Megcsapottak rovat

A Vandeuvre-i vasbánya

Vandoperani Ferraria
Nicolas Bourbon
technika, vasgyártás, acélgyártás, középkor, Nicolas Bourbon

„A nyersvasnak a XVI. század elején szokásos előállítás-módjáról, ezen időszak nagy metallurgus írói (Vannucio Biringuccio* és Agricola**) vagy semmit sem mondanak, vagy csak igen határozatlan és bizonytalan módon emlékeznek meg, de létezik ebből az időből egy latin nyelven írt költemény (Vandoperani Ferraria [A Vandeuvre-i vasbánya] – A szerk.), amely az akkori vasolvasztóművek meglehetősen bő leírását adja. A költeményt Antoine Dufrénoy francia fordításban az Annales des Mines (Bányászati Évkönyv) 1837. évi folyamában Poëme sur les forges, composé en 1517 par Nicolas Bourbon*** (Nicolas Bourbon 1517-ben írt verse a kovácsműhelyekről) cím alatt közölt, módot nyújtott arra, hogy azt tágasabb körök is megismerjék.” (Bányászati és Kohászati Lapok LV (1922) 70. 8. p.)

  • * Vannoccio Biringuccio (1480 körül–1539 körül) itáliai kohász. Legismertebb fémmegmunkálási kézikönyve, a De la pirotechnia posztumusz, 1540-ben jelent meg.
  • ** Agricola – Eredeti neve: Georg Pawer (1494–1555) német humanista tudós, író. A bányászati és földtudományok egyik megalapozójának tartják. Legjelentősebb munkája a halálát követően 1556-ban megjelent De re metalica libri XII (Tizenkét könyv a bányászatról és kohászatról). A műben egyebek mellett a vaskohászatban fél évezreddel ezelőtt használatos olvasztókemencék, pörölyök, fújtatok, zúzok, vízikerekek, szerszámok stb. csodálatos világát tárja elénk Agricola.
  • *** Bányászat és Kohászati Lapok – Péch Antal által 1868-ban alapította szakfolyóirat. Egy időben Bányászati Lapok címen jelent meg.
Kovácsműhely. A kovácskalapácsot és a fújtatót a vízikerék hajtja.
Jacobus Strada: Kunstliche Abriß, allerhand Wasser- Wind- Roß- und Handt Mühlen…. Franckfurt am Mayn, 1617

Téli éjszaka volt; sűrű sötétség borította a földet; a levegő nyugtalan volt és esővel terhes; a szél hevesen fújt; mély álom kerítette hatalmába fáradt tagjainkat, amikor hirtelen Vulcanus1 jelent meg előttem álmomban; arca fekete és ijesztő volt; egész testén patakzott az izzadság, mintha csak most hagyta volna el kovácsműhelyét; haját rozsda borította, és vad szemei villámokat szórtak. Vele volt három szolgája; hatalmas termetű, teljesen meztelen, fél szemüktől megfosztott, korábban Küklopsznak nevezett óriások. Már körülvették Vulcanust, amikor az Isten, anélkül, hogy megzavarta volna az álmomat, ezeket a súlyos szavakat intézte hozzám:

„Hálátlan fiatalember, aki megfeledkezel apádról és hazádról is, miért vesztegeted az idődet erre a szégyenletes semmittevésre? Miért pazarolod hiába a szép napjaidat? Csorbítjátok atyátok nevét, dicsőségét és tehetségét, aki békében irányítja kovácsait, aki előrelátóan mérsékli vagy gerjeszti lelkesedésüket, és mindenkinek megadja a megérdemelt jutalmát. Nyomorult ember! Miért hanyagolod el így apád földjét? Miért ez az igazságtalan elhanyagolás az erdőkkel szemben, amelyek lombjai alatt oly gyakran láttalak téged és társaidat fiatal lányokkal játszani? Elfelejtetted ezt a forrást, ezeket a patakokat, amelyek ezeket a bájos réteket öntözik, és amelyeknek vize oly hasznos apád kovácsai számára? És mindazok a csodálatos helyek, amelyeknek látványa a halhatatlanok szemét is elbűvöli, eltűntek az emlékezetedből? Az emberek számára ízletesebbnek tűnnek, mint a Tempe völgye; jobban tetszenek nekik, mint Elysium az árnyaknak, olyan enyhe a hőmérséklet ott, olyan bőséges és változatos a talaj termése. Megveted a hazádat és apád otthonát, szerencsétlen gyermek? Soha nem éneklik meg ezt a Múzsákhoz méltó földet? Vajon mindig méltatlan homályban marad-e eltemetve? Hallgass meg néhány tanácsot, amit adni fogok neked; ha bölcs vagy, vésd szavaimat szíved mélyére: azt akarom, hogy verseidet e kovácsműhely éneklésének szenteld, és így tanítsd meg az embereknek azt, amit mindannyian figyelmen kívül hagynak, a vas kiaknázásának művészetét, ezt az egyszerre oly végzetes és oly értékes fémet; a vasat, oly sok előny és szerencsétlenség, élet és halál forrását. Segítségével megműveletlen és vad földeket tudunk felszántani, és elég termékennyé tenni ahhoz, hogy bőséges termést hozzon az embereknek: a fák és a szőlőtőkék, amelyeknek élősködő rügyeit megmetszettük, visszanyerik zöld koronájukat, és minden évben gyümölcsöt teremnek. A vasat házak építésére, kemény sziklák vágására használják: az emberi élet minden szükségletét kielégíti. De másrészt eszközül szolgál az emberek lemészárlásához, a végzetes háborúkhoz, a bosszúálláshoz; a harci gépek és az emberi fegyverek által dobott, madár gyorsasággal repülő, szörnyű halál gyorsítására szolgál! Hogy ha büszkeségedben megtagadod az engedelmességet, tudod, mitől kell félned a haragomtól apád háza miatt. Nemrég még túlságosan is jól tapasztaltad, ha emlékszel, haragunk szörnyű hatásait; felemésztettem férgeidet, a lángok prédájául hagytam atyád vendégszerető lakhelyét, és e kovácsműhely helyén most fű nőne, ha nem állított volna meg az Olümposz irgalmas uralkodója, aki hagyta magát meghajolni könnyeidtől és gyermeki jámborságodtól.”

– mondta, és a küklopszai által követve eltűnt a sötétség közepén.

  • 1 Vulcanus – a római mitológiában a tűz és a vulkánok istene, ő készítette az istenek és a hősök fegyverzetét.

