A Loire-völgy kastélyfüzérének során az utas a touraine-i Chinon városkába térhet be. Az ódon utcák és épületek között a francia középkor őrizgeti hűségesen historicus emlékeit. Várfalai között halt meg II. Henrik angol király és később fia, Oroszlánszívű Richard. Börtönéből indultak párizsi vesztőhelyükre a templomos rend lovagjai. A karcsú tornyokkal ékes várkastélyban VII. Károly királyt rázta föl tétovaságából egy lotharingiai parasztlány: Jeanne d’Arc. A százéves angol–francia háború emlékei még elevenek, amikor e városka közelében, Devinière-ben, Francois Rabelais 1494-ben megszületett. A chinoni gyermekkor, majd a seully-i minorita kolostorban töltött évek erjesztették képzeletét, melyet átszőttek a hagyományok.
Életrajzának részletező kronológiáját és működését foglalja össze H. Kesten cikke (Orvosi Hetilap 1963, Horus 6. sz. 559.). Tóth András dr. Rabelaesus medicus címen megjelent, orvosi vonatkozásokat föltáró méltatása egyéniségét is színezte (Orvosi Hetilap 1973, Horus 12. sz. 1437. p.). Németh László kifejezésével, a század gátszakadásából vetődött föl ez a francia humanista orvos, akit hasonló, szatirikus társadalombírálatra ihletett, mint Rotterdami Erasmust és késztette utópia hirdetésére, mint az angol Morus Tamást és később az olasz Tomasso Campanellát. A Fontenay-le-Compte melletti ferences kolostorban a hellenista Pierre Amy és a jogász Tiraqueau szerzetestársak körében érlelődött görög–latin stúdiumok közepette az ő bővérű, érzékien fantáziadús természete. Az újra fölfedezett antik kéziratokból és könyvekből szívta mohón az újjászületés érzését támasztó „bonae litterae” műveltségét és egész életében szomjúhozta e „szent butelia” inspirációját. A cellafalak között a dogmatikus légkör ellenében kapott szárnyra az enciklopédikus szenvedélye, mely korán nyert bátorítást navarrai Margit udvarában élő Marot költő és a párizsi Budé humanista hatására. Ezt a korszakot, a 16. század első felét, a neoplatonikus eszmeáramlattal átitatott reneszánsz kezdeti szakának szokták tekinteni. Burckhardt híres könyvének egyik főtétele, hogy e fogalom kultúrtörténeti megjelölése, egyedül a klasszikusok föltámasztásából nem vonható le, hanem a meglevő népi szellemmel való szövetségben vált elkülöníthetővé a középkortól. Huizinga tagadja a reneszánsz kezdetének korszak szerinti elhatárolását, mert a középkori vita nuova, renovatio, reformatio eszmei folyamatossága, elsősorban az olasz humanizmusban, igazolhatóvá vált.
Idézzük: – A „restitution des bonnes lettres” Rabelais-nál is megtalálható elképzelése csak összeszűkítése volt az újjáéledés sokkal tágabb reménységének, mely századokon át lebegett már az elmék előtt. – Az eszmelánc eredetét az Újszövetség újraszületés fogalmában látja, ahogy János evangéliuma ígéri. Eszerint a világ első állapota az ószövetségi törvényé volt, majd következett a kegyelemé, de erre rövidesen következni fog egy gazdagabb kegyelemé. Vagyis a szolgaság, aztán a gyermeki engedelmesség korát követni fogja a szabadság, szeretet és a megismerés tökéletessége. Rabelais utópisztikus törekvésében éppúgy hivatkozik azonban az antik jogra, mint az evangéliumi kinyilatkoztatásra etikai alapjaiban. Gargantua, Utópia országának királya ezt írja levelében fiának Pantagruelnek:
„De az én időmben az isteni jóság visszaadd az írásnak a világosságot és megbecsülést. Mostan helyreállíttatott a tanulásnak minden tárgya… az egész világ tele tudós emberekkel, igen tágas könyvtárakkal.”
