A pódium közepén álló szelénszekrény tolóajtaja lecsapódott, Sylvia V9 – aki negyvenöt másodperccel ezelőtt, a földgolyó túlsó felén, Floridában lépett be a szelénszekrény kiegészítő másába, a leadóba, s most ott állott előttük, mosolyogva – hunyorgó szemekkel nézett körül a V9-teremben. A higanylámpák kék fénye vakítóan emelte ki körvonalait.
A két ellenőrző Rádusz hozzálépett, megtapogatták, és meggyőződtek róla, hogy eleven, hús és vér valóság.
Két percig halálos csend volt. Azután a kongresszus tagjai felálltak, és némán, homlokukra tett mutatóujjal tisztelegtek a mindenütt Jelenvaló Emberisten előtt. Ennyi volt az egész szertartás.
– Ennyi volt – aztán Karbon 22 nyugodtan folytatta és befejezte előadását.
– Ezzel tehát, eszmetársaim, megoldottuk és lezártuk az ember közlekedésének problémáját, teljes egészében. Megállapítom, pontos számítások alapján, hogy ősi természetünkből származó ez irányú vágyaink és akaratunk és azoknak teljesülési lehetősége között az anyagvetítőgép megoldásával számba vehető különbség nincs többé. A kategorikus parancs teljesítését, melyet tízezer évvel ezelőtt a „hipp, hopp, ott legyek, ahol akarom”-féle tündérmesék fejeztek ki burkoltan, az ember ötezer év munkája után most vallhatja befejezettnek, szó szerint és valóságosan. Azért mondok ötezer évet, mert a papírkorszakbeli repülőgép, telefon, rádió és mozgóképvetítés e parancs teljesítésének első fázisául tekinthető – részletekben az embert összetevő jelenségek és tünemények közvetlen áttétele tetszés szerinti térbe, az időegység alatt, már akkor megkezdődött. A rádióval, telehorral és telekino-vetítőgéppel hangunkat, külsőnk képét, szándékunkat és mozdulatainkat el tudtuk vetíteni pillanat alatt oda, ahova, akartuk, de egészen a mai napig ahhoz, hogy valóságban teljes és mindent összefoglaló testi mivoltunkban eljussunk egyik helyről a másikra, közlekedési eszközök segítségét kellett igénybe venni, és ezek az eszközök, maguk is anyagból lévén, csak bizonyos időhatárok között győzhették le a távolság ellenállását. Addig, amíg csak erőket, illetve erők tüneményeit kellett áttenni más helyre, a megoldás könnyen ment, egyszerűen azt csinálták már őseink is, hogy a hang és fény és mozgás jelenségeit a helyszínen felbontották elemeikre, ezeket az elemeket fénnyel vagy villamossággal elvitették a kívánt helyre, és ott az elemekből rekonstruálták megint, megfelelő eszközökkel, az eredeti hang- és fény- és mozgásjelenségeket. Nagyjában ezen az elven alapul minden jelenségközvetítési találmány a rádió, mozgókép, telehor és a többi. Felbontás és összerakás – analízis és szintézis – ez egyrészt minden megismerés, másrészt minden alkotás alapja. Ezen az alapon kellene tehát tovább fejlődni, és a fejlődés meg is történt.
– Megtörtént akkor, mikor kiderült a huszadik század elején, hogy az anyag végső elemzésben egyik megnyilvánulási formája csak az erőnek – annak az eredő erőnek, mely hol villamosság, hol hő, hol fény tünete közt jelentkezik – s melynek bizonyos rezgésszám melletti jelentkezési formáját nevezzük ma anyagnak. Mikor nyilvánvalóvá lett, hogy az anyag összetevő egysége, amit valaha atomnak és molekulának és ionnak és elektronnak neveztek, tulajdonképpen nem anyag, hanem erőközpont, ugyanaz, ami a fény, a hő és a villamosság; végeredményben nem objektum, hanem kvalitás, nem test, hanem tulajdonság. És itt valamit meg kell jegyeznem. Hogy e felfedezés gyakorlati jelentőségét már ötezer évvel ezelőtt sejtették, mikor az anyagvetítő-gépről senki sem álmodott még, annak bizonyságául szolgál az a megkövesedett papírlap, amit a kozmopoliszi múzeumban őriznek, és amelyről kiderült, hogy 1926 decemberében készült, s alkatrésze volt egy akkoriban Közép-Európa környékén divatos, úgynevezett napilapnak – ezen a maradványon olvashatatlan aláírással, naiv, de meglepő képzelődés olvasható, ungár nyelven, az Inkarnátor lehetőségéről. Az együgyű, de tagadhatatlanul zseniális szerző ebben a mesealakban megírt spekulációban – értekezésnek nem nevezhetjük gyerekes formájánál fogva – már azt fejtegeti, hogy amennyiben az anyag éppolyan erőforma csak, mint a többi, nincs semmi elvi lehetetlenség benne, hogy éppen úgy vetítsük egyik helyről a másikra, mint a hőt, a fényt vagy a villamosságot. Az eljárás módja lényegében ugyanaz lenne, mint más erőknél: analízis és szintézis, felbontás és összerakás. Megfelelő készülékkel bármely anyagot erőelemeire bonthatok fel, az erőelemeket aztán átvetítem akárhová, ahol megfelelő felfogókészülék összeszedi őket. Ha ez a felfogókészülék ugyanolyan sorrendben és módon sűríti ezeket össze anyaggá, mint ahogy a leadókészülék felbontotta erővé – kell, hogy a felvétel helyén ugyanazzá a testté inkarnálódjék az elektromossággá felbontott és továbbított, akár szerves, akár szervetlen, akár halott, akár eleven ásványi vagy állati vagy emberi test. Gyakorlatban annyit jelent ez, hogy a leadókészülékbe belépve eltűnök, elillanok, semmivé válok, de néhány pillanat múlva ott, ahol lenni akarok, Ausztráliában, vagy akár az Északi-sarkon, megelevenedve, feltámadva, testet öltve, kilépek a felfogókészülék szekrényéből.
Karbon 22 pillanatra elhallgatott, azután emelt hangon fejezte be.
– Eszmetársaim, nem azt akarom mondani, hogy a fent említett papírkorbeli lelet írójának ködös képzelődése és az előttünk most lezajlott tökéletesen sikerült kísérlet között okozati összefüggés lehet. De ebben a felemelő pillanatban, mikor Sylvia V9 kisasszony, aki félórával ezelőtt a floridai anyagvetítő-állomáson belépett a leadószekrénybe, ott eltűnt, elillant, semmivé vált – s néhány pillanat múltán, szemünk előtt megelevenedve, feltámadva, testet öltve kilépett a szelénszekrényből –, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy a sok ezer év óta porladó ismeretlen újságíró, ki tudomásunk szerint először álmodta meg azt a lehetőséget, ami ma valóra vált, s akit barbár kortársai bizonyára kinevettek és humoristának csúfoltak – ez az ismeretlen újságíró megérdemli, hogy a kongresszus berekesztése előtt, ujjfeltevéssel áldozzunk emlékének.
A kongresszus tagjai felálltak, és mutatóujjukat némán homlokukra illesztették. Sylvia V9 kisasszony mosolyogva hunyta le a szemét, és megpróbálta elképzelni, milyen lehettem.