Sokáig gondolkodtam ezeken a szavakon, megdöbbentett a parancs, amely ilyen magas helyről érkezett hozzám, és elhatároztam, hogy végrehajtom, amit parancsoltak nekem. Ma kezdem, mert nem akarok tovább késlekedni, nem mintha félnék, Vulcanus, a te mennydörgésedtől, villámlásodtól, zajos viharodtól, de mosolygok a gondolatra, hogy egy időre felébresztem szunnyadó elmémet, és szabadjára engedem költői lelkesedésemet. Kedvezz vállalkozásunknak, a világ hatalmas döntőbírája, te vagy az egyetlen, aki egy bólintással, egy szóval meg tudsz védeni minket, mert te vagy az isten par excellence: add meg a kisgyermeknek a szükséges erőt és értelmet.

Vandœuvre területén van egy hely, ahol a Barsa folyó partján, rétek közepén és egy torony közelében egy úgynevezett kovácsműhely található, amelyet a múltban vandál harcosok emeltek, amint azt a történelemből és a régi emlékekből megtudjuk; ez az, ami miatt ez a vidék – amelynek Langres vidékével határos része nagy hírnévre tett szert –, a Vandœuvre nevet vette fel. Mondom, ezen a helyen van a kovácsműhely, ahol Bourbon atyám (a jóindulatú istenségek őrizzék meg nekem!) irányítja a munkát. Először is gondosan kiválasztja azokat a munkásokat, akik tudják, hogyan kell fát vágni, hogyan kell elviselni a hosszú fáradtságot és kezelni a fejszét; kivezeti őket az erdőbe. A könnyen hasítható tölgy, a vadkőris és más kőrisfajták, a tiszafa, a fenyő és a bükk, amelyeket a régiek fűtésre használtak, a fejsze csapásai alatt darabokra hullanak. Az egész erdő érintett volt; minden oldalról fakupacok emelkedtek a magasba. A tapasztalt favágó kíméli a magyalt, a hajthatatlan vörösfenyőt és a lázadó bokorfát, mert az ezekből a fákból készült szenet soha nem lehet felhasználni, és ha mégis meggyújtják, akkor is úgy sistereg, mint a babérfa, ragyogó lángot vet, és hamarosan kialszik; a munka elmarad, a munkás pedig forr a dühtől.2 Amikor kiderül, hogy a kivágott fa mennyisége elegendő, akkor az erdő lakói – az emberek szegény, rosszul öltözött, de a sorsukkal elégedett, a fáradtságot elviselni tudó rétege –, jönnek megszámolni a favágók által kivágott fákat; sietnek mindent megvizsgálni, és pontosan megszámolják, nehogy tévedésből visszaadják a szenet apámnak, és nehogy apám a maga részéről többet fizessen nekik, mint amennyit megérdemelnek.

Ezután mindenki elkezd keresni egy nyitott és teljesen száraz helyet, mert a faszén nem sül meg jól a nedves földön, és hamuvá válik. Az ügyes munkásnak ezért ki kell választania a legmagasabb helyeket, és a fát csak a teljesen szárazra kell helyeznie; ekkor egy hatalmas halmot emel, amely az alján széles és kerek, a tetején pedig piramisszerűen végződik. Nem sokkal később a külső részt zöld bükk- és tölgyfalevelekkel és vastag fekete hamuval borítja be; az így befedett fát már nem éri a levegő. Amikor eljön a tűzgyújtás ideje, egy keskeny, alatta lévő, jól kialakított nyílást használ, amely átjárót nyit a máglya közepére, és amely a tűz bevezetésére szolgál; majd néhány pillanattal később ezt a nyílást hermetikusan lezárja levelekkel és agyaggal; sem a szél, sem a levegő nem tud áthatolni rajta. A tűz, amely a levegővel próbál kapcsolatba lépni, tompán, de hiába dübörög a belső térben, ahol nagy zajjal jelzi előrehaladását. Ekkor füstoszlopok emelkednek a levegőbe, olyan sűrűk és erős szagúak, mint a Tartarosz3, vagy mint az a forgószél, amelyet a hír szerint Kakusz4, Vulkán fia küldött Herkules ellen, néhány pillanattal azelőtt, hogy az Avantin-hegy barlangjában szentségtörő menekülésének áraként halált kapott. A munkásnak hét napot és hét éjszakát kell eltöltenie azzal, hogy gondosan figyelje a szén égetését, előre látva az esetlegesen bekövetkező esőket, megfigyelve, hogy déli szél fúj-e, milyen az égbolt, és vizsgálva a csillagokat. Soha nem hagyja magát becsapni a pásztoroktól és a későn érkező szekerektől, sem az esőt jósló Oriontól; tökéletesen ismeri a Hold különböző fázisait. A faszén azonban készül, és a faszénkészítő időnként megpihenhet a máglya lábánál. Amint a kakas reggel kukorékol, jön a felesége, hogy segítsen elviselni a fájdalmát: hoz neki fokhagymát, hagymát, sót, olajat, egy kis borral töltött tököt és zsíros szalonnát. Néhány éjszakát fennmarad, hogy fáradt férjének társaságot nyújtson, és nem fél megosztani vele a virrasztás fáradalmait, elkészíti az ételt, elkészíti az ágyát, felépíti a kunyhóját (mert gondoskodott róla, hogy felállítson egyet); a mi emberünk unaloműzés nélkül dolgozik, és a feleségével együtt étkezik, aki mindig olyan vidám, mint ő maga. Hét nap elteltével a szén teljesen kiégett, a füst és a tűz megszűnik. Ezután a halmot gereblyékkel feltakarják; a fa állítólag teljesen átalakult. Így a rönkök, amelyek nem sokkal korábban még fehér és nedves fából voltak, feketének és száraznak tűnnek; a tűz reakciója azonban nem csökkenti őket, megtartják a méretüket, csak a színük változik meg, és új tulajdonságot nyernek. Egy kocsisnak kell jönnie (mert az eső árt a szénnek), lovakat és egy szekeret kell hoznia, és a szenet a kovács házához kell vinnie.

  • 2 A tűzifával szemben támasztott egyik fő követelmény, hogy a lehető legszárazabb legyen… A vörösfenyő, a lucfenyő és a tölgy erősen recseg és ropog, mert zárt levegőt tartalmaz; a fenyő, a fenyő és a nyárfa kevésbé teszi ezt. A gyertyán, nyír, éger stb. nagyon csendesen ég. A szén három különböző célt szolgál; először is, mint tüzelőanyag, másodszor, mint redukáló szer, és harmadszor, a félig kémiai, félig mechanikai kombinációjának különböző fokozata révén, a technológiában használt különböző vasfajtákat állítja elő. Csak jóval Bourbon kora után ismerték fel, hogy a faszén rendelkezik az utolsó két fontos tulajdonsággal, amelyen az egész vasipar nyugszik. A jó faszén előállítása ezért a legnagyobb jelentőséggel bír az azt használó kemencék számára. A faszénégető kemencék pontosan ugyanúgy épülnek, ahogyan Bourbon leírta. A tűznek belülről kifelé kell égnie, ezért a halom külsejét gondosan le kell fedni. Ha kívül izzó parazsak keletkeznek, miközben belül a bomlás még mindig zajlik, a kiáramló szénsavat az izzó külső parazsak redukálják, és szén-monoxidként távozik. Az izzó parazsak a kívülről beáramló vízgőzöket is lebonthatják, és ezek szénsav vagy szén-monoxid és szénhidrogének formájában vesznek el.
  • 3 Tartarosz – A görög mitológiában a félelmetes alvilági szakadék istene, és egyben az alvilág része – Hadész alatt elterülő legsötétebb mélység, a legsúlyosabb büntetések helyszíne.
  • 4 Kakosz – háromfejű, tüzet okádó isten a görög mitológiában.

