The Monist

Henri Poincaré A matematikai fizika elvei címen diagnózist (nem prognózist) akar adni e tudomány mai kríziséről. A matematikai fizika anyja az égi mechanika volt; eleinte nagyon is hasonlított rá. Atomok, óriás intervallumoktól elválasztott tömegek, távolságaik arányában hatottak egymásra; csak az exponens volt itt – kettő helyett más-más; feladat: ezt keresni a különböző esetekben. Mikor e központi erők konceptusa nem bizonyult kielégítőnek, nem törekedtek már a természetgép részleteibe hatni; megelégedtek pár vezető elvvel, hogy e részletmunkát megtakarítsák. Ez elvek vannak ma veszélyben:

1. Carnot elvét (az energia degradációja) a biológiai preparációk browni mozgásai,
2. a relativitás elvét, két látszólag nyugvó elektromos test áramainak kölcsönös vonzása, mint a Föld abszolút mozgásának eredménye,
3. Newton elvét (akció = reakció), az elektron,
4. Lavoisier elvét a katódsugarak és a rádiumsugárzás felfedezése,
5. az energiamegmaradás elvét a rádium látszólag kimeríthetetlen energiája veszélyezteti.

(Csak a határozatlan legkisebb hatás elve marad ép.) De mindez eltérések köre csak infinitezimális; hátha van észrevétlen ellensúlyozó infinitezimális? Ezt csak kísérlet oldhatja meg. De a matematikai fizika is tegyen meg mindent az elvek megmentésére. A gázok kinetikai teóriája, a mozgó testek elektrodinamikája, az elektronok dinamikája (mért különböznek az izzó testek vibrációi a közönséges elasztikus vibrációktól?) ad gondot; s segít még az asztronómia is. De ha mindez nem használ, van még egy kibúvó: ez elvek voltaképp konvenció dolgai, kísérlettől megtámadhatatlanok; mit ne lehetne kaptájukra ütni, felvevén valamely ismeretlen erőt vagy közeget? Jó, ez megmentené elveinket, de haszontalanokká is tenné, mert a velük való előrelátás lehetetlenné válna. Ekkor hát az elvek helyébe új matematikai fizikát kellene építenünk: a mai fizikában megvan a régi centrális erők elmélete, az újban is meglesz a mai teória nyoma. Ebben tán a gázok kinetikai teóriájának mintájára a fizikai törvény statisztikaivá alakul; tán az inercia a sebességgel nőve, a fény sebessége áthághatlan határ lesz; s a mai mechanika igaz marad nem nagyon nagy sebességekre. De idáig még nem jutottunk.

A nemrég elhunyt C. L. Herrick hátrahagyott cikke A tudományos materializmus hanyatlásáról szól. A külvilág tüneményeit értelmünk három kategóriájával (idő, tér, mód) csak folytonosságban észlelhetjük. Mivel így folytonosan egymásra vonatkoztak, úgy fogták fel, mint valamely szubsztancia aktivitásait. Aritmetikus elmék ezt egységekből állónak (atomizmus), geometrikusok folytonosnak (plenizmus) hirdették, az energisták tagadták felvétele szükségét. Herrick az atomizmust némi történeti áttekintés után így bírálja: A kémiában használhatónak látszik; ezért dogma lett, mint a gravitáció, pedig mai formája éppoly kétségtelen hamis, fizikai problémákra már elégtelen, mit legjobban a kényszerű éterfeltevés bizonyít. De, tekintettel a kémiára, tűrték. A XIX. század megalapítá, tökélyesbíté, s a képzelet éteri teremtményeivel támogatta: a XX. század dolga lerontani, helyettesíteni. Már alakul is át. Crookes csöveinek sugárzó anyaga atomból, molekulából nem áll, s bármily gázban tulajdonságai azonosak. Ím, a protiste, Urstoff. Világos, hogy a régi atomizmus már nem elég. Plenizmussal rég toldják hiányait; s ma tán az anyag tüneményeit is az éter energiájával magyarázzák. De ehhez rugalmasnak, sűrűnek, a szilárd állapottal analógnak kellene lennie; ez lehetetlen, s így az éter hasztalan találmány. A hullámtünemények stb. éppoly érthetők nélküle. Az éter materialitása különben csak feltevés, laikusok kedvéért. Kelvin nem rotáló anyaga egyenlő Hegel nemlétével; nem hathat a rotálóra. Így csak az energizmus marad. Az energizmus is régi: ez Spinozának (a mai pszichofizikainál sokkal mélyebb) paralelizmusa is: szubjektívben és objektívben egy az igazság: a mindkettőt létrehozó aktivitás. Minek az anyag? hipotézis? halvány kép a világról, ha közvetlen szemlélhetjük tarkaságát? (Ostwald.) Az anyag elvont; az energia reális; ez a percepció kategóriáin kívül a fizika egyetlen mértéke; sőt a tér-idő is csak ezzel mérhető, ez lévén egyetlen tartalma. S az egy energia, melyet valósággal ismerünk, az, melyet magunk létesítünk.

