Flóra színháza

Óh ti szegény tormába esett pestiek! Akik nem ismertek más mulatságot, mint a színházat, Ős-Budát, Orfeumot. Nem tudjátok, hogy egy valamennyinél gyönyörűbb színház áll nyitva itt mindjárt a juhszélen, aminek direktornője maga a pompában kifogyhatatlan Flóra istenasszony.

Itt van az amfiteátruma mindjárt a János hegy alatt, az újon készült, szép országút mentén, az egész lanka mindkét oldalán messze elterülve. Az útkészítéskor az őserdő vén fáit kivágták, s arra az a televény föld, mely századok óta nem látott napfényt, egyszerre csoportjával szülte világra a méhében rejlő csodanövényeket: ott most egy virágokban gazdag bozót támadt, mely valamennyi műkertész elől elvitatja az első jutalmat.

Mennyi változatos szépség! Micsoda kiállítás! Minő csoportok! Az ember nemcsak látja; de hallja őket; ezek a nagy kék harangvirágok* csakugyan csengettyűznek, antifonálnak nekik a sorban függő aranysárga gyűszűvirágok*, a margaréták* danolják hozzá „élek-e halok-e?”, a hólyagos kelyhű fehér szilénék* bókolnak mellé zümmögve, közben kivágja a maga énekszólóját egy magányos atropa belladonna*, széttolva gyertyatartó ágaival a köré csoportosult rózsafüzéres epilobiumokat*: „én vagyok a szép halál!”. (De még most csak virágzik, mérges bogyói nem csábítanak.) Feleljen neki egész kórusban a zászpák* csoportja. Pompás dísznövények, aminők a kerteket nem lakják, a magányt szeretik, közéjük fúródik a becsületes asclepias*, melynek mézillatú virágai hirdetik a melléknevét: „vincetoxicon” (méregölő).

Amott, mint egy világító fáklya lobog fel egy verbascum*, majd egy asphodelus*; a népajk „királydárdának” híja mind a kettőt. S hogy még királyibb legyen, körülfonja a vadborsó* rózsaszínű virágfürtjeivel. Ernyős, bugás virnáncok*, valeriánák* képezik a statisztériát.

Bohócai is vannak a nagy társaságnak, a rókafark virágbugájú lóhere*, meg a furcsa fejű laptaborz* (echinops), aki ott hetvenkedik, bízva tüskés rózsabuzogányában, visszafenyegeti ő kelmét a még tüskésebb takácsmácsonya*, virágfurkójával.

A szép háromszínű viola*, mely kertjeinkben földhöz lapult árvácska*, itt derékig érő szárba ment növény, mely együtt a kék virágú kaszanyűggel* léptünket akadályozza.

A múlt idény szereplői, az irisek*, dictamnusok*, gyöngyvirágok* már nyugdíjazva vannak s csak leveleikről, tobozaikról, bogyóikról ismerhetők fel: ezek bizonyosan kritizálják a mostani kegyenceket, akik az ő szerepeiket játsszák.

A szakértő színházlátogató azonban fel tudja keresni a rejtett zugokban tenyésző anyahimeseket, a gyönyörű jácintfürtös orchideákat, sőt a lopvanöszökre is rátalál a sötét páfrányok árnyékában rejtőző clavaria coralloidesre*, mely amellett, hogy alakjára nézve is tetszetős, amellett becsületes és megennivaló.

Ellenben visszariad a látogató, amikor útját állja az ellenszenves intrikus, az arum maculatum*, a pettyegetett levelű gonosztevő, magasra tolva korallbogyós torzsáját. Az gyilkos méreg.

És mind ez a kérkedő, kacagó virágtársaság egy tündérkéz által valami olyan összehangzó képpé alakítva, melyben a színek ellentételei mintegy követelik egymást, s hogy tökéletes legyen, az eszményi képtelenség kiemelkedik a virágos bozótból egy lángoló bokor: a levágott bükkfa fiatal hajtásainak kövér levelei mind karmazsinpirosak: ez azt képzeli, hogy ő a Marsban van, ahol a fák lombja nem zöldül, hanem vereslik.

Most bánom már, hogy festő nem vagyok: milyen képet tudnék én ebből megteremteni. Az volna a szecessziós kép!

No de hát festő nem vagyok. Kertész vagyok. Mint ilyen jöttem ebbe a színházba: ne tessék egyebet rám fogni.

Végre rátalálok a primadonnára: ezt kerestem nagyon. „Liliom Martagon” a neve (Turbánliliom*). A legszebb erdei virág, mely túltesz a kertészet remekein. Virágai fürtökben csüngnek alá a magas szárról, szirmaik rózsaszínűek, máj szín pettyekkel tarkázva, szétnyílva turbánalakúan összekunkorodnak, illatuk ámbraszerű.

Velem van az ásós botom, szépen kiemelem földestül, hagymástul az egész virágot s hazaviszem, elültetem, megéled.

Hát ezért mentem a Flóra színházába.