megcsapottak rovat

Új Íliász

Karinthy Frigyes
sci-fi, lefagyasztás, krionika

1

A jégtömb olvadásba fogott körülöttem – előbb gémberedett tagjaim rugdalództak néhányat, aztán ködösen, mint aki súlyos álomból ébred, pislogni kezdett eszméletem is.

Összeszedtem gondolataimat.

Most már pontosan emlékeztem rá, hogy fagyasztattam be magam Shoover professzor találmányába, a konzerváló gépbe. Ennek a gépnek az a lényege, hogy fokozatos és lassú fagyasztással teljesen megállítja az élet minden funkcióját. Az így megfagyasztott testet, Shoover szerint, évezredekre el lehet tenni, jégtömbkoporsójában – s a megfelelő szerkezet, előre beállítva, kellő időben felolvasztja a jeget. A kísérleti személy ekkor frissen feltámadva, frissen és elevenen kiléphet a szekrényből. Úgy látszik, a kísérlet sikerült.

Megtapogattam magam: én vagyok az, elevenen. A következő pillanatban kinyitottam a szemem. Első pillantásom az óraszerkezetre esett, melynek másodpercmutatóját évtizedekre állította be Shoover, a műtét órájában.

Csaknem újra jéggé dermedtem, meglepetésemben.

Ötezer év óta fekszem a jégszekrényben!

Az időponttal tehát tisztában volnék – de hol vagyok? – kábulatomban ez nem jutott rögtön az eszembe.

Egy pillantás az ablakon keresztül felfrissítette emlékezőképességem.

Hogyne! ez nem is lehet más, mint New York! Az ötezer esztendős változás nem moshatta el régi benyomásaim – ha másról nem, a tengerpart ide zöldellő körvonaláról ráismertem volna a Városok Városára.

Most már emlékeztem: itt, New Yorkban balzsamoztak jég közé a huszadik század elején.

Istenem, mi lett azóta ebből a városból!

Kilépve jégkoporsómból, az első pillantás meggyőzött róla, hogy amit a technikai fejlődés utópistái álmodtak és jósoltak valaha – nem volt merő káprázat, se túlzás, sőt nagyon is gyenge elképzelése volt csak a jövőnek. Arról, amit magam körül láttam és hallottam; valami halvány fogalmat alkothat magának, aki korunk gyermekei közül látta az utóbbi évek utópista monstre-filmjeit, az Akropolist például – de ezt a képet, a valósághoz viszonyított szegényes és naiv méreteivel, igazán csak jobb híján idézem, gyenge lévén nemcsak toll, de ceruza és fotografálógép is annak a megjelenítéséhez, ami New Yorkból lett.

Képzeljünk el egy függőleges és vízszintes irányban a végtelenbe menő házrengeteget, ezer Bábel-tornyot, körívben egymás mellett, melynek felhők közé fúródó csúcsai egy központi kráter óriási nyílása körül merednek az ég felé. A hegy magasságú és terjedelmű tornyok emeleteit spirál vonalban felkanyarodó, folyosók és hidak fantasztikus szövevénye köti össze, húszas és harmincas rétegben egymás fölött, egyre keskenyedve – a tornyokból izzó vörös és azúrkék és ezüstfehér világító zuhatag patakzik alá a kráter torkába, valami ismeretlen folyadék, s a kráterből szivárványfény árad vissza, bevilágítva ezt a földöntúli arénát, fel, egészen a csillagokig. S mindehhez kápráztató zúgás és zengés, minden idegszálam borzong tőle – mintha százmillió kürt és sziréna és ágyúpark és erdőzúgás és ordító tömeg lármája olvadna össze egyetlen hangorkán viharába.

Dermedten álltam, jó félóráig, mielőtt egy lépést tudtam volna tenni, a magasság felé pislogó szemekkel. Jó félóra kellett hozzá, hogy egy sajátságos felfedezést tegyek.

A látvány és a zaj monumentalitásához képest meglepően csekélynek találtam a kép mozgal­mas­ságát. Igaz, hogy a világító zuhatagok szakadatlanul omlottak, s a fényhatások kaleidoszkóp-áramlása se szünetelt, percre se – de a folyosókon és hidakon és utcákban és ablakokban nem tapasztaltam az élőlényeknek és közlekedési eszközöknek azt a nyüzsgő és kavargó sokaságát, ami egésszé tette volna a látomást, s igazolta volna a hangok mennydörgő koncertjét. Üresen álltak a terek, s a hidakon egy teremtett lény nem mutatkozott, vagy legalábbis nem árulta el jelenlétét a nagyvárosoknak ama jellegzetes, hangyabolyszerű sürgés-forgásival, ami nélkül értelmetlen volna az egész. Először arra gondoltam, hogy talán vasárnap van vagy más ünnep. Aztán kényelmetlen, fázós érzés fogott el.

Végre, a második félóra elején, két torony között megmoccant valami – sárkányszerű, furcsa repülőgép suhant elő, árnyékát rávetve pillanatra az alatta futó, árkádos hídlás pillérére. Előbukkant, kanyargott, bukfencezett, felröppent és megint eltűnt.

