Huhogók rovat

A két kultúra – még egyszer

(Négy esztendeje, 1959 májusában Két kultúra címmel Cambridge-ben tartott előadást C. P. Snow, a kiváló fizikus és regényíró. Most, a Times Litterary Supplement 1963. okt. 25-i számában ismét foglalkozik a kérdéssel. Ebből a tanulmányból közöljük az alábbi részleteket.)
C. P. Snow
két kultúra, humán kultúra, reál kultúra, Charles Percy Snow
képforrás

A két kultúráról szóló első előadásomtól nem vártam sokat. Hiszen annyian mondogattuk már ugyanezt. Csak éppen úgy rémlett: eljött az idő, amikor az én hangommal is meg kell erősíteni a többiekét. Azt hittem, talán szűk körben felfigyelnek rá. De még ez a hatás is gyorsan elnémul…

S kis ideig igazolva is láttam a jóslatomat… Ám aztán nem egészen így fordult a dolog. Egy év múltán már olyan kényelmetlenül éreztem magam, mint ama bűvészinas. Megannyi cikk, utalás, levél, szidalom és dicséret áramlott felém – s gyakran olyan országokból, ahol különben nem ismertek. S az egész jelenségnek, mint később részletesen is elmagyarázom, nem sok köze lehetett a személyemhez. Különös, de kellemesnek aligha mondható tünemény volt ez. S a körötte gyarapodó irodalom gyorsuló sebességgel halmozódott: s bár én, a dolog természeténél fogva, többet ismerek belőle, mint bárki más, nem tekinthettem át az egészét. S ez szomorú is, kivált, hogy úgy informáltak: a vitának talán legérdekesebb része olyan nyelveken folyt, melyeket az angol ember nemigen képes megközelíteni: így magyarul, lengyelül, japánul.

S ahogy a kérdés irodalma nőtt, abból két következtetés önként adódott. Az első, hogy azok az eszmék, melyek ugyanazt az ideget érintették egyidejűleg s különböző intellektuális közösségekben, a világ más és más pontjain – nemigen lehetnek eredetiek. Eredeti eszmék nem terjednek ilyen gyorsan. Az ember nagyon ritkán remélheti, vagy képzeli, hogy valami igazán újat mondott: ekkor aztán esztendőket tölt üres reménykedésben, hogy valahol tán a megértés szikráját kicsiholja. Ezúttal viszont más a helyzet. Nyilvánvaló volt, hogy ezen a kérdéscsoporton nagyon sok ember töri a fejét. Ezekkel az eszmékkel már megtelítődött a levegő. S elég volt, ha bárhol, bárki megkeresi hozzá a szavak formáját. S aztán – „klikk”, s máris meghúzzák a ravaszt. S még csak az sem biztos, hogy a megfelelő szavakkal: de a megfelelő időt, melyet előre senki sem következtethet ki, azt pontosan kellett megválasztani…

Korábbi előadásom tételeit olyan egyszerűen fogalmaztam, ahogy csak tudtam. Mint ahogy egyszerűnek kell lennie minden tételnek, mely a cselekvésre buzdít, öreg hiba, ha valaki roppant erőfeszítéssel érthetetlenné formálja a közhelyeket. Állításaimat persze fenntartásokkal tűzdeltem körül és néhányat illusztrálni is próbáltam. De most elhagyom a fenntartásokat és az illusztrációt s előadásom lényegét oly higgadtan fogalmazom újra, amennyire csak tudom,

Valahogy ilyenformán. Társadalmunkban (vagyis a fejlett nyugati társadalmakban) elvesztettük a közös kultúrának még az igényét is. Az általunk elképzelhető legalaposabb módszerekkel felnevelt emberek sem tudják legfőbb szellemi érdeklődésük területének gondjait egymással közölni. S ez roppant komolyan érinti alkotó, szellemi és elsősorban erkölcsi életünket. Múltunk rossz értékelésére, a jelen hamis megítélésére és jövőbeli reményeink tagadására vezet ez, és roppant nehézzé, csaknem lehetetlenné teszi a helyes cselekvést.

