Limes rovat

Új egyetemek

Schöpflin Aladár
1910
felsőoktatás, egyetemek, tudományos közélet, XX. század eleje

Vannak hosszú életű, sőt halhatatlan problémák. Évekig, évtizedekig bujkálnak, beleeszik magukat az emberek tudatába, mindenki csak helyesli és kívánja megoldásukat, ezerféle alkalommal, ezerféle érvvel támogatják ennek a megoldásnak szükségességét. A problémák pedig problémák maradnak, chriák hálás tárgyai cikkírók számára, küldöttség-vezető képviselők kitűnő alkalmai népszerűségük ápolására, egymás után sorban következő miniszterek számára olcsó programpontok. Hogy a probléma egyhamar intézménnyé váljon, abban komolyan csak a naivak hisznek.

A mi közéletünkben s kivált kulturális életünkben szép gyűjteménye él az ilyen öreg problémáknak, de a legöregebb köztük mégis az új egyetem, illetőleg egyetemek problémája. Alighanem túl van már a negyedszázados jubileumon. Még Trefort vetette bele a közéletbe, de attól tartok, ő volt irányadó embereink között az egyetlen, aki komolyan is vette. Ő legalább meg is tette az első lépést egy új egyetem felállítására: a pozsonyi jogakadémia mellett megkezdte egy filozófiai fakultás kifejlesztését. Terve csak embrió maradt, az a, gondolom, három filozófiai tanszék, melyet a pozsonyi jogakadémián felállított, nem fejlődött soha fakultássá.

Azóta ahány közoktatási miniszter csak volt, mindegyik programjába vette az új egyetem felállítását, de mindegyik csak elméletben. Az egész ügy egymással vetélkedő városok harcterévé lett. Eleinte Pozsony és Szeged vívtak érte hasztalan csatákat, újabban belevegyült a versenybe Kassa, Temesvár, sőt ma már nem is komoly város, amely ne tudná bebizonyítani, hogy a magyar kultúrának legfontosabb szükséglete, hogy az ő falai között emelkedjék az új egyetem. Sőt meg is fiadzott a probléma: életet adott a felekezeti egyetemek torz magzatának. A kálvinisták okvetlen szükségesnek látják, hogy Debrecenben, a katolikusok, hogy Pécsett egyetemük legyen s a kálvinisták, lévén megfelelő nagy pénzük is e célra, már el is kezdték egyetemük felállítását egy még erősen csonka filozófiai fakultással. A mozgalmak pedig, melyeket a városok időnként az ő saját külön új egyetemükért megindítottak, alighanem kerültek már annyi pénzbe, hogy legalább egy fakultást fel lehetett volna állítani belőle.

Most új miniszter hivatalba lépésén kívül egy furcsa tervezet tette az örök kérdést újra aktuálissá. A lapok tájékozatlansága ezt a tervezetet úgy adta be a publikumnak, mintha legalábbis kormányhatározat volna s csak mikor a huszonöt év óta elpuffogtatott frázisokat mind fölelevenítették, derült ki, hogy az egész terv egy politikai okokból jégszekrénybe került tanácsosnak ártatlan írásbeli dolgozata volt, semmivel sincs több érvénye, mint azoknak a zárthelyi dolgozatoknak, melyeket az illető tanügyi előkelőség aktív kormányzó korában bizonyára drákói szigorral bírált érettségi vizsgálatok alkalmával. Naivitás sincs sokkal kevesebb benne. Avagy nem egyike-e korunk naivitásának, hogy iparművészeti és katonai fakultásokat akar állíttatni?