Később egy tankszerű valamit is felfedeztem a tizedik közhíd magasságában – hirtelen kis­zökkent egy boltíves kapu alól, futott egy darabig, aztán eltűnt egy másik kapu sötétjében. Ugyanakkor mintha távoli sikoltást hallottam volna.

Ez volt az egész.

És a kietlen, borzongató látvány fölött az ősi égbolt sötéten, rejtelmesen, csillagosan.

Botorkálva indultam el – a hely, ahol álltam, arrafelé volt, ahol valamikor a brooklyni híd lehetett. A központ felé vettem utamat, arra gondoltam, hogy az első kocsira felkéredzkedem, vagy telefonálok.

Teljesen érthetetlen volt számomra, hogy sehol se látok embert – nyugtalanságom egyre fokozódott. Jó egyórás gyaloglás után elértem azt az óriási kaput, ami a körbe futó bástyafal alján jelezte mintegy a Város főbejáratát. Innen kétfelé szárnyaló lépcsőutak vezetnek az első emeletre: néhány lépésnyire tőlem dübörögve szakadt le a kék zuhatag.

Sehol semmi jármű!

Rászántam magam, hogy gyalogosan indulok neki. A lépcső magas volt, szorongva értem a tetejébe, az óriási párkányzat alsó fokára. Leültem egy kiugró márványkockára, hogy egy kicsit pihenjek.

És ekkor pillantottam meg az elsőt.

Azt hiszem, ő látott meg előbb.

Magas, meztelen, bozontos fejű férfi volt. Szakállából, mely szinte egész arcát elborította, csillogó, dacos szemek villantak felém egy pillanatra. Aztán furcsa torokhangon rikkantott egyet. Jól láttam, ahogy visszaugrik.

Annyira meg voltam lepve, hogy szólni sem tudtam: éppen csak felemelkedtem, ügyetlenül. Ha egy marsbeli külsejű, alumíniumruhába bújtatott, szárnyakkal és villámmotorokkal fel­szerelt géplény bukkant elém – éppen, mert ilyesfélére számítottam, tekintettel az elmúlt harmadfélezer évre: egy pillanatra sem haboztam volna felismerni kései embertársamat. De egy napbarnított, meztelen férfi – bozontos szakállal, mint valami ősember –, ebben a korban, ebben a környezetben!

S íme, mintegy igazolva káprázatomat: a következő pillanatban a férfi arccal a földre vetette magát, csakúgy, ahogy valamikor Cortez Ferdinánd előtt Patagónia bennszülöttei. Remegett és hajlongott, s artikulálatlan hangon jajongva ismételgetett egy ismeretlen szót:

– Dei-mé! Dei-mé!

Jajgatására az egyik márványpalota boltíves kapujából másik férfi lépett ki. Büszke tartású, izmos, hatalmas alak. Különös, nedvesen csillogó, gumiszerű anyagból készült lepel hanyagul átvetve a vállán. Kezében buzogány formájú dorong és még valami, ami íjra, emlékeztetett. Valamit kiáltott a földön fetrengő társára, megvetően feléje rúgott, aztán emelt fővel, bátran, egyenesen felém tartott.

Hebegtem valamit.

Tízlépésnyire tőlem megáll, felemeli a buzogányt, megforgatja. Félrekapom a fejem. Ő hevesen int, jelezve, hogy nem óhajt bántani, csak figyelmeztetni akar: én se bántsam őt, mert nem fél tőlem.

Halálos zavarban, kézzel-lábbal magyarázni kezdek. Figyelmesen hallgat, nem felel. Mintha a hátam mögé intene. Megfordulok, a zuhatag kétes fényében, tisztes távolban, félkörben állnak körül a meztelen és félmeztelen vademberek – minden második kezében primitív fegyver: nyíl vagy buzogány. Isten tudja, honnan osontak elő ilyen észrevétlenül. Talán a lépcsőfokok alól.

A főnök – nem nevezhetem másnak – óvatosan közelebb jön. Felemelt karral valamit beszél.

Én beszélni kezdek.

Ekkor éles, állati sikoltás hangzik fel a hátam mögött. Az egyik vadember eltorzult arccal dobja magát a földre, s mutogat az úttest felé. A többi szétrebben, pillanatok alatt eltűnik, érthetetlen gyorsasággal rejtőzve el láthatatlan nyílásokba. Néhány harcos, aki nem tudott elég gyorsan elfutni, állhoz kapott nyíllal lövöldöz összevissza. A főnök, teljesen megfeledkezve rólam, haragos vezényszavakkal dirigálja őket. Aztán óvatosan ő is hátrálni kezd.

Bambán fordulok abba az irányba, ahonnan az ismeretlen veszedelem fenyeget, szétrebbentve a társaságot. És meglepetve, csaknem örömmel kiáltok fel:

– Végre! Egy jármű!

