Élete eseményeit a megélt technikai csodák időrendjében foglalta össze. A repülés és a rádió egész életében lelkesedésének forrása maradt. Utolsó két évét mindenképp az orvostudománynak köszönhette – a köszönet tárgyiasult formája, az Utazás a koponyám körül, az önmegfigyelés művészi naplója. „A líra logika – de nem tudomány”, mondja József Attila, ám Karinthy logikája leleplező és lényeget feltáró, ami a tudománynak is célja. Karinthy írásaiban a természettudomány ismerete magától értetődő igény, az áltudományos leegyszerűsítések pedig semmivé lesznek sziporkázó ötletei tüzében. Sok száz, egyenként néhány oldalas írása nem csupán pénzügyi okokból született ebben a formában, hanem mert módszere a kutatóéval volt rokon, akinek természetes eszköze a lényegre törő, rövid közlemény – ugyancsak nem elsősorban pénzügyi megfontolásokból.
Karinthy Frigyes (1887–1938) gondolkodását a tudomány író kortársai közül mindenkinél jobban befolyásolta. Igen hamar jutott a mesék birodalmából a tudományos-fantasztikus kalandregényekig. Tízéves korában elkészül első regénye, az Utazás a Merkúrba egyetlen gépelt példánya. A négy évvel később írt, műfajában érettnek mondható Nászutazás a Föld középpontján keresztül már újságban jelent meg, viszont az első rész kivételével a többi elveszett. De a megmaradt fejezetből is kiolvasható, hogy mit tart a műfaj lényegének. Ezt azután később programként is megfogalmazta:
„…a wellsi fantasztikum a legszigorúbb logikai építmény: soha valóságos várat nem támasztottak alá annyi alvázzal, gerendával és keresztvassal, mint ezeket a légvárakat. A képzelet, mely itt közöttünk a valóság országában aránylag szabadon csaponghat mint meseanyag és álomkép, nála, a tulajdon birodalmában, minden lépéséről számolni tartozik a logikai szükségszerűség törvényszéke előtt. […]mennyivel naivabb, gyermekesebb, szegényebb, színtelenebb a Verne elképzelése, mely pedig közönséges értelemben fantasztikusabb, mert kevésbé tudományos, kevésbé törődik a logikai valószínűséggel, csak a fantasztikus élményt tartva szem előtt. Verne többet merít a valóságból, Wells többet a lehetőségből – és kiderül, hogy az, amit nem ismerünk, de lehetségesnek tartunk, egyszóval a logikum mindenben izgalmasabb és érdekesebb, és jobban szárnyalja képzeletünket, mint az, amit el tudunk ugyan képzelni, de nem tartunk lehetségesnek.”
A tudomány tiszteletét az apai házból hozta magával, amit később a Markó-utcai reálgimnáziumban elszenvedett kudarcok sem öltek ki belőle, sőt, elmélyítették: érettségi után matematika-fizika szakra iratkozott, a Műegyetemen is hallgatott előadásokat és látogatta Négyesy szemináriumait. Végül is nem kellett választania: néhány hét előadás látogatás után anyagi okokból a gyakorló újságírói pálya maradt az egyetlen lehetőség. Újságíróként jutott közel a technika csodáihoz: a repülőgéphez, a rádióhoz:
„Ezerkilencszázkilenc, Budapest. Lehetetlen, hogy eszembe ne jusson. Egy stráfos szekér vendégrúdján robogok ki a Rákosra… Odakint vagy százezer ember hemzseg és tolakodik, senki sem lát az orra elé, de nem is akar: a szemek fölfelé fordulnak… – Végre hat óra felé… közel, egészen közel, de fölöttünk, fölöttünk! szabadon lebegve, dacosan és mérgesen tart felénk egy óriási, kerek szárnyú sárga cserebogár. Még egy perc, és már a fejünk fölött van – alul, lábak helyett, kerekek lógnak lefelé, oldalról tisztán látni a két szárny között Blériot bőrsipkás fejét.”
A primer lelkesedés hangja mellett fellelhető a kortársi gondosság, amely leltározza a közkincset:
„De aki e korban először repült, először hallotta a tulajdon fülével, amit száz kilométer távolságban beszélnek, abban nem az egyén, hanem az Ember, az emberi Fajta élte át először ezt a csodát, mert Fajtánk keletkezése óta, húszezer év után, ez a generáció jutott el először olyan érzéki élményekhez, amiben nem volt része őseinknek soha.”
