Talán ismerős az a vicc, amelyben az állatorvos humán orvos kollégájának panaszkodik a munkája nehézségeiről. A humán orvos beinvitálja a rendelőjébe, mondván: „Nézd meg, én hogy csinálom.” Behívja az első beteget, és megkérdezi:
– Mi a panasza?
Mire az állatorvos:
– Ja, így könnyű!
Valahogy így vagyunk ezzel mi is, akik a lélek rejtelmeit kutatjuk, és sérüléseit gyógyítjuk. Sajnos, nem mindenki képes elmondani, mi a panasza, sőt, vannak olyan páciensek, akik még verbális kommunikációra sem képesek. Különösen gyakori ez a halmozottan sérült emberek között.
Hosszú időn keresztül klinikai szakpszichológusként dolgoztam a debreceni Egészségügyi Gyermekotthonban, halmozottan sérült gyerekekkel valamint fiatal felnőttekkel. Halmozottan sérültnek lenni annyi, mint szellemileg és fizikailag egyaránt abba a csoportba tartozni, amelyet régen „fogyatékosok”-nak, manapság inkább „fogyatékossággal élőknek” szoktak nevezni.
Ha meg kívánjuk érteni ezeket az embereket, kétféle módon közelíthetünk hozzájuk: kívülről, azaz sajnálhatjuk őket, amiért számukra nem adatott meg számos olyan lehetőség, amely számunkra, egészségesek számára igen, vagy belülről, képességeink szerint az ő helyzetükbe képzelve magunkat, amikor pedig felfedezhetjük, hogy mennyi közös van bennünk, illetve ők mi mindenre képesek, amelyekre mi nem. Az első, külső típusú megközelítés a gyakoribb, közismertebb, ezért – javaslom – most maradjunk a másodiknál.
Mi lehet a közös egy egészséges és egy halmozottan sérült ember között? Alapvetően az, hogy mindketten a minél teljesebb élet megélésére törekszenek. Mit is jelent ez? Nem mást, mint azt, hogy a rendelkezésükre álló készségeket, képességeket önmaguk és a körülöttük élők boldogságának elérésére használják. Amikor pedig arra törekszünk, hogy képességeinket ebbe az irányba fejlesszük, mindannyiunknak szüksége van segítségre. Ez szintén kétféle lehet: vagy egy külső standard alapján meghatározott szintre kívánjuk hozni a szóban forgó személyt (ez esetben a statisztikailag megalapozott nagy számok törvénye alapján dolgozunk, mondván: „általában ez szükséges a boldoguláshoz, hát adjuk meg ezt”), vagy a képezni, fejleszteni kívánt személy belső igényeit, szükségleteit és képességeit vesszük figyelembe, és személyre szabottan, egyénileg foglalkozunk vele. Az előbbi esetben a fejlesztő az egyértelmű „főnök”, ő az, aki meghatározza, miként folyjon a munka, az utóbbiban pedig megengedhetjük azt a „luxust”, hogy a fejlesztendő maga határozza meg, milyen irányban haladjunk. Az előbbi esetben a fejlesztő feladata, hogy felkeltse az érdeklődést valami iránt, az utóbbiban a fejlesztendő természetes érdeklődését vesszük figyelembe, és annak hajtóereje segítségével haladunk. Még egyértelműbben fogalmazva: az előbbi eset hasonlít egy katonai struktúrához, ahol utasításokat kell végrehajtani, az utóbbi pedig sokkal inkább egy tánchoz, amely során – szinte észrevétlenül – hol az egyik, hol a másik fél vezet.
Az egészséges emberek számos képességgel bírnak, emiatt kevesebb lehetőséggel is jól gazdálkodhatnak. A sérültek számára több és többféle lehetőséget kell biztosítani, ha azt akarjuk, hogy a többi emberrel azonos eséllyel rendelkezzenek a boldoguláshoz.
Mi a pszichoterápia célja? Véleményem szerint nem más, mint az, hogy a terápia alanya teljesebb, tudatosabb életet éljen, használva és kiaknázva a rendelkezésére álló képességeit, készségeit. Halmozottan sérült emberekre ez éppúgy igaz, mint az egészségesekre.