Az úttesten nyargalva robog valami autóféle alkotmány. Elöl széles kerekek, oldalt lapos szárnyak, magasra, periszkópszerűen kiemelkedő kormánykerék. Egy kicsit az Oppel-féle rakétagépre emlékeztet, de bonyolultabb valamivel.

Végre! Tehát mégis – jó helyen járok! Kultúremberek!

Hangosan füttyentek, hogy magamra tereljem a sofőr vagy pilóta figyelmét. De a jármű nem vesz észre – eszeveszett sebességgel robog el mellettem, üldözőbe veszi az egyik ájultan me­ne­külő vadembert. Utoléri – a homályban egy sikoltás, aztán csak a jármű hangos berregését hallani.

Szaladni kezdek arrafelé. A jármű megfordul, pillanatra mintha hátsó kerekeire emelkednék – aztán úgy rémlik, el is hagyja a földet. De szintén csak egy pillanatra.

Visszazökken, néhányszor megfordul a tengelye körül – spirálvonalban kattogva, zihálva, kerepelve szaladgál, mintha keresne valamit. Egyszerre megáll, szemben velem – vissza­­húzódik, aztán robbanásszerű zajjal, váratlanul nekem jön.

Integetek, felemelem a karom.

Kétméternyire lehet tőlem, mikor rémülten eszmélek rá, hogy el akar gázolni – nem lassít és nem tér ki.

Nagyot kiáltva ugrom félre. Csak a szárny csücske horzsol, de ez is éppen elég. Eszméletlenül hanyatlom hátra. Az utolsó pillanatban az önfenntartó rémületnél nagyobb rémület érzésével vésődik belém a különös felfedezés: ahogy elcsapott mellettem, világosan láttam, hogy a jármű belseje teljesen üres, nem ül benne senki.

2

Magamhoz térve (másodszor, néhány órán belül) előbb a falakat pillantottam meg, valami duruzsoló, megnyugtató érzés volt, hogy végre szobában vagyok megint. A falak kérgesen zöldesek voltak, mintegy patinával bevonva: emlékszem rá, először azt hittem, fürdőszoba lehet vagy ilyesmi; a csupasz falak mentén sehol bútor vagy díszítmény.

Félrefordítottam a fejem. Ekkor megmozdult mellettem valami. Megrázkódtam. Egy arc fordult felém. Figyelmes, mélyen ülő, intelligens szemek, a kor és szenvedés barázdáival.

Jó öt percig néztünk farkasszemet: én hunyorogva, tűnődve, tunyán; ő részvéttel, biztatóan, ismerősen.

– Shoover! – kiáltottam hirtelen, magamhoz térve, és mindjárt fel is ültem.

– Én vagyok az. Feküdjön csak vissza. Még gyenge. Erős ütést kapott.

Minden eszembe jutott.

– Shoover! Álmodom? Hogy kerül maga ide?

Mosolygott.

– Furcsa, mi? Egy ilyen találkozás, csaknem ötezer év múlva. De én megmondtam előre.

– Mit mondott meg?

– Persze, már elfelejtette. Vagy nem figyelt oda, nagyon izgatott volt, mikor befektettem a jég­szekrénybe. Megmondtam, hogy nyolc-kilenc év múlva én is utánamegyek magának, be­fagyasz­tom magam. De a rádiumébresztőt, úgy látszik, valamivel korábban állítottam be!

Talpra szökkentem, heves indulat fogott el, az emberi szolidaritás boldogító rohama. El­bőgtem magam, aztán nevetni kezdtem.

– Shooverkám! Drága öregem!

Összevissza szorongattam, ő a maga modorában szabadkozott.

– Nono. Nyugalom. Hadd fejezzem be, hiszen, mint látom, egészen tájékozatlan.

– Jó, jó, beszéljen.

– Szóval, valamivel korábban. Húsz évvel.

– Micsoda? Maga húsz éve…

– Igen, körülbelül húsz éve élek már itt. Az utóbbi hónapokban sejtettem, hogy a maga ébre­dé­se aktuális. Képzelheti, hogy vártam. Azt is tudtam, hogy a szekrénye, hálistennek, épségben van, csak nem lehet hozzáférni a platinarétegtől. Sajnos, az időpontot nem tudtam egészen pontosan, napra. Két hete itt csatangolok a környéken, várom magát. Tegnap egy kis sétát tettem. Pár órával késtem csak el, de az a pár óra csaknem végzetessé vált a maga számára.

– Igen… rémes volt… azok a vademberek… mint a majmok… és a végén… a szárnyas autó… és nem ült benne senki… Shooverkám – mi ez? Hol vagyunk? Micsoda kor ez? Kik ezek? Mik ezek?

– Nyugalom, nyugalom. Mindent meg fog érteni, nagyon hamar. Egyelőre az a fontos, hogy biztonságban vagyunk.

Most néztem csak körül. Üres, négyszögletes szoba, egyetlen ablakkal. A falakon vastag kéreg, olyanféle, mint a cseppkőbarlangban. Az ágy, amin feküdtem, két durva lemezre borí­tott szalmaszőnyeg, inkább alom, mint emberi fekvőhely. Shoover észrevette meglepetésem.