Karinthy beleértette az emberiség kultúrkincsébe a technika eredményeit, de megértésükkel szinte mindig bajbajutott – ez derül ki Mátyás király udvarában:
„Először is – kezdtem az előadást -, szerkeszteni fogunk egy olyan puskát, ami percenként hatvan golyót tud kilőni magából, a támadócsapatokat egyszerűen le lehet kaszálni az ilyennel. Ezt a szerkezetet gépfegyvernek hívják.
A munkások visszafojtott lélegzettel várták parancsaimat. – Hát – kezdtem -, először is vegyünk egy izét…
Ejnye csak… hogy is csinálják a gépfegyvert? – Hát – mondtam nagyot fohászkodva –, vegyünk egy hogyhijjákot…
No né, a micsodáját neki, hiszen én nem tudom, hogy kell gépfegyvert csinálni. Valami olyanféle dolog az, mint egy film, forgatni kell; az Innen-Onnan rovatban egyszer olvastam is, hogy állítják össze…”
Tudományos-fantasztikus regényeiben a technika, a tudomány azt a keretet adja, amelyen belül Karinthy szabatosan kifejtheti emberi gondjait. Faremidó lakói, a szolaszik, kristály-szerű robotok. Ösztönök nélküli értelmük ismeri a tudomány válaszait, az emberi bizonytalankodást csak egy-egy hibás saját példányukon figyelhetik meg:
„Az ilyen beteg szolaszit onnan lehet megismerni, hogy a szeme befelé fordul; zavart és lázas szavaiból kiderül, hogy a saját agyát látja a világ helyett, amit látni kellene, s úgy beszél agyáról, erről az egyszerű és jelentéktelen műszerről, mely csak használata révén ér valamit, mintha az volna maga a világ. Azon vitatkozik, hogy a tér, az tulajdonképpen idő, és hogy az anyagban benne van az erő, de az erőben nincs anyag; fontos és eldöntendő kérdésnek állítja, hogy én akarom- e, amit akarok, vagy a természet akarja, hogy lehet-e akarni szabadon, vagy lehet-e akarni, hogy akarjon az ember; hogy tudom-e, amit gondolok, vagy gondolom-e, amit tudok; hogy a tudatot én hoztam-e a világra, vagy a tudat hozott engem s már megvolt, mikor én nem voltam; hogy van-e anyag nélkül erő, és elképzelhető-e egy felsőbb anyagnélküli intelligencia…”
A Capillaria a férfi-nő kapcsolatról állít valami nagyon szubjektívet, és a vizsgálatba bevonja a tudományos módszert is, természetesen annak vesztére. Karinthy képes az így kutattok ti megalkotására, bizonyítva, hogy hiába a korszerű eszközök és módszerek, ha prekoncepciók is vannak.
A Mennyei riportban a túlvilági vezető Diderot Archimédész pragmatizmusán szörnyülködik:
„– Hagyj nekem békét. Semmi közöm hozzá, mire kell őfelségének a gépem. Talán bizony elhoztad Athénből a száz aranyat, amiből kifizethetem ezt a nyomorult szállást, s még anyagot is vehessek a kísérleteimhez? Engem nem fogadott fel Fülöp házi tanítónak a nehézfejű királyfi mellé, görög hazám pedig még a fürdő árát se fizette ki, ahol a vízbemártott test törvénye kiderült.”
Archimédész alkalmas hős egyéb mindennapi tudományos gondok megjelenítésére is:
„Megyek és melegiben elmondom Lepidosznak, a Ptolemaeus-Akadémia elnökének!
Az elnök szívesen fogadta Archimédeszi, meghallgatta a tételt, összehúzott szemmel kijelentette, hogy a dolog nagyon érdekes, efféléről volt ugyan már szó, ha nem is ebben a formában – és felsorolta mindazoknak az akadémiai tagoknak nevét, akik foglalkoztak a kérdéssel. Megígérte, hogy összehívja a kongresszust, ahol vita tárgyává teszik, mint felmerült lehetőséget, s a Tudományok Enciklopédiájában kijelölik megfelelő helyét. Ehhez persze idő kell
– De én mindjárt megmutatom, ha akarja, mondta Archimédész, – Van itt egy kád valahol?
