„A nyersvasnak a XVI. század elején szokásos előállítás-módjáról, ezen időszak nagy metallurgus írói (Vannucio Biringuccio(1) és Agricola(2)) vagy semmit sem mondanak, vagy csak igen határozatlan és bizonytalan módon emlékeznek meg, de létezik ebből az időből egy latin nyelven írt költemény (Vandoperani Ferraria [A Vandeuvre-i vasbánya] – A szerk.), amely az akkori vasolvasztóművek meglehetősen bő leírását adja. A költeményt Antoine Dufrénoy francia fordításban az Annales des Mines (Bányászati Évkönyv) 1837. évi folyamában Poëme sur les forges, composé en 1517 par Nicolas Bourbon(3) (Nicolas Bourbon 1517-ben írt verse a kovácsműhelyekről) cím alatt közölt, módot nyújtott arra, hogy azt tágasabb körök is megismerjék.” (Bányászati és Kohászati Lapok LV (1922) 70. 8. p.)
Jacobus Strada: Kunstliche Abriß, allerhand Wasser- Wind- Roß- und Handt Mühlen…. Franckfurt am Mayn, 1617
Téli éjszaka volt; sűrű sötétség borította a földet; a levegő nyugtalan volt és esővel terhes; a szél hevesen fújt; mély álom kerítette hatalmába fáradt tagjainkat, amikor hirtelen Vulcanus jelent meg előttem álmomban; arca fekete és ijesztő volt; egész testén patakzott az izzadság, mintha csak most hagyta volna el kovácsműhelyét; haját rozsda borította, és vad szemei villámokat szórtak. Vele volt három szolgája; hatalmas termetű, teljesen meztelen, fél szemüktől megfosztott, korábban Küklopsznak nevezett óriások. Már körülvették Vulcanust, amikor az Isten, anélkül, hogy megzavarta volna az álmomat, ezeket a súlyos szavakat intézte hozzám:
„Hálátlan fiatalember, aki megfeledkezel apádról és hazádról is, miért vesztegeted az idődet erre a szégyenletes semmittevésre? Miért pazarolod hiába a szép napjaidat? Csorbítjátok atyátok nevét, dicsőségét és tehetségét, aki békében irányítja kovácsait, aki előrelátóan mérsékli vagy gerjeszti lelkesedésüket, és mindenkinek megadja a megérdemelt jutalmát. Nyomorult ember! Miért hanyagolod el így apád földjét? Miért ez az igazságtalan elhanyagolás az erdőkkel szemben, amelyek lombjai alatt oly gyakran láttalak téged és társaidat fiatal lányokkal játszani? Elfelejtetted ezt a forrást, ezeket a patakokat, amelyek ezeket a bájos réteket öntözik, és amelyeknek vize oly hasznos apád kovácsai számára? És mindazok a csodálatos helyek, amelyeknek látványa a halhatatlanok szemét is elbűvöli, eltűntek az emlékezetedből? Az emberek számára ízletesebbnek tűnnek, mint a Tempe völgye; jobban tetszenek nekik, mint Elysium az árnyaknak, olyan enyhe a hőmérséklet ott, olyan bőséges és változatos a talaj termése. Megveted a hazádat és apád otthonát, szerencsétlen gyermek? Soha nem éneklik meg ezt a Múzsákhoz méltó földet? Vajon mindig méltatlan homályban marad-e eltemetve? Hallgass meg néhány tanácsot, amit adni fogok neked; ha bölcs vagy, vésd szavaimat szíved mélyére: azt akarom, hogy verseidet e kovácsműhely éneklésének szenteld, és így tanítsd meg az embereknek azt, amit mindannyian figyelmen kívül hagynak, a vas kiaknázásának művészetét, ezt az egyszerre oly végzetes és oly értékes fémet; a vasat, oly sok előny és szerencsétlenség, élet és halál forrását. Segítségével megműveletlen és vad földeket tudunk felszántani, és elég termékennyé tenni ahhoz, hogy bőséges termést hozzon az embereknek: a fák és a szőlőtőkék, amelyeknek élősködő rügyeit megmetszettük, visszanyerik zöld koronájukat, és minden évben gyümölcsöt teremnek. A vasat házak építésére, kemény sziklák vágására használják: az emberi élet minden szükségletét kielégíti. De másrészt eszközül szolgál az emberek lemészárlásához, a végzetes háborúkhoz, a bosszúálláshoz; a harci gépek és az emberi fegyverek által dobott, madár gyorsasággal repülő, szörnyű halál gyorsítására szolgál! Hogy ha büszkeségedben megtagadod az engedelmességet, tudod, mitől kell félned a haragomtól apád háza miatt. Nemrég még túlságosan is jól tapasztaltad, ha emlékszel, haragunk szörnyű hatásait; felemésztettem férgeidet, a lángok prédájául hagytam atyád vendégszerető lakhelyét, és e kovácsműhely helyén most fű nőne, ha nem állított volna meg az Olümposz irgalmas uralkodója, aki hagyta magát meghajolni könnyeidtől és gyermeki jámborságodtól.”