– Bocsásson meg, nem tudok nagyobb kényelmet nyújtani. Tíz éve ez a lakásom – majd megtudja maga is, hogy meg lehetek elégedve vele… Odú? Hm. Lehet. De elég nehéz volt felcipelni magát ebbe az odúba. Nézzen csak ki az ablakon.

A nyíláshoz tántorogtam, kihajoltam. Az egyik óriástorony ablaka volt – talán az ötvenedik emeleten. Alattam szédítő mélységben a Város. Rámeredtem Shooverre.

– Ennyi… ennyit tud csak nyújtani… az embernek… a kultúra és civilizáció nyolcadik évezrede?…

Furcsán, szomorúan mosolygott, bólogatva.

– Kultúra?… Civilizáció?… No, magára nagy meglepetések várnak. Egyelőre csak egy kis részletre hívom fel a figyelmét: nem vette észre, hogy az egész Város – ahogy maga nevezné – ugyanazzal a cseppkőszerű kéreggel van bevonva, mint itt ezek a falak?

– Igen… furcsa… az bizony…

– Ez bizony nem emberi kéz műve, az már igaz. De azért nem süllyedtünk vissza egészen a cromagnoni barlangokig – legalább, ami engem illet, egy boldog, paradicsomi kor idevetődött gyermekét. Én már valaki vagyok, hála húsz év munkájának és háromezer év előtti emlékek tanulságának… Nekem már szolgám is van, az állatok között… Ide nézzen…

A sarokban valami nyílás sötétlett. Shoover odament, leguggolt a nyílás elé. Füttyentett, furcsa, krákogó hangot adott.

A nyílásban megmozdult valami. Mocorgás, aztán fényes csillogással előbújik két cső. Utána, négy apró keréken kigurul valami, háromszögű, lapos dolog, elöl széles réssel: ez a rés csapkodva tágul és szűkül. Az egész tárgy fémből van – mindent összevéve, porszívógéphez hasonlít. De magától mászott elő, és ez olyan hátborzongatóan különös, hogy visszahőkölök. Shoover megnyugtatóan int:

– Ne féljen! Nem harap! Egészen szelíd!

– Hogy nem harap? Megbolondult? Már hogy harapna? Hiszen ez egy porszívógép!

Jóízűen elnevette magát. A porszívógép közben zihálva gurult körben a szoba, vagy inkább a barlang falai mellett, aztán Shooverhez mászott, egyik csövét felemelte, és azzal a moz­dulattal, amivel a kutya szokta megnyalni gazdája kezét, ráfektette alsó karjára.

– Porszívógép! Igaza van, ezt nem is vettem észre. Csakugyan emlékeztet rá. Nyilván por­szívó­gépek voltak az ősei.

– Shoover, maga nem szokott otromba vicceket faragni.

– Ki viccel? Egész komolyan mondom. Maga nyilván ráhibázott. Ez az állat valami porszívó­féle gépektől származik.

– Állat?… származik… gépektől… Shoover… a világ forog velem.

– Velem is forgott az első években, elhiheti. Míg aztán meg nem értettem, mi van itt, mi történik a világgal.

A porszívó közben visszagurult a sarokba, és ott összekucorgott, csöveit maga alá húzva. Le­ültem a szalmára, ránéztem Shooverra – valami nagy-nagy, szorongó, szinte ájult nyugtalan­ság, félelem, valami tompa, nehéz szomorúság vert le a lábamról –, még nem értettem semmit, de ha volt valaha bukott Isten, aki egyszerre csak sejteni kezdte, hogy élete, amit halhatat­lannak, hatalma, amit végtelennek, és gazdagsága, amit kifogyhatatlannak hitt, összedőlt, ez a bukó Isten érezhetett hasonlót, mint én, ebben a percben, nem a magam, egész fajtám nevé­ben. Még nem értettem semmit, de szorongva éreztem, hogy valami nagy-nagy, helyrehozha­tatlan bajt tudok meg azonnal. Shoover is nagyon elkomolyodott, elkapta a szemét, fel és alá kezdett járkálni.

– Beszéljen, Shoover – suttogtam. – Mi történt? Mi történt a világgal?


Szó szerint nem emlékszem az egészre. A dolog summája, ahogy Shoover összefoglalta nekem, s ahogy aztán meggyőződtem róla, körülbelül ennyi: – (mellékesen jegyzem meg, hogy magam, a jelekből, ha én ébredek fel előbb, se húsz, se negyven év alatt nem értettem volna meg, nem fogtam volna fel, nem tudtam volna visszafelé rekonstruálva elképzelni, mi történt itt) – Shoover lángesze, az a darwini és laplace-i lángész kellett hozzá, hogy a jelenből megállapítsa a múltat, s azt az összefüggő és érthető képet adja az egészből, amit néhány mondatban ismertetek itt.

