Minden tizedik ház ötödik emeletén egy óriás üvegtábla látható e felirattal: itt fotográf lakik! – A passage Panorama, a Bazar, minden két udvarú ház, az omnibuszok ragaszai, ez mind fotográfot hirdet.
Ha Carlier azt mondhatá: minden harmadik ember enyém [?]; ma bátran mondhatjuk: minden tizedik ember a fotográfia bajnoka.
Gyönyörű pálya!
Míg más téren az ember izzad, virraszt, fejét töri, lelkét aknázza: itt égre tekint az ember és keresztbe font karokkal várja a – Napot.
A Nap minden.
Ez a munkás, az ihlet, a teremtő erő, a gondolat – a kivitel.
Míg a fotográf szivaroz – a Nap dolgozik.
Ha nehéz festőnek születni, bezzeg könnyű fotográfnak.
Háromszáz frankos gép, egy kevés ezüstös víz, vászon vagy papírszeletek, öt percnyi türelem – egy rakás vizitkártya: megvan a művészi hír!
Mert mi valóban a fotográfia? Oly valami, mi a Nap kezéből jő. Tetszhalottnak mondanám, ha nem félteném milliók kenyerét.
Hol az élet?
Sehol.
Rafael és a Nap! Itt először történik, hol a halandó legyőzi a természet legnagyobb csodáját.
Mindegy. Elég, hogy ez kenyeret ad, elég, hogy a bűvészet Californiája, elég, hogy egy pályával több van a világon, és pedig előnyös, mert nem kell hozzá mély tanulmány, és tiszteletre méltó, mert pénzt szerez.
Ügyvédek! Hajtsátok össze okleveleiteket, nincs rá több szükség! Tanárok! Zárjátok be iskoláitokat, lépjetek le a tanszékről, itt nem kell vizsga, és még is megvan – a kenyér és borostyán.
Valóban, a fotográfok sokasodnak a földön, mint a Nap sugarai, és nemsokára, többé nem kenyeret, hanem milliót ád ez ipar.
Ez koránsem merész állítás. Mert hisz mi kell hozzá? Egymillió napsugár; mi, hála égnek, nem hiányzik az ötödik emeleten.
Akartok tehát könnyű úton millióhoz jutni? Vegyetek fotográf gépet!
Tavaly egy barátom Asnieres-be hívott meg csónakázni; elfogadván a meghívást: naplómat új adatokkal bővítém.
Az indóháznál a legérdekesebb és legzajosabb társaságot találtam.
– Kik ezek?
– Fotográfok.
A vagonban a legérdekesebb vita fejlődött ki; egyik azt állitá: a fotográfia művészet, míg a másik kenyérkeresettnek gúnyolta.
Képzelhetnii a heves harcot! – tüzeltek, ostromoltak, fogadtak, párbajra hitták egymást, de a művészek nem hajoltak meg.
A nagy többség a művészet felé hajlott.
Végre egy tüzesebb csatár e szavakra fakadt:
– A fotográfia nem egyéb, mint egy nagy „Puff” azért feltalálóját ma is Puffendorf-nak nevezik.
Kacaj.
– Tovább megyek, e mesterség végtelen veszélyes, mert fenyeget minden nagy embert, nem maradhat ismeretlen; fenyegeti az eget; mert a Nap, mióta annyi ezren várják, elköltözött az égről – a valódi művészek hajlékába.
– Hol vannak a valódi művészek? – vága közbe egy megsértett hang.
– Az ötödik emeletben szinte, de nem az utca felé: izzadva, görnyedve, hír és kenyér nélkül, míg önök, uraim, jólétben úsznak, hírrel dicsekszenek s az ihlett nagy szellemek kenyerét elrabolják.
– Ez mégis sok!
– Hát mi van, mondja meg Ön, valami élő önök művészetében? Mely vonás? Mely izom? Mely tekintet? Előbb azt mondá valaki: a Nap kezéből jött lény; tagadom, épp az árnyék kezéből jött valami ez, mi nem él, nem mozog, mi halva született. Uraim, lélek nélkül, nincs semmi!
A társaság fellázadt.