A nyelvek tökéletes megtanulására serkent: elsősorban a görögöt, majd a latint és a hébert ajánlja a szentírás kedvéért. Olvassa Aristotelest, Platont, a görög orvosok munkáit, a humanista étvágy betör a természetismeret világába is Galenus és Plinius vezetésével. Fölcseréli a szerzetesi ruhát a világi öltözékkel, a párizsi egyetemen a diákéletbe keveredik, pantagrueli fölszabadultsággal merül el a középkor népi szokásaiban. A rögtönzött burleszkszínpadon ő maga is szereplője a Femme muette (Néma feleség) című moralitásnak. Ez az ihletés századok múlva újra fölbukkan Molière Botcsinálta doktorának változatában.
A tudásszomj továbbragadja: 1530 szeptemberében Montpellier egyetemének anyakönyvébe így írja be:
„Elhatároztam, hogy orvostudományt tanulok és (oktató)-atyámképpen választottam a híres Jean Schyron mestert, ennek az egyetemnek doktorát és régensét.”
Az anatómiai szemlélet, mint „érzékszervi gimnasztika” nyers tárgyilagosságra neveli, mely aztán műveiben az antik ismeretanyagot eleven lexikon formájában tálalja föl. Professzora, a fent nevezett mester, november elején a baccalaureatusi gradiusra ajánlja. Egy a dékán írásában megörökített anekdota sejteti, hogy az érdem a kitűnően fölkészült dialektikában rejtőzködött. Eszerint egy vizsgajelölt értekezésének témájában a növények zöld színéről és az orvosi növények hatásáról vitatkozott éleselméjűséggel. Plinius olvasója remekelhetett éppen a humanista rámenősségével. Annyira kedvelte a botanikát, hogy el nem mulasztotta napi sétáit Hyères szigetein, ahol a dúsan tenyésző orvosi növényeket tanulmányozta. Jean du Bellay, Párizs püspöke kíséretében, első olaszországi útján a pápa belvederei kertjéből állítólag ő küldte elsőként francia földre a szegfűszeg, saláta, articsóka és dinnye magvait. A rómaiak egykori Galliájának székhelyén, Lyonban, a Pont-du-Rhône nagy kórházának orvosa (1532), kiérlelődött homo universalis, napvilágra hozza első önálló művét: a Pantagruelt, még ugyanebben az évben. Teremtő nyelvi ereje ekkor nyílik meg a francia középkor nyársforgató ízeivel és zamatéval. Léon Daudet öt csoportra osztja föl az ő „nyelvöntő” sajátosságait. Köztük a vagabundok tolvajnyelve: a trimard, hasonló népi hatással, mely Paracelsus íráskészségében is megnyilvánult. Rabelais írói módszerében ez ötvöződik antik, dél-francia nyelvi sajátosságokkal és élteti képzeletét hasonlatban, szimbólumban, allegóriában.
Németh László a burleszk elképzelhető legönkényesebb hentesének nevezi,
„akinél pillanatonkint változik a fantasztikum foka. Ahol a méretek így változnak, ahogy a szerző jókedvének másmás fokát kapcsolja be: a tanítói lelkesedés foka is szabadon változhat a mű bármelyik pillanatában”.
Az egyetemesség törvényszerűségébe kifutó asszociációt remekül jellemzi a csavargó filozófusnak, Panurge-nek okoskodásával: dicséri az adósokat és kölcsönadókat. Ironikus szofizmusa átcsap a világot fenntartó ideába: adósság nélkül még az égitestek harmóniája is megbomlik. Aztán a kölcsönösség elvét, mint élettani szemlélettel beoltott aesopusi tanmesét az élőlények mikrokozmoszába ülteti át. Galenus tanítványa remekel a fluidumelmélet fölhasználásával:
„Egyetlen munkával fárad ez világ: örökösen vért készít”.
A természet adta materia: kenyér és bor vérré változtatásában minden tagnak megvan a hierarchiája, vagyis élettani feladata. A táplálék elfinomítása a baloldali szívkamrában történik, mint spiritualis lényeg áramlik az artériákban. Végül a nemzéssel a kölcsönzés önmagát örökíti meg, hasonlatos képeket teremt a gyermekekben.