– mondta, és a küklopszai által követve eltűnt a sötétség közepén.
Sokáig gondolkodtam ezeken a szavakon, megdöbbentett a parancs, amely ilyen magas helyről érkezett hozzám, és elhatároztam, hogy végrehajtom, amit parancsoltak nekem. Ma kezdem, mert nem akarok tovább késlekedni, nem mintha félnék, Vulcanus, a te mennydörgésedtől, villámlásodtól, zajos viharodtól, de mosolygok a gondolatra, hogy egy időre felébresztem szunnyadó elmémet, és szabadjára engedem költői lelkesedésemet. Kedvezz vállalkozásunknak, a világ hatalmas döntőbírája, te vagy az egyetlen, aki egy bólintással, egy szóval meg tudsz védeni minket, mert te vagy az isten par excellence: add meg a kisgyermeknek a szükséges erőt és értelmet.
Vandœuvre területén van egy hely, ahol a Barsa folyó partján, rétek közepén és egy torony közelében egy úgynevezett kovácsműhely található, amelyet a múltban vandál harcosok emeltek, amint azt a történelemből és a régi emlékekből megtudjuk; ez az, ami miatt ez a vidék – amelynek Langres vidékével határos része nagy hírnévre tett szert –, a Vandœuvre nevet vette fel. Mondom, ezen a helyen van a kovácsműhely, ahol Bourbon atyám (a jóindulatú istenségek őrizzék meg nekem!) irányítja a munkát. Először is gondosan kiválasztja azokat a munkásokat, akik tudják, hogyan kell fát vágni, hogyan kell elviselni a hosszú fáradtságot és kezelni a fejszét; kivezeti őket az erdőbe. A könnyen hasítható tölgy, a vadkőris és más kőrisfajták, a tiszafa, a fenyő és a bükk, amelyeket a régiek fűtésre használtak, a fejsze csapásai alatt darabokra hullanak. Az egész erdő érintett volt; minden oldalról fakupacok emelkedtek a magasba. A tapasztalt favágó kíméli a magyalt, a hajthatatlan vörösfenyőt és a lázadó bokorfát, mert az ezekből a fákból készült szenet soha nem lehet felhasználni, és ha mégis meggyújtják, akkor is úgy sistereg, mint a babérfa, ragyogó lángot vet, és hamarosan kialszik; a munka elmarad, a munkás pedig forr a dühtől.(4) Amikor kiderül, hogy a kivágott fa mennyisége elegendő, akkor az erdő lakói – az emberek szegény, rosszul öltözött, de a sorsukkal elégedett, a fáradtságot elviselni tudó rétege –, jönnek megszámolni a favágók által kivágott fákat; sietnek mindent megvizsgálni, és pontosan megszámolják, nehogy tévedésből visszaadják a szenet apámnak, és nehogy apám a maga részéről többet fizessen nekik, mint amennyit megérdemelnek.