A fentiek alapján tehát, amennyiben terápiát végzünk, az első feladat a megfelelő terápiás eszköz megválasztása. Olyan eszközre van szükség, amely megfelel mind a terápia alanya, mind pedig a terapeuta számára. Ha a terapeuta számtalan terápiás módszer birtokában van, a dolga ebből a szempontból könnyű: megengedheti a páciense számára, hogy az adott esetben megfelelő, alkalmazható módszerek közül válasszon. Ugyanez a helyzet akkor is, ha olyan terápiás módszer birtokában vagyunk, amely azonnal szimpátiát kelt a páciensben. Nos, a sérült emberek abban is különböznek az egészségesek egy részétől, hogy a számítógép láttán nem ijedtséget és félelmet éreznek, hanem érdeklődést mutatnak iránta. Számukra a géppel való bánás nem megoldandó feladat, hanem felfedezendő játék. Talán azért is van ez így, mert az egészséges emberek általában feladatorientáltak, és a feladat egészére, a jövőre koncentrálnak. (Istenem, hogy fogom én ezt megtanulni? – gondolják sokan.) A sérültek sokkal inkább jelenorientáltak. Az „itt és most” a legfontosabb számukra. (Ebben hasonlítanak például a taoista bölcsekre, akik szerint nem a cél, hanem az út a legfontosabb.) Emiatt a sok billentyű, a képernyőn megjelenő színes, mozgó képek felkeltik az érdeklődésüket. Különösen akkor, ha azt is megtapasztalják, hogy ha lenyomnak egy billentyűt vagy megmozgatják a számítógép egerét, akkor történik valami azokkal a színes, mozgó képekkel, és ezt ők idézték elő. ŐK! Micsoda felfedezés! „Én csináltam” – hangzott el számos alkalommal, először kérdésként, majd pedig rácsodálkozásként, és felkiáltásként a számítógépem előtt ülő sérült gyermekek, fiatalok szájából. Ez az „Én csináltam” nem más, mint kilépés a bezártságból, a tevékeny lét első jele, a „világ eseményeibe való beleszólási jog” gyakorlásának hajnala. Még egy egészséges ember számára is óriási esemény. Hát még annak, aki hozzászokott ahhoz, hogy nem ő alakítja a világ folyását, hanem neki kell szüntelenül alkalmazkodnia hozzá! Kilépni a tanult tehetetlenségből a cselekvő létbe mindig óriási esemény. Ezt segítheti elő a computerápia.
A computerápia lényege: a terápia alanyául szolgáló ember igényeinek figyelembe vételével, az alany teljesebb, tudatosabb életének elősegítése a számítógép kínálta lehetőségek alkalmazásával, annak érdekében, hogy az illető minél nagyobb mértékben használja és kiaknázza a rendelkezésére álló képességeit, készségeit.
Javaslom, most vegyük sorba e terápiás mód előnyeit és hátrányait. Ehhez szeretném segítségül hívni a Lou Aymard és Teri Kepner szerzőpáros által alkotott From Cyberspace to Innerspace: Computers in Child Counseling című könyvének egyes részeit. Kezdjük az előnyökkel:
- A számítógépes programok kiválóan alkalmasak arra, hogy felébresszék a sérült gyerekek érdeklődését. A színes, látványos, mozgó képek könnyen megragadják a figyelmüket, miáltal szívesen vesznek részt a terápiában.
- Talán első hallásra meglepő, de a szoftverek elősegítik a terapeuta és a páciense közötti rapport kialakítását is. Miközben a terapeuta megmutatja, miként is működik egy-egy program, – szinte észrevétlenül – olyan kapcsolat alakul ki kezelt és kezeltje között, amely a terápia kezdetben esetleg non-verbális, majd verbális szakaszában is elősegíti a közös munkát. Ha a számítógépes szoftvereket terápiás célzattal alkalmazzuk, akkor tehát a páciens nem a géppel, mint partnerrel kommunikál, hanem a gép segítségével a terapeutával, aki ugyanezt a kommunikációs csatornát alkalmazhatja.
- A számítógép interaktív eszköz. Ha valaki valamilyen műveletet végrehajt a gépen, a gép reagál. Minden ember szereti, ha a tevékenységét reakció követi. Különösen fontos ez azon emberek esetében, akik hozzászoktak ahhoz, hogy tevékenységüket csak mások segítsége révén végezhetik.
- Amint a sérült gyermek megtapasztalja, hogy ő hozott létre egy olyan dolgot, amelyet esetleg mások is megcsodálhatnak (például egy rajzoló és kifestőprogram segítségével egy képet vagy egy zeneszerkesztő program alkalmazásával mások számára is élvezetes zenét alkotott), elhiszi, hogy ő is cselekvőképes ember. Ez nagymértékben növeli, amúgy többnyire erősen megtépázott önbizalmát.
- Az önbizalom-növelés önértékelés-növeléshez vezet. A sérült nem érzi magát „fogyatékosnak”, ha olyan dolgok létrehozására képes, amelyeket mások is megcsodálnak. Növeli önértékelésüket az is, ha egy – a hagyományostól esetleg eltérő – módszer segítségével könnyebben elsajátítanak olyan képességeket, amelyek nélkülözhetetlenek a mindennapi boldogulásukhoz, és önállóvá válásukhoz. Ebben segíti őket például a Profi-Média Kft. által készített Manó ABC és Manó Olvasás program, amelyek az első magyar gyermekoktató szoftverek, és kiválóan alkalmasak például arra is, hogy a – sérülésükből fakadóan – kézzel írni képtelen gyermekek a számítógép billentyűzetének segítségével írni-olvasni megtanuljanak.