Ez a kérdésnek rövid historikuma. Tömérdek beszéd folyt el körülötte s egyes állítások a sok gondolkodás nélküli ismétléstől szinte a dogmák erejére jutottak, pedig csak egy kicsit kell mögéjük nézni s meglátjuk, hogy nincs bennük igazság. Így például nem áll az, hogy egy vagy több új egyetem segítene a budapesti egyetem túlzsúfoltságán. A valóság szerint túlzsúfoltságról, mint állandó jelenségről csak a jogi fakultáson lehet szó s éppen a budapesti jogász-fölösleg lecsapolására egész sereg intézet van: a kolozsvári egyetemen kívül a sok jogakadémia. És azt látjuk, hogy épp ellenkezőleg, nem ezek fogyasztják a budapesti joghallgatók számát, hanem a budapesti egyetem szívja el tőlük a hallgatókat, holott a pozsonyi vagy nagyváradi akadémián végzett jogász éppúgy elmehet – megy is – Kolozsvárra szigorlatozni, mint a budapesti egyetemi hallgató. S ez úgy is lesz mindig, akárhány új egyetemet állítanak fel. Budapest maga is legalább akkora tömegét produkálja az egyetemre kerülő fiatal embereknek, mint az egész ország. Aztán meg a fővárosi élet, a maga gazdagabban kínálkozó élvezeteivel és tanulságaival magához vonzza a módosabb családok fiait, a kenyérkereset többféle lehetőségeivel a szegényeket. (Úgy tudom, a szegényebb erdélyi fiúk nagyobb része is nem Kolozsvárra megy az egyetemre, hanem Budapestre jön.) Mindenütt úgy van, hogy a fővárosokban lévő egyetemek nagyon népesek, nálunk is mindig így lesz. Az új egyetemek bizonyára meg fogják szaporítani az egyetemi hallgatók számát, de nem fogják lényegesen csökkenteni a budapesti egyetemi hallgatókét, éppúgy, mint ahogy az a sok középiskola, melyet Budapesten úgyszólván évről évre állítanak, semmivel sem csökkenti a régebben fennállott középiskolák túlzsúfoltságát. Az élet különben is segített a maga módja szerint a budapesti jogi fakultás zsúfoltságán: a hallgatók nagyobb része hamar rájön, hogy hasztalanul elvesztegetett idő a legtöbb tanár előadására járni s azok a tanárok, akiknek ezernél több beírt hallgatójuk van, félig, vagy csaknem egészen üres termekben prelegálnak. (Ez a szó a maga eredeti értelmében értendő: t.i. felolvassák nyomtatásban megjelent tankönyvüket.)

Épp ily agyoncsapni való frázis az is, hogy az új egyetem-állítás valami nagyon élénken érzett nemzeti szükséglet. Csak azok a városok érzik szükségét, amelyek szeretnének egyetemet kapni, de hogy a közönség olyan nagyon érezné, azt már nem merném olyan határozottan állítani, mint ahogy száz újságíró kollégám ezer cikkben állította. A mi kulturális életünknek annyi hiánya, hézaga, betegsége van, amelyeket mind közvetlenebbül érzünk, meglévő kulturális intézményeink nagyobb része annyira tökéletlen még s ez annyira bánt napról napra majdnem mindannyiunkat, hogy a legjobb esetben örülnénk ugyan egy vagy több új egyetem létesülésének, de ha nem létesülnek is, akkor sem érezzük magunkat valami különösen megrövidítettnek. Ha az új egyetemekre olyan nagyon erősen érzett szükség volna, akkor okvetlenül közelebb volna az ügy a megvalósulás stádiumához, közelebb hozta volna a kormányok létfenntartási ösztöne. Eddig azonban az új egyetem nem kopogtatott még olyan hevesen a miniszteri szobák ajtaján, hogy okvetlen dűlőre kellett volna juttatni. Ha az egyetemre vágyakozó városok egyszerre megszüntetnék az agitációt, akkor bizonyosra lehet venni, hogy legfeljebb néhány ábrándozó beszélne új egyetem állításáról a tanügyi folyóiratok ártatlan hasábjain. Fiaink jól-rosszul meg tudják szerezni a diplomájukat a meglevő főiskolákon, nem is terhelik túl az agyukat kelleténél több tudománnyal s meglévő egyetemeink állapota éppen nem kívántatja meg velünk, hogy még egy pár hasonló intézet miatt is mérgelődjünk.