Ez történt:

A Krisztus utáni harmadik ezredév első századától fogva a technika fejlődése minden gátat széttépve, olyan arányokat és méreteket kezdett ölteni, amiket a mi, mai természettudományos szemléletünkkel, nem is tudnánk se elképzelni, se megérteni. Talán a legmegvilágítóbb hasonlat, ha azt mondom, hogy a technikai eszközök, amiket mi gépeknek és szerszámoknak neveztünk, akkora tömegben és változatosságban léptek fel, éppen úgy megváltoztatták a világ képét, a Föld felszínét, mint ahogy megváltoztatta ezt a képet a földkéreg lehűlése után a mozgó és növekvő és szaporodó jelenségeknek az a felbukkanása, amit közönségesen Életnek szoktunk nevezni: növények és állatok és emberek tarka sokasága. Tele lett a világ ezekkel az úgynevezett szervetlen anyagokból, fémekből, ásványokból, üvegből készült, mozgó és cselekvő, különféle célokat szolgáló és végrehajtó tárgyakkal, amiknek mozgását akkoriban természetesen az úgynevezett emberi élőlények irányították és vezették. (Nagyon nehezen fejezem ki magam, most már, hogy ezt a folyamatot ismerem, a huszadik század furcsa sza­vaival: mégis meg kell tennem, hogy nagyjából megértsenek.) A Föld felszínén, a vízben és levegőben hemzsegett a sokféle jármű – forogtak a kerekek, légcsavarok, zúgtak a gépek, ordított a rádió, villogott a vetítőgép. Ez a mozgás és hemzsegés és zúgás és villogás lassan­ként teljesen elnyomta azt a gyenge motoszkálást és halk csicsergést, amivel valamikor az élet tette tarkává és mozgalmassá a földeket és vizeket. De egyelőre mindez nem jelenthette még a világ eddigi rendjének gyökeres megváltozását, hiszen, mint mondottam, a gépeknek és szer­számoknak fogantyúja és lendítőkereke az ember kezében volt – az akkoriban élettelennek nevezett gépeket az élet hozta létre, az élet használta fel, tulajdon létének felfokozása, tökéle­tesebb működése irányában. A jármű, akár gépkocsi, akár repülőgép, tulajdonképpen az embertest közlekedő szervének, a lábnak, óriásian fejlesztett megoldása volt, ahogy a rádió az ember hangját dobta a messzeségbe, a teleszkóp és mikroszkóp az ember szemét utánozta, végtelenszer erősebb méretekben.

A nagy, döntő lépést a dolgok változásában, az új korszak megszületését a harmadik évezred végétől lehet számítani. Minden jel arra mutat, Shoover szerint, hogy ebben az időbeli jelent meg a földön az első önálló gép (szándékosan nem önműködőt mondok, nehogy félreértésre adjak alkalmat). Igen valószínű, sőt, csaknem bizonyos, hogy eleven ember készítette – lehető­ségének gondolata eleven ember agyában született meg, eleven ember teremtette meg e gon­do­lat alapján fémekből és ásványokból, mint ahogy az embert valami eleven Isten teremtette meg annak idején a föld porából.

Ez az első önálló gép (Shoover kutatásai arra engednek következtetni, hogy valami járműféle lehetett) abban különbözött az eddigiektől, hogy belső, önmagában adott, saját céljait szolgáló szerkezet irányította mozgását. A homunkulusz szót azért nem használom, mert a homunku­luszt úgy szoktuk elképzelni, mint bonyolult szerkezetet, ami az embert utánozza, emberi cselekedeteket hajt végre. Itt másról, többről volt szó. Ez a gép úgy volt megalkotva, különféle erők összjátékának alkalmazásával, hogy mindent, amire gépnek szüksége lehet, önmaga szer­zett meg magának. Egyszer elindítva szaladgált egy darabig, míg a benne működő hajtóerőből, benzinből vagy dinamóenergiából, akármiből, futotta; mikor fogyóban volt a hajtóerő, egy automatikus szerkezet, nyilván kémiai reagensekkel, a gépet elvitte magától olyan helyre, ahol benzin van vagy más megfelelő hajtóerő. Ezen a helyen magától, automatikusan felszedte, mondjuk, a benzint, és folytatta a szaladgálást addig, amíg – itt már joggal használhatjuk a szót – újra meg nem éhezett. Attól nem kellett tartani, hogy úgynevezett értelem híján (anélkül hogy valaki üljön a kormánykerekénél) nekimegy valaminek és összezúzódik. A gép el volt látva különféle finom csápokkal és tapogatókkal, amik hozzáérve a gép elé kerülő akadályhoz, automatikusan fordították el, térítették jobbra vagy balra a kerekeket. (Hiszen mindnyájan láttunk már effajta tréfás játékautomatákat: cserebogarat, ami nem szalad le az asztalról, lepkét, ami kikerüli a borospalackot.)

Felruházva ezzel a képességgel ezt a gépet, földi értelemben, bátran lehetett nevezni az első perpetuum mobilének. Ez a gép önálló mozgásrendszert folytatott addig, míg szervei, a különféle rugók, tengelyek és fogaskerekek, el nem koptak, fel nem őrlődtek.