Az egymás közötti megértés hiányát az emberek két csoportjával jellemeztem, akik az általam elkeresztelt „két kultúrát” képviselik. Az egyik csoport a tudósoké – ezek súlyát, tevékenységét és befolyását nem is kellett hangsúlyoznom. A másik csoport az irodalmi értelmiségé. Azt viszont sohse gondoltam, hogy az irodalom értelmisége a nyugati világban a legfőbb elhatározások szüléjeként cselekszik. Csak éppen úgy véltem, hogy az irodalmi értelmiség a nem-tudományos kultúra képviselője, szószólója s egy bizonyos mértékig formálója és jövőjének kialakítója. Nem ők határoznak, de a szavuk elér oda, ahol a formálás történik. Mármost e két csoport – a tudósok és az irodalmi értelmiség között – alig van közeledés, és a szövetség érzése helyett inkább az ellenségeskedésé támadt fel.

Ez a jellemzés csupán durva s kezdetleges leírása szellemi állapotainknak. S hogy ezek olyan állapotok, melyeket szenvedélyesen elítélek, azt remélem, eléggé világossá tettem. S nagyon furcsán érintett, hogy néhány kommentátorom azt tételezte fel rólam, hogy én egyetértek ezzel az állapottal…

Ennek a helyzetnek természetesen alig lehetséges tökéletes megoldása. Korunk feltételei között, vagy a jövendő korokban, ameddig elláthatunk: nincs. A renaissance embere képtelenség. De valamit azért tehetünk. S a legfontosabb eszközünk erre a nevelés: az oktatás az elemi és középiskolákban, de a kollégiumokban és az egyetemeken is. Mert arra már nincs mentség, hogy felnőni engedjünk egy újabb nemzedéket, mely olyan vaskosan tudatlan és a megértésnek és együttérzésnek olyan híjával van, mint a miénk…

A „két kultúra” kifejezés már kezdettől fogva tiltakozást ébresztett. Még a szó: „kultúra” vagy „kultúrák” is ellenkezést váltott ki, sőt leginkább ez a második többes szám.

S egy-két szót szólnom is kell erről a nyelvi kérdésről, mielőtt a lényegesebb érvekre térek. Előadásom címében a kultúra kettős értelemmel rendelkezik és mindkettő szorosan a témára alkalmazható. Elsőnek a „kultúra” szótári értelmében: szellemi fejlődést, az elme fejlődését jelenti. Sok esztendő alatt ez a meghatározás felhangokkal bővült, olykor mély vagy kétes értelemmel. De viszont történetesen néhányan még a szó kifinomult meghatározásában is segíthetünk: ha bárki megkérdezi, mi a kultúra?, ki a kulturált?, az iránytű mutatója különös véletlen folytán saját magunk irányába mutathat.

De ez csupán az emberi hiúság szép példája lenne, ezúttal nem számít: ami viszont döntően esik a latban: hogy bármely finomabb meghatározás, Coleridge óta épp oly jól (vagy épp oly tökéletlenül) vonatkozik arra a fejlődésre, melyet a tudós szakmai hivatása folytatásával ér el, mint ahogy vonatkozik a „hagyományos” szellemi gazdagodásra is… Coleridge „művelést” mond ott, ahol mi „kultúrát” mondanánk, és úgy határozta meg, hogy „azoknak a tehetségeknek és képességeknek harmonikus fejlődése, melyek emberségünket határozzák meg”. S ezzel már sajnos, egyikünk sem rendelkezik; igazat szólva, akár irodalmi, akár tudományos kultúránkat csak a subkultúra neve illeti meg. „Tehetségeknek és képességeknek fejlődése, mely meghatározza emberségünket”. A természeti világ iránti kíváncsiság, a gondolkodás jelképrendszerének használata, ez a kettő valamennyi emberi képesség között a legértékesebb s a legkiváltságosabban emberi. A szellemi nevelés hagyományos módszerei csaknem éhenhalásra ítélték ezeket a képességeket. Most viszont fordítva, a tudományos nevelés éhhalálra ítéli kifejezésünk képességeit – a jelképek nyelvének gyönyörűséges játékot enged, de a szavak nyelvének már nem. Így tehát mindkét oldalon alábecsüljük az emberi lények képességeinek lehetőségét.

