A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírhordó útján, hogy a nagytudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt, hogy Evelina buzgón adja már a jó példát a novíciátban Berchtolda jelöltjeinek és hogy Virginia marad ezután is az új Würdige mellett a titkár és főrendező és ceremóniamester és minden – akárcsak a boldogult mellett volt. Ó, lényegében nem is változott ám semmi – vagy csak nagyon kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia, amit elkerülhetetlenül hoz magával a haladó idő kényszere az ő lassú, biztos folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, és nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján – és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk, rákényszerítenénk – bizony, csak felibe-harmadába teljesíti. Valami csüggesztő, de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás. Így van ez kinn az „igazi” világban is – hát még itt, ahol még inkább: mindegy! Ahol abban élnek – ahová azért jöttek –, hogy: mindegy. A számlált napok e siralomvölgyében így is, úgy is leperegnek, elszállnak sebesen – és mindjárt itt a végső leszámolás, az egyetlen komoly dolog, amire csak egy olvasó körülmondása alatt is ötvenháromszor kell emlékezni szóval: – „Most és halálunk óráján”.
Ám a fiatal növendékek, a bennlakó „kisasszonyok” most már nem foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket; szeptember édesen szétcsurgó, arany napfényében. – Ezeknek a mostaniaknak már itt voltak a maguk kis, nagyon fontos – „igazi életgondjaik”, az ám! A vizsgák; és a nagy fő vizsga, a képesítő – mely majd „egész életükre” kihat.
A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az Újépületben: s a „drukk” édes, kissé mímelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy, világos termeket; a szellős, egészséges, nyitott folyosókat, Szelényi papa mosolyogva járt köztük és rémisztgette a lányokat a vizsga-inkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel, ha valami „puskázás” kisülne, ha az ifjú novíciák bő köntösük alatt, vagy a bejárók kontyukba rejtve, apró, összegöngyölt cédulákat lopnának be az „írásbeli”-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudományág egész rendszere és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkopikus betűkkel és „dióhéjban”.
A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép, lombos kertben és készültek a nagy képesítőre reggeltől estig, Kunigund nélkül, felügyelet nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles utakon, a drága, nagy fák hullós virága, meg friss lombja alatt. Övék volt az egész kert. Egy-egy módszertan-könyvet kezükben hurcoltak, vagy egy gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást – de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a jövő, az Élet – és innen oly szépnek látszott.
Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája s a megifjult nagy anyafák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, az orgonák nyurga gallyai, a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga, melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélegzettel, sejtő tavaszi sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, hintáló szelek, pelyhek, álmok, felhők, ez örök májusi oltárok – ifjúság…
És minden és mindig és „megint elölről”…
A bennlakók kertje drótsövényén túl a gyenge káposztapalánták közt ott sétált Szelényi papa és: egy nagy, vastag szivar. Most Szidu, meg Gidu meg néhányan még odamennek hozzá, köréje sereglenek. Egy kicsit mindig nyaggatni, kérlelni kell, ha azt akarják, hogy beszéljen nekik; de aztán rákezdi, belekap valahol – mindegy, hisz úgysem azon múlik:
– Nem „igazság”-ról van ám szó a természettudományban, lelkeim! Igazság – az nincs; azaz hogy – a vallásban van. Abban, amit hinnünk adatott Isten kegyelméből. A tudomány összefüggésekre kíváncsi, úgy ám – új és termékeny összefüggésekre; vagyis olyanokra, melyek más összefüggésekkel legkönnyebben és legegyszerűbben kapcsolhatók. Értjük? Hm, igazán? – Az a valami, hogy „sejt”, kislányok, az talán nem is létezik „valóságban”, csak a mesében; nem hiszik? Az ördögbe, hát miért is létezne – mi nyújt nekem vagy önöknek garanciát? Ezt valaki egyszer felvetette, csak úgy, (megtetszett neki) – és az élettanban létezni fog mindaddig, míg a legtöbb jelenséget és legegyszerűbben ezzel tudjuk megmagyarázni. Úgy ám; és ha már nem lesz így, akkor a „sejt” penzióba megy, megtette kisded kötelességét. Legegyszerűbben – miért is mondtam ezt Gizella kisasszony? No – sohase törje a fejét, mindegy, hehe! Lám a föld és hold és az egész Naprendszer minden jelenségét meg lehet ám magyarázni egész jól a régi geocentrikus világnézettel is, bizony, – csak kissé cirkalmasan és hosszadalmasan és sok maradékkal. Mivel pedig könnyebben, egyszerűbben, kevesebb hézaggal lehet úgy, ha a Nap van a közepibe – hát a Nap van a közepibe, lelkeim, de csakis ezért! Mikorra Szidónia kisasszony hajfürtjeiben kissé megfogyatkozik a pigment-tartalom, akkorára – úgy sejtem – meg fog dőlni mindenestül az a szomorú emlékű fényelmélet, az éteri rezgésekkel, melyből legutolsó ötösét tetszett kapni nálam, igen! Mert újabban némi csirkefogók kezdenek feltalálgatni olyan új dolgokat – „je-ele-ensé-égeket”, mi? – amelyek kis-kis mogyorónyi hézagokat kezdenek ütni a tiszteletreméltó „rezgési-teóriá”-n. Azon, amelyik oly derékül prosperált évtizedekig, és olcsó világítószerekhez juttatta a hálátlan emberiséget. Még egy néhány ilyen impertinens kis lyuk – akkor jön egy merész fickó, és beveri az öklével: pász! Nincs többé éteri rezgés! Lesz másik „szentigazság”, egy új – vagy (nagyon lehet) visszajön a régi jó együgyűség arról, hogy az édes holdvilággal valami kis huncut kis picurka kis fluidális matériácska száll be az ablakjukon és szipákolható be ábrándos sóhajaikban… Mit szólnak hozzá?