Innen már csak egy lépés következhetett.

Semmi elvi akadálya nincs annak, hogy olyan automatikus szerkezetet konstruáljunk, ami az elkopott alkatrészeket önmagától pótolja új alkatrészekkel, ha ilyenek „keze ügyébe” kerül­nek. Mi akadálya volna tehát akár annak is, hogy egy tönkremenő gépezet belsejében, bizo­nyos adott pillanatban, megmozduljon egy eddig pihenő automataszerkezet, mely különféle hajtóerők felhasználásával egy ugyanolyan gépet állít össze mindenütt fellelhető anyagokból, mint amilyen ő saját maga?

Ne felejtsük el, a mi gépgyárainkban, egyelőre persze emberi segítség mellett, a gépeket is gépek csinálják.

Mindebből az olvasó talán kezdi már sejteni, mi történt.

A harmadik ezredév végén gépek és automaták jelentek meg a földön, különféle alakú és moz­gású, mozgó csodák, amiket valami mérnök-lángész céltalan teremtő szeszélye, kísérletező kedve állított össze, puszta kíváncsiságból. Ezek a gépek és automaták immár nem álltak valamilyen emberi cél szolgálatában. Külön, önálló, céltalan, emberközponti szemlélettel nézve értelmetlen létet éltek, de határozottan éltek. Szaladgáltak vagy forogtak, vagy ugráltak, vagy röpdöstek. Bizonyos időközökben odafutottak vagy leszálltak a petróleum-, vagy benzin-, vagy villanyáram-, vagy rádiumforrásokhoz, megtöltötték magukat, és keringtek tovább. Néhány éves vagy évtizedes zakatolás után elcsendesedve letelepedtek a kőbányák, fém­rak­tárak közelében, szép csendben dolgozni kezdtek, éppen úgy, mint a rovar, mikor élete végén letelepszik, és szabályos, gépies mozdulatokkal lerakja petéit, amikből önmagához hasonló rovarok kelnek ki idővel. E géplények is, elkopván a szerkezet, még ép alkatrészeikkel munkához láttak, s a nyers fémekből és egyéb megfelelő anyagokból más, önmagához hasonló gépeket állítottak össze s indítottak útnak.

Ezek a gépek egyszer elindítva mozogtak, táplálkoztak, önmagukat sokszorozták, vagyis szaporodtak.

Mi más ez, mint élet?

Mégis, megjelenésük első századában az emberek, úgy látszik, nem vették komolyan ez önálló lények jelentőségét. Nem voltak veszedelmesek. Az ember szolgálatában álló másféle, halott gépek és szerkezetek segítségével akkoriban könnyedén védekezni lehetett ellenük. Egy tor­pedó, egy ágyúlövedék, egy mesterséges szélroham elsöpörte őket, ha véletlenül odabotlottak, ahol nem volt rájuk szükség. Hasznukat nem lehetett venni, de megtűrték őket. Értelmetlen ugrálásuk, pörgésük, zakatolásuk, furcsa, groteszk mozdulataik bizonyára mulatságul szolgált a század gyermekének, mint ahogy a mi gyermekeink mulatnak az automatajátékon.

Az ember ebben az időben el volt bizakodva – s joggal volt elbizakodva, övé volt a világ, komoly veszély nem fenyegette létét: a föld szelíd erőit, hőt és fényt, villámot és mágnest, régen kezében tartotta és szolgáivá tette már.

S megfeledkezett más, hatalmas erőkről, amik odakünt tomboltak közben. Odakünt, túl a Földgolyón, a Kozmosz rettentő színpadán.

A világkatasztrófa, a második özönvíz vagy jégkorszak, vagy nevezzük akárhogy, Shoover számítása szerint körülbelül háromezer évvel a mi kettőnk önkéntes tetszhalála után követ­kezett be.

Meteorzajlás okozta. Váratlanul történt. Valami szétrobbant, kénes üstökös, a Nap közelében, s lövedékei utolérték a Földet. A bombázás oly heves volt, hogy holdunkat egyszerűen elsöpörte. A hold levált magjáról. Helyébe egy másik, kisebb hold került, a legnagyobb meteorbomba, amit a föld vonzóereje magához rántott és keringésre kényszerített, azóta ez kering a régi hold helyén. (Pár nappal felépülésem után magam is láttam ezt az új holdat. Furcsa, tojás alakú tárgy az égen, még nem vette fel a gömb alakot.)

Maga a Föld itt maradt a helyén, meg sem inogva, ugyanazon a pályán – még tengelyszöge se hajolt el. De felületét siralmasan megtépázta a nagy ostrom.

Afrika, Dél-Amerika nagy része víz alá került. Európát néhány évi rettentő forróság (60–70 fok!) kiszikkasztotta, kipusztította – utána vizek öntötték el a megrepedezett talaj réseit, majd jégréteg alá került az egész.

