„Arma virumque cano” – „Fegyvert s mérget a kutyának”. A szakállas diákvicc szerint így fordította magyarra a latin grammatikával hadilábon álló egykori nebuló Vergilius eposzának, az Aeneisnek szállóigévé vált kezdő szavait. Ne ítéljük el érte, valószínűleg nem figyelt, amikor azt tanulták, hogy a ’virus’ (méreg) szó, noha ’-us’ végű, semlegesnemű, így tárgyesete sem ’virum’, hanem ’virus’; a ’canis’ (kutya) pedig a harmadik deklinációba tartozik, tehát dativusa nem ’cano’, hanem ’cani’.
A mai kor diákjának már más srófra mozog az agya. A deklinációk finomságaival aligha törődik, viszont egy veretes, ódon szöveg megpillantása olyan asszociációkat ébreszt benne, amelyek agyontechnicizált korunkban nagyon is érthetők. Aki már „ette a kefét” amiatt, hogy órákig képtelen a telefon közelébe jutni, mert szíve hölgye le nem száll a készülékről, megérti, hogy Horatius szavai Ódák, IV. könyv 11.:
„Telephum, quem tu petis, occupavit… puella”
csakis így értelmezhetők:
„A telefont, amelyre vágysz, lefoglalta egy leány”
(Bede Anna, jeles műfordítónk szerint persze „Telephust vágyod, de hisz elszerette más leány”.)
Van ennél kacifántosabb is. A Priapusi versek című, a közelmúltban Fehér Bence kétnyelvű kiadásában megjelent több mint pajzán gyűjteményt böngészgetve egyszer csak a következő sor ötlik a szemünkbe:
„CD si scribas temonemque insuper addas…”
A fordítás kézenfekvő: „Ha CD-t írsz…” Ezek szerint már az ókori rómaiak is ismerték a CD-t. Hát ha azt nem is, de amit a névtelen epigramma-költő mondani akart, azt annál inkább, hiszen az egész kötet erről szól. Adjuk át a szót Fehér Bencének:
„C-t és D-t írjál s tégy egy pálcát tetejére:
ott van a képen, ami rád les, a szörnyű karó.”
Ha valaki még így sem értené, a tudós műfordító le is rajzolja a megfejtést:
Hát egyelőre ennyit a klasszikus latin irodalom utóéletéről.