Az 1880-as években nagy csaták dúltak az Akadémián a magyarok eredetéről. Vámbéry Ármin volt a török eredet szóvivője, Budenz József és Hunfalvy Pál a finn-ugoré. Erről a Borsszem Jankó 1882. évi 41. számában így emlékezik meg:
Tudomány.
„Török-tatár–finn-ugor párbaj a »Magyar Nyelvőr« tudósítása szerint. Tegnap délben a m. tud. akadémia párbajtermében egy régi polémia intéztetett el lovagias úton. V. Ármin és H. Pál érdemes nyelvtudósaink próbálták véglegesen eldönteni a magyarok eredetének kérdését… Orvos gyanánt B. Ignácz ismert horáczfordító foglár úr működött, minthogy mindkét félnek a foga erősen fájt egymásra…”
Fent nevezett B. Ignácz nem más, mint Barna Ignác (1822–1894) fogorvos, egyetemi magántanár, akadémikus, az első magyar nyelvű fogorvosi tankönyv szerzője,1 egyben korának ismert költő–műfordítója (Horatius, Martialis, Juvenalis, Vergilius stb.).
„A művészi munka foglya volt, 1890-ben megjelent teljes Aeneise. Alkotói becsvágyát elégítette ki, de egyébként sok bosszúságot szerzett magának vele, ami lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy meghasonlott a világgal és visszavonult előle budai magányába. Ezt a művét a m. tud. Akadémia adta ki és a bírálóbizottság többször is visszavetette kéziratát. Különösen Szarvas Gábor tört sok borsot az orra alá. Végre mégis elhárult minden nehézség s a könyv megjelent. Műbecsét mutatja az is, hogy az Akadémia megbízásából akkori legtekintélyesebb klasszikus philológusunk, Némethy Géza írt eléje egy terjedelmes bevezető tanulmányt Vergilius irodalomtörténeti jelentőségéről.”
A Magyar irodalmi lexikon az alábbi szócikkel emlékezik meg hősünkről:
„Barna Ignác (Nagykároly, 1822–94, Budapest): költő, műfordító, természettudományi író; az MTA tagja. A pesti egyetemen orvostudori diplomát szerzett 1848-ban; a szabadságharcban ezredorvos; Bécsben, majd Pesten folytatott orvosi gyakorlatot; 1865-től a fogászat tanára a pesti egyetem orvostudományi karán. Irodalmi munkásságát versekkel kezdte; a szabadságharc előtt a Pesti Divatlap, az Athenaeum, a Honderű és az Életképek közölték lírai és elbeszélő költeményeit; ugyanakkor orvosi és természettudományos cikkeket is publikált a Társalkodó, a Hon, a Külföld stb. hasábjain. A szabadságharc után a Pesti Röpívek (1850), a Hölgyfutár, az Orvosi Hetilap stb. közölték írásait; Ráspoly álnéven szatirikus verseket és karcolatokat is írt a Borsszem Jankóba. Pályája második felében a latin költészet klasszikusainak fordítója- és magyarázójaként végzett jelentékeny irodalmi munkát; úttörő jelentőségűek megbízható szöveg- és formahű műfordításai. Művei: Versei (Pest, 1846); Szerelemhangok (versek, Pest, 1850); Kvintusz Horáciusz Flakkusz versei (1875); Decimus Junius Juvenalis satirái (1876); A rómaiak satirájáról és satiraíróikról (tanulmány, 1877); Aulus Persius Flaccus és Sulpicia satirái (1881); Publius Vergilius Maro Aeneisének IV első könyve (1877); Horatius Flaccus satirái (1884); Publius Virgilius Maro Aeneise (1890). Orvostudományi munkái: A szőllőkúra (1865); Fogászat (1871).”