Nem szóltak semmit; csak mosolyogtak – mert fiatalok voltak. De amíg a „papa” mesélt, könnyű és lenge tavaszi eső kezdődött, és ő kinyitotta a nagy, zöldes vászonernyőt. De a leányok nem mozdultak. Mintha észre se vennék, hogy ifjú fejükre az ég langyos cseppjei hullnak, hogy már apró, sűrű-szemcsés permetegje is elered; összefogódzva, mosolyogva és mozdulatlan álltak tovább e kedves kerti bölcs körül, és ráfüggesztették szemüket. Amit beszélt, arra nem is figyeltek tán (hisz ő sem számított nagyon rájuk) – de olyan kedves volt kövérke arca, s ahogy saját mókás szavain örült –, és szégyellték volna tőle, hogy olyan – olyan igazi lyányok legyenek; egy kis rongyos eső miatt szerte futni a természettudományi előadásról.
A napfény előbukkant újra; és most a káposztaágyakkal szemben, a frissen gyomlált paradicsomok közt feltűnt Popescu Kornél nyúlánk, szép lányalakja; lassan lépdelt Kapossy tanár úr mellett, és mindegyikük valami tankönyvet tartott a kezében. Arról beszéltek-e, valami fontos, vizsga-előtti iskolai kérdésről? A neveléstani írásbeli tételekről vagy egyéb „miheztartásról”? Nem tudhatni, de bizonyos, hogy mindeniknek oly komoly volt az arca, olyan szép komoly, hogy a legbotránkozóbb öreg soror vagy maga szent Evelina sem találhatott volna láttukon megütközni valót. Bizony, nagy búcsúzkodások folytak itt mostanában mindenfelé!
Király Erzsi most lentről, a lombos kertből a környéket figyelte lopva; nem tűnik-é fel valahol veszély; aztán, hogy meggyőződött, hirtelen surranással az orgonák közt, a kertpalánknál termett. Jól tudta, hogy magánosok, külvárosi lakások kertjei nyúlnak ide, hogy emez éppen egy társnőjük szüleié; s hogy e Grünberger Fáni is itt szokott tanulgatni – járkálva, a hangos magolásba szinte belezöldülve és szédelgő fejjel, elszikkadt ajkaival –, mert Grünberger nagyon jó tanuló. – Most azonban vendége is volt; eljött hozzá együtt készülni az Erzsi földije, az a hű postillon d’amour – ki néha finom kuglercukrokat szokott kapni Budapestről – névtelenül küldeti valaki, akit nem is ösmer.
– Jöjjön, Erzsike! Van! – Már három napja őrzöm a Módszertanomban.
– Köszönöm, drága! Csúsztassa csak be ide az Ásványtanomba, Nincs ugyan veszély semerre a közelben, de nem árt vigyázni! Hát hogy, mint vannak? Az egész középkorral készen? Hát a fizikából? – Borzasztó, mint a malmok – magoló malmocskák! Mink idebenn még csak a pun háborúknál vagyunk és a másikban a spektrál-analízisig. – Mit gondolnak, ki lesz jeles rendű? Elsősorban persze maga, Fánnika!
– Persze. Majd én! Egy zsidó lány! – szabadkozott az, elpirulva az örömtől.
– Ó, ne gondolja, azért az apácák nem olyanok! Épp azért meg fogják adni magának, hogy kimutassák, milyen igazságosak a más vallásúakkal is. No, fogadjunk!
– Fogadjunk, hogy nem adnak jelest! – kiáltott Fánni, s szinte reszketett az izgalomtól.
– Mibe? Tíz certli csokoládéba. Ha jeles lesz, vesz nekem egy egész táblát. Gilt? Gilt! – Csak drága, annak a varrónő ismerősének szóljon, kedves, – mert tudja, drága, a Tedeum után muszj nekem rögtön az a ruha s az útiköpeny is. Nagyon sürgős, aranyom!
– Ejha! Hova utazik olyan messzire?
– Fel Pestre!
– Ó – egész Pestre? Hát mit fog ott csinálni?
– Semmit. Csak úgy megnézem magamnak egy kicsit Pestet!
– Ne mondja? De jó magának! – mondta a két kis magolónő csaknem egyszerre, és hirtelen – ámulva irigykedve és gyanakodva összenéztek, elhallgattak. A méhek zümmögtek a tavaszi bokrokon, az orgona fürtje már lilult és egy-egy sima, hűs bimbófej megérintette fiatal arcukat.