Akkor jött egy év, ami minden megmaradt életet elpusztított. Az elvonuló meteorzajlás, úgy látszik, örvényt csinált abban a titokzatos közegben, ami a világűrt kitölti – az örvény a föld légrétegének egy részét magába nyelte.

És minden elpusztult.

Ebben az időben mi ketten, Shoover meg én, ott szunnyadtunk, megdermedve, márvány­koporsónkban. Valószínű, hogy egy darabig a világnak ez a része is, New York környéke víz alatt vagy jég alatt lehetett, de bizonyára nélkülözte a levegőt, ebben az időben rakódott le rá ez a zöldes, kozmikus eredetű kéreg. A Város nagyjában megmaradt, úgy, ahogy Krisztus után 3000–3500-ban volt – kemény kövekből épült váza ellenállt az elemi csapások sorozatának.

És valahol az Északi-sark környékén, Alaszka táján, megmaradt még valami. Valahol, földalatti barlangokban, évtizedeken, évszázadokon át elrejtve, elbújva, eltompulva, vissza­­fejlődve, őseiről megfeledkezve egy vad törzs, csenevész utódai az utolsó Ádám és Évának, az emberi fajtának, akiket a katasztrófa megkímélt.

Állatok és növények virágzó tenyészetéből ennyi: néhány ember.

Mert minden egyéb állati élet elpusztult, hírmondót se hagyva hátra. A hőfokok szörnyű változását nem bírta ki az állati élet csírája.

S amikor pár száz év múlva a meteorológiai viszonyok kedvezőbbekre fordultak – e vad törzs előbújt odúiból, s óvatosan, remegve, mint egykor a Ganges völgyeiből, megindult Dél felé.

Múltjára nem emlékezett. Szájhagyományok beszéltek régi istenekről, hozzájuk hasonlókról, akik valamikor uralkodtak e földön: kezükben tartották a villámot és a szelet.

De aztán jött az Ördög. – Szörnyetegek és Fenevadak népesítették be a világot. Sárkányok és Hydrák. Az ördögök teremtményei.

Csak isteni erő tud elbánni velük. Csak isteni lény tudja féken tartani, megbűvölni őket.

Isten vagy annak isteni eredetű főpapja.

3

Shoover itt szünetet tartott, megvárta, míg összeszedem magam. Csak aztán tette hozzá, lehajtott fejjel, halkan, irónia nélkül:

– Ez az isteni főpap – ki lehetne más? – most én vagyok a számukra.

Nevetnem kellett. Keserűen nevettem.

– Shoover – ön? Shoover, mint vademberek bálványa?

Vállat vont.

– Mit akar? Szívesebben lettem volna docens a régi New York egyetemén. Vállalnom kell a szerepet. Ne felejtse el: a megjelenésem csodaszerű volt köztük. Az égből pottyantam le. Magyarázatnak nem volt helye. Az értelmük sokkal erősebben visszafejlődött, semhogy fel tudnák fogni az igazságot, amit mint az emberi fajta nagyszerű múltjának tanúja kinyilatkoz­tathatnék. Aztán meg – tudja Isten! Ha néha, szabad időmben visszagondolok a múltra, már-már nekem is úgy rémlik, valamiféle istenféle lények voltunk mi itt akkor, a huszadik század elején! Nem gondolja?

– Ami azt illeti… ezekhez képest…

– No, ugye. Ezekhez képest az, ami mi voltunk, az, amit mi tudunk, legalább annyira meg­különböztet, fölébük emel bennünket, mint amennyire holmi mitológiabeli félisten fogalmát emelte önmaga fölé egy nyomorult hellén paraszt képzelete.

Eltűnődött.

– Ki tudja? Talán csakugyan éltek azok a félistenek is… Hiszen mi is éltünk…

Különös, derengő fényt keltettek bennem szavai – ködfátyolon át, mintha egymást meg­világítva, egyszerre látnám a múltat és jelent.

– Mitológia…

– Amelynek félistene mi vagyunk. Ha meggondolom, tulajdonképpen mi volna túlzás ebben, legalább az ő fogalmaik szerint? Még ha valódi, teremtő Istennek tartanának is? Hiszen ami a régi világból megmaradt, amit ők a mostani világ öröktől fogva létezett tartalmának tekinte­nek – azt csakugyan mi teremtettük a semmiből, mi, boldogtalan, pórul járt emberistenek! Nem az ördög és sátán – mint ahogy ők hiszik…

Szenvedélyesen mondta e szavakat: egyszerre világosság gyúlt bennem…

– A sárkányok… fenevadak… szörnyetegek – dadogtam.

– Úgy van. Az állatok kipusztultak a földről, ők azt se tudják, hogy valaha is léteztek. A katasztró­fát csak ezek az átkozott automatizmusok élték túl, amik kibírták a hideget és a hőséget. Ezek szaporodtak el a romok közt – a romok közt, amik e jámbor vadak számára annyi, mint számunkra a Természet világa: hegyek és sziklák láncolata.

– Azt hiszi?