Ezután mindenki elkezd keresni egy nyitott és teljesen száraz helyet, mert a faszén nem sül meg jól a nedves földön, és hamuvá válik. Az ügyes munkásnak ezért ki kell választania a legmagasabb helyeket, és a fát csak a teljesen szárazra kell helyeznie; ekkor egy hatalmas halmot emel, amely az alján széles és kerek, a tetején pedig piramisszerűen végződik. Nem sokkal később a külső részt zöld bükk- és tölgyfalevelekkel és vastag fekete hamuval borítja be; az így befedett fát már nem éri a levegő. Amikor eljön a tűzgyújtás ideje, egy keskeny, alatta lévő, jól kialakított nyílást használ, amely átjárót nyit a máglya közepére, és amely a tűz bevezetésére szolgál; majd néhány pillanattal később ezt a nyílást hermetikusan lezárja levelekkel és agyaggal; sem a szél, sem a levegő nem tud áthatolni rajta. A tűz, amely a levegővel próbál kapcsolatba lépni, tompán, de hiába dübörög a belső térben, ahol nagy zajjal jelzi előrehaladását. Ekkor füstoszlopok emelkednek a levegőbe, olyan sűrűk és erős szagúak, mint a Tartarosz, vagy mint az a forgószél, amelyet a hír szerint Kakusz, Vulkán fia küldött Herkules ellen, néhány pillanattal azelőtt, hogy az Avantin-hegy barlangjában szentségtörő menekülésének áraként halált kapott. A munkásnak hét napot és hét éjszakát kell eltöltenie azzal, hogy gondosan figyelje a szén égetését, előre látva az esetlegesen bekövetkező esőket, megfigyelve, hogy déli szél fúj-e, milyen az égbolt, és vizsgálva a csillagokat. Soha nem hagyja magát becsapni a pásztoroktól és a későn érkező szekerektől, sem az esőt jósló Oriontól; tökéletesen ismeri a Hold különböző fázisait. A faszén azonban készül, és a faszénkészítő időnként megpihenhet a máglya lábánál. Amint a kakas reggel kukorékol, jön a felesége, hogy segítsen elviselni a fájdalmát: hoz neki fokhagymát, hagymát, sót, olajat, egy kis borral töltött tököt és zsíros szalonnát. Néhány éjszakát fennmarad, hogy fáradt férjének társaságot nyújtson, és nem fél megosztani vele a virrasztás fáradalmait, elkészíti az ételt, elkészíti az ágyát, felépíti a kunyhóját (mert gondoskodott róla, hogy felállítson egyet); a mi emberünk unaloműzés nélkül dolgozik, és a feleségével együtt étkezik, aki mindig olyan vidám, mint ő maga. Hét nap elteltével a szén teljesen kiégett, a füst és a tűz megszűnik. Ezután a halmot gereblyékkel feltakarják; a fa állítólag teljesen átalakult. Így a rönkök, amelyek nem sokkal korábban még fehér és nedves fából voltak, feketének és száraznak tűnnek; a tűz reakciója azonban nem csökkenti őket, megtartják a méretüket, csak a színük változik meg, és új tulajdonságot nyernek. Egy kocsisnak kell jönnie (mert az eső árt a szénnek), lovakat és egy szekeret kell hoznia, és a szenet a kovács házához kell vinnie.
Ennyit erről a témáról. Most pedig beszéljünk sorrendben a földmunkásokról, és tárjuk fel azokat a megjegyzéseket, amelyek fiatalságom ellenére sem kerülték el a figyelmemet. Így nevezik azokat a munkásokat, akiknek rengeteg kemény munka után sikerül kitermelniük a vasércet, akik szüntelen ásással behatolnak a föld mélyébe, hogy megtalálják a mélyben rejtőző vas ereket, majd egy kötél és egy magától működő gép segítségével kinyerik a fémet. Talán megkérdezi majd, hogyan tudom megmondani egy hely külsejéről, hogy ércet tartalmaz-e, hogy vasbánya van-e ott? Maguk a gyerekek, a pásztorok tudják ezt; a talaj vörös színe jelzi ezt, és nincs olyan terméketlen talaj, ahol ne lehetne vasat találni. De tanuljuk meg, hogy mi szokott lenni a legjobb minőségű érc, az, amelyik sokat nyom, színe sárga, és néhol szikrázik; biztosak lehetünk a jóságában, és ha megolvasztjuk, ritkán csalja meg reményeinket. Akkor nagy mennyiségű vasra számíthatunk. Ami a könnyű és halvány színű ércet illeti, azt a tűz elnyeli, mint az iszapot, és nagy mennyiségű idegen anyagot hagy a kemencében, a fúvókák segítsége ellenére, amelyek így használhatatlanná válnak.