A „kultúra” szónak van egy második és technikai jelentése, ezt részletesen kifejtettem az eredeti előadásban. Antropológusok használják, hasonló körülmények között élő emberi csoportok jelölésére – közös szokásokra, közös gondolkodásmódra, közös életformára. Így beszélnek neanderthali kultúráról, La Têne kultúráról, a Trobriand-szigetek kultúrájáról, s a kifejezést nagyon ügyesen, a mi társadalmunk egyes csoportjaira is alkalmazták. S hogy épp ezt a szót választottam, ehhez a fentiek további érvet szolgáltattak. Az ember ritkán jut olyan szóhoz, amely két értelemben is használható, kivált amikor történetesen mind a két értelem kifejezésére törekszik. Mert a tudósok az egyik oldalon, az irodalmi értelmiség a másikon, csaknem úgy él, mint egy antropológiai értelemben vett kultúra. Minthogy korábban említettem már – közös magatartás, közös vélemény és közös modor, hasonló közeledések és előítéletek kötik őket össze. Ez persze nem azt jelenti, hogy a személy, a kultúrákon belül elveszti egyéniségét vagy szabad akaratát. Inkább annyit jelent, hogy sokkal inkább, mint tudnánk róla, és képzelnénk, korunk körülményeink és nevelésünk gyermekei vagyunk. S erre hadd hozzak fel két közönséget még csak nem is vitára ingerlő példát. A tudományos kultúra egyedeinek legnagyobb többsége (vagyis egy antropológus szemével nézett tudóscsoport) teljes biztonsággal, anélkül, hogy ezen gondolkodni kellene, vagy lelkét megvizsgálni, úgy vélekedik, hogy, az egyetem elsődleges feladata a kutatás. Ez az attitűd automatikus, kultúrájuk része: de egy hasonló csoportnak az irodalmi kultúrából aligha lenne ez a véleménye. Másrészt viszont az irodalmi kultúra döntő többsége épp oly bizonyos afelől, hogy a nyomtatott szó legenyhébb cenzúrája, minden körülmények között elítélendő. Ezt az álláspontot nem egyéni gondolkodás útján érték el: része a kultúrájuknak. S éppen e kérdezetten részei a kultúrának azok, amelyekben az irodalmi értelmiség sokkal kevesebb meggondolás nélkül merült el, mint ahogy harminc esztendővel ezelőtt képzelhető lett volna…

Az embernek végül is meg kell kísérelnie, hogy megértse a tőle távol állók életét, amelyet talán közelről nem ismerhet. Minden élet – embertársaink bármelyikének élete – egyénileg épp oly gyógyíthatatlan lehet, mint a magunké. De mindegyiküknek van szükséglete s ezek közül néhány ki is elégíthető: ezeknek az életeknek teljessége, valamennyi élet: a társadalmi környezet.

Nem tudunk annyit a társadalmi környezetről, hogy miképp is áll ez az egész világon, mint ahogy tudnunk illene. De tudhatjuk, és tudjuk is a két legfontosabb körülményt. Elsőnek: hogy a fizikai lét tényeinek, legalább azon a szinten, ahol mi élünk, azonosaknak kellene lenniök. Tudjuk, hogy az emberiség legnagyobb többsége, embertestvéreink talán kétharmada a betegség és a korai halál közvetlen fenyegetettségében él, az élettől fele annyit várhat, mint mi, a legtöbbjük alultáplált, sokan közel állnak az éhhalálhoz és sokan éhen is halnak. S ezeket az életeket olyan szenvedés nyomorítja, mely döntően különbözik a minden egyén életéhez hozzátartozó nyomorúságtól. Ez a szenvedés szükségtelen és könnyíthető lenne. S ez a második fontos dolog, amit minderről tudunk – vagy ha nem tudjuk, akkor erre nincs mentség vagy feloldozás.