Nem szeretném, ha félreértenének. Nem azt mondom, hogy nincs szükség új egyetemekre, hanem csak azt, hogy ezt a szükséget a társadalom nem érzi olyan élénken, mint ahogy fel szeretnék tüntetni. Mindenesetre sokkal élénkebben érzi a meglevő egyetemek betegségeit. A budapesti egyetem jogi fakultásáról csak elkeseredéssel tud szólani minden jobb érzésű és elméjű ember, aki csak valami érintkezésbe került vele. Az egyetem és hallgatói között – az orvosi fakultást s az itt számba nem jövő teológiait talán kivéve – teljesen meglazult minden személyi kapcsolat; a tanárok több-kevesebb lelkiismeretességgel előadják tárgyukat, a hallgatók inkább kevesebb, mint több lelkiismeretességgel hallgatják őket, le is teszik vizsgáikat úgy, ahogy, de hogy a hallgató és az egyetem között valami a tudományos egyéniséget fejlesztő és tudományos tradíciókat teremtő kölcsönhatás fejlődjék ki, annak alig látjuk példáját. Amint az előadási órának vége van, megszűnik minden kapcsolat a tanár és hallgatója között. Egy-két lelkesebb és kiválóbb tanár az órákon kívül is igyekszik foglalkozni hallgatóival, igazán vezetni igyekszik őket a tudományos munkásságban, de ezek oly kevesen vannak, hogy a nagy többséggel szemben, amely az egyetem szellemét fejezi ki, alig tudnak valamit lendíteni. A szellem meg van romolva s ennek nem az ifjúság az oka. Mert az ifjúság túlnyomó része éppen csak a diplomaszerzés szempontjából nézi ugyan az egyetemet, de azért aránylag sokan vannak, akik szeretnének és tudnának tudományos munkát végezni, de az egyetem nem hogy segítené benne őket, hanem a legtöbb esetben még meg is nehezíti fáradozásukat, úgyhogy igen erős karakter legyen, aki hamarosan el nem kedvetlenedik attól a hideg, közömbösen fölényes, sokszor ellenséges levegőtől, amely a legtöbb katedra felől száll feléje. Csak az egyetemet járt emberek általános véleményét fejezzük ki, mikor azt mondjuk, hogy a budapesti egyetem igen hiányosan teljesíti feladatát, az egyetemi kvalifikációt kívánó életpályákra való képesítést, a másik feladatát pedig, a tudományos nevelést egyáltalán nem teljesíti.

A kolozsvári egyetem viszonyait nem ismerjük eléggé arra, hogy kritikát mondhassunk róla. Alig hisszük azonban, hogy ott lényegesen más volna az állapot. Panasz kevesebb hangzik onnan, de talán csak azért, mert Kolozsvár messze van s kevesebb lévén a hallgatója, kevesebben is panaszkodnak. Semmi esetre sem vallanak túlságosan egészséges állapotokra azok a tárt karok, melyekkel a szigorlatozó pesti jogászokat Kolozsvárott fogadják és okvetlenül mond valamit az a tény, hogy azoknak a tudományágaknak, melyeknek irodalmát legalább nagyjából ismerem, nem tudnám említeni egyetlenegy kiválóbb művelőjét sem, aki a kolozsvári egyetem tanítványa. Ekkora meddőség egy olyan tudományos intézetnél, amely már egy emberöltő óta áll fenn, bizonyára nem vall túlságosan egészséges állapotokra. Nagy betegsége a kolozsvári egyetemnek az is, hogy éppen kiválóbb tanárai majd mind Budapest felé fordult arccal működnek Kolozsvárott s minden követ megmozgatnak, hogy a legelső kedvező alkalommal Budapestre kerülhessenek. Ez a folytonos vérveszteség okvetlenül megérzik az intézményen és alighanem ez a fő oka annak, hogy a kolozsvári egyetem alig egyéb, mint a budapestinek egy dépendencea; saját egyéniségét, egyéni színezetű tudományos légkört nem tudott magának fejleszteni.

Két egyetemünkön veszedelmes betegségek mutatkoznak, amelyeken segíteni elsőrendű közszükséglet. A gyökeres segítséget csak a közszellem gyökeres megváltozása, kultúránk általános haladása tudná megadni. Meg is fogja adni előbb-utóbb; aki ebben nem bízik, annak kétségbe kell esnie a magyar kultúra jövőjén. De a meglévő bajokon addig is segítene mennél több új egyetem.

Ezért tartom az új egyetemek állítását igen fontos, sőt égető kulturális szükségnek.