Végül minden ércnek át kell esnie a szokásos mosási műveleten; ha túl nagy és túl elegyes, akkor parázsra helyezik, hogy átforrósodjon, majd amikor apró darabokra redukálódott, az erre a célra rendszeresített vízfolyásban mossák; ezután a kemence lábához, a bejárathoz viszik. A Barsa folyó partján található a kemence, ahogyan azt nevezik, egy négyzet alakú, durván, közönséges kövekből épített tömeg: belül nagyon kemény kövek vannak, amelyeknek az a csodálatos tulajdonságuk, hogy ellenállnak a lángok leheletének és a tűz pusztításának. A két hatalmas, ökörbőrből készült fújtató hátulról táplálja a kemencét, és egy keréknek engedelmeskedik, amelyet a víz szüntelenül forgat. Egymás után mozognak és fújnak, felváltva felfújódnak és leereszkednek, és mozgásuk nagy egyenlőséggel követi egymást. A közelben áll a kohász (ez a neve ennek a munkásnak), aki ügyesen önti a vasat, amit olvasztott vasnak neveznek, lassítja vagy gyorsítja a fújtató működését, és vaskampókkal eltávolítja az idegen anyagokat, és szabályozza a tűz hevét; elválasztja a megtisztított vasat a nem tisztítottól, és éjjel-nappal őrködik, megedződve a munkához és hozzászokva minden fáradsághoz; Azt mondják, alig fél órát alszik, és a munkája folyamatos az alatt a két teljes hónap alatt, amíg a vas a kemencében marad, és hogy vannak tartalék fúvókák, amelyek az elsők helyére kerülnek, ha azok nem működnek, hogy megújítsák a hőt és fenntartsák a tüzet. A kemencéből vaspatakok ömlenek, a cseppfolyós fém magas hangon sziszegve távozik, és olyan láng- és füstörvények terjednek, amelyek mintha a csillagokig emelkednének; ilyen láng- és füstoszlopok lobbantak ki az Etnából, amikor Enkeladosz hiába próbálta kiszabadítani a hatalmas hegy által összezúzott testét, és nem tudta kiszabadítani… mennydörgéshez hasonló zaj tör ki; a lángok felfelé szöknek, és a tenger vize megremeg. A művelet során egy másik munkás is segíti a kohót, ő a felelős azért, hogy a szenet és az ércet visszategye a kohóba, amint annak széles nyílásán keresztül vákuum keletkezik; ez a munkás mindig a kemence tetején marad, mint egy éber őr, aki alakját és külsejét tekintve az alvilági révészhez hasonlít; vannak vele munkások, akik először iszapból kerek és üreges vázakat készítenek, majd ezekbe a formákba öntik a vasat; sőt (hallatlan csoda!) gránátokat öntenek (így nevezik ezeket a pokoli gépeket, az ördög találmányát, az istenek dühének és haragjának ajándékát, szörnyű fegyvereket, amelyeket Vulcanus először adott a németeknek); a bombákon kívül mozsárágyúkat is öntenek, amelyekkel megrázzák a falakat, és a városokat és a fellegvárakat alapjaikban is lerombolják. Hasonlóan a villámhoz, amely lángot és tüzet hordoz, ezek a szörnyű gépek bombákat dobnak, amelyek hatásukban a mennydörgéshez hasonlítanak.
