Évekkel ezelőtt egy könyvbemutatón vettem részt. Maga a kötet fantasztikus alkotás: szaktudományos alapkérdéseket tárgyaló absztrakt és szabatos szöveg, amely – mintegy mellékesen – a humán kultúra számtalan területét érinti, sőt a humort sem nélkülözi. Magyar nyelven való kiadása hatalmas erőfeszítést kívánt minden közreműködőtől. A bemutató végén valaki megkérdezte, hogy a kötet számot tarthat-e a középiskolás diákok érdeklődésére. A kérdés – bár nem hozzám intézték – annyira felzaklatott, hogy hirtelenjében nem tudtam világosan megfogalmazni álláspontomat. Az nyilvánvaló volt, hogy bár a diákok többsége nem érintett, a maradékot feltétlenül érdemes tájékoztatni a mű létéről. Akkor még nem sejthettem, hogy az első magyar irodalmi Nobel-díjas, Kertész Imre fog a kérdésre frappánsan válaszolni:
„– Nyilván minden író álma, hogy minél többen olvassák a könyveit. Most tömegek vásárolják majd az ön írásait. Foglalkoztatja a kérdés, hogy megértik-e az olvasók azt, amit el akar mondani?
– Ezt rábízom az olvasókra, biztosan marad valamiféle kép bennük. Nemrég egy frankfurti felolvasáson odajött hozzám egy kisfiú, úgy nyolc-tízéves lehetett, és a Gályanapló című kötetemet dedikáltatta – ez jó nehéz könyv, nem éppen egy tízéves gyereknek való. Mondtam neki, hogy édes kisfiam, vedd meg inkább például a Valaki mást, az könnyebb olvasmány lesz. Erre azt mondta, hogy nem kapott mást, már csak ez az egy könyv maradt a felolvasás után, a többi elfogyott. Akkor, látva a kisfiút, arra gondoltam, hogy én mennyi súlyos könyvet olvastam gyerekkoromban, amelyből egy kukkot nem értettem, és mégis bennem maradt valamilyen élmény. Emlékszem például, hogy a Bűn és bűnhődést elolvastam 12 évesen, nagyon tetszett, annak ellenére, hogy tényleg nem tudtam követni, miről is van szó benne egész pontosan – de annyira lenyűgözött, hogy az utolsó néhány oldalt megtanultam, sokáig el tudtam mondani fejből. Az egész atmoszféra, a titkos nyelv, az ember bőre alá mászó, hihetetlen erő a szövegben: ez mind megragadott.”
Az egészből csak annyi a tanulság, hogy időnként elég jól ráérzek dolgokra, most már csak írni kéne „megtanulni”.