- A számítógépes programok alkalmazásával olyan biztonságos „gyakorlóteret” létesíthetünk a sérültek számára, ahol gyakorolhatják és továbbfejleszthetik mindazokat a kommunikációs és kreatív képességeket, amelyeket aztán sikerrel alkalmazhatnak önállósodásuk folyamán. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a terápia csak akkor lehet sikeres, ha nem arra törekszünk, hogy egy mesterséges, virtuális világot kreáljunk a páciens számára, ahová elmenekülhet a valós világ kihívásai elől. A számítógép nem cél, hanem eszköz. Nem helyettesíti a valóságot, hanem hozzásegít annak megismeréséhez olyan helyzetekben, amikor a valóság felfedezése – mint például a mozgásukban korlátozott emberek esetében – akadályokba ütközik.
- A computerápia során az egyik legfontosabb cél a kommunikáció-fejlesztés. Erre kiválóan alkalmas például az internetes kibertér, ahol a fizikailag sérültek is szabadon, korlátozás nélkül cseveghetnek más emberekkel, megnyitva a világot önmaguk előtt, új embereket megismerve (ami a zárt közösségben élők egyik leghőbb vágya), és egyben gyakorolva azokat a képességeket, amelyek az önálló kommunikáció alapját képezik. Ez is szerves részét képezi az úgynevezett net-demokráciának.
- Mindezen előnyök kiaknázása egyetlen nagy célt szolgál: a minél teljesebb önállóság biztosítását a sérült emberek számára.
A következőkben néhány szóban szeretném összefoglalni azokat a vélt vagy valós hátrányokat, amelyek a computerápia kapcsán szóba jöhetnek, valamint azok leküzdésének módjait:
- A számítógép pénzbe kerül. Nem olyan drága azonban, mint ahogy azt sokan gondolják. Tekintettel arra, hogy a számítógéppiac öles léptekkel fejlődik, a ma még drága gépet holnap már szinte fillérekért meg lehet vásárolni.
- A fogyatékkal élőkkel foglalkozók közül sokan gondolják úgy, hogy képtelenek megtanulni a számítógép kezelését. Nos, a szellemi sérült tanítványaim viszonylag gyorsan elsajátították azokat az alapokat, amelyek nélkülözhetetlenek az egyes programok alkalmazásához. Ne becsüljük alá saját képességeinket sem!
- A terápia során alkalmazható szoftverek nagy része akár ingyen is letölthető az Internetről. A későbbiekben bemutatok egy listát, amelyen olyan címeket gyűjtöttem össze, ahonnan a terápiára alkalmas programok egy része beszerezhető.
- A computerápiás ülések végén a páciens gyakran frusztrálódik. Szeretne még maradni, és folytatni a közös munkát, játékot. Ilyen esetekben a terapeuta feladata a frusztráció mértékének meghatározása, befolyásolása annak érdekében, hogy a Zeigarnik-effektus (a befejezetlen feladat által okozott feszültség) hatásának alkalmazásával páciense pontosan olyan mértékű frusztrációt éljen át, amellyel önállóbb élete során egyébként is találkozni fog.
- A computerápia egyik legnagyobb akadálya a terapeuta „technofóbiája”. Hadd utaljak a bevezetőben elmondottakra: ha a terapeuta képes némiképp azonosulni páciense érzésvilágával (ami a terápia egyik alapfeltétele), az hozzásegíti ahhoz, hogy ő se elvégzendő feladatnak, hanem felfedezendő világnak tekintse a számítógépes ismeretek elsajátítását.
- Végül: az egyik legtöbbet hangoztatott félelem a számítógéptől való függés kialakulása. A computer-addikció reális veszély, különösen a sérült gyermekek esetében, ezért a terapeutának mindenképpen szem előtt kell tartania a már említett tényt: a gép nem cél, hanem eszköz, a virtuális világ pedig sohasem pótolhatja a valódit. Ha azonban a számítógépet rendeltetésének megfelelően, gyakorlásra, képességfejlesztésre használjuk, bátran alkalmazhatjuk terápiás munkánk során.
Végezetül szeretném néhány olyan internetes címre felhívni a figyelmüket, ahonnan rajzoló- és kifestőprogramok, zenei programok valamint írás-olvasástanító programok tölthetők le:
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a computerápia nem helyettesíti, csupán kiegészíti a rendelkezésünkre álló pszichoterápiák sorát. Kár volna azonban figyelmen kívül hagyni, mivel ezzel értékes, sokrétűen alkalmazható eszközről mondanánk le.