A kemencéből kikerülő vasat még nem nevezik tiszta vasnak. Hamarosan egy másik munkás ismét a tűz hatásának veti alá, egy hatalmas kemencében másodszor is megtisztítja, és a vasat elég puhává teszi ahhoz, hogy gömb alakot öltsön. Van egy hatalmas vashámoruk, amelyet a víz ereje mozgat. A vasat erős fogóval megragadva még egyszer felmelegítik, a lángok közepén tartják, és amint fehérre hevült, belemártják az erre a célra előkészített edényekbe. Így utánozzák a khalübszöket, ahol Bilbilis folyója található, amelynek vize lágyítja a vas természetét, így az kezelhetőbbé és fegyverek készítésére alkalmasabbá válik. Ha a tűz megette, akkor megfogják, és kalapáccsal erősen megverik. Az egész szomszédos vidék, Peer, a környező hegyek és erdők még mélyen elvonultában is visszhangzik. Ekkor láthatjuk, hogy a vastömbök meglepő módon szétterülnek, elvékonyodnak és hosszú, nagyon vékony rudak alakját veszik fel: azt hihetnénk, hogy viaszból készültek. Amikor a vasat már kellőképpen megpucolták és kikalapálták, apám kötelessége, hogy a hét végén pontosan megmérje. Azonnal összegyűlnek a szénmunkások, az ásók, a kohászok, a kovácsok, mindannyian örömmel veszik át a munkájukért járó fix árat, és örömmel hagyják el apámat. Apám, hogy ne kockáztassa, hogy bárkit is megfosszon a neki járó bértől, van egy könyvecskéje, amelybe mindent beír, amivel tartozik a munkásoknak; nem akarja, hogy becsapják, és nem akar becsapni senkit. Ily módon pontosan tudja, hogy melyik személynek mi a számlája. A munkások, akik úgy érzik, hogy tele van a pénztárcájuk, hamarosan összejönnek, hogy az étkezés örömében feledjék az őket kimerítő fáradtságot. A bor és az öröm élteti őket. Ez egészséget visz a bajtársának, aki mohón rágcsál egy csontot; az meg a földön fekszik, elborulva az álomtól és fáradtan a rossz bortól, amit ivott. A ház visszhangzik a kiabálásuktól; hallatlanul nagy a zűrzavar; egyszerre beszélnek különböző dolgokról. Az ember azt hihetné, hogy Lapithészt nézi, látva a repkedő poharakat, a verekedéseket, a felborult asztalokat és a gyakran kiontott vért. Ilyen őrjöngésnek adja át magát általában az aljas nép, amikor a bor félrevezeti. Végül ennek a züllöttségnek az az eredménye, hogy egyetlen nap elveszi tőlük a fáradságos munka gyümölcsét, amiért éjjel-nappal dolgoztak, majd hosszú szegénységbe taszítja őket. Miért lepődnénk meg ezen? Csak utánozzák a nagyok magatartását és erkölcsét; mert amikor a pásztorok alszanak, a nyájak is tévútra tévednek; de ne tévesszen meg senkit, nem úgy értem, hogy kapzsiságuk szunnyad, mert van-e bármi ahhoz a tevékenységhez fogható, amelyet jövedelmeik növelésére, a vagyonuk alapjául szolgáló gonoszságok védelmére, a szerencsétlen emberek hálójukba való esésére és bűnös cselvetéseik áldozatává tételére fordítanak. De milyen meggondolatlan vagyok! Szerencsétlen Bourbon, miért fejezed ki magad ilyen vakmerő nyíltsággal, bolond, miért nem igyekszel e nagyok kegyeit elnyerni?
Ami engem illet, eddig csak érintőlegesen érintettem
a témámat; a vas fejezeten óvatosan átsiklottam számos olyan
dolog felett, amely megérdemli, hogy felkeltse az érdeklődésünket;
sok olyan részletet kihagytam, amelyről úgy tűnt, hogy egy
nálam kevésbé fiatal költőnek és egy terjedelmes műnek kellene
lennie. Ami az általam ismertetett részeket illeti, azokat
könnyedén kezeltem, és kizárólag azzal a céllal, hogy az
ifjúságot oktassam. Ti, fiatalok, fogadjátok szeretettel
ezt a kis verset, egy gyermek versét, ezek a mi dalaink
előjátékai.
(A latin vers francia átiratából fordította a DeepL Translator.)