Ennyit erről a témáról. Most pedig beszéljünk sorrendben a földmunkásokról, és tárjuk fel azokat a megjegyzéseket, amelyek fiatalságom ellenére sem kerülték el a figyelmemet. Így nevezik azokat a munkásokat, akiknek rengeteg kemény munka után sikerül kitermelniük a vasércet, akik szüntelen ásással behatolnak a föld mélyébe, hogy megtalálják a mélyben rejtőző vas ereket, majd egy kötél és egy magától működő gép segítségével kinyerik a fémet. Talán megkérdezi majd, hogyan tudom megmondani egy hely külsejéről, hogy ércet tartalmaz-e, hogy vasbánya van-e ott? Maguk a gyerekek, a pásztorok tudják ezt; a talaj vörös színe jelzi ezt, és nincs olyan terméketlen talaj, ahol ne lehetne vasat találni. De tanuljuk meg, hogy mi szokott lenni a legjobb minőségű érc, az, amelyik sokat nyom, színe sárga, és néhol szikrázik; biztosak lehetünk a jóságában, és ha megolvasztjuk, ritkán csalja meg reményeinket. Akkor nagy mennyiségű vasra számíthatunk. Ami a könnyű és halvány színű ércet illeti, azt a tűz elnyeli, mint az iszapot, és nagy mennyiségű idegen anyagot hagy a kemencében, a fúvókák segítsége ellenére, amelyek így használhatatlanná válnak.

Végül minden ércnek át kell esnie a szokásos mosási műveleten; ha túl nagy és túl elegyes, akkor parázsra helyezik, hogy átforrósodjon, majd amikor apró darabokra redukálódott, az erre a célra rendszeresített vízfolyásban mossák; ezután a kemence lábához, a bejárathoz viszik. A Barsa folyó partján található a kemence, ahogyan azt nevezik, egy négyzet alakú, durván, közönséges kövekből épített tömeg: belül nagyon kemény kövek vannak, amelyeknek az a csodálatos tulajdonságuk, hogy ellenállnak a lángok leheletének és a tűz pusztításának. A két hatalmas, ökörbőrből készült fújtató hátulról táplálja a kemencét, és egy keréknek engedelmeskedik, amelyet a víz szüntelenül forgat. Egymás után mozognak és fújnak, felváltva felfújódnak és leereszkednek, és mozgásuk nagy egyenlőséggel követi egymást. A közelben áll a kohász (ez a neve ennek a munkásnak), aki ügyesen önti a vasat, amit olvasztott vasnak neveznek, lassítja vagy gyorsítja a fújtató működését, és vaskampókkal eltávolítja az idegen anyagokat, és szabályozza a tűz hevét; elválasztja a megtisztított vasat a nem tisztítottól, és éjjel-nappal őrködik, megedződve a munkához és hozzászokva minden fáradsághoz; Azt mondják, alig fél órát alszik, és a munkája folyamatos az alatt a két teljes hónap alatt, amíg a vas a kemencében marad, és hogy vannak tartalék fúvókák, amelyek az elsők helyére kerülnek, ha azok nem működnek, hogy megújítsák a hőt és fenntartsák a tüzet. A kemencéből vaspatakok ömlenek, a cseppfolyós fém magas hangon sziszegve távozik, és olyan láng- és füstörvények terjednek, amelyek mintha a csillagokig emelkednének; ilyen láng- és füstoszlopok lobbantak ki az Etnából, amikor Enkeladosz5 hiába próbálta kiszabadítani a hatalmas hegy által összezúzott testét, és nem tudta kiszabadítani… mennydörgéshez hasonló zaj tör ki; a lángok felfelé szöknek, és a tenger vize megremeg. A művelet során egy másik munkás is segíti a kohót, ő a felelős azért, hogy a szenet és az ércet visszategye a kohóba, amint annak széles nyílásán keresztül vákuum keletkezik; ez a munkás mindig a kemence tetején marad, mint egy éber őr, aki alakját és külsejét tekintve az alvilági révészhez hasonlít; vannak vele munkások, akik először iszapból kerek és üreges vázakat készítenek, majd ezekbe a formákba öntik a vasat; sőt (hallatlan csoda!) gránátokat öntenek (így nevezik ezeket a pokoli gépeket, az ördög találmányát, az istenek dühének és haragjának ajándékát, szörnyű fegyvereket, amelyeket Vulcanus először adott a németeknek); a bombákon kívül mozsárágyúkat is öntenek, amelyekkel megrázzák a falakat, és a városokat és a fellegvárakat alapjaikban is lerombolják. Hasonlóan a villámhoz, amely lángot és tüzet hordoz, ezek a szörnyű gépek bombákat dobnak, amelyek hatásukban a mennydörgéshez hasonlítanak.

  • 5 Enkeladosz – gigász a görög mitológiában.