Nem kerülhetjük el a felismerését, hogy az alkalmazott tudomány billiónyi egyén emberi életéből a szükségtelen szenvedést kiiktathatja – olyan szenvedéstől szabadíthatja meg, melyet a mi kiváltságos társadalmunkban már jószerivel elfelejtettünk – olyan elementáris szenvedést, amelyet nem is elegáns dolog említeni. Mert például mi már tudjuk, hogyan gyógyítsuk a legtöbb betegséget, hogyan előzzük meg a csecsemőhalandóságot, hogyan szabadítsuk meg az anyákat a gyermekágyi láztól, hogyan termeljünk annyi ennivalót, amennyi az éhségtől megszabadít, hogyan építsünk magunknak menedéket, hogyan biztosítsuk, hogy ne szülessenek annyian, amennyien már többi törekvéseinket veszélyeztetik. Mindezt mi tudjuk.

S ehhez most már nincs is szükség újabb tudományos felfedezésre, ámbár az új tudományos felfedezéseknek még segíteniük kell bennünket is. A további: a világon elterjedő tudományos forradalmon múlik. Nincs más út, és a legtöbb emberi lénynek ez a reménysége. Bizonyosan be is fog következni. S talán hosszabb idő alatt, mint ahogy azt a szegények békésen kivárnák. S hogy mennyi ideig fog tartani s milyen módon megy végbe, az a mi életünk minőségének tükre lesz – azoknak az életeknek, amelyek szerencsés körülmények között születtek, miként a legtöbben a nyugati társadalomban. Ha ez a tudományos forradalom végbemegy, a lelkiismeretünk kissé tisztább lesz s az utánunk jövők legalább nyugodtan gondolhatják, hogy mások elemi szükségletei már nem kínozzák naponta az érzékenyebb személyeket s hogy életükben először némi igaz méltóság juthat osztályrészükül…

Körülöttünk tudományos forradalom zajlik – mi haszna volt ebből az irodalomnak? Ez olyan téma, melyet említettem az előadásomban, de amiről tulajdonképpen még sok minden elmondatlan maradt.

Hadd induljak messziről a témához. Történetesen minden regényíró közül én magam Dosztojevszkijt ismerem a legjobban. Húszéves koromban a Karamazov testvéreket a legnagyobb regénynek tartottam, amit valaha írtak, szerzőjét pedig a legnagyobb regényírónak. Aztán a lelkesedésem fokozatosan differenciáltabb lett s ahogy öregedtem, Tolsztoj többet kezdett jelenteni a számomra. De Dosztojevszkij mind a mai napig az általam csodált regényírók közé sorolható: Tolsztoj mellett legfeljebb két vagy három másikat említhetnék, akik felérnek vele.

Személyes ízlésemnek ez a vallomása nem olyan közömbös, mint első pillanatban látszik. A nagy regényírók közül Dosztojevszkij azok közé tartozik, akik társadalmi álláspontjukat a legalaposabban kifejtették – nem a regényeiben, ahol olykor homályos, hanem Az író naplójában, amelyet 1876 és 80-as években havonta közölt, amikor már az ötvenes éveiben járt és hírének csúcsára jutott fel… A véleményei meglehetősen riasztók még kilencven év után is. Elszántan antiszemita volt és a háborúért imádkozott, szembeszállt minden idők mindenkori emancipációjával, fanatikus támogatója volt az autokráciának és az egyszerű emberek életének javítását szenvedélyesen ellenezte (azon az alapon, hogy azok szeretik a szenvedésüket és megnemesednek általa). Elszánt reakciós volt tulajdonképpen… s még azt is meg kell jegyeznünk, hogy nem légüres térben beszélt… Benne élt a társadalomban, a naplója sokakat befolyásolt és mint az ultrakonzervatívok szószólója, tulajdonképpen afféle titkos lélektani tanácsadójuk is volt.