– Hiszem? Tudom. Az én híveim New York kérges romjait éppen úgy természeti tünemény­nek, a föld szerves részének nézik, mint mi a Vezúvot vagy az Etnát. Értse meg: természeti tüneménynek, Isten alkotásának azt, amit mi alkottunk! Érti már, miért mondtam, hogy a maguk szempontjából igazuk van, mikor isteneknek éreznek bennünket? Igen, itt mászkálnak a romok közt, naiv buzogányaikkal. A régi házakat, az Elnök fogadótermét természetes lyu­kak­nak és barlangoknak tekintik, ahol el lehet rejtőzni a Sárkányok elől – ennyi számukra az egész!

– Tehát… az autóféle… ami nekem jött…

– Éppen egy kései utóda valami önálló autónak, amit kétezer éve gondolt ki egy meggondolat­­lan gépész, mint ahogy ott a sarokban, egyetlen háziállatom, az én híveim babonás hőstisz­­teletének tárgya, kései utóda valami ostoba porszívógépnek vagy minek, amit önállósítottak. Én se bírok velük, általában: ezt az egyet sikerült valahogy kiismerni, megtaláltam egy rugót, egy csavart, aminél fogva engedelmességre lehet beállítani. A többi – mindenféle repülőszer­kezetek, autófélék, pörgőcsigák, elvetélt szövőgépek, facér gépzongorák –, az ördög ismeri a szerkezetüket! Támadnak, védekeznek, iszonyú erejük van – van olyan is köztük, ami embert eszik, úgy látszik, emberi vérre van beállítva a hajtószerkezete! És hogy üvölt némelyik!

– Csakugyan! Ez az állandó zúgás!

– Hát persze! Valamikor fonográfok és rádiók voltak az ember szolgálatában! Most, fel­szabadulva, nem tudnak egyebet csinálni – fújják a régi nótát! Hallja? Ezt a hangot – külön a többitől?… Rémes?!… Nem ismeri fel benne egy régi néger-dzsessz melódiáját?

– Elnyújtott bőgés…

– Az én híveim számára éppen olyan vérfagyasztó, mint őseink számára a dinoszaurusz vagy masztodon üvöltése volt. Ők ezekkel harcolnak.

– Harcolnak?

– Hát nem látta?

– Igen… ez a rémület, mikor megjelent a Sárkány!

– Ugyanígy futottak szét valamikor a mi őseink, mikor közéjük csapott a Repülő Gyík.

4

Jóval később, az utcán sétálva, míg körülöttünk zúgtak és zengtek rejtekhelyeiken a fenevadak – csüggedten, félénken vetettem fel a kérdést.

– És – a jövő?

Megállt a kőkorlát szélén, maga elé bámult, a Régi Város krátertorkába.

– Ki tudja? Hullámok dagadnak és apadnak, az Idő mélyéből felágaskodnak, visszahúzódnak meg újra visszatérnek. Most egy új hullám lábához értünk. A kor hasonlít ahhoz, ami régi kozmogóniák, genezisek, mitológiák töredékéből megmaradt. Mi, régi istenek, meghaltunk, itt hagytuk a földet, s a földön meg újra – ők azt hiszik, először – megjelent a paradicsomból kikergetett ember, hogy arcának verejtékével, vérének harmatával szántsa fel újra kenyérért a régi parlagot. Hogy mi következik? Valószínű új hősköltemény tanúi vagyunk. Sárkányölő héroszok, Szigfrid és Héraklészek bölcsője előtt állunk. Az új Iliász, Homérosz még soká születik meg – előbb biztonságossá kell tenni a földet számára, hogy megszülethessék. Le kell győzni Minotauruszt, le kell vágni a lármás hidra tizenkét fejét, meg kell birkózni a Tengeri Kígyóval. Amíg egy is él az őskori szörnyek közül – látta őket –, nem lehet szó költészetről és kultúráról.

– De vajon megszületett-e már az új hősköltemény hőse? Megszületett-e már Szigfrid és Héraklész?

Rám nézett.

– Nem emlékszik arra a büszke, karcsú férfira, aki eléje állt és nem ijedt meg – pár perccel azelőtt, hogy a Sárkány megjelent?

Fejemhez kaptam.

– Persze!

A mélységbe mutatott.

– Oda nézzen!

Lent a kráter egyik mélyedésében, a nap egy odaeső vörös fényvásznának sátra alatt különös csoport. Arcra borult, meztelen vademberek körben, közepén egy férfi – ő volt az, ráismertem – éppen lehajol, meggyújt valamit. Égő füstoszlop emelkedik a magasba. A csoport jajongva imádkozik.

Szabályos, égő véráldozat, a haragvó isteneknek.

– És mit égetnek?

– Egy elejtett fenevad tetemét. Tegnap ütötte agyon buzogánnyal Dei-mé, a főnökük. Láttam, a vadat könnyű volt felismerni az alakjáról. Ha nem csalódom, könyvnyomtató gépek voltak az ősei.

Karinthy Frigyes: Skarlát. Novellák. A válogatás Szalay Károly munkája. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972. (Olcsó könyvtár.) 208–228. p.