A kemencéből kikerülő vasat még nem nevezik tiszta vasnak. Hamarosan egy másik munkás ismét a tűz hatásának veti alá, egy hatalmas kemencében másodszor is megtisztítja, és a vasat elég puhává teszi ahhoz, hogy gömb alakot öltsön. Van egy hatalmas vashámoruk, amelyet a víz ereje mozgat. A vasat erős fogóval megragadva még egyszer felmelegítik, a lángok közepén tartják, és amint fehérre hevült, belemártják az erre a célra előkészített edényekbe. Így utánozzák a khalübszöket6, ahol Bilbilis7 folyója található, amelynek vize lágyítja a vas természetét, így az kezelhetőbbé és fegyverek készítésére alkalmasabbá válik. Ha a tűz megette, akkor megfogják, és kalapáccsal erősen megverik. Az egész szomszédos vidék, Peer, a környező hegyek és erdők még mélyen elvonultában is visszhangzik. Ekkor láthatjuk, hogy a vastömbök meglepő módon szétterülnek, elvékonyodnak és hosszú, nagyon vékony rudak alakját veszik fel*: azt hihetnénk, hogy viaszból készültek. Amikor a vasat már kellőképpen megpucolták és kikalapálták, apám kötelessége, hogy a hét végén pontosan megmérje. Azonnal összegyűlnek a szénmunkások, az ásók, a kohászok, a kovácsok, mindannyian örömmel veszik át a munkájukért járó fix árat, és örömmel hagyják el apámat. Apám, hogy ne kockáztassa, hogy bárkit is megfosszon a neki járó bértől, van egy könyvecskéje, amelybe mindent beír, amivel tartozik a munkásoknak; nem akarja, hogy becsapják, és nem akar becsapni senkit. Ily módon pontosan tudja, hogy melyik személynek mi a számlája. A munkások, akik úgy érzik, hogy tele van a pénztárcájuk, hamarosan összejönnek, hogy az étkezés örömében feledjék az őket kimerítő fáradtságot. A bor és az öröm élteti őket. Ez egészséget visz a bajtársának, aki mohón rágcsál egy csontot; az meg a földön fekszik, elborulva az álomtól és fáradtan a rossz bortól, amit ivott. A ház visszhangzik a kiabálásuktól; hallatlanul nagy a zűrzavar; egyszerre beszélnek különböző dolgokról. Az ember azt hihetné, hogy Lapithészt8 nézi, látva a repkedő poharakat, a verekedéseket, a felborult asztalokat és a gyakran kiontott vért. Ilyen őrjöngésnek adja át magát általában az aljas nép, amikor a bor félrevezeti. Végül ennek a züllöttségnek az az eredménye, hogy egyetlen nap elveszi tőlük a fáradságos munka gyümölcsét, amiért éjjel-nappal dolgoztak, majd hosszú szegénységbe taszítja őket. Miért lepődnénk meg ezen? Csak utánozzák a nagyok magatartását és erkölcsét; mert amikor a pásztorok alszanak, a nyájak is tévútra tévednek; de ne tévesszen meg senkit, nem úgy értem, hogy kapzsiságuk szunnyad, mert van-e bármi ahhoz a tevékenységhez fogható, amelyet jövedelmeik növelésére, a vagyonuk alapjául szolgáló gonoszságok védelmére, a szerencsétlen emberek hálójukba való esésére és bűnös cselvetéseik áldozatává tételére fordítanak. De milyen meggondolatlan vagyok! Szerencsétlen Bourbon, miért fejezed ki magad ilyen vakmerő nyíltsággal, bolond, miért nem igyekszel e nagyok kegyeit elnyerni?

  • 6 khalübszök – Urartu (később Armenia Magna) északi határán élt ókori népet. Az antik írók szerint ők találták fel a vasérc feldolgozásának módját, és a görögök régebben tőlük vásárolták vasukat.
  • 7 Bilbilis – spanyolországi település; a folyó mai neve Salo.
  • 8 Lapithész – görög mitológia hős.

Ami engem illet, eddig csak érintőlegesen érintettem a témámat; a vas fejezeten óvatosan átsiklottam számos olyan dolog felett, amely megérdemli, hogy felkeltse az érdeklődésünket; sok olyan részletet kihagytam, amelyről úgy tűnt, hogy egy nálam kevésbé fiatal költőnek és egy terjedelmes műnek kellene lennie. Ami az általam ismertetett részeket illeti, azokat könnyedén kezeltem, és kizárólag azzal a céllal, hogy az ifjúságot oktassam. Ti, fiatalok, fogadjátok szeretettel ezt a kis verset, egy gyermek versét, ezek a mi dalaink előjátékai.

(A latin vers francia átiratából fordította a DeepL Translator.)

Nicolas Bourbon, id.
(1503 körül–1550 körül)

A XVI. század elején egy vashámora működött a franciaországi Vandeuvre-ben. A város mellett eredő Barse folyót olyan bőségesen táplálták a források, hogy képes volt több kovácskalapácsot is működtetni. Vandeuvre már a 15. században ismert volt ágyúgolyó-kovácsairól. A település gyakran szerepel Troyes város történetében, aminek polgárai akkoriban onnan szerezték be fegyvereiket. A létesítmény vezetője Jean Bourbon volt; a szénégetők és az ércbányászok is az ő utasításainak engedelmeskedtek. Fia, a költő Nicolas, Vaspörölyb című versében örök emléket állított apja munkásságának.

  • a vashámor – Gyártó együttes, mely általában magába foglalta a kemencét és a tömörítő nagypörölyt.
  • b vaspöröly – Nagy, nehéz kalapács vasfejjel nagyobb műhelyekben, hámorokban.

Nicolas Bourbon 1503-ban született Vandeuvre-ben, a Barse-on, a már említett Jean Bourbon olvasztómester és felesége, Marie Gallare fiaként. Már korán élénk gyermek volt, aki figyelemmel kísérte a vasolvasztó mozgalmas életét. A szénégető magányos munkáját az erdőben, a nyugtalan munkát a lángoló kohónál, a habzó patak által hajtott hatalmas kalapácsot, a munkások nyers vidámságát a fizetésnapon, és költői érzéke hamarosan életre keltette ezeket a benyomásokat Vaspöröly című latin nyelvű költeményében.

Korának szokása szerint az ifjú Bourbon nagyon korán megtanult latinul, és hamarosan alaposan megismerkedett az ókori írásokkal. Így tizennégy éves korában már folyékony hexameterekben énekelte apja vaspörölyét. Bár a versben több helyen is felismerhetjük klasszikus szerzők hasonló leírásait, de ezek a kölcsönzések nem zavaróak, hiszen az egész vers antik színezetű.

Egy – a Vaspöröly megírását megelőző – drámai esemény nagy hatással volt a fiú korai érettségére. Az apja házának nagy részét elpusztító tűzvészben a fiatal költő első versei is megsemmisültek. Az emiatt érzett bánatát, szenvedélyesen fejezi ki egy ránk maradt versében.

Már az elemi iskolában is olyannyira kitűnt, hogy tanára rábízta a többi fiú tanítására. Elemi iskoláit követően Jacob Toussain-tól, korának egyik ünnepelt tudósától kapott tudományos oktatást, aki iránt későbbi verseiben a legnagyobb tiszteletet fejezi ki.

Korán megismerkedett a nemesség, a művészeti és tudományos élet híres képviselőivel. Életéhez számos irodalmi és tudományos nagyság kapcsolódik, akiknek életéről sokat megtudhatunk műveiből.

Több neves családnál, köztük a tournoni bíboroséban is nevelő volt, majd Amiens-ben, Langres-ben és Troyes-ban tanított humán tudományokat.

Ami a költő nyelvtudását illeti, ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy a görög, a latin és a héber nyelv nagyfokú ismerete mellett számos kisebb angol és olasz költeményt fordított latinra.

Első verseit 1529-ben adta ki a Vandoperani, campani, epigrammata című gyűjteményben, amelyben epigrammák, himnuszok, dialógusok és episztolák keverednek.