Csakis új egyetemek révén fejlődhetik a mainál különb tudományos nemzedék. A tudománnyal hivatásszerűleg foglalkozó embernek a legtöbb esetben a célja, vágya egy egyetemi tanszék, amely elég időt és legalább valamennyire elegendően biztosított anyagi helyzetet nyújt neki arra, hogy tudományos búvárkodásainak szentelhesse magát. Ezt a célt elérni ma tisztán szerencse dolga, a lutri egy neme. Ha annak a tudományágnak, amellyel foglalkozni szeretnék, meglevő egy-két katedrája nem nagyon öreg emberrel van betöltve, akkor lehetek a legnagyobb tudós, még sem lehet belőlem belátható időn belül egyetemi tanár. Maradhatok életem fogytáig miniszteri vagy pénzügyigazgatósági hivatalnok, középiskolai tanár, szóval olyan ember, aki ha nagyon erős a munkabírása és az önfeláldozó ereje, egy egész embert kívánó foglalatosság mellett, mellesleg tudományos munkára fordítja pihenő idejét. Ha nagy szerencsém van, hozzájuthatok egy egyetemi katedrához ötven éves koromban, mikor már ki vagyok fáradva és szellemi erőm java meg van őrölve. Hány sokat ígérő fiatal ember kerül ki becsvággyal, munkakedvvel telve az egyetemről, egy pár évig még küszködik, aztán lassanként ellankad és mire elérné azt a kort, amikor legtöbbet tudna produkálni, kedveszegett ember lesz belőle!

Így áll be aztán az a különös helyzet, hogy a hivatott emberek nem bírnak katedrához jutni, viszont pedig ha egy-egy katedra megüresedik, nincs rávaló ember, aki be tudná tölteni, s aztán kénytelenek az alkalmatlanok közül a legkevésbé alkalmatlant ültetni oda. Egyes egyetemi tanárok karrierjét csak a véletlen magyarázza meg, viszont nem egy igazán odavaló ember elől örökre el van zárva az egyetemi tanszék. A kettő egymásból folyik; segíteni a bajon csak a tudományos stallumok szaporításával lehet, ennek pedig a legjobb módja az, ha új egyetemeket állítanak.

Tanári succrescentia dolgában még legjobban állnak a jogi fakultások, mert ezek a jogakadémiákra támaszkodhatnak. Itt azonban az a baj, hogy a jogakadémiák egy-kettő kivételével vagy felekezetiek, vagy a katolikus tanulmányi alapból vannak dotálva s így a tanári szék elnyerése bennük felekezethez van kötve.

Meg kellene már egyszer bontani azt a merev tekintélyuralmat, amely tudományos életünk levegőjét, elsősorban az egyes egyetemi tanárok kezében levő nagy hatalom révén, olyan fülledtté teszi. Hány olyan illiberális tanár van, aki elzárja az utat mindenki elől, aki csak valamennyire is eltér tudományos felfogásában az övétől! Még arra is van eset, hogy egy-egy tanár doktorrá sem enged lenni olyasvalakit, aki szigorlati disszertációjában az övétől valamiben eltérő nézetet merészel vallani. Aki pedig irodalmi munkássága során csak a legszerényebb ellenvéleményt meri is nyilvánítani, abból ugyan aligha lesz egyhamar egyetemi magántanár. Egy-két esetben nagyon tipikusan láttam az elképedést a jó barátok arcán, egy-egy fiatal tudós hallatlan vakmerőségén, mikor valami tudományos kérdésben nagy szerényen polémiába mert bocsátkozni valamely egyetemi vagy akadémiai tekintéllyel. Hisz ez elvágja a saját karrierjét! – mondogatták. Ilyen levegőben nem lehet szó vélemények és ellenvélemények harcáról, egyéniségek súrlódásáról, szóval tudományos életről, ellenben kifejlődik a bizantinizmus és a meghunyászkodás, a meggyőződéstelenség lesz a tudományos grádusok elérésének eszköze. Az igazi egyéniségek nem érvényesülhetnek, ellenben előtérbe jutnak a színtelenek, az alázatosak és a törtetők. Nézzük csak meg a fiatalabb tudós nemzedéket, mennyi köztük a színtelen ember és mily kevés az eredetien fejlődött tudományos jellem. És kérdezzük meg az utóbbiakat, mily keserves nehézségek árán tudtak csak a magántanárságig is eljutni. Az a félénkség és meghunyászkodás, amely ebben a függő anyagi helyzetben élő országban annyira jellemzi az embereket, sehol sincs jobban kifejlődve, mint az egyetem körül, azok között az emberek között, akiknek a szabad, bátor, független tudományos szellem kellene hogy legfőbb ékessége legyen.