Az Elnök finoman mosolygott,
– Fölösleges. Engem az ilyen gyerekes dolgok, mint a vízben való pancsolás mindenféle tárgyakkal, nem érdekel – engem a Tudomány érdekel! Egyébként pedig nem szoktam fürödni.”
Nemcsak ábrázolta a tudományt, de eredményeket is elért. A ma hálózatelméletének egyik fontos tételét igen szemléletesen fogalmazta meg.
„Egyébként kedves játék alakult ki a vitából. Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen – ismeretség – alapon, mint ahogy mondani szokták: Kérlek, te ismered X. Y.-t, szólj neki, hogy szóljon Z. V.-nek, aki neki ismerőse…” stb.
– Na, erre kíváncsi vagyok – mondta valaki – hát kérem, mondjuk… mondjuk, Lagerlöf Zelma.
– Lagerlöf Zelma – mondta barátunk –, mi sem könnyebb ennél.
Két másodpercig gondolkodott csak, már kész is volt.
Hát kérem, Lagerlöf Zelma, mint a Nobel-díj nyertese, nyilván személyesen ismeri Gusztáv svéd királyt, hiszen az adta át neki a díjat, az előírás szerint. Márpedig Gusztáv svéd király szenvedélyes teniszjátékos, részt vesz a nemzetközi nagyversenyeken is, játszott Kehrlinggel, akit kétségkívül kegyel és jól ismer – Kehrlinget pedig én magam (barátunk szintén erős teniszjátékos) nagyon jól ismerem. Tessék nehezebb feladatot adni!”
A logika alkotásaiban és a mindennapi életben is fontos szerepet játszott Karinthynál.
A 22-es csapdájának szillogizmusa frappánsan jelentkezik grafológiai jellemzéseiben:
„…én azt állítottam, hogy én igenis hiszek a grafológiában, tehát a grafológus rosszul találta el, hogy én nem hiszek a grafológiában, de miután rosszul találta el, csak azért találta el rosszul, mert az egész grafológia nem ér egy fabatkát sem, tehát nem hiszek a grafológiában, tehát igaza van a grafológusnak.”
Szellemesen egyensúlyoz a tudomány és áltudomány határán:
„A remek Chesterton egy helyen a következő elmés váddal próbálja nevetségessé tenni a »tudományos tébolyt«, ahogy ő nevezi: »Világ kezdete óta sok százezer öreg asszony állítja, hogy látta a kísértetet – és erre jön négy vagy öt öregember, és azt állítják, hogy ez a sok öregasszony nem látta a kísértetet.« A vád elmés, s ha igaz volna, meg is bélyegezné a tudományt. Csakhogy nem igaz – a tudomány meghallgatása nélkül imputál állításokat, amiket a valódi tudomány soha nem állított. A valódi tudomány soha nem állította, hogy a százezer öregasszony nem látta a kísértetet – a valódi tudomány annyit kockáztat csak meg, hogy amit százezer vénasszony látott, az talán nem kísértet volt.”
De ha kell, iróniája megsemmisítő:
„A Magyar Metapszichikai Társaság fájdalommal jelenti, hogy kedvenc kísérlete, Ideoplazma Úr, túlvilági attasé és valóságos belső titkos szózat, a legutóbbi ülésén jobblétre szenderült, vagyis megszűnt, vagyis megszületett vagy nem tudom, hogy híják ezt, mikor egy kísértet meghal. A drága halott földi maradványait, egy marék libazsíros vattát, amit tizennegyedik László Laci világhírű médiumprímás füle mögött találtak, Schrenck-Notzing spiritiszta püspök oldalzsebében helyezik örök nyugalomra!”
Képes volt felismerni a tudomány és művészet valódi kölcsönhatásainak eseteit:
„Leonardo da Vinci, egy napon repülőgépe előtt állván (mert a Gioconda mosolyának költője valóságos szárnyakkal akart a magasba repülni, nem képletesekkel, mint a dilettánsok és rajongók hiszik), így szólalt meg: »Ez a gép nem lehet jó, mert nem szép.« Nem lehet jó, nem lehet helyes, nem lehet használható valóság. Ennél mélyebb összefüggést művészet és világ között nem fejeztek ki eddig.”
Tudomány és művészet kettősségét önmagára nézve Karinthy elegánsan oldotta meg:
„Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.”