Így hát nekem egyetlen közös társadalmi eszmém sincs vele. Ha történetesen kortársak vagyunk, engem bizonyára megpróbál börtönbe csukatni. S én mégis nagy írónak hiszem, és tudom, hogy az, nemcsak hűvös csodálattal, hanem sokkal melegebb érzésekkel. S ezt tudják a ma élő oroszok is. Az ő viszonyuk hozzá hasonló az enyémhez. Az utókor „hosszútávon megbocsátó”, ha elég jó íróról van szó.

És így lesz ez a jövőben is. Személyek, akik nem ismerik fel a változás természetét, akik ellenzői annak a tudományos forradalomnak, mely az előre beláthatatlan társadalmi változásokhoz vezet – még mindig úgy beszélnek, gondolkodnak és reménykednek, mintha az irodalmi ítélkezés mindörökre hasonlítana a kortársi London vagy New York véleményéhez, mintha már elértünk volna égy olyan társadalmi szintre, mely az irodalmárnak végső pihenője. Ez persze abszurdum. A társadalmi gondolkodás meg fog változni, a nevelés is, és hozzá nagy sebességgel… Ezért a jövő társadalmában, mely a mienkétől különbözni fog, a nagy irodalmi neveket még mindig tisztelni fogják. S ez vonatkozni fog azokra a jelentékeny tehetségekre, akik abban a mozgalomban vannak, melynek Dosztojevszkij távoli és excentrikus előfutára volt, s a nyugat irodalmi avantgarde-jeként napjainkig él.

Azok az írók, akik ebben a mozgalomban részt vettek, az ún. „modernisták” vagy „modernek”. S bár ez az elnevezés kicsit furcsa egy olyan iskolára, mely a XIX. században indult… tudjuk, kiket értsünk alatta, és a reprezentatív neveken mindenki könnyen megegyezne: – Laforgue, Henry James, Dujardin, Dorothy Richardson, T. S. Eliot, Yeats, Pound, Hulme, Joyce, Lawrence, Sologub, Andrej Bjelij, Virginia Woolf, Wyndham Lewis, Gide, Musil, Kafka, Benn, Valéry, Faulkner, Beckett.

– S abban is a legtöbben megegyezünk, hogy hosszú idő óta a nyugati irodalom legjobb és legtöbb – ha nem is valamennyi – jelentékeny tehetsége ebben a mozgalomban vesz részt. Abban is megállapodhatunk, hogy egyedi írók egyedi munkája külön életet él s hogy a modernisták legnagyobbjainak alkotása, mint a Dosztojevszkijé, áttör egy változó kultúra érveinek hullámán. De hogy ez a mozgalom mit jelent társadalmi fogalmak szerint (melyek a társadalmi gyökerei és mi a hatása a társadalomra), mit képvisel megosztott kultúránkban és miként hat a jövőre – itt már nemigen tudunk megegyezni, ezen nem lehet átsiklani s ez a vita még jóval halálunk után is folytatódni fog.

…Én csak egyetlen kérdést teszek fel magamnak ezzel kapcsolatban. Nem retorikus kérdés, és a feleletet nem is tudom, bármennyire jó lenne ismerni. A kérdés a következő: mennyire lehetséges a tudományos forradalom reményeiben osztozni, azokban a szerénységükben is nehéz reményekben, melyek többi embertársunk életére vonatkoznak – és ugyanakkor feltétel nélkül részt venni abban a modernista mozgalomban, amit az imént jellemeztünk…

Ungvári Tamás fordítása

Forrás

Kortárs 1964. 1. sz. 118–122. p. link