Szerencsére Asnieresbe értünk.
Itt minden ember a Szajna felé tarta, hol néhány perc alatt valamennyi csónak elindult a parttól.
Valódi csónakverseny lőn. A Nap gyönyörűn ragyogott, a vitorlák lágyan lengedeztek a szellő csókjai alatt, futott a csónak, mint a nyíl.
El lőn feledve a vita.
Nincs szebb látvány, mint a könnyű vitorlás csónak!
Ha könnyű a madár szárnya, a gymnasta ugrásai, a nyíl a levegőben: egy van ezeknél még könnyebb: a Szajna közepén egy vitorla!
Amint e csónakok egymással, zajongva, rózsakedvvel versenyzének: egy éles sikoly metszé át a levegőt.
Egy fiatal lányka, Alice, újonc művésznő, éppen a híd alatt kifordult a csónakból.
A fotográfok becsületére meg kell jegyeznem, hogy hárman egyszerre ugrottak a folyamba.
Tudjuk, hogy híd alatt mindig van örvény, honnan csak a legügyesebb úszónak sikerül néha kimenekülni.
Sodorja az embert vissza, míg elnyeli.
A csónakok azonban hamar ott teremtek, csak a lányka nem tűnt fel a víz színén.
A búvárok újra meg újra lebuktak, hogy felhozzák az elveszett gyöngyöt.
A kíváncsiak serege nőtten nőtt a parton, honnan csáklyákkal néhány hajós is elindult.
Öt percig tarthatott a közrémület, midőn egyszerre egy halotti alak föllebbent – utána egy bátor férfi alakja.
A megmentett hölgyet azonnal csónakba helyezék.
Ott feküdt ő élettelen, de oly angyali nyugodt vonásokkal, volt rajta valami a túlvilági szellemek égi szépségéből.
Amint partra tették, mindenki némán bámulá gazdag hajfürtéit, márványhomlokát, fehér hótagjait.
Semmi életjel nem volt arcában.
Amint így a parton feküdt, megmentője melléje térdepelt, s imádkozó lelkével életet akart lehelni a szép márványtetembe: de ő mozdulatlan maradt.
Rövid sajnálkozás után, a társaság a közel eső vendéglőbe vonult, míg a búvár egyedül a lányka mellett maradt, mint őrangyal.
Midőn egyedül látá magát, táskájából ecsetet vőn elő, és gyorsan, csak nem egy lélekzet alatt, vászonra lehelé a szép halottat.
Mi gyönyörű festmény volt! Szép lélek ihletett teremtménye!
A valódi alak nem mozdult – de a vászon élt!
A sír partján találkoztak lelkeik.
Midőn néhány pillanat múlva a lányka magához tért, első tekintete – arcképére esett, és mosolygott testvérének.
Álomnak hitte az egészet.
Nem tudta, hogy megmentőjének műve, de a művész pirulása később mindent megmondott.
– Szabad öntől e nap emlékéül ez arcképet kérnem? – szólt esdeklő hangon Alice, a fiatal festőhöz fordulva.
– Egy föltét alatt, ha ön viszont e szép kezet nekem adja?
Alice zavarba jött.
Majd az ifjúra, majd arcképére tekinte; szívébe szükségtelen volt néznie, ott már egy kis vihar uralkodott.
Égő tekinteteik találkoztak.
Hirtelen egy gondolat kapta meg.
– Uram, ön életem menté meg, mond, ön joggal kéri kezem.
A festő egy heves csókot nyoma az odanyújtott kézre.
Midőn a vendéglőbe értek, a fotográfok erősebb vitában valának mint az előtt; mind világhíres művészek valának, de megpillantva Alice arcképét: mind elnémultak.
– Uraim! a valódi művészet még a halottba is életet lehel… – szólt egy veterán.
A fotográfok nem győzék bámulni az ihlet eme remekét.
Ím, hogy születnek a mesterművek! Nem gép nyomása alatt, nem vegytani készletekkel, hanem a szívben és fejben.
Jacobi kettőt nyert e nap: nevet és egy szívet.
Az ember egy életet szabadított meg; a művész egy mesterművet teremtett.