Több egyetem ezen is segíteni tudna, mert akkor a törekvő emberek érvényesülése nem függne annyira egy-két ember kényétől-kedvétől, tehát a gondolat szabad nyilvánulása nem járna annyi veszedelemmel. Az egyes egyetemeken kifejlődhetnének önálló tudományos iskolák; a tanárok nem tekintenék tanszékeiket, mint ma a kolozsváriak, a budapesti egyetemre vezető hídnak, tehát függetlenek volnának a budapesti tekintélyek jóindulatától s előbb-utóbb kialakulhatna valami tudományos élet. Az egyetemek között verseny volna, amelyben a falaik között folyó tudományos munka minősége döntené el az elsőséget. Még ha kezdetben nem éppen a leginkább arra való emberek kerülnének is a katedrákra (ezt, ismerve a ma kínálkozó erőket, bizonyosra kell venni), idővel, egy-két generáció múlva, mégiscsak javulna az állapot.

A meglévő egyetemek szellemét is jelentékenyen javítaná ez a fellendülés. Az a jobb levegő, amely előbb-utóbb okvetlenül belejutna a vidéki egyetemekbe, egyenesen rákényszerítené a budapestit, hogy komolyabban vegye hivatását a tanítás és a tudományos munka terén egyaránt s több módja nyílnék arra is, hogy megüresedő tanszékeit a lehető legkülönb emberekkel töltse be. Nem volna kitéve annak, hogy fontos tanszékeket nem tud betölteni, mert egyáltalán nincs arra való ember. És nem volnának azok az elkeseredett, sokszor a nagy közönség szeme előtt lefolyó kenyérharcok egy-egy tanszék betöltése körül, amilyeneknek az utóbbi egy-két év alatt egynél több elszomorító példáját is láttuk.

Ma úgy áll a dolog, hogy egy sereg fontos diszciplínát, hacsak külföldre nem megy az ember, csak autodidaxis útján lehet elsajátítani. Nem félreeső tudományszakokról szólok, hanem előtérben álló, fontos tudománykörökről. Tudjuk pl., hogy szociológiát nem adnak elő egyik egyetemünkön sem; az esztétikának csak egyetlen katedrája van, nem különben a műtörténetnek is, az egész országban (Kolozsvárott nincs sem esztétika, sem műtörténeti tanszék). Ilyen diszciplína több is van. Fejlődhetik-e pl. esztétikai tudomány ilyen körülmények között? Az az egyetlen egyetemi tanár, ha még oly kiváló ember is, egymaga nem csinálhatja meg, ellenben öt esztétikatanár, ha valamennyi középszerű is, már olyasvalamit jelent, ami legalább hasonlít az esztétikai tudományhoz.

Mindezek csak vázlatos megjegyzések, óhajtó módban tartva. Amit erről a témáról írunk, úgyis csak akadémiai értékű fejtegetés. Mert abban, hogy belátható időn belül több új egyetemet állítsanak, aligha bízik valaki is, egy új egyetem pedig nem sokat segít sem az egyetemi tanítás, sem a tudományos élet bajain. És még ez az egy is ki tudja, mikor lesz meg.

Egyáltalán nem vagyok bizonyos benne, hogy a fiam, aki még meg se született, nem fogja-e egykor húsz éves korában a harmadik egyetemről szóló cikkekkel próbálgatni ifjúi tollát, mint ahogy egykor, régen, az apja próbálgatta.

Schöpflin Aladár (1872–1950) magyar műkritikus, irodalomtörténész, író, műfordító.

Nyugat 1910. 15. szám = Magyar Elektronikus Könyvtár.