Megcsapottak rovat

„Isten elménket bezárta a térbe…”

II. évfolyam 5. szám · 1998. május
Babits Mihály jogutóda(i)
matematika, nemeuklideszi geometria, Bolyai János

Isten elménket bezárta a térbe.
Szegény elménk e térben rab maradt:
a kapzsi villámölyv, a gondolat,
gyémántkorlátját még csak el sem érte.

Én, boldogolván azt a madarat
ki kalitjából legalább kilátott,
a semmiből alkottam új világot,
mint pókhálóból sző kötélt a rab.

Új törvényekkel, túl a szűk egen,
új végtelent nyitottam én eszemnek;
király gyanánt, túl minden képzeten

kirabolván kincsét a képtelennek
nevetlek, mint Istennel osztozó,
vén Euklides, rab törvényhozó.

Rippl-Rónai József: Babits Mihály
  1. „1911. febr.–márc.” (Szilasi Vilmosnak dedikált kötetek kolligátuma: Recitativ i. h. 8). [A vers] Mottója idézet Bolyai János 1823. nov. 3-án apjához írt leveléből: „Olyan felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam, s örökös kár volna elveszni; ha meglátja Édes Apám; megesmeri; most többet nem szóllhatok, csak annyit: hogy semmiből egy új, más világot teremtettem: mindaz, valamit eddig küldöttem, csak kártyaház a toronyhoz képest.” (Lásd Bolyai-levelek. 158. p.) Babits a levelet egy 1902-es kolozsvári kiadás hasonmás változatából ismerhette, s mint szenvedélyes amatőr matematikust, Bolyai János halálának előző évi, ötvenedik évfordulója is ihlethette. Meglehet, a levél kártyaház szavának a szövegösszefüggésben kitüntetett jelentése adhatta Kártyavár regénye címötletét.

Beküldendő a költő neve és a vers címe.

Babits Mihály: Bolyai. „Semmiből egy új, más világot teremtettem” Bolyai János levele atyjához.
[Keletkezés: 1911 és 1913 között.]

A későbbi Recitativba került Bolyai is a beleélés magasztalása. A megismerő értelem dilemmáját földolgozó szonett A költő szól tárgyától nem áll messze:

„Isten elménket bezárta a térbe

Új törvényekkel, túl a szűk egen,
új végtelent nyitottam én eszemnek”

Bata Imre a szonettet így magyarázza: „Az énlíra tere ugyanaz, mint az empiriáé”, és Babitsnak költői fordulatra vágyódását, valamint drámai formaszervezetének térhatását kiemelve, hozzáteszi: „Az euklideszi tér határa az ég; a megnőtt tér túlárad rajta”, s a szonett belső kommentárját, amit a költő fűz a tudós személyiségéhez, a képiből a képtelenbe lendülő „kreativitásában” nevezi meg.

A Bolyai megvilágításához fontos annak az egyszerű ténynek hangsúlyozása, hogy álarcos vers. Meglehet, éppen ez a régebbi versmagatartás és a szonettből szóló új gondolkodás ellentéte feszélyezte a szerzőt 1911 elején, amikor versét megírta,(1) de később is, mert sohasem szerette.

Bolyai János sorsával azonosulva a belső monológ tulajdonképpen kétszeresen álarcos vers. Nem is csupán egyszerűen az alkotó elme szabadságvágyának és térbeli-rabságának ellentétéről, illetve föloldásának vágyáról szól, hanem Bolyai álcájában a tér problémáján, mint az ember tragikus kötöttségén győztes teremtő gondolkodás, a szabadság eme létmódjának dicsőítése. Ez a mondanivaló Bolyai János szájába a tér idő dilemma föloldásául a szabadító életlendület, az intuíciós vitalizmus bergsoni eszméjét adja. Még szólamkincse is arról árulkodik, A költő szól problematikájának testvérverse, hiszen a másik vers víziója alakul benne tovább, s kap megvilágító kommentárt:

„Én, boldogolván azt a madarat,
ki kalitjából legalább kilátott,
a semmiből alkottam új világot”.

A megragadott ihlet analógiája a természettudományos fölfedezés szituációjának párhuzamul használását is megérteti.

Babits Mihály költészete, 336–337, 626. p.

Dienesék levelei Babitshoz