Szeretett apjának 1532-ben való elvesztése nem maradt kihatás nélkül anyagi helyzetére sem. Állandó foglalkozásra vágyva különböző epigrammákban ajánlotta fel szolgálatait Navarrai Margit királynőnek, akinek udvara a nehéz sorsú tudósok és költők gyűjtőhelye volt.

1533-ban jelent meg a Nugae (Bagatellekc) című művének első kiadása, amely különösen azért érdekes számunkra, mert tudomásunk szerint Bourbon „Vaskalapács” című művét, amelyet 1517-ben írt, ebben nyomtatták ki először. Ezek a művek az irodalomtörténész számára is rendkívül érdekesek, és különösen sok támpontot nyújtanak a költő életrajzához. Bourbon a Bagatellekkel kivívta a vallási hatóságok haragját. Ez a könyv tartalmazza az In laudem Dei optimi maximi című verset, amelyben Nicolas Bourbon anélkül, hogy Luther eszméit vallaná, a reform mellett áll ki. Emellett úgy vélik, hogy néhány megjegyzést tett a félelmetes Noël Béda, a Sorbonne szindikátusa és az eretnekek nagy pusztítója ellen. Ez elég volt Nicolas Bourbon számára ahhoz, hogy börtönbe vessék. A pártfogóihoz intézett felhívások és a király parancsa ellenére, a szabadon bocsátására nem került sor. Végül I. Ferenc 1535 eleje körül szabadította ki.

  • c nugae – apróságok, csekélységek, limlomok, kacatok.

Bourbon azonban még ekkor sem érezte magát eléggé biztonságban, és nem sokkal később Angliában, VIII. Henrik udvarában találjuk. Itt Boleyn Anna védelmét élvezte, aki szintén a mérsékelt evangélikus reformáció híve volt, és segített Nicholas Bourbonnak, hogy házitanítói állást találjon. Az angol főnemesség fiait tanította, és mindenütt pártfogókra és barátokra talált. Találkozott az ifjabb Hans Holbeinnel, aki megrajzolta a költő portréját. Bourbon később őszinte hálával emlékszik vissza az angliai boldog napokra.

Anyja 1536-os halálakor visszatért Franciaországba, és Lyonban telepedett le, ahol az Étienne Dolet-hoz hű költők és humanisták csoportjának, az „école lyonnaise”-nek (lyoni iskola) nevezett csoportnak a törzstagja lett. Bourbon ott találkozott François Rabelais-val, aki szintén a vallási hatóságok célkeresztjébe került a Pantagruel miatt.

1536 őszén megjelentette a már az elején említett pedagógiai művét.

1537 egyik első napján látjuk Bourbont, amint Bude, Danes, Toussain, Marot, Rabelais és a kor többi híres és felvilágosult tudósával együtt ünnepli közös barátjukat, Etienne Dolet-t.

1538-ban Bourbon kiadta a Bagatellek második kiadását, amely sok új darabot, de kevesebb vitatott episztolát tartalmazott. 1540 körül elvállalta a nevelő szerepét Jeanne d'Albret, Navarrai Margit lánya számára. A királynő szolgálatában valószínűleg más neves költőkkel is találkozott

Bourbon leghíresebb barátja, Erasmus, aki tudományos jelentőségében messze felülmúlta minden kortársát, szintén ebben az évben halt meg.

A következő évben, 1539-ben jelent meg Párizsban a költőtől a Tabellae elementariae pueris ingenuis pernecessariae, amely tartalmaz egy rövid görög és latin nyelvtant, valamint olvasmányként egy régebbi Bourbon-verset Krisztus szenvedéséről.

Erasmus nagyon élvezte a Bagatelleket, és elismerő levelet írt Nicolasnak. Külön megköszönte neki humoros formában azt a szép verset, amelyet Bourbon írt egy hamis hírre, miszerint Erasmus meghalt.

Egy levélben röviden beszámol költői nézeteiről. Elutasítja mind a túl hanyag metrum használatot, mind a túl sok pedantériát, és kialakította saját nézeteit a versekről, amelyeket egy külön kiadványban szándékozik rögzíteni. Hogy ez a terv megvalósult-e, nem tudjuk.

Nem sokkal az utolsó tárgyalt művének megjelenése után a kis Jeanne de Navarra nevelőjeként csatlakozott Margit udvarához. Bourbon számára nagy dicséret volt, hogy a szellemes Margit – korának sok más fontos embere mellett – a lánya nevelésére választotta. Amikor Bourbon belefáradt az udvari életbe, visszavonult vidéki birtokára, ahol 1550 körül meghalt.

Írásainak ritkasága és nevének hasonlósága miatt gyakran tévesztik össze nagy unokaöccsével, Nicolas Bourbonnal, aki szintén latinul írt verseket.

(A Der Eisenhammer. [Ein technologisches Gedicht des löten Jahrhunderts verfasst von Nicolaus Bourbon dem Aelteren Uebersetzt von Ludwig Harald Schütz. Göttingen, 1895. http://digital.bib-bvb.de/] című cikk, a Wikipedia és más források alapján. – A szerk.)

Nicholas Borbonius Poeta
Hans Holbein, ifjabb · fekete és színes kréták, valamint toll és tinta papíron · 30,8 × 25,9 cm · Royal Collection Trust
Nicholas Bourbon (kb.1503–1549/50), francia költő VIII. Henrik udvarában készült portrérajza. Bourbon 1535-ben érkezett Angliába, és tagja lett egy külföldi körnek a királyi udvarban, amelybe Holbein és Nicholas Kratzer csillagász is tartozott. Bourbon úgy méltatta Holbein munkásságát, hogy az meghaladja Apellész, a legendás görög festő munkásságát.


A vasgyártás technológiai folyamata röviden

„A vas előállítása kezdetben gödrökben vagy kicsiny kemencékben, primitív körülmények között, ún. direkt módszerrel történt. A gyakorlatban az igazi korszakalkotó változások sorozatát a XII. század derekától a vízierő hasznosítása indította el, mely lehetővé tette a hőmérséklet növelését és ezzel együtt a redukció – azaz a dús érc megtisztítását a kevéssé értékes, vagy értéktelen részektől – fokozását. Idővel a direkt módszert az indirekt módszer váltotta fel, vagyis a kovácsvasnak, illetve az acélnak nem közvetlenül a vasércből, hanem közvetve, az ércből kiolvasztott nyers vas frissítése, azaz az acélfürdő kísérő és szennyező elemeinek, főleg karbon-tartalmának eltávolítása útján történő előállítása lépett. A vaskohászat technológiájának első forradalma Nyugat-Európa élenjáró vasvidékein a XII–XVI. század közötti időszakban játszódott le.” (Porkoláb László: Régi vaskohászati szakkifejezések, műszók, zsargonok. Miskolc, 2003. 7–8. p.)