A pszichológia tölti be a fizika és kémia űrét. A reális mérték mentális reakció: erőfeszítés, feszültség érzetei. Kvantitatív becslés realitása a szubjektív és objektív egyesüléséből származik. Az energia a szukcesszió és mód terminusaiban beszél hozzánk; visszahatásaik eredményei: idő, tér, változás, intenzitás. E négyből konstruálhatjuk a tapasztalás minden lehető tüneményét. Az applikációkat tegye meg a matematikai fizika. Így lesz a fizikai energizmus pszichofiziológai dinamikus monizmussá. De hogyan jutok érzéseimen túl? az idealitástól a létig? Nem jutnék, ha csak passzív volnék: de bennem is van energia. Itt a Schopenhauer álláspontja.

Carus A feltámadás keresztény tanáról pár új teológiai cikkre tesz észrevételt. I. Riggs cikke az Úr testi feltámadását a kereszténység lényegéhez tartozónak, a korszellemért fel nem áldozhatónak mondja. A vízióelmélet szerint Isten nem igaz tény hitét sugallta volna. A „lélek” halhatatlansága modern találmány, nem bibliai kifejezés: az Írás mindig az egész emberről szól. Ezzel szemben Hensley Henson Kananoz cikke szerint már Szent Pál visszautasítja a feltámadás teljesen anyagi értelmezését. A lélek él, munkál, a test porladhat. E bátor cikk Carus szerint jele az egyház haladásának a tudományos vallásfelfogás felé. A Bibliának a feltámadásról szóló része toldás vagy allegória; Márk még csak a sír ürességét jelzi; ez szuggerálhatta a feltámadás gondolatát, mely a víziókat okozta. Később mind materiálisabban fogták fel.

Carus ismerteti még A végtelenség mint filozófiai probléma címen C. J. Keyser cikkét a végtelenség axiómájáról. Riemann szerint végtelen azon sokszoros (assemblage), melynek van az egésszel ekvivalens része. Bolzano szerint végtelen = véges csoportok hatványozott elvétele által kimeríthetetlen. Ez nemcsak negatív meghatározás: ma már bizonyos, hogy minden sokszorosnak, mely ily értelemben végtelen, van az egésszel ekvivalens része. Bebizonyítható-e az ily koncepciójú végtelen léte? Legtöbben igennel felelnek; Keyser tagadja. A koncepció feltételezi annak abszolút bizonyosságát, hogy egy aktus, melynek elvégzésére az elme képesnek találja magát, bensőleg végtelenül elvégezhető, vagyis az egyszer elmémben végrehajtható aktus lehetséges ismétléseinek sokszorosa ekvivalens legyen a sokszoros valamely részével. Ez a Végtelenség axiómája. S minthogy ez szükséges feltétel: minden kísérlet a végtelen létét bizonyítani petitio principii. A végtelen léte legfeljebb a priori axióma vagy induktív valószínűség lehet. Carus egyetért ezzel. De szerinte a végtelen csak akcióban levő folyamat, nem konkrét, kész dolog, bár nem kevésbé reális, mint a véges. Sőt véges s végtelen csak egy realitás két nézőpontja. Az aktuális végest az akcióban létel potenciális végtelenné változtatja. Végtelenség minden aktivitás belső minősége: ez a valóság mélysége, örök ifjúsága.

1905