Az anatómus Rabelais, aki tetemet boncol, nem kritikusa Galenusnak, mint a vesztőhelyekről elcsent hullákon szakszerű exploratorrá nevelődött Vesalius. Teremtő képzelete nyelvi hasonlatokban éli föl a kihűlt valóságot: szótárt alkot, melyben a csont a tömör süteményhez, a körmök szőlőkacsokhoz, a lábak emelőgéphez, a térdek magas zsámolyhoz hasonlítanak. (A IV. könyv) Xenomanes anatómiája a középkori életből veszi szemléltető erejét: a gyomor mint vállon átvetett kardszíj, a tüdő mint kámzsa, a szív mint miseruha (kazula), az izmok mint fújtatók, a vénák rostélyokhoz hasonlóan váltják át a theatrum anatomicumba gyűlt kíváncsiságot nevettető játékosságba.
A Pantagruelt két év múlva követi a másik siker: a Gargantua. Ezek a munkák szórakoztatják a királyt és udvarát is. I. Ferenc békét köt V. Károly császárral, a Sorbonne és a parlament inkvizítori teret nyer, Rabelais-nak menekülnie kell, előbb protektorainak védőszárnya alá, majd német földre, Metzbe. Így a Harmadik Könyv csak 1546-ban, a Negyedik Könyv 1552-ben jelenik meg. A hallgatás évtizedeiben Montpellier-ben elnyeri az orvosdoktori fokozatot, ismételten utazik Itáliába. Az utópista remény, Thelema kolostorának a középkor lovagi eszményével átszőtt kultúrtelepe elhalványul, de nem a tanulás enciklopédikus szenvedélye.
Páratlanul leleményes az idézetekben: egymásba záruló világot képez az antik (beleértve az euklideszi–pythagoreusi aritmetikát és geometriát), a középkori (grammatika-rhetorica-poezis-teofilozófia) és az orvosi ismeretek anyagából. A burleszktempó hullámoztatásával ő a középkort a krónikáknál színesebben megelevenítő scenarium mestere. Húsvagdaló János bunkózó hőstettét a kolostor szőlőskertjében filmszerűen pergővé fokozzák az anatómiai megjelölések. A bölcs Epistemon tetszhalott látomása a pokolban mulattató ürügy, hogy a középkor foglalkozásairól történelmi hírességek ironikus büntetéseképpen teljes képet elevenítsen meg.
„Mert látám Nagy Sándort, ki ócska cipőket javított, Xerxes mustárral házalt, Romulus sót árult… Julius Caesar és Pompeius hajókátrányozók valának. Aeneas molnár volt, Drusus mandulatörő, Hannibál tyukász, Priamos rongyszedő, Tavi Lancelot sintér.”
És milyen ember lehetett ő, Touraine szülötte? Panurge imposztorságát párizsi diákéveiben tanulta. Mint lyoni orvos bizonyára írásán kívül is gyakorolta betegeinél a „transfusion de l’esprit”, a kedély átömlesztésének mesterségét. Hízelkedése az a humanista adózás volt – akárcsak nagy kortársaié –, mely dicsért, kegyet, sőt kegyelmet kért, kegydíjért hálálkodott, de szívében sohasem maradt hűségesnek. Ronsard költő, aki kezdetben barátja volt és maga sem vetette meg a jó bort, egyoldalú túlzással írta meg róla a gúnyos sírverset:
„Ivott, ivott, míg a kifolyt
Borból körötte tócsa volt
S abban lubickolt békamódra”.
Voltaire, XIV. Lajos udvarának csodálója, kényeskedően ítéli meg művét: a részegség mámorában a részegségről írt alkotásként deklarálja. Valójában azonban a Pantagruel és Gargantua mélyén a Phthysis, a természet humanista szeretetének és a megbékéltetésnek morálja áramlik végig. F. Funck-Brentano a rabelais-i alapmeggyőződést az erkölcsi pantheizmus egy fajtájának tulajdonítja, hasonlóan a Miguel de Servet hirdette eszméhez.
II. Henrik és Gyula pápa között támadt konfliktus juttatja a meudoni plébánia vikáriusi állásába és készteti a IV. könyv kiadására. Szimbólumok és fantasztikumok bőségesen keverednek itt abból a szatirikus indulatból, mely egyszerre küzd a pápa és a „genfi imposztorok”, a kálvinisták ellen. Egy év múlva, 1553. április 9-én hal meg, amikor
„a türelem korának, mely Panurge-ön mulatott, vége”.
425 év múlva is eleven hatású a szelleme: műveiben a szórakoztatva tanító és egyetemes tudásszomjat ingerlő breviáriumot forgathatjuk.