A kora középkori vasgyártás folyamatábrája*
A bucakemence felépítése, betétanyagai, salakja és vasbucája*
Függelék

NICOLAI BORBONII
(1503–1550)
Vandoperani Ferraria.

Petri Rosseti Poëtæ Laureati in Ferrariam
N. BORBONII Distichon.

Aurum habeant alij, argentumque et rara metalla:
BORBONIVS ferrum cuderit ipse, probo.

N. BORBONII VANDOPERANI FERRARIA.
Quam scripsit annum agens XIIII

Nox hyemalis erat, densis obscura tenebris,
Aëre commoto, pluuiosaque flantibus austris,
Cum defessa sopor mea membra profundus haberet:
Ecce mihi in somnis offert se Mulciber atro
Terribilis uultu, uelut è fornace reuertens,
Perfusus sudore artus, ferrugine crinem,
Puluerea facie atque oculis flammantibus horrens:
Treis secum famulos immania corpora habebat,
Nudos membra, atque unoculos , uulgoque Cyclopas
Recte appellatos, Steropes à fulgure, Brontes
A tonitru, nomen sortitur ab igne Pyragmon:
His comitatus erat, cum me somno usque grauatum
Talibus increpuit: Puer (inquit) inique, patrisque;
Immemor et patriæ, cur tempus segniter istud
Conteris? Et pulchrum sine fructu prodigis æuum?
Et patris interea retices nomenque, decusque,
Ingeniumque tui fabros qui in pace gubernat
Accingitque suos ad opus, moderatur, alitque
Prouidus, et lætus sua reddere præmia cuique:
Infelix patrij cur non reminisceris agri?
Vnde tibi hæc nemorum tam dira obliuio? Quæ te
Æqualeisque simul toties, mixtasque puellas
Ludenteis habuere? Omnis cum frondibus arbos
Luxuriat, uarijsque adrident floribus agri?
Num fontem et riuos per amœna uireta fluenteis,
Queis sine tota tui patris Ferraria friget,
Num loca es oblitus, queis diuum lumina gaudent?
Quæque homines mage miranturque Thessala Tempe?
Quam suum et Elysium manes? Clementia cœli
Illhic tanta, et fertilitas, et copia rerum:
Siccine contemnis patriam, patriosque penates,
Infelix puer? Hæc Musis dignissima sedes
Incelebris semper, semperque ignota iacebit?
Audi agendum, quæ pauca tibi curanda relinquo:
Si sapis hæc memori mea pectore dicta reconde:
Est scribenda tibi Ferraria carmine, cunctis
Quo ferri ignaris ars innotescat habendi:
Ferri, inter tanta multa metalla bonique malique
Fructum et perniciem, uitam exitiumque ferentis:
Quippe rudis tellus incultaque scinditur illo,
Aptaque fit segetes homini præbere quotannis:
Plantæque et uites omni squalore resecto
Annua cum folijs iuuenescunt dona ferentes.
Ferro ædes tolluntur, et aspera saxa secantur.
Humanos omneis ferrum conducit ad usus:
Illo etiam ad cædes hominum et funebria bella,
Vindictamque et iter mortis præsentius atræ
Vtimur excusso tormentis, atque lacertis,
Pennatoque etiam: nullum non robore ferri
Patratur facinus, uis, stuprum, furta, rapinæ:
Nec tamen in culpa est ferrum, set cæca libido
Impietasque hominum insignis, qui sponte ruentes
In scelus omne, nouos astus artesque nocendi
Inducunt, furijs genijsque hortantibus atris.
Quod si forte neges nobis parere superbus,
Nosti quid patrijs mea possit in ædibus ira,
Expertus satis es nostrum dudum ipse furorem,
(Si memores) tua cum flamma Bacchante cremaui
Carmina, flagraruntque domus pia tecta paternæ
Funditus, atque ubi nunc Ferraria cresceret herba,
Ni pius ætherei uetuisset rector Olympi,
Deuictus lachrymisque tuis et amore parentis.
Audistin’quæ te iandudum scire uolebam?
Dixit, et in densas noctis se condidit umbras
Cum famulis. Animo fuerat quæ dicta uoluto,
Attonitus tanto monitu, et parere iubenti
Constitui, idque hodie, neque enim rem longius istam
Differri patiar, non quod tua Mulciber arma
Vel tonitrum metuam tempestatesque sonoras:
At quia sopitum iuuat hoc recreare parumper
Ingenium, et me tollere humo, atque adsuescere Musis,
Et puerilem animum inflammare, et ludere uersu.
Accingor, Tu summe faue pater optime rerum,
Qui solus potis es nutu imperioque fauere,
Nempe deus, puero uires mentemque ministra.
VANDOPERÆ locus est cuius Ferraria nomen,
Incumbens Barsæ fluuio, septusque uiretis,
Haud procul à turri, quam quondam Vandala pubes
Struxit, ut historiæ et ueterum monimenta loquuntur:
Hinc et Vandoperæ facta adpellatio terræ:
Hic nostra est (inquam) Ferraria: præsidet illi
BORBONIVS genitor, pia quem mihi numina seruent:
Is primum perquirit eos qui cædere ligna
Et sudare diu, et norunt uibrare securim.
Conducti in syluam ueniunt, hic fissile Robur
Diuiditur cuneis, Acer, Ornus, Fraxinus, Ilex,
Et Picea, et Fagus ueterum altrix, ingemit EchÚ
Per syluam, struibus late loca plena tumescunt.
Qui uero catus est lignator, quercubus omnis
Abstinet, et Larice indomita, Buxoque rebelli,
Quandoquidem his carbo semper sit inutilis, et qui
Accensus crepitat lauri instar, et exilit ardens,
Mox moritur, frigescit opus, faber æstuat ira.
Postquam magna satis lignorum copia uisa est,
Est gens syluestris tenuisque et paupere cultu,
Sorte sua contenta tamen, patiensque laborum:
Hi quadam quasi censura ac ratione recensent
Lignatoris opus, seriatimque omnia lustrant,
Et numero accipiunt, nec uel fallantur in ipso
Reddendo carbone patri, ne uel pater illis
Plus pendat quam sint meriti: dein quisque patentem
Vestigat sedem, prorsumque humore carentem,
Nam bene non coquitur carbo tellure in aquosa,
Set fugit in cineres: quo fit sibi summa locorum
Eligat ut prudens: sua sicco denique credat
Ligna solo, qui deinde pyram lateque patentem
Congeriem fruit et patula radice rotundam,
Culmine pyramidi similem, mox fronde uirenti
Faginea quernaque tegit, cineresque nigranteis
Et pingues spargit, nec tum obruta ligna patescunt,
Atque ubi tempus adest quo uult immittere flammam,
Rima latet subtus certa atque angusta, subestque
Hac iter in medium struis, atque hac mittitur ignis.
Mox iterum rima hæc folijs terraque tenaci
Vndique stypatur, uento uia nulla, nec auræ
Linquitur, ipse intus frustra permurmurat ignis
Æra disquirens, magnoque fragore minatur.
Hinc simul erumpunt tanta caligine fumi,
Tam graue spirantes, quam qui de faucibus Orci:
Aut illi, quos (ut fama est) perterritus olim
Misit in Alciden Cacus Vulcania proles,
Raptor Auentino iamiam moriturus in antro.
Huic operi septem sols totidemque necesse est
Imperidat noctes uigilans, imbresque futuros
Præcauerat, flatusque Austri cœlique figuram
Obseruet Pliadasque nihil pigra plaustra Bootis
Hunc fallunt, nihil hunc fallit nimbosus Orion:
Instabilem Lunæ faciem percallet ad unguem.
Interea coquitur carbo, ipse subinde quiescit
Carbonarius: hunc coniunx ubi Martius ales
Præcinuit lucem, uisit, soletur ut ægrum,
Alliaque et cepas adfert oleumque, salemque,
Atque cadum uilli plenum, pinguemque suillam:
Hæc etiam noctes aliquot plerunque marito
Cum fesso uigilat, nec pernoctare grauatur
Vna, pulmentumque coquens, renouansque cubile,
Euerrensque casam, hanc humilem sibi strauerat ante:
Hanc habitat lætus, læta cum coniuge, ibique
Cœnitat, à cœna fabellas audit, et utrem
Inflat, prærudibusque modos integrat agresteis
Articulis: stupefactarum tum densa ferarum
Agmina conueniunt, hominemque audire canentem
Syluestrem Musam (dictu mirabile) gaudent:
Capreoli, ceruique leues, damæque fugaces,
Raptoresque lupi, uillisque horrentibus ursi,
Et uulpes, curuisque timendi dentibus apri,
Arrectis omnes mirabundæ auribus astant,
concordesque feræ, et cantu fera pectora mulcent:
Non secus ac lenissetigres Rhodopeius Orpheus
Amphion ue sono blandæ testudinis olim
Dicitur, et lapides duxisse in mœnia duros.
Quin etiam nigris cum pallet nubibus ær,
Cum tenebris media obscuris in nocte perhorret
Telluris facies, tunc exaudire luporum
Cæcorum rabiem solet, et diros ululatus:
Deniqud ramatim uolitant lugubre canentes
Fœda et lucifugæ uolucres, striduntque per umbram.
Ille nihil motus, comprensa lampade, diuos
Inuocat, et sanctum Christi super omnia nomen,
Adgrediturque feras: fugiunt, perque inuia lustra
Attonite sua tecta petunt, notasque cauernas.
Quid memorem fossas et retia, se quibus ille
Cum libet exercet? Ceruus se hic implicat, illhic
Incidit in fossam uulpes male uafra, lupusque
Pernicies ouium, æternus pastoribus hostis.
Quid modulos auium dicam, quos tempore uerno
Audire est operæ pretium: Philomela serenam
Flet noctem, ramoque sedens quos forte uiator
Astraxit, queritur fœtus, et flebile carmen
Integrat, et mœstis implet nemus omne querelis.
felix uulgus nimium, sua si bona norit,
Ærumnasque graues animo tolerauerit æquo.
uulgus fucis longe felicius illis
Qui nos compilant, et quos immanis habendi
Est amor argenti, quos mundi gloria uexat,
Qui carnis desiderium sensumque sequuntur,
Qui spernunt inopes, condemnant uera locutos.
gens, o cunctis Erebi dignissima pœnis:
Quid nostro hoc seclo, quid tempore spurcius isto?
Nempe gregem summa debent qui pascere cura,
Doctrinaque decet quos prælucere popello,
Ii uerum ignorant, uiolant, gaudentque rapinis:
Egregie imponunt nobis, animalia uentris,
Et portenta hominum, qui fœdo mascula miscent
Corpora concubitu, et uetitis complexibus ardent.
Quis dormire Orcum dubitet? Qui talia monstra
Non uoret? O homines, o fors, o tempora nostra,
furor irati et comptenti numinis: o quam
Multas tecum animas pessum das fœda meretrix
Purpurea: o infelix seclum, o lachrymabilis ætas
Ferrea, uel ferro peior quia durior ipso.
Quo rapior demens? Quo me furor impulit? Ad rem
Vt redeam, septem interiectis carbo diebus
Percoctus trahitur, fumusque ignisque residunt:
Tum pyra detegitur rastris, mutata uideres
Ligna, ut quæ fuerant paulo prius humida et alba,
Arida et atra patent, nec sunt tamen igne minuta,
Tanta manent, solumque nouum sortita colorem
Ingegniumque nouum: superest auriga repente
Adcurrat, (nam carboni nocet imber) equisque
Adiunctis plaustro uectet sub tecta fabrorum.
De carbone satis: Nunc de fossoribus ordo
Postulat ut dicam, set quæ puer ipse notaui.
Ii sunt qui cura multa multoque labore
Materiem ferri effodiunt, et uiscera terræ
Ictibus inuadunt crebris, uenasque requirunt
Abstrusas, tornoque trahunt et fune sub auras.
Quod si forte roges, quanam cognoscitur arte
Materiem quæ terra habeat, ferrique fodinam
Contineat: norunt pueri, nouÍre bubulci,
Indicat ipsa soli facies subrufa, nec usquam
Tam regio infelix ferrum quæ non ferat ulla est.
At quæ materies solita est excellere, disce.
Pondere quæ grauis est, sulumque imitata colorem
Emicat, hæc certa est, hæc raro fusa fefellit:
Hinc tibi fertilitas ferri promittitur ingens.
Quæ uero leuis est pallensque absumitur igni
Persimilis limo, et fornaci congerit atram
Colluuiem, missa frustra de follibus aura.
Denique materies omnis de more lauanda est,
Et quæ crassa nimis, quæque indigesta uidetur
Subijcitur prunis, coquitur, contusa minutim
Abluitur lymphis apto currentibus alueo,
Hinc ad fornacis radicem et limina fertur.
Quadrata est ingens Barsæ prope fluminis undam
Infabricata quidem moles, quam nomine dicunt
Fornacem, structa est saxis uulgaribus, intus
Sunt silices duri, quibus est mirabile robur
Visque resistendi flabris ignique uoraci:
Hic gemini folles à tergo immania spirant
Terga boum, uibrante rota, quam uersat aquarum
Impetus adsidue, motantur, flantque uicissim,
Et flant, et reflant, alternis motibus æqui.
Adcubat hic Fusor, sic illum nomine dicunt,
Excipit hic solers massam, quod fusile ferrum
Dicitur, atque regit uentos, lituisque prehensis
