Hogy életem további alakulása mennyire nem kedvezett versekkel való foglalkozásnak, mutatja az az általam igen sajnálatosnak érzett tény is, hogy verseimből a fent idézetten kívül, ma már csak egyetlen egy maradt fenn, mert a későbbi elég hányatott életem folytán, a sok lakásváltozás, házkutatás, letartóztatás és menekülés alkalmával minden leírt versemet elvesztettem és – miután az emberi memória korlátozott, viszont életemben mindig újból és újból kellett teljesen változó igen sokrétű információt és tudásanyagot benne tárolni – ma már a fent idézett versen kívül csak egyetlen egyre emlékszem. És hogy éppen ez nem esett ki a memóriámból annak valószínűleg az az oka, hogy később mint műegyetemi hallgató, mint villamosmérnök, mint tudós, ahányszor dolgom volt az Einstein féle relativitási elmélettel, mindig visszaemlékeztem arra, hogy ezen elmélettel való legelső megismerkedésem milyen gondolatokat váltott ki belőlem. Amikor ugyanis Zomborban egy eléggé alacsony szintű tudomány-ismertető brosúrából először tudtam meg, hogy eszerint az akkor még vitásnak tartott elmélet szerint az idő és a tér nem egymástól független fogalmak, hanem állandó kölcsönös kapcsolat van közöttük, az állítás eredetisége mélyen megragadott. Matematikai ismereteim azonban akkor még teljesen elégtelenek voltak annak megértésére, hogy mi is ennek a matematikai és fizikai alapja és jelentősége, és ezért azon kezdtem gondolkozni: mit jelentene az idő, ha nem lenne a tér, és fordítva, mint jelentene a tér ha nem lenne az idő? Így született meg a következő vers.
Az idő és a tér
A kozmoszkocsma falai reszketnek:
Az idő és a tér, jaj, veszekednek!
„Ha én nem lennék” így az idő kiabál
„Nem lenne többé élet, hanem csak halál!”
A tér ordít: „Ha nem volna a mindenség a térben benne
Az egész léttel együtt akkor az bizony csak álom lenne!”
Az idő kiabál: „Egy hosszú álom többet ér,
Mint időnélküli és ezért pillanatnyi tér!”
A tér ordít: „Hát minek kéne idő a világnak?
Nem kell ám másnak lennie, bizony, csak valóságnak!”
Az idő és a tér – habár egy házaspár –
E vita után kezdték egymást verni már.
S végül az idő fején ott keletkezett
Egy olyan púp, mely elfoglalt ám nagy teret.
A tér meg hosszú időn át még bicegett.
Az az idő, amikor hasonló problémákkal tudtam foglalkozni, csak kb. hat hónapig tartott. Utána a háború realitása kezdett engemet egy komoly kérdés elé állítani.
„Benedikt Ottó (1897–1975) Kossuth-díjas magyar villamosmérnök, egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kora ifjúságától kezdve részt vett a kommunista munkásmozgalomban, élete jelentős részében, 1920 és 1955 között ausztriai, majd szovjetunióbeli emigrációban élt. Tudósi életműve alapján a 20. századi magyarországi irányítástechnika, az automatizálási kutatások egyik jeles alakja, szervezőegyénisége volt.”