Ferreis emungit squamas, et perdomat ignes:
Seligit impurum puro, noctesque diesque
Peruigilans, homo durus, et omnia ferre paratus:
Hunc uix sesquihoram toto dormire bimestri
Continuum esse nefas perhibent, quo tempore fornax
Visceribus manet integris, follesque supersunt
Fortes, qui fessis succurrant fratribus, et qui
Fornacem renouent, atque ignis ut acrior instet:
Hic riuis fluitat ferrum, sæuoque boatu
Stricturas uomit, et piceo cum turbine flammas,
Ingenteisque globos, quos lambere sydera credas:
Haud aliter quàm sulphureis ardoribus Ætna
Cum fessum latus incassum sub pondere tanto
Nititur Enceladus motare, atque impos anhelat,
Fit tonitru, exuperant flammæ, circunfremit æquor.
Carbonem interea qui materiemque ministret
Fornaci, simul ac uasto decreuit hiatu,
Fusori comes est, is in ipso culmine custos
Vir stabulat uigilax, uultuque habituque Charonti
Persimilis, qui cum artifices qui plurima fingunt
Vasa luto primum tornatim: denique formis
Infundunt ferrum: quin et (mirabile uisu)
Bombardas conflant, ita enim monstra illa uocantur,
Dæmonis inuentum stygij, furor iraque diušm.
Mulciber his primos dum Teuthonas instruit armis:
Atque pilas, quibus et muri quatiuntur, et urbes
Æquantur turresque solo, robusta teruntur
Corpora, flammiferi nimirum fulminis instar
Hæc tormenta uolant, referuntque tonitrua bombo.
Exin massa recens quæ de fornace petita est,
Germanum ferrum nondum meret illa uocari:
Est igitur qui mox recoquat, uastaque secundo
Fornace emendet, faciatque plicatile ferrum
Congestum in globulos: succedunt protinus acres
Ipsum qui extenuent poliantque his ferreus ille
Malleus est ingens, quem maxima tollit aquæ uis.
Calfaciunt iterum impigri, uersantque per ignes
Forcipibus duris ferrum, candensque paratis
Immergunt lymphis: Chalybes imitantur, apud quos
Bilbilis est amnis, qui ferrum temperat, et qui
Ductilius reddit, fabricandisque ensibus aptum.
Perdomitum flammis rapiunt, portantque sub ictus
Terrificos, quibus et regio strepit omnis, et æther,
Et montes circum, et late nemora alta resultant.
Mirifice hic massam extendi, ducique uideres
In tenues longasque trabes, ceram esse putares.
Egregie uero contusum et rite politum
Officium patris est æqua perpendere lance
Exacta hebdomade. Adcurrunt lignator et unà
Carbonarius, et fossor, fusorque fabrique:
Conueniunt hilares omnes, ut certa laborum
Præmia percipiant, contenti à patre recedunt.
Is ne quem imprudens fraudet mercedis honore,
Scripta habet in libro rationum cuncta suorum
Nomina, se falli non uult, nec fallere quenquam:
Sic habet in promptu quod quisque labore meretur
Vt digitos unguesque suos: glomerantur in unum
Mox illi ære graues, exhaustaque membra labore
Solantur dapibus, ludo uinoque calescunt:
Præbibit hic socio rodenti turpiter ossa,
Ille iacet somno pressus, uinoque sepultus,
Mixta uomens misero ac eructans allia Baccho:
Implentur clamore ædes, confusa profecto
Colluuio, simul hic omnes uario ore loquuntur:
Hic cernas Lapithas, pateras cursare, manusque,
Subuerti mensas, effundi sæpe cruorem:
Sic post uina solet sæuire ignobile uulgus:
Ac ita fit tendem, ut quod uel sudoribus illi
Nocturnis peperere sibi, peperere diurnis,
Hauriat una dies, et multa sequatur egestas.
Quid mirum? Procerum uitam moresque sequuntur,
Sopitis etenim sic grex pastoribus errat.
Ne tamen hic peccem, sopitos dicere nolim
Esse istos uentres, nam quid uigilantius illis
Redditu in augendo, defendendisque suarum
Rerum imposturis? Inculcandisque popello
Deliramentis hominum, tricisque dolisque?
me imprudentem nimium, cur talia dico?
Inconsultus homo temere molitur, et audet
Omnia, prudentem facti non pœnitet unquam:
Horrida nil timeo metuendæ fulmina Lernæ,
Nil metuo longas graueolentis carceris umbras,
Nil metuo flammam, qualem nec Mulciber unquam
Viderit: o miserum atque infaucto sydere natum
Borbonium, o miserum puerum, quid uera profarsi?
Cur non dissimulas? Cur tam libera lingua est?
Cur non conniues? Cur non blandiris ubique?
Cur non das operam lucrando stulte fauori
Istorum procerum? Cur non te respicis ipsum?
Cur non Hippocrati, cur non das legibus amens
Humanis operam, utpossis euadere diues?
Viuere securus, preciosa ueste nitere?
me infelicem puerum, quem nulla cupido
Vexat opum, quem nullus amor sceleratus habendi
Sollicitat: satis est Virtus, satis unica Virtus:
Vna satis Virtus, et mens sibi conscia recti:
Præterit ut uentus mundi illectantis imago,
Transuersosque agit, et specie deludit inani.
Hactenus est perstricta breui Ferraria tractu:
Multa ego de ferro prudens miranda reliqui,
Plurima subticui, quæ prouectum ipsa pœtam
Poscere sunt mihi uisa, et sesquipedalem uolumen:
Quod lusi pueris lusi, meliora supersunt
Quæ premimus, nec (spero) bonis ingrata futura.
Interea sciolique susurronesque nefandi,
Qui cum nil præstare queant, aliena reprendunt,
Arcadica peduces, et pondus inutile terræ,
Rumpantur, patremque suum te Zoile uisant.
Vos igitur pueri per summum obsecro tonantem,
(Qui natum in terras cœlo demisit ab alto,
ut nos mortifera primorum labe parentum
Ablueret fœdos. Et libertate bearet:
Vtque suo nostras animas à faucibus Orci
Sanguine seruaret moriens, cœloque locaret,
Et faceret reges, fidei per nobile donum.)
Vos (inquam) o pueri ueniam date, parcite uestro
BORBONIO, paruumque boni et puerile pœma
Consulite, hæc fuerint nostræ præludia Musæ.

(Forrás: http://www.thelatinlibrary.com/ferraria/)

Forrás

Poème sur les forges, Composé en 1517 par Nicolas Bourbon. Traduit du latin, Antoine Dufrénoy (1819–1895). = Annales des Mines, Série 3, 12. kötet, 